Ennek a műnek az

TEXT-HTML

változata az adatbázisokba történő indexelést szolgálja, a

benne található szakkifejezések internetes keresését segíti elő.

 

Az Ezotéria kiteljesedése

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 https://kunlibrary.net

 

A Word-ös változat azoknak előnyös, akik szerkeszteni szeretnék a szövegállományt, vagy fel akarják nagyítani a benne található képeket. Teljes méretben történő kiemelésük csak itt lehetséges. (Kattintsunk a képre és a Ctrl + C billentyűkombinációval másoljuk Vágólapra. Utána nyissuk meg a Paint programot, és a Ctrl + V billentyűkombinációval küldjük a képszerkesztő munkalapjára. Végül mentsük el JPEG formátumban.)

Olvasásra a PDF formátum a legalkalmasabb. Ez a változat ugyanúgy fog meg­jelenni, ahogy én kiszerkesztettem. A Word különböző változataival ellentétben itt nem csúszkálnak el az oldalak, a képek nem torlódnak a lap aljára. (A Word minden változata másként szerkeszti a dokumentumot. Ennek oka, hogy az elválasztó segédprogram folyamatosan korszerűsödik. Emiatt egy Word 2003-ban kiszerkesztett 600 oldalas dokumentum Word 365-ben megnyitva több mint 20 ol­dallal rövidebb lesz, melynek következtében az eredeti szövegmező teljesen szétesik. A PDF dokumentum azonban nem változik, és a világ minden számítógépén, sőt tableten is megnyitható. A Word-el ellentétben itt betűtábla problémák sem lépnek fel, mivel ez a formátum magával viszi az összes felhasznált fontot. A képek teljes méretben történő kiemelésére, és a szövegmező korlátlan mértékű nagyítására azonban nem alkalmas. Az URL-ek viszont PDF-ben is aktiválhatók, ezért gond nélkül kattinthatunk a webcímekre, és rákapcsolódhatunk az Internetre. Azért is érdemes a Word-ös és PDF-es változatot tartalmazó tömörített mappát letölteni, mert ebben olyan segédanyagok is találhatók, amelyek jelentősen megkönnyítik a könyv használatát.

A HTM változatot ne használjuk olvasásra, mert ebben nincsenek képek. Emiatt jelentős többletinformációtól és esztétikai élménytől fosztjuk meg magunkat. Ebben a Google kereső számára készített változatban a lábjegyzetek is csak körülményesen (végjegyzetek) formájában használhatók. A szövegformázások jelentős része is eltűnik, emiatt a szövegállomány nehezen olvasható. Az ömlesztett szövegállományban az egyes fejezetek megtalálása sem könnyű, mert a tartalomjegyzék oldalszámjelölő mezői nem működnek. Összességében ez a változat nem nyújtja a könyvolvasás élményét, és rongálja a szemünket.

 

 

Kun Ákos

 

 

Ezotéria kiteljesedése

 

                        

(I. kötet)

 

 

 

 

Mottó: „A kellően fejlett technika

               már megkülönböztethetetlen a mágiától.”

                                                                                                                                                     Clarke

 

                                                                                     

                                                                                                                                                                 
                                                                                                    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Földet azért kaptuk, hogy használjuk,

   és nem azért, hogy elhasználjuk. 

 

Ezt a könyvet a nagyvilágban szétszóródott magyarok figyelmébe ajánlom, hogy ők is megismerhessék az óhaza ezotéria terén elért eredményeit.

Ez a mű azonban más nemzetek számára is hasznos lenne. Anyagi helyzetem viszont nem teszi lehetővé műveim széles nyilvánosság elé tárását. Ezért a világhálón keresztül fordulok a külföldi érdeklődőkhöz: Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek különféle nyelvekre történő lefordítását és Internetre való felrakását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Könyvtáramat nonprofit alapon működtetem, ezért az idegen nyelvű változatok letöltése is ingyenes lesz.

Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUHB. UniCredit Bank Hungary Rt. Közreműködésüket előre is köszönöm.

Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak ezekhez a művekhez és a bennük található hasznos infor­mációkhoz, ez úton keresek olyan ismert hazai és külföldi kiadókat, akik vállal­ják könyveim nyomdai megjelentetését. Ajánlataikat az alábbi e-mail címre továbbíthatják: info@kunlibrary.net vagy kel@kunlibrary.net

 

 

 

A hátsó borító szövege (1. Kötet):

 

Ebből a kötetből megtudhatjuk, hogy milyen jövő vár ránk, ha nem teszünk semmit a természet megmentése érdekében. Az egyetlen kiút az előremenekülés, ami lehetőséget ad az apokalipszis elkerülésére is. Feltárja mindazokat a politikai és társadalmi visszásságokat, amelyek civilizációs fejlődésünk legmélyebb pontjára taszítottak bennünket. Megértjük a többdimenziós világ fizikai alapjait, és azt is, hogy miért nem vagyunk képesek érzékelni sem a párhuzamos univerzumokat, sem a túlvilági lényeket. Kiderül, hogy a fizikai test az asztráltestbe nő bele. Nem titok többé, hogy atlantiszi előde­ink természetes kristályból kinyert szubatomi energiasugárzással tették súlytalanná, és mozgathatóvá a nehéz tárgyakat. A műszaki érdeklődésűek részletekbe menően tájékozódhatnak a Tesla-konverter áram­köri kialakításáról, és felhasználási területeiről. Azon túlmenően, hogy ellát bennünket ingyen­energiával, lehetővé teszi az adóállomás nélküli hang- és képvételt, valamint a kozmikus kapcsolatteremtést. Emellett megismerhetik az energiakeltés legegyszerűbb módját, az izzószálak szolitonos gerjesztését. Ez már most lehetőséget ad arra, hogy a nagy áramfelvételű készü­lékek fogyasztását töredékére csökkentsük.

 

 

 

Megjegyzés:

 

A gyors kiprintelhetőség elősegítésére ez a mű A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemnél található betűtáblákat másoljuk be a Windows operációs rend­szer Fonts mappájába. Kinyomtatás előtt a Normál nézetet állítsuk át Oldalkép, illetve Nyomtatási elrendezés nézetre, és ellenőrizzük a sorok hézagmentességét. Ha a megnyitáshoz használt programból hiányzik a magyar elválasztó szótár, a tördelés nem tud érvényesülni. Ez esetben a szövegállományt újra kell tördelni. (Töltsük fel a hézagos sorokat, a lap aljára tolódott címsorokat pedig küldjük át a következő oldalra. Kevesebb gondunk lesz az elválasztással, ha a Kun Elektronikus Könyvtár Kellékek mappájából betöltjük az MSHY_HU.USR elválasztó kivételszótárt az Office à Proof mappánkba.) Az Office 97 – 2003 szövegszerkesztő programok és a Windows 98 – Windows XP operációs rendszerek kez­dők számára is érthető formában leírt kezelési szabályaival, valamint a házilagos könyvgyártással foglalkozó művem szintén az alábbi webhelyen található: https://kunlibrary.net

 

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv az „Ezoterikus körkép” című művem folytatása, és arra szolgál, hogy tájékoztassa az olvasókat az ezoterikus kutatások mélyreható eredményeiről. Emellett megtalálhatók benne a korábbi témák is még részleteseb­ben kifejtve, hogy könnyebbé váljon az alkalmazásuk. Ezen túlmenően olyan működési alapelveket tartalmaz, ami kutatók ezrei számára teszi majd lehetővé, hogy elinduljanak ezen az úton, és végre hathatós eredményeket érjenek el a „paratudományok” területén.

Az elmúlt évek során a természetgyógyászat, valamint a szubatomi energiá­val kapcsolatos szakterületek mindegyike töretlenül fejlődött tovább, így újabb és újabb ismeretek láttak napvilágot. Ez az információáradat szükségessé tette a törzsanyag kiegészítését. Miután ennek a kétfejezetnyi tanulmánynak a terjedelme meghaladta már azt a mértéket, hogy az alapmű mellékleteként szerepeljen, ezért a szakácskönyvhöz hasonlóan, önálló kötetként kerül kiadásra. A fokozódó gazdasági nehéz­ségekre való tekintettel ez a művem is önköltségi áron jelenik meg. Ezen túlmenően magamra vállaltam a hazai kiadás szövegszerkesztési és nyomdai előkészítési költ­sé­geit, így ennek a könyvnek az ára szintén csak a nyomdaköltségből, a terjesztői jutalékból, s a forgalmi adóból tevődik össze.

 

Budapest, 1995. augusztus

 

A könyvszakma teljes érdektelensége, valamint a média és a pénzügyi körök elutasító magatartása következtében ez a művem sem jelenhetett meg a megírása óta eltelt években. Az időközben nap­világra került újabb információk viszont szükségessé tették a már meglevő anyag újabb fejezettel való kiegészí­tését. Az „Ezoterikus körkép”-hez és a szakács­könyvemhez hasonlóan ezt a művemet is felvitetem az Internetre, a Magyar Elektronikus Könyvtárba, mert a jelenlegi körülmények között nem látok más megoldást a könyv alakban való megjelenés előmozdítására. Remé­lem, hogy a külföldi kiadók elfogulatlanul, és a világ sorsával szemben érzett nagyobb felelősséggel fogják megítélni ezt a művet, és végre nyomdafestéket látnak a jobbító ötleteim, javaslataim. Így legalább az országhatárokon kívül élő olvasók hasznát vehetik a benne található infor­mációknak.

A könyvben említett árucikkek beszerzésének megkönnyítése érdekében sok helyen feltüntettem a gyártó cég nevét, címét és telefonszámát. A félreértések elkerülése érdekében ezek az ajánlások nem fizetett hirdetések. Ebben a műben kizárólag minőségi termékek szerepelnek. Csak olyan árucikkekre és szolgáltatásokra hívtam fel a figyelmet, amelyek jelenleg a legjobbak, legmegbízhatóbbak, és az áruk is elfogadható. A hétjegyű budapesti telefonszá­mok előtt nincs feltüntetve a körzetszám, ezért vidéki hívásoknál a (06)-os távhívószám után tár­csáz­zuk elé az 1-es számot. Mobiltelefonoknál és vidéki telefonszámoknál a zárójelbe tett számot csak belföldi hívásoknál kell alkalmazni. Külföldről történő telefonálás esetén a távhívószám vezetékes telefonoknál (00-36)-ra, míg mobiltelefonoknál (+36)-ra módosul. Sajnos a gazdasági recesszió következtében nálunk is sorra szűnnek meg a vállalkozások. Ezért mielőtt elindulnánk a megadott címre, hívjuk fel a céget telefonon, hogy létezik-e. Az is előfordulhat, hogy időközben elköltöztek. Főleg a régebbi kiadást használóknak célszerű ezt megtenni. A megadott címeket, telefonszámokat igyekszem rendszeresen felfrissíteni, de a nyomtatásban megjelent könyveken utólag már nem tudok változtatni. Művem elektronikus változatában az egyes címek Könyvjelzőkkel vannak ellátva. Ezáltal az Ugrás ikonnal egy pillanat alatt megtalálhatók.

 

Budapest, 1997. december

 

„Az ezotéria kiteljesedése” fél évvel ezelőtt szerencsésen feljutott a számító­gépes világháló­ra, ahol a következő címen érhető el: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/ezkitel Nyelv: WinWord 6.0 és RTF formátum, WinZip-pel tömörítve. Az ingyenes hozzáférés ellenére igény mutatkozott az anyag könyv alakban való megvásárolhatósága iránt is. Ennek kielégítésére a Sun & Moon Plus Bt. elkezdte művem A/4-es formátumra kiszerkesztett változa­tának forgalmazását. Azért is érdemes megvenni ezt a könyvet, mert az elmúlt félév során többtucatnyi kiegészítést, új információt dolgoztam bele az anyagba. Ezáltal művem tartalmasabbá, precízebbé és még érdekesebbé vált. A könyv postai utánvétellel a kiadó címén rendelhető meg: 2025. Visegrád, Pf. 50, Tel/fax: (06)-26-397 445, E-mail: req@freemail.c3.hu  

 

Budapest, 1998. július

 

Az elmúlt közel 1 év során is sok érdekes és hasznos információt gyűjtöttem össze, melyeket be­dolgoztam művem első három fejezetébe. Az új ismeretanyag zöme azonban a most elkészült IV. fe­jezetben található. Ebben többek között átfogó képet kaphatunk a túlvilági szférák rétegződéséről, és az emberi­ség fejlettségi szintjéről. Mostantól kezdve „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek bővített válto­zata A/5-ös formátumra kiszerkesztve a Líra és Lant Rt. könyvesboltjaiban is beszerezhető. Budapesten a Fókusz Könyváruházban kaphatók. Tel: 267 9205. A vidéki könyváruházaik az alábbi városokban találhatók: Debrecen – Tel: 52-322 237, Miskolc – Tel: 46- 509 084, Pécs – Tel: 72-312 835, Szeged – Tel: 62-424 789. A külföldön élők a Líra és Lant Rt-től Interneten is megrendelhetik az alábbi címen: www.fokuszonline.hu Tel: 267 9750. E-mail: info@fokusz­online.hu Azok számára, akik nem járatosak az ezotéria szakiro­dalmában javaslom, hogy először az „Ezoterikus körkép”-et olvassák el. Az alapfogalmak ugyanis ebben a műben vannak megmagyarázva, és ezen ismeretek nélkül ezt a könyvet nehezen fogják megérteni.

 

Budapest, 1999. március

 

A második kiadás megjelenése óta eltelt másfél év alatt újabb ötletekkel, javaslatokkal egészítettem ki a művemet. Ezek a felismerések főként a gyakorlati megvalósítást segítik elő, és jelentőségük folytán képesek lennének arra, hogy minden téren elindítsák a paradigmaváltást. Erre azonban nagy valószínűséggel nem kerül sor, mivel a figyelemfelkeltő darabszámban való kinyomtatásához, a piac­képes kivitelben történő megjelentetéséhez szükséges tetemes összeg nem áll a rendelkezésemre. Az elmúlt hónapokban megpróbáltam ugyan egy nagyarányú szponzorkeresési akcióval támogatókat ta­lál­ni, de az ipar, a kereskedelem, a szolgáltató szektor és a bankszféra intézményei, valamint a kormány­hivatalok merev elutasítással reagáltak a kérvényeimre. A több mint 60 címzett közül csupán Dr. Fülöp László, a Hemotrade Kft ügyvezető igazgatója tanúsított megértést a törekvéseim iránt. Pénzt azonban ő sem tudott adni, mert a közgyűlés leszavazta a támogatásomat javasló indítványát. Így egyetlen lehetőségem maradt művem legújabb változatának nyilvánosságra hozására, hogy kiszerkesztés után felküldtem az Internetre, a korábbi második kiadás helyére.

 

Budapest, 2000. november

 

Sajnos az Interneten közzétett felhívásom is hatástalan maradt. Eddig senki sem jelentkezett, hogy hajlandó lenne könyvem nyomdai megjelentetését támogatni. Időközben elkészült művem tovább bővített változata, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a korábbi helyen található meg. A tartalom jelentős bővítésén kívül tipográfiai átalakításokra is sor került, ami nagymértékben ja­vította az olvashatóságot, és a külalak színvonalát. A szövegállomány hibamentességét egy alapos lektorálás biztosítja.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

A rendszeres bővítések sorozata 2002-ben sem szakadt meg. Erre azért is szükség van, mert az Internetről történő letöltések növekedése azt jelzi, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a ter­mészetes gyógymódok, és az ezoterikus jelenségek iránt. Világunk rohamos pusztulása láttán mind többen látják be, hogy megmenekülésünk egyetlen lehetősége az ezotéria által feltárt jelenségek kihasználása. Támogatás hiányában azonban továbbra sincs lehetőség művem nyomdai megjelentetésére. A jelen helyzetben csupán azzal tudom segíteni az olvasóimat, hogy kiszerkesztettem az anyagot A/4-es formátumra. Így otthon kiprintelve és spirálkötéssel összefűzve legalább jegyzetként forgatható. Különböző stílusok alkalmazásával szebb és olvashatóbb lett a szövegállomány. Képernyőn történő olvasás esetén lehetőség van az automatikus témakeresésre. A Tartalomjegyzékben csak rá kell kattintani a keresett címszó oldalszámára, és a szövegállomány ott nyílik meg.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

Sajnos könyvem kiadásának ügye semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. A címzettek újabban már nem is válaszolnak a leveleimre, holott a kormányhivatalok számára törvény írja elő, hogy kötelesek reagálni az állampolgárok beadványaira. A jelenlegi szocialista kormány Környezetvédelmi Minisztériuma már arra sem méltat, hogy elutasítsa a kérvényemet. Mindezek ellenére tovább folyt ennek a művemnek is a bővítése, kiegészítése, melynek eredményeként már minden lényeges információ megtalálható benne, amit az ezotéria alapjairól jelenleg tudunk. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy a legfrissebb változat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is legalább 2,5 cm vastag, és több mint 1 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépésben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölthető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állítsuk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhetjük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2004. március

 

Miután hat éve nem adtam hírt könyveim helyzetéről, sokan érdeklődnek, hogy van-e valami változás. Nos az elmúlt évek alatt semmi sem változott, sőt a helyzet sokkal rosszabb lett. Politikusaink egymás ócsárlásával és korrupciós ügyleteik bonyolításával vannak elfoglalva, így nem érnek rá a természet megmentésével, az ország felemelésével foglalkozni. A gazdasági világválság miatt magánszemélyek támogatásában sem reménykedhetek. A szponzorálás világszerte rohamosan csök­ken, már a gazdagok is félnek a bizonytalan jövőtől. Támogatás hiányában pedig nem tudok továbblépni. Korábbi pénztartalékaim elfogytak, ezért újabb magánkiadásra nem vállalkozhatok. Miután nem csak hétközna­pokon, hanem hétvégeken is megállás nélkül napi 14 órát dolgozom, így állást sem tudok vállalni, hogy így próbáljak némi pénzt összegyűjteni a nyomdaköltség fedezésére. Erre már koromnál és fokozatosan romló egészségi állapotomnál fogva sincs esélyem. Közel 20 éve munkanélküli vagyok, és egy fillér jövedelmem sincs. Nyugdíjra sem számíthatok, mivel a két évtizednyi kihagyás miatt a minimál nyugdíjhoz szükséges szolgálati idővel sem rendel­­kezem. 

A kilátásaim tehát nem túl jók, pedig ezekre a művekre mindenkinek égetően szüksége lenne. Sok olyan ötlet, tanács található bennük, ami segítene megoldani az energiaválságot, megszüntetné a környezetszennyezést, és kiemelné az emberiséget a jelenlegi erkölcsi válságból. De azok, akik ezt elősegíthetnék, nem törődnek a világ bajaival; akik meg aggódnak miattuk, azoknak nincs pénzük. Így csak a csodában reménykedhetek. Mindezek ellenére alkotókedvem nem csökkent, műveim az elmúlt években is tovább bővültek, tökéletesedtek. Kiadó hiányában azonban továbbra is csak elektronikus formában olvashatók. A saját könyvtáraimon, valamint a Magyar Elektronikus Könyvtáron kívül már a Magyar Digitális Könyvtárból és a Book and Walk e-könyv áruházból is letölthetők. Bár érdeklődőkben nincs hiány, műveim könyvesboltokban továbbra sem szerezhetők be. A Book & Walk elektronikus könyváruháznak adott interjúban részletesen kifejtettem mindazon nehézségeket, amelyek szinte lehetetlenné teszik könyveim nyomdai megjelentetését. Akit érdekel, ezen a címen elolvashatja: http://blog.bookandwalk.hu/?s=kun+%C3%A1kos&submit=Keress%21

 

Budapest, 2010. március  

 

Sajnos az elmúlt évtizedben sem történt előrelépés műveim nyomdai megjelentetése és gyakorlati hasznosítása terén. Ennek ellenére töretlenül dolgoztam tovább, ami tovább rontotta könyvkiadási esélyeimet. A rendszeres bővítés és frissítés következtében ugyanis az összes művem meglehetősen terjedelmessé vált. Ezért mostanában a hazai könyvkiadók akkor sem tudnák kiadni a műveimet, ha akarnák. A szakácskönyvem pl. A/4-es formátumban 1200 oldalas lett, benne közel 1000 recepttel. A/5-ös formátumban, normál könyv alakban ez 1600 oldalt tesz ki. Két kötetben megjelentetve is lexikon vastagságú könyvek lennének belőle, ami több mint 20 ezer forintba kerülne. A jelenlegi gazdasági helyzetben ki tud ennyit fizetni egy könyvért? Ezért továbbra is marad az online terjesztés, az internetes letöltés. Ez viszont jól alakul. Csak az én honlapomról, a Kun Elektronikus Könyv­tárból eddig három millióan töltötték le a könyveimet. Ehhez jön még a Magyar Elektronikus Könyv­tár, a Magyar Digitális Könyvtár és egyéb honlapok letöltési mutatói. Több honlapra is felrakták a könyveimet, sokszor engedélyem nélkül. Olvasói táborom is széleskörű. A világ 103 országából látogatják a könyvtáramat.

Mivel a nyugati országokban a magas életszínvonal következtében még nem jelent gondot egy könyv megvásárlása, gondoltam lefordíttatom a műveimet. Ez azonban a korábbinál is nagyobb aka­dályba ütközik. A sok szakkifejezés miatt a műfordítók továbbra sem vállalják a fordítást, a szakfordítók pedig még drágábban fordítanak. Immáron 5,7 forintot kérnek egy leütésért. (A szóközöket is fizetni kell.) Ezzel a tarifával a négy ezoterikus könyvem csupán három nyelvre történő fordítása 50 millió forintba kerülne. Mivel ennyi pénzem nekem sosem lesz, csak egy lehetőségem ma­radt, hogy a külföldi könyvkiadókkal és a lehetséges szponzorokkal megismertessem műveim tartalmát, az ingyenes gépi fordítás. Tíz évvel ezelőtt a Google-, a Bing- és a DeepL programok fordítása nevetség tárgya volt. A mesterséges intelligencia bevetésével azonban ugrásszerű javulás állt be ezen a téren is. Most már az általuk produkált fordítás elfogadható minőségű. Nem tökéletes, de érthető. A várt hatás azonban elmaradt. A külföldi könyvkiadók sem tülekednek az ajtóm előtt.

Legnagyobb fájdalmam, hogy ötleteim gyakorlati megvalósítása sem mozdul előre. Annak ellenére, hogy a globális felmelegedés és a klímaösszeomlás következtében küszöbön áll a természet tönkremenetele. Ehhez járulnak a járványok, a terrorizmus és a gazdasági leépülés. A baj minden téren olyan nagy, hogy rajtunk már csak a paradigmaváltás segíthet. Ennek elősegítése érdekében ki­gyűjtöttem könyveimből mindazokat az ötleteket, információkat, amelyek ezt elősegíthetnék, és hét témakörre osztva felraktam a honlapomra.[3] Ezeket is lefordítottam angol, német és francia nyelvekre. Áttörést azonban ez sem hozott. Csupán a kínaiak csaptak le rá. 2021 júniusában Kínából 99 GB-nyi anyagot töltöttek le a könyvtáramból. Visszajelzés azonban nem érkezett tőlük.

 Úgy tűnik, hogy a gyakorlati megvalósítás is rám vár, ami nem esne nehezemre, mivel évtizedeken át fejlesztőmérnökként tevékenykedtem. Tíz találmány és egy komplett tűz- és betörésvédelmi termékcsalád megalkotása után van némi gyakorlatom ezen a téren. A fejlesztéshez (laborbérlet, mű­szerek-, alkatrészek beszerzése) azonban pénz kell. Nekem ugyan nincs, de az államnak van. Az Európai Unió nemrég több ezer milliárd forintnyi támogatást folyósított Magyarországnak zöldberuházások finanszírozására. Gondoltam ebből jut nekem is. Ezért levelezésbe kezdtem a minisztériumokkal és vezető egészségügyi szervekkel.

Ez a kezdeményezésem is totális kudarcba fulladt. Mindenütt merev elutasításban részesültem. Számolatlanul szórják a pénzt elavult technológiák hazai telepítésébe (napelem parkok, gázvezeték-építés, atomerőmű, stb.), de amire leginkább kellene, arra nem adnak egy fillért sem. Az „Ezoterikus világ” levelezési rovatában olvasható válaszokból egyértelműen kiderül, hogy mi a baj velem és a műveimmel. Az összes hivatal arra hivatkozva utasította el a kérésemet, hogy az ezotéria kóklerek és sarlatánok által művelt áltudomány, és szélhámosokat nem támogatnak. A tudósoknak világszerte sikerült elhitetniük a politikusokkal, hogy az ezotéria áltudomány, ezért kibontakozását nem szabad támogatni. Inkább pusztuljon el a világ, de „szélhámosokkal” nem szövetkeznek.

Hát itt tartunk most. Időközben elkezdődött az Apokalipszis. Az első lovat, a pandémiát már ránk engedték, de mi nem teszünk ellene semmit. Pedig már ez is óriási veszteséget okozott nekünk mind emberéletekben, mind anyagiakban. A java azonban ezután vár ránk. Hátra van még hat ló. Az egyre súlyosabb csapásokat kivédhetnénk, de mi cselekvésképtelenek vagyunk. Balga birkanyáj módjára vonulunk vágóhídra. A támadások kivédésére rengeteg lehetőség áll rendelkezésünkre, de egyiket sem használjuk ki. Csak egy dologban vagyunk aktívak. A sátáni sugallatoknak engedelmeskedve módszeresen romboljuk magunk körül a világot. Lábbal tapossuk több évezredes erkölcsi értékeinket, és profitéhségünk által vezérelve kíméletlenül kizsaroljuk, tönkretesszük a természetet.

 

Budapest, 2021. július   

                                                                                                                                                A szerző

 

 

 

Frissítés: 2021. június 30.

 

A frissített változat a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: https://kunlibrary.net

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

A https://kunlibrary.net honlapról tölthető le a 672 egzotikus        gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó 33 nyelvű album legfrissebb változata is, 13 464 képpel illusztrálva. Terjedelme: 900 MB.

Ugyanitt érhető el 550 kontinentális zöldséget és gyümölcsöt

ismertető 33 nyelvű album rendszeresen frissített változata, ami jelenleg 11 042 képet tartalmaz. Terjedelme 660 MB.

Ezen a honlapon található egy könnyűzenei slágerlista is, amely 1931-től napjainkig az összes magyar slágert tartalmazza.

Az előadó nevének kiválasztása után pár másodperc múlva

meghallgathatjuk, illetve videoklip formájában megtekinthetjük kedvenc dalainkat a YouTube-on. Jelenleg 7592 dal található

ebben a gyűjteményben, több mint 51 322 változatban.

 

 

I. FEJEZET

 

Az „Ezoterikus körkép” első kiadásának elkészülte óta három év telt el. Ez alatt az idő alatt nagyon sok minden történt az ezotéria területén is. Az utólag megjelent könyvek, újságcikkek, rengeteg friss hírrel szolgáltak, és ezeknek a megismerése elengedhetetlenül fontos azok számára, akik beha­tóan kívánnak foglalkozni ezzel a témakörrel. Idő­köz­ben olyan új információk is hozzáférhe­tővé váltak, amelyek régebbi keletűek ugyan, de csak most kerültek nyilvá­nosságra. Mivel ezek az ismeretek nem építhetők már be a törzsanyagba, most önálló mű formájában érte­sülhetünk róluk. Ez a könyv tehát arra szolgál, hogy meg­pró­bálja az olvasókat időrendi sorrendben tájékoztatni a későbbi fejleményekről is. Az ezotéria egyébként eredetileg a titkos, rejtett, csak a beavatottak számára elérhető ismeretek összességét jelölte. Ma már azonban a rejtett ismeretek sorra felszínre kerülnek, és bárki számára elérhetővé válnak. Csak rajtunk múlik, hogy megismerjük-e világunk és az univerzum titkait, fokozatosan feltáruló működését.

 

A meridián-gyógyászat helyzete, homeopátia

 

Az akupunktúra, akupresszúra, magnetopresszúra és minden szubatomi ener­giaáramlásra visszavezethető kezelés eredményességének alapvető feltétele, hogy ismerjük a beteg meridiánjainak energiaszintjét. Az átlagember azonban nem képes belelátni a testbe, szabad szemmel nem észleli sem a meridiánok töltöttségi szintjét, sem a testaurát. Ez a helyzet valószínűleg hamarosan meg fog változni, mivel megbízható hírforrások szerint egy horvát mérnök nemrégen feltalált egy olyan szemüveget, amellyel a jelenleg kaphatóknál részletesebben lehet érzékelni az aurát, és egy olyan szemüveget is, amely lehetővé teszi az emberi testbe való belelátást. Ezenkívül létrehozott egy műszert, mely­nek segítségével a szer­vezet bioenergia-kisugárzását lehet mérni. Sajnos a dél­szláv háborús események miatt a gyártással kapcsolatos tárgyalások félbeszakadtak, így egy darabig még várnunk kell ezek­nek a gyógyászati szempontból nélkülözhetetlen találmá­nyok­nak a megjelenésére. Japánban azonban már létezik egy komputertomográfhoz hasonló berendezés, amellyel szabad szem­mel is figyelemmel lehet kísérni a bioenergia-áramlást. A kék és narancs­színű hullámok intenzitása jelentős mértékben függ a vizsgált személy vitalitá­sától. Nagyon érdekes, hogy a beteg szerv környékén az aura „pislog”, mint egy rossz neoncső, egyértelműen utalva az elégtelen energiaellá­tásra. Hátránya azonban ennek a berendezésnek, hogy rend­kívül komplikált, ennélfogva még a hagyományos kompu­tertomográfnál is drágább.

Az aura szemmel történő láthatóvá tétele nem új keletű eljá­rás. Kirlián orosz mérnök ugyanis már 1939-ben felfedezett egy sajátos fényképezési technikát, melynek lényege, hogy a megje­le­ní­teni kívánt testrészt vagy tárgyat nagyfeszült­séggel ger­jesztett koronakisüléssel világította meg, melynek hatására a fo­tóleme­zen kirajzolódott az objektumból kisugárzódó aura is. Az eljárás hátránya azonban, hogy az aurafénykép nem elég rész­letes, az emberi testen nem láthatók a meri­diánok, így ezzel a módszerrel csak globális benyomást lehet szerezni az egész­ségi állapotunk­ról.

Az egész világon rohamosan terjed a homeopátia. Ha nép­sze­rű­sége ebben az ütemben folytatódik tovább, úgy jár, mint az akupunktúra.[4] Néhány évtizeddel ezelőtt még tiltották az alkal­mazását, ma pedig tudományos disszertációkat írnak róla, és főiskolán tanítják. A homeopatológusok már világkongresszu­so­kat is tartanak, ahol rendszeresen kicserélik a tapasztalataikat. A legutolsó ­éppen Budapesten volt, ahol a meghívott orvosok arról panaszkodtak, hogy még mindig nincsenek olyan módszerek, melyekkel a homeopátiás szerek hatásmecha­nizmusa egzakt módon mérhető lenne. Ezzel a gyógyszerrel valahogy úgy vagyunk, mint a modern információhordozókkal, ránézésre nem látszik a lényegük. Tételezzük fel, hogy egy világtól elzárt kutatócsoport kimagasló szintet ért el a hagyományos analízisben, de nem hallott a compact disk valódi szerepéről. Ezek után átadjuk nekik az Encyclopedia Britannica-t tartalmazó DVD-t, hogy ele­mezzék ki. A mérési jegyzőkönyvben feltüntetik majd az alumínium korong súlyát, méretét, pontos vegyi összetételét, felépítését egészen az atomstruktúráig elemezve, csak egy dologra nem derül fény, hogy ez az eszköz mire való. A lényeg elvész. A mikroszkópos vizsgálat során láttak ugyan a felü­letén apró szemcséket, de ezeket a présszerszám érdességének tulajdonították. Magasabb rendű ismeretek hiányában a kutatókban fel sem merül, hogy ennek a vékony műanyag réteggel védett alumíniumlemeznek információhordozó szerepe is lehet. Ez a tulajdonsága ugyanis nem látszik, és hagyományos eszközökkel sem mérhető ki. Tulajdonképpen hasonló cipőben járunk most a homeopátiás szerek megítélése terén is. Egyelőre nem látjuk az egésznek a lényegét. Elsődleges szerepüket mindaddig homály fedi, amíg birtokába nem jutunk az ehhez szükséges ismereteknek, és mérőeszközöknek.

Ha a homeopátia hatástalan lenne, nem terjedt volna el ily mértékben. A homeopátia a világon a második leggyakrabban alkalmazott gyógymód. Több mint 500 millió ember használja nap mint nap, száznál több országban. Csak Indiában 300 ezer orvos gyógyít homeopátiával. A nyugati orvosok számára sem idegen ez a módszer. Az angol orvosok 40, a francia orvosok 30, a német orvosok 20 százaléka alkalmaz rendszeresen homeopátiás szereket, vagy küldi el pácienseit homeopatához. Kétségtelen, hogy a nagy sikerhez hozzájárult az emberek kényelemszeretete is. A homeopatikus szerekkel ugyanis ugyanazt kell tenni, mint a hagyományos gyógyszerekkel. Naponta be kell kapni egy pirulát, aztán várni a hatást. Megfelelő szer alkalmazása esetén a gyógyulás nem marad el. Ráadásul ezt a fajta orvosság olcsó, ezért a szegények is meg tudják vásárolni. Így folyamatosan nő a homeopátia alkalmazóinak tábora.

Újabban már a kertészek is alkalmazzák a homeopátiát. Az alkoholban elnyeletett vagy cukortablettába koncentrált energiasugárzás ugyanis minden élőlényre, így az állatokra és a növényekre is hat. Az állatgyógyászatban már régóta alkalmaznak homeopatikus szereket. A növények ily módon történő kezelése azonban csak most kezd terjedni. Alkalmazási területe széleskörű, a különféle kártevőktől való megszabadítástól kezdve a gombabetegségek felszámolásán át a hiánybetegségek megszüntetéséig sok minden lehet. Erősítéshez D potenciát, míg betegségeknél C potenciát alkalmaznak. A növények homeopátiás kezelését a német Fritz-Albert Popp professzor kezdte el évtizedekkel ezelőtt. Amint jelentős eredményeket ért el, elveszítette az állást a Kaiserslauterni egyetemen. Bírálóit különösen az dühítette, hogy ebben az esetben a plecébóhatást sem hozhatták fel érvként a gyógyulásra, mivel a növényekkel nem tudunk beszédbe elegyedni. A különböző növényi betegségekre alkalmazandó szerek felsorolása és ajánlott dózisa a természetgyógyász Magazin 2014. januári számában található (82-85. oldalak).

A homeopátiát támadó tudósaink ugyanazt a hibát követik el, amibe Einstein esett bele száz évvel ezelőtt. Miután nem sikerült kimérni az éter sebességét, kijelentette, hogy nincs éter. Ezzel egy évszázadra lebénította a tudomány fejlődését. Éter ugyanis nagyon is van. Az univerzumban minden éteri részecskékből jött létre. Az anyag is. Az éter létezésének megítélése felfogástól függ. Mi mindent anyagi alapon ítélünk meg. Az éter azonban nem anyag, hanem tiszta energia. Ezért másképp viselkedik, mint az anyag. A tudósok hatóanyagot keresnek a homeopatikus szerekben, és miután nem találnak benne egy molekulányit sem, kijelentik, hogy hatástalan. A homeopatikus szerek hatása azonban nem vegyileg nyilvánul meg, hanem energetikailag.

A potencionálás során energiarészecskék nyelődnek el benne, és ezek hatnak a szervezetre. Befolyásolják a szervezet energetikai pályáit, a sejtek közötti éteri kommunikációt. Ennek a rendszernek a létezését a tudósok szintén nem ismerik el, mert nem tudják kimérni. Egyelőre nincs olyan műszerünk, amellyel az éteri részecskék, az éteri sugárzás mérhető lenne. A hivatalos tudomány szerint csak az létezik, amit érzékszerveinkkel érzékelünk, illetve műszereinkkel kimérhetünk. Amíg ezen az idejétmúlt felfogáson nem változtatunk, addig a hivatalos tudomány ádáz küzdelmet folytat az ezoterikusokkal. Ennek a küzdelemnek egyik elszenvedője a homeopátia. 

 

A homeopátiához kísértetiesen hasonlít az akupunktúra megítélése. Az orvostudomány hivatalosan nem ismeri el hatékony gyógymódnak. Arra hivatkoznak, hogy az emberi szervezetben nyoma sincs energiapályáknak, és életenergia sincs, mert nem látható. „Miből keletkezik ez a feltételezett energia, ha nincs kimutatható, összefüggő rendszere?” Ez az érvelés azonban gyenge lábakon áll. A rádió- és tévéműsort továbbító elektromágneses hullámok sem láthatók. Ennek ellenére elhisszük, hogy léteznek, mert az iskolában a tanító bácsi azt mondta. Meridiánok azonban nem léteznek a testünkben, mert ezt a tanító bácsi nem mondta. Ettől azonban létezhetnek. Semmelweis Ignác korában az orvostudomány a vírusok és baktériumok létezését is tagadta, mert nem látható. Ez a hozzáállás világszerte több millió ember életébe került, akik kórházi fertőzésekbe haltak bele. Az előbbi hasonlatba sokan beleköthetnének, hogy azért hiszem el a láthatatlan elektromágneses hullámok létezését, mert naponta hallgatok rádiót, nézek tévét, és használom a mobiltelefonomat. Ezt a hitet kiterjeszthetnénk a testünkre is.

Azért élünk, mert szervezetünket áthatja az életenergia. Életenergia nélkül 5 percen belül meghalnánk. Csakráink éteri és gravitációs energiát szívnak fel a környezetünkből, és a meridiánok segítségével szétoszlatják a szervezetünkben. Ha ez egyenletesen történik, akkor egészségesek leszünk. Ha valamilyen külső behatás következtében az egyensúly felbomlik, akkor megbetegszünk. Ilyenkor segít az akupunktúra, amely energiabeadással vagy energaielvonással igyekszik helyreállítani az egyensúlyt. Mindebből következik, hogy az akupunktúra nem mindenható. Nem képes gyógyítani minden betegséget. Ha a kór vitamin- vagy ásványanyag hiányában áll elő, akkor az akupunktúra nem segít. Nem lehet vele gyógyítani fertőző betegségeket (pl. AIDS) sem. A betegségek előrehaladott állapotában (pl. vakbélgyulladás) sem alkalmazható. Ilyenkor már csak a sebészkés segít.

 

Pszichoorientációs gyógyítás

 

1992-ben végre nálunk is megjelent José Silva és szerző­társa, Robert B. Stone 1984-ben írt könyve, az „Agykontroll mesterfokon”. Ez a mű főleg azoknak ajánlott, akik az Agykontroll alapgyakorlatok során jelentős haladást értek el, és az üzleti életben kívánják hasznosítani a megszerzett tudásukat. A már ismert módszerek továbbfinomításán kívül a korábbiaknál is részletesebb képet kapunk az Agykontroll mentális alapjairól, működésének pszichikai hátteréről. Az új ismeretanyag egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a „balagyfélteke-domináns agyunk olyan, mint egy részeg majom, összevissza ténfereg, és néha belebotlik egy-egy jó megoldásba.” Ennek feltehetően az az oka, hogy nincs ami irányítsa a racionálisan gondolkodó bal agyféltekét. A logikus gondolkodásra képes bal agyféltekének ugyanis nem áll rendelke­zésére annyi információ, hogy helyesen határozzon. Ahhoz hogy a döntéseink javunkra váljanak, összhangba kell kerülnünk az univerzummal, ezen belül a földi világunkkal, embertársainkkal. Ennek áttekintésére azonban a bal agyfélteke képtelen, a világmindenség figyelemmel kísérésére csak a Magasabb Intelligencia képes. Kell tehát egy összekötő kapocs az életünket, cselekedeteinket irányító bal agyfélteke, és az információk végtelen tárháza között, hogy a sorsunkat helyes irányba terelhessük. Ennek az összeköttetésnek a meg­te­remtésére csak a jobb agyfélteke képes, így aki ezt a fizio­lógiai szükségsze­rűséget nem ismeri fel, valóban úgy teng-leng a világban, mint egy részeg majom, és szinte a csodával határos, ha valamely döntése eredményesnek bizonyul.

Annak érdekében, hogy kiteljesítsük a képességeinket, két agyféltekével kell gondolkodnunk. Így egyaránt kamatoztathatjuk a bal agyfélteke logikus okfejtéseit, és a jobb agyfélteke megérzéseit, alkotóerejét. A jobb agyfélteke nem arra szolgál, hogy helyettesítse a balt, hanem hogy a társa, a kiegészítője legyen. A szubjektív kommunikáció ugyanis nem pótolhatja az objektívet. Az objektív és a szubjektív kommunikáció kivitelezése eltérő módszereket igé­nyel ugyan, de ezek az eljárások együtt képezik a hidat, amely a két agyfélteke közötti különbséget átíveli. Nagyon érdekes adalékot találhatunk ebben a műben a hit-vágy-elvárás szoros egymásba fonódására is. Minden emberi alkotást a vágy szült. A hit ad erőt hozzá, hogy a vágyaink teljesüljenek, az elvárás pedig fokozza a vágyat, és erősíti a hitet. A vágy tehát a kreatív energia kiváltó mecha­nizmusa. Ha nem vágyunk sem­mire, akkor ez a belső hajtóerő kikapcsolva marad. A hit feladata, hogy kellő erőt, kitartást tápláljon belénk, hogy vágyaink tárgyát elérjük; az elvárás pedig katalizálja ezt az egész folyamatot. Másképpen kifejezve, az elvárás abba az irányba visz minket, amerre a hit és a vágy egyengetik az utat. Ha valóban el akarjuk érni amire vágyunk, akkor teljes szívünkből el is kell várnunk az eredményt.

 

Az Agykontroll magasabb fokú módszereit ismertető művek közül ugyan­csak kiemelkedő jelentőségű „A sikeres üzletember” című könyv, amely egy újabb oldalról megvilá­gítva fejti ki, hogy mi a különbség a jobb és a bal agyfélteke között. Ez a magyarázat abból a megállapításból indul ki, hogy a bal agyfélteke született kételkedő. Ez azonban nem baj, mivel az a dolga, hogy mér­­le­gelje, és a logika módsze­reivel megrostálja a bennünket ért benyomásokat. Ezáltal megvéd minket minden olyan téves döntéstől, amely­nek véghezvitele idő-, pénz-, vagy energiaveszteséggel járna. Az örök kételkedő bal agyfélteke tehát a fizikai világban van otthon, és csak olyan dolgokat fogad magába, amelyeknek a léte az ok-okozati összefüggés alapján racionálisan megma­gyarázható. A bal agyfélteke ugyanis parancsoló szükségét érzi a logikus érvelésnek, és ezen belül a rendnek, fegyelemnek. A jobb agyfélteke ezzel szemben ösztönös csapongó, és kritika nélkül mindent magába fogad. A két agyfél­teke közötti különbséget szimbolikusan úgy is kifejezhetnénk, hogy a bal agyfélteke a fát látja, a jobb pedig magát az erdőt.

A továbbiakban az üzleti életben nélkülözhetetlen technikák ismertetésére kerül sor, amely egy igen fontos követel­ményre, a pozitív gondolkodás kiala­kítására, a pozitív lelki képek megteremtésére hívja fel a figyelmet. Ennek a lényegét legegyszerűbben azzal a példával lehetne érzékeltetni, amikor egy rádióállomás a pszichológusok tanácsára az időjárás-jelentésnek ezt a korábbi megszokott formáját, hogy: „holnap borús idő várható kevés napsütéssel” később így fogalmazta át: „holnap derűs idő várható, átmeneti felhőzettel”. A lényeg ugyanaz, csak a hozzáállás módja más, a negatív alapállást fel­­váltotta egy pozitív megközelítési mód. Ez az eljárás egysze­rűnek tűnik, de a hatása mégis óriási, mivel a pozitív gondolkodásmód, az élet problémáinak pozitív formában való meg­közelítése a kudarcot is sikerre fordíthatja. Soha ne köze­lítsünk tehát semmilyen problémához nega­tív oldalról, mert a kedvezőtlen kép lerontja az esé­lyeinket. A meggyőzés során, ha valakit a ma­gunk oldalára kívánunk állítani, akkor pozitív képzeteket keltsünk az elméjében, és ne rémisszük negatív képek­kel, mivel az ijesztgetés, a megfélemlítés nem hoz tartós győzelmet. A negatív képek ugyanis tudat alatt olyan befo­lyást gyakorolnak a megfélemlített ember elméjére, hogy az igyekszik minél előbb megszabadulni ettől a kellemetlen hatástól, így amint lehetősége nyílik rá, habozás nélkül meg is teszi ezt a lépést. A pozitív képek viszont vonzó hatást váltanak ki az üzleti vagy egyéb partnerünkből, és ez tudat alatt hozzánk köti őt. A negatív kifejezések egyébként fizikailag is gyengítik, a pozitívak pedig erősítik az embert. A pozitív szemé­lyek erősebbek, kiegyensúlyozottabbak, és ez jó érzést kelt a környezetükben.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A kiegészítő természetgyógyászati módszerek közül talán legérdekesebb a színterápia. Minden színnek más-más frekvenciájú energiakisugárzása van. Ez a szubatomi energiasugárzás a szemen ke­resztül ingerli az agyat, amely a meri­diánrendszer szelektív befolyásolása révén különböző testi és lelki reakciókat vált ki. A piros vitalizáló hatású, aktivizál, élénkít, lendületet ad. Ösztönzi a mel­lékvese funkciót, méregteleníti a szervezetet. A narancs serkentő hatású, segíti a betegségekből va­ló felépülést, stimulálja az ivarmirigyeket. A sárga erősítő hatású. Megnyit és felderít, frissíti az agyat, az idegeket, a tudás megszerzésére motivál, optimiz­must ébreszt. A zöld kiegyensúlyoz, old­ja a feszültséget, megnyugtat. Jót tesz a szemnek, és előnyös hatást gyakorol a vér kémiai összetételére. Az égkék nyug­tatja az idegeket, segíti a koncentrációt. Csökkenti a testhőmérsékletet, segít fej- és szív­fájás esetén. Az indigókék gyógyítja a gerincbán­talmat, az égési sebet, a mérges harapást, a száraz kö­hö­gést, de elő­idéz­het bizonytalanságot, pesszimizmust és hiszté­riás rohamo­kat is. Az ibolya meg­ihlet, nyugtat, enyhíti a fájdalmat. Emellett antitesteket képez, erősíti az immunrendszert.

A színterápia legújabb, tudományosan kidolgozott módja lehetőséget ad az öngyógyításra is. Ennek alapja a Bioptron lámpa, melynek működési mechanizmusa és beszerzési módja a II. fejezet végén található. (Lásd Technikai újdonságok című cikkben.) A polarizált fényt kibocsátó lámpa színterápiára való alkalmazhatóságát a hozzá csatlakoztatható 6 db színes üveglencse teszi lehetővé. A cserélhető üveglencsék segítségével 20 kü­lön­böző öngyógyító program közül válogathatunk. A programokat az egyes színekkel végzett ke­ze­lések meghatározott sorrendje alkotja, a megbetegedések jellege szerint. A részletes tünettáblázat se­gítségével mindenki kiválaszthatja a neki megfelelő gyógyító programot, és felfedezheti szervezetének csodálatos öngyógyító erejét. Ehhez támpontként jól használhatjuk a színes antiküveg-elő­tétek gyakorlati alkalmazása során összegyűlt tapasztalatokat. E szerint a piros szín serkentően hat a testfunkciókra, így alulműködések esetén kell használni. Hatása annyira erős, hogy csak deréktól lefelé ajánlatos alkalmazni. Felsőtesten történő kezelés esetén a kevésbé intenzív narancsszínű lencsét célszerű felhelyezni. A sárga színű előtét a bőrbetegségek és az allergiák kezelésére szolgál. A zöld színű lencse fő alkalmazási területe a lábszárfekély gyógyítása, de jól használható a tüdő- és a szív környéki betegségek kezelésénél is. Ezen túlmenően fertőtlenítő hatása van. A kék színszűrő a gyul­ladásokra gyakorol kedvező hatást. Főleg ín- és izomhúzódások, zúzódások, ízületi fájdalmak esetén alkalmazzák, tarkótájékon kezelve azonban a magas vérnyomás is csökkenthető vele. A lila színszűrő nyugtató hatású, a „harmadik szem” helyén található hatodik csakrát kezelve pedig megszaba­dulhatunk az évek óta tartó krónikus álmatlanságtól is.

Tudományosan bizonyított, hogy a színes fényhullámok frissítenek, élénkítenek, oldják a görcsöket és a stresszt. A kezelés pótolja az elveszett energiát, erősíti a memóriát, és fiatalít. A készlethez 3 kozmetikai-gyógyászati termék is tartozik. Ezek az értékes illóolajok világító színekkel kombinálva nyugtatják, ránctalanítják a bőrt, a gyógyító eszenciák pedig felüdítik a testet. Ezzel a komplex módszerrel valósággal csodákat művelhetünk magunkkal. Nem csak a fáradtságot űzhetjük el, hanem új örömforrásokat fedezhetünk fel.

[

Hasonlóan különleges gyógymód a zeneterápia. Néhány évtizeddel ezelőtt még énekszótól volt hangos a határ, és a háziasszonyok is gyakran dalra fakadtak a konyhában. Mára azonban megváltoztak a szokások, de az is lehet, hogy az ezredvég egyre sűrűsödő problémái vették el az emberek kedvét az énekléstől. Ez pedig baj, mert a fiziológiával foglal­kozó szakemberek egyöntetű véleménye szerint a dalolás, a zenehallgatás feloldja az idegi feszültséget, a gátlásokat, megszabadítja a lelket az elszenvedett sérelmek nyomasztó terhétől. Szívből fakadó dalolás közben elégedettség árad szét az emberben, és ez a boldogító érzés mindenki számára könnyen elérhető. Az éneklés a zeneterápia legintenzívebb formája. Erősíti az immunrendszert, és antidepresszáns hatású. Ellazítja az egész izomzatunkat. Ennek hatására csökken a vérnyomásunk, és lassul a szívverésünk. A stressz is elmúlik, mert éneklés közben mélyebbé válik a légzésünk, ami által több oxigén jut a sejtekbe. Akiknek nincs jó hangjuk, azoknak sem kell elkeseredniük, mivel a zene hallgatása is jótékony hatást gyakorol a szervezetünkre. Giuseppe Ferrari olasz parapszichológus szerint a „dó” a vérre; a „re” a májra, a lépre és a légzésre; a „mi” a gyomorra, az orra, a bőrre és az idegekre; a „fá” a szívre; a „szó” a torokra; a „lá” a látásra és a hallásra; a „ti” pedig az idegrendszerre hat kedvezően.

A zenei hangok lélekre és szellemre gyakorolt hatását így összegezte: a „dó” fokozza a bátorságot; a „re” fejleszti az alkotóképességet; a „mi” felébreszti a tudást; a „fá” a természet szeretetére; a „szó” magasabb rendű eszmék követésére ösztönöz; a „lá” kifej­leszti az akaratot; a „ti” pedig táplálja a hitet, és felkelti az okkult tudományok iránti érdeklődést. Az ének vagy zene hatását tovább fokozhatjuk ritmikus mozgással, vagyis tánccal. A tánc, a ritmus ősidők óta az ember lelki és fizikai szükség­lete. Ennek oka, hogy az élet jelenségei, a természeti erők megnyilvánulásai, ritmikusan zajlanak. A táncban a vágy és akarati energia mozgásformává alakul. A lendület, a feszítés és lazítás átélésében a táncoló önmagára talál, azaz megszűnik a feszültség a kül- és a belvilág között. A zenére történő természetes önkifejezési forma azon kívül, hogy lelki harmó­niát eredményez, alaposan megmozgatja az izmainkat is, ami jelentős mértékben hozzájárul egészségünk megőrzéséhez.

Jóval intenzívebben nyilvánul meg a muzsika gyógyító hatása a „Piusona zeneszék” alkalmazásával. Ez a számítógéppel vezérelt eszköz egyénre szabott hangokkal, dallamokkal kezeli a pácienst. A Piusona zeneszék egy fából készült, kétoldalt violinkulccsal díszített különleges szék, amelyben ülve a zene rezgései átjárják a páciens egész testét. Háta, csípője és lábfeje közvetlenül egy-egy hangszóróval érintkezik, amitől egész teste úgy működik, mint egy hangvilla. A hangok nem csak a fülön, hanem a bőrön, és a csontokon keresztül egyaránt eljutnak az idegrendszerbe. A módszer Pius Vogel német zenész és szanató­riumtulajdonos 15 éves kutatómunkáján alapul. Az ő nevéből alkották meg a Piusona (Pius + sona = hang) elnevezést. Vogel a hangok terápiás hatását véletlenül fedezte fel, amikor a tulajdonában levő szanatórium egyik vendége a zongorán ült, amelyen ő játszott. A hangszeren ülő páciens a zongorajáték közben érezte, hogy hirtelen megszűntek gyötrő hátfájdalmai.

Az eset felkeltette az érdeklődését, ezért elkezdett foglalkozni a különböző frekvenciájú zenei hangok szervezetre gyakorolt hatásával. Kutatásait az USA-ban folytatta, ahol műszeres mérésekkel térképezték fel a különböző hullámhosszú rezgések hatásait, aminek eredményeként sikerült összeállítani egy hangkatalógust. E szerint pl. a „d” hang a pajzsmirigyre hat leginkább, de a gerinc­osz­lop és a gyomor is különösen érzékeny rá, más-más oktávban. A katalógusból kiválasztott, egyénre szabott alaphangokat oktávhangokkal és intervallu­mokkal (kvintekkel, kvartokkal és tercekkel) valamint felhangokkal egészítik ki. A tiszta kvint és a nagy terc intervallumai pl. a kezelendő szervben erősítik az energia áramlását. A kis terc stabilizáló hatású, a tiszta kvart viszont feszült­séget teremt. Ezenkívül alkalmaznak egészen különleges hangokat is, amelyek harmóniát teremtenek a makro- és a mikrokozmosz között. Ilyen a Hans Coustó által kidolgozott bolygóhangok gyűjteménye. (Kiszámolták az egyes bolygók keringési frekvenciáját, ezeket konvertálták, hogy a hallható tartományban ész­lelhető hangokat halljanak. A Földnek „g” a hangja. Ezt különböző mikrobio­lógiai rezonanciák egészítik ki. A DNS frekvenciája pl. szintén a „g” hangnak felel meg, felsőbb regiszterben.)

Fizikai tanulmányainkból tudjuk, hogy kis intenzitású hangok is óriási ­hatást képesek kiváltani az anyagban, ha annak rezonanciafrekvenciáján szólalnak meg. Hasonló hatást gyakorolnak a zenei hangok a sejtekre, a sejtek atomjaira. Biofizikai és biokémiai kutatások igazolták, hogy a cisz hangnak megfelelő 136 Hz-es rezgés fokozza a sejtekben a káliumionok áramlását, és a sejtmembrán áteresztőképességét. A nátrium viszont a gisz hangra reagál, ami a cisz kvintje. Mindkét elem alapvető fon­tosságú az élettani folyamatokban. (A nátrium-kálium pumpa néven ismert biokémiai jelenség tartja fenn sejt­jeink ingerelhetőségét, ami ugyanakkor a fájdalomérzetünkre is hat.) Szá­mító­gépes programok segítségével az említett hangfrekvenciák bármelyike könnyedén kiválasztható és lejátszható a Piusona terápiás szék hangszóróin. A kezelés 7-, 14- vagy 21 percig tart, miközben változik a terápiás hangok erőssége.

A Piusona terápia a sejteken túlmenően a belső elválasztású mirigyekre is hatást gyakorol. 200 páciensen végzett kezeléssorozat eredményeként bebizonyosodott, hogy szervezetükben bizonyos hormonok és idegi ingerület­átvivő anyagok termelődése fokozódott. Mivel ezek fontos anyagcsere-folya­matokban vesznek részt, illetve irányítják azokat, segítségükkel a kóros biokémiai reakciók kedvezően befolyásolhatók. A „d” hang pl. a pajzsmirigyre gyakorolt hatásán kívül stimulálja az immunrendszert is. A betegeket természetesen csak a végeredmény érdekli, ami szintén bizonyító erejű. Egy 48 éves férfi pl. 1 méter magasból kemény márványpadlóra esett, és mindkét sarok­csontja eltört. A baleseti sebészeten közölték vele, hogy kb. 6 hetes gyógyulási időre számíthat. Miután rendkívül nyughatatlan volt, kipróbálták rajta a hangterápiát. Naponta kapott kezelést eleinte „g”, később „d” és disz hangok­kal. Hatására fájdalmai rohamosan csökkentek, és 2 hét után már lábra tudott állni. Egy 27 éves nő alkartörésének gyógyulása a sebész által feltételezett idő felét vette igénybe. A módszer súlyos belgyógyászati eseteknél is hatásosnak bizo­nyult. A betegek némelyikénél idült nyirokpangást sikerült feloldani, másoknál az évek óta fennálló székrekedést szüntették meg, de gyógyítottak vele idült vastagbélgyulladást is.

A leglátványosabb gyógyulást egy 37 éves páciensnél tapasztalták, aki Boeck[5]-betegségben szenvedett. Ez a kórkép a testszövetek komplex gyulladását jelenti. A páciensnek a nyirokcsomói, a tüdeje, a bőre, később a mája, lépe és a szíve is megbetegedett. A kezelések hatására csak­hamar csökkenteni lehetett a gyógyszeradagját, 1 esztendő után pedig már a beépített szívritmus-szabályozóra sem volt szükség. Alan Vitenberg amerikai orvos azt is kikísérletezte, hogy mely hangszerek gyakorolnak gyógyító hatást az egyes szervünkre. Szerinte a hárfa a tüdőre, a fuvola a májra, az oboa az epehólyagra, a harmonika a vastagbélre, a gitár a szívre, a trombita a hasnyálmirigyre, a szaxofon a vesére, a dob a gerincoszlopra, a billentyűs hangszerek pedig a gyomorra hatnak.

 

A ciprusi mágus tanításai

 

Ugyancsak jelentős késéssel érkezett hozzánk Kyriacos C. Markides amerikai szociológus könyve, amelyben az önmagát Daszkalosznak nevezett ciprusi mágus rendkívül értékes információkat bocsátott az emberiség rendelkezésére. Ezek Johannan mestertől, vagy ismertebb nevén János evan­gélistától származnak, aki Szpirosz Sathi ciprusi mágust választotta ki arra, hogy üzeneteit eljuttassa a világnak. Az abszolút világból ily módon hozzánk érkező közlések igen sokrétűek voltak, és nagy­mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a parapszichológia egyes területei közötti összefüggéseket könnyebben meg­értsük. Daszkalosz tanításai által nem csak az egyes parapszichológiai jelenségek részletei válnak érthetőbbé, hanem megismerjük ezeknek a természetfeletti megnyilvánulásoknak a határait is. Az első kérdésre adott válasz mindjárt egy ilyen problémát segít tisztázni.

A materializációval, valamint az Agykontroll „Elmetükre” gyakorlatával kapcsolatban bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy az ember képes-e az elméjében megteremteni bármit, amit csak akar? Igen, ha a lehetőségek és képes­ségek birodalmában marad. Egy jógi pl. elérheti, hogy az elültetett narancsmag a megszokottnál hamarabb fejlődjön ki, és nagyobbra nőjön, de nem tudja elérni azt, hogy a narancsmagból datolyapálma legyen. Képtelenség ugyanis az eszmék, az okság és a törvényesség világán kívül dolgozni. Az abszo­lút világ lehetőségeinek tág terére jellemző viszont, hogy mégis elérhető, hogy a narancsmagból datolyapálma keljen ki. Előbb azonban gondolati úton a narancsmag szerkezetét át kell alakítani úgy, hogy meg­egyezzen a datolya­pálma magjával, és ha ezt az átmaterializált magot elültetjük, akkor már elérjük a célunkat.

Sokan megkérdezték már a mestertől, hogy milyen módon lehet ezekre a képességekre szert tenni, hogyan lesz valakiből mágus? A válasz nem meglepő; ugyanúgy, ahogy az Agykontroll ismeretekre: meditációs gyakorlatok által. Ezek intenzív végzése az egyetlen módja a pszichikus erők kifejlesztésének. Az ember ugyanis nem születik ezzel a képességgel, ezt meg kell tanulni. Persze vannak, akik már születésüknél fogva birtokolják ezt a tudást, de ők már az előző életükben kifejlesztették magukban ezt a készséget. Mint tudjuk, két dolog van a világon, a szeretet és a meg­szerzett tudás, amely nem vész el, hanem magunkkal vihetjük a következő életünkbe. Amit valaha elsajátítottunk, azt már nem kell újratanulni, legfeljebb átismételni. Természetesen előfordul, hogy egy ko­rábbi tudásunk háttérbe szorul, pl. nem emlékezünk arra a nyelvre, amelyet előző életünkben meg­tanultunk, de ez csak azért van, mert ez az emlékezés megzavarná a jelenlegi életünkre kiszabott fejlődés menetét. Azonban minden olyan tudást és képességet magunkkal vihetünk, amely elősegíti az új életünkben való érvényesülést. Így pl. nem veszítjük el a korábban oly nehezen kifejlesztett kéz­ügyességünket, az intelligenciánkat, a gyors reagáló­ képességünket, az érzelmi megnyilvánulások iránti fogé­kony­ságunkat, vagy pl. az emberszeretetünket. A korábbi tudásunk mindegyikére való visszaemlékezés vi­szont nem segíti elő a fejlődésünket, mert pl. elbizakodottá vagy önteltté tehet bennünket. Nem véletlenül hangsúlyozta Jézus, hogy: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, annak előre, a felszántandó barázdára kell tekintenie, ne a már felszántott területen nyug­tassa a szemét.”

A tanulás nem kizárólag egyéni, hanem kollektív formá­ban is zajlik. Ennek elsődleges célja a kollektív tudat for­málása, a társadalmi fejlődés elősegítése. Az emberiség fej­lődése nem spontán módon megy végbe, hanem állandó irányítás alatt áll. A túlvilági mesterek azonban nem paran­csol­nak nekünk, csak megmutatják az utat, és tőlünk függ, hogy végigmegyünk-e az általuk kijelölt ösvényen. Tanács­adóink egyike János evangélista, aki azzal a megjegy­zéssel zárta a tanulással kapcsolatos instrukciókat, hogy az út során el fogunk követni hibákat is, de csak így okul az ember. Visszatérve a mágikus képessé­gekre, sokan vágynak arra, hogy szert tegyenek ezekre az erőkre, mert ily ­módon szeretnék az életüket könnyebbé, érdekesebbé tenni. Az érzékeken túli erőknek idő előtti birtokbavétele azonban nem válna a javunkra. A parapszichológia útján életre kelthető energiák hatalmat jelentenek ugyan az anyagi világon, de akadá­lyozzák az egyén fejlődését. Ezeknek a jelenségeknek az igénybevételével ugyanis kikapcsoljuk a nehézségeket az életünkből, így nincs, ami elősegítse a lelki fejlődésünket. A misztikus erők életre hívása önmagában nem teszi lehe­tővé a szellem teljes felszabadulásának elérését, sőt kifejezetten hátráltatja, veszélyezteti a tudati fejlődést, mivel egy ala­csony fejlettségi szinten álló lélek esetében a túl nagy hatalom, a túl sok képesség fokozott önértékelést eredményez, ami növeli az énhez való kötődést. Ezáltal az egyén fejlődése megre­ked egy kuruzsló szintjén, aki képes ugyan a természetfeletti erőket mozgásba hozni, de nem képes önmagát ezeknek a magasrendű megnyilvánulásoknak a szintjére emelni.

A parapszichológiai képességekkel rendelkezők az átlag­emberek szemében varázslatos dolgokat visznek végbe, de valójában nem mennek vele semmire. A Földön túli erők által biztosított adottságok nem viszik előre a fejlődésüket. Nem tudnak szabadulni a korán jött tudásuk igézetétől, így a saját képességeik megrekednek a születésükkor magukkal hozott szinten. Az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatte­remtés révén különleges ismeretek birtokába jutnak, ami elbi­zakodottá teszi őket, valósággal rabjává válnak annak, amit ezen a csatornán keresztül látnak. Helyzetük ahhoz a mániákus tévénézőhöz ­hasonló, aki folyton sci-fi filmeket kukkol, és egy idő után már „Rambo”-nak, „Superman”-nek, vagy vala­milyen galaktikus hősnek képzeli magát. A valóságban azonban az adottságai meg sem közelítik ezt a szintet, mert a nála tökéletesebb világ állandó bámulása megakadályozza őt saját képességei fejlesztésében. Nem véletlen, hogy az atlantiszi civilizáció pusztulása után az istenek „elzárták a tévéké­szüléket”, vagyis agyfrekvenciánk megnövelésével elvették az embe­riségtől az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezáltal rákénysze­rí­tettek bennünket a hatékony fejlődésre. Egyébként az atlantiszi civilizáció vesztét is az okozta, hogy mágikus képességeik meghaladták tudati fejlődésük szintjét.

A parapszichológiai képességek egy idő után úgy is ki fog­nak alakulni bennünk, de csak akkor, amikor már megér­tünk rá, amikor az auránkat alkotó szubatomi energiarészecskék rezgésfrekvenciája az állandó fejlődés következtében oly mértékben megnövekedik, hogy ez az állapot törvényszerűen be fog következni. Ebben a stádiumban azonban az újonnan szerzett képességek, az univerzum tágabb megismerése már nem fogja zavarni a továbbfejlődésünket, mert ekkor már elég érettek leszünk ezek használatára. Ezen a szinten már nem fognak elbűvölni bennünket eme adottságok, hanem természetes módon fogjuk alkalmazni őket akkor, amikor szükségünk lesz rá. A belső érzékek mara­déktalan kifejlesztése nem azért fontos, mert különféle parapszichológiai képességeket szabadítanak fel bennünk, hanem azért, mert felfedik előttünk, hogy nem vagyunk rabjai az anyagi világnak, és segítenek abban, hogy megismerjük az univerzum összetettségét. Ha megfelelően használjuk őket, az életre keltett érzékek megmutatják a fizikai létezés csodáját, és hogy hol van benne a mi helyünk. Ennek ismeretében bölcsebb, hatékonyabb, boldogabb életet élhetünk, mert megértjük miért vagyunk itt, mi a célja az egyéni és össztársa­dalmi létünknek. Az abszolút világgal való kapcsolatfelvétel képessége nem lesz más, mint a hatodik illetve hetedik érzékszervünk, ami megnöveli a bennünket körülvevő világ megismerésének lehe­tőségét. Túl nagy jelentőséget azonban nem tulajdonítunk neki ugyanúgy, ahogy ma sincs senki „elájulva” attól, hogy lát, hall, érzi az illatokat és az ízeket. A „megszenvedett” képesség tehát nem veti vissza a fejlődésünket, hanem felgyorsítja az ütemét, és ­előkészíti a még magasabb szintű képességek megszerzését.

Ennek a folyamatnak az alakulását egy túlvilági szellem, Heyoan így ismer­tette velünk: „Mindegyikünknek van egy érzékelő tölcsére, melyen keresztül a valóságot észleljük. Precízebben megfogalmazva, minden ember egy-egy bizo­nyos frekvenciasávban képes érzékelni. A valóságot úgy határozzuk meg, ­ahogy az érzékelésére képesek vagyunk. Ez a természetes emberi érzékelésen kívül kiegészül a felfedezett technikai eszközökkel (pl. mikroszkóp, teleszkóp) is. Érzékelési tölcsérünkön be­lül mindent elfogadunk valóságként, ami ezen kívül esik, azt nem. Ha valamit nem észlelünk, az sz­á­munkra nem létezik. Az érzékelési tölcsérünk egy grafikonra rajzolt haranggörbével is szimbolizálható, ahol a függőleges ten­gely az érzékelés tisztaságát, a vízszintes pedig a frekvenciáját mutatja. Az ember, illetve az emberiség haranggörbéjének szélességét nem csak új érzékelő műszerek kifejlesztésével lehet növelni, hanem saját testünk Fokozott Érzékeny­ségű Észlelésének felkeltésével is. Ennek a képességünknek a finomodásával mind több dolog válik számunkra világossá. Érzékelésün­ket fokozottan kiterjeszthetjük a haranggörbe szárain túli területekre is, ezáltal kitágul a világunk, és egyre jobban megismerjük a valódi univerzumot. A haranggörbe vonala a mindenkori elválasztó vonal a fizikai és a spirituális világ között. Amilyen mértékben képessé válunk egyre magasabb frekvencia­szinten érzékelni, úgy válik a spirituális világ mind inkább valósággá. Megsza­badulunk az illúzi­óktól, a hiedelmektől, a téves elképzelésektől, mert észlelésünket, ellenőrzésünket kiterjeszthetjük a ma még észlelhetetlen világ fölé is. Végül ezen az úton eljuthatunk a megvilágosodáshoz, ahol megszűnik minden titok, semmi sem marad többé rejtve előttünk. Ez a folyamat azonban kétirányú. A magasabbakon kívül az alacsonyabb frekvenciájú világok felé is kiterjeszt­hető, ezáltal is növelve az általunk megismerhető univerzumot. Az emberiség ezeket a világokat a sötét, gonosz erők szférájának tekinti, de ez ugyanolyan szerves része a világegyetemnek, mint a magasabb rendű világok.

Hozzátartozik még ehhez a jelenséghez, hogy kizárólag a számunkra megnyilvánuló világ érzékelésére vagyunk képesek. Mi mindnyájan a saját érzékelő ablakunkon keresztül észleljük az univerzumot. Amit ezen az ablakon át érzékelünk, azt defi­niáljuk létező világnak. Élnek azonban közöttünk olyan lények is, akik nem láthatnak minket, és mi sem láthatjuk őket. Ennek oka, hogy ők egy másik érzékelő ablakot választottak maguknak, egy másik dimenzióban élnek. A saját érzékelő ablakunk kitágítása szorosan összefügg az evolúciós fejlődéssel. Ahogy haladunk előre ezen az úton, úgy szélesedik érzékelésünk haranggörbéje. Felfoghatjuk ezt a görbét úgy is, hogy az emberi elme korlátait mutatja az evolúciós fejlődés adott szakaszában. A görbe a civilizá­ciónkra jellemző frekvenciaspektrum középértékénél a legmagasabb, mert az itt tapasztalt dolgokat fogadja el a legtöbb ember konkrét valóságnak. Ettől alacsonyabb vagy nagyobb frekvencia-értékek felé haladva az emberek már hajlamosak kételkedni érzékeik hitelében, egyre kevésbé hisznek abban, amit tapasztalnak. Amint szélesedik a haranggörbénk, idővel levetjük a fizikai testünket, és egy magasabb frekvenciájú síkon levő világba kerülünk. Érzékelésünk azonban ebben a testetlen világban sem válik korlátlanná, itt is a fejlődésünk mértéke szabja meg a haranggörbénk szélesedését. Ily módon idővel egyre fejlettebb, egyre tökéletesebb, és földi szemeinkkel nézve egyre felfoghatatlanabb világokba kerülünk, míg végül eljutunk a Teremtőhöz, és eggyé válunk vele. Ebben a folyamatban a haranggörbénk mind jobban kiterjed a csúcs felé, majd teljesen lapossá válik. Amikor ez bekövetkezik, a megnyilvánult és a meg nem nyilvánult egybeolvad, ez a kettősség számunkra megszűnik.”

 

A karma mindenhatóságával kapcsolatban is igen érdekes következtetések vonhatók le a ciprusi mágus által közvetített tanításokból. Az ok-okozati törvény érvényesüléséből eredő büntetés elkerülésének ugyanis van egy módja, a mély és őszinte megbánás, valamint a példamutató életmód, az előző életek bűnein felülemelkedő életvitel. Az előbbivel kapcsolatban Daszkalosz egy ismert példát hozott fel a Bibliából. Mint tudjuk, az Úr Jónást bízta meg azzal, közölje Ninive lakóival, hogy a bűnös város negyven napon belül el fog pusztulni. Amikor az emberek meghallották a rossz hírt, sírtak, jajveszékeltek, és mindnyájan bűnbánatot gyakoroltak. Így Ninive nem dőlt romba, mire Jónás próféta keserűen jegyezte meg az Úrnak, hogy „most hazuggá tettél engem ezeknek az embe­reknek a szemében”. Később azonban az Úr megvilágosította Jónás elméjét amikor az elhagyva a várost, egy tök árnyékában keresett menedéket a hőség elől. A tök gyökerét ugyanis elrágta egy féreg, amitől elkezdett fonnyadni, és lekókadtak a hűsítő levelek. Jónás erre így sóhajtott fel: „Istenem, tönkrement a növényem, és ez nagyon elszomorít”. Isten erre így felelt: „Látod, Jónás, te egy bokor elpusz­tulásakor is szomorúságot érzel, amelyet pedig nem te neveltél, és nem is fáradtál érte, akkor mit érezzek én egy egész város elvesztésekor? Ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben 120 ezer ember van, és ott a sok állat is.” Ebből is látszik, hogy az isteni kegyelem határtalan, ha egy kis reményt lát arra, hogy a pusztulásra ítélt érték megmeneküljön, akkor beavatkozik a természet és a karma törvé­nyeibe is. Erre azonban ritkán kerül sor, és csakis abban az esetben, ha a bűnösök mind szavakban, mind tettekben őszinte megbánást tanúsítanak.

Nem nevezhető közismertnek az a kinyilatkoztatás sem, hogy a karmát az emberek is befolyásolhatják. Ha ugyanis szeretünk valakit, akkor segítségére lehetünk karmikus adósságának visszafizetésében. Erre azonban kizárólag akkor kerülhet sor, ha az illető már megtanulta a „leckét”, és adósságának a java részét törlesztette. Ebben az esetben a maradék terhet magára vállalhatja valaki más, és megszabadíthatja őt a további fájdalomtól. Ha hajlandóak vagyunk erre, akkor a teher kilenctized részét elengedheti a Mindenható, így nekünk csak az egytizede marad. Ezáltal a visszafizetendő adósság lényegesen kevesebb lesz, az elke­rülhetetlennek látszó szenvedés mértéke jelentősen csökken. Ha tehát egy hozzánk közel álló személy terhét túl nehéznek találjuk ahhoz, hogy egyedül viselje, akkor átvállalhatjuk karmikus tartozásának egy részét, de erre csak a fenti feltételek mellett van lehetőség. Az Agykontrollban is járatosak, valamint az ezoterikus tudományokba beavatott mesterek képesek arra, hogy a testükben jelentkező fájdalmat megszün­tessék vagy tompítsák, de ezt nem cél­szerű megtenni, mert ez automatikusan visszaküldi a fájdalmat ahhoz, akinek a karmáját átvállalták. A sors által kiszabott büntetés átvétele tehát nem visszafordíthatatlan folyamat, a terhet bármikor vissza lehet adni.

A karmának ez a sajátos működési mechanizmusa népek, sőt egész civilizációk esetében is érvényesül. A kollektív karmikus adósság átvállalásának legnagyszerűbb és legönzetlenebb példája Jézus Krisztus önkéntes halála, aki megváltóként magára vette az emberiség bűneit, és mint egyszerű halandó vértanúhalált szenvedett értünk a kereszten, hogy ne kelljen tovább cipelnünk múltunk következményeit. Őt is csak az adósság egytizede terhelte, de ismerve az emberiség összes bűnét már ez is hatalmas mennyiség volt. Ha emberként ezerszer meghalt volna, se tudta volna kiegyenlíteni ezt a számlát. Jézus azonban nem közönséges ember volt, hanem Isten fia, és egy isteni lény élete sokkal többet ér, mint egy közönséges emberé. Így az ő halála képes volt rendezni a karmikus adósságot. Ezáltal végbement a megváltás, nagy szerencsénkre. Ettől kezdve tiszta lappal indulhattunk volna egy új, emelkedettebb élet felé, de mi nem ezt tettük. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, tovább halmoztuk bűneinket. A történtek után már nincs aki rendezze a számlát. Ezért a karmikus adósság törlesztése ránk vár, az apokalipszis során. Jézus eljön ugyan újból hozzánk ebben az időszakban, de nem azért, hogy megváltson bennünket, hanem hogy számon kérje a bűneinket.

Egy idézet erejéig érdemes még ennél a témánál maradni. Az óindiai mitológia ezzel a lenyűgöző hasonlattal foglalja össze a karma lényegét: „Forog, pörög az élet kozmikus kereke, kínálja egyfelől az uralkodó koronáját, másfelől a koldus bádogbögréjét aszerint, hogy melyikre van inkább szükségünk fejlődésünk következő lépcsőfokán. Válassz, aztán viseld a következményeket, de ne feledd, hogy a trónus magasságából csak lefelé, az utcasarokról viszont felfelé vihet az út.” Egy másik keleti hiedelem szerint a léleknek minden hat fáradságos, vesződséges élet után hetedikként engedélyeznek egy kényelmes reinkarnációt. ­Ennek oka, hogy időnkénti pihenés nélkül a lélek túlságosan kimerülne az örökös törekvésben, belefásulna az állandó harcba, és elcsüggedne. A siker, a mara­dék­talan boldogság tehát nem mindig az egyéni törekvésen múlik. A „szerencse­fiának” azért „hull minden az ölébe”, mert az előző életei során kiérdemelte. Neki most az a dolga a Földön, hogy élvezze az életet. Erre a kis ­kikapcsolódásra szüksége is van, mivel a korábbiaknál is nehezebb megpróbáltatások várnak rá. Az egymást követő életek ugyanis annál keményebbé válnak, minél inkább megszabadul a lélek a kötelékektől, melyek az anyagi világhoz láncolják. A keresztény világ szellemétől sem idegen ez a jutalmazási rendszer, bár ebben a kultúrkörben nem térnek ki a jutalmazás okára. Így fejezi ki ezt a jelenséget a Biblia: „Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a ré­szét, és örüljön fáradozása ered­mé­nyének, ez Isten ajándéka.”

Figyelemre méltó Daszkalosz ta­­ní­tása az igaz hitről, és a jóté­kony­kodásról. Elanyagiasodott világunk sajnos már a vallásgyakor­lás­­ban is érezteti a hatását, egyre több az olyan „hívő”, aki csúfot űz mind önmagából, mind ­Istenből. Kap­zsiságunk annyira arcátlanná tett ben­nünket, hogy betérve a temp­­­lomb­a már három gyertya meg­gyújtása ellenében a mennyek or­szá­gát kö­veteljük az Úrtól. Oly­anok is van­nak, akik ennyit sem hajlandóak kockáz­tatni. Előre ké­rik a segít­sé­get, pl. így: „Ha meg­teszed nekem, ennyit és ennyit do­bok a perse­lyedbe”. Istenhez azon­­ban köze­lebb áll egy ateista, aki az utolsó szelet kenyerét meg­felezi az éhes idegennel, mint a Minden­ha­tóval kereskedő, önmagát ke­resz­té­nynek nevező ember.

A manapság tevé­kenykedő jó­té­kony­­sági egyletek és alapít­vá­nyok is elsősorban az egoizmus, és nem az önzetlen segítőkészség megnyilvánulásának tekinthetők. Sokan vannak, akik csak azért adnak, hogy mind önmaguk, mind má­sok előtt tetszelegjenek a bőke­zű adakozó szerepében, és elvárják érte a hálát, amivel az embertár­saikat megaláz­zák. A pöffeszkedő mecénásokon is túltesz­nek a multi­nacionális iparvállalatok, akik nem csak elvárják a hálát, hanem arra kötelezik a „pártfogoltjukat”, hogy a nagy nyilvánosság előtt számol­jon be az adományról. Ezzel azon­ban nem ér véget a lekötelezett kál­váriája, mert hálaadó szavait rög­zí­tik, és felhasz­nálják a reklám­had­járataikban, hogy ezzel is növeljék a cég profitját.

Anyagias világunkban a szere­tet, a szolidaritás is piacosodott. A jótékonyságot mind inkább a költ­ségleírás, az adókedvezmény lehe­tősége működteti. Ma még nagyon ritka a minden hátsó szándék nél­küli önzetlen és tapintatos segítő­kész­ség. Jézus arra tanított ben­nün­ket, hogy aki ad, az titokban te­­gye. Ha a rászorulónak egy név­te­len borítékban juttatjuk el a pénzt, és csak annyit írunk rá, hogy „sze­re­tettel”, akkor ezzel nem csak se­gí­tünk neki, hanem egyben őszin­te örömet is okozunk, hiszen meg­szabadítjuk őt attól a hatalmas te­hertől, amelyet a lekö­telezettség ér­zése okoz.

Arra is ügyeljünk, hogy ne húz­zuk az időt. Publilius Syrus sze­rint: „Ki gyorsan ad, duplán ad.” Az em­berek nem szívesen zaklat­nak máso­kat a bajaikkal. Sokan csak vég­szükség esetén szánják rá magukat a kérésre. Akkor, amikor már majd­nem késő a segítség. Aki a végte­lenségig halogatja a dön­tést, úgy jár, mint az ókori fukar em­ber. Dio­genész pénzt kért tőle, és ő sokáig késett a megígért támo­gatás küldésével. Amikor elfo­gyott a bölcs türelme, ismét felke­reste, és ezt mondta neki: „Ke­nyér­­re kell, nem temetésre.” A bukása vagy a halála után már hiá­ba aka­runk valakin segíteni.

Adományozni nem csupán pénzt, értéket lehet, hanem önmagunkat, a mun­kán­kat is. Amikor dol­gozunk, akkor is adunk. A társadalomnak, a közösségnek adományozzuk lényünk legjavát. Sajnos ezt a tevékenységet az emberek többsége ma még munkaviszonyként kezeli, vagyis azért dolgozik, hogy megfelelő ellenszolgáltatásban legyen része. Kenneth S. Leong szerint a jelenlegi énközpontú nemzedék számára az „adás” szónak meglehetősen önfeláldozás-íze van. Ez azonban fatális té­vedés. Az adás ugyanis lehetőséget teremt az erőfeszítésre, teremtő erőink kibontakoztatására, emberi mivoltunk kiteljesítésére. Ez a folyamat leginkább a szerelmesek egyesüléséhez hasonlítható. Ha a partnerek nem adják magukat önként egymásnak testestül-lelkestül, akkor nem lehetnek boldogok. Minél lelkesebben, minél szenvedélyesebben adják oda magukat, annál nagyobb az öröm. Azzal, hogy mindenüket felajánlják a másiknak, végső soron nem veszítenek, hanem nyernek. Azért sem érdemes a munkánk során kímélni magunkat, mert nem élünk örökké. A megkímélt test is nyomtalanul elporlad, nyomot csak a munkánk, erőfeszítéseink által hagyhatunk magunk után a világban. A halál bizonyosságában az ember egyetlen értelmes törekvése, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni az életéből. Mindezek alapján már érthető az ókori keleti filozófusok véleménye, mely szerint: „Az adakozó hálás lehet, hogy adhat”. Az adok-kapok viszonyban nem az jár jobban, aki kap; hanem az, aki ad.

Az sem mindegy, hogyan adunk. Aki fogcsikorgatva, kényszerből ad, az nem nyer jutalmat az égi­ektől a jó tettéért. Isten csak a jókedvű adakozót szereti. Így fejezi ki ezt a Biblia: „Adj neki szí­ve­sen, és ne essék rosszul az, hogy adsz. Mert éppen ezért fogja megáldani az Úr minden mun­kádat, és min­den szerzeményedet.” Ne aggasszon bennünket az adomány értéke sem. Annyit adjunk, amennyire képesek vagyunk. Isten senkitől sem várja el az erején felüli adakozást. A modern gondolkodók így fogalmazták meg az adakozás lényegét: „Az ajándékozás nem banki tranzakció. A gesztus a fontos, és nem az ajándék értéke. Nem az árát kell nézni az ajándéknak, hanem hogy milyen szívvel adják.” Már az ókorban is fontosabb volt az adományozás módja, indítéka, mint az adomány értéke. Így szól a bibliai példabeszéd a szegény asszony adományáról: Jézus leült a temp­lommal szemben és figyelte hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott. Jött egy szegény özvegyasszony is, és 1 krajcárt dobott be. Ekkor odahívta tanítványait, és így szólt: Bizony mondom néktek ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükből adtak, ez az asszony azonban azt a keveset is odaadta, amije volt. Az egész megélhetését feláldozta.

Az elmúlt évszázadok során nemcsak a jótékonykodás valódi célja merült feledésbe. Mostanra a bibliai alapfogalmak szinte mindegyike eltorzult. Ennek legjellemzőbb pél­dája, ahogy manapság imádkozunk. Az ima, Istennel való közvetlen kapcsolatfelvétel, mi azonban úgy imádkozunk, mintha a telefonszámunkat hadarnánk el. A korábban beta­nult imádságoknak nem ismerjük az eredeti célját, nem vagyunk tisztában a szavak korábbi jelentésével, a szöveg értelmével. Egész civilizációnk tele van tömve kiüresedett szokásokkal, és ma már az imádkozás is közéjük tartozik. Akik először tanulták meg, még tudták hogyan kell imádkozni. Utódaikat is megpróbálták erre megtanítani, de közülük már csak kevesen sajátították el a módszert. A többiek csupán szavakat jegyeztek meg, és gépiesen ismételték. A szavak értelme azonban időközben megváltozott, az új korokkal együtt új értelmet kapott, így ma már senki sem tudja, ­hogyan lehet Istennél kellő hatékonysággal meghallgatásra találni.

 

Mivel az emberek többségét az érdekli leginkább, hogy mi vár rá a túlvilágon, a mester erről a létformáról is beszélt a tanítvá­nyainak. Sokan azt hiszik, hogy a halál rettenetes és fájdalmas élmény. Ez azonban nem igaz. Még ha súlyos beteg­ségben szenved is az ember, a halál pillanatában nem érez fájdalmat. Testéből való kilépése után a lélek továbbra is megtartja személyiségjegyeit, magával viszi erényeit és vétkeit, céljait és törekvéseit. Az abszolút világban megszűnnek az anyagi világ korlátai, nincs többé tér, idő, és feloldódnak a fizikai lét béklyójából eredő gátak. A jelenlegi fejlettségi szinten azonban a mennyországba kerülő lelkek túlnyomó része nem tud élni azzal a hatalmas lehetőséggel, amit ez a tökéletes világ kínál. Az abszolút világ ugyanis sokkal gazda­gabb és sokré­tűbb, mint a mi fizikai életterünk, hiszen ez csak árnyéka azoknak a fényesen tündöklő világoknak, melyek mindazon értéket tartalmazzák, amelyeket valaha élt civilizációk alkottak az univerzumban.

Az egyszerű földi lélek gyakran zavarba jön ennek a töké­letességnek a láttán, nem tud mit kezdeni vele, ezért önmaga által elképzelt elementálokból létrehozza ezen a régión belül a saját pszichikus világát. Sokan ugyanis csak ebben a gondolati úton teremtett mesterséges környezetben érzik biztonságban magukat, mivel ez hasonlít leginkább korábbi fizikai életterükhöz. A valódi pszichikus világban pl. nincs felkelő és lenyugvó Nap, mert mindent eláraszt a fényesség, ami a szubatomi energiarészecskékből összetevődő égboltból, vala­mint a folyókból, tavakból, erdőkből és virágokból kisugár­zódik. Akinek ­viszont szüksége van rá, az elementálokból (megelevenített gondolatképekből) létrehozhatja a maga Napját saját életterének a burkán belül, körülveheti ezt a mikrovilágot kerítéssel és falakkal, felépítheti a saját házát, vagyis kialakíthatja magának azokat a korábban megszokott éles határokat, amelyeken belül biztonságban és otthonosan érzi magát. Így vannak, akik ugyanúgy gondozzák a gyümölcsfáikat a saját maguk által teremtett világban, mint a földi életükben, és közben aggódnak az eső miatt.

Sokan kételkednek az alkotásnak ebben a formájában, nem hiszik el, hogy pusztán a gondolatainkkal ilyen bonyolult dolgokat hozhatunk létre. Pedig ennek lehetőségét már a fizikai létünkben is megtapasztalhatjuk. Az álmaink során ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is létrehozunk az agyunkkal, és teljes valóságként éljük meg. Ez a látvány annyira tökéletes, hogy a valósághűsége néha már riasztó. Sokan fel is ébrednek miatta. A mennyországban ugyanez a folyamat megy végbe, csak az el­képzelt dolgok tartósan fennmaradnak. Ott sem materializálódnak, mert a szellemvilágban erre nincs szükség. Ettől függetlenül ugyanúgy átéljük az eseményeket ebben a világban, mint álmainkban. Mivel a képzelet által létrehozott világ szubatomi energiarészecskékből tevődik össze, sokkal finomabb részletesebb és meggyőzőbb, mint a fizikai világ. Az átlagember azért nem tekinti valóságosnak, mert nem tudja megfogni. Fizikai testben csak a fizikailag létező dolgokat fogadjuk el valóságosnak, pedig a tárgyiasulás csupán egy létforma. A létezésnek a legalacsonyabb foka.

A túlvilági életben hívőknek egyik legnagyobb problé­mája: minek alapján dől el, hogy valaki a mennyországba vagy a pokolba jut. Legtöbben azt hiszik, hogy ezt kizárólag a tetteink befolyásolják, vagyis hogy az életünk során mennyi jót és rosszat cselekedtünk. Ez azonban nem egészen így van. A klinikai halálból visszatértek tapasztalatainak összegzése, valamint túlvi­lági tanítómestereink megjegyzései alap­ján úgy tűnik, hogy a döntés sokkal praktikusabban megy végbe. A lélek kiszabadulása után ugyanis gyors határozatra van szükség, mivel az irányítás nem tűr halasztást. Ebben a szituációban nincs lehetőség tetteink alapos mérlegelésére, így a döntés egy ránézésre is azonnal megmutatkozó tulajdonságunk alapján történik. A túlvilági ítélet­hozók nem foglalkoznak cselekedeteink latolgatásával, mert ez a karmára tartozik. A karma feladata, hogy előző életünk alapos anali­zálása után olyan sorsot szabjon ki nekünk a következő éle­tünkre, amilyet megérdemlünk. Az irányítást végző bírák tehát nem a lelkünk tisztaságát vizsgálják, hanem bele­néznek a szívünkbe. Ebben a szituációban kizárólag az érdekli őket, hogy mi uralkodik bennünk, jóság vagy gonoszság. Ha valakinek a szívét csak gonoszság, gyűlölet tölti ki, akkor a pokolra kerül. Ha viszont alapvetően jóság, megértés és szeretet lakozik bennünk, akkor még abban az esetben is bejuthatunk a mennyországba, ha a földi törvények értel­mében súlyos bűncse­lekményt követtünk el.

Ez alól csak egy kivétel van, az öngyilkosság. Ezt a tettet ugyanis a létünket irányító és felügyelő istenek a teremtés rendjébe való durva és értelmetlen beavatkozásnak, a koz­mikus fejlődés hátráltatásának tekintik, amire nincs bűnbo­csánat. Az öngyilkos a Mindenható ajándékát dobja el, és ezáltal a gondviselés ellen cselekszik. Aquinói Szent Tamás szerint „Az élet Isten ajándéka, és annak visszavétele az ő előjoga.” A Teremtő senkinek sem bocsátja meg, ha keresztezi a terveit és fel­lázad az akarata ellen. A „keresztjét” min­denkinek cipelnie kell, a földi életünkre kiszabott szenve­dések alól nem mentesíthetjük magunkat. Ne tegyük tehát önsorsrontó cselekedetekkel elviselhetet­lenné a helyzetünket, mivel az öngyilkosság után sokkal nagyobb gyötrelmek várnak ránk. Ha kínlódva is, de végig kell élni az életünket, mert ez esetben még akkor is bejuthatunk a mennyországba, ha lelkünk kisebb-nagyobb bűnökkel terhelt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mennyországba való bebocsáttatással együtt a bűneink is megbocsáttatnak. Tetteinkért ebben az esetben is felelnünk kell, mivel a karma senkivel sem tesz kivételt. Szélsőséges esetben tehát az is előfordulhat, hogy egy gyilkos bejut a mennyországba, ha cselekedetét nem a gyűlölet, a károkozás motiválta. Ebben az esetben a büntetés a földi világban vár rá oly módon, hogy a következő életében őt még fájdalmasabb körülmények között fogják meggyil­kolni, mint ahogy ő azt annak idején tette.

Az öngyilkosok a két világ között egy szürke, homályos szférába, a kozmikus senki földjére kerülnek. Lehorgasztott fejjel, céltalanul bolyonganak, és szomorú­ság, kétségbeesés árad belőlük. A régi világukba már nem tudnak visszatérni, a mennyországba pedig nem engedik be őket. Még a pokolba sem kerülhetnek, mert nem másokat, hanem önmagukat ölték meg. Egy idő után rájönnek, hogy a helyzetük sokkal rosszabb lett, mint amilyen volt, mert most már arra sincs lehe­tőségük, hogy változtassanak az életükön. Kínjaikat növeli, hogy amikor letekintenek a földi világra, mindent látnak. Látják a szeretteiket amint hibát követnek el. Ekkor megpróbálnak beleavatkozni az eseményekbe. Hamar rájönnek azonban, hogy figyelmeztetésük süket fülekre talál. Ebben az állapotban lehetetlen befolyást gyakorolni a fizikai világra. A tehetetlenség érzése mind zavarodottabbá teszi őket, és reménytelenül, összetört lélekkel, vigasztalanul kóborolnak körbe-körbe az éterben. Nem tudják, hogy mit csináljanak, hová menjenek, eszelősen ide-oda botorkálnak a lakott világoktól távoli, nyomasztóan üres térben.

Hogy meddig tart ez a számkivetett állapot? A vallási iratok szerint ítéletnapig. Más források szerint csak addig, amíg a földi életük tartott volna. Amint elérkezik fizikai testük halálának időpontja, az öngyilkosok is bebocsátást nyernek a mennyországba. Nincs ilyen gondjuk a bűnös lelkeknek. Őket ugyanis nem hagyják őrizetlenül a világmindenségben. A súlyos bűnöket elkövetett embereket számon tartják a pokolban, és amint elérkezik haláluk időpontja, küldötteket menesztenek értük. A pokol őrei azonnal megragadják a fizikai testtől elvált lelket, és gondoskodnak róla, hogy a tetteivel kiérdemelt helyre kerüljön. A pokolból nincs menekvés, onnan nem lehet megszökni. A Sátán senkinek sem kegyelmez. Akinek a lelkét sikerült megkaparintania, azt soha többé nem engedi el.

Gyakran a sátáni erők kergetik az elkeseredett embereket az öngyilkosságba. Részlet egy túlélő élménybeszámolójából: Egy hangot hallottam, ami azt ismételgette, hogy „tedd meg, tedd meg, és jobb lesz!” Megtettem, de nem lett jobb. Egy ragadós sötétségbe kerültem. Már nem akartam öngyilkos lenni. Éreztem, hogy minden ember élete ajándék Istentől, és az élet minden perce értékes, legyen az ember koldus vagy király. Valami tudatosította bennem, hogy nem az a fontos ki vagy, milyen körülmények között élsz, hanem az, hogy élsz. Ezzel lehetőséget kaptál arra, hogy előbbre juss. Életed minden másodperce a Teremtőtől kapott ajándék, és aki ezt nem értékeli, arra torz világképéből adódóan sok lecke vár még. Az öngyilkosság a tudatlanság eredménye, ezért komoly következményekkel jár. Aztán valaki szólt hozzám: „Ha így halsz meg, nem nyerhetsz el engem a fények városában!” Hogy tehettem ilyet? Minden porcikámmal éreztem, hogy ahová kerültem nem jó hely, nem akartam ott maradni. „Még dönthetsz” – hallottam. „Visszamegyek” – feleltem rögtön. Örültem, hogy kaptam még egy lehetőséget. Levontam a tanulságot, hogy az öngyilkosság a legnagyobb ostobaság, amit saját magunk ellen elkövethetünk. Sajnos a jobb belátásra térés nem minden öngyilkosnak adatik meg. Akik fegy­verrel támadnak önmagukra, azoknak nem sok esélyük van a visszatérésre. Életük végállomása kilátástalanság, az önmarcangolás, a mély megbánás.

Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy a közhiedelemmel ellentétben a különböző rendű és rangú iste­nek nem büntetnek bennünket, hanem csak szelektálnak, és őrködnek a törvények betartása felett. Nagy a valószínűsége annak, hogy a lelkek megtartása során is érvényesül az evolúció törvénye. Ha egy lélek túl gonosszá, javíthatatlanul aljassá válik, vagyis ve­szé­lyezteti a tiszta, életképes társai további fejlődését, akkor az istenek kiselejte­zik, pokolra vetve eltávolítják a világból. Ha viszont alapvetően jónak, fejlő­dőképesnek bizonyul, akkor nem hagyják elveszni még akkor sem, ha súlyos hibát követett el, hanem megmentik az univerzum számára. Ebben az esetben a karma törvényeinek érvé­nyesítésével gondoskodnak róla, hogy célirányosan kiszabott szenvedések által felülemelkedhessen korábbi jellembeli fogyaté­kosságain, és tovább fejlődhessen.

A túlvilággal kapcsolatos ismereteink nem lehetnek teljesek, ha figyelmen kívül hagyjuk a klinikai halálból visszatértek átalakult életszemléletét. Az abszo­lút világba bepillantó személyek szinte mindegyikéről elmond­ható, hogy ezután a nem minden­napi élmény után teljesen meg­változik a vi­lág dolgairól al­kotott ér­ték­rendjük. Nem ér­dek­lőd­nek töb­bé a talmi dol­gok iránt, telje­sen hide­gen hagyja őket a fo­­gyasz­tói tár­sadalom anyagi java­kat haj­szoló világa. Oda­­át ráéb­red­nek arra, hogy ami­ért koráb­ban oly ke­ményen do­l­­goz­tak, ami­nek a birtokba­vé­te­­lé­re olyan büszkék voltak, an­nak nincs valódi értéke. Életük sors­for­dító élménye előtt má­sokhoz hasonlóan nap­­ról napra gyűjtögették az anya­­­gi javakat. Különféle divatos ruhákat, lakberendezési tár­gya­kat, szórakoztató elektro­ni­kai cikkeket, ékszereket, és más nélkülözhetetlennek vélt ci­vilizációs termékeket hal­moz­tak fel maguk körül, abban a hiszemben, hogy ezek tartós örömet okoznak. Időközben úgy elmerültek a pénz hajszolásában, a különféle áru­cik­kek gyűjtögetésében, hogy nem vették észre, a szerze­mé­­nyeik már maguk alá te­me­tik őket. Végül a hará­cso­lás megszállottaivá, anya­gi ja­vaik rabszolgáivá vál­tak, ab­ban a csalfa képzetben élve, hogy a bol­dogság leg­főbb for­rása az anyagi jólét és a bő­ség. Sokan bele­rok­kan­nak a fogyasztói társada­lom által kí­nált javak meg­szerzésébe, és csak a kórházi ágyon döbbennek rá, hogy a nagy hajszában elfelejtettek élni.

A valódi értékrend meg­ismerése után azonban rá­döb­bennek arra, hogy ho­mok­várra építették az életüket; mindaz, amit fontosnak vé­ltek, csak múló, átmeneti ér­ték, és sorsa a pusztulás. Rá­jönnek, hogy életüket hiá­ba­valóságokra pazarolták, mú­landó dolgokat hoztak lét­re, amit a halál angyalának egyet­­len suhintása elseper. Felis­merik, hogy az anyagi világ­ban minden pusztulásra ítéltetett, így nem méltó az érdemleges figyelemre. A kozmikus értékrend megismerése után ráeszmélnek, hogy az anyagi javak nem arra valók, hogy birtokoljuk őket, hanem eszközt adnak a kezünkbe, amellyel megvalósít­hatjuk nemes céljainkat. Ezek az emberek már nem engedik, hogy a szerzési vágy elural­kodjon rajtuk, sőt igyekeznek megszabadulni a korábban felhalmozott felesleges holmiktól, hogy hátralevő életüket az igaz értékek elérésének szentelhessék. Jellemző még ezekre az emberekre, hogy miután minden átmeneti és talmi dolog iránti vágyuk szertefoszlott, kerülik azok társaságát, akik az anyagi ­javak béklyójában élnek, akiknek a pénz az istenük. A legtöbbjük irtózik a tévéreklámoktól is, nem tudják elviselni ezeknek a harsány árukínáló műsoroknak hamis társadalmi értékrendet sugalló, értelmetlen luxusfogyasztásra ösztönző propagandáját.

Nagyon érdekes, hogy a halálközeli élményt átéltek fokozottan érzékenyek cselekedeteik közvetlen és hosszú távú következményei iránt. Ennek minden bizonnyal az a megrázó élmény az oka, hogy a túlvilági elszámoltatás során látták, amint függetlennek vélt események egymással szoros kap­csolatba kerültek, és ezáltal kristálytisztán el tudták bírálni tetteik helyességét. Haláluk után egyszerre lettek cselekedeteik végrehajtói és tárgyai is. Ez felnyitotta a szemüket, ráéb­resztette őket arra, hogy földi világunkban mennyire össze­függ minden mindennel. Megtapasztalhatták, hogy bármit teszünk, az kihatással van az összes embertársunkra, és néha a legapróbb cselekedetünk vagy hanyagságunk is beláthatatlan következmények sorozatát indíthatja el a világban. Az univerzum egyetlen hatalmas alkotás, melynek minden apró része tud egymásról, és a legkisebb mozgás, átalakulás is befo­lyásolja a többi részt, s magát az egészet. A felvilágosítás következtében alapvetően megváltozik a magatartásuk is. Kedvessé, megbocsátóvá és odaadóvá válnak. Úgy viselkednek, mintha egy magasabb cél érdekében cselekednének életük minden percében.

Az egyik szemtanú élménybeszámolója szerint: „A fizikai létben az ember racionalizálhatja, vagy elnyomhatja negatív érzelmeit. A testetlen szellemek világában azonban ezek az érzelmek nyersen, és ellenállhatatlanul törnek fel. Minden szenvedést amit másoknak okoztunk úgy éljük át, mintha magunknak okoztuk volna. Ám a legelkeserítőbb érzés az, hogy már nincs lehetőségünk hozzáállásunk megváltoztatására, hibáinkat utólag nem javíthatjuk ki. Tetteink következményei távozásunk után is megmaradnak a világban. Érezzük, hogy a retesz bezárult mögöttünk, és az isteni ítélőszék előtt a lelkiismeret-furdalás zsigerekbe ható erővel tör fel belőlünk.”

A túlvilágról visszatértek kevesebb érdeklődést mutatnak a formális vallásgyakorlás iránt is, rájönnek, hogy a különböző egyházi szertartásoknak, ceremó­niáknak semmi jelen­tőségük sincs. Meggyőződésük, hogy csak a hit, a vallás ­lelki üzenete számít. Megváltozott életszemléletük következtében mindnyájan egy újfajta univerzális vallás hívévé szegődnek, ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb türelmet tanúsítanak más vallásokkal szemben. Ez a teizmusnak is nevez­hető hit nem a hagyományos értelemben vett vallásosságban, az ­egyházi ceremóniák gyakorlásában, hanem fokozott lelki tudatosságban nyilvánul meg.

Végül a végső elmúlástól félők megnyugtatására érdemes még megemlíteni azt a kijelentésüket, mely szerint a halál nem más, mint a test börtönéből való szabadulás, a „hazaté­rés” érzete. A mi igazi otthonunk ugyanis nem itt van, hanem odaát, csupán azért tartózkodunk a számunkra kijelölt vagy általunk választott bolygón néhány évtizednyi időszakra testbe zárva, hogy fejlődhessünk, illetve elősegítsük egy-egy civilizáció fejlődését. Visszatérésünk után azonban ismét tuda­tosul bennünk, hogy ott vagyunk, ahová valójában tartozunk. Átéljük a tökéletes egyensúlyt, a szeretet teljességét. Érdekes, hogy itt nem érzékeljük a nemek közötti különbséget, mert mindnyájan részei vagyunk az egésznek, amelyben egybefonódik a férfi, nő, szülő, gyermek, és minden pozitív esz­mény. Ennek a felemelő élménynek a forrása a teremtő hata­lom tudata. Itt magától értetődik Isten létezése, hiszen szüntelenül körülöttünk lüktet, átjár bennünket a lényéből kisugárzó szeretet és tökéletesség. A halál tehát nem megsemmisülés, hanem létformaváltás. Végtelenül hosszú életpályánk egy-egy állomása között lefoszlik rólunk fizikai testünk, hogy az anyag koloncától megszabadulva kicsit megpihenhessünk. Ekkor megmártózunk a magasabb szférákban, hogy a következő próbatételre feltöltekezzünk.

Meglepő, hogy a mennyországban sem ismeretlen fogalom a szexualitás, annak ellenére, hogy az abszolút világban nem nyilvánul meg érzékletesen a nemek közötti különbség. Kivitelezési módja azonban egészen más, mint itt a Földön. A fizikai testben átélt szexualitás csupán gyatra utánzata annak az áramütésszerű kábulatnak, amit az asztráltestben történő egybeolvadás képes nyújtani. Két szellem szexuális céllal történő érintkezése során nem játszanak szerepet a nemi szervek. Összeölelkezésük során energiarészecskéik eget-földet rázó áradatban egymásba olvadnak, töltéseik kiegyenlítődnek, majd beáll a békés egyensúly állapota. A nemiség olyan ellenállhatatlan erővel vonzza őket egymáshoz, mint ami az ellentétes előjelű mágnespólusokat rántja össze. A kisülés örökkévalóságnak tűnik, de egy pillanat alatt lezajlik, amit a nyugalom, a kielégültség és a derűs elválás követ. Mellékesen megjegyezve a nálunk fejlettebb civilizációk is igyekeznek a szexet mindinkább lelki síkra terelni. Azok a nők, akik hagyományos szexuális kapcsolatba kerültek Földön kívüli férfiakkal, arról számoltak be, hogy az önfeledt szerelmeskedést átszőtte egy elképzelhetetlenül mély és csodálatos lelki összefonódás is.

Az abszolút világ lehetőségeinek végtelenségére utal, hogy ami egyszer a Magasabb Intelligencia minden infor­mációra kiterjedő számítógépeibe beíródva létezett, az örökké létezni is fog. Ez lehetővé teszi, hogy régen elhunyt embe­rekkel bármikor kapcsolatba léphetünk, még akkor is, ha a lel­kük már nem tartózkodik az ismert személyiségben. Platon lelke pl. már rég nem él abban a szellemként megnyilvánuló formában, amelyet megidézünk, mert azóta több tucatszor reinkarnálódott a földi vagy más, fejlettebb civilizációk világában, de ettől függetlenül megalkothatjuk az elementál­ját, és elbeszélgethetünk vele. Azonban ezek a gondolati úton megteremtett eleven ele­mentálok – amelyek részben materializálódhatnak is – mindig megmaradnak azon a szinten, ame­lyen az akkori életükben álltak, kérdéseinkre annak a kornak a tudásával és intelligenciájával fognak vála­szolni, amelyben tevékenykedtek. Nem képesek többet nyújtani, mint amit életükben elértek. Hiába jutott Platon lelke, vagyis a valódi személyisége időközben olyan magas fejlettségi szintre, amely a miénket is meghaladja, ebből semmit sem képes átadni korábbi inkarnációinak. Ugyancsak ez a jelenség teszi lehetővé pl. azt, hogy elhunyt szeretteink a túlvilágon fogadjanak bennünket abban az esetben is, ha a lelkük már egy másik testbe reinkarnálódott, mivel az elemen­táljuk ettől függetlenül meg­alkotható.

A mennyországba kerülő lélek nem viszi magával földi testének hiányosságait, a karma által rákényszerített torzulásokat. Jellegzetes arcvonásaink tehát hibátlan testtel és értelemmel párosulnak, de túlvilági létezésünk nincs korhoz kötve. A lélek szabadon eldöntheti, hogy odaát hány évesnek akar látszani. A legtöbben azt az életkort választják, amikor erejük teljében, földi életük csúcsán voltak. Vannak azonban olyanok is, akik fiatalkori énjüket részesítik előnyben a továbbélésnél. Ennek a kétségtelenül előnyös külsőnek azonban megvan az a hátránya, hogy szellemi szintjük is azon a fokon fog állni, amelyet akkoriban elértek. Nem véletlen tehát, hogy földi világunk szellemi téren tevékenykedő kiválóságai (pl. Beethoven, Liszt) javakorabeli énjüket választották a túlvilági élethez, mert ők életük derekán voltak a csúcson, és nem kívántak lemondani az addig elért fejlődési szintjükről.

Ennek a csodálatos szférának a láttán azt hihetnénk, hogy itt mindenki jól érzi magát, és aki tudomást szerez a menny­ország tökéletességéről, alig várja már, hogy meghaljon, és oda kerüljön. Ez azonban nem így van. Bármennyire meghökkentő, sokan vannak, akik nincsenek elbűvölve ettől az eszményi világtól, a parapszichológiai képességek maradéktalan birtoklásától. Így nyilatkozott erről egy túlvi­lágról megidézett, korábban ateistaként élt lélek: „Ne siessetek meghalni, ez az egész itt egy borzalom. Egy rettene­tes unalmas marhaság. Mit gondoltok, mit lehet itt csinálni? Ebben az állapotban semmi egyéb nem vagy, mint egy fej­lődésképtelen tudat. A trükkök, amelyeket megtehetek vagy megtehetnék, messzemenően nem érdekelnek, inkább maradtam volna élő. Az élet minden ostobaságával, fájdalmával, megaláztatásával és megrázkódtatásával együtt is csodálatos. Teljesen el vagyok keseredve, mert soha nem hittem ebben az egészben, és most tessék, itt vagyok.” Valószínűleg ennek a gondolkodásmódnak tudható be, hogy mostanában a lelkek olyan gyorsan reinkarnálódnak. Az elhunytak már nem időznek évtizedekig vagy évszázadokig a túlvilágon, hanem igyekeznek levonni az előző életükből származó tapasz­talatokat, és rövid pihenő után (általában egy-másfél év múlva) újraszületnek.

Földhözragadt gondolkodásmódunkkal érthetetlen, hogy a testi fogyatékosságaiktól és a különféle szenvedésektől megszabadult lelkek miért nem akarják ezt a határtalan szépségű világot minél tovább élvezni? Úgy tűnik azonban, hogy a szellemi megvilágosodás állapotában megváltozik az ember értékrendje. Ami nekünk szenvedés és nyűg, az szá­mukra határtalan lehetőség, ezért egyre többen vélekednek úgy, hogy minden napért kár, amit nem a mi kalandos világunkban töltenek. A fizikai lét minden tekintetben kiszolgáltatott, de az életforma szabad utat enged a tapasztalatszer­zéshez, a fejlődéshez. Így inkább ezt a sorsot választják, még akkor is, ha ezért többnyire nagy árat kell fizetni. Különösen a mi felgyorsult élettempójú korunk vonzza őket, hisz amíg odaát évmilliók óta minden változatlan, itt egyik hónapról a másikra történelmi változások mennek végbe. Ez ellenállhatatlan erővel csábítja őket vissza, nem akarnak kimaradni ennek az új kornak a formálásából.

Híven tükrözik ezt az álláspontot a reinkarnációs hipnózisban részt vett személyek nyilatkozatai. Bizonyítékként idézzünk néhányat az öntudatlan álla­potban adott válaszokból:

1. „A XX. század a legfontosabb változás időszaka, és én ennél jelen akarok lenni. A nők számára különösen nagy lehetőségeket teremt ez az időszak.” Az egyik páciens megfogalmazása szerint: „A nők nagy haladást tesznek meg az életem során, és én segíteni fogok ebben a fejlődésben.”

2. „Igen én választottam ezt az időszakot, mert ekkor rendkívüli, monumentális változások zajlanak le, és következnek be.”

3. „Azért választottam a XX. századot, mert ez az időszak jelentős átmenet a tudat magasabb szintjére, ez az egyik nagy felébredés ideje.”

4. „Úgy éreztem, hogy múltunkkal ellentétben ez az időszak határozott történelmi fordulópont lesz. A XX. század második felében az emberiség fej­lődése nagyon gyorsan fog előre haladni.” A konzervatív nézeteket vallók is tisztában vannak ezzel, így paradox módon ők is ezért siettek leszületni a Földre. Egy idősebb asszony így indokolta XX. századi testet öltését: „Ez az utolsó olyan időszak, amikor hagyományos női szerepben szentelhetem magam a család felnevelésének.”

5. „Azért választottam a XX. század második felét, mert új korszak kezdete. A megvilágosodás kora, amelyet már vártam, hogy benne élhessek. Nagy lesz a nevelő ereje.”

6. „Én választottam a XX. századot, mert ez az időszak a tudatosság új korszakának hajnala. Nagy lesz a tudat kitágulása, és én rengeteget tanulhatok.”

7. „Azért választottam a XX. század második felét, mert ez az időszak történelmi átmenet lesz a vallásos világnézetből a tudományosba, és a kor végén a szellemi ébredésbe.”

8. „Nagy világfelfordulás lesz ennek a századnak a végén, de a leglényegesebb tanulnivalók ebben az időszakban lesznek elérhetők számomra.”

9. „Növekvően tudatosul a nyugati kultúrákban a spirituális elem, és én úgy éreztem, hogy ezt támogatni tudom a XX. század második felében.” Egyébként nem ez a páciens volt az egyetlen aki úgy érezte, hogy valami különös dolgot kell megtanítania az embereknek. Lássuk a további nyilatkozatokat.

10. „Azért választottam a XX. század második felét, hogy hozzájárulhassak az egység tudatosodásához ebben az időszakban.” Ennek módjáról így szólt: „Most készek lesznek meghallgatni, elfogadják az útmutatásaimat, legalábbis 1980 után.”

11. „Én választottam a XX. század második felét, mert ebben a korszakban végezhetem el önmagam és mások tökéletesítését, hiszen az újkorban sok-sok lélek emelkedik majd az eggyé válás magasabb szintjére.”

12. „Én döntöttem úgy, hogy a XX. század második felében éljek, mert akkor haladottabb szellemek születnek, és közelebb leszünk ahhoz, hogy elérjük a világbékét, s az emberiség önmagára ébredését.”

13. „Fontos és izgalmas kor. Ez a megpróbáltatások időszaka.”

14. „A ragyogás érzete kapcsolódik a XX. század végéhez.”

15. „Azért választottam ezt az időszakot, mert ez az aranykor újraszületése.”

Sajnos nem mindenki érkezett hozzánk segítő, vagy tanulási szándékkal. Helen Wambach, amerikai pszichológusnő felmérései szerint a pácienseknek csak 59%-a adott pozitív választ arra a kérdésre, hogy milyen okból választották a XX. századot új életük leélésére. A többiek vagy nem emlékeztek jövetelük céljára, vagy azok a lények, akik küldték őket, nem kívántak felvilágosítással szolgálni. A válaszadás megtagadásának talán legérdekesebb esetéről így számolt be a 750 hipnotizált egyike: „Amikor ön arra utasított engem, hogy koncentráljak a ragyogó fényre, egy darabig láttam és érzékeltem. Aztán egy nagy férfikéz tolakodott a látómezőmbe, és feketeség nyomult elém. A fekete kéz megjelenése után már semmilyen kérdésre sem kaptam választ.”

[

Nem csak érdekes, de rendkívül értékes az a Daszkalosz által közvetített információ is, hogy az embernek három fő teste van: az egyik a látható fizikai teste, a másik az ennek vázát alkotó láthatatlan étertest, a harmadik pedig a szintén láthatatlan asztráltest, amit a testet elhagyó lélek alakít ki maga körül szubatomi energiarészecskékből. (Az okkultisták szerint létezik egy negyedik alapvető test is, a kauzális test, amely a tudat hordozójának, a szellemnek a lakhelye.) Amikor az anyagi testünk meghal, akkor a lélek eltávozik a földi világból, és tovább él az abszolút világban, a szubatomi ener­giarészecskékből álló régiók valamelyikében. Az étertest viszont még egy darabig megmarad, és csak 40 nap múlva oszlik szét végleg. Valószínűleg erre az ősi tanításra emlé­kezve égetnek különböző népek vallási gyakorlataiban 40 napon át gyertyát a halottért. Elképzelhető, hogy ez az időtartam szabta meg Jézus mennybemenetelének idő­pontját is, mivel tudjuk, hogy a Megváltó keresztre feszítése, és világunkból való végleges távozása között éppen 40 nap a különbség. A fekete mágia hívei az étertestet magukhoz is ragadhatják, ezért terjedt el Indiában és a Földön kívüli civilizációk közvetlen segítségével kialakított más kultúrákban a halottak elégetésének szokása, mivel a tűz meggyor­sítja, néhány napra lerövi­díti az étertest feloszlását.

Az étertest hosszú ideig való fennmaradása magyarázatot ad arra is, hogy mi teszi lehetővé a halottak feltámasztását. Erre nem csak Jézus volt képes a bibliai időkben, hanem ma is vannak olyan mágusok, akik elő tudják idézni ezt a jelenséget. Közülük legismertebb az Indiában élő Sai Baba, aki arról nevezetes, hogy a testét több mint tíz méter sugarú aura veszi körül. Ezek az isteni szinten álló személyek először mindig dematerializálják az elhalt testet, majd a Maga­sabb Intelligencia engedélyével újramaterializálják a visszamaradt étertestet. Nem oszlik fel az étertest, ha a dematerializálás után benne marad a lélek. Erre főleg időutazásnál, a jövőbe való átteleportálásnál kerül sor. Ilyenkor az aszt­ráltest gondoskodik az étertest fenntartásáról. Ez különösebb kínt nem okoz a léleknek, mert mint már tudjuk az idődilatáció következtében az anyag nélküli világban más­ként múlik az idő.

Mindebből látható, hogy az élet nem egyenlő a testi létezéssel. Az emberi test nem csupán 30 trilliárd sejt halmaza. Hiába tartalmazza a test mindazon kémiai elemeket, molekulákat, amelyek az életfunkciók fenntartásához szükségesek, önmagában ez a vérrel ellátott sejttömeg még nem fog funkcionálni. Ennek oka, hogy hiányzik belőle a bioener­gia, ami működ­teti. Ezt a lélek építi be a testszövetekbe, a magával hozott asztráltest segít­ségé­vel. A lélek teszi lehetővé azt is, hogy a test tudomást szerezzen a létezéséről. A tudat nem meggyőződés vagy szavakkal megfogalmazható gondolat, hanem bizonyosságérzet, ami az önmagunkkal való azonosság megtapasztalásából ered. A létről szerzett bizo­nyosság azonban nem függ a fizikai test, illetve a szellemi képességek szintjétől, mert ezt a legegyszerűbb sejt is érzékeli. Ebből következik, hogy az alacsonyabb rendű élőlényeknek is van lelkük, ha nem is olyan bonyolult, mint a miénk. Rend­kívül érdekes, hogy a lélek magával hozza későbbi valóját, teljesen kifejlett állapotának energiarészecskékből álló hű mását. A fizikai test tulajdonképpen ebbe a láthatatlan testbe nő bele. Nem a véletlenen múlik tehát, hogy mivé válunk, testi adottságainkat ugyanúgy magunkkal hozzuk, mint a lelki tulajdonságainkat.

Növények és állatok esetében már tudományos bizo­nyítékokkal is rendelkezünk erről a jelenségről. Minden csírában benne van a növény teljes képe, kifejlett formája. Az Oxfordi Egyetemen egy olyan sugárérzékeny lemezt állítottak elő, amin látható volt a gép lencséje elé helyezett rózsa­bimbó körül a kinyílt virág képe is. A Yale Egyetem professzorának Harold Saxon Burrnak a békapete körül sikerült kimutatnia a kifejlett állat képét. Az emberi embrió is az asztrál­test mintájára fejlődik. Ebben a láthatatlan, térképszerű energiamezőben minden sejtnek megvan a pontos helye, ahová majd a fizikai testnek bele kell nőnie. Ez rendkívül érdekes módon történik. Az asztráltest előbb a fizikai test vázát, az étertestet hozza létre, ami együtt nő a fizikai testtel. Az asztráltest az osztódó sejteknek mindig azokat a génjeit aktivizálja, ahol a sejt tartózkodik. Így a kezdetben egyforma sejtekből eltérő szövetek, szervek alakulnak ki. A sejtek tehát nem maguk döntik el, hogy a DNS spirál mely szakasza aktivizálódjon, ezt egy láthatatlan keret, az asztráltest határozza meg. A lélek a fogantatás után már az anyaméhben felke­resi leendő fizikai testét, és aszt­rál­testének megfelelően ala­kítja a fejlődését. Véglege­sen azonban csak az anya testétől történő elválás előtt, legkésőbb a cse­csemő felsírásakor, első ­leve­­gővételekor költözik bele. Embe­reknél viszont az asztrál­test megnyilvánulása, teljes kifejlődése nem mindig a terv szerint halad. Különböző külső és belső okok (pl. önsors­rontó akadályok) miatt a terv eltorzul, vagy meg sem valósul (pl. öngyil­kosság esetén). A kifejlődés lehetősége azonban adva van.

Az asztráltestnek nem csak a fizikai test kialakításánál van szerepe, hanem a működtetése során is. Az emberi test kb. 30 trilliárd sejtből áll. Ebből 600 millió hal el minden nap, és ugyanennyi regenerálódik. Ez másodpercenként 10 millió sejt megújulását jelenti. Ezen túlmenően minden órában 200 millió vörösvértest regenerálódik. Emellett 30 másodpercenként antitestek milliói szintetizálódnak. Mindegyikük létrejöttéhez kb. 1200-féle enzimre van szükség. Egyetlen emberi sejtben egy másodperc alatt közel hétezer kémiai reakció játszódik le. A kutatók becslése szerint az adott időben egyszerre létező élő anyagok 10³⁰-ra tehető biokémiai reakciót visznek véghez minden egyes másodpercben. Nyilvánvaló, hogy az élettani folyamatoknak ezt a csillagászati számát és sokfélesé­gét a sejtek és a szervek fizikokémiai kommunikációja nem tudná összehangolni. A szabályozó mole­kulák (enzimek, hormonok) csak a rendteremtés fel­adatát képesek ellátni, a vezérlést az asztráltest végzi a végtelenül finom és bonyolult felépítése által. Ez az energiamező az egész organizmust felügyeli és ellátja információval valamint éltető bioenergiával, e nélkül a fizikai test működésképtelen lenne.

Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítéka is van az asztál-, illetve az étertest létezésének. Elgondolkodott már valaki azon, hogy amikor megsebesülünk hogyan forr be a sebünk, mitől lesz a bőrünk ugyanolyan, amilyen volt. Mitől tudja a testünk, hogy milyennek kell lennie? Honnan tudják a seb szélén levő sejtek, hogy milyen volt a hiányzó, lehorzsolódott, kiszakadt rész? A sebesülés előtt lefényképezte az agyunk, és elraktározta? Ha igen hová? Hol van olyan központ az agyban, amely testünk minden egyes sejtjének formáját, jellegét és elhelyezkedését tárolja. Amennyiben ilyen térkép nincs, akkor az új sejtek minek alapján épülnek fel? Minta vagy tervrajz nélkül semmi sem hozható létre. A sejtekben levő gének sem irányíthatják a megújulás folyamatát, mert hogyan dönti el a fizikai test, hogy a sérült részen milyen génállományú sejteket kell szaporítani? Magától csak a rákos sejtek burjánzanak, azért olyan alaktalanok, formátlanok. Testünk hiányzó sejtjeinek regenerálása csak pon­tos irányítással mehet végbe.

Ezt az irányítást a láthatatlan étertest végzi, amely meghatározza, hogy hová, milyen sejt kerüljön. Miután az étertest nem sérül meg, fizikai eszközökkel nem lehet rá hatni, a baleset után is megmarad a hiányzó szövetdarabok helyén. A fizikai testnek a gyógyulás során semmi mást nem kell tenni, mint benőni, anyaggal megrakni ezt a vázat. Ez az irányítás annyira pontos, hogy az ujjbegyünk sérülése esetén a ránk jellemző bőrfodrok is ugyanúgy nőnek vissza, mint amilyenek voltak. (A hírhedt amerikai bűnöző, John Dillinger savval lemaratta a bőrfodrokat az ujjáról, hogy a nyomozók ne tudják őt azonosítani. Nem volt szerencséje. A pokoli kínok után begyógyult sebei alatt ugyanolyan mintás bőr keletkezett.) Sajnos mi emberek csak kisebb sérüléseket tudunk ily módon eltüntetni, de a primitívebb állatok, pl. a gőték a levágott farkukat is képesek az étertest alapján újranöveszteni. A kettévágott giliszta sem pusztul el, hanem ezen a módon regenerálja az elvesztett felét, két teljes értékű egyeddé válik.

Az asztráltest létezését igazolja az is, hogy az Oroszországban tevékenykedő kínai genetikus, Dr. Chian Kan-csen[6] feltalált egy olyan elektronikus készüléket, amely képes érzékelni az élő organizmusok DNS-ének szubatomi energiamezejét, és ezt át tudja sugározni más élő szervezetekbe. Így genetikai manipuláció nélkül, a két asztráltest egymásba vetítésével képes létrehozni tyúkkacsát, kecskenyulat, és más fura keveréklényeket. Ennek a módszernek a lehetőségei korlátlanok, mivel itt nem kell tekintettel lenni arra, hogy a két faj kromoszómáinak száma megegyezzen, vagy hasonló legyen.

Az asztráltest fizikai testre gyakorolt irányító hatására már tudományos bizonyíték is létezik. Marcel Vogel, a világhírű mikrochip kutató mikroszkóppal koleszterinvegyületek kristályosodását vizsgálta, amikor egy megmagyarázhatatlan jelenségre figyelt fel. Az amorf koleszterin kristályszerkezetbe rendeződése előtt a másodperc töredékrészéig tartó kék felvillanás látható. Mintha egy misztikus energia először kék fénnyé, majd anyaggá sűrűsödne. Egyébként erre a kék fényre korábban már Wilhelm Reich is felfigyelt, aki a jelenség mögött rejlő rendező erőt orgon energiának nevezte el.

Ezzel a jelenséggel kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy a túl­világon a felvilágosult tudatállapotba került lelkek önmaguk felett ítélkeznek. Amennyiben bűnösnek találják magukat, saját elhatározásukból alkotnak egy nyomorék testet, amit asztráltest formájában magukkal hoznak. Idelent az általuk tervezett torz testben vezekelnek korábbi bűneikért. Ebből azonban nem emlékeznek semmire, ami csak fokozza a szenvedéseiket. Szerencsétlenségükért a Teremtőt kárhoztatják, és fel sem merül bennük, hogy állapotukat minden tekintetben önmaguknak köszönhetik. Az ép testben szü­le­tők is maguk terve­zik meg a kinézetüket, még odaát. Az apró részletek azonban nem tőlük, hanem a szülők génállományától függnek. Ha valaki kínai szülőket választ magá­nak a következő életére, akkor tudomásul kell vennie, hogy nem lehet szőke haja, és 190 centiméteres termete.

A fejlődés mindenkire érvényes kozmikus törvénye szerint a léleknek legalább egyszer ellenkező neműként kell leszületnie, hogy megtapasztalja a másik nem örömét, bánatát, problémáit. Ez a váltás azonban gyakran kudarcba fullad. Főleg a nők viselik nehezen a másik nem testét, aminek gyakori következménye, hogy nővé operáltatják magukat. Sokra azonban nem mennek vele, mert ha nem képesek ellenkező neműként megállni a helyüket, akkor a következő életükben ismét férfinak születnek, de akkor már sokkal rosszabb körülmények között. Ez addig fog folytatódni, amíg meggyőzően nem bizonyítják, hogy ellenkező neműként is képesek helyt állni a világban. A magasabb szférákba igyekvő kitejesedett embernek ugyanis széleskörű tapasztalatokra van szüksége, és ebbe beletartozik az ellenkező neműek életének megismerése, átélése is. Nem elég tudni, hogy milyen férfiként/nőként élni a fizikai világban, azt meg is kell tapasztalni, a saját bőrünkön kell érezni annak minden előnyével és hátrányával együtt. Bizonyítanunk kell, hogy az élet minden területén képesek vagyunk ellátni a ránk bízott feladatokat. 

A tapasztalatszerzésnek ez a célravezető módja végigkíséri egész földi pályafutásunkat. Aki úr akar lenni, annak előbb szolgának kell születni, hogy aztán tudja, hogy mit követelhet meg a szolgájától. A gazdagság és a szegénység megtapasztalása is elkerülhetetlen, hogy később eldönthessük, hogy további életeinkben miként kívánunk élni. Aki megcsömörlik a gazdagságtól, az a későbbiekben szegényként fog élni, mert rájön arra, hogy a szegénység kitartóbbá, ellenállóbbá, találékonyabbá, vagyis életképesebbé teszi, és sokkal hatékonyabbá válik a lelki fejlődése. A gazdag beletemetkezik a maga körül felhalmozott anyagi javakba, és egész életét vagyonának gyarapításával, számbavételével és megtartásával tölti. A szegény viszont minden kötöttségtől mentesen szabadon szárnyal, és bármi lehet belőle. Nem ragad bele születési körülményeibe. Sőt a szegénység ösztökéli, hogy kitörjön belőle. Ez is növeli a kreativitását, az állhatatosságát és az élettapasztalatait. Ennek eredményeként élete végén olyan lelki többlettel távozik ebből a világból, amelyre egy gazdag ember sohasem tehet szert. A gazdagok csak anyagi többletet teremtenek maguknak, amit itt kell hagyniuk, így haláluk után üres kézzel és fejletlen, földhözragadt lélekkel távoznak ebből a világból. A vagyonosok egész életüket a Capitaly nevű társasjátékkal töltik. Hiába van szerencséjük, nem mennek vele semmire, mert a végén a játékpénzt mindenki az asztalon hagyja.  

Még egy kicsit elidőzve ennél a sokakat érdeklő témánál, a nem várt terhesség gyakori esete, amikor a léleknek csak a kiválasztott szülők genetikai adottságaira van szüksége. Az ily módon kieszközölt újraszületés azonban nem mindig megy végbe. Vagy azért, mert a leendő anya nem akarja kihor­dani a magzatot, és mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermeke ne szülessen meg; vagy azért, mert ezek a prakti­kák elbizonytalanítják a leszületni készülő lelket, és lemond az általa szorgalmazott lehetőségről. Ilyenkor spontán vetélés következik be, de az is előfordulhat, hogy az illető átengedi a testet egy fej­letlenebb léleknek, akinek mindegy, hogy hová születik. A legigényesebb lelkek azonban nem vállalkoznak ilyen kalandra. Sokáig válogatnak az ideális viszonyban élő szülők között, alaposan mérlegelik a lehetőségeiket, mielőtt döntenek. Ők már kellő tapasztalattal rendelkeznek a földi életről. Tisztában vannak vele, hogy mit kell megélniük, milyen téren kell fejlődniük. Nem akarnak felesleges inkar­nációt, leendő életüket célirányosan, és nem ismétlésekkel szeretnék tölteni. A gyermekvállalást fontolgató partnerek tehát jól teszik, ha előbb rendezik az egymás közötti viszo­nyukat, mert az igazán értékes lelkek teljes értékű életre vágynak, nem kívánnak csonka családban felnőni.

Sok egyedülálló nő vagy laza társkapcsolatban álló pár ábrándozik arról, hogy nekik biztosan tökéletes gyerekük születik, mert ők nagyon fogják szeretni. A helyzet azonban az, hogy mindenki olyan gyereket kap, amilyet érdemel, mert a gyermek választja magának a szülőt, és nem fordítva. A születni készülő lélek hozza össze az anyát és az apát, és így van ez akkor is, ha egyetlen randevúról van szó, hogy a magzat megfoganjon. A lélek tudja ki az a két ember, aki megteremtheti neki azokat az élethelyzeteket, amelyekre szüksége van a fejlődéshez. Mielőtt a lélek testet öltene, a köztes létben várakozva kijelöli maga számára a magtanulandó feladatot, és a hozzá vezető utat. A szülőkön kívül azok a lelkek is szerepelnek az élettervében, akikkel különböző okok miatt találkoznia kell. A színvonalas lélek nem választ magának színvonaltalan szülőket, mert ők csak lehúznák őt a maguk szintjére. Ez csak akkor fordul elő, ha a szülők génjeire van szüksége. Ebben az esetben azonban felnőve elhagyja szüleit, és a maga útját járja. Elszakad szüleitől, környezetétől, sőt sokszor a szülőhazájától is, mert nem az az ő otthona.  

 

Az Agykontrollból ismert Hatékony Érzékelés Kivetítés a távolbalátás legegy­szerűbb formája. Ennek során a lélek eltá­volodván a testtől behatol bármilyen természetű anyagi tárgyba vagy élőlénybe, hogy belülről megvizsgálja azt. A nagy gyakorlattal rendelkező mágusok azonban nem csak arra képesek, hogy testüket elhagyva bárhol megjelenjenek, és bármilyen információt megszerezzenek, hanem arra is, hogy megfigyelőképességük hatókörzetét tetszés szerint változtassák. A tudati expanzió segítségével lehetővé válik, hogy a lélek olyan kicsire zsugorodjon össze, hogy beléphet az atomok világába. Ekkor minden nehézség nélkül megfigyelheti különféle anyagokban az elektronok mozgását, sebességét, az atomok összetételét, tehát közvetlen tapasztalatokat sze­rezhet erről a fizikai eszközökkel egyelőre még láthatatlan világról. Az expanzió ennél is misztikusabb formája, amikor a lélek „kiterjeszkedik” egy adott terület felett, magába foglalja azt a teret, amelyet vizsgálni kíván. Ebben az esetben akkora térfogatban terjed szét, vagyis olyan nagy méretűre tágul, hogy önmagán belül tetszőleges szemszögből figyelhet meg egy várost, vagy akár egy bolygót is. Ekkor a lélek saját magá­ban tapasztalja meg mindazokat a történéseket, amelyek ebben a térben végbemennek. A dolgok a saját tudatán belül zajlanak, minden információ, amely ebben a térben fellelhető, úgy jut el hozzá, mintha a tudatában keletkezne. Az expanzió során tulajdonképpen nem is a lélek mérete változik, hanem a tudat az, amely tetszőleges méretűre össze­zsugorodhat, illetve kiterjedhet.

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből kiderült, hogy vannak olyan személyek, akik kilépve a testükből képesek önmagukat újramaterializálni, ezáltal két helyen is lehetnek egyszerre. Daszkalosz szerint ez a részleges teleportációnak nevezhető jelenség többféle módon is végbemehet, és ennek tudható be, hogy a történelem során ez a fajta mágikus megnyilvánulás váltotta ki a legtöbb ember csodálatát. A részle­ges teleportációnak három változata ismert. Mindhárom esetben ki kell lépnie a léleknek a testből, a gondolat koncentrálásával el kell jutnia a kívánt helyre, és ott hajtható végre a megfelelő típusú mate­rializáció.

Az első esetben a lélek köré csak egy látható, de nem tapintható étertest materializálódik. Ezt a megjelenési for­mát akkor választják a mágusok, ha a kívánt helyen valami közlendőjük van, fizikai­lag nem szándékoznak beavat­kozni a dolgok menetébe. Egyébként a megjelenésnek ezt a legegyszerűbb formáját választják a kísértetek, illetve a halott­idézés során megjelenő lelkek is, mert ez a legkevésbé veszélyes, hiszen az étertest semmiféle módon sem támadható meg, anyagi eszközökkel kárt nem lehet benne okozni. Amennyi­ben a mágusnak valamilyen elintéznivalója van egy tőle távol eső helyen (pl. egy viharba került hajó kormányzásában akar manuálisan, de észrevétlenül segíteni), akkor a láthatatlan, de tapintható materializációt választja. Ebben az esetben a lelke köré valódi fizikai testet materializál, és egyúttal láthatatlanná teszi azt. A láthatatlanság bizonyos fokú védettséget is jelent számára esetleges erőszak alkalmazása esetén, de ez a védelem nem túl biztonságos. Fegyveres nézeteltérésekbe való beavatkozáskor pl. könnyen előfordulhat, hogy egy eltévedt golyó eltalálja a láthatatlan alakot, és az így képző­dött seb azonnal megjelenik az otthon hagyott valódi testen is. Ennek elkerülése érdekében a parapszichológia mesterei a lélek kiléptetésével egy­idejűleg megszüntetik a tudati kap­csolatot valódi testük és annak éteri mása között, így az újramateria­lizált testen esett sérülés nem kerül át a hátrahagyott fizikai testre.

Egyébként materializálódás nélkül, asztráltestben is meg­oldható a különböző tárgyak mozgatása, mentális koncent­rációval. Ehhez azonban nagy gyakorlatra van szükség, és ezzel nem minden szellem rendelkezik. A halál bekövetkezte után ugyanis a lélek nem válik automatikusan mindentu­dóvá. Ezekre a képességekre odaát is csak tanulással lehet szert tenni. Közbevetőleg megjegyezve a kísértetjárások, illetve a Poltergeist jelenség során az alvilág láthatatlan szellemei sem kezük materializálásával mozgatják a berendezési tárgyakat, hanem telekinetikus úton. A szubatomi energiarészecs­kékből álló kéz ellenállás nélkül átsiklik az anyagon, de a pszichikai úton összesűrített éter segítségével lehetővé válik a tárgyak mozgásba hozása.

Harmadik esetben az újramaterializált test nemcsak tapintható, hanem látható is, így teljes értékű emberként képes a földraj­zilag távol eső helyen tevékeny­kedni, anélkül, hogy hagyományos módon odautazna. A hátrahagyott testet akár demate­rializálhatná is, és akkor valódi teleportációt hajtana végre, de ha eredeti fizikai valóságában biztonságban van, akkor erre nincs szükség. Az oda- és visszautazás során alkalmazott dematerializáció ugyanis csak felesle­ges energiát von el a mágustól, ami fárasztóbbá teszi a műveletet. A másik, jóval nyomósabb ok amely a hátrahagyott test megtartása mellett szól, hogy ezáltal védeni lehet az életünket. A két test közötti tudati kapcsolat megszüntetése esetén ugyanis az újramaterializált alak élet­veszélyes sérülésekor a léleknek van hová visszatérnie, így ez a fajta utazás jóval kevesebb kockázattal jár.

Attól függően, hogy a mester milyen fokon műveli ezt a tevékenységet, a hátrahagyott test különböző állapotban lehet. A legtöbben csak oly módon képesek a fizikai valójukból történő kiszállásra, hogy előbb lefekszenek, és intenzív koncentráció útján léptetik ki a lelküket. Ebben az esetben a hátrahagyott test mély alvás állapotába kerül, mindaddig, amíg a lélek vissza nem tér. Az előrehaladott mesterek viszont éber állapotban is képesek ezt a bilokációnak nevezett jelenséget kiváltani magukból, miközben a valódi fizikai testük a meg­kezdett tevékenységet tovább folytatja. A részleges teleportációnak erre a magas fokú megnyilvánulására azon­ban csupán néhány ember képes az egész világon. Ez a szint a maga­san fejlett civilizációk szintje, így nálunk, a Föld fel­színi világában meglehetősen ritkán fordul elő. A teleportáció képességével rendelkezők egyike egy amerikai vízvezeték-szerelő, Hugh Lindsey. Ő Laboratóriumi körülmények között is képes bármikor produkálni ezt a jelenséget. Emiatt teljesen kisajátította magának a CIA. Azóta semmit sem hallani róla. Olyan hírek keringenek felőle, hogy a hadsereggel közösen kutatják a titkát. Abban reménykednek, hogy sikerül rájönni, és akkor olyan katonákat képezhetnek ki, akik a semmiből jelennek meg, és a feladatuk elvégzése után nyomtalanul felszívódnak.

A lélek lehetőségeivel, mozgásszabadságával kapcsolatban érdemes még egy meglepő jelenségre felhívni a figyelmet. A „Ezoterikus körkép” III. fejezetéből tudjuk, hogy a lélek képes bármilyen anyagon áthaladni, de nem tud áthatolni a mágneses mezőn. Amennyiben a testét elhagyni szándékozó kísérleti személyt Faraday-kalitkába zárjuk, akkor az áram alá helyezett fémketrec elektromágneses tere megakadályozza, hogy az asztráltestbe öltözött lélek eltávozzon. Bármennyire is erőlködik, a ketrec falánál nem jut tovább. Pszichokinézis útján, az elektronáramlás megbénításával le tudná ugyan állítani a gerjesztést, de a tápáramforrás a ketrecen kívül van, így nem fér hozzá. Ebből a csapdából csak a túlvilági szellemek segítségével szabadulhat ki.

 

Vissza a Bibliához

 

A bibliamagyarázatokkal kapcsolatban az elmúlt két évezred alatt sokan feltették már azt a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy Jézus példabeszédekbe foglalta tanításait, és csak tanítványai kifejezett kérésére volt hajlandó egy-egy példázatának az értelmét egyszerű szavakkal, egyértelmű módon megmagya­rázni. A legfőbb ok valószínűleg az volt, hogy földi küldetésének néhány évtize­dé­­ben nem kizárólag a kortársaihoz kellett szólnia, hanem mondandó­jába bele kellett szőnie azokat a gondolatokat is, amelyek a későbbi koroknak szólnak, és csak a felvilágosodás lépcsőfokain kellő magasságot elért társadalmak képesek majd megérteni. A Megváltó tehát több ezer évre előre ellátta az emberiséget intelmekkel, és a Bibliában fellelhető „homályos” utalások arra figyelmeztetnek, hogy még mi sem értük el a civilizációs fejlődésnek azt a fokát, amikor a példabeszédek minden ember számára világossá válnak. A több­értelműség kétségtelen előnye, hogy automatikusan biztosította a „testresza­bottságot”. Így a Szentírás mindig a saját felfogásunk szintjén szólhat hozzánk. Jelentése velünk együtt növekszik. Ebben nincs semmi különös, hiszen köztudott, hogy más írásművekből is azt olvassuk ki, amik vagyunk.

Feltehető azonban, hogy volt egy másik oka is annak, hogy Jézus ebben a sajátos kifejezési formában szólt az emberiséghez, és ez nem volt más, mint hogy így kívánta megvédeni eszméit attól, hogy köz­hellyé váljanak. Az a fej­lett civilizáció, amely Krisztust meg­váltóként a Földre küldte, tisztában volt azzal, hogy a széles nyilvánosság elé tárt bölcsességek, a tetteink következményeire utaló megállapítások egy idő után elkoptatott frázi­sokká válnak, ha túl sokan és túl gyakran idézik őket. Ezért Jézusnak példabeszédekben kellett kifejeznie magát ahhoz, hogy ez ne következzen be, hogy gondolatainak legmélyebb részletei még évezredek múlva is az újdonság erejével hassanak. Ennek tudható be, hogy az emberiség legrégebben és legnagyobb példány­számban közreadott könyve, a Biblia elkerülte, hogy a benne foglaltak köz­helyekké laposodja­nak, mivel a példabeszédek formájában közölt intelmeket az egyértelműség hiánya miatt ki-ki a maga elképzelése és szó­kincse alapján magyarázta.

A szakirodalom szerint a többértelműség azt a célt is szolgálta, hogy elfedje a szöveg mélyebb szellemi jelentését mindazok elől, akik nem készek annak befogadására. Minden szent iratnak van külső és belső jelentése. A külső jelen­tést tömeges fogyasztásra szánták, míg a belső az érett közönségnek szól. Tör­­ténelmi tapasztalatok alapján nem célszerű erőteljes szellemi tanításokat juttatni az éretlenek elméjébe. A sokarcúsága teszi lehetővé, hogy a Biblia egyaránt alkalmas titkos ezoterikus igazságok közlésére, és elemi hittanóra tananyagának összeállítására. Jézus azért is öltöztette mon­danivalóját burkolt formába, mert ha egyértelműen kifejezte volna, az akkori tudati szinten senki sem hitte volna el, merő ostobaságnak gondolták volna. Így akarta megakadályozni, hogy a magasabb rendű jelentés rossz helyre, alacsonyabb jelentéstartományba kerüljön, és nehezebben érthető mondanivalója ezáltal megsemmisüljön.

Ennek a közlésmódnak azonban van egy nagy hátránya. A példabeszédekből nem minden esetben hámozható ki a rejtett igazság, ezért tág teret enged a félremagyarázásoknak. Emiatt igen sok idő kell ahhoz, amíg minden részletében, az eredeti közlési szándékot hűen tükrözve feltárul egy-egy példa­beszéd tar­talma, és ez nem egyeztethető össze korunk rohanó életstílusával. A ma embere már nem veszi magának a fáradságot, hogy „rébuszokat” bogozzon ki, nincs ideje arra, hogy egy mély bölcsességben elmerülve kikövetkeztesse annak rej­tett értelmét. Korunk gyors járművein közlekedő, gyorsbüfékben étkező embere a szellemi táplálék terén is csak a gyorsan emészthető gondolatokat hajlandó magáévá tenni, így a mai szerzők meglehetősen nehéz helyzetben vannak.

A megváltozott élettempó nem kedvez a magvas gondolatok nyilvánosság elé tárásának, az elvont fogalmazásnak, a mondanivaló allegóriák, vagy nehezen érthető filozófiai fejte­getések formájában való tálalásának. Az „elefántcsontto­rony”-ba vonult szerzők műveit ugyanis csak a beavatottak viszonylag kis tábora érti meg. Aki nagy tömegekhez kíván szólni, annak saj­nos vállalnia kell, hogy közlendője egy idő után közhellyé válik, és elkopik. A széles nyilvánosság számára szolgáló írásoknál nagy gondot kell fordítani az elkészült mű lektorálására, hibamentesítésére is. Nincs annál kínosabb dolog, mint amikor a magasztos gondolatokat szövegszerkesztési hiányosságok zavarják meg. A helyesírási hibák kizökkentik az olvasót mondanivalónk átéléséből, és nagyban rontják a hitelünket. Sokakban joggal merül fel: „Hogy akar ez engem tanítani, amikor még helyesen írni sem tud!”

A nagy nyilvánosság számára szánt közlések megfogalmazása során ügyelni kell arra is, hogy mondanivalónk a szóhasználat szempontjából is közérthető legyen. Erre főleg műszaki jellegű leírások esetén kell vigyázni. A szakértel­münket fitogtató, terminus technikusokkal teletűzdelt tudo­mányos halandzsát ugyanis az átlagember nem érti meg, ezért lehetőleg kerüljük az idegen szavak használatát. Aki a töme­gekhez akar szólni, annak a tömegek nyelvén kell beszélni, írni. Akármilyen nemes cél vezet bennünket, ha a közlésmódunk ért­hetetlen, üzenetünk süket fülekre talál. A társadalmi fejlődést elősegítő művek esetén ez viszont igen nagy baj, mert mint Cousteau kapitány, a környezet­védelem világszerte ismert francia élharcosa megfogalmazta: „Az átlagember tájékozottsága nagyon fontos, mivel a demokrácia szabályai szerint ők választják meg a döntéshozókat.” Amennyiben a tömegek tájékozatlanságuknál fogva nem megfelelő szakembereket választanak a politikai és gazdasági irányító szervekbe, akkor az általunk képviselt ügy egyáltalán nem halad előre, sőt sok esetben bukásra ítéli a modern kor követelményei iránt érzéketlen hatalmi réteg. A tájékozat­lanság másik nagy veszélye, hogy a tudatlan emberek könnyen manipulálhatók. Ha nem értik meg miről van szó, akkor hitelt adhatnak a félremagyarázásoknak, a saját képviseletükben fellépő hatalmi körök demagóg uszításainak, vagy a problémák elbagatellizálásának.

Különösen fontos az érthetőség olyan művek esetén, amelyek szoros kapcso­latban állnak a hittel. Amíg az elmúlt századokban a hit életünk szerves része volt, a XX. század embere már azt sem hiszi el, amit a saját szemével lát. A magas fokon képzett tudatos agy ugyanis csak olyan állítást fogad el, amit képes megérteni. Hiába születnek tehát sorozatban tudo­mányos értekezések arról, hogy veszélyben a természet, és vele együtt a civilizációnk is, ha az emberek nem tudják felfogni, hogy miről van szó, nem hisznek a vészjósló írásoknak. Mivel az emberiség túlnyomó része ma már bal­agyfélteke-orientált, létfontosságú üzenetünknek csak akkor lesz foganatja, ha könnyen érthető, logikus érvekkel ráirányítjuk az olvasók figyelmét a bajok gyökerére. Mondandónk komo­lyanvételét ne bízzuk az emberek hitére, hanem tárjunk fel előttük olyan összefüggéseket, amelyek alapján egyre ért­hetőbbé válik a helyzetük. Minél több érvet, logikus következtetést sorakoztatunk fel, annál világosabbá válik a tény­állás, és szinte döbbenetes erővel rajzolódik ki mindenki előtt civilizációnk szomorú jövője. Ebben az esetben már nem hit kérdése, hogy belássák mekkora veszély leselkedik rájuk, hiszen a megértés szinte villámcsapásként hat a tudatukra. A világos fogalmazás világos világot teremt.

Nem egy tollforgató akad, aki arra vár, hogy a tanács­adáshoz szükséges infor­mációkat készen megkapja, és neki már nincs is más dolga, mint tovább­adni az olvasóknak. A kívülről jövő segítségnek ebben a módjában azonban hiába reménykednek. Kész információk átadása csak a történelmünkbe beleszőtt, kultúránk oszlopaivá váló alkotások esetén várható. Szakkönyvek, saját kezdeményezésű művek esetén nem. Ennek oka, hogy nem lehet más civilizációk eszméit átvenni, és egy az egyben lemásolni, mivel hitele csak annak van, ami a lényünkbe beivódott. Ezért a túlvilági segítőinktől általában nem kerek mondatokba foglalt gondolatokat kapunk, hanem ihletet. Az inspirá­ciókat ugyanis kénytelenek vagyunk a saját szavainkkal kifejezni, a saját tapasztalatainkra támaszkodva kifejteni. Így a kívülről sugallt eszme megelevenedik, sajátunkká válik, ami alapvető feltétele a gyakorlati alkalmazásának. A tanításra vállalkozóknak azt is figyelembe kell venniük, hogy minden ember az ő adott testi-lelki-szellemi szintjén bírja csak felfogni a magasztos eszméket. Mondandónkat ehhez kell igazítanunk, mert ha valakivel az első kis lépést nem tudjuk megtétetni, nem várhatjuk el tőle, hogy később egész életét átértékelve képes legyen nagy átváltozásokra. Először a magot kell elhinteni az emberek lelkében, mert ha ez elkezd kicsírázni, megvan a remény a teljes lelki átalakulásra is.

Mostanában egyre gyakoribb jelenség, hogy az anyagi haszon növelése érdekében a szerzők még azt is megtiltják, hogy bárki idézzen a műveikből. Ezáltal sok magasztos gondolat csak az érdeklődők szűk, fizetőképes rétegéhez jut el. Ez az önző hozzáállás azonban egy alapvető tévedésen alapul. A felvilágosulatlan ember azt hiszi, hogy az ihlet alapján alkotott műve a saját gondolatain alapul. A helyzet azonban az, hogy mi olyan ostobák vagyunk, hogy magunktól, ihlet híján még egy épkézláb mon­datot sem tudunk összehozni. (Ennek legjellemzőbb példája Shakespeare írói, költői tevékenysége. Az életműkutatók 200 éve vitatkoznak azon, hogy a csaknem iskolázatlan William Shakespeare azonos-e azzal az emberrel, aki a világ mindmáig legcsodálatosabb alkotásait írta. A kételkedők szerint túl nagy a távolság a valóban létezett történelmi személy szűk látóköre, és a zseniális életmű között.) A gyanú valóban megalapozott, de a legtöbb esetben a tollforgatáshoz elegendő az írni-olvasni tudás is. Az általunk formába öntött remekművek ugyanis nem mások, mint isteni sugallatok. Olyan művek, amelyek öröktől fogva léteztek, és minden egyes univerzumban lediktálják nekünk. Mi legfeljebb tökéletesíthetjük, a saját világunkra igazíthatjuk, ha képesek vagyunk rá.

Az igazán nagy alkotók nem is titkolják, hogy a művük túlvilági segítőiktől származik. Az írók költők, zeneszerzők többsége nyíltan bevallja, hogy erőfeszítések nélkül érkezik a mű, szinte az ölük­be pottyan az alkotás. Arthur Miller egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy hallja a fejében a szereplőket, így csak le kell írnia, amit mon­danak. A remekművek szerzőinek nem kell megszenvedniük minden egyes szóért, mondatért, mert az alkotás már készen van. Csupán le kell jegyezni. Tollba mondják nekik, odaátról. Így ír erről Nietzsche: „Az ember már nem kérdi, ki ad. Úgy ragyog fel a gondolat, mint a villám. Szükségszerűen, bizonytalanságok nélkül.” Goethe is gyakran mondogatta, hogy bensőséges kapcsolatban áll a szellemvilággal: „Sokszor úgy érzem, mintha egy láthatatlan szellem súgna nekem verslábakat.”  Nem szégyellte bevallani, hogy valójában csak a Faust második része a saját alkotása. „A többi egy rajtam kívülálló spirituális forrásból származott, én csupán közvetítő voltam ebben a folyamatban”. Jonathan Living­ston: A sirály című művét egy „test nélküli hang mondta tollba”.

Az Óz, a nagy varázsló írója is nyíltan beismerte, hogy ő csak közvetítő volt. Egyszer azt kérdezték tőle a riporterek, hogy honnan jött az Óz sztorijának ötlete. Frank Braun ezt válaszolta: „Tisztán inspiráció volt. Azt hiszem, olykor a Nagy Forrás az üzeneteit rajtunk keresztül továbbítja, és az írók kezét használja eszközként. Én is ilyen médium voltam. Mon­taigne „alkotói” módszere is erősen megkérdőjelezhető, mert műveinek megírása után már nem is emléke­zett rájuk. A kapott információ nyom nélkül átment rajta. A zeneszerzők­nél szintén ez a helyzet. Robert Schumann amiatt panaszkodott, hogy hihetetlen sebességgel ömlött rá a melódia, alig győzte lekottáz­ni. Al­kotási módszeréről úgy nyi­latko­zott, hogy „Mozart és Men­dels­sohn a kriptából diktál neki hangjegye­ket”. Ami azt illeti Mo­zartnak sem kellett vért izzadni művei kompo­nálása során. A Linzi szimfónia megírásához egy keddi napon fo­gott hozzá, és csütörtökön már hangszerelve bemutatták a mű­vét. Két nap alatt csak lejegyezni lehet egy szimfóniát, megírni nem. Fő­leg úgy nem, ahogy ő tette: Bili­árdasztal mellett, pezsgőzve.

A feltalálók is a túlvilágról kap­ják az ötletet. Közismert, hogy Elias Howe feltalálónak álmában jelent meg a gépi öltés megvalósí­tási módja, amely lehetővé tette a varrógép megszületését. Friedrich August Kekulé von Stradonitz álmában egy farkába harapó kígyó jelent meg, amely rávezette őt a benzolmolekula gyűrűs szerke­zetére. Mengyelejev sem boldogult volna túlvilági segítség nélkül. Az elemek periódusos rendszerének orosz megalkotója kedvelte a passziánszt, ezért 1869-ben felírta az addig ismert 61 elemnek a tulajdonságait egy-egy fehér kártyára. Ezután sorokba és oszlopokba rendezte őket az atomsúlyuk alapján. Ennél tovább azonban nem jutott, míg egy februári éjszakán álmot látott, amelyben az egyes elemek táblázatba voltak rendezve. Ebben a táblázatban az akkor még felfedezetlen elemeknek is megvolt a helyük. Amikor nyilvánosságra hozta a meglehetősen foghíjas periódusos táblázatot, ő lepődött meg a legjobban, hogy a később felfedezett elemek mind az előre meghatározott helyekre kerültek. Sőt ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeztek, mint amit álmában látott.

Albert Einstein is azt nyilatkoz­ta, hogy: „Az életben az egyet­len igazán értékes dolog az intuíció.” Ez ugyanis nem tőlünk származik. Isteni eredetű. Olyasmi, amivel mi nem rendelkezünk, de ajándékként megkapjuk. A remekművek időtlen idők óta léteznek, és minden egyes univerzumban átadják az újonnan született civilizációknak. A közvetí­­tésre kiválasztott személy aztán ja­víthat rajta ha tud. Ha nem tud, ak­kor változatlan formában válik köz­kinccsé. A magvas szóbeli megnyi­latkozások sem a mi agyunkból pat­tannak ki. Szentségtörésnek hang­zik, de a Megváltó sem a saját gon­dolatait adta tovább nekünk. János evangéliumában egyér­telmű utalás található arra vonat­ko­zóan, hogy Jézus honnan merítette tanításait: „Én nem magamtól szóltam, ha­nem az Atya, aki küldött engem szólt belőlem. Ő parancsolta ne­kem, hogy mit mondjak, és mit be­széljek.”

Isten tehát nem bízza a fontos közlések megfogalmazását ránk, mert tudja, hogy képtelenek lennénk a kívánt színvonalat produ­kál­ni. Az ismeretek átadására szol­gáló személy kiválasztása azonban nem találomra történik. A be­fo­ga­dás, a közvetítés ugyanis szin­tén nagy szakértelmet kíván. Ez er­re alkalmas lélek kiválasztása már jó­­val a meg­születése előtt meg­tör­ténik Ez a Bibliából is kiderül. Az ószövet­ség szerint Jeremiást így szólította meg az Úr: „Mielőtt megszülettél, már ismertelek, és mi­előtt világra jöttél, már meg­szenteltelek, prófé­tának rendelte­lek.” A közvetítő­knek te­hát nincs okuk az elkeser­edésre. Igaz, hogy nem a saját szel­lemi al­kotásukat ad­ják tovább, de ők tudják a legtelje­seb­ben közvetíteni Isten gondo­la­tait. Így fejezi ki ezt egy túlvilági üzenet: „Az agyatok egy hang­szer, amelyből a szelle­mek han­gokat csalnak ki, melye­ket ti gon­dolatoknak neveztek.” Az ih­let a túlvilágról jön, és a szemé­lyes kap­csolódás által, valamint a formába öntéssel járó munkától érez­­zük ma­gunkénak. Még a kérdése­ink sem tőlünk erednek. Ha egy jelenség megértése aktuálissá válik, külső sugallatok hatására megfogal­mazódik bennünk a kérdés. Erre utal ez az angyali üzenet: „Nincs megválaszolatlan kérdés, mert amikor a kérdés ébred, ott van rá a válasz is.”

Szomorú, ha valaki anyagi ha­szon­szerzés céljából ki akarja sajátíttatni magának Isten gondolatait. Ennél is nagyobb bűn, ha valaki kezdettől fogva tisztában van az­zal, hogy az általa leírt eszmék nem tőle származnak, mégis saját tulaj­do­naként kezeli a művet. Tudja, sőt közli is, hogy ő csak egy médium, aki a toll végét fogta. Ezért fel­fog­hatatlan, hogy milyen alapon pró­bál kizárólagos jogot formálni az átadott eszmék terjesztésére. Is­ten mindnyájunké, így minden em­ber­nek természetes joga, hogy bár­mely forrásból hozzájusson a taní­tá­saihoz. Gondolatainak kisajátítá­sa ahhoz hasonló, mintha a Biblia írói annak idején megtiltották vol­na, hogy bárki idézzen ebből az örök érvényű alkotásból. Az evan­gélisták nem próbálták hitbizo­mányként kezelni Jézus eszméit olyannyira, hogy nem csak írásban, hanem szóban is terjesztették az üzeneteit. Nem akadályozni kell ezeknek a gondolatoknak a széles­körű megis­me­ré­sét, hanem közzé­ten­ni, hogy bár­ki aki akar és tud írni róla, terjessze ezeket az eszméket. A világ ugyanis nagy bajban van, és az is­teni szférákból érkező tanácsok mi­előbbi megvalósulása fontosabb, mint az egyéni érdek érvényesít­é­se.

Aki a toll szolgálatába akar lép­ni, annak soha nem szabad szem elől téveszteni még egy dolgot. Súlyos felelősséggel tartozik az, aki könyvet vagy újságot ír, mert aki papírra veti a gondolatait, az az örökkévalóságnak ír. Tovább növe­li a felelősséget a nyomtatott szó becsülete, mivel az egyszerű em­be­rek még ma is szentírásként tisz­telik a papíron megörö­kített szót, azt gondolják, hogy akinek a gond­olatait ki engedik nyomtatni, az nem lehet buta ember. Ez persze ma már nem így van, mivel cenzú­ra és szakmai felügyelet hiányában mindenki azt nyomtat ki, amit akar, de ez a múltból visszamaradt hit még mindig tartja magát. Tehát felelőtlenül ne járassuk le az írott szó becsületét, mert ha ez bekövetkezik, akkor nem vesznek bennünket komolyan abban az esetben sem, ha a mon­danivalónk az egész emberiség szempontjából létfontosságú lenne.

 

Érdekes hírek

 

A szirének, sellők létezéséről először Homérosz tudósított az Odüsszeiában. Ezt követően egész mitológia fűződött e rejtélyes lények köré. A mondák szerint a Földközi-tenger egyik nehezen megközelíthető, zátonyokkal védett szigetén élnek, és énekükkel a sziget felé csalják a hajósokat. Akik nem tudnak ellenállni a csábításnak, megfeneklenek a zátonyokon, és a habokban lelik halálukat. A nő vagy férfi felsőtestű és halfarkú sellőket sokan ma is létező lényeknek tekintik. Meggyőződésük azon a számtalan beszámolón alapul, amit a szemtanúk tettek közzé. A középkori krónikák gyakran tudósítanak sellők és emberek harcáról. Néhányat sikerült is foglyul ejtenünk közülük. Az 1200-as években például oxfordi halászok kifogtak a Temze vizéből egy férfi sellőt vagy más néven tritont. Úgy úszott, mint az angolna, és nyers halat evett. Nem tudták sokáig fogságban tartani, mert a hálót szétszakítva elmenekült. Kolumbusz Kristóf is említ három sellőt az 1492. évi utazásáról szóló beszámolójában, amelyek magasan kiemelkedtek a vízből. 1869-ben a Bahama-szigeteknél egy csónakról hat férfi pillantott meg egy csodálatos szőke hajú szirént. Az egyik öböl kristálytiszta vizéből bukkant fel, és egy különös dallamot dúdolt. A halászokat megpillantva a tengeri szépség felsikoltott, és villámgyorsan alámerült. Az áttetsző vízben jól látszott hogy halfarka volt.

Ezek a különös lények napjainkban is megmutatkoznak. Úgy látszik a világtengerek mértéktelen szennyezése még nem pusztította el őket maradéktalanul. 1978-ban egy 41 éves Fülöp-szigeteki halász, Jacinto Fatalvero találkozott egy sellővel, aki a holdfényes éjszakán gazdag zsákmányhoz segítette őt. A legnagyobb hírverést azonban egy európai eset váltotta ki. 1965-ben a görög partok mentén egy francia luxusjacht teljes személyzete és utasai látták, amint egy sellő sütkérezik egy apró sziget sziklaszirtjén. Kinézte teljesen emberi volt, és hosszú, lapos halfarka félig belelógott a vízbe. Az utasok között volt egy elismert egyetem tanára is, aki később ezt mondta: „Semmivel sem lehetett összetéveszteni. Eddig azt hittem, hogy ez a termetvény csak a mitológiában létezik. De istenem, ez ott volt. A sziklákon hevert. Mit gondoljak ezután?” A hír óriási port kavart. A nemzetközi sajtó még sokáig követelte, hogy a sellők, szirének a folklór és a művészetek szintjéről emelkedjen a kriptozoológia (a kihalt fajok kutatásával foglalkozó tudomány) világába.

[

Verne regényeivel kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb, hogy az általa leírt technikai csodák nem csak a fantáziájában léteztek, hanem a valóságban is. Az általa leírt szerkezeteket, fura járműveket előzőleg itt a Földön elkészítette egy nálunk fejlettebb civilizáció, és erről kapott az író részletes tájékoztatót, inspiráció formájában. Ezt a megállapítást támasztja alá az a hír, mely szerint 1976. március 25-én az amerikai haditengerészet matrózai különös jelekre figyeltek fel. Az U.S.S Marshall atommeghajtású tengeralattjáró szokásos járőrútvonalán haladt, amikor az Antarktisztól 300 tengeri mérföldnyire gyenge jeleket fogtak. Mint tudjuk ekkor dúlt a hidegháború a két világrend között, ezért szigorú parancs kötelezte az őrjáratokat, hogy minden gyanús jelet alaposan ki kell vizsgálni. Ezért a kapitány utasította a legénységet, hogy nézzenek utána a lokátorképernyőn villogó halvány folt eredetének. Ahogy megközelítették a célpontot kiderült, hogy egy úszó jéghegybe fagyott tengeralattjárót találtak. Mivel feltárása speciális eszközöket igényelt, egy erre a célra rendszeresített hajót vezényeltek a helyszínre. A mentőalakulatnak is 2 hétig tartott a jármű kiszabadítása a jéghegy rabságából. Ekkor vontató kötelet erősítettek rá, és beszállították a portlandi haditengerészeti kikötőbe.

A tüzetes vizsgálat során a szakértők nem akartak hinni a szemüknek. Először azt hitték, hogy egy pórul járt orosz tengeralattjárót találtak. Gondolták, most megtudják hol tart az ellenfelük a haditechnikai fejlesztésben. A várt felségjelek helyett azonban a hajótesten a Nautilus felirat díszelgett. Még inkább leesett az álluk, amikor megtalálták benne a hajónaplót, amelyben 1804-től 1846-ig vezette a bejegyzéseket a kapitány, akinek a szignója Nemo volt. Az anyagvizsgálatok kizárták az esetleges hamisítás lehetőségét. Mind a jármű, mind a rajta levő festék, mind pedig a berendezési tárgyak (köztük a papír és a tinta) esetében is 200 éves életkort állapítottak meg. Nem volt rajta semmi, ami két évszázadnál fiatalabb lett volna. Ennek ellenére nem lett szenzáció a felfedezésből, mert a haditengerészet titkosnak nyilvánította a leletet. A kiszivárgott hírek szerint ennek az az oka, hogy a Nautilus hajtóműve és irányítórendszere olyan fejlett volt, hogy jóval meghaladta a mi atommeghajtású tengeralattjáróink szintjét. A beszámoló nem tesz említést holttestekről, ami arra utal, hogy a legendás Nemo kapitány legénységgel együtt még időben elhagyta a Nautilust. Talán a rejtelmes szigetre menekültek?

[

A Földön naponta 45 ezer zivatar fordul elő, és ezek során nagyjából 80 millió villám keletkezik. Ez azt jelenti, hogy évente 3 milliárd villámcsapás éri a világunkat. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége annak, hogy a villám emberbe csapjon bele. Megrendelésre azonban könnyen megeshet ez is. Ha nagyon ragaszkodunk hozzá, a túlvilági lények teljesítik a kívánságunkat. A természetet irányító dévák, szilfek pajkossága többnyire csak akkor nyilvánul meg, ha tréfás kedvükben vannak, vagy ha haragszanak valakire. Sajnos többnyire a haragvó természetüket ismerjük, amikor szélvihart, jégesőt, árvizet vagy aszályt bocsátanak ránk. Azt sem szeretik, ha pökhendi, elbizakodott emberek kirívó módon ingerlik őket. Ez történt John Graves louisianai ügyvéddel is, aki kollegáival a kedvenc taván horgászott. Hirtelen vihar támadt és elkezdett villámlani. Erre az ügyvéd kiállt a csónak orrába, és karjait széttárva üvöltötte az ég felé: Itt vagyok te nyavalyás! Ide csapj! Nem kellett sokáig várnia. Kívánsága néhány percen belül teljesült. Szénné égve fordult bele a vízbe.

[

A Small Arms Survey felmérése szerint 2001-ben világszerte kb. 639 millió kézifegyver volt a rendőrség, a hadsereg, különböző lázadó csoportok, valamint magánszemélyek kezében. Az ENSZ támogatással készült beszámoló rámutat arra is, hogy a világ fegyverkészlete évente 1%-kal nő. A világban jelenleg 98 olyan ország van, ahol minimum 1000 cég gyárt pisztolyokat, géppisztolyokat, aknavetőket, és hordozható rakétavetőket. 2000-ben a kézifegyvergyártók összesen 7 biliárd dollár értékű terméket állítottak elő, ideértve a lőszereket is. A világ kézifegyver-keres­ke­delmének 80-90%-a törvényes úton zajlik, és a legtöbb fegyver (59%) civilek kezében van.

[

Orosz kutatók már évtizedekkel ezelőtt előállítottak egy mágneses monopólusgenerátort, sőt ezeknek a részecskéknek az érzékelésére létrehoztak egy készüléket is. Az általuk spin- vagy torziós térgenerátornak nevezett készülék létrejötte annak a megfigyelésnek köszönhető, hogy a radarokat gerjesztő magnetronok nem csak elektromágneses, hanem leárnyékolhatatlan mágneses sugárzást is kibocsátanak. (Ez a jelenség okozta a roswelli és az azteci UFO-katasztrófát.) Méréseik szerint ez a sugárzás sokkal gyorsabban terjedt, mint a fény, és az áthatoló képessége jóval meghaladja a gamma sugárzásét. A további vizsgálatok azt is megállapították, hogy minden tárgy bocsát ki magából ilyen sugárzást. (Ezt nevezik az ezotériában aurának.) Különösen a kúpok és gúlák közelében mértek intenzív mágneses sugárzást (piramishatás). Megfigyeléseik szerint ezeknek az alakzatoknak a belsejében az oldatok kristályosodási folyamata lassabban vagy gyorsabban megy végbe a normálishoz viszonyítva. Az adó és vevőkészüléket különleges, lehallgathatatlan hírközlő eszközként is eredményesen használták. A beszámoló szerint ennek a sugárzásnak igen erős a biológiai hatása is. Az emberi viselkedésre szintén kihat. A hadsereg megrendelésére elkészítették a generátort egy kis bőröndnyi méretben. A vele folytatott kísérletek azzal az eredménnyel zárultak, hogy 5-6 kilométeres távolságból is nagy tömegeket lehet megnyugtatni, vagy felhergelni a különböző jellegű és frekvenciájú sugarakkal. (Ez a hatalmon levőknek jól jöhet sztrájkok, utcai tüntetések lecsillapítására, vagy a civilekre lőni nem akaró katonák ösztökélésére.) A sugárzás erősségének növelésével súlyos fájdalmakat is ki lehet váltani. A készülék rendszeresítésre, széleskörű alkalmazásra nem került sor. A tisztázatlan elméleti alapok, és a beláthatatlan mellékhatások miatt a szovjet diktátorok egyike sem merte vállalni az ezzel járó felelősséget.

 

A társadalmi átalakulás vámszedői

 

A „Ezoterikus körkép”-ben kiderült, hogy egy alapvetően elhi­bázott gazdaságpoli­tika milyen következményekkel járt Európa keleti felében. Mivel a gazdasági irányítás csődje maga után vonta a politikai rendszer bukását is, ezért ebben az esetben a gazdasági átalakulásból eredő iszonyatos anyagi terheket még a politikai rendszerváltással járó megpróbáltatások is tetézték. A piacgazdaságba való átmenet óriási áldozatokkal jár, de az ebből fakadó egzisztenciális nehézségek nem mindenkit sújtanak egyformán. Sokan vannak, akik meg­találták a módját annak, hogy miként lehet hasz­not húzni a gondokból. Mint ahogy az áradásnál is feljön a kanális, a rend­szer­váltással járó társa­dal­mi átalakulás is fel­szín­re sodorta a maga vám­­sze­dőit. A kettős át­alaku­lás­sal járó káoszt kihasz­nál­va a szélhá­mo­sok és gát­lástalan csalók elér­ke­­zett­nek látták az időt, hogy a zavarosban halássza­nak. A kommu­nista rémura­lom évti­ze­dei alatt féken tar­tott gáncs nélküli szerencselovagok most rablódarazsak módjára hord­ják szét azt a kevés értéket is, amely ezekben az elszegényedett országokban még megmaradt. A vagyonátmentésben azonban még ezeken a kisstílű szélhámosokon is túltettek az előző rendszer hivatalban maradt vezetői, akik kihasználva a valódi demokráciákra erkölcsi tehertételként nehezedő bosszúállási tilalmat, több milliárdos államvagyont síboltak át az egyszemélyes magánvállalkozásaikba.[7] Ráadásul az állami vállalatok szán­dékos tönkretételét és potom összegekért való felvásárlását büntetlenül vé­gez­hették, mivel a kom­mu­nis­ta tervgazdál­kodásból szin­te egyik napról a másikra pi­ac­gazdálkodásra váltó új rend­­szerekben még nem voltak meg azok a törvé­nyek, ame­lyek a reprivatizálást tisztes­séges keretek közé szorít­hat­ták volna.

Mindezek következtében nálunk a rendszerváltás évei alatt 380 milliárd forintot lop­tak, csaltak, raboltak el az ál­lam­kasszából. Ez a folyamat oly méreteket öltött, hogy már a határainkon túl is híre ment. Külföldi újságírók meg is kérdezték a kormánytól: „Mi az oka annak, hogy Magyar­országon a több százmilliós csalások rendre felderítetlenek maradnak?” Válasz azonban csak a humoristáktól érkezett egy sommás megállapítás formájában: „Meddig lehet valaki korrupt Magyarországon? – A velejéig!” Ennek a helyzetnek tud­ható be, hogy szakértői kimuta­tások szerint a korrupció és a rosszul privatizált vállala­tok miatt napjainkig 1200 mil­liárd forint veszteség érte az or­szá­got. Ezt a vesz­teséget leg­ké­zen­fekvőbben úgy lehetne érzé­kel­tetni, hogy minden magyar ál­lam­polgár zsebéből közel 1,5 millió forintot, azaz kb. 5 évi át­lagmun­kabért emeltek ki. Mind­ezek lát­tán az elkeseredett kisember nem tehet mást, mint szidja a kor­mányt. Választott ve­zetőit „kor­rupt tolvajbandának” nevezi, akik a bankárok és a mul­tina­cio­nális vállalatok kezére ját­szott­ák az országot. Ilyen kö­rülmé­nyek kö­zött nem véletlen, hogy az em­berek kiábrándultak a po­litiku­sokból. 2009-ben köz­vé­­le­mény-kutatást végeztek, hogy az em­berek mennyire bíznak meg az egyes szakmák képviselőiben. Az eredmény lesújtó a politiku­sokra nézve. Első helyen a tűz­oltók állnak. Bennük az embe­rek 98%-a bízik. A tanárok 92%-ot, a bírák 67%-ot, a papok 52%-ot, a bankárok 38%-ot, az újság­írók 34%-ot értek el. A lista leg­alján a politikusok állnak, 9%-kal.

A helyzetet még bonyolultab­bá és nehezebben áttekint­hetővé teszi, hogy az élet más terü­leteihez hasonlóan itt sem lehet általánosítani. A régi rendszer kiszolgálói között nem min­den­ki volt tisztesség­telen, akadtak számosan, aki­ket a szakmájuk iránti el­kötelezettség, a hiva­tás­tudat állított egy életképtelen esz­me szolgálatába. Ez a szöve­vé­nyes kép viszont sok em­bert elbi­zo­nytalanít, ami ked­­vező körül­mé­nye­­ket teremt a szélsőséges néze­te­ket valló karrieristák számára. Az ő malmukra hajtja a vizet a gaz­da­ság fokozatos lepusz­tulása, a költ­ség­ve­tési hiány növekedése, a szin­te meg­­­ál­lít­­hatatlan infláció, és a mun­­ka­­nél­küliek számának állan­dó emel­ke­dé­se is. A kilába­lást nehezíti, hogy az inflá­cióval együtt beindul a ne­ga­tív spirál, vagyis ha csökken a fi­ze­tő­képes kereslet, akkor ez továb­bi elbo­csátásokat vált ki. A helyze­tet to­vább sú­lyos­­­bítja ennek a föld­rajzi ré­­gió­nak a történelmi elma­ra­dott­sága, ami szintén lefelé húz. Mind­ezen bajok lecsa­pódá­sai, a filléres gondok, a nyo­mor, a kilátás­talanság las­san fel­őr­lik az emberek ide­ge­it; így nem csoda, hogy meg­in­dul a vá­logatás nélküli bűn­bak­ke­re­sés. Ezt használ­ják ki az új rendszer soraiba befér­kőzött kalandorok, va­la­mint a szél­ső­­séges politikai néze­tet val­lók, akik el- és leszámolási vágyaik han­goz­tatásával jelentős mértékben hoz­zá­járulnak az indulatok elsza­ba­dulá­sához. Ebből kifo­lyólag a volt kom­munista országokban nem egye­di je­lenség, hogy a rendszerváltás so­rán átesnek a „ló túlsó oldalára”. A régi rezsim számos kiváló, nagy tapasz­talatokkal rendelkező szak­emberét kiszorították a politikai életből az önmagukat elkötelezett reformer­ként feltüntető tehetségtelen törtetők, akik csak egy dologhoz értenek, az előző rendszer szidalma­zá­sához. Ezek az új hatalomhoz dörgölődző talpnyalók arra számítanak, hogy a letűnt rezsimmel szemben felgyülemlett indulat­ok és a népharag kitart addig, amíg mél­tánytala­nul elnyert állásaikban jól meg­szedik magukat, hogy teli zsebbel állhas­sanak tovább.

Mindezen gondokat fokozza az új kormányok szociális érzéketlensége. Azzal kábítják a polgáro­kat, hogy: „A diktatúra megszűnésével önálló individuumokká vál­tatok, így kötelességetek önmagatokról gon­doskodni.” A többpárt­rend­­szerhez nem szo­kott politikusokat ugyanis annyira lefog­lalja az egyes pártok közötti ideológiai, és a saját pártjukon belül dúló pozícióharc, hogy észre sem veszik, hogy már ezrek turkálnak a kukákban, és mil­liók él­nek a létminimum alatt. Kép­telenek belátni, hogy a hazának je­­lenleg nem nacionalista jelszavak hangoz­ta­tá­sára és zászlólengetésre van szük­sége, hanem a mindennapi betevő falat biztosí­tására. Olyan po­litiku­sok kellenek most, akik nem de­magóg szónoklatokkal etetik a né­pet, hanem elérhetővé teszik számá­ra leg­alább a létminimumot.

A hatalom jelenlegi birtokosai azonban olyan gazdaságpolitikát foly­tatnak, amely nemhogy felemelné, hanem egyre mé­lyebb­re taszítja a kis­­embereket. Politikusaink az in­flá­ció felpörgetésével pró­bál­nak úrrá len­ni a költségvetés egy­re fokozódó hiányán. Ezzel párosul, hogy a fize­tések és a jövedelmek nem tar­ta­nak lépést az árakkal, ami elő­revetíti a fo­kozatos elszegényedés le­het­őségét. Az államháztartás hiá­nya azonban a bankbetétek elérték­telene­désével és a bér­kiadások rela­tív csök­kenésével sem szűnt meg, mert az inflá­ció a költ­ség­vetési szer­vekre is kihat. A nyers­anyag­árak, a szállítá­si költsé­gek, az energiaárak és egyéb ki­adások növe­kedésének el­lensú­lyo­zá­sára a kor­mány mind na­gyobb adó­­kat vetett ki a pol­gárokra. Meg­adóz­tatta az élet min­den szféráját, és a szó szoros értelmé­ben moz­gás­kép­te­lenné tette a társadalmat. A kis­jö­ve­delmű réteget segítő korábbi ártá­mo­gatások meg­szüntetése után fo­gyasz­tási adó­­val terhelte az alapvető élel­miszere­ket is. Erre a sorsra ju­tot­tak a különféle szol­gál­tatások, majd a kultúrát adóztatták meg. Ennek legkirívóbb következménye, hogy a világon szinte egyedülálló módon nálunk az újságkiadást is 15% for­galmi adó sújtja. Miután a nép mind­ezt zokszó nélkül tűrte, következő lépés az amúgyis rohamosan növek­vő energiaárak, víz- és csatornadíjak, valamint a szemét­szállítás, a kábel­tévé-használat és a lakással kapcso­latos minden egyéb szolgáltatás ÁFA-­val való megterhelése volt. Mind­ezek bete­tő­zé­seként a felsőfokú tan­intézményekben bevezették a tan­dí­jat, amit jövedelmi viszo­nyaitól füg­getlenül minden diáknak fizetnie kellett.

Az állami bevételekkel való felelőtlen gazdálkodás, a hivatali apparátus különbö­ző szintjein meg­nyilvánuló pénz­ügyi vissza­élések és csa­lá­sok következtében azonban ezek a pénzek sem tudták eny­hí­teni a kor­mány gondjait, ezért ismét az adó­préshez nyúltak. A nyugati orszá­gok­ra való hi­vat­ko­zás­sal bevezették az autó­pályadí­jakat. Később olyan autópályákat is díjfizetési kötele­zettséggel terheltek, amelyeket korábban államköltségen, az adófizetők pénzéből építettek. Azok sem jártak jobban, akik autóbuszon vagy vas­úton köz­leked­nek, mert idő­közben az üzemanyag­árakat is horri­bilis jövedéki adóval ter­helték, és eh­hez járult még a személy- és teherszál­lítást sújtó forgalmi adó, ami a hely­változtatásnak ezt a mód­ját is lehe­tet­lenné tette. A mind jobban el­­nyomo­rodó pol­gá­rok most már kimoz­dulni sem tud­nak ott­honról, a „rög­höz kö­töttség” új­kori áldozataivá vál­tak. Lát­szat­demokrá­ciánk olyan „vérszívó” csá­pokkal fonta körül az egész tár­sadalmat, hogy ha csak egy lépést tesznek bármerre, azon­nal lecsap rájuk az államgépezet csilla­píthatatlan pénzéhsége. Nem cso­da, hogy egy idő után az emberek­ből elemi erővel tört ki az in­dulat, hogy: „Nem hagynak ben­nün­ket élni, megfojtanak, telje­sen kizsi­gerelnek minket!” A pa­na­szok hallatán a gazdasági élet szem­for­gató irányítói arra hivat­koz­nak, hogy még most sem ér­tük el teljes mér­tékben a nyugati ár­szintet. Arról azon­ban elfe­led­keznek, hogy a kelet-euró­pai bé­rek szintje csu­pán 10%-a a nyu­gat-európainak, és ebből a jövede­lem­­ből kell a koldusbotra juttatott kis­em­bereknek is a nyugati árakat meg­fizet­niük.

Olaj a tűzre, hogy miután a gaz­­daság gyorsvonati sebes­ség­gel rohan a szakadék felé, az or­szá­gos vezetők oly módon vé­dik ki az infláció saját bőrükre is ki­ható következményeit, hogy a parla­menttel évente az átlagos bér­nö­ve­ke­dés több­szörösével emel­­te­tik meg a fizeté­sü­ket, egyre job­­ban elsza­kadva ezzel az általuk veze­tett tár­sadalom va­­ló­ságos hely­zeté­től. A vá­lasz­tá­sok előt­ti évek­­ben ezt nem me­rik meg­tenni, de emi­att nem éri őket veszteség, mi­vel ek­kor mil­liós jutal­ma­kat sza­vaz­nak meg egymás­nak ti­tok­ban. Ha­rá­csoló ösz­töneik gát­­lástalan kié­lé­sét az esetleges le­váltás vagy el­bo­csá­tás lehe­tő­sé­ge sem korlá­toz­za, mert elő­­ző­leg olyan mun­ka­­szer­ző­dé­seket köt­tettek ma­guk­nak, ame­­lyek tízmil­lió forintos vég­­kielégítéseket biz­­to­sítanak szá­­­­muk­­­ra. Ez az összeg a hazai át­lagfizetések öt­száz­szo­rosa, vagy­­is több, mint amit egy munkás vagy hivatalnok egész életen át tar­­tó munkájá­val meg­keres­het.

Nem kevésbé irritálja a köz­vé­le­ményt, hogy a kormány, va­la­mint az országgyűlés számos tag­ja tanács­adói, felügyelő-bi­zottsági állásokat tölt be külön­böző magánvállalatoknál, és eti­kátlan módon ezekből az össze­fonó­dásokból szár­mazó „tiszte­let­díjakkal” sokszoro­sára növe­lik az amúgy is tetemes jövedelmüket. A helyzetfelismerő képesség ­hiánya, valamint soraik meg­tisztításának haloga­tá­sa oda ve­zetett, hogy ebben a régióban a de­mokratikusan megválasztott kor­­mányoknak és parlamenteknek si­került a kisem­berek zömét ma­guk ellen fordítaniuk. A tisztelt „hon­atyákat” azonban nem izgat­ja, hogy eredménytelenségüket és pénzéh­ségüket megelégelve menesztik őket, mert tisztában vannak vele, hogy már vár rá­juk egy még zsírosabb állás. A választási kudarc után fel­mar­kol­ják a félévi fize­tésüknek meg­felelő végkielégítésüket, és ve­zető tanácsadóként elhe­lyez­ked­­nek valamelyik multinacionális nagy­vállalatnál, ahol a korábbi kapcso­lata­ik­ból, valamint a hi­vatali idejük alatt rájuk bízott államtitkok aprán­kénti áruba bo­csátásából élnek. Ezt látván egy­re többen vélekednek úgy, hogy országunkat szakmailag hozzá nem értő „nemzetrontó pan­cse­rek, és dema­góg hordószónokok” veze­tik, akik ígé­reteikkel ellentétben nem pol­gá­rokká, hanem elvi­selhe­tetlen terhek alatt gör­nyedező páriákká tették a népet.

Tovább rontja a rendszerváltás utáni kormányok megíté­lését, hogy válasz­tási ígéreteikből nem sokat tartottak be. Nem voltak képesek az inflációt meg­állítani, az ország mér­he­tetlen külföldi adósságállományát csök­kenteni, sőt óriási mennyiségű ál­lam­köt­vény kibocsátá­sá­val a költség­vetés fel­élte az állampol­gárok megta­ka­rí­tott pén­zét is, és ezzel befelé is el­adó­sodott az államháztartás. Ez a helyzet annyira sú­lyos, hogy a ma­gyar állam bel­ső tarto­zása már a rend­szer­változás utáni el­ső kormány ideje alatt meg­haladta a 3200 milliárd forin­tot, azaz a nem­zeti össz­jö­vedelem 90%­-át, a kül­földi államadós­ság pedig elérte a bruttó 35 milliárd dol­lárt. Ké­sőbb a helyzet tovább romlott. 2003. végére az ország bruttó adóssága 43 milliárd eu­ró­ra, azaz 53 milliárd dol­lár­ra nőtt. A belső ál­lam­adós­ság 1996. végére meg­közelí­tette az 5000 milliárd forintot, vagyis a kül­földi tar­tozás össze­gét. Ennek a hatalmas összegnek a kamat­ter­he is óriási. A magyar állam évek óta több kamatot fizet a nyugati bankoknak, mint amennyi a személyi jövedelemadóból befolyik a költségvetésbe.

Időközben már a „kegyelemdöfést” is megkaptuk. A 2002-ben még „csak” 35 milliárd dolláros adósságunk 2010-ben már 100 milliárd dollárra növekedett. Ez a hozzávetőleg 22 ezer milliárd (22 000 000 000 000) forintnyi tartozás azt jelenti, hogy a csecsemőktől az aggastyánig minden embert 2 millió forint adósság terhel. Jelenleg a külföldi államadósság eléri a GDP 80%-át. A rendszerváltás óta 17-szeresére nőtt a külföldi tartozásunk. Ennek csak a kamata 1000 milliárd forint évente. A világgazdasági válság miatt felvett IMF és Világbank-i hitelek visszafizetésére reményünk sincs. Rajtunk már a világgazdaság fellendülése sem segít, mert mind az iparunk, mind a mezőgazdaságunk elvesztette versenyképességét. Az egymást váltó kormányok sorozatos rossz döntései miatt éllovasokból sereghajtókká váltunk. Magyarország 2001-ben a világ 28. leg­verseny­képesebb gazdasága volt, 2010-ben viszont az 52. helyre csúsztunk le. Úgy tűnik, hogy a magyar gazdaságot már semmi sem mentheti meg a teljes leépüléstől.

Többek kö­zött ennek tudható be a rend­kívül alacsony munkabér. A magyaror­szági átlagfizetés immáron a kelet-euró­pai átlagot is alul­múlja. A diplomások pedig még a köz­tudottan alacsony életszínvonalú Orosz­or­szágban is többet ke­­res­nek, mint ná­lunk. Ez az oka a cse­kély nyug­díjak­nak is. Jelenleg az adós­ság­szolgálatra for­dított összeg a nyug­díj­alap kétszere­se. Az élet­színvonal ro­ha­mos csökkené­se oda ve­zet­ett, hogy az Euró­pai Unióhoz való csatla­ko­zásunk előtt több mint 1 millió ember, azaz Ma­gyar­ország lakos­ságának 10%-a ha­vi 13 ezer forint­ból (50 euró­ból) élt. Újabb 1 millió em­ber­ek a havi rezsi kifize­tése után 13 eu­rónyi összeg ma­radt meg­­él­he­tésre. (A helyzet a csat­la­ko­zás utáni években sem válto­zott. Csu­pán az in­flá­ció növeke­dett. A minimál­bérek és a nyugdíjak re­álértéke nem sokat emel­ke­dett.) A kilá­balás egy­re re­mény­te­le­nebb­nek látszik, mivel az ez­redforduló után a kamattörlesztésen fe­lül már tő­ke­tör­lesz­tést is kell fizet­nünk, ami duplá­jára emeli az amúgyis elvisel­hetetlen ter­het.

 Ezekkel a számokkal kapcsolatban fel kell még hívni a figyelmet arra, hogy a kormány hazánk külföldi tartozásaként előszeretettel tünteti fel a nettó adós­ság­állományt, mert ez az összeg jelenleg csupán fele a bruttó adósságnak. Arra hivatkoznak, hogy a különbözettel más országok tartoznak nekünk. Ez azonban csúsztatás, ugyanis ezt az összeget több­nyire a világ legszegényebb államainak (pl. Kubának, Vietnamnak és az afrikai országoknak) adtuk kölcsön. Ezek az ál­lamok akkor sem tud­nák belátható időn belül visszafizetni a felvett hitelt, ha meg­szűnne a diktatúra náluk, mert a gaz­da­ságuk romokban hever. (Újabban a költségvetés hiányát nem forintban, hanem euróban adják meg, így szám­szerűleg keve­sebbnek tűnik. Ezen kívül csak a folyó fize­tési mérleg hiányát közlik, a korábbi években felhalmo­zó­dott összes hiányról, a halmozott államadósságról hallgatnak.)

A gazdasági problémák tehát nem csök­kennek, hanem teté­ződ­nek, és az új politikai elit ezt a rohamosan növekvő csődtö­meget tehetetlenül maga előtt görgeti, egyre kilátás­talanabbá téve az utánuk következő nemze­dék hely­­ze­­tét. Az ország nyo­mor­ba dön­tése je­lenleg ott tart, hogy a kor­mány­­­párt elismerése szerint is az élet­szín­vonal 25%-kal, a nyug­­díjak re­álértéke pedig 30%-kal csök­kent a rendszervál­tás óta. Ez nem akármilyen ered­mény, ha figye­lembe vesszük, hogy a volt kom­munista orszá­­gok élet­ní­vó­ja min­den propa­ganda elle­nére alig ha­ladta meg a fej­lődő or­szágok szintjét. Ez a jö­ve­de­lemcsök­ke­nés részben az ál­la­mi alkal­ma­­zottak tájékozat­lan­ságá­nak tud­ható be. Érdek­kép­­­vise­leti szer­vei­­ken keresztül min­den évben ki­­harcolták ugyan az infláció mér­tékével azonos bér­emelést, de arra nem gon­dol­­tak, hogy a jelenlegi adó­rend­szer mellett ennek az összeg­­nek a felét az állam visszaveszi jö­ve­delem­adó és társada­lom­bizto­sítási járulék formájá­ban. Ah­hoz, hogy egyáltalán lé­pést tud­janak tartani az infláci­ó­va­l, a pénz­romlás mértéké­nek két­sze­re­sét kel­le­ne követelniük. So­kan azt sem veszik figyelem­be, hogy amikor a megmaradt pén­zü­ket elköltik, az állam ab­ból is elvesz 25%-ot általános fogyasztási adó címén.

A médián keresztül politiku­saink elősze­retettel han­goztat­ják, hogy a Kelet-Európába áram­lott külföldi tőke kétharmada Magyar­országon került befek­tetésre. Azt azonban el­felejtik megemlíteni, hogy a multinacionális vállalatok letelepítése ellenére a GDP (Bruttó Hazai Össztermék) össze­­­hason­lító ár­folyamon jelenleg 10%-kal ala­cso­nyabb, mint 1989-ben, a rendszer­váltás előtt volt. Az igaz, hogy a GNP (Bruttó Nemzeti Összter­mék) most ma­gasabb, mint a rend­szer­vá­ltás előtt, de a kü­­lönbség a külföldi nagy­vál­lalatok ­számláin található, akik bár­mikor kivonhat­ják a vagyo­nukat az ország­­ból. Ezt könnyen megtehetik, mert a kivitt jövedelem után nem kell adót fi­zetniük, mivel a kor­mánytól 5 év adómen­tességet kaptak. 2007-ben Magyarország brut­­tó nemzeti össz­terméke (GNP) 90 milliárd euró volt. Ennek csupán a fele gyarapí­totta az államkincstárt. 46 milliárd euróból gazdál­kodhat a költség­vetés. Ez a helyzet megle­he­tősen siralmas képet fest a gaz­da­sági mi­niszter által „pannon tigris”-nek ne­­vezett ma­gyar gazdaság telje­­sítő­képes­ségé­ről. (Jel­lemző a „vállal­ko­zóba­rát” adósza­bá­lyokra, hogy a ma­gyar állam adóbevételeinek 80%-a magánszemélyektől szár­mazik. A társasági adó, köztük a multina­cio­nális vállalatok által fizetett adó csak a bevételek 20%-át teszi ki.)

A gazdaság szétzilálásának, a minden téren megnyilvánuló elnyo­morodásnak csak egy pozitív következménye lett. A környezet ál­lapota annyit javult, amennyit a gazdaság romlott. A rend­szer­vál­tozás óta 80%-kal csökkent Ma­gyarországon a műtrágya-fel­hasz­nálás. Ennek oka a gazdák és a termelőszövetkezetek elszegénye­dése, az agrárolló szétnyílása miatti gaz­dasági ellehetetlenülés. Mivel a peszticidek ára is jelentősen emel­­kedett, nem tudtak eleget költeni permetezőszerekre sem. Így ná­lunk nem annyira mérgezett a ta­laj, mint a nyugati országokban. Az élővi­zek is tisztábbak, mert az ipari üze­­mek tönkremenetele mi­att eb­ben az időszakban 900-ról 500 millió köbméterre csökkent a köz­csator­nán elvezett szennyvíz mennyi­­sége. Miután egész ipar­ágak tűntek el a bérrabszolgaságra átállt gazdaságban, a széndioxid-kib­ocsátás is 30%-kal csökkent. Csak a mul­tina­cionális válla­latok által bé­relt ipari parkok környékén és a nagy­városok­ban nőtt a levegő­szennye­zettség mértéke.

A hatalom birtokosai az­zal nyugtatják a népet, hogy folyik a kiútkeresés, „látszik már az alagút vége”, de meg­felelő szak­ér­telem hiányá­ban próbálko­zá­saik szinte mind­egyike fi­as­kónak bizonyul. Ahe­lyett hogy kihasz­nál­nák a nem­zet­ben rejlő krea­ti­vi­tást, gaz­­da­sági kényszerin­téz­­ke­dé­sek­kel próbálják az orszá­got talp­ra ál­lí­tani. A jö­­vő fel­élé­se, a fejlő­dési le­he­tőségek el­visel­he­tet­len mér­tékű ka­matter­hek­kel való el­fojtása, az inflá­ció felpör­geté­sével pá­­rosuló gazdasá­gi sokk­te­rá­pia totá­lis katasz­trófát sej­tet, amely az új de­mokrá­ci­ákra nézve be­­lát­­ha­tatlan po­­l­i­ti­kai követ­kez­­mé­nyek­­kel járhat. Ha a nép szá­mára a gaz­da­sági át­ala­ku­lás terhei na­gyobb nyű­göt je­len­tenek, mint a pol­gári de­­­mok­rácia hi­á­nya, ak­kor előbb-­utóbb te­­ret kap­nak a szél­ső­séges néze­tek kép­vi­se­lői, és ez elkerül­hetetlenül újabb dik­tatú­rához ve­zet.

Egy ilyen fordulat első­sor­­ban a ha­tal­mon levőket fogja kelle­metlenül érinteni. Mi­vel ők idézték elő a tart­hatatlan hely­zetet, a megtor­lás is főleg elle­nük irányul. Ennek lezajlási mód­ja a ha­sonló sorsra jutott fejlő­dő országok­ban jól nyomon kö­vethető. A leg­utóbb pl. Pa­kisztánban döntötték meg a de­mok­ratikusan megvá­lasz­tott polgári kor­mányt. A ka­tonai diktatúra vezetőjé­nek első intéz­kedése az volt, hogy letar­tóztatta a korrupciós ügyekbe keveredett minisz­terel­nököt. Ez­után kiseperte a par­lamentet. A képviselőket szét­kergette a szé­lrózsa minden irányába, majd lelakatoltatta az épületet. Ezt követően zároltatta az országos vezetők és családtagjaik bank­betétjeit, és rögtönítélő bírósá­go­­kat állíttatott fel a vagyonelszámolások gyors és határozott lebonyolítására. Innentől kezdve az események a többi katonai diktatúrával megegye­ző módon alakultak. A megveszte­getési ügyek feltárása után a bű­nösnek talált politikusokat felakasz­tották illetve börtönbe zárták. A bí­rák szigorúságára jellemző volt, hogy a felelősségre vonás során az általuk kiszabott legenyhébb bün­tetés is a teljes vagyonelkobzás volt. Az érintettek az elszámoltatás elől külföldre sem szökhettek, mert az eljárás megindítása előtt az összes tisztviselő útlevelét bevonták.

A népharag gyakran eredményez egyéni megtorlásokat is. Erre akkor kerül sor, amikor a tű­rőképességü­ket elvesztett emberek úgy dönte­nek, hogy „kezükbe veszik az or­szág sorsát”. Egy­szerre lesznek ká­rosultak, nyo­mo­zók, vádlók és igaz­ságosztók. Nép­ítéletet hoznak a sa­ját tör­vé­nyeik szerint, és azt a hely­színen végre is hajtják. Ez történt a leg­utóbb Ör­ményországban, ahol két fegyveres férfi rontott be a Parlament ülés­ter­mébe, és géppisztolysorozatot zúdí­tottak a „kor­rupt, nép­­nyúzó” politiku­sokra. Az akció követ­kez­tében a kormányfő és két minisztere, vala­mint több parlamenti képviselő éle­tét vesztette. A mé­szárlást a jere­váni televízió egyenes adás­ban köz­vetí­tette, így még eltitkolni, vagy fél­re­magyarázni sem lehetett az ese­mé­nyeket.

Sokak szerint már most is dikta­túrában élünk. A pénz diktatúrája csak annyi­ban különbözik az abszo­lu­tizmustól, hogy a parancsok nem közvetlenül érkeznek. A pénzügyi körök anyagi javak juttatása vagy megvonása útján gya­korolnak nyomást az emberekre, intézményekre. Az elanyagiaso­dás már oly mértékűvé vált, hogy az em­ber is áru lett. Mind többen van­nak, akik nem csak a munkaerejü­ket, ha­nem önmagukat is áruba bo­csát­ják. Ezál­tal az emberi méltóság mara­dékát is kiölik önmagukból, és rosszabbá vál­nak, mint a rab­szolgák. Őket ugyan­is belegyezésük nél­kül ad­ták-vették, míg korunk embere ön­ként viszi vásárra a bőrét, lemondva leg­nagyobb érté­kéről, az önrendel­ke­zésről. A ko­ráb­ban bálványozott, illetve közszere­tet­nek örven­dő sze­mélyek is sorra „prostituálják” ma­gu­kat, eladják a lel­küket az ör­dög­nek csak azért, hogy még több pén­zük le­gyen. Egy régi zsidó bölcselet szerint: „Amíg 36 igaz ember van a világon, ad­dig ci­vilizációnk nem fog elpusz­tul­ni.” Va­jon az elüz­letie­sedett, önmagát áru­nak tekintő embe­riség között van-e még 36 igaz ember?

Az hogy civilizációnk még létezik an­nak köszönhető, hogy vannak közöt­tünk egyszerű emberek, akik hordoznak magukban valami emberit. Nem aljasod­nak le akkor sem, ha most ez a divat. Inkább beletörődnek abba, hogy nem vi­szik semmire, de nem engedik a lelküket elveszejteni. Egy belső hang azt súgja nekik, hogy: „Te ne menj arra, amerre a többi tart, még akkor se, ha lemaradsz.” Ők azok, akik a társadalom sze­mé­ben nem számítanak. Isten szemében azon­ban nagyon is fontosak. Nekik kö­szön­hetjük, hogy még nem pusztította el a világunkat.

A társadalmi feszültséget tovább nö­ve­li, hogy a közélet is kínos személyes­kedésektől, botrányos vádaskodásoktól hangos. Folyik a sár­do­bálás, egymás be­mocskolása. Belterjes, szőrszálhasogató vi­ták kötik le a ve­ze­tésre, kiútke­re­sésre hi­va­­tott fó­ru­mok erő­it. Közben a szabad ver­seny szabad tom­bo­­lásba csapott át, min­­den­ki ott veri át a másikat, ahol tudja. Az adóterhek elvisel­he­tetlen mér­tékű eme­­lése miatt a vállal­kozók rákény­sze­rülnek ar­ra, hogy lopja­nak, csaljanak, ha­zud­ja­nak, különben tönk­re­mennek. A ke­reske­de­lem­­ből és a ven­dég­látásból mar­ke­colás lett, ahol nem a vevők illetve ven­dégek tisztes­sé­ges ki­szol­gálása, hanem a kifosz­tása a cél. Na­­gyon messze ke­rül­tünk Kohn bácsi múlt szá­zadban ál­ta­lá­nosan val­lott üzletpoliti­ká­já­tól. Ami­kor meg­kér­dezték tőle, hogy mi a legér­té­kesebb do­log a boltjában, ezt fe­lelte: „Hát a vevő!” Ma már a legtöbb he­lyen módsze­resen becsap­ják az em­bert, annyi pénzt szednek el tőle, amennyit csak lehet. Fo­kozottan érinti ez a hely­zet a külföl­di­eket. Az ő ese­tükben nem ritka jelen­ség, hogy az amúgy­is magas árak tízszeresét számolják fel nekik. A számla kiegyenlítését a pincérként alkal­ma­zott, beretvált fejű, kétajtós szek­rény méretű verő­legények garan­tálják. A vendéglá­tó­ipar maffió­zói ar­ra nem gondolnak, hogy en­nek a bű­nöző magatartásnak előbb-utóbb hí­re megy a nagyvilágban, és ez tönk­re fogja tenni a magyar gaz­daság jelenleg egyetlen nyereséges ágaza­tát, a turizmust.

Mindenki érzi, hogy ez így nem me­het to­vább, a változ­tatás azon­­­ban nem könnyű do­log. A választott ve­ze­­t­ők­ből való ki­áb­rán­dult­­ság ugyan­is közöm­­­bö­s­­sé tette az em­be­re­ket a po­litika iránt, fá­sult­ság, le­tar­gia lett úr­rá a társadal­mon. A hely­­­zetet csak ne­he­zíti az a több év­százados múlt­tal ren­delkező de­mok­rá­­ciák­ból jól is­mert je­lenség, hogy az em­ber mi­u­tán a meg­szer­zett sza­­bad­ság má­­mo­rából ki­jó­za­no­dott, ele­mi erő­­­­vel küzd azért, hogy a kor­látlan vá­lasztási le­he­tő­ségből ere­dő rop­­pant felelős­sé­get má­sokra há­rítsa, vagyis a sza­bad­­ságát kor­látoz­za.

A folyamat betető­zé­se­ként Ke­let-Eu­rópa polgárainak rá kellett döb­ben­niük arra is, hogy kívülről sem vár­hat­nak je­len­tős támoga­tást. A rend­szer­vál­tást köve­tően sokan re­mény­­kedtek egy új Mar­shall-se­gély­ben, de hamar kiderült, hogy a Nyu­gat nem egy esetben még a beígért kisebb össze­geket sem fo­lyó­sítja. Emiatt sorra mentek tönk­re a gaz­daságtalan vállalatok, a még talpon ma­ra­dókat pedig felvásárol­ták a tő­keerős nyugati kon­­szernek. A ha­zai politikusok még siet­tették is ezt a folyamatot, mond­ván, hogy így gyors és hathatós tő­ke­in­jekcióhoz jut az or­szág. Vá­lasztások előtt a párt­vez­érek úton-­útfélen óriás­plaká­tokon hir­dették, hogy: „A haza nem el­adó!” Ennek ellenére hatalomra ju­tásuk után eladták az összes je­lentős ipari lé­te­sít­ményt. A be­folyt összeg pe­dig el­tűnt a költ­ség­vetés feneket­len zsá­kjában. A leg­nagyobb ré­szét annak a szer­­ve­­zet­nek a fenn­tar­tásra költöt­ték, amely a privati­zá­ciót vég­re­hajtotta. A privati­zálástól re­mélt tőkeinjekció azonban több­nyire elma­radt, és politiku­sai­nk ke­serűen tapasz­talták, hogy a volt szo­cialista ipar fel­leg­várai egymás után esnek áldo­za­tul egy könyörületet nem is­merő piacpoli­tikának.

A nyugati mono­póliumok jelentős há­nyada ugyanis csak azért vásá­rolta fel a potom össze­gekért kínált válla­latokat, hogy tönk­re­tegyék a verseny­társat, és így akadálytalanul hatolhas­sanak be erre a piacra. Ennek a jelen­leg is fo­lyó manő­vernek a kivitelezése igen tanulságos ­módon folyik. Ma már nem a klasszikus ka­pitalizmus farkas­törvényeit vetik be a tönk­re­té­telre kisze­melt versenytárs el­len, hanem megvásárolják vál­la­latá­nak rész­­vénytöbbségét, majd ke­v­és, de látvá­nyo­san beharan­go­zott tőkeinjekció után hagy­ják lass­an lepusztulni. Amikor a vá­l­­lalkozás felélte az alaptő­ké­jét, akkor köz­lik a tőkéstárssal, hogy ebből a hely­zetből csak egy újabb, de most már több száz millió dol­láros tőkeinjekció mentheti meg a vál­lalatot, ezért fizesse meg a rá eső részt. Mivel a tőkéstárs rend­szerint az állam, a kincstár pe­dig a fo­ko­zatosan növekvő költ­­ségve­tési hiány következ­tében üres, ezért nem tud mást tenni, mint hogy a rá eső há­nyadot felkínálja el­adásra a rész­vény­többséggel ren­­delkező külföl­di tulajdo­nos­nak. Ennek megvéte­le után jön a gyors csőd­be­je­len­tés. A válla­lat összes dol­gozó­ját elbocsát­ják, a gépeket lese­lejtezik, az épületet pedig eladják egy sebtében létre­ho­zan­dó áruház számára, hogy még a lehe­tősége se legyen meg annak, hogy azon a he­lyen va­laha is megin­duljon egy újbóli konkurenciát jelentő ter­melés. Ezt követően a „jó szán­dékú” üzlettárs kivonul az or­szágból, és helyette be­vonul az általa oda­kint, kül­földi mun­ka­erő­vel gyártott mé­reg­drága áru, rá­adásként pedig itt marad nekünk a munka­nél­küliség.

A legvérmesebb befektetők nem is titkolják ebbeli szándé­ku­kat. A nagy nyugati élelmi­szer­kon­szer­nek vezetői világo­san és egy­ér­tel­­műen kifeje­zés­re juttatták, hogy csak azért vá­sárolják meg a ma­gyar cukor­gyárakat, hogy utá­na be­­zár­ják őket. Az olcsó cukor­tól va­­ló megsza­ba­dulást szorgal­maz­za az a döntésük is, hogy nem ve­szik át a magyar terme­l­őktől a cu­kor­répát. Helyette az osztrák gaz­dák­tól vá­sá­rolják az alapanya­got. Ez­által alapjaiban rom­bolják szét ezt az iparágat, amit a keres­­letcsök­ke­nésre való hivatkozással indo­kol­nak. Ugyanígy járnak a ce­ment­gyá­raink is, amelyeket egy köz­vetítő Kft. kárpótlási jegye­kért ol­csón fel­­vásárolt, majd átját­szott a nyugati konkurenciának. Ez ön­ma­gában nem szokatlan je­lenség, de ők le akarják bontatni az üze­meket, hogy a további­ak­ban kény­telenek legyünk a ce­men­tet tőlük vá­sá­rol­ni. Hasonló módon bántak el a RICO Köt­szer­gyárral. Amint meg­vette a német tu­lajdonos rögt­ön bezárta, hogy a Német­ország­ban gyártott termékeivel láthassa el a magyar piacot.

A belső piac megszerzésének egy másik elterjedt módja, hogy a részvénytöbbséggel rendelke­ző külföldi tulajdonos egyszerű­en megszünteti a korábbi hazai ter­mék gyártását, és helyette a saját­ját gyártatja a korábbi ver­seny­társ üze­mében. Ettől kezdve a vá­sárlók hi­ába keresik a bol­tok­ban az olcsó honi készítményt, mivel a piacot elárasztotta az agyo­nrek­lámozott külföldi áru. Rá­adásul a díszes cso­magolású kinti termék beltar­talmi értéke sok esetben meg sem köze­líti a ko­rábbi hazai minőségét, az ára viszont jóval magasabb. A meg­­emelt ár miatti keresletcsökkenés nem nagyon izgatja az új tulaj­do­nosokat, ­mert a megma­radt árut ki­viszik kül­földre, és ott adják el bu­sás haszonnal. A kelet-európai mun­kásoknak juttatott fi­zetés ugyan­is sok esetben a nyu­gati mun­kabér egytizedét sem éri el, így bármi történik, ők nyernek az üzleten. Ez ellen csak a ha­zai befektetők nyújthatnának vé­del­met, de a kom­munista éra alatt kizsige­relt és a létminimum szint­jén tengő­dő pol­gá­roknak nincs elegendő pénzük ahhoz, hogy az állami vállalatokat fel­vásá­rolják, a ha­talom pedig egye­­lő­re nem látja be, hogy milyen veszélyekkel jár az ország ki­árusítása. Mel­lesleg ez a va­gyon nem csekély összeg. Az állami tulajdonban levő vállalatok és a kap­csolódó ingat­lanok 1990-es árakon becsült értéke kb. 9000 milliárd forint.

Vannak olyan külföldi cégek is, amelyek alantasabb eszközök bevetésétől sem riadnak vissza a belső piac meg­szerzése érdekében. Egy ismert multi­nacionális konszern pl. miután felvásárolta a legnagyobb mosószergyárunkat, 30%-kal csökkentette az itt gyártott mosóporok hatóanyagtartalmát, így próbálván elérni, hogy a háziasszonyok elpártoljanak az olcsó hazai terméktől és a drága külföldit válasszák. Nem növeli a kozmetikai- és háztartási vegyi árut gyártó cégek hírnevét az a jelenség sem, hogy az általuk reklámcélból biztosított árengedmények még véletlenül sem jutnak el a fogyasztóhoz. Általánosan ismert jelenség: a drogériákban, illetve az ABC-áruházak polcain egymás mellett áll két azonos márkájú fogkrém. A kisebbikre az van ráírva, hogy tartalma: 75 ml, míg a nagyobbikra: 75 + 25 ml. Ez utóbbinak a nyakán hatalmas betűkkel ott díszeleg az is, hogy: „+ 25 ml Ajándék”. Ebből minden olvasni és számolni tudó ember számára egyértelműen következik, hogy a két tubus árának meg kellene egyeznie, hiszen a különbség ajándék. Ennek ellenére a nagyobbik tubus 25%-kal drágább.

Aki a szélhámosságok és csalások lépten-nyomon megnyilvánuló áradatától még nem fásult el annyira, hogy ezt is elintézze egy kézlegyin­téssel, az a boltvezetőtől megtudhatja, hogy nem ők „nye­lik le” a különbséget. A nagyobb tömegű áru hozzájuk már drágábban érkezik. Akkor ki teszi zsebre az országos viszony­latban több száz millió forintnyi árengedményt, a nagy­kereskedelem? Árengedmények terén a kiskereskedelem sem tekinthető a tisztesség mintaképének. Szinte mindennapos eset, hogy az áru­cédulákon feltüntetett ár­engedményt „elfelejtik” betáplálni a számító­gép­be. Így csak otthon, a számla átnézése során de­rül ki, hogy a leértékelt termékért a régi árat fi­zettük. Kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy visszamenjenek rek­lamálni. Ha meg is te­szik, csak hosszas ve­sze­kedések, és becs­mér­lő megjegyzések árán jut­hatnak hozzá az árkülönbözethez.

A kereskedelem arc­pi­rító üzelmeinek egész világon tapasztalható meg­nyilvánulása, a diszkontáruház rendszer. Az évek óta belénk sulykolt reklá­mokból tudjuk, hogy ez az olasz eredetű kifeje­zés raktáráruházat jelöl. Azt is tudjuk, hogy ezek­ben a települések határá­ban lé­te­sített hatalmas áru­­há­­zak­ban „nagy­keres­ke­delmi” áron vásárol­ha­tunk. Az ár­engedményt az te­szi le­hetővé, hogy az ol­csó telken, olcsó épí­tési techno­lógiával fel­húzott épüle­teknek jóval ala­cso­­nyabb a létesítési és üzemeltetési költsége, mint a belvárosi üzlete­ké. Itt az áru a nagy­ke­reskedelmi raktárakhoz hasonlóan hatalmas polcokon, óriási tömegben összezsúfolva található, és csupán néhány alkalmazott felügyeli az egész áruházat. Ilyen körülmények között valóban nem jelent áldozatot lemondani a kiskereskedelmi árrésről, ami nálunk átlag 30%. Ezzel szemben mi a valós helyzet? Bárki tapasztal­hatja, aki betér ezekbe a nehezen megközelíthető önki­szolgáló hodályokba, hogy a tulajdonosaik meglehetősen felemás módon értelmezik a „diszkont” jelzőt. Az áru valóban nincs úgy adjusztálva, ahogy azt a kiskereskedelemben megszoktuk, és több száz méteres körzetben egyetlen eladót sem találunk, akitől felvilágosítást kaphat­nánk. Ennek ellenére az árak semmivel vagy csak alig valamivel alacsonyabbak, mint a belterületi szak­üzletekben, illetve ABC-áruházak­ban.

A hipermarketek­kel együtt nőtt a bevá­sár­ló­ko­csik mérete is. Kéz­ben tartható bevá­sárló­kosa­rat már sehol sem lehet találni. Az óriási méretű kocsik egyese­ket nyakló nél­kü­li vá­sár­lásra, má­so­kat pi­ron­ko­dásra kész­­tet­nek. Az asz­talnyi mé­retű ko­csikba csak­nem a bolt tel­jes áru­­választéka be­­lefér, így a helyhiány nem aka­­dálya szerzési vágyaink kiélé­sé­nek. Hogy való­jában mennyi áru fér el egy ilyen kocsiban, az csak a pénz­tárnál, a szám­la kéz­hezvételekor derül ki, de ekkor már késő. A túlköl­­tekezés veszélye azok­nál is fennáll, akik csupán egy-két árucikket akar­tak vásárolni. Miután szé­­gyellik a többi vásár­ló előtt, hogy csak egy fog­krém árválkodik a ko­csi alján, hát tesznek mellé még néhány dolgot. Nem mindenki tudja, hogy a szupermarketekben és a diszkontáruházakban az olcsó s jó minőségű áru mindig a legalsó polcokon található. Szemmagasságban, vagy karnyújtásnyira többnyire a nehezen eladható (rossz minőségű, illetve méregdrága) árucikket rakják.

Az is gyakran előfordul, hogy a gyártók úgynevezett polcpénzt (megvesztegetési pénzt) fizetnek a kereskedőknek azért, hogy a nem éppen kelendő termékeiket a vásárlók orra elé rakják. A polcpénz azonban csak egy a sok fizetnivaló közül, amit a multik kizsarolnak a termelőktől, gyártóktól. Ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a termékük az áruházba, belistázási pénzt kell fizetniük. Aztán velük fizetetik meg a különféle vá­sárlási akciók árengedményeit is. Emellett állandóan más beszerzési forrásoktól származó ellenaján­latok­kal bombázzák őket, hogy a kon­kurenciára való tekintettel adják ol­csóbban az áruikat. Amelyik gyártó erre nem hajlandó, annak termékét kilistázzák. Emiatt egyre kevesebb minőségi áru található a boltokban. A szupermarketeket teljesen el­árasz­totta a bóvli, a kacat. Különösen a Lidl áruházlánc jár elől az olcsó, tucatáruk forgalmazásban. A világ minden tájáról összegyűjtik a leg­olcsóbb termékeket, és egyáltalán nem törődnek a minőséggel. Miután a kis szaküzleteket az árversennyel tönk­re­tették, most már sehol sem lehet megvenni a korábbi minőségi ter­mékeket. Gyártóik tönkre­men­nek, mi pedig belesüllyedünk a ga­gyi, a bóvli világába.

A szupermarketek üzemeltetői arról is gondoskodnak, hogy az egyre színvonaltalanabb termékek ne kerüljék el a figyelmünket. Ez oly módon történik, hogy a napi fo­gyasztásra szolgáló cikkeket (pl. a tejet, a kenyeret) az áruház leg­vé­gére helyezik. Amíg a vevő odaér, vásárlásra csábító portékák tömke­lege mellett kell elhaladnia. Ha még így sem hajlandó­a­k a vevők oldalra tekingetni, terjedelmes raklapokat he­lyeznek az út kellős közepére, ak­ciós árukkal megrakva. Mivel ezek mellett csak egymást kerülgetve fér­nek el a vásárlók, várakozás közben kénytelenek a mellettük levő pol­cokra tekinteni. A padlóra ragasz­tott hatalmas matricák is lassításra késztetnek. Az andalító zene, és a kellemes hőmérséklet sem véletlen. Zimankós téli napokon vagy a nyári hőségbe senki sem ­igyekszik kifelé egy hőkon­dici­o­nált helyiségből, ahol ráadásul slágerzenével szóra­koz­tatják. Nem hard rockkal, hanem nyu­godt zenével, hogy lelassítsák a vá­sárlóikat. A hangerőre is ügyelnek. A zene nem lehet annyira han­gos, hogy elvonja a figyelmünket a vásárlástól. Mire ész­be kapunk, már tele a kocsi. A hű­tőpultot különleges fénnyel vi­lá­gítják meg, hogy az áru fris­seb­bnek, kívánatosabbnak tűnjön. A külön­böző színű lámpák a ter­­mésze­tesnél jóval gusztusosabbá vará­zsolják az élelmiszereket, a mö­géjük szerelt tükrök pedig az áru­bőség látszatát keltik. Erre egyéb­ként semmi szük­ség, mert amíg a rendszerváltás előtt 5000 fajta élel­miszer volt az üz­letekben, ma már 80 ezer termék kö­zül válogathatunk.

Minden bizonnyal sokaknak feltűnt már, hogy a kereskedők időről időre átrendezik az egész eladóteret. Ilyenkor semmit sem találunk a megszokott helyén. Aki azt hiszi, hogy jobb helyet kerestek az egyes árucikkeknek, téved. Az egész fel­fordulás egyetlen célja, hogy a vevők a kutatás során új áru­cik­keket fedezzenek fel, és még töb­­bet vásároljanak. Ez is a pon­to­san meg­tervezett profittermelő stra­tégia, a gerillamarketing része. Jól ismert trükk még, hogy a pénztár elé ala­csony pultokat helyeznek, te­le cu­kor­kákkal, apró csokoládéval és rá­gógumival a gyerekkel vásár­lók „bosszantására”. A gyerek ugyanis nem tud ellenállni a csábításnak, és sorban ál­lás közben telepakolja szü­lei kosarát mindenféle nyalánk­ság­gal. Ilyenkor a szülő két dolgot te­het. A következetes nevelési elve­ket vallók visszarakják az össze­gyűjtött holmikat a polcokra, és el­viselik gyer­­mekük hisztis dühki­tö­rését. A körülötte állók rosszalló pil­lantásai­tól tartók megadóan tűrik cse­meté­jük „vásárlását”, és az elvá­rásoknak meg­felelően kifizetik a nem kívánt áru­cikkeket is.

Miután mind több ember ismeri fel a diszkont áruházak nem éppen korrekt üzletpolitikáját, és térnek vissza a szomszédos kis boltokba, más módon kísérlik meg nyereségük fenntartását. Legújabb módszerük az árak „hintáztatása”. Nagy felhajtással beharangozzák a leggyakrabban vásárolt árucikkek en­­gedményes érté­kesítését. Ezt az árat addig tartják, amíg a vásárlók száma emelkedik. Ekkor hirtelen meg­növe­lik legalább 20%-kal. Mivel az em­berek több­sége meglehetősen fi­gyel­metlen, az árcédula ellenőrzése nél­kül, auto­mati­kusan le­emelik a meg­szokott ter­méket a polc­ról. Csak ak­kor veszik észre a jelentős áremelést, amikor megje­le­nik a pénztárgép kijelzőjén. Ekkor azon­ban már sem­mit sem le­het tenni, ki kell fizetni a ma­gasabb árat. A vonal­kód-leolvasó automa­tákat ugyanis szá­­mítógép ve­zér­li, utó­lagos manuális be­avat­ko­zásra nincs lehetőség. Sok ve­vőnek azonban fel sem tűnik egy-egy áru­cikk árának a felemelése. Ennek nem­­egyszer az az oka, hogy az árcé­dulát úgy írják át, hogy az első és az utolsó számjegy megegyezzen. Ha a raktári nyilván­tartás szerint csökken a szó­ban forgó termék forgalma, vissza­állítják a korábbi árat, majd pár hét múlva kezdődik az egész játék elöl­ről. Mellesleg jellemző világunk rom­lott­sá­gára, hogy ezeket az aljas mód­szere­ket napjainkban tudomá­nyos rang­­ra emelték, és marke­ting­straté­giának nevezve egyetemeken oktat­ják.

Az élelmiszerdiszkontok is átvet­ték a bankoktól azt a jól bevált mód­­szert, hogy a lényeget a több­oldalas szerződés végén, olvashatatlanul apró betűkkel tüntetik fel. A szuper­mar­ketek mostanában úgy hirdetnek ak­ciókat, hogy a leértékelt árucikkeket csak a vásárlói törzs­kártyával ren­delkezők vehetik meg Arasznyi be­tűkkel kiírják az árkedvezményt és az új árat, majd bolhányi betűkkel a tábla aljára írják, hogy ez az ár csak a SuperShop kártyával rendelkezők számára érvényes. Akinek nincs ilyen kártyája, mert nem akar bekerülni az élelmiszerdiszkontok számítógépes nyilvántartásába, azt a pénztárnál éri meglepetés. Ott ugyanis kifizettetik vele a teljes árat. A legtöbben azonban észre sem veszik a csalást, mert egy telepakolt kocsinál képtelenség minden egyes tétel árát ellenőrizni. Egyébként ezeket a vásárlói kártyákat a vásárlóközönség egymástól való elcsábítása szülte. A vevőknek szinte semmi hasznuk sem származik belőle, mert az időszakonként visszatérített összeg a 0,5%-ot sem éri el. Cserébe viszont ki kell tölteniük egy többoldalas adatlapot, amelyben az összes személyes adatukat, (talán még a vércsoportjukat) is fel kell tüntetni. Ezeket az adatokat aztán betáplálják egy központi számítógépbe, és jó pénzért eladják vagy az élelmiszerláncok egymás között csereberélik. Utána elárasztják a postaládánkat különféle prospektusokkal, reklámújságokkal.

A profithajszában az ipar sem marad el a kereskedelem mögött. Az élelmiszertermelés terén tapasztalható visszásságokról a „Reformételek ételek ínyenceknek” című műben részletesen tájékozódhatunk. A nyereség növelé­sé­nek létezik egy régóta alkalmazott, kártékonyabb módja is: a kis­mennyi­ségi felár. Ezzel próbálják a gyárak rákényszeríteni a vásárlókat arra, hogy minél többet vegyenek a termékeikből, a felesleget pedig dobják ki. Pl. vegyipari cikkeknél 300%-os felár is előfordul a boltokban kapható legkisebb és legnagyobb kiszerelésű termék ára között, holott a sok kis doboz előállítási költsége max. 10%-kal több a nagy dobozénál. Mivel a vársárlók ösztön­szerűen törekszenek a minél olcsóbb, minél gazdaságosabb vásárlásra, a legtöbben szükségleteiket meghaladó mennyiséget vesznek ezekből a termékekből. Az iparvállalatoknak ez a pazarlásra ösztönző kereskedelempolitikája azonban nem várt következményekkel is jár. A festékek ragasztók és egyéb vegyipari termékek indokoltnál nagyobb mennyiségű előállítása és forgalomba hozatala a Föld nyersanyagkészleteinek gyors kimerülését, a környezet fokozott pusztulását eredményezi. A felesleget ugyanis sokan kidobják, de ha megtartják, akkor is ez lesz a sorsa, mivel idővel kiszárad, tönkremegy. A folttisztító benzin és egyéb hígítók esetén a kényszertárolás életeket is veszélyeztet. Miután 1 liternél kevesebbet ma már nem árulnak ezekből a robbanásveszélyes vegyszerekből, a maradékot az emberek kénytelenek a lakásukban tárolni. Sokan nem gyanítják, hogy ezáltal egy időzített bombán „ülnek”. Ha netalántán tűz ütne ki a lakásban ezeknek a vegyszeres üvegeknek a felrobbanása következtében lehetetlenné válik az oltás. A ház porig ég, a tűzben rekedtek pedig a láng­tenger áldozatává válnak.

 

Az ipar lepusztulása után egyre fenyegetőbb a veszélye a mezőgazdaság tönkremenetelének is. A középkorban Magyarország volt Európa éléskamrája. Ezt a szerepünket hosszú évszázadokon át megtartottuk, és még az elmúlt rend­szerben is a világ legfejlettebb agrikultúrájú országai között tar­tottak nyilván bennünket. A magyar mezőgazdaság azonban a rendszerváltás után rohamos hanyatlásnak indult, amelynek csak részben oka az infláció által egyre ­tágabbra nyíló agrárolló. Mezőgazdaságunk működőképességére nézve sokkal ­nagyobb veszélyt jelent a jelenleg folyó repri­vatizáció, a jól működő nagyüzemek szétverése.

A II. világháború befejeződése, a feudális rend végleges megdöntése után nálunk is megindult a földosztás, az ura­dalmi birtokok „nadrágszíj” parcellákra hasítása. A parasztokban ugyanis a több mint ezer éves jobbágysors után olyan elementáris erővel tört fel a saját földhöz való jutás vágya, hogy ezt a folyamatot nem lehetett megakadályozni. A néhány évvel később hatalomra került kommunista párt azonban felismerte, hogy korszerű mezőgazdaságot nem ­lehet létrehozni kezdetleges módon művelt apró parcellákon, ezért meg­hirdette a kollektivizálást. Az egyéni gazdálkodók termelő­szövet­kezetekbe kényszerítése természetesen óriási ellenállást váltott ki a vidéki lakosságban. A program végrehajtása során egyik napról a másikra családok tízezrei mentek tönkre, és több ezerre tehető azoknak a száma is, akiket megfélemlítés vagy „jobb belátásra térítés” céljából elhurcoltak, meggyil­koltak, illetve a kíméletlen agitációs propaganda következtében önkezükkel vetettek véget az életüknek. Ezen a téren azonban az idő a kommunistákat igazolta, mert Magyarország visszanyerte korábbi helyét a világ vezető mezőgazdasági országai között, és ennek tudható be az is, hogy a volt szocialista blokkban nálunk viszonylag elviselhető életszínvonal alakult ki. Történelmi tény, hogy ezt a kényszerű váltást csak egy olyan könyörtelen diktatórikus apparátus tudta vég­rehajtani, mint a kom­munista párt, amely nem ri­adt vissza semmilyen erő­sza­kos cselekménytől.

A nagyüzemi gazdálkodás egyébként olyan jól mű­ködött, hogy ez lett az or­szág legjöve­del­me­zőbb ter­melési ágazata. Amíg a nyu­gati orszá­gokban a kormá­nyok mintegy 50%-os álla­mi do­tációt juttattak az egyé­ni gazdálkodóknak a meg­termelt javak után, addig a magyar mezőgazdaság éven­­te 100 milliárd forint adót és egyéb illetéket fizetett be az államkasszába. Ez az összeg jóval több, mint amit az ipari üzemeink produ­kál­tak, ezért elmondható, hogy évtizedeken át a mezőgazdaság tartotta el az országot. A politikai helyzetkép tehát tovább bonyolódik. A volt kommunista pártnak számos hibát fel lehet róni, de a mezőgazdasági nagyüzemek létrehozása, és az agráripar életképessé tétele vitat­hatatlanul az ő érde­mük, habár a kivitelezés módja nem éppen humánus mód­szerekkel történt.

A rendszerváltás után természetesen felszínre kerültek a régi elfojtott indu­lat­ok, és a jogosnak vélt sérelmek orvoslá­sára a mezőgazdaságban is meg­indult a reprivatizálás. Ez önma­gában nem jelentene veszélyt, mert a tu­lajdonviszo­nyok nem meg­határozóak egy-egy gaz­da­sági szektor jövedelmező­sé­gében. Mint tudjuk, a föld Amerikában is magán­kéz­ben van, de nem egy-két hek­táros parcellák, hanem ha­talmas farmok formá­jában, ahol a művelést néhány em­ber végzi ha­tékony gépek tu­catjaival. Nálunk is elő­nyö­­sebb lenne, ha a mező­gaz­daságban tevékenyke­dők sa­ját tulajdonukban levő föl­de­ken gazdálkodhat­ná­nak, hi­szen az emberek ma még jobban sze­retnek a magu­ké­ban dolgozni, mint a másé­ban. Ez tulajdon­kép­pen meg is valósult, de nem éppen szerencsés módon. Magyar­országon az 1300 jól műkö­dő ter­melőszövetkezet és állami gazdaság föld­jeit 2,5 millió kisbirtokos között osztot­­ták szét. Az új tulajdonosok jelentős ré­szének a parcellája a fél hektárt sem éri el. Ezeket a földterületeket még gazda­ságtalanul sem lehet megművelni, mert a több ezer hektáros táblákat olyan kes­keny csíkokra hasították, hogy jóformán végigsétálni sem lehet rajtuk, nem­hogy géppel rámenni. Elvi­leg megoldható len­ne ez a probléma, ha a felparcel­lázott te­rületet továbbra is egyben művelnék meg, de minden birtokos mást akar termelni a saját földjén.

Ebből az elhibázott intéz­kedésből csak egy kiút van, a tehetősebb gazdák vásá­rolják fel a szomszédok par­celláit. A ma­gyar paraszt azon­ban az előző rendszer kizsigerelő gazdaság­politi­ká­ja következ­tében ugyanúgy ­nincstelenné vált, mint az ipari munkásság, így nem ren­delkezik kellő mennyi­ségű tőkével, hogy a rentá­bilis műveléshez korszerű gé­peket, és ele­gendő mennyi­ségű földet vásároljon. A bankhitel sem jöhet számításba, mivel a jelenlegi 42%-os kamat mellett felelőt­lenség lenne kölcsönt felvenni. Még ha vállalkozna is valaki erre az őrültségre, akkor sem kaphatna hitelt, mert a ban­kok nem fogadják el jel­zálogként a meg­levő birtokot. A magyar földnek ugyanis nincs ér­téke. A szabad­piaci ára a né­met­országi ár egytizedét sem éri el.

Ennélfogva az újdonsült egyé­ni gaz­dák elkerül­hetet­le­nül drágábban fognak ter­melni, mint a korábbi nagy­üzemek. A rohamos lép­ték­ben elszegényedő lakos­ság viszont képtelen lesz ezeket az árakat megfizetni, így sorra mennek tönkre a re­privatizált nagyüzemek fel­darabolt par­cel­láin tevékeny­kedő paraszt­gazda­sá­gok, és a föld megműveletlen ma­rad. (Je­lenleg 210 ezer me­ző­gazdasági kisüzem van Magyarországon, de közül­ük csak 35 ezer gazdasá­gos.) Tovább rontja majd a helyzetet a magas benzin­árak és az óriási adóterhek miatti horribilis szállítási költség, ami akkora összeget tesz ki, hogy a már meglevő termést sem lesz érdemes beta­karítani, és piacra vinni. A jelek szerint az összeomlás már meg­kezdődött. Erre utal az a hivatalos tájékoztatás, mely szerint a rendszerváltás óta a magyar mezőgazdaság teljesítőképessége 40%-kal csökkent. Most ott tartunk, hogy a holland mezőgazdaság fele akkora megművelt területen 4,3-szor nagyobb jövedelmet termel, mint a magyar.

A csődbe jutó mezőgazdaság azonban már nem csak a munkanélküliek számát fogja növelni, hanem könnyen vezet­het éhínséghez is, mert a korábban tönkrement ipar nem tudja azt a jövedelemtöbbletet előállítani, amelyből a veszte­séges államháztartás ké­pes lenne az ország lakosságát import élel­mi­szerekkel ellátni. Ezt a veszélyt a gazdasági szak­em­berek is kezdik felismerni, de úgy tű­nik, hogy a jelenlegi demokratikus kor­mányok ezen a téren tovább folytatják elődeik meg­lehe­tősen kép­mutató po­litikáját. Abban bíznak, hogy a paraszt­emberekbe ősidők óta beidegződött kény­szer – mely szerint, ha itt a tavasz, akkor szántani és vetni kell, bármi tör­­ténjen is a terméssel – majd átse­gíti az agrár­ágazatot a ne­hézségeken. Ez az ösztön, a vidéki emberek természet ­adta felelős­sége azonban csak addig segít, amíg van mit, és van mi­vel elvetni. Ha az egyéni gaz­dál­kodók annyira elszegé­nyed­nek, hogy a vetőmagot is kénytelenek felélni, akkor már hiába a becsület, „a nincset nem lehet elvetni, még kevésbé learatni”.

Közbevetőleg megjegyezve a föld re­privatizációjának van egy igen kelle­met­len járulékos következménye is, az aller­giás megbetegedések rohamos növekedése. Ma Magyarországon a lakosság 28%-a szenved valamilyen allergiában. A meg­alázó tünetek milliók életét keserítik meg, és széles nép­tö­megeket tesznek hetekre, sőt hónapokra munkaképtelenné. Az orrspray, a szem­cseppek, a gyul­la­dásgátló készítmények, az injekció pedig ártalmas. Ezek a mellékvesekéreg-hormon ké­szít­mé­nyek ugyanis idővel a sztero­idokhoz hasonlóan megtámadják a májat, vesét és az egész szervezetet. Ennek ellenére parlagfű­virágzás idején évi 300 millió forintot köl­tenek nálunk az al­lergiások ezekre a gyógyszerekre, az állam­nak pedig évi 21 milliárd forintjába kerül a súlyosabb ese­tek kórházi kezelési költsége, és a kieső munkanapok miatti veszte­ség.

A legtöbb problémát okozó al­lergén anyag a virágpor, és közü­lük is leg­agresszívabb a parlagfű pollenje. Életképes­ségére jellem­ző, hogy amíg más növények magja 1-2 évig csíraképes, addig a rend­kívül igénytelen és gyorsan szapo­rodó parlagfűé 30-40 év múl­va is képes kihajtani. Egy k­ifejlett nö­vény 60 ezer magot is érlelhet. Ezáltal a következő évben kihajtó nö­vények száma exponen­ciálisan nő. Terjedésének, északra húzódá­sá­nak kedvez a melegedő éghajlat, és a légkör növekvő szén­dioxid-kon­centrációja. Nagy olaj­tartalmú mag­jait az énekesmada­rak is ter­jesztik, mert szívesen fo­gyasztják. Apró kis pollenjei tíz­milliószámra repül­nek szét a szél­lel, és egy-egy nö­vény 20 kilomét­eres körzetben ké­pes a levegőt szennyezni. Egyet­len növény évente 8 milliárd pol­lent termel, melyek a kipufogógá­zok nitrogén-dioxid molekuláira tapadva mindenhová eljutnak, még a magas hegyekbe is. Veszélyessé­güket növeli, hogy kis méretük kö­vetkeztében a légutak legmé­lyére is lejutnak, így néhány órányi sza­badban tartózkodás napokig tartó betegséget okoz. A nyugat-európai országokban már évekkel ezelőtt kiirtották ezt a vesze­delmes nö­vényt, nálunk azonban egyre jobban terjed. Az osztrákok füvesítéssel szorították ki ezt a gyom­növényt. Mint a neve is utal rá, a parlagfű csak a parlagon hagyott, műveletlen területeken szaporodik. A feltöretlen ugaron és a füvesített területeken nem. Nálunk az 5 mil­lió hektárnyi privatizált földterület tulajdonosainak jelentős része nem műveli a birtokát, így szabadon bur­jánzik rajta a gyom. Vannak vi­dé­kek, ahol a parlagfű már össze­füg­gő mezőket alkot, társa­dalmi mé­­­re­tű problémává növelve az aller­giás megbetegedések követ­kezmé­nyeit.

A kellemetlen tüneteken túl­menően az allergia komoly beteg­séget is kiválthat. Tudományos vizsgálatok szerint az allergiások 40%-a idővel asztmássá válik. Bennünket fokozottan veszé­lyez­tet ez a helyzet, mivel nemzetközi fel­mé­rések szerint Euró­pa parlagfűvel leginkább fertőzött te­rülete Magyar­ország. Ennek ellenére a mai napig sem születtek hatékony in­tézkedések a kipusztítására. Ne­he­zíti az irtást, hogy a parlagfüvet nem elég leka­szál­ni. Tövestől ki kell húz­ni, kü­lönben a gyökere jövőre újra ki­hajt. (Ezt a munkát gumi­kesz­tyű­ben cél­szerű végezni, mert a növény szára bőr­allergén anyagot tartalmaz.) A ka­szálás hosszú távon azért sem vezet eredményre, mert ez a rendkívül alat­tomos gyom „tanul” a dologból. A má­sodik kaszálás után már pár centis magasság után virágot hoz, ahol a gépi kasza nem éri el. A kaszálás azért sem célszerű, mert ezzel nem kiirtjuk, hanem szaporítjuk a növényt. A fő szár levágása után a parlagfű oldalhajtásokat hoz, melyek ráadásul gyorsabban virágba borulnak, mint az anyanövény. Kihúzás után sem szabad a talajra dobni, hanem el kell égetni, mert a parlagfű hajlamos a visszaeredésre. A irtás ha­logatása oda vezetett, hogy ma már az ország parlagfű-mentesítése 17 milliárd forintba kerülne. Az Egye­sült Államokban, ha egy köbméter levegőben 300 pollent mérnek, riadót fújnak. Nálunk 2001-ben 16 ezer pollent mértek a levegőben. Jelenleg mi vagyunk Európa fertőző góca, parlagfűvel leginkább szennyezett országa. 2003-ban már 7 millió hektáron virágzott ez az alattomos növény. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ezer lakosra eső asztmások száma néhány év alatt 65-ről 165-re nőtt.

A legújabb vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a virágporallergia nem a levegőben levő pollenekre, hanem a levegőszennyezésre vezethető vissza. A kutatók gyanúját az keltette fel, hogy virágpor korábban is volt a levegőben, mégsem volt ennyi allergiás. Kísérletképpen felvittek egy csapatnyi gyereket 1500 méter fölé, a hegyekbe, ahová már nem ér fel a szmog. Előtte körbeültették a tábort parlagfűvel. Ennek ellenére nem akadt köztük egy allergiás sem. Utána levitték őket egy nagyvárosba, melynek a környékén szintén virágzott a parlagfű. Néhány nap múlva a belvárosban tartózkodó gyerekek szinte mindegyikén kitört a virágporallergia. A további kutatások kiderítették azt is, hogy ez a reakció mire vezethető vissza. A vizsgálatok során egyértelművé vált, hogy a gépjárművek által termelt kipufogógázok a felületükön nem csak megkötik, hanem erősen aktivizálják is az allergiát kiváltó anyagokat. Ezáltal megsokszorozzák a hatásukat. Emiatt újabban olyan anyagok is allergiát váltanak ki, amelyek egyébként teljesen ártalmatlanok. Japánban korábban ismeretlen volt a cédruspor-allergia. A cédrus virágpora önmagában sosem okozott semmi bajt. A növekvő mennyiségű kipufogógázzal keveredve azonban már a lakosság 9,4%-ánál allergiás panaszokat vált ki. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy a legújabb megfigyelések szerint ma már a lovak is szénanáthában szenvednek.

Az allergia legfőbb kiváltó oka, tehát a környezetszennyezés, amit tovább fokoz az általa kiváltott immunrend­szer-leromlás. Ez az oka annak, hogy körülöttünk egyre több ártalmatlan anyag válik allergénné. A virágpor pl. száz évvel ezelőtt még szinte senkinek nem okozott problémát. A legnagyobb baj azonban az, hogy a leromlott immunrendszer téves reakciója beépül a genetikai programunkba, ami azt jelenti, hogy az allergia örökölhető. Ennek törvényszerű következménye lesz, hogy néhány évtized múlva az egész emberiség allergiássá válik. Ezt bizonyítja a tej- és porallergia rohamos terjedése. Mind többen vannak, akik legfőbb kalciumforrásunkat, a tehéntejet nem fogyaszthatják, mert szervezetükből hiányzik a laktáz nevű enzim, ami segíti lebontani a tej cukortartalmát, a laktózt. Olaszországban, Görögországban és Törökországban az emberek 40-70%-a szenved már ebben a betegségben. Thaiföldön a lakosság 97%-a tejallergiás. A porallergiások a lakásban szálló porra, állatszőrre és az ágyneműben megbúvó atkákra allergiások. A por a legfőbb hordozója a penészes falakról leváló gombáknak is. (1 gramm porban akár 1000 atka is lehet. Egy átlagos lakásban minden légköbméter levegő kb. 75 ezer gombát tartalmaz.)

 Az anyagiakat illetően ennél is nagyobb károk várhatók a megműveletlen területeken elszaporodott rágcsálók miatt. Az alföldi megyékben már 50-re teszik a pockok számát száz négyzetméterenként. Békés megyében óriási károkat okoz a gazdáknak a hörcsöginvázió is. A 2,5 milliósra becsült populáció évről évre szaporodik. Kiirtásuk milliárdokba kerülne, amit nincs aki vállaljon. Tavaly már 100 ezer tonna gabonát pusztítottak el, 2 milliárd forint értékben. Könnyen lehet, hogy a jövő évi búzatermést teljes egészében a mezei rágcsálók fogják betakarítani.

 

Visszatérve az agrárágazat csődhelyzetéhez a mezőgazdaság privatizálása, az agrárüzemek ma­gántulajdonosi alapon való újraszervezése kívánatos lenne ugyan, de úgy tűnik, hogy ezen a téren káros volt a sietség. Egy jól át­gond­olt gazdaságpolitika keretén belül előbb az ipart kellett volna talpra állítani, és csak utána (meg­felelő anyagi háttér, nagyarányú állami kölcsönök biz­tosítása mellett) lett volna szabad a mező­gaz­daság privatizálását megindítani. Ennek hiányában a vidéki lakos­ság nem tudott mit kezdeni a pri­vatizálás során visszakapott föld­jé­vel, ezért potom áron eladták a tőkeerős osztrák gazdáknak. Sta­tisztikai kimutatások szerint az ország nyugati megyéiben több mint százezer hektár termőterület van külföldi tulajdonban. Amikor az ország kiárusítása botrányos méretűvé dagadt, a kormány oly módon próbálta visszafordítani a folyamatot, hogy szerződés­sze­gés­re biztatta a földjeiket eladó ma­gyar gazdákat. Ekkor már elő­ke­rült az állami szubvenció, és a ked­vező kamatú bank­hitel lehető­sége, de ez már nem sokat segített. A kiala­kult állapot ­tehát egy újabb buktató, amely­re tekintettel kell lennünk ebben a kusza politikai hely­zetben a fennmaradásunk érde­ké­ben. Mindezek összegzéseként el­mondható, hogy a kollektív fej­lő­dés sem­mivel sem könnyebb, mint az egyéni, a nagyobb közös­sé­gek­nek ugyanúgy át kell jutniuk a maguk által terem­tett helyzet akadályain, mint ahogy az egyén sem kerülheti el tetteinek követ­kez­mé­nyeit.

 

Újra szembe kell tehát néznünk sorsfordító problémá­inkkal, mint már annyi­szor a történelmünk so­rán. A rend­szerváltás kezdeti eu­fóriáján túljutva rá kellett döb­ben­nünk arra, hogy a kommu­niz­mus megszűnésével nem jár együtt a kapi­talista jólét. Nyu­gatról ide is előbb érkeztek meg a kapitalizmus hordalékai, mint a tőke és a pol­gári jólét értékei. Az illúzió­vesztés to­vább tetézte amúgy sem csekély ba­ja­inkat. Még fel sem tudtuk dol­goz­ni azt a trau­mát, amelyet a korábbi nemzeti tragédiák – két vi­lág­háború elvesztése, az ország területének meg­­cson­kítása, a főváros rommá lövése, lányaink, asszo­nya­ink megerősza­ko­lása, a szabadrablások, a szovjet meg­szállás, a kommunista diktatúra, az ’56-os forra­da­lom elbukása, az inter­nálások, az erőszakos téesze­sítés, a kulák­listázás, a rekvirálás, a kitelepítések, a szólássza­badság hiánya és a kül­világtól való elzártság – okoz­tak, máris újabb problémák szakad­tak ránk. A sorozatos sorscsapások tönk­retették a korábban jól be­vált élet­vezetési normákat, kulturális ha­gyo­má­nyo­kat, melynek hatására az em­berek elbizonyta­la­nodtak és elszige­telődtek. Úgy érez­zük, veszítet­tünk, ezért fokozódik a kiábrándultság, a befelé for­dul­ás, az el­ide­genedés.

Ennek törvényszerű következ­mé­nye, hogy nem használjuk ki újdonsült demokráciánk előnyeit sem. A szólássza­badság szellemi pezsgést kellene eredményezzen, a különböző vélemények megmé­ret­tetése helyett azonban elural­ko­dott a gyűlölet. A magasröptű, értel­mes viták és szellemi pengeváltá­sok helyét átvette az „anyázás”, az al­pári stílusban való vagdalkozás. A sok csalódott em­bernek ugyanis szembe kell néz­nie a keserű való­sággal, hogy vá­gyai most sem val­ósultak meg, és ez agressziót szül. A frusztrált, gyűlöl­ködő em­ber úgy próbál eb­ben az áttekint­hetetlen, zűrzava­ros világban ma­gya­rázatot találni a gondjaira, hogy igyekszik feketére-fehérre egy­szerűsíteni a dolgokat. Ebből szü­le­tik azután az elfogult­ság, a cím­kézés, az általá­no­sítás, vagyis mindaz, ami a jelen­legi politikai légkört jellemzi. Ha egy társadalom nem nyitott, nem kom­munikatív, ahol nincs igazi gondolatcsere, ott veszélybe kerül az értékteremtés, sőt a már meg­levő értékek megtartása is. Ahol nincs olyan érték, amit a társa­da­lom tag­jai magukénak éreznének, és ami kihozza az egyénből a legjobbat, és nincs menekülési lehető­ség sem, ott kialakul a kollektív neurózis. Ennek bizonyítéka, hogy egy euró­pai uniós felmérés szerint a ma­gyarok 83%-a boldogtalan­nak, míg a svédek 95%-a bol­dog­nak vallotta magát. Mi magyarok va­gyunk Eu­rópa legelkesere­det­tebb, leg­pesszi­mistább népe.

A depresszió gyakori oka a lus­taság, a semmittevés, életünk célnélkülisége. Ezen azonban könnyen lehet segíteni. Hogy mivel? Munkával, önmagunk lefoglalásával. Az öreg paraszt­embernek, aki látástól vakulásig dolgozik egész életében, vajon miért nincsenek pszichés komp­lexusai? A lelki zavarok oka többnyire az unatkozás. Aki unatkozik, menjen el egy szövőgyárba három műszakba dolgozni, majd elmúlnak a lelki nyavalyái. A XVIII. századi angol költő, William Blake szerint: „A buzgó méhecske nem ér rá szenvedni.” A maga által te­remtett világ torzulásaira, értel­met­lenségére, veszélyeire reagálva az ember egyre inkább cselek­vés­képte­lenné válik, pótcselekvésbe kezd, hibás választ ad mind az egyénnek, mind az egész világ­nak. A kollektív depressziót kollektív konzummámorral pró­bálja ellen­sú­lyozni.

A fogyasztói társadalom azon­­ban nem csak a föld, hanem önma­ga tartalékait is fogyaszt­ja, elő­idézve ezzel saját pusztu­lását. Vi­lá­gos tanácsokkal, kö­vet­hető példákkal, tudással, szak­értelemmel, felelősséggel mind­ez elkerülhető lenne. Egy olyan országban azonban ahol sem­mi­be veszik az előre mutató tanácsokat, nem hagy­ják ér­vényesülni a szakér­tel­met, ahol senki sem felelős sem­miért, ott az ember elveszti tá­jékozó­dá­sát, biztonságérzetét. Ahol a tegna­pi terrorista ma elismert politikus; ahol csak az gazdagodhat, boldogulhat, aki lop, csal, rabol; ott eltorzul a polgár ítélőképessége, és kizá­rólag a saját túlélésére kon­centrál. Az évezredes erkölcsi értékeket kifordító világban meg­­teremti a fekete-fehér, a me­rev igen-nem válaszokat. Nem mér­legel, nem differenciál, ha­nem ingerülten vagdalkozik. Neu­­ro­ti­kussá válik, és másokat is azzá tesz.

Helyze­tünket súlyosbítja, hogy nem ismerjük önmagunk erejét és gyen­geségeinket, ezért hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, hely­zetünk hisztérikus megítélésére, ami képtelenné tesz bennünket az összefogásra, az együttműkö­dés­re. Ráadásul az emberek hajszoltak, elgyötörtek, fizikailag és lelkileg egy­a­­ránt túlterheltek, így már „vastar­talékaikat” élik fel. Ezek után nem csoda, hogy felerősödik társadal­munk önpusztító hajlama, ami többek kö­zött abban is megnyilvánul, hogy alig van már olyan negatív statisz­tika a világon, amelynek ne mi len­nénk az élén. Ebből a helyzetből nem könnyű kilábalni, mert ahol hi­ányzik az önismeret, az önbecsülés és a minőségi munka tisztelete, ott a bajok csak tovább sűrűsödnek.

Egyre többen érzik úgy, hogy teljes sebességgel zuhanunk a szakadékba, és nincs aki ezt a folyamatot meg­állítsa. Botcsi­nálta politikusaink in­fantilis ­módon zajló kicsinyes vi­ták­kal, és álproblé­mák megoldá­sával vannak el­fog­lalva. Ri­pacs­kodó, szűk­lá­tó­­körű maga­tar­tá­suk­kal elér­ték, hogy a par­la­menti köz­ve­títé­sek során az egész ország a tévé előtt fet­reng a rö­högéstől, mi­vel a kor­mány és az ellen­zék ko­moly kon­kurenciát tá­maszt a kaba­rénak. Ilyen kö­rül­­mé­nyek kö­zött nem csoda, hogy sehonn­an sem ér­kezik se­gít­ség. En­nek a bolhacir­kusz­nak a láttán minden jóérzésű em­bernek el­megy a kedve a po­­­liti­kától. Az ország igazán te­hetséges szak­emberei félre­áll­nak, mert még a gondolattól is hányin­gert kap­nak, hogy ilyen társaságba kevered­jenek. Eb­ben a helyzetben szinte ter­mé­szetes, hogy sorra születnek a rossz tör­vények, az elhi­bá­zott rende­le­tek. Ez a tendencia már annyi­ra törvény­szerűvé vált, hogy a hata­lom je­lenlegi birtokosai­nak nem ad­ha­tó más ta­nács, mint: Döntsenek a képes­sé­ge­ik­nek megfelelően, és a hatá­rozat meg­születése után tegyék mind­ennek az ellenkező­jét. Így majd jobbra fordul az ország sorsa.

A korrupciós ügyekhez való hoz­zá­állásuk sem javítja politi­ku­saink meg­ítélését. A soro­za­tos megvesztegetések, a milli­ár­dos csalások az ese­tek ­túl­nyo­mó részében felderítetle­nek ma­radnak, és ez azt a képzetet kel­ti az egyszerű embe­rekben, hogy a politika és a gazdaság egy­másba fo­nódása már a leg­felső politikai vezetést is kom­pro­mit­tálta. A helyzet le­egy­szerű­sí­té­sére törekvő kisember el­ke­sere­désében már nem tesz különb­séget a törvényesség becsületes őrei, és a sok lepénzelt csirkefogó között. Egyre nyomasztóbb megélhetési gond­jait érzékelve nem egyszer jutnak eszébe drasztikus megol­dások, de még a legbéketűrőbb emberekből is kikívánkoznak efféle megjegyzések: „Ne lopjatok annyit, és akkor a népnek is jut!” A leg­többen azonban már csak a humor segítségével ké­pesek úrrá len­ni az indulataikon, mely­nek kö­vet­keztében a rendszer-váltás után be­alkonyult politikai vicc­gyártás ismét szárnya­kat kapott. Egy ismert humo­ristánk pl. így foglalta össze je­len­legi ba­jaink okát: „Fe­leditek fiúk, hogy sámliról nem lehet kimagas­lani. Tu­dás, tehetség, ta­pasz­talat tor­nyo­zó­dása kellene alá­tok, de nem lát­ni a talapzatot, ahon­nan le­nézhetné­tek.”

[

Sajnos a „minden mindennel összefügg” elv alapján az előzőekben felsorolt káros hatások csak a főbb következ­ményei az életösztön elsat­nyulásának és a dilettáns gazda­ság­­irányításnak; az állampolgárok­nak még perifériális gon­dok­kal is szembe kell nézniük. Ezek­nek a gon­doknak a közös forrása az, hogy a sokkszerű változások hatására az ed­dig meg­szokott életmód már nem követhető, a korábbi, fogó­dzók­kal te­li életutak már nem járhatók. Az új út keresése viszont időbe telik, és át­meneti zűrzavarral jár. Ezt hasz­nál­ják ki az önjelölt próféták és egyéb kétes elemek, akik fennen hir­detik ma­gukról, hogy ebben az egyre kö­nyör­telenebbé váló világban csak ők segít­hetnek. Ilyenkor jelenik meg a kar­valytőke is a gazdaságban, amely­­nek a legenyhébb megnyilvá­nulási formája, hogy az átlagfizetés kb. 10%-áért folyóira­tokban és az elekt­ronikus mé­diában különböző csoda­szereket kí­nál­nak a ­kiutat kereső em­bereknek problémáik megoldá­sára. A méreg­drága elixírről és a reklámok­ban pá­ratlan tulajdon­ságokkal felruházott eszközökről csak az átvétel után de­rül ki, hogy hatástalan kotyvalékról illetve ócska bóv­liról van szó. Ter­mészete­sen arról már nem is érdemes beszélni, hogy a meg­rendelőlapon feltüntetett vissza­fize­tési garancia is humbug, mert ezek a hangzatos nevű cégek rend­szerint csak pos­tafiókkal képvi­sel­tetik ma­gu­kat az országban, ahonnan az összegyűlt pénzt felmar­kolva nyomta­lanul odébbállnak.

Jellemző ezeknek a cégeknek a gátlástalanságára, hogy a szélhámos­ság semmilyen formájától sem riad­nak vissza. Ha ugyanis nem megy az üzlet, nya­kukon marad a sok érték­telen, használhatatlan kacat, akkor el­indítanak egy ra­finált kényszer­vá­sár­lási akciót. En­nek az emberek kapzsiságára, nye­részkedési vágyára építő manő­ver­nek az a lényege, hogy korábbi csa­lódott vevőiknek kiküldenek egy értesítést, amelyben ez áll: „Szívből gratulálunk! 21 ezer vásárlónk kö­zül a komputerünk az Ön nevét húz­ta ki. Ön tehát 5 millió forintot nyert készpénzben vagy aranyban. Önnek azonban vásárlási kötelezettsége van! A nyereményre feljogosító csekk el­küldésének előfeltétele, hogy leg­alább két árucikket megrendeljen tőlünk.” A meglepetés akkor éri a hiszékeny polgárt, amikor a meg­rendelt árut kifizette és átvette. A csomagba ugyanis csekk helyett egy újabb értesítést mellékelnek, amely­ben ez áll: „Kedves Barátunk! Gra­tu­­lálunk! Ön bejutott a második fordulóba! Ahhoz, hogy hozzájusson a nyere­ményhez, újabb két árut kell vásárolnia, különben elveszti jogo­sultságát.” Innentől kezdve csak idő és pénz kérdése, hogy a rászedett áldozatok mikor, hányadik forduló után unják meg ezt a játékot, és mikor veszítik el a „nyere­ményre” való „jogosultságukat”.

Nem segít az sem, ha a kárvallott bírósághoz fordul, hogy így szerezze meg a beígért nyereményt, mivel az értesítés hátlapján biztosan található egy olvashatatlanul apró betűs megjegyzés, amely arra utal, hogy fokozott érdeklődés ese­tén az akció többfordulós is lehet. Ennek hiányában a játékszabályzat megfogalmazásában van elrejtve egy-egy nyaka­tekert, normális észjárású emberek számára érthetetlen feltétel, amelyre hivatkozva a jogi útvesztőkben járatos csalók kimentik magukat a bíróság előtt, és áthárítják a perköltséget a panasztevőre. A legáltalánosabb kibúvót azonban az a mondat teszi lehetővé, amely majd minden értesítésen nagybetűkkel ott áll: „Nyomdahiba esetén felelősséget nem vállalunk!” Ez a kitétel ugyanis igen alkalmas arra, hogy jogi fele­lősségre vonás esetén a cég szövegszerkesztési vagy nyom­da­hibára hivatkozzon, és sajnálkozásának kifejezésre juttatá­sával hárítsa el a felelősséget. Az erélyes hatósági fellépést hátráltatja az is, hogy nálunk a törvény nem rendelkezik kate­gorikusan erről a magatartásformáról. Ilyen esetekben nem egy jogász nyilatkozott már úgy, hogy: „Aki nem elég körül­tekintő, az fizessen”. Vagyis, aki balek, az megérdemli, hogy rászedjék.

Az átejtések tárháza pedig kime­ríthetetlen, mivel az emberi fantázia szár­nyakat kap, ha rossz célok szol­gálatáról van szó. A fenti akció csak egy kezdet­leges módja a pénz ki­csalogatásának, a dörzsöltebb ka­lan­dorok ennél sokkal agyafúrtabb mód­szereket alkalmaz­nak. Ezek egyi­ke, hogy a cso­mag­ban egy kitöltött teli­találatos lottó­szelvény van, azzal a megjegy­zés­sel, hogy a beváltás felté­tele az áru­vásárlás. Sokan „nyer­tek” így autót is. A címzetthez azon­ban csak a slusszkulcs érkezik meg, a kocsit csak a sokfordulós vásárlás után kaphatja meg a „nyertes”. Nem egy hölgy „nyert” már ily módon „fan­tázia ékszereket”. Kíváncsisá­guk ára az volt, hogy a csomag át­vé­telekor ki kellett fizetniük 5000 Ft postá­zási költséget. Miután ki­nyi­tották az „ék­szer­do­bozt”, rögtön világos­sá vált előttük, hogy a „fan­tázia” el­ne­vezés inkább illik az öt­let kia­gya­lójára, mint a primitív mó­don meg­munkált filléres bizsukra. Ha versenyt indí­tanának ebben a mű­fajban, akkor a pálmát minden bi­zonnyal az a vállalkozás vinné el, amely tényleg érvé­nyes nye­re­mény­­­utalványokat sorsol ki. A merített papíron, domborműves betűk­kel nyo­­­mott, névre szóló ok­mányok való­ban világkörüli utazásra jogo­sítják fel a címzetteket, némi szép­séghibával. A cég nagylelkűségét di­csérő tájékoztatóból ugyanis az derül ki, hogy a nyertesnek „csupán” a repülőjegyek árát, és bizo­nyos ille­tékeket kell befizetnie, az összes töb­bi kiadást ők fedezik. Némi utána­já­rással azonban kiderül, hogy az „ille­tékek” összege magasabb, mint a szállodai költség, így jobban jár az illető, ha a saját kontójára indul el világkörüli útra.

Jellemző ezeknek a kalandor szellemű vállalkozásoknak az üzletpolitikájára az a tájékoztatóban feltüntetett mondat is, mely szerint: „A sorsolással kapcsolatos reklamáló leve­lekre nem válaszolunk.” Amennyiben valaki kinyomozná a cég székhelyét és venné magának a fáradságot, hogy személyesen fejezze ki nemtetszését az eljárást illetően, azt a következő mondat próbálja jobb belá­tásra téríteni: „Aki a sorsolással kapcsolatban személyesen érdeklődik vagy reklamál, az automatikusan kizárja magát a játékból!” Ha valaki mindezek ellenére felkeresi ezeknek a maffiaszellemben irányított társaságoknak a központját, azt a kapuban álló fegyveres őr győzi meg arról, hogy ő itt csak szép lehet, de okos nem.

 

Az elbizonytalanodott, talajt vesztett emberek csoda­várására épít egy másik jelentős üzletág, amely különböző könyvek megvétele által ígér gyors meggazdagodást, vagy sorsunkat jobbra fordító horoszkópokat ajánl. Ennek a nyom­tatásban megtestesülő szolgáltatásnak az ára ugyanannyi, mint a fogyasztó, fiatalító és egyéb árucikkek formájában terjesztett silányságoknak, vagyis a havi átlagbér 10%-a. A hiszé­kenység kultúrára szakosodott vámszedői ugyan­csak ügyelnek arra, hogy az átvétel és a vételár kifizetése előtt ne lehessen megállapítani, hogy mi van a csomagban. Így kizá­rólag a felbontás után derül ki, hogy a látszatra tekintélyes méretű könyv csak kívülről tűnik nagynak, belsejét tekintve egy néhány lapos brosúrával van dolgunk. Ezt a tartalmát illetően semmi újat nem nyújtó pároldalnyi anyagot azonban rendkívül rafinált nyomdatechnikával állították elő, és ennek tudható be a viszonylag vaskos külső. Már magának a könyvnek az ajánlása is a szemfényvesztés magas­iskolá­já­nak tekinthető, de a szélhámosság csak ebben a kézzel fogható produktumban teljesedik ki. A kívülről tetszetős borító fella­pozása után ugyanis rögtön szembeötlik, hogy ebben a „spe­ciális” műben csak minden második oldalon van szöveg, ami kapásból megduplázza a könyv lapjainak számát. A vastag papírra nyomtatott oldalak szerkesztése azonban még ennél is nagyobb „bravúrral” történt. Az óriás betűkkel írott szöveget féloldalanként még hatalmasabb betűkkel szedett alcímek és kiemelések szakítják meg, hogy minél szellősebb legyen a szövegmező. Ehhez járul még a körös-körül legalább 4 cm széles margó. Mindezek összességében ismét megduplázzák az oldalszámot.

A horoszkópok és a különféle jóslatok terén sem jobb a helyzet. Az „egyénre szabott” horoszkópnál csak az elolvasás után derül ki, hogy nem más, mint egy számítógéppel szerkesztett klisé-összeállítás. A reklám céljára fel­használt aszt­rológus – fel­tehe­tően nem kis pénzért – a vál­lalkozás rendelkezésére bocsá­totta a jó és rossz eseményeket leginkább befolyásoló két boly­gónak, a Jupiternek és a Sza­tur­nusznak adott évben meg­nyil­vánuló főbb hatásait, amelyeket számí­tógépbe táplálnak. Ezt követő­en már semmi mást nem kell tenni, mint ezeket az ada­tokat összekombinálni a hirde­tésre jelentkező balekok szüle­tési dá­tumából eredő napho­rosz­kóppal, és máris kész a „személy­re szóló” jóslat. Ráadásul ebbe a fajta horoszkópba belekötni sem lehet, mivel a számí­tógép egy­szerre kinyomtatja a várható jó és rossz hatásokat, és rábízza a megrendelőre, hogy válassza ki belőle a neki leginkább tetsző változatot. Így, akik vakon hisznek a misztikumokban, garantáltan nem fogják visszakérni a pénzüket, ugyanis ha az adott időszak lejártakor visszatekintenek az elmúlt hónapok eseményeire, biztosan történt velük valami jó vagy rossz dolog. A nyomaték kedvéért ezeket a horoszkópokat oly módon tálalják, mintha maga az asztrológus írta volna saját kezűleg. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert amit kaptunk, nem más, mint szövegszerkesztő géppel készített és lézerprinterrel kinyomtatott zsinórírás. További mézesmadzagként gyakran bevetik még az ingyenes talizmán ajándékozását is, amely legtöbbször egy találomra kiválasztott középkori mágikus könyvből kölcsönvett, és színes fénymásolóval sokszo­ro­sított papírfecni. Ha valódinak tűnő talizmánt kapunk, annak se örüljünk nagyon, mert csak egy alu­míniumlemezből pré­selt, eloxált ócskaságról van szó, amely­nek a hatása ezoterikus szempontból a nullával egyen­lő.

A címzettek zöme már fel sem viszi a lakásába ezeket a leveleket, hanem a postaládá­ból kiszedve felbontatlanul be­leszórják a kukába, ezért újab­ban vastag betűkkel rányom­tat­ják a borítékra, hogy „HIVATALOS ÉRTESÍTÉS”. A szélhámos­ság­nak ez a legújabb megnyilvá­nulása azt a veszélyt rejti ma­gába, hogy ha az állampolgárok az ily módon jelölt áru­pro­pa­gáló leveleket is automatiku­san kidobják, esetleg egy va­ló­di hi­vatalos értesítés is a sze­métbe kerül. Ezeket a fon­tos­ko­dó firkál­mányokat azért is ne­héz kiválogatni a küldemé­nyeinkből, mivel ezek az ördö­gi ravaszsággal irányított cégek kb. félévente megváltoztatják a nevüket. Így mire megszoknák az „ügyfelek” a megtévesztő cég­jelzéseket, és a méltó helyre jut­tatnák a „szemétpostát”, kezd­he­tik elölről a vizsgálódást. Újab­ban ezeknek a leveleknek már nem csak a külsejét, hanem a belsejét is hamisítják. Olyan ér­tesítést küldenek áldozataiknak, mintha már megrendelték volna az árut, és ezzel kimerítik az okirat-hamisítás tényét is.

Sokan nem is gondolnak arra, hogy ezek a nagystílű kalan­do­rok, ­elvetemült szélhámosok nem csupán anyagi kárt és egyéb bosszú­ságot okoznak. Társa­dal­mi szin­ten az előbbieknél is na­gyobb kár származik abból, hogy lejáratják a szavak hitelét. A silány, színvo­naltalan termé­kek alaptalan dicsé­rete, vagy a gya­korlatilag hatás­talan mód­sze­rek felmagasztalása után az emberek nem hisznek többé a sokat ígérő szavaknak, és csak legyintenek, ha pozitív kicsen­gésű hírt halla­nak. Ez pe­dig nagy baj, mert ha valaki elő­áll egy olyan ötlettel, ami a je­len­le­gi vészterhes idők­ben a pusztu­lástól menthetné meg a világot, szinte biztos lehet benne, hogy a kutya sem fog rá hallgatni. Egy ilyen nagy hord­erejű felismerés előnyeinek reá­lis ismertetése ugyan­is még a legvisszafogottabb hang­nemben megfogalmazva is dics­himnuszként hangzik, amit a sze­ren­cselovagok nem éppen áldá­sos tevékenysége következtében a legtöbben csak kézlegyintéssel fogadnak. A minden pozitív megnyilatkozást egy kalap alá vevő közgondolkodás végül is nem engedi a valódi érté­ket érvényre jutni, ami akár az emberiség megsemmisülését is eredményezheti. Jó esetben a ­végveszély közeledtével rádöbbennek ugyan a hitükben megrendült emberek arra, hogy a kóklerek között volt egy igazmondó is, de akkor már késő a cselekvés, a rendelkezésre álló idő nem elegendő a megmeneküléshez.

Vannak, akik csupán azért dőlnek be a csupa valótlanságot tartalmazó ajánlatoknak, mert nem tud­nak ellenállni a mézesmázos stílusnak. Ez főleg a volt kommunista országokban élőkre vonatkozik. Ebben a régióban évtizedekig nem vették emberszámba a polgárokat, senki sem törődött velük, most meg egymás után kapják kézhez a díszes leveleket, amelyekben már a megszólítás is szédítő: „Kedves Uram! Mély megtiszteltetésnek vesszük, hogy exkluzív ajánlatunkat eljut­tathatjuk Önnek.” Az árajánlatokban gyakran ta­lálhatók ilyen hízelgő mondatok is: „Ne hagyja ki ezt a le­he­tőséget. Megrendelésével azt bi­zonyítja, hogy Ön nem vásárol meg bármit és bárhol.” Ezek­nek a túláradó udvariasságtól csöpögő leveleknek a küldői azonban nem csak a fogalmazás módjára fektetnek nagy hang­súlyt, hanem a kivitelre is gon­dosan ügyelnek. Meglepően fej­lett pszichikai érzékük folytán tisztá­ban vannak azzal, hogy sok fontoskodó vagy gyermeteg lelkű ember szinte elájul attól, ha a nevét meglátja kinyomtatva egy csicsás papírlapon, így ér­demes a külalakkal is törődni.

Az egyszerű emberek viselkedési ösztöneire alapozva gyak­ran előfordul az is, hogy a gyer­meki énünket szólítják meg. Olyan rafinált módon fogalmaz­zák meg ajánlataikat, hogy a naiv, romlatlan lelkek képtelenek ellenállni ennek a tudatalatti manipulációnak, és a csapdát állítók elvárásainak megfelelően cselek­szenek. Ennél is nagyobb mértékben fokozza a vásárlási kedvet korunk rákfenéje, a szeretethiány. Akit kisgyermekként elutasítottak, az rákényszerül arra, hogy egy életen át önmagát kényeztesse. Márkás cipőkkel, ruhákkal és különféle luxustermékekkel kedveskednek önmaguknak. Manapság azért lehet annyi mindent jól eladni, mert tele van a világ önmagukat vigasztaló, lelkileg sérült emberekkel. A helyzetet felismerve mind több vállalkozó lovagolja meg az em­berek szeretetre való kiéhezett­ségét. Valódi érzelmekről azon­ban szó sincs. Az alakoskodás mintapéldája lehetne ez a rek­lámszlogen: „Mi szeretjük a ve­vőinket.” A valóság azonban az, hogy csak a pénzüket szeretik, de ezt nem illik nyíl­tan beval­lani.

Ezzel az erkölcsi normákat nem ismerő, gátlástalan tevékeny­séggel kapcsolatban még egy nagyon fontos szempontra fel kell hívni a figyelmet. A kar­valytőkére alapozott cégek szo­ros együttműködésben állnak egymással, ezért rend­szeresen ki­cserélik a számítógépeikben tárolt név- és címjegy­zékeket. Így, ha valamikor valame­lyi­kőjüktől megrendelünk pl. egy „szuperórát” (amelyről mellesleg kiderül, hogy a sarki ajándékboltban negyedáron megvehettük volna), akkor a postacímünk tovább fog vándorolni az összes hasonló üzleti alapon álló céghez. Ettől kezdve el fognak árasztani bennünket a különböző helyekről érkező könyv-, horosz­kóp-, és áruajánlatok. Egy idő után azt vesszük észre, hogy pro­spektu­sokkal és ingyenes hir­detőújságokkal kitömött pos­taládánk használhatatlanná válik, és keservesen fogjuk tapasztalni, hogy ez ellen semmit sem te­he­tünk. Nincs az a bíróság ugyan­is, amely elrendelhetné, hogy a hoz­zájárulásunk nélkül továbbadott cí­mün­ket töröljék a nyilván­tar­tásból, mivel ezek a cégek az adatbázisaikat többnyire az or­szág­határon kívül tárolják.

 

A fenti üzelmek jelentős beruházást igényelnek, ezért csak a nagy „ragadozók” alkalmazhatják. Zűrös időkben azonban a piti­áner szélhámosok is megta­lálják a módját annak, hogy kevés tőkével nagy nyereségre tegyenek szert. Ennek legis­mertebb módja az úgynevezett piramisjáték. Ez a nagy nehéz­ségekkel küszködő országok­ban szinte járványszerűen fel­bukkanó és terjedő játék a csa­lásra épített gyors meggaz­da­godásnak és az emberi hiszé­kenységnek a klasszikus min­tapéldája. Ezen ugyan­is csak az nyerhet, aki elindította, a sor végén álló tömegek min­den esetben veszítenek, mert a lehetséges résztvevők száma matematikailag korlátozott, így egy idő után nincs aki folytassa a láncjátékot. A végén bekap­csolódó legnagyobb létszámú játékosok tehát elkerülhe­tetlenül hoppon maradnak, még a befizetett összeget sem kapják vissza.

A kisstílű csalások gyakori módja még, hogy kihasználva a nagyarányú munkanélküliséget és az alacsony fizetésekből eredő perspek­tívátlanságot, sokan külföldi munkahelyeket kínálnak meg­határozott közvetítési díj fe­jében. A postán megérkező aján­lat azonban nem más, mint nyu­gati újságok álláshir­detéseiből kimásolt lista, amely már régen aktualitását vesztette. Van aki be­éri az emelt díjas telefon­hí­vá­sokból származó haszonnal is. A napi- és hetilapokban köz­zé­tesz­nek egy hirdetést, hogy: „Otthon végezhető munka. Ki­magasló kereseti lehetőség. Szer­­ződés­kö­tés amerikai cég­gel.” Aztán ki­találnak valami bonyolult terméket (pl. egy mikrohullámú készüléket) amelynek az előállítási módjához senki sem ért. Amíg az érdeklődő telefonon tisztázza, hogy miről is van szó, és a hirdető „megállapítja” hogy a jelentkező nem alkalmas a feladat ellátására 20 perc is eltelik. Közben pereg az óra. A percenkénti 450 forintos hívási díj máris 9000 forintra ugrott. Ha csak egy valaki hívja a megadott telefonszámot naponta, az is többet jövedelmez, mint a 8 órás munkavégzés.

Ennek az amatőr módszernek van egy továbbfejlesztett változata is, amelyet a mobiltelefonok elterjedése tett lehetővé. Ez esetben a bűnözők rávesznek egy balekot, hogy legyen a „vállalkozás” kültagja, majd kevés pénzt adva neki megbízzák, hogy nyisson egy bankszámlát, és egy postafiókot. Ezt követően hangzatos hirde­téseket adnak fel, mely szerint: „Németországba keresünk szak­embereket jól fizető munkára.” Az „állásajánlatban” a feltöltő­kártyás mobiltelefonjuk számát tüntetik fel, ami természetesen szin­tén a mit sem sejtő „üzl­et­társ” nevén szerepel. A nagy­fokú munkanélküliségre és a ma­gyar­országihoz képest egy nagy­ság­renddel nagyobb fizetés­re való tekintettel jelentkezőkben nincs hiány.

 Kezdetben minden érdeklődő boldog, mivel senkit sem utasí­ta­nak el. Teljesen mindegy, hogy a jelentkezőnek mi a szakmája. A válasz az, hogy: „Az jó, éppen önre van szükségünk. Küldje el az önéletrajzát a címünkre, és fizessen be 15 ezer forintot a bank­­számlánkra. Ezután nyil­ván­­tar­tás­­ba vesszük önt, és l hónap múl­­va értesítjük, hogy mikor indulhat.” A végén ke­net­teljes hangon meg­jegyzik, hogy: „Amennyiben fi­zet még 5000 forintot, akkor so­ronkí­vü­liséget biztosítunk. Ez azt jelenti, hogy ha a kinti mun­ka­társaink közül valaki megbe­teg­szik, vagy családi okok mi­att ha­zajön, akkor önt fogjuk a helyére kiküldeni.” Egy hónap után az­tán beszüntetik a tevé­keny­sé­güket. A bankszám­lá­juk­ra átutalt pénzt felmar­kolják, és még mi­előtt a rá­szedett jelentkezők aggódni kezdenének, és telefonhívá­sa­ik­kal ostromolnák őket, nyom­talanul eltűnnek. A mobil­te­le­fonjuk számát töröltetik, majd egy másik városban, új tele­fon­számmal, -bankszámlával és -postafiókkal folytatják üzelmeiket. A rendőrség tehetetlen ezekben az ügyekben. A hátrahagyott ba­lek rendszerint fizetésképtelen. Miután sejtelme sem volt arról mibe rángatják bele, ő is áldo­zatnak tekinthető. A rendőrség még a tényállást sem tudja tisz­tázni, mivel a pályázók sze­mélyesen nem találkoztak a hirdetőkkel, ennélfogva még személyleírást sem tudnak ad­ni róluk.

Az egzisztenciális ellehe­tet­lenülés időszakában a primitív, jóformán írni-olvasni sem tudó szélhámosok is megtalálják a szá­mításukat. Az általuk alkal­ma­zott kifosztási módszer neve: Itt a piros, hol a piros? – és for­galmas tereken, vagy zsúfolt piacokon játsszák. A játék lé­nyege, hogy lerak­nak egy asz­talként szolgáló kartondobozt, rátesznek három gyufásdobozt, és egy piros szivacsgolyót. A gyu­fásdobozokat gyorsan ide-oda rakosgatják, és a fogadó­nak el kell találnia, hogy me­lyik alatt van a golyó. A tét több ezer forint, amit előre le kell tenni az asztalra. A társa­sághoz tartozik egy „beetető” ember is, aki meg­lehetősen nagy tétekben fogad, és természetes, mindig nyer. Ha horogra akad egy balek, akkor persze másként alakul a játék kimenetele. A gyufásdobozokat ugyanis nemcsak ide-oda rakos­gatják, hanem gyorsan moz­gatják is. Amennyiben a fogadó nem találja el, hogy hol a golyó, nincs semmi baj. Ha igen, akkor sincs gond, mert mielőtt a dobozt felemelik, előre mozgatják, és az ily módon alatta kigördülő szivacslabdát a két ujjuk között elrejtik. Ezt követően megfogják a másik dobozt, és hátra mozdítva, begördítik alá. Utána felemelik, és színpadias mozdulatokkal körbemutogatják, hogy: „Nézzétek meg jól, a másik alatt volt.” Így könnyen belátható, hogy ezzel a játékkal a nyerési esély szin­tén a nullával egyenlő. A figyelem elterelése érdekében a gyufásdobozokat sárga-fekete csíkozású ragasztószalaggal vonják be, amely a gyors mozgatásnál kifárasztja a szemet, megnehezíti a koncentrálást. A díszes társasághoz tartozik még két ember, akik azt lesik, hogy van-e a láthatáron rendőr. Ha igen, akkor a kartondobozt hátrahagyva, gyorsan elsza­ladnak. Akkor sincs gond, ha a játékos elügyetlenkedi a dolgot, és a golyó az alatt a doboz alatt van, amely­re a fogadó rámutatott. Ilyenkor felkapják a pénzt, és szintén kereket olda­nak. Hatósági becslések sze­rint ezzel a módszerrel eddig több száz millió forintot csaltak ki a hiszékeny állampolgároktól. Sajnos, az áldozatok több­sége kisnyugdíjas, vagy munka­nélküli, akik sok­szor teljes havi ellátmá­nyukat teszik fel erre a játékra, abban bízva, hogy most talán sikerül eny­híteni nyomasztó anyagi gondjaikon.

[

Ezeknél a nap mint nap tapasztalható bosszú­ságoknál sokkal súlyo­sabb gondot jelent az a jelenség, amely első­sor­ban a fiatalokat érinti, és beláthatatlan követ­kez­mé­nyekkel járhat az egész társadalom jövő­jére néz­ve. Ez a prob­­lé­ma nem más, mint a szo­ciológu­sok által ge­ne­rá­ciós bom­bának ne­ve­­zett távlatvesztés. A piacgazda­ság­ra való át­állás, illetve a szociá­li­san érzéketlen gaz­­da­ság­­­­politika ugyanis leg­­in­kább a fia­talo­kat sújt­ja. A volt kommunista or­szá­gok közül nálunk is el­viselhetetlen mérték­ben nö­ve­ke­dik a munka­­nél­kü­liség. A rendszer­vál­tás után 6 év­vel, 1996-ban a regiszt­rált és a nyíl­­ván nem tartott ál­lásta­la­nok, va­la­mint az idő előtt kény­­szernyug­díja­zot­tak szá­ma együtte­sen elérte a 30%-ot, azaz több mint 1,5 millió ember maradt munka nél­kül. Mivel a hatalom előszeretet­tel ma­­ni­pulálja ezt az adatot, érde­mes fel­hív­ni rá a fi­gyelmet, hogy a nem­zet­közi sta­tisz­tikai kimu­­tatások szerint egy or­szág munkaképes lako­sai­nak a szá­­ma meg­egye­zik az össz­la­kosság fe­lé­vel. Ha tehát valaki meg akarja tudni, hogy hazájában való­jában hány mun­kanél­küli van, vonja ki ebből az ér­tékből a hivata­losan nyilvántartott ál­lás­vállalók szá­mát, és teljes bizo­nyos­­sággal meg­kap­ja, hogy hány ember él körülöt­te, aki vala­mi­lyen oknál fogva nem dol­go­zik.

Kevésbé manipulál­ha­tó a foglal­koz­­tatási mu­tató. Ez a szám azt jel­zi, hogy a munkaképes la­kosság hány százaléká­nak van munkahelye. Az egymást váltó kor­mányok azt ígérték, hogy 2010-re az aktív lakos­ság 70%-ának lesz mun­kája. A pozitív válto­zás­nak azonban semmi jele. A ko­ráb­bi tendenciát nem si­került megfor­dítani, ezért a foglal­koz­tatási mu­­tató 2004-ben a rend­szer­váltás előtti közel 100%-ról 56%-ra süllyedt. Az Európai Unió­hoz csat­lakozott álla­mok közül Ma­gyar­országon a leg­na­gyobb a mun­ka­nélküliség, itt a leg­alacsonyabb a foglalkoztatási ráta, vagyis a gaz­dasági aktivitás. (Mel­lesleg az Eu­ró­pai Unió ko­rábbi tag­államaiban az aktív mun­­kaválla­lóknak is csak a 64%-a dol­gozik. Ez azt jelenti, hogy a nyugati orszá­gok­ban 36%-os, il­let­ve a teljes lakos­ságra vonatkoz­tatva 18%-os a mun­kanél­kü­li­ség, és nem 4-5%, mint a sajtó han­goztatja. Va­lamivel jobb a helyzet Japánban és Angliában, ahol 74%, míg az Egye­­sült Álla­mokban 75%-os a fog­lal­koztatási mutató. A közölt adatok itt is a nyilvántartott munkanél­küli­ekre vonatkoznak.) A Központi Sta­tisztikai Hivatal adatai alapján nál­unk az 1988-as 5 millió 100 ezerrel szem­ben jelenleg csupán 2 millió 850 ezer embernek van állása. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküliek valós száma 2 millió 250 ezer. Arányaiban ez nem 8%-os, hanem 54%-os (illet­ve az or­szág teljes lakosságát te­kintve 27%-os) munkanélküliséget je­lent. A kor­mány által közölt, és a médiában lép­ten-nyomon han­goztatott 8%-os arány a nyilván­tar­tott munkanélkü­li­ek számát jelöli. A mun­kanélkü­liek túlnyomó része azon­ban már évek óta kikerült a nyil­vántartási rendszerből. Ők már sem munkanél­küli-, sem szo­ciá­lis se­gélyt nem kap­nak. Egy részük alkal­milag munkát vál­lal ugyan a „szür­ke” gaz­daság­ban, de ez a fajta foglal­koz­tatás több­nyire idő­szakos, és nem biz­tosít sem beteg­el­látást, sem nyug­díjjo­go­sult­sá­got.

Senki sem tudja, hogy mi van ve­lük, miből élnek, senkit sem ér­dekel a sorsuk. A szociológusok „holt lel­keknek” nevezik azt az 1 mil­lió 850 ezer embert, akik „egy­szerűen eltűn­tek” a munkaügyi sta­tisztikából. Ezek az embe­rek nem haltak meg, de nem sok vá­lasztja el őket a pusz­tulástól. A társadalom pere­mén tán­torognak éhesen, fáz­va és lerongyo­lódva. Az egész­ségük rohamosan rom­lik, és néhány évnél tovább nem fognak élni. Tízezrével várnak kila­kolta­tás­ra, mert nem tud­ják fizetni a lakbért, a fűtést, a víz, gáz- és vil­lanyszámlát. Igaz, hogy nincs is na­gyon szük­sé­gük ezek­re a szolgáltatásokra, mert a tar­tós fogyasztási cikkeik (villany­bojler, hűtőszekrény, mosógép, televízió) már évek óta tönk­re­mentek, és pénz hiányában nem tud­nak újat venni. A politikusok a rend­szerváltás áldozatainak te­kintik ezeket az embereket.

Ez a helyzet további problé­má­kat is felvet. A munkanél­kü­liek ugyanis nem fizetnek sem egészségbiztosítási hozzájárulást, sem nyugdíjjárulékot. Az ebből eredő gondokat a jelenlegi kormány úgy oldotta meg, hogy kinyilván­ítot­ta: „Aki nem járul hozzá az egész­ség­pénztár kiadásaihoz, az nem része­sülhet orvosi ellátásban.” Ennek az intézkedésnek a foganato­sítására lét­rehoztak egy számítógépes rend­szert, és aki nincs benne a nyil­vántar­tás­ban, az nem részesülhet or­vosi ellá­tásban, kórházi kezelésben. Így aki munkanélküli, az haljon meg. De mi lesz azokkal, akik en­nek ellenére életben maradnak? Ki fogja eltartani őket? A kimutatások sze­rint ma Magyarországon 1,3 mil­lió em­ber­nek nincs annyi járulék­fize­tési ide­je, amennyi a nyugdíj­fo­lyó­sításhoz kell. (Ahhoz hogy va­laki nyugdíjat kapjon, minimum 20 év szolgálati időre van szükség.) To­váb­bi 700 ezer ember pedig csak nyug­­­díjmi­nimumra számíthat, amely je­len­leg 28 500 Ft. Ez a havi 90 eu­rónyi összeg még a nyomorszintű meg­élhetést sem biztosítja. Nem ár­tana a politikusoknak elgondol­kodni azon, hogy mit fognak kezdeni azzal az 1,3 millió emberrel, akik néhány év múlva megöregszenek, és sem­mi­lyen ellátásra nem jogo­sultak. Azt amit most, nem vesznek róluk tu­domást? Hagyják őket éhen halni, különféle betegségekben elpusz­tul­ni?[8]

A munka­nél­küli fiatalok helyzete sem jobb. Nekik ugyan van hol lakniuk, de már évek óta a szüleik nyakán élnek, és semmi reményük arra, hogy állásuk, saját lakásuk, önálló életük legyen. A kormányt azonban ez nem zavarja, pedig a vele járó ellehetetlenülés társa­dal­munk létét veszé­lyezteti. Köz­ben az állásban levők majd megszakadnak a sok munká­tól. Európa egyetlen államá­ban sem dolgoznak annyit az emberek, mint nálunk. Jelen­leg 2,85 millió munkáskéz 40%-kal több értéket állít elő, mint a rendszerváltás előtt 5,1 millió alkalmazott. Bár a munka szervezettsége még mindig nem érte el a nyugat-európai szintet, de 2006-ban már 72%-nál tartot­tunk. A re­álbérek növekedése azonban még a többi volt szo­cia­lista ország szintjét sem éri el. Egy 2008-as kimutatás szerint az átlagkereset visszaesett az 1989-es szintre. A rendszerváltás tehát nekünk csak többletmunkát ho­zott, ugyan­annyi bérért. Ez is csak a szerencséseknek adatot meg, mert most fele annyi embernek van munkája, mint a kommunista diktatúra évtizedeiben. Politikusaink az ipar és a mezőgazdaság túlzott automatizálását és a gazdasági válságot hibáztatják az alacsony foglakoztatási mutatókért. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A 82 milliós Németországban 2012-ben, a gazdasági válság ellenére 41,2 millióan álltak munkaviszonyban. Ez a munkaképes lakosságra vetítve több mint 100%-os foglalkoztatottságnak felel meg.

Mellesleg hasonló demagóg fél­revezetés tapasztalható az in­flá­ció éves szintjének a kimu­tatása terén is. A hivatalos adat nem a közszükségleti cikkekre vo­nat­ko­zik, hanem a teljes áru­skála és az összes szolgál­ta­tás árváltozá­sán ala­pul. (Ná­lunk 16 ezer termék tartozik a fogyasztói ko­­sárba.) Mi­után az átlag­em­ber nem túl gyakran szokott bajuszkötőt, nerc­­bundát vagy hálósapkát vásárolni, ezért ezek a termé­kek az ala­csony kereslet mi­atti stagnáló ár­szintjükkel és magas ár­ará­nyukkal telje­sen meg­ha­mi­sít­ják a statiszti­kai adato­kat. Az élelmi­sze­reknél a hi­vatalos és a valós áremel­ke­dés közötti eltérés akár há­romszoros is le­het. A hivata­los bejelentés sze­­rint pl. ta­valy csupán 10% volt az élel­mi­szerek árnö­ve­kedése. Eköz­ben a liszt és eb­ből kifo­lyó­lag a kenyér, a pék­süte­mé­nyek; a tej, és ezáltal minden tejter­mék, valamint a zöld­ség-gyü­mölcsök ára 30%-kal emel­kedett. A jóval drágább ka­viár, lazac, languszta és egyéb luxusélelmiszerek ára azon­ban a csekély érdeklődés mi­att nem változott, így az át­lagos áremelkedés valóban 10%-os volt. A lakosság több­sége azonban alapvető élel­mi­szereket vásárol, mert az ala­csony fizetésekből és nyug­díjakból nem telik másra. Így számukra a tényleges árem­elkedés 30%. A si­kerpropa­ganda által manipulált sta­tisztikai ada­tok egyre inkább elfedik a kiskeresetűek folya­matosan romló anyagi hely­zetét, így a hatal­mon levők lel­kiismeret furdalás nélkül foly­tathatják életszínvonal-csökkentő manipu­láció­i­kat.

Létezik ugyan olyan kimutatás is, ami a la­kos­ság által naponta vásárolt árucikkek, és a leggyakrabban igény­be vett szol­gáltatások ár­moz­­gását fi­gyeli, de ezt nem hoz­zák nyilvá­nos­­ságra, mert ez az adat legalább a dup­lája az inflá­ció hi­va­talo­san közölt mértékének. Ennél valamivel meg­bíz­­hatóbb mó­don tör­­ténik a min­denkori létmi­ni­mum ki­szá­mítása. Mi­vel ezt az ada­tot ne­héz meg­hami­sí­tani, nagyon fontos kö­vet­­kez­teté­seket vonha­tunk le belőle. Normális esetben meg­tud­hat­juk, hogy az or­szág lakos­sá­gá­nak hány száza­léka él nyo­mor­szin­ten. Igen fontos követ­kez­te­tést von­ha­tunk le abból is, hogy a hatal­mon levő kormány mi­kor tiltja meg a létminimum érté­ké­nek nyil­vá­nos­ságra hozását. Ennek bekövet­kezé­se egyértel­mű jele, sőt hivatalos beis­merése annak, hogy az ország­ban megindult a tömeges elsze­­gé­nye­dés.

Az ellehetetlenülést fokozza, hogy a rendszer­váltás után a vállalkozói jövedelmekhez igazították az ára­kat. A kisjövedelműek és a nyug­díjasok már évek óta nem tudják megfizetni az iparcikkek és a szol­gál­tatások árait. Tovább növe­li az árszintet, hogy a megélhetési bű­nö­zés fokozó­dása következtében már a kisebb üz­letek is rákénysze­rülnek drága be­törésvédelmi beren­dezések beszerzé­sére, és őrsze­mély­zet tartá­sára. A fize­tőképes ke­reslet beszű­kü­lé­se kedvezőtlenül érin­ti a gaz­da­sá­got is, mivel a piac zsu­­go­rodása csök­ken­ti az adóbevéte­le­ket, és ez egy­re ne­he­zebbé teszi az ál­lami feladatok el­látását. Pénz hiá­nyá­ban „kút­ba es­nek” a korábban meg­­­hir­­detett gazda­ság­élén­kítő prog­ra­mok, így a gazdag vál­lal­ko­zói ré­teg mind in­kább egy­más ki­szol­gálására ren­dez­kedik be, a kis­em­berek pedig tel­jesen kiszo­rul­nak a fogyasztói tár­sadalom vérke­rin­gé­séből. Igényeiket a „KGST” pi­aco­kon elégítik ki, mert csak a volt szo­­cialista orszá­gokból becsem­pé­szett gyen­ge minőségű áruk, valamint az ezeknél is rosszabb kínai termékek árát képesek meg­fizet­ni. Eközben a gomba­mód szaporodó üzletek és áru­há­zak konganak az ürességtől. Erre a vál­lal­kozók még fel­jebb sró­fol­ják az áraikat, hogy a vé­kony tehetős réteg eltart­­hassa őket.

Nem könnyíti meg a ki­lá­balást eb­ből a hely­zet­ből, hogy a munka­nél­küliek egyre na­gyobb há­nya­da pá­lyakezdő f­i­atal, és ez nem átmeneti je­­len­ség, hanem tar­tós állapot. Sze­ren­csés esetben még egy darabig szá­mít­hatnak rá, hogy a szü­leik eltart­ják őket, de ez előbb-utóbb a felesle­ges­­ség ér­zését ala­kít­ja ki ben­nük. Mi­vel egy idő után nem akarnak a csa­­ládjuk nyakán ko­­­lonc­ként élni, sokan kö­zü­lük alkalmi munkát vállalnak. Ez az élet­mód azonban meg­foszt­ja őket a mun­­kahelyi közös­ség­től, a munkavál­la­lót meg­­­­­­illető jogoktól, és a társa­da­lom­biz­tosítási járandósá­gok­tól. Ki­látás­ta­lan helyzetüket ér­zé­kel­ve nagyon hamar rá­döb­ben­nek ar­­ra is, hogy számuk­ra el­ér­he­tet­len tá­vol­­­ság­ban van az otthon­te­rem­tés, a csa­ládala­pí­tás, a nyugdíjba vonulás lehe­tő­­sé­ge. Fiataljaink jelentős része tehát lóg a levegőben, és vegetál.

A talajt vesztett, illetve még gyökeret sem eresztett fiatalokra meglehetősen sok veszély leselke­dik, őket ugyanis még az átlagosnál is könnyebben hálózzák be lelkiismeretlen, kétes elemek. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a felnőttkor küszöbén tétován toporgó ifjaink közül egyre többen nyúlnak az italhoz vagy a drogokhoz. Ennek törvény­szerű következménye a bűnözés, mivel a kábítószerek sokba kerülnek, és ezt az összeget valahonnan elő kell terem­teni. (Nálunk 1995. és 2005. között tizenötszörösére nőtt a kábítószerfogyasztók száma. Jelenleg havi 1 millió adag kábítószert adnak el Magyarországon.) A kényszerpályák egy másik útja, hogy sok fiatal szélsősé­ges politikai áramlatokhoz sodródik, mert ezek fajgyűlölő, rasszista nézeteikkel egyfajta megoldást kínálnak a gondjaikra. Ezen csoportoknak leglátványosabb meg­nyilvánu­lási formája a skinhead-mozga­lom, de sajnos akadnak olyan szervezetek is, amelyek a hit, a vallás nemes törekvéseit használják fel alantas céljaik elérésére. Ezek a vallási alapon álló mozgalmak, más néven szekták nálunk is egyre intenzívebb tevékenységet fejtenek ki, családok tucatjait taszítva elveszett gyermekük miatt érzett kétségbeesésbe.

A kiszolgáltatott, könnyen befolyásolható fiatalok családból való kiszakítása az egész világon szinte azonos koreográfia alapján zajlik. Ezek a mód­szerek kezdetben ártalmatlannak tűnnek, és a legtöbb szülőben csak akkor tudatosul a „térítők” tevékenységének helyrehozhatatlan következ­ménye, amikor az már késő. Lelki gondozást a különböző kis és nagy egyházak is végeznek. A fanatikus szekták azonban a lelkek „megmentéséért” folytatott konkurenciaharcban semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. A házról-házra járó vagy a gyanútlan járókelőket háborgató hittérítőik úgy érzik, hogy ők Isten kiválasztottjai. Az Evangélium szellemét nem isme­rik, de minden szavát betéve tudják. Beszélgetni nem lehet velük, mivel nem vitatkoznak, hanem kinyilatkoztatnak, és térítenek. Azt sem miattunk teszik, hanem mert jó pontot akarnak szerezni a feletteseiktől, feljebb akarnak emelkedni alakulatuk kato­nai szervezetre emlékeztető hierarchiájában.

A szekták a kiforratlan lelkületű, gyenge akaraterejű fiatalokra vetik ki a hálójukat, és a szeretet látszatát keltő gondoskodással alapos agymosásban részesítik őket. Ennek a személyiség teljes átgyúrását eredményező manipu­lációnak a lényege, hogy a szektatagok fokozatosan leépítik kiszemelt áldozatuk individuumát, és ezáltal könnyen befolyásolható bábbá változtatják őket. A gyengédséggel, hízelgéssel, és a családias melegség sugallatával kezdődő folyamat később totális ellenőrzéssel folytatódik, mert csak így tudják az új tagokat átláthatóvá, kiszolgáltatottá, és kritikátlanul fanatikussá tenni. A személyiség maradéktalan kioltásának fontos feltétele a teljes elkülönítettség, a gyö­kerek elvágása, ezért a folyamat végén a szektatagokat elszakítják az iskolától, a korábbi barátoktól, sőt a szüleiktől is. Mindezek betető­zéseként fóbiákat ültetnek beléjük, melyek szerint most már nincs hová menniük, ha elhagyják a szektát, akkor kitaszí­tottá válnak. Egy olyan embernek azonban, aki már megszűnt önmaga lenni – tehát a többiektől függ –, a lehető legnagyobb büntetés a kiszakítottság érzése, ezért mindent elkövet, hogy megfeleljen mindazon elvárásoknak, ame­lyeket vezetői támasztanak vele szemben.

Ezt az elvakult hitet használják fel a szektaalapítók arra, hogy vallási kön­tösbe bújtatott céljaikat megvalósítsák. A hívek sokszor több milliós tábora ugyanis az átszellemült arccal járó, és állandó önmegtartóztatásról papoló szekta­vezetőket felettes énjüknek tekintik, és kritikátlanul ­elhiszik, hogy az általuk hirdetett tan az egyedül üdvözítő eszme a Földön. Ez a hitvallás azonban a legtöbbször meglehetősen önző célokat szolgál, mivel a gombamód szaporodó szekták vezetői ezeknek az agyondolgoztatott modern rabszolgáknak a vakbuzgalmára több kontinenst behálózó gazdasági-ha­talmi centrumot építenek, amely különböző maffiaszerű üzelmektől kezdve a fegyvergyártásig mindennel foglalkozik, ami a hatalmi törekvéseiket, a kényelmüket és az anyagi javakban való tobzódásukat elősegíti.

Ebben a jelenségben a legnagyobb problémát az okozza, hogy szinte lehetetlen ellene védekezni, mert a legtöbb szekta törvényes keretek között, hivatalosan bejegyzett szervezetként tevékenykedik, így a hatóságok nem léphetnek fel elle­nük. Új törvényekkel sem lehet megvédeni a fiatalokat, mivel ez jelen­tős mértékben sértené a vallásszabadságot, és korlátozná az emberi szabadságjogokat. Sajnos a tapasztalatok szerint ebben a szituációban a meggyőzés, a logikus érvek sem segítenek, mert ezeknek a fiataloknak a többsége meglehetősen naiv, hiszékeny, és annyira fanatikus, hogy még a kézzel fogható bizonyítékoknak sem hisznek, ádáz dühvel utasítanak vissza minden pró­bálkozást, amely új életmódjuk felhagyására irányul. Még súlyosabbá válik a helyzet, ha a szülők erőszakos úton próbálják visszaszerezni gyer­me­küket, mivel az ilyen akciók többnyire öngyilkossággal végződ­nek. Az egyetlen járható út a szeretet, a türelem és a kivárás út­ja. A legtöbb fiatal ugyanis idővel rájön arra, hogy ezek a szekták min­den tekintetben maximálisan ki­használják őket, és egy átmeneti kábulaton túl hosszú távon nem képesek biz­tosítani a bol­dogsá­gu­kat.

A lelkük mélyén meglevő két­ségek felszínre kerüléséhez azonban évekre van szükség, és ezt a folyamatot nem lehet siettetni. A szü­lők akkor cselek­szenek a legoko­sabban, ha nem vitatkoznak a szekta mellett elkötelezett gyermekükkel, nem próbálják őket meggyőzni az igazukról, és nem keltenek bennük bűntudatot. A legfontosabb, hogy minden körül­mények között őrizzék meg velük a kapcsolatot. Az elszakított gyermek tudja, érezze, hogy van egy hátország, ahová bármikor vissza­térhet. Éljék továbbra is úgy az életüket, mintha semmi sem történt volna, és fogadják hazalátogató gyermeküket olyan szeretettel, mintha egy hosszú útról tért volna vissza. Ígértessék meg velük, hogy bárhová mennek is, ­mindig megküldik a címüket, hogy beszámolhassa­nak nekik a csa­ládi esemé­nyekről. Ezek a kedves hangú szeretetteljes üdvöz­letek előbb-utóbb meghozzák a kívánt eredményt, mert ha eleinte nem is érke­zik rájuk válasz, a mag egy idő után kikel, és a lélek legmélyén terebé­lyesedő fa beérleli a szellemi tisztánlátás gyümölcsét. Addig is gyűjtsük a lélekrabló, család­romboló szektákra vonatkozó cikkeket, a profitpróféták üzelmeit leleplező dokumentumokat, és amikor a kétkedés érezhetővé válik ben­nük, akkor min­den megjegyzés nél­kül adjuk át nekik a gyűjteményt.

Természetesen az lenne a leg­jobb, ha erre az eljárásra nem lenne szükség. Ehhez azonban meg kel­lene változtatni a világunkat. Sok fia­tal ugyanis azért csapódik kü­lönféle ban­dákhoz vagy szekták­hoz, mert ott legalább mű­­­ködik va­la­milyen szabá­lyo­zó rendszer, egy­fajta rend, ami­hez alkalmazkodhat­nak. A fel­nőttek normá­lisnak mon­dott társadalmát azon­ban egy­re in­kább a káosz jel­lem­zi. A ko­rábbi ér­­tékrend fel­bomlott, új pe­dig nincs. En­nek köve­tkez­tében olyan er­­köl­csi és etikai fellazulás tapasz­talható a vilá­gunk­ban, mely­nek ered­mé­nye­­­ként a fiatalok önma­guk el­len for­dulnak. A romlott­ság, a fo­kozatosan elural­kodó erő­­szak meg­rontja az ő vilá­gukat is. Amer­re csak néz­nek, min­de­nütt lop­nak, csal­nak, ha­zud­nak. Nap mint nap ta­pasztalják, hogy a pél­da­képnek tekintett fel­nőt­tek szá­mára már semmi sem szent. Las­san az egész tár­sa­dalmat átszövi a kor­rup­ció. Az „aki kapja marja” elv alapján egymás rovására pró­bálnak érvé­nye­sülni az em­berek. Rá­­adásul semmi remény sincs a fo­kozatos elálla­tia­sodás megfékezésé­re, mert ebben a folyamatban az or­szág vezetői jár­nak élen, vagyis azok, akiknek ez a feladatuk lenne. A legjobb nevelési módszer a pél­damutatás. Ha ilyen pél­dával szol­gá­lunk gyerme­keinknek, akkor miért csodálko­zunk azon, hogy utánoz­nak minket. Elő­ször csak kinézetre öltenek ál­lati külsőt, tetováltatják a bőrüket, kopas­zra beret­váltatják a fejüket, karikákat tűz­nek az orrukba, fülük­be, szájukba, köldö­kük­be és egyéb testré­szeikbe, később azon­ban a lelkük is átita­tódik a fel­nőttek vilá­gában tapasztalt aljas­ságokkal.

Ösztönösen érzik, hogy az ő bőrükre megy ki a játék, amit most a szüleik el­rontanak, annak később ők fogják megin­ni a levét. Azt is látják, hogy civilizációnk a környe­zet­szennyezés, a természe­ti erő­források ki­rab­lása és a mérhetetlen önzés, hará­cso­lás következtében egy­re mé­lyebbre ássa ma­gát, olyan mélyre, amely után már csak a vég, a teljes pusz­tulás következhet. Ezt pedig nekik kell átél­niük. Divatosan szól­va nekik kell majd elvinni a balhét. Az általunk terem­tett apokaliptikus álla­po­tok­nak ők lesz­nek az áldozatai. Ezért ne cso­dál­kozzunk azon, hogy így vi­selked­nek, cseleke­de­teiket jö­vőjük kilát­ástalan­sága moti­válja. Több­ségük nem képes ugyan megfo­gal­mazni ezt az érzést, de a tuda­tuk mélyén ott mun­­kál bennük, és aka­ratlanul is láza­dás­ra készteti őket. En­nek meg­nyilvánu­lásai a lelki sérelem mély­ségétől, a vérmér­sék­lettől és a ne­vel­­tetés­től füg­gően kü­lön­bözőek, de kö­zös voná­suk hogy elle­nünk irányulnak. Mi azon­ban ahe­lyett hogy meg­vizsgál­nánk ennek a viselkedésnek a gyökereit, meg­bot­rán­kozunk rajtuk, és álszent mó­don saját if­jú­korunk erkölcsi nor­máira hi­vatkozunk. Való igaz, hogy az előző nem­­zedékek ál­tal ránk testált er­kölcsi érték­rend igen ma­gas szintet kép­viselt, de ezt mi nem be­csültük meg, és nem adtuk tovább a gyermekeinknek.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

Gyermekeink nevelésével kapcsolat­ban sokan teszik fel manapság a kér­dést, minek tudható be, hogy egyre élet­kép­tele­nebbé és züllöttebbé válik az ifjú­sá­gunk. Mi az oka annak, hogy a mai fiatalokban szinte semmi tartás sincs, a leg­kisebb megpróbáltatás led­önti őket a lá­bukról, és a romlás, a teljes fizikai meg­semmisülés irányába taszítja őket. Nos, ez a megállapítás csak rész­ben igaz, mivel gyerekeink legtöbbje ma is törekvő, állhatatos, és a modern kor értékrendjéhez viszo­nyítva erkölcsösnek mondható. Kétségtelen azon­ban, hogy az előző generációk egyi­ké­ből sem selejteződött ki annyi fiatal, mint a jelenlegiből, és ennek oka nagy valószí­nű­séggel a megváltozott élet­kö­rül­mé­nyekben keresendő. A XX. szá­zadban felgyorsult technikai fejlődés ugrásszerű növekedést ered­ményezett a családok életszínvonalában, ami egyik oka az elhibázott gyermeknevelésnek. Sok szülő hely­telenül úgy gondolkodik, hogy: „Amit nekem nem adott meg az élet, azt kapja meg a gyermekem, ő már ne érezzen semmiben sem hiányt.” Az erőfeszítések nélküli jólét azonban az „Ezoterikus körkép” IV. fejezetében vázolt következményekkel jár, és szinte elkerülhetetlenül a züllés útjára vezet. Sok szülőt keserített már meg ily módon az elkényeztetett, élvhajhász gyermeke, akinek egész élete haszontalan ostobaságok sorozata.

Az életben adódó problémák leküzdésének esélyeit azonban nem csak az elkényeztetés nehezíti, hanem az a sajátos nevelési szemlélet, amelyet szintén a XX. század termelt ki magából. A gyermekneveléssel kapcsolatos jelenlegi demokratikus felfogás szerint nem egy országban törvény tiltja a fia­­talkorúak legcseké­lyebb mértékű testi fenyítését is. Mivel a szülők nem verhetnek a kritikus pillanatban gyermekük fenekére, oly módon büntetik őket, hogy nem szólnak hozzájuk, „haragszomrád”-ot játszanak, és megvonják tőlük a sze­retetüket. Ez a csendes és fojtott agresszió azonban gyil­ko­sabb hatású, mint alkalmasint egy jól irányzott pofon, amelyre bizony (főleg kamaszkorban) sok gyerek rászolgál. Érdekes, hogy a lelkük mélyén maguk a gyerekek sem ítélik el a konzervatívnak tartott nevelési módszereket, sőt felnőttként hálával gondolnak a szüleikre, amiért annak idején hisztis kölyökként a fenekükre csaptak, vagy később, mint éretlen kamaszt, egy nevelő célzattal lekevert pofonnal térítették jobb belátásra. A drákói szigor, a szinte már kegyetlenségszámba menő nevelési elvek is meghozzák a gyümölcsüket. Michael Jacksont olyan szigorúan nevelte az apja, hogy ha nem engedelmeskedett neki, elkapta a lábát, meglóbálta a feje fölött, és a falhoz csapkodta a fejét. Meg is lett az eredménye. Michael Jackson lett a világ leghíresebb popsztárja. Az ő lemezeit adták el legnagyobb példányszámban.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyermeket állandóan ütni kell, mondván, hogy csak így lesz belőle ember; az igaz­ságtalanul kapott pofon ugyanis mély nyomot hagy benne, amelyet egy életen át megőriz a lelkében. A verést, mint nevelési módszert csak nagyon ritkán, sorsdöntő fontosságú esetekben szabad alkalmazni, és akkor sem mindenkinél. Az intellektuális típusú gyerekek ugyanis nem viselik el a verést, őket egy alapos szidalom jobban megrendíti, mint a durva ütlegelés. Egy meg­átalkodott rosszcsont azonban szinte „igényli” a verést, tehát súlyos következményekkel járhat, ha nem ismerjük fel időben, hogy gyermekünknél melyik nevelési módszer a leghatékonyabb. Egyre azonban nagyon kell ügyelni, hogy amit teszünk, azt szeretetből, a gyermekünk iránti aggódásból tegyük, mert a zsenge, fiatal lélek rendkívül érzékenyen reagál az indulatokra, és azonnal megérzi, ha nevelési módszereink mögött gyűlölet, szadizmus lappang, és az ilyen indítékból elkövetett testi fenyítést sohasem bocsátja meg nekünk.

Sokak szerint a manapság divatos megengedő, a gyerekre mindent ráhagyó nevelés az oka a fiatalkori bűnözésnek, a kábítószer-élvezetnek, a hippi- és egyéb társadalomellenes mozgalmaknak. Ennek a folyamatnak az elindítója dr. Benjamin Spock amerikai gyermekorvos volt, a „Baby and Child Care” [9] (Csecsemőgon­do­zás és gyermek­nevelés) cí­mű művével. Dr. Spock a Ma­ka­renko által képviselt spártai nevelés helyett engedékeny­sé­get hirdetett, ami akkora tet­szést váltott ki a szülők köré­ben, hogy valóságos kultu­rális forradalmat okozott. Jel­lemző ennek az 1946-ban meg­jelent könyvnek a népszerű­ségére, hogy a Biblia után a második legnagyobb példány­számban ki­adott mű a világon. Eddig 40 nyelvre for­dítva több mint 50 millió darabot adtak el belőle. Nem vé­letlen, hogy so­kan őt hibáz­tatják azért, hogy a gyer­mek­nevelés terén „át­es­tünk a ló túlsó oldalára”. Mind töb­ben hangoztatják, hogy dr. Spock nyitott utat a jelenlegi „min­dent szabad” elvhez, ami tár­sa­dalmunk rákfenéjévé vált. (Mel­­lesleg Spock az új gyer­mek­ne­velési elveivel a saját fiainál is kudarcot vallott. Ami­kor olva­sói is hasonló ered­ményre jutottak elismerte, hogy néhány nézete „félreértel­mez­hető”.)

Nem csak otthon állt feje te­tejére a világ, hanem az is­ko­lákban is. Manapság a kö­zép­iskolák inkább hasonlíta­nak egy hippitanyára, vagy egy ga­r­ázda rokkerbandára, mint a hajdani alma materre. Miután a tanár­októl megvon­ták a fe­gyel­me­zés minden esz­közét, a diá­kok azt csinálnak, amit akar­nak. Jellemző a je­lenlegi álla­po­tok­ra az egyik na­pila­punkban meg­jelent karika­túra, amely­ben a nagyapa ezt mond­ja: „Bizony kis unokám, ak­ko­riban az isko­lában még szokás volt a verés! Erre az uno­ka: „Ah nem ér semmit. Én is meg­próbáltam, de a ta­nár­nő vissza­ütött.”

A mindent megengedő ne­velési sokszor groteszk meg­nyilvánulásokba torkollik. Ame­rikában egy fiú sárral dobálta meg az arra járókat. Amikor valaki rászólt, anyja vehe­men­sen kikelt ellene, és bírósággal fenyegette meg a szerencsétlent, mert nyilvános helyen csorbította kisfia jogait. Félresik­lott neve­lési elveink már a leg­­fia­talabb korosztályt is meg­ron­tot­ták. En­nek egyik meg­nyil­vánu­lá­sa, hogy az angliai Barn­ton­ban egy 6 éves kisfiú felje­lentette az anyját és a ta­ní­tó­nőjét a rendőrségen. A bű­nük az volt, hogy nem adtak neki csokit. A gyerek azért ha­ragu­dott meg a tanítónőre, mert hi­bát talált a dolgozatá­ban, és emiatt megtagadta tőle a meg­ígért karamellás bon­bont. Rá­adásul az iskolából ha­za­érve az anyja helyeselte a tanító néni eljárását. Ez annyira felbőszítette, hogy követelte a rendőröktől a letartóztatásukat: „Azt akarom, hogy börtönben legyenek, amíg meg nem kapom a csokit”.

A következetesebb nevelési elvekhez való visszatérés és az anyagi javak juttatásához való átgondoltabb hozzáállás azonban még nem elegendő, mert a gyermeknevelés egy rendkívül összetett, sok törődést igénylő feladat, de ha felismerjük, hogy gyermekünk is az univerzum szerves része, és a világot irányító felsőbbrendű törvények szellemében neveljük őt, akkor már biztosítottuk számára a legfőbb esélyt a társadalomba való sikeres beilleszkedésre. Ennek előfeltétele, hogy adjuk meg neki a másik embernek járó tiszteletet. Úgy bánjunk vele, mint egy önálló lénnyel, aki szellemileg és testileg fejlődésben van ugyan, de lelkileg egyenrangú társunk. Gyermekünk nem a tulajdonunk, hanem egy velünk karmikus kapcsolatban álló lélek, akinek a fejlődése egy emberöltőnyi idő­szakra ránk lett bízva, tehát felelősséggel tartozunk azért, hogy értékesebb lelket adjunk tovább, mint amilyet kaptunk. Az ily módon kezelt gyermek szinte kivirul a családban, és sugárzik belőle az őszinte összetartozás és a kölcsönös megértés érzése.

Nagyon fontos még, hogy minél több időt töltsünk a gyermekeinkkel, és hogy türelemmel tanítsuk őket mind­azon ismeretekre, amelyekre az életben szükségük lesz. Nagy hibát követ el az a szülő, aki időhiányra hivatkozva a neve­lést pénzzel próbálja megváltani. A legtöbb gyerek szá­mára a drága ajándéknál is nagyobb kincs az az idő, amit velük töltünk, amit csak nekik szentelünk. A velük való foglal­kozás azonban ne ímmel-ámmal történjen, mert ezzel többet ártunk, mint használunk. Ügyeljünk arra is, hogy felnövekvő utódainkat ne láncoljuk magunkhoz, hanem fokozatosan neveljük őket egyre nagyobb önállóságra. A szülőnek tud­nia kell idejében elengedni gyermekét, hogy valójában megtarthassa.

Rohanó, teljesítményorientált világunkban kissé furcsán hangzik, de a gyer­mekeinket nem kell mindig nevelni. Képes­ségeik rendszeres fejlesztése fontos ugyan, de emellett szükség van a „haszontalan” együttlétekre is. Együttlétekre, amelyeknek nincs céljuk. Olyan időszakokra, amikor nem kérdezzük meg tőlük, hogy mi történt az iskolában, amikor nem oktatjuk őket a helyes viselkedésre, nem rakatjuk el velük a játékaikat, nem figyelmeztetjük őket a rendre, és a mindennapos kötelességeikre. Ilyenkor csak úgy együtt vagyunk. Cél­ta­lanul sétálgatunk, bámészkodunk, vagy ülünk az asztal körül, és meghitten beszél­getünk. Gyermekkorunk emlé­kezetes kalandjairól mesélünk, szóba hozzuk szüleink, nagy­szüleink szokásait, számba vesszük a rokonainkat, elmeren­günk a múlt emlékein. Beszélhetünk nekik születésük körül­mé­nyeiről, arról hogy mi történt velük a kórházban, és hogyan hoztuk haza őket. A pszichológusok sze­rint ilyenkor észrevétlenül kitágítjuk gyermekeink látókörét térben és időben, emellett az összetartozás érzését keltjük bennük. Az értelmi fejlődés csak akkor képes kimagasló szintet elérni, ha érzelmi biztonságba mélyeszti a gyökereit. A pénzre és sikerre orientált családok gyermekei közül sokan válnak kallódóvá, talajt vesztett, megkeseredett felnőttekké, mert hiányzik belőlük a bensősé­­ges összetartozás intim érzése. Nincs meg bennük az az érzelmi töltet, amely a part­nerkap­csolatukat megszilárdítaná, ami védené őket az élet viharaiban.

Egyelőre sokan vannak, akik ezeknek a nevelési elveknek az elolvasása után felháborodnak majd, és harcias szólamok kö­zepette utasítják vissza még a lehetőségét is annak, hogy gyer­meküket akár ők, akár az al­kal­mas pillanatban éppen mel­­lettük tar­tózkodó pedagógus meg­üsse. Ezek a szülők azon­ban nem gondolnak arra, hogy az élet törvényei könyör­tele­nek, nem dédelgetnek senkit, és jobb, ha az ember ezeket a sza­bályokat már gyermekkor­ban, a család védőszárnyai alatt megismeri. A korlát ugyanis nem csak kor­látoz, hanem véd is. Az eré­lyes fellépés tehát szük­séges, de kö­vetkezetes neve­­lés­sel me­gaka­dályozhatjuk, hogy a do­log idá­ig fajuljon. Első és legfon­to­sabb teendőnk, hogy ne ké­nyeztessük a gyerme­künket. Ügyeljünk arra, hogy a szük­ségletein felül ne kapjon sem­mit, mert az anyagi javak ára­data hamis értékítéletet ala­kít ki benne. Azt hogy mire van szüksége ne a gyerek, ha­nem a szülő döntse el, józan belátása szerint.

Ha mindent megadunk neki amit megkíván, kiöljük belőle a vágyat a megszerezhető javak iránt. Ha nem tanulja meg becsülni a fizikai lét által kínált örömöket, nem is fog küzdeni értük. A későbbiek során is a környezetétől fogja elvárni, hogy megkapjon mindent akkor is, amikor már nem lesz, aki megadja neki. Ráadásul a fogyasztói társadalom által kitermelt sok divatos kacat elvonja a figyelmét a lényeges dolgokról, és önmagáról. A „menőnek” mondott árucikkek vég nélküli sorának kipróbálása szétforgácsolja az idejét, szétszórja a gondolatait. Egy példát felhozva pár év múlva már senki sem fog emlékezni a jelenlegi „tamagocsi” és „Pokémon” őrületre. Pedig világszerte több százmillió gyerek áldozta minden idejét hó­napokon át ezekre az ostoba­sá­gokra anélkül, hogy a leg­cse­kélyebb hasznuk származott vol­na belőle. Ezek a játékok csu­pán arra jók, hogy a kita­lálóik, és a gyártók meggaz­da­godjanak rajtuk. A bűvkörük­be esett gye­rekek nem mások, mint szelle­mileg megfertőzött ál­doza­tok.

Mostanában sok szülő han­goztatja, hogy: „Én soha, sem­mire nem fogom rákénysze­rí­teni a gyerekeimet.” Erre csak azt lehet felelni, hogy: Nem is lesz belőlük semmi. Csak a korlátok közé szorított, követ­kezetes szigorral nevelt gyerek válik teljes értékű tagjává a tár­sadalomnak. A rendre, fegye­lemre szoktatás, a napi köte­lezettségek teljesítése közben átélt apró szenvedések idővel kellő kitartást alakítanak ki ben­ne. Növelik az edzettségét, a lelki ellenálló képességét. Az átélt szenvedések hatására nem csak okosabbak, hanem bölcseb­bek is lesznek. Az iskolai tan­anyaggal együtt elsajátítják az élet tudományát is. A mai agyondemok­rati­zált társadalom­ban nagyon veszélyes fiatalnak lenni. Ahol min­dent szabad, ott a fiatal, tapasztalatlan lélek ha­mar elbotlik, könnyen elront­hat­ja az életét. Minél nagyobb a sza­badság, an­nál nagyobb a felelős­ség is.

Ha nem tanítjuk meg őket beillesz­kedni az élet rendjébe, akkor az is­ko­lapadból kikerülve az első munka­helyi vagy magánéleti konfliktusnál össze­om­lanak. Mivel nincsenek tisz­tában az élet értelmével, világunk rej­tett össze­függései­vel, és a teherbíró képességük sem meg­felelő, hamar fel­adják a küz­delmet. A csalódások, a sorscsapások hatására dep­resszióssá, alkoholistává, ká­­bítószer-él­vezővé, vagy súlyosabb eset­ben ön­gyil­­kossá válnak. A későbbiek során azon­ban eddig sem fognak el­jutni, mi­vel a régi, jól bevált nevelési elvre vissza­térő szülők élet­képes gye­rekei bulldó­zerként fogják leseperni a „pályáról” az elkényeztetett mamla­szo­kat, a sok ön­állótlan „mama kedven­cét”. Az ily mó­don kiselejtező­dött gyerekek még egy darabig elvegetálnak a szülői ház­ban, de amint ez a védőernyő megszű­nik fe­lettük, nyomtalanul eltűnnek a társa­da­lom süllyesztőjében. Grace Kelly[10] sze­rint: „Egyetlen szülői nevelés sem le­het olyan kemény, mint maga az élet.”

 

Boldogságkeresés

 

Mindenkiben él a vágy, hogy boldog legyen, de csak kevesen érik el ezt a hőn áhított állapotot. Az emberek többsége élete végéig hiába várja, hogy berepüljön az ablakán a „boldogság kék madara”. Boldogtalanságukért szinte minden esetben a környezetüket okolják, és eszükbe sem jut, hogy magukban keressék a hibát. A bajok gyökere azonban több­nyire bennünk van, és csak kisebb részben tehető felelőssé érte a kor, amelybe születtünk. A boldogság ugyanis szubjektív érzés, ezért elsősorban nem a külső körülményektől függ, hanem az események és a lehetőségek megítélésétől. Sokan vannak, akik kellő mértékben birtokolják a földi javakat, sőt még hatalommal is rendelkeznek embertársaik felett, mégsem boldogok. Mások viszont szerényen élnek, bőven kijut nekik az élet nehézségeiből is, mégis elégedettek. Nem attól leszünk boldogok, ha többre törünk, hanem ha a meglevőt élvezzük. A bol­dogság titka, hogy igényeinket a lehetőségeinkhez kell igazítani.

Aki sokat szenvedett, egész életén át szűkölködött, annak ez nem jelent problémát, mert a sors által kínált legapróbb ajándéknak is örülni tud. Akit viszont elkényeztetett az élet, annak semmi sem elég, bármit kap, örökké elégedetlen marad. A végén már maga sem tudja, hogy mit kívánjon, elfásul, elveszti az örömök iránti fogékonyságát. A pénz tehát nem boldogít. A kulturált életmód kialakításához, a komfortérzés eléréséhez szükséges ugyan, de ezen túlmenőleg már nem képes fokozni az örömünket és a megelégedettségünket. A sok pénz és a nagy jómód egy idő után csömört okoz, és kiégéshez, lelki meghasonláshoz vezet.

Azokra sem vár boldogság, akik beleszülettek a ­jómódba, mivel a nagy anyagi biztonság unalommal jár. A belső értékek nélküli jólét szükségszerűen egy­hangúságba, céltalan­ságba, az élet értelmetlenségének ér­zésé­be tor­kollik. Aki fáradozás, erő­fe­szí­tés, szenvedés nélkül jut va­gyon­hoz, ranghoz, hely­zetét nem sok­ra becsüli. Többnyire unott, el­bizakodott, szeszélyes, elvisel­he­tetlen fajankóvá válik, és ha a sors lerántja róla a jólét dí­szes leplét, előtűnik torz, vissza­ta­szí­tó jelleme.

Az elkényeztetett fiatalok semmiért sem éreznek fele­lős­séget, semmit sem várnak el maguktól, és nem tudnak mit kezdeni ön­ma­gukkal. Úgy ér­zik, hogy nem fontosak senkinek, nekik sem fon­tos semmi, és az egész éle­tük üres, tartal­matlan dolgok ismétlő­dé­se. Ami­kor a fásult­ság, a ha­tártalan una­lom már szinte fizi­kai fájdalmat okoz ne­kik, a szokatlanság má­mo­rá­ba mene­külnek. Az egyhangú­ság elű­zésének vágyától hajtva csa­patokba verődnek, és kóbor­lá­sa­ik során egyetlen cél vezeti őket, hogy valami tilosat tegye­nek. Kalandos lopásokkal pró­bálják felpezsdíteni az életüket, de ha jobb ötletük nincs, akkor megrongálják az utcai auto­ma­tákat, tönkreteszik a telefon­fül­kéket, vagy összetörik az őri­zet­lenül hagyott gépkocsikat. Min­­den értelmes magyarázat nél­kül belekötnek ember­társaikba, és idős, beteg járó­ke­lőket vernek össze, csupán una­lomból. Köz­ben bárgyú vi­gyor­ral biztatják egymást a korábban rájuk rakódott civilizációs máz maradéktalan lekopta­tá­sára. Egy idő után azonban ezt sem tartják elég érdekesnek, és különböző ajzószerekkel pró­bálják feldobni, színe­sebbé ten­ni az életüket. Ehhez egyre erősebb narkotikumokat hasz­nálnak, míg végül unalomból, egy kábítószeres túladagolás folytán meghalnak.

A bandába verődés másik oka, hogy misztikus húrt pen­dít meg a fiatalokban. Korunk hi­tetlen társadalma már semmi jelentőséget sem tulajdonít a mítoszoknak, pedig a mitológia civilizációnk kútfője. A fejlődő lélek igény­li a mesét, a hősi elbeszélé­se­ket, mert ezekből me­rít mintát ma­gának. Miután a mo­dern vi­lágban nem találják meg a mitologikus kellékeket, ban­dákba tömörülnek, ahol van vezető, vannak rituálék, be­ava­­tási szertartások. A kevés­bé bát­­rak hazug, felelőtlen já­té­kokat űznek. A tár­sa­dal­mat já­ték­szer­ként kezelők cso­port­jába több­nyire szer­telen, kis­szerű lányok tartoznak. Nincs egyéniségük, nin­csenek célja­ik, és nin­csenek gátlásaik. Az életet úgy tekin­tik, mint egy nagy játszótér, ahol követ­kez­mé­nyek nélkül kedvük­re ki­tom­bol­hat­ják magukat. Romlottak, élős­di módjára élnek a pusz­títás részeg mámorában. Ha valaki nem elég elővigyázatos, és tar­tósan összeköti velük az életét, biztos lehet benne, hogy a sor­sa katasztrófába torkollik. Ne­ve­lés hiá­nyában ugyanis ezek­ből a lányokból teljes mér­ték­ben hiány­zik az erkölcsi érzék, az emberi tartás. A jel­lem, a be­csület, a szavahi­hető­ség szá­mukra isme­retlen fogalmak.

A számtalan riasztó példa ellenére ma még sokan attól boldogtalanok, hogy nincs elég pénzük, úgy érzik jóval többet érdemelnének. Ez még akkor is így van, ha valójában nagyon is meg­fizetik a munkájukat, te­hát semmi okuk sincs panasz­ra. Elégedetlenségük valódi oka inkább az irigység. Folyton má­sokhoz hasonlítják a jövedel­müket, és képtelenek elviselni, ha valaki többet keres náluk. Az ilyen emberek nem látják be, hogy ha nem vagyunk egy­formák képességeinket és adott­ságainkat illetően, akkor miért legyünk egyenlők vagyoni hely­zetünk szempontjából. A kö­zös­ség, amelyben élünk, csu­pán jog- és esélyegyenlőséget teremthet; a társadalmi rang, valamint az anyagi hely­zet az egyén képességeitől, és az erőfeszítéseitől függ. Aki nem töri magát, azt egyetlen demokratikus társadalom sem teheti gaz­daggá vagy híressé, csak a lehetőséget adja meg, hogy ezt az álla­potot nemre, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül elérhesse. Az unifor­mi­zálás, a vagyoni helyzet terén is megnyilvánuló egyenlősdi nem viszi előre a társa­dalom fejlődését, a letűnt kommunista rendszerek már bebizonyították, hogy az anyagi javak szét­osztásának ez a módja sehová sem vezet.

Az emberek többsége azon­ban ezt képtelen belátni, ezért a boldogság legáltalánosabb akadálya a telhetetlenség. Ha megkapjuk mindazt, amit aka­runk, egy darabig úszunk a bol­dogságban. Később meg­szok­juk új helyzetünket, és még többre vágyunk. Nem vesszük észre, hogy vágyaink folyto­nos kielégítésével fokozzuk azokat. Így sohasem találunk nyugalmat, soha nem leszünk boldogok. Szel­lemünk ébre­dése le tudná ugyan állítani ezt a folyamatot, de az örökös hajszában egy perc időt sem tudunk szentelni önmagunkra, nincs időnk a befelé fordulásra. A legtöbb ember számára csak anyagi szükséglet létezik, ami az elért eredményekkel szaporodik. Az életkörülményeknek tehát nincs közük a boldogsághoz. Szerzéssel azért sem kaparinthatjuk meg magunknak a boldogságot, mert egy idő után elveszítjük érdeklődésünket a megszerzett dolgok iránt. Ez az oka annak is, hogy a jóléti társadalmakban élők semmivel sem boldogabbak, mint a szegény országokban tengődők.

Az anyagiak okozta boldogtalanság gyakori oka még, hogy az emberek túl gyorsan, és túl sokat akarnak. A siker árát azonban nem tudják, és nem is akarják megfizetni. E nélkül pedig nem érhető el tar­tós siker, és a jövedel­münk za­vartalan élvezetéhez szükséges lel­ki nyugalom. Eb­ben a világban a törekvő, am­biciózus fiatalok sem lehetnek boldogok. A feje tetejére állt civilizációnkban hiába kész va­­laki a küzdelemre, nincs mód­ja arra, hogy megszenvedjen a sike­rért. Harcolni sem lehet már sem­miért. Nincs mit szétverni, mert az általános értékválság következté­ben a XX. század végére magától szétmál­lott min­den. Nincs olyan ér­­ték­rend, ami ellen lázadni le­het­ne. Az egész társadalomban nincs egyet­len tabu sem, amit le kellene rombolni. Tu­lajdon­kép­pen min­­dent sza­bad. Bár­mit meg­te­he­tünk, senkit sem bot­­rán­koz­ta­tunk meg vele külö­nö­­­seb­­ben. A rengeteg lehetőség, a túl nagy szabadság következ­tében min­den értékét veszti. Ha semmi­ért nem kell megküzde­ni, ak­kor semminek sincs sú­lya, becsülete. Ilyen körül­mé­nyek között az élet kihívásaira adott válaszok mindennek nevez­hetők, csak sorstragédiának nem. Napjainkban, ha egy ti­né­d­zsert csa­lódás ér, kicseréli mo­­biltelefonjá­nak előlapját na­rancs­sárgára, és kész. A lázadó fia­talt ma már csak az külön­böz­teti meg a többiektől, hogy más-­­más előlapot használ a disz­­kó­ban, az érettségi vizsgán, és a válóperes tárgyalásán.

Manapság már kevés olyan dolog van, amiért érdemes lenne áldozatot vállalni, az igaz értékek lassan kivesznek körülöttünk. Ezt azonban nem szívesen vesszük tudomásul, ezért görcsösen belekapaszkodunk a bol­dogság elérhetőségének képzetébe. Tudati fejlődésünk jelenlegi szintjén ugyanis életünk értelmét a boldogságban látjuk, ezért mindent megteszünk azért, hogy részünk legyen benne. Van viszont a boldogságnak egy fontos előfeltétele, az egészség. A beteg embernek ugyanis a lelkiállapota is megváltozik, és elveszíti az élet szépségeire való nyitottságát. Az örömszerző és örö­möket befogadó képesség csökkenése nem csupán testi, hanem lelki betegségek (pl. depresszió, neurózis, negatív önértékelés vagy tartós reménytelenségérzés) esetén is előfordulhat. Ez csak oly módon akadályozható meg, hogy minden ember számára biztosítani kell az egészséghez való jogot, és a lehetőséget az egészséges életmód megvalósítására.

Ugyancsak komoly akadálya a boldogságnak a magá­nyosság. A magányos embernek nincs kivel megosztani a bánatát, és vele sem osztja meg senki az örömét. Az ember társas lény, szüksége van valakire, aki meghallgatja a prob­lémáit, segít feloldani a konfliktusokat, akire támaszkodhat a bajban, aki taná­csokkal látja el, és erősíti benne a jövőbe, illetve az önmagába vetett hitet. Az életben gyakran vannak nehéz pillanatok, melyek komoly lelki válsághoz vezethetnek, ha nincs az ember mellett egy okos, intelligens, megértő társ, aki néhány vigasztaló szóval eltereli a figyelmünket a bajokról, és új erőt önt belénk az életben vívott harcunk továbbfolytatásához. A legnehezebb helyzeteket is át lehet vészelni, amennyiben valakivel megosztjuk a bánatunkat, de a kis gond is hatalmassá duzzad, ha magunkban ápolgatjuk, nevelgetjük. A megfelelő társ megtalálását azonban mind nehezebbé teszi a társasági élet fokozatos megszűnése, a kap­csolatteremtési készség hiánya. Ennek oka, hogy az embereket valósággal agyonnyomják a gondok. Hovatovább a beszél­getésről is leszoknak, és mindenki begubózik a bajával. Különösen nálunk aggasztó ez a probléma. Amíg az Egyesült Államokban a népesség 21%-a él egyedül, Magyarországon az egyedülállók aránya elérte a 30%-ot.

Főleg fiatal korban elengedhetetlen feltétele a boldogságnak a szerelem, és a szerelem beteljesedésének igénye. Ezen a területen azonban még nagyobb fokú az elégedetlenség, mint az anyagi javak megszerzése terén. Sokan életük végéig sem találják meg az igényeiknek megfelelő társat, és ennek legtöbbször az az oka, hogy túl magasra állították a mércét. Nincsenek tisztában önmagukkal, a saját értékeikkel, ezért mind az anyagiak, mind az érzelmek terén olyan irreális igé­nyekkel lépnek fel, amelyeket a környezetük, az a közeg, amelybe beleillenek, nem tud kielégíteni. Emiatt önmagukat fosztják meg a boldogságtól, csupán azért, mert képességeiket és adottságaikat képtelenek kellő kritikával szemlélni.

Az önkritika hiányának tudható be kudarcot vallott kap­csolataink megítélése is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hibát a másikban keressük, holott minden egyes ballépé­sünkért mi magunk vagyunk a felelősek. Akár mi fordulunk el a másiktól, akár tőlünk fordulnak el, egyaránt mi vétettünk. Amennyiben mi szakítjuk meg a kapcsolatot, akkor a vétkünk abból fakad, hogy nem voltunk elég körültekintőek partnerünk megválasztásánál. Csalódásunk oka, hogy nem fordítottunk elég időt és energiát arra, hogy a leendő társun­kat megismerjük, vagyis felületesen döntöttünk. Ha a partne­rünk fordul el tőlünk, akkor még nagyobb a vétkünk, mivel nem igyekeztünk felnőni hozzá, így kénytelen volt csalódni bennünk.

A szerelmek mulandóságának másik oka az önzés. Senki sem ismeri be, de valójában magunkat szeretjük a másikban. Legszívesebben soha nem engednénk ki kedvesünket ölelő karjaink közül, és ha mégis elmegy úgy érezzük, hogy kitépett szívünket viszi magával. Féltékenységünk azt diktálja, hogy partnerünk testestül-lelkestül a miénk, a mi birtokunk, élvezeti tárgyunk, amihez másnak semmi köze. Önző szeretetünkkel szinte megfojtjuk a másikat. Nem vagyunk tisztában azzal az univerzális igazsággal, hogy minél nagyobb szabadságot adunk valakinek, annál inkább a miénk; és minél görcsösebben kapaszkodunk belé, annál jobban el akar szakadni tőlünk. Ahol nem maradt ajtó a kapcsolatban, ahol csak falak meredeznek, ott rabnak érzi magát a szeretett lény. Sokan zokogva panaszkodnak, hogy: „Minde­nemet odaadtam neki, mégis elhagyott!” Arra azonban nem gondolnak, hogy a legfontosabbat, a szabadságot nem adták meg neki. Bármennyire is szerették partnerüket, ketrecben érezte magát, és ez az érzés megmérgezte a szerelmet. A tartós kapcsolat titka akár szerelemben, akár barátságban: Tudj ­kötni, de oldani is!

Sok ember pocsékolja el az életét várakozással is, mert azt hiszi, hogy majd egyszer eljön a nagy „Boldogság”. Eközben nem veszi észre a sok apró örömöt, amellyel az élet folyamatosan megajándékozza. Nem használja ki, nem becsüli semmire az élet kis örömeit, mert mindig a nagyra vár. Eköz­ben elszáll az élete, és csak késő öregkorára döbben rá, hogy elfelejtett élni. Egész életében délibábo­kat kergetett, képtelen volt a realitások talajára ereszkedni.

Az álmodozáson, a nagyravágyáson és a felületességen kívül a megfelelő társ megtalálásának nem egyszer komoly akadálya még, hogy sokan nem tudnak bensőséges emberi kapcsolatokat teremteni, vagy képtelenek a már meghódított partnert megtartani. Számos esetben ez arra vezethető vissza, hogy az illetőben nem fejlődött ki kellő mértékben az önzet­lenség és a szeretetadás képessége, ami gyakran párosul azzal a negatív tulajdonsággal, hogy elfogadni sem tudja mások őszinte ragaszkodását. Szeretni csak az az ember képes, aki elő­zőleg sokat szenvedett. Erre szokták mondani, hogy a bol­dogságra születni kell, vagyis az előző életeinkben meg kell érte szenvedni. Teljes értékű boldog­ság kizárólag bensősé­ges emberi kapcsolatok során alakulhat ki, melyekben leg­alább annyi szeretetet kell adni, mint amennyit kapunk. Boldoggá tehát csak azt lehet tenni, aki hagyja magát. Ha valaki a lelke mélyén érzi, hogy nem elég érett rá, akkor ösztönösen elhárítja magától a felkínált lehetőséget, és a szenvedés útját választja.

Az esetek többségében azonban jóval egyszerűbb ok húzódik meg a kap­csolatteremtési zavarok mögött. Sokan azért nem tudnak közvetlen, meghitt viszonyt kialakítani embertársaikkal, mert a modern életvitelt követő szülők nem tanítják meg a gyermekeiket szeretni. A szeretetadás- és elfo­gadás képességét nem lehet iskolában megtanulni, ezt a családban kell megtapasztalni. Az európai kultúrkörben élők helyzetét még az is nehezíti, hogy mifelénk nem szokás a szeretetről beszélni. Egyesek szemében az érzelmek kimutatása, a kitárulkozás szemérmetlenségnek számít. Hovatovább ott tartunk, hogy már képtelenek vagyunk kimondani azt a szót, hogy szeretlek. Ezen a téren lénye­gesen jobb a helyzet Amerikában. Az óceánon túl élők már évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy a másik emberhez vezető legrövidebb út a szeretet. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a magunk köré épített láthatatlan betonfalakat leromboljuk.

Az USA fejlett társadalma azzal is tisztában van, hogy az emberi kapcsolatokban nagyon fontos szerepet tölt be az érintés. A tudomány már a múlt század végén bebizonyította, hogy az érintés az emberek számára nem csak kellemes, hanem létfontosságú. Amerikai szakértők régóta tapasztalják, hogy az intézetben élő gyerekek zöme testileg, lelkileg fejletlen, és sokukat korán elragadja a halál. Mivel a táplálkozásukban és a higiéniai viszonyokban nem találtak semmilyen hiá­nyosságot, így arra a következtetésre jutottak, hogy fejlődési rendellenességük egyetlen magyarázata a nem megfelelő érzelmi törődés, a sze­retet és az érintés hiánya. Ezeket a megállapításokat azóta számos tanulmány igazolta. Lengyel tudósok szerint: „Ugyanolyan szükségünk van az érintésre, mint a vízre és a táplálékra. Mindannyiunkban egy detektorhálózat van a bőrünk alatt, mely érzékeli a különféle érintéseket. Amikor valaki megérint bennünket, az információ eljut az agyba. Az agyunk értelmezi azt, és mosollyá, kedves megnyilvánulássá, vagy valamilyen más, barátságos gesztussá alakítja. A gyerekeknek – főleg az első években – különösen nagy szükségük van testi kontaktusra. Sajnos sok szülő csak akkor érinti meg a gyermekét, amikor öltözteti, fürdeti, eteti vagy megbünteti. Vizsgálataink viszont arra engednek következtetni, hogy azok a gyerekek, akiket ölbe vesznek, átölelnek, megpuszilnak vagy dédelgetnek egészségesebbek, fejlettebbek, értékesebbek lesznek azoknál a kicsiknél, akikkel távolságtartóan bánnak.” Az állatkísérletek is hasonló eredményre vezettek. Azok a laboratóriumi állatok, amelyeket rendszeresen simogattak, az érintést nélkülöző társaiknál lényegesen gyorsabban szaporodtak, ritkábban betegedtek meg, és jobban tűrték a stresszt.

Különösen nagy szerepe van az érintésnek a szerelemben, a szexben. A svéd Karolinska Intézet kutatóinak kimutatása szerint egymás érintése, simogatása során oxitocin hormon keletkezik a partnerek agyalapi mirigyében. A szétáradó hormon nagy megnyugvással tölti el őket. Hatására harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. A nyugalmi állapot segít elviselni a modern társadalom által kiváltott stresszhelyzeteket is. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy akik ideális szexuális életet élnek, vagyis nagy hangsúlyt fektetnek az elő- és utójátékra, hosszabb életűek. Érdekes megállapítás, hogy mindezek nem vonatkoznak a futó kapcsolatokra. Ez esetben az oxitocintermelést valószínűleg a kalanddal, szexuális kicsapongással járó izgalmak akadályozzák meg. Nem kis mértékben gátolja a folyamat kialakulását a kapkodás, a lebukástól való félelem. Az érintés mellett mind jobban terjed az ölelés. Ausztráliában az ismerősök, barátok nem kezet fognak, hanem átölelik egymást. A kézfogással ugyanis be lehet csapni a másikat, jóindulatot színlelve. Az átölelés során azonban belépünk a másik energiamezejébe, és érezzük, hogy milyen lélek lakik benne. Ha indulatosan érkezik hozzánk, az ölelés során a harag elmúlik, és a kapcsolat normális alapokon bontakozik ki.

Egyébként a különféle masszázsok varázslatos hatását is jórészt a fokozott oxitocintermelés váltja ki. A vele járó bódulat, megnyugvás csak kis részben tudható be a vérkeringés fokozódásának. A kellemes érzés fő oka, hogy az érintés, simogatás hatására képződő hormonok elárasztják az egész testünket. Aki kénytelen ezt nélkülözni, annál olyan nagyfokú hormonhiány lép fel, hogy szinte könyörög azért, hogy legalább a kezét megérintsék. Ez a probléma főleg idős korban jelentkezik, amikor az emberek már kénytelenek nélkülözni a szexet. Persze az érintésnek, a gyengédségnek ebben a korban sem kellene elmaradnia, de ma még a legtöbb ember képzeletében a szex, és a simogatás azonos fogalomkörbe tartozik, és korukra hivatkozva elutasítják az ilyen jellegű közeledést.

Az emberi összetartozás érzésének kialakításában az érintésnél is nagyobb szerepe van az ölelésnek. A hozzánk közel állók szeretetteljes átölelése nem csak érzelmeink kifejezését szolgálja, hanem komoly ezoterikus kihatása is van. A szoros testi érintkezés következtében a két ember aurája szinte összeolvad, ami azzal a következménnyel jár, hogy bioenergiát adnak át egymásnak. Kiegyenlítődnek az aurájukban fellelhető hiányok és feleslegek, mindegyikük azt kapja a másiktól, amire szüksége van. Ez már néhány percnyi ölelkezés után is olyan mély megnyugvást okoz, és az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami más módon nem érhető el. Ne szégyelljük tehát átölelni szeretteinket, mert ezzel nem csak velük teszünk jót, hanem önmagunkkal is. Szexuális partnerek esetén is ajánlatos a gyakori spontán ölelkezés, mivel semmi sem szilárdítja jobban a kap­csolatot, mint szeretetünk kinyilvánításának ez a legemberibb és legtermészetesebb módja.

Sorsdöntő jelentősége van az ölelésnek életünk első fél órájában. Ezért felsírása után a babát azonnal tegyük az anya testére. Ettől a születés traumáját átélt csecsemő megnyug­szik, és olyan szoros kötődés alakul ki anya és gyermeke között, ami egész életre szólóan meghatározza a viszonyt közöttük. Az apák is jól teszik, ha minél előbb magukhoz ölelik újszülött gyermeküket, mert később a leggondosabb neveléssel, törődéssel sem tudják annyira elmélyíteni a kap­csolatot vele, mint a születést követő órákban ezzel az egy­szerű gesztussal.

Kevesen tudják, hogy az intenzív szeretet is hatást gyakorol a másik ember aurájára. Ha nagyon szeretünk valakit, akkor a belőlünk kiáradó mentális és érzelmi sugarak körbeveszik a féltett lényt. Ezek az energiahullámok „védőbur­kot” képeznek az aurája körül, így a külső káros hatások kevésbé képesek ártani neki. Szerelmesek között ez a külső burok összeolvad, szinte egymás aurájában élnek. A határtalan szeretet óvó hatása távolról is érvényesül. Akit a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló jótékony sugarakkal nagy távol­ságból is képesek vagyunk körülvenni. Hosszabb együttélés, a kapcsolat elmélyülése esetén energianyalábok alakulnak ki a partnerek között, amelyek hosszan elnyúló láthatatlan szalagként kötik össze az aurájukat, bárhol vannak is.

Az emberi aura létezéséről, és mentális befolyásolhatóságáról legmeggyőzőbb módon Árvai Attila: Paranorma című könyve számol be. Részlet egy Tibor nevű olvasó leveléből: Képes vagyok látni az aurát, sőt még a fák, növények energiaburkait is. Talán sokan csodálkoznak rajta, de a kövek és különféle élettelen tárgyak körül is látható egy bizonyos energiamező, bár kétségtelen, hogy a legérdekesebb energiaburok az embert veszi körül. Pl. ha valaki dühös és agresszív, az aurája vörös színűre változik, kisebb lesz, sőt szinte pulzál. Ezzel szemben azokból, akik nyugodtak, halványzöld, ködszerű, finom energiamező árad ki. Minél nyugodtabb valaki, vagy minél erősebben koncentrál valamire, annál jobban növekszik az aurája, és gyakran a színe is változik. E különös képességem jóvoltából néha meglepő dolgokat tapasztalok. Amikor két ember intenzíven veszekedett egymással láttam amint aurájuk valósággal rátapadt a másikéra, mintha „lopni” akart volna belőle, hol az egyik, hol a másik. A két energiamező sötétvörös színben táncolt, és szinte verekedtek egymással.

Ennél is érdekesebb a szerelmespárok aurája. Óriási különbség van az egymást szívből szeretők, és az érdekből együtt levők energiaburka között. Szívből jövő vonzalom és kölcsönös szeretet esetén a partnerek aurája szinte összeolvad. Ilyenkor a közös energiamező mérete sokszor tízszerese annak, ami normál körülmények között körülveszi az embert. Úgyszólván folyik köztük az energia, mintha egymást töltenék fel folyamatosan. Közben mindenféle színekben pompázik a közös energiamező. Egészen másként fest a helyzet ott, ahol csak színlelik az érzelmeket. Tapasztalataim szerint a nők igazi mesterei az érzelmek megjátszásának. Az aurájukon azonban nem képesek uralkodni, ami elárulja valódi érzelmeiket. Egy alkalommal pl. azt láttam, hogy a látszatra vonzalmat színlelő hölgy aurája külön burokban volt, sokkal kisebben és sötétebben, mint a partneréé. A mellette ülő férfi aurája megpróbálta „bekapni” a nő energiaburkát, ő azonban nem engedte, mintha bezárkózott volna a kis „barlang­jába”. A férfi aurája hiába próbálta bekebelezni, érzelmileg meghódítani, a nő mentálisan, tudat alatt ellenállt. A látszólag bizalmas viszony ellenére a két energiamező egyál­talán nem olvadt össze, sőt élesen elhatárolódtak egymástól. Miközben tovább „turbékoltak” a padon, a férfi energiája beáramlott a nő mezejébe. A szimpátia azonban továbbra sem volt kölcsönös, így ez a próbálkozás azzal végződött, hogy a férfi energiaszintje megcsappant, a nőé pedig megerő­södött, majd újra bezárta energiaburkát part­nere előtt.

Az ilyen alakoskodó, álszent kapcsolatok­nak hamar vége lenne, ha az embe­rek látnák egymás auráját. Az előbbi, látszatharmónián alapuló érdekkapcsolatnak is legalább egy boldogtalan áldozata lesz. Sokan vannak, akik anyagi érdekből egy életen át szerelmet hazudnak, és eltorlaszolják magukat életük párjától. Mennyire boldogabb lenne az em­beriség, ha az őszinteség természetes élet­vitel lenne, és nem az érdek, hanem pozitív ösztönök, és tiszta érzelmek irányítanák éle­tünket minden téren. Az évmilliókon át kifi­nomodott ösztöneinkre támaszkodva sokkal emberibbé tehetnénk a világunkat, és nem lenne ennyi boldogtalan ember körülöttünk.

Egyébként a jövőben mindnyájan szert teszünk erre a képességre, mindenki látni fogja a másik auráját. Ez rendkívüli mértékben elősegíti majd a minden­napi életben való bol­dogulásunkat is. Ránézésre meg tudjuk álla­pítani, hogy kivel „hányadán állunk”. Auránk színe, kisugárzásának intenzitása elsősorban nem a szóban forgó ügytől függ, hanem a hitállapottól, amellyel a kapcsolatban részt veszünk. Így világosan megmutatkozik a fölény vagy kisebbrendű­ségi érzés, a támadó illetve védekező reflex, vagy az, hogy önzés illetve kooperá­ciós hajlandóság él-e bennünk az adott személlyel kapcsolatban. Az auramező egyértelműen és könyörtelen őszinteséggel jeleníti meg állapotunkat, érzelmi és önértékelési pozíciónkat, szándékunk minőségét.

A természetközeli, ösztönös viselkedés te­hát szintén elengedhetetlen feltétele a bol­dogságnak. Lényeges előfeltétel még az élet szépségeire való nyitottság, mert mint tudjuk a bol­dogság sok esetben apró örömökből tevődik össze. Aki nem képes meglátni kör­nyezete és a természet által kínált apró, hét­köznapi csodákat, az sohasem lesz boldog. A boldogság elérésének legegyszerűbb módja a pillanatba való belefeledkezés. Amíg külön­böző dolgok nyugtalanítják lelkünket, figyel­münk folyton elkalandozik. Ha nem tudjuk megragadni a pillanatot, ha folyton más örö­mök után kutatunk, elrohan mellettünk az élet. Amikor tudatában vagyunk a jelen pilla­nat fontosságának, akkor nincsenek gondo­latok, megszűnik az idő, Isten országában találjuk magunkat. Modern világunkban azon­ban a pillanat élvezetét lehetetlenné teszi a rohanás. Az emberek egyre gyorsabban érkeznek arra a helyre, ahol egyre kevesebb időt töltenek el.

Az önmagukat megelégedettnek valló em­berek között is nagyon kevés az, aki töké­letesen boldog. A kiteljesedett boldog­ság­hoz ugyanis az önmegtartóztatáson ke­resz­tül vezet az út, és korunk szexuális sza­badossága gyakran útját állja a ma­radéktalan boldogság elérésének. Ma már a fiatalok a fokozatosan javuló szo­ciális körül­mények következtében biológiai­lag jóval korábban válnak éretté, szexuális kifejlett­ségük hama­rabb következik be, mint évszá­zadokkal ez­előtt. Ezzel szemben a tár­sa­dalmi hasz­nos­ság és elismertség korhatára az ellenkező irányba tolódott el, ami azt je­lenti, hogy a szexuálisan érett ifjak­nak leg­alább egy év­tizedet kellene várniuk ahhoz, hogy kellő eg­zisztenciális hátteret tudjanak bizto­sítani a kulturált körül­mények között foly­tatható ne­mi élethez, és a családalapítás anyagi alap­jainak a megteremtéséhez. Ehhez azon­ban a legtöbb fiatalnak nincs türelme, és a jelen­legi divathullám sem kedvez a kiváró élet­módnak. Emiatt sokan túl korán vetik be­le magukat a nemi életbe, ami számtalan egyéb veszélyen kívül (pl. különböző be­teg­ségek, nem kívánt terhesség) lelki ki­üre­se­déshez, kiégéshez vezet. A szexuális kap­cso­latteremtés ugyanis nem csupán testi érint­kezés, hanem lelki és szellemi azonosulás. Amennyiben ennek a követelménynek nem tesz eleget a kapcsolat, akkor ez a biológiai folyamat lealacsonyul az állatvilág szintjére, és lélek nélküli közösülés lesz belőle. Ehhez viszont nem muszáj embernek lenni, a nemi vágyak ösztönszerű kiélésére az állat is képes. Sok esetben azonban még ezt a szintet sem éri el az ily módon végzett aktus, mert az állatok közötti párzást legalább a faj­fenntartás ösztöne motiválja.

A kiteljesedett kapcsolathoz a nemi érettségen kívül elengedhetetlenül szükséges a szellemi érettség is. Ráadásul a szellemi megállapodottság bekövetkezése nem kor kérdése, hanem egyénenként változó. A 18. életév, vagyis a nagykorúság elérése még nem jelent automatikusan szellemi érettséget is. A fiatalok zöménél a felnőtté válás jóval később szokott bekövetkezni, és ezt nem lehet felelőtlen cselekedetekkel gyorsítani. A sietség, az élet habzsolásának vágya megfoszt bennünket a szerelem teljes átélésétől, attól az élménytől, amely a legtöbb boldogságot képes nyújtani az életben. A kíváncsiság, a felnőttek utánzása ezen a téren sem ajánlatos, mivel ugyanolyan csömört okoz, mint a korai dohányzás, vagy az italozás. A szellemileg éretlen ember a szexben nem a bol­dogságot, az együttes kiteljesedést keresi, hanem a kielégülést, aminek elengedhetetlen következ­ménye a csalódás, a kiábrándultság. A szex nem abból áll, hogy bemászunk az ágyba, „rugózunk” néhányat, és túl vagyunk rajta. Itt nincs értelme rekordot dönteni. A szexuális boldogság nem az aktusok és a partnerek számától függ, hanem az érzelmek mélységétől. A szerelemben a számoknak nincs jelentőségük.

Maradéktalan boldogságra csak a testileg és szellemileg egyaránt érett ­ember képes. A szellemileg is kiteljesedett partnerek tud­ják csak végigjárni az utat, amely egy­más egyé­niségének a felfedezésétől a teljes elfogadásáig ve­zet. Ebben az esetben a partnerek egyi­ké­nek sem lesz már fenn­tar­tása a másikkal szem­ben, így örö­müket fogják lelni a test­i sze­re­lemben is. A szexuális kap­cso­latot csak ak­kor szabad elkez­de­ni, amikor a sze­­re­lem beteljese­dé­sé­nek a vágya tel­jesen termé­szetessé válik mind­két fél számá­ra, hogy sem­mi se ve­szé­lyeztesse a bol­dog­ságot. Ha két ember iga­zán szereti egymást, ha lelkileg is össze­tar­toznak, ak­kor megérzik egymás rez­düléseit, és feloldód­nak a gátlások, szoron­gá­sok, fé­lel­­mek. A szerelem tehát hu­ma­nizálja, esztétikussá vará­zsol­ja a szexualitást, így megóvja a part­nereket az érzelem nélküli fi­zi­­kai érintkezés által kiváltott trau­­mától. A szerelem az udvarlástól, az elfogadáson át a beteljesülésig több szakaszra oszlik, amit nem érdemes átugorni. A taoista életszemlélet szerint: „Az utat is élvezni kell, nem csak a célt.”

A felvilágosult emberek más szemmel nézik az életet. A kispolgári gondolkodásmód távol áll tőlük. Ezek az emberek csak akkor válnak boldoggá, ha hozzájuk illő társra lelnek. Ezekben a kapcsolatokban a házaspár nem egymás ellen él, és nem birtokol, hanem szoros szellemi szövetséget alkot egymás támogatására. Ahol a férfi nem egy megunt és zsörtölődő robotgéppel él együtt, nem ingyen cselédként kezeli a feleségét, az asszony pedig nem házi zsarnok­ként tűri férjét, keserűen melen­get­ve kielégítetlen vágyait. Nem gaz­dasági és jogi kényszer, nem az elszenvedett sérelmek által hajtott törlesztési vágy, hanem örömteli barátság fűzi őket egy­máshoz. Igazi szövetség, amely nem szűkül le rájuk, hanem kiter­jed mindenkire.

 

Az igaz boldogsághoz azonban még ennél is több kell. Ma már nem divat a szexuális önmeg­tartóztatás, a szüzesség, de nők esetében a tökéletes boldogság ér­zését gyakran beárnyékolja a házasság előtti nemi élet, a nagy „Ő” előtti felelőtlen kapcsolatok tudata. Nem egy asszony pana­szolta már el pszichológusának, hogy mennyire bántja, hogy nem a férjéhez fűződik az az élménye, amely minden nő életének alap­vető, so­ha el nem felejtett mo­men­tuma. Minél nagyobb a sze­relem, minél nagyobb a boldog­ság, annál fá­jóbb a tudat, hogy a szüzes­sé­gü­ket érdemtelenre pa­za­rolták, és nem annak adták ma­gu­kat teljes egé­szében, akit a vilá­gon a leg­jobban szeretnek. Ezt az érzést egy fiatalasszony nagyon talál­óan így fogalmazta meg: „Most nem tudok mást nyúj­tani a fér­jemnek – akit pedig halálosan szeretek –, mint a korábbi partnereimnek, akikkel csak kísérle­tez­tem.” A szerelem önzet­lenné teszi az embert, így magunknál is fontosabb lesz a másik öröme, érdeke, boldog­sá­ga. A szere­lem totalitásigénye következtében tár­sunknak mindent és mindenünket szeretnénk odaadni. Aki azonban a legfőbb értékét korábban méltatlanra pazarolta, az élete hőn szeretett párjának valóban nem adhat mást, mint amit az bármely nőtől meg­kaphat.

Gyakran előfordul az is, hogy egy fiatal lány csak azért adja oda magát a partnerének, mert a követelődzésnek engedve így szeretné őt maga mellett tudni. „Lefekvéssel” azonban nem lehet egy fiút sem megtartani, a zsarolással kikényszerített nemi kapcsolat csak futó viszonyt eredményez. Ráadásul a könnyen megkapható lányok értéke devalválódik, egy önmagára valamit is adó férfi nem köti életét egy kézről-kézre adott könnyűvérű nőhöz. A legtöbb férfi egyáltalán nem válogatós, amíg kalandot keres, de mindjárt igényessé válik, ha a leendő felesége kiválasztásáról van szó. Sajnos a fiatal lányok többsége erre túl későn döbben rá, akkor, amikor az eltékozolt évek alatt kergetett álomkép szertefoszlik, vagy amikor a megtalált „igazinak” már nem tudja azt nyújtani, amit szeretne. A szerelem az emberi életnek olyan kivételes adománya, bol­dogságforrása, amely természetszerűleg igényli a férfi és a nő totális egymásra találását, fenntartás nélküli elfogadását, és énjük tökéletes egybeolvadását. Nem érdemes tehát elaprózni magunkat, mivel teljes értékű kap­csolatra csak teljes értékű partner tarthat igényt.

Legalább ennyire lehetetlen a kapcsolat megszilárdítása gyermekvállalással. Gyakran hallani azt a téves felfogást, hogy majd „minden jóra fordul, ha megjön a gyerek”. A kötelék megerősítésére, vagy egy rossz házasság fenn­tartására azonban teljesen alkalmatlan a gyermekvállalás. Az utódok neve­lése szilárd bázist igényel, ez a vállalkozás még a boldog házasságban élők számára is megpróbáltatást jelent. Az olyan házasság, mely a gyermekáldás előtt is válságban volt, később még nagyobb krízisbe jut. A gyerek csak tetézi az amúgy is meglevő bajokat.

A korán kezdett szex nem oldja meg a szeretetéhségből eredő problémákat sem. A fiatal lányok egy része ugyanis a sivár családi életből, az otthontalanságból menekül a sze­re­lembe. A szexuális partner azonban nem képes pótolni a szülői szeretetet, így a következmény nem megnyugvás, hanem egy újabb csalódás lesz. A modern, előítéletektől mentes élet könnyebbé teszi a nemi élet elkezdését, de meggondolandó, hogy érdemes-e élni ezzel a lehetőséggel. A túlzott szabadság veszélyei ugyanis a szexben csúcsosodnak ki, és ezekkel még felnőttkorban is nehéz megküzdeni. Nem cél­szerű tehát gyerekfejjel olyan veszedelmeknek kitenni magunkat, melyeknek következményei egész életünkön át kísértenek minket.

Tovább tetézi a bajt, ha valaki ebben a korban gyermekszülésre is vállal­kozik. Az anyaszerepre éretlen nő ugyanis gyakran beleragad a lánykorába. Miután még nem élte ki magát, nem szórakozott eleget, továbbra is őrzi a függet­lenségét, hajtja a kalandvágy. Tinédzser éveit taposva az is természetes, hogy továbbra is szép és kívánatos akar ­maradni. Félti az alakját, csak magára gondol, képtelen megélni az önzetlen, gondoskodó anya szerepét. Az ilyen nő vagy másokra bízza a gyerekét, vagy úgy hordozza magával min­denhová, mint valami koloncot. Meggondolatlan, elhamar­kodott lépésével szánandó sorsra kárhoztatta gyermekét. Ugyanakkor ő sem boldog, mert már nem teheti azt, amit akar. Gyermekét kelléknek szülte azért, hogy a partnerét megtart­hassa vele. Müller Péter szavaival élve, nem embert hozott a világra, hanem egy ütőkártyát, vesztes szerelmi partijához. Mivel nem nőtt fel a feladathoz, így a gyermekét játék babának tekinti, eleven hajas babának, akivel szórakozni lehet. Miután számításai nem váltak be, hamar rájön, hogy csak a gondjait szaporította. Ekkor már nem is bánná, ha kicsi­nye eltűnne a világ színpadáról, és élhetné tovább a korábbi szabad, független életét. Erre azonban nincs mód, így a továbbiakban képzeletben éli meg a fiatalságát, a korával járó elszalasztott élményeket. Ez azután azzal a következményekkel jár, hogy végképp beleragad a serdülőkor időszakába. Később sem tudja felvállalni mindenkori önmagát, belefeledkezik egy álomvilágba. Az idő múlásával ezekből a nőkből lesznek a festett hajú, felvarrt arcbőrű, műmellű „csitrik”. Egyébként az élet más téren is tele van ilyen „leragadt” emberekkel. Túl korán vágnak bele egy feladatba, vagy megriadnak a változástól, a folyamatos átalakulástól, és éretlen kamaszok maradnak.

 

Az élet bonyolultsága folytán nem mindenkinek adatik meg a teljes körű boldogság. Az egészséges emberek között is sokan vannak, akiknek elhivatottságuknál fogva eleve le kell mondaniuk a nemi élet által nyújtott örömökről, mert pl. az egyház szolgálatába lépnek. Ez esetben a szexuális vágy kiélését egy magasabb rendű érzés, Isten szolgálatának a vágya pótolja, amely képes felülemelkedni a testi örömök által nyújtott boldogságon. Az egyedüllétnek van még egy különleges esete is, amikor valaki azért magányos, mivel nem talál magának azonos tudati szinten álló társat, de az embe­riség jelenlegi fej­lettségi szintjén ez a veszély ma még kevés embert fenyeget. A munkájuk mellett elkötelezettek is gyakran lemondanak a magánélet által kínált boldogságról, mert azt tartják, hogy a teljesítmény feltétele a magány. A család ugyanis kötelezettségekkel jár, így inkább megfosztják magukat az általa nyújtott örömöktől és vállalják az egye­düllét keserveit, mivel a szabad, kötetlen cselek­vésnek, a küldetés maradéktalan teljesítésének ez az egyetlen módja. Amikor a királyi pompának hátat fordított Buddha az erdőben megtudta, hogy a felesége gyermeket szült, csak annyit mondott, hogy „bilincs született”.

Az egyedüllétnek tehát van egy hallatlanul nagy előnye: a függetlenség. Sokan ezt akkora kincsnek tartják, ami önmagában felér a boldogsággal. Timár Katalin szerint: „A boldogság a függetlenség mélyén rejlik. Igaz, hogy ezt a függetlenséget a függés mindenfajta változatának kell megelőznie, hogy benne minden ellentétében megmutatkozhasson a magányosság pozitív volta. A kapcsolatok tapasztalatai tehát mégiscsak elengedhetetlenek. Végig kell járni unt társulások, súrlódások, félelmek, elvesztések útját, hogy velejéig kitapasztaljuk, ez sem az igazi. Égnünk kell a szenvedélyek kohójában, hogy rájöjjünk, a boldogság nem itt lakik. Tűrnünk kell anyagi kifosztottságot, és tornyosuló jólétet, hogy belássuk, mindennek semmi köze sincs a boldogsághoz. Csak amikor minden kötelék elszakadt, minden érzelmi örvény elsimult, minden vihar elült, amikor tökéletesen kiábrándult, elhagyatott az ember, akkor kezd felfényleni a boldogság. Itt kezdődik a magányosság varázslata. Az ember nem valamitől boldog, ahogyan hiszi. A boldogságnak nincs anyagi vagy érzelmi feltétele. Önmagából való, és önmagától teljes.”

A független embereknek a boldogságról alkotott fogalmuk is rendhagyó. Számukra az jelenti az igazi örömöt, amikor a munkájuk során koncentráltan foglalkoznak egy maguk által választott tevékenységgel, és ezalatt olyan önfe­ledt állapotba kerülnek, amelyben elveszti jelentőségét az idő, a tér, és valósággal eggyé válnak azzal, amit csinálnak. Ebből az átlagember számára is levonható az a tanulság, hogy aki a feladatát teljes odaadással végzi, az maga is teljessé, egésszé és megelégedetté válhat. Az alábbi anekdota minden magyarázatnál frappánsabban fejezi ki ezt a folyamatot. Egy szellemi útkereső csoport megkérdezte az őket oktató Zen-mestertől: Hogyan tudja az ember elérni a nyugalmat, az elégedettséget, a boldogságot? A mester válasza így szólt: „Ha ülök, akkor ülök; ha állok, akkor állok; amikor eszek, akkor eszek.” Hiszen mindnyájan ezt tesszük, mégsem találjuk meg a belső nyugalmunkat! – válaszolták a tanítványok. Ez azért van – mondta a mester –, mert amikor ültök, arra gondoltok, hogy fel kellene állni; ha álltok, már majdnem futásnak eredtek; és amikor futtok, már az evésen jár az eszetek; amikor pedig esztek, azon tűnődtök, mi volt tegnap és mi lesz holnap. Sosem vagytok ott, ahol vagytok, ez a baj!

Aki úgy végzi a munkáját, hogy szinte „istentiszteletté” emeli, közelebb kerül a boldogsághoz. Ennek módja, hogy fegyelmezetten, koncentráltan, elmélyülten és alázattal kell ellátni feladatunkat. Semmilyen kártékony érzés nem vehet rajtunk erőt, ha az adott feladatra koncentrálunk. Nem az a lényeg, hogy munkánkat siker koronázza, még kevésbé az, hogy elnyerjük méltó jutalmunkat. Lelki nyugalmunk, boldogságunk szempontjából az a fontos, hogy amibe belekezdünk, azt tökéletesen és szeretettel csináljuk. Aki csak a sikerre, a jutalomra kacsingat, az boldogtalan marad. Az életművészethez érdeknélküliségre és összpontosításra van szükség. Aki művész akar lenni, annak el kell veszítenie magát a műben.

Az előbbi példán túl­me­nően a hatalom is jár­hat egyedül­léttel. Ez nem egyenlő a magánnyal. A ma­gány ugyanis a kapcso­latteremtési képesség hiá­nyából fakad. A hatalom­mal bíró emberek nem ma­gányosak, sőt sokszor talp­­nyalók és haszonlesők ha­da nyüzsög körülöttük. Emiatt még az is előfor­dulhat, hogy az ilyen em­ber vágyik a ma­gányra. Egyedül­létüket a hasonló kaliberű társ hiánya okoz­za. Néha metafi­zikai okok­ra vezet­hető vissza az egye­düllét. Vannak, akik az át­lagnál intenzívebben em­lé­keznek a túlvilágra, ahonnan érkeztek. Tudatalattijukban felidéződik egy nagyszerű, esz­ményi világ, ami a jelenlegi valós világhoz egyáltalán nem hasonlít. Maguk­kal hozzák odaátról a tökéletes partner, a saját duállelkük képét is, és nem tudnak megalkudni a szürke valósággal, ami a fizi­kai síkon körül­veszi őket. Így hiába keresik, nem találják a pár­jukat. Bárki jön eléjük, képtelenek megnősülni, vagy férj­hez menni. Együtt élnek az aszt­rálsík­ról magukkal hozott ideáljukkal, és fizikai síkon egyedül maradnak. Ezek az emberek többnyire az élet más területén sem találják helyüket a Földön, és alig várják, hogy ismét visszakerüljenek az igazi otthonukba.

A boldogtalanságnak vannak mélyen gyökerező, az előző életeinkből származó okai is. Ezek közül nem túl gyakori, de igen jellemző tünetekkel jár a tunyaság. A lusta, henyélő lelkek inkarnációik során gyakran megismétlik előző életüket, ha az békés és nyugalmas volt. Ezt oly módon teszik, hogy vala­mely közösség zárt világát választják életterüknek, amely megvédi őket a valóságos világgal való ütközéstől. Nem akarnak elmerülni az élet örvényében, ezért egy erős háttér­országra támaszkodva kivonják magukat a társadalmi fejlődést szolgáló erőfeszítések alól. Egy idő után azonban megbánják a döntésüket, látván, hogy elvesztegetik idejüket. Ez a belátás viszont tudati szinten nem képes megnyilvánulni, az érintettek csupán annyit éreznek, hogy állandóan valami küzdelem folyik bennük. Zavartalan életük ellenére nem iga­zán bol­dogok, mert a lélek lelkiismeret formájában állan­dóan nyugtalanítja őket. Más lehetőség híján ugyanis így próbálja meg rávenni az egyént vegetáló életmódjának feladására, a fejlődést elősegítő nehézségek vállalására.

A boldogtalanok táborának legfeltűnőbb típusa a mazochista. Érzelmi vonalon mindenkit, így önmagát is kínozza. Sóvárog a barátok után, de elmarja őket magától. Mindig olyasmi után fut, amit nem kaphat meg. Ha mégis megkapja, már nem érdekli tovább a dolog. Nem tudja megbecsülni az élet ajándékát. Szomjazza a szeretetet, de önzése érzelmi vákuumot teremt körülötte. Tulajdonképpen érzelmi csodára van beállítva, de azt mindig kívülről, égi kegyelemként várja, mialatt mindent megtesz, hogy a csoda sohase férkőzhessen hozzá. Született boldogtalan ember, aki szenved a magányosságtól.

[

Jelentős mértékben hátráltatja a boldogság elérését a kor is, amelyben élünk. Mindnyájan érez­zük, hogy világunk vészjóslóan elmé­lyülő krízisben van, ami kül­ső és belső tünetekben egyaránt megnyil­vánul. A válság külső jelei, hogy a modern technika az iparilag fej­lett országokban egyre elviselhe­tet­le­nebb mérté­kű kör­nye­zet­szennye­zést okoz, ami már a klíma teljes össze­omlásával, a természet tönkr­e­tételé­vel fenye­get. Naponta kö­zel 50 növény- és állatfaj hal ki, és a fák esztelen irtása kö­vet­kez­tében évente 130 ezer négy­zet­ki­lométer­nyi erdőt irtanak ki vi­lág­szerte. Ez annyi, mint Né­met­or­szág, Belgi­um és Hollan­dia összes erdőterülete. Ez a módszeres ter­mészetcsonkítás el­sősorban Dél-­Amerikában, fő­leg Brazíliában zaj­lik. Az Ama­zonas menti er­dők két­harmadát már ki­vágták. A Sao Paulo áll­amban található trópusi erdők 1845-ben csak­nem 20 millió hektárnyi terül­e­tet foglaltak el. Mára 750 ezer hektár maradt belőle.[11] Mellesleg az itt élő trópusi növény és állatfajok 90%-a sehol nem található meg a Földön. Az indonéz szigetvilágban és Afriká­ban zajló pusztítást is figye­lembe véve évente 12 millió hektár erdőt irtanak ki a világon anélkül, hogy pótolnák. Madagaszkáron az erdőknek már a 90%-a pusztult el, Kalifor­niá­ban pedig az eredeti vörösfenyő-állomány 90%-át irtották ki. Ha ilyen ütemben folytatódik az er­dő­pusztítás, 10 éven belül a ma­radék is eltűnik.

Ná­lunk sem jobb a helyzet. A va­lamikori er­dőknek ma már csak a töredéke van meg az Al­földön. Az ember megjelenése előtt a Kárpát-me­dence terüle­té­nek 90%-át borí­totta erdő. Még a Honfoglalás ide­jén, va­gyis 1100 évvel ezelőtt is 60% volt az erdőterület Ma­gyaror­szágot. Ma ez az érték 18%. Ez a szint Európában a leg­ala­csonyabb. (Az Európai Unió korábbi tagállamaiban ez az arány 24%, míg Finnor­szág­ban 76%. Még a szomszédos Szlo­vá­kia is 45% erdőál­lo­mánnyal ren­delkezik.) Az erdőirtás a lakott települések környékén volt a legintenzívebb. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a levegő szennye­zettsége a legtöbb nagyvárosban már oly mértékű, hogy belégzése közvetlen veszélyt je­lent az egészségre.

Ennek ellenére tovább folyik a természet pusztítása és a motorizáció növelése, holott minden egyes fa 14 ember oxigénszükségletét képes megtermelni, és minden újonnan forgalomba kerülő rob­banó­motoros gépkocsi 800 em­­ber számára elegendő oxigént fo­gyaszt el. Az egész világra ki­ha­tó atmosz­férarongálás felbe­csü­lése ér­dekében érdemes meg­jegyezni, hogy jelenleg 806 mil­lió személygép­kocsit és kisteherautót tartanak üzem­ben szerte a vi­lágon, és számuk évente 26 mil­lióval növekedik[12]. Ebből 135 mil­lió az Egyesült Államok, 56 millió Japán és 45 millió Német­ország útjait rója. (Nem 26 milliót gyártanak, ha­nem ennyi a növe­ke­­dés. Az évente előállított 56 mil­lió[13] sze­mély­­gépkocsiból 30 millió szol­gál a leselej­tezett autók pótlá­sára, és 26 millió a szaporulat.[14] Az el­adási sta­­tisztika pedig mere­de­ken ível fel­felé.) Egy vi­lág­banki ta­nulmány szerint 2020-ra az uta­kat ellepő gép­kocsik szá­ma több mint 1,5 mil­li­árdra emelkedik. A mo­tor­ke­rék­­pá­rokkal együtt 1,8 mil­­liárd robbanómotoros jármű­re számíthatunk. Eb­ben nin­cse­nek benne a ha­szon­gép­­­jár­művek, a mun­ka­gépek és az oxigén­fo­gyasz­­tásban élen járó repü­lő­gépek. Ez utóbbi hatását sokan hajlamosak alá­be­csül­ni, pedig a Földön na­pon­­ta 85 000-szer emel­ked­nek ma­­gas­ba utas- és teher­szál­lító re­pülő­gépek, ame­lyek évente 1 milliárd utast és több millió tonna árut szál­lítanak. Csupán az euró­pai nemzetközi hajófor­ga­lom évente 23 millió tonna kén-dioxidot és 3,3 millió tonna nitrogén-oxi­dot juttat a lég­kör­be.

A jelenlegi 1 milliárd gép­­­jármű és a katonai-, va­la­mint sportre­pülő­gépekkel együtt több mint 1 millió légi jármű által kibocsátott füstgázok veszélyességét növeli, hogy közvetlenül a sztratoszférát szennyezik. Itt a szén-dioxid hő­visszaverő hatása sokkal nagyobb, mint talajközelben. Az olcsó fapa­dos járatok szaporodása tovább fokozta a légszennyezést. (Csupán a Budapest – New York já­raton, egyetlen út alatt 50 tonna folyé­kony üzemanyagot éget el a repü­lőgép hajtóműve.) A ki­engedett forró szénhid­ro­gének a levegő oxi­génjével ke­veredve szén-dioxi­dot, szén-monoxidot és kén-di­oxidot alkot­nak. Egy tanul­mány sze­rint 2050-re az Egyesült Ki­rály­ság üveg­ház­hatást oko­zó gáz­kibocsátá­sá­nak 75%-a a repülés­ből származik. Javulás hosszú távon sem várható, mert a világ repü­lő­terein a forgalom 12 évente meg­két­szereződik.

A repülőgépeknél is nagyobb mértékben szennyezik a környezetet a kereskedelmi hajóflották. A nagy teherhajók és óceánjárók ugyanis dízelolaj helyett a finomítók legolcsóbb és legnagyobb kátránytartalmú fűtőolaját tankolják, és nem rendelkeznek semmilyen füstszűrővel. A hajók kén-dioxid- és koromkibocsátása sokszorosa a szárazföldi közlekedésben megengedett értékeknek. A 16 legnagyobb teherhajó annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint 1 milliárd autó. Miközben a gépkocsigyártókat egyre szigorúbb szabályok ösztönzik alacsony károsanyag-kibocsátó modellek kifejlesztésére, a világtengereken ma is ugyanolyan olajfaló és koromokádó monstrumok cirkálnak, mint húsz évvel ezelőtt.

Globális méretekben a levegő­szennye­­zett­ség vezetett a savas esők kialaku­lásához, az eddig még nem tapasztalt mértékű aszály­hoz, és az ózonréteg fo­kozatos szétfosz­lásához. Nem kis rész­ben a kaotikus klimatikus viszonyok­nak tudható be a fej­lődő országok meg­­­állíthatatlan elszegé­nye­dése, amit to­vább súlyosbít a túlnépesedés. Ennek kö­­vetkeztében a világon minden he­te­dik, ember éhezik. Sta­tisztikai felmé­rések szerint évente több mint 30 mil­lióan halnak éhen, vagy pusztulnak el a hi­ányos táp­lálkozásból eredő beteg­ségek követ­kez­tében, és egyharmaduk gyerek. A megmen­té­sükhöz annyi pénz is ele­gen­dő lenne, amennyit je­len­leg a gazdag orszá­gok­ban kutya- és macs­kaeledelre köl­te­nek. Megdöb­bentően nagy az éhe­zők száma is. A FAO ki­mutatásai sze­rint je­len­leg 1 milliárd alultáplált em­ber él a fejlődő orszá­gokban, és a szá­muk egyre nő. Az éhezés határmezs­gyéjén 2 milliárd em­ber él. Ők elegen­dő mennyiségű éle­lemhez jutnak ugyan, de táplálkozásuk egyol­da­lú. Oly kevés vitamint és ás­vány­­anyagot tartalmaz, hogy a hiány­beteg­ségek bármikor meg­tá­madhatják a szer­vezetüket. Közülük 140 millió gye­rek­nek azért van látás­za­vara, mert A-vita­minhiányban szen­ved­nek. Haitin az éhín­ség már oly mértékű, hogy az em­berek agyagból sütött kek­sszel csil­la­pítják az éhségüket. Nehogy azt higgyük, hogy ez helyzet bennün­ket nem érint. A leg­újabb kutatások sze­rint már az Euró­pai Unióban is 80 millió ember éhezik, köz­­­tük 20 millió gyerek.

 

Még válságosabbá teszi a helyzetet a fegyverkezési haj­sza, az értelmetlen he­lyi háborúk szaporodása. Csupán a II. világháborút követő úgymond „bé­ke­időben” 150 helyi háború tört ki vi­lágszerte, amelyben 20 millió em­ber vesztette életét. Az ily módon ke­let­ke­zett vesztesé­get jól érzékelteti, hogy csak a boszniai háborúban 200 ezer ember halt meg, 4 millió embert szám­űztek az otthonából, az anyagi kár pe­dig meghaladta az 5 mil­li­árd dollárt. Ennél is na­gyobb volt az áldozatok szá­­ma Ru­an­dában, ahol 1 mil­lió em­bert mészá­rol­tak le a törzsi vil­longások so­rán, és 130 ez­ret tartóz­tat­tak le nép­irtás vád­já­val. Az or­szág szin­te min­den la­ko­sa gyil­kos vagy ál­do­zat volt. Ez esetben a bű­nö­sök fele­lősségre vo­ná­sa sem le­het­séges, mert olyan so­kan van­nak, hogy a bíró­sági pe­rek le­foly­tatása 100 évig tarta­na. 2003-ban 30 or­szág 2,3 milliárd lakosa vett részt va­la­milyen fegy­ve­res kon­flik­tus­ban. Vi­lágszerte 300 ezer gyer­mek­katona harcol kü­lön­böző há­borúkban. Jelenleg a világ or­szá­gai közel 100 mil­lió dollárt köl­tenek fegy­verekre, órán­ként. Így nem csoda, hogy el­ural­ko­dott az erőszak, a bűnözés a Földön. Az 1980-as évek­ben az egyéni bűnö­zők, a maffiaszerű fegy­veres ban­dák, és a kü­lön­bö­ző dik­ta­túrák több embert üldöz­tek, kínoztak és gyil­koltak meg, mint amennyit a tör­ténelem folyamán összesen.

Mindenütt romlik a közbiz­ton­ság, a fegyveres bűncselekmé­nyek mindennapossá válnak, a külön­böző terrorszervezetek és a maffia már nem csak a gazdasági szférá­ba, hanem a politikába is beépült. A kábító­szer-élvezet meg­­­állít­ha­tatlanul terjed, nyo­má­ban a fiatal­korú bűnözés, a pros­­ti­tú­ció, az AIDS, és a családok fel­bom­lá­sa. (Csupán az Egyes­ült Államok­ban évente 40 milliárd dollárt költenek dro­gokra.) Mi már ott tar­tunk, hogy egy 9 éves kis­fiút he­roin-túlada­go­lással szál­­lítot­tak kór­­ház­ba. A 4 éves kis­öccse pe­dig mód­­szer­tani be­mu­tatót tartott a rend­őrök­nek. A bűnözés mérté­ké­re jel­­lemző, hogy csupán az USA-ban minden 22. perc­ben meg­­­­gyil­kol­nak, min­den 47. má­sod­perc­ben ki­rabol­­nak, és min­den 28. másod­perc­ben ­­foko­za­tosan elsze­gé­nye­dő álla­mok­­ban még rosszabb a hely­zet, mert eb­ben a régió­ban egyre na­gyobb szerepet ját­szik a meg­élhetési bű­nözés is. Nem meg­­lepő az a sta­tisztikai kimu­tatás, hogy a volt szo­­cialista országokban az el­múlt 3 év alatt oly mértékben nőtt a bűn­cselekmények száma, mint Nyugat-Európában 15 év alatt. En­nek láttán nem véletlenül szü­letett az a keserű megállapítás, hogy: „Az Úr kőbe véste a szeretet igéit, és az emberek most ezekkel a kövekkel verik agyon egymást.”

Újabban azokat is kirabolják, akik egész nap otthon ülnek. A minap egy agyfúrt társaság tiszt­viselő orgánumú tagja telefonon felhívott egy idős há­zaspárt, és ellentmondást nem tűrő hang­nem­ben fel­szólította őket, hogy fá­rad­janak be a társadalom­biz­tosí­tási pénz­tár­ba, hogy aláírják a nyug­díjemelé­sük­kel kapcsola­tos irato­kat. Sze­gények nem tud­ták, hogy az infláció mérté­ké­vel ará­nyos nyugdíj­emelést nem kell kü­lön igé­nyelni, mert ez auto­ma­tiku­san jár. Csekély kis járan­dó­ságukat féltve fel­ke­rekedtek, és ahogy kí­ván­ták, be­mentek a Hivatalba. Ott derült ki, hogy hiá­ba fá­radtak be. A cél a ki­moz­­­dí­tásuk volt, mert mire ha­za­értek, kira­bol­ták a la­kásu­kat. Minden moz­dítható hol­mit el­vit­tek. A szél­há­mos­sághoz azonban ész is kell, és az új generáció színvo­nal­romlása ebben a szak­má­ban is érez­teti hatását. He­lyette a nyers erőszak jött di­vatba.

Az előző korok betörői még nagy hangsúlyt fektet­tek a szakmai tudás­ra. Tar­tóz­kodtak az erőszaktól, ezért napo­kig figyelték a házat, lakóinak szoká­sait, és füzér­nyi álkulcsot gyár­tottak a feltűnésmentes bejutás érde­kében. Nap­jainkban azon­ban a brutalitás oly mér­téket ért el, hogy már az sem érdekli a betörőket, ha otthon van a la­kás tulaj­donosa. Amennyiben szüksé­gük van a kisze­melt értékekre, berúgják az ajtót, a tulajdonost egyetlen csapással agyon­ütik, és kifosztva a lakást villámgyor­san távoznak. Tanúkat nem hagynak hátra, és abban bíznak, hogy hamarabb elhagyják a helyszínt, mint ahogy a rendőrség kiérkezik. Az autótol­va­jok sem bajlódnak már a gép­kocsik fel­törésével. Megvárják, amíg a kiszemelt autó tulajdonosa beül a jár­művébe. Ekkor a tolva­jok egyike a kocsi elé áll, a másik pedig a szélvédőn keresz­tül pisz­tolyt fog a tulajdonosra. Ezután ki­rángatják a szerencsétlen kár­val­lottat a ko­csiból, majd elhaj­tanak vele. Enn­ek az ak­ciónak a sikerét is a meglepetés­szerű tá­ma­dás segíti elő. Mire az áldo­zat fel­ocsú­dik a sokkos állapotból, a rablók messze járnak. Az igazi kétség­beesés azonban ak­kor lesz úrrá rajta, amikor megtudja, hogy a biztosító nem hajlandó meg­té­ríteni a kárt. Hiába a lopáskárokra is kiterjedő mé­regdrága kiegészítő biztosítás, a szabály­zat elő­írja, hogy: „Az indítókulcs gyújtás­kap­csolóba hagyása kizárja a biztosító fele­lősségét.”

Ha elszámítják magukat, az sem tra­gédia. A bűnözőknek ugyanis jo­ga­ik vannak. Miközben ők szem­reb­benés nélkül halomra gyilkolnak ár­tatlan em­be­reket, a törvény tiltja, hogy a rendőr megfogja a betörő kar­ját, mert ez táma­dás­nak minősül. Még a nevét sem lehet meg­említeni, mert ezt is tiltja a jog. Ki sem hallgat­hatják őket, amíg az ügy­védjük meg nem ér­ke­zik. Ha az ügy­véd elég ügyes, a vádlottat a szo­ciá­lis körül­mé­nyeire hivatkozó blab­la alapján fel­men­tik. Amennyi­ben a bíró­ság „hát­rá­nyos hely­ze­tük” ellenére még­­is ki­szab né­hány év börtön­bün­tetést rab­ló­gyil­kos­sá­gért, ak­kor sem esnek két­ségbe. A de­mok­ratikus or­szá­gok börtö­neiben köz­ponti fű­téses kétsze­mé­lyes cel­lák, hi­deg-me­leg vizes zuha­nyo­zó, na­pi há­romszori étkezés, jól fel­sze­relt kondi­te­rem, társalgó, könyv­­tár és színes televízió várja az el­ítélteket. (So­kan azon­ban ezt is keveslik. Az Egyesült Álla­mok­ban egy elítélt be­perelte a Salt Lake megyei bör­tönt, hogy a zu­hanytálcák nem alkalmasak für­­désre, mert túl csúszósak. A bíró­sá­gon azzal érvelt, hogy a hideg-me­leg vizes zuhany pad­ló­jának síkossá­ga kimeríti a kegyetlen bánásmód, és a külön­leges büntetés fogalmát. A bíró­ság azzal utasította el a kere­se­tet, hogy a zuhanytálcák csú­szós­­sága min­den nap koc­káz­tatja a szabadlábon levő lakos­ság testi épségét is.)

A művészi hajlamú széplelkeknek műtermet bocsátanak a rendel­kezé­sükre, hogy kiélhessék alkotói vá­gyaikat. A hiányos iskolázottságúak befejezhetik a tanulmányaikat is, bár ehhez többnyire nem fűlik a foguk. Szívesen jár­nak azonban a „nehéz fiúk isko­lájába”, ahol többszörösen vissza­eső, profi bűnözők oktat­ják őket a „szakma” rejtelmeire. Így mi­re szabadulnak biztosítva van a szak­képzett utánpótlás is. Ma már dol­gozniuk sem kell, hiszen a becsületes embereknek sincs munká­juk. Ennek ellenére gyak­ran szabad­ságra mehetnek, sőt ha egy kis meg­bánást szín­lelnek, szabadon engedik őket, és csak éjszakára kell bemen­niük a bör­tönbe. Ter­mésze­te­sen meleg va­cso­rá­val várják őket, mert kint, ab­ban a cudar világ­ban biztosan meg­éheztek. Nem kell gon­dos­kod­niuk a szállásról, az étke­zés­ről és egyéb rezsi­költségek elő­te­­remtéséről. Mind­ezt az állam fi­­zeti, többek között az áldo­zatok zsebéből. A több­szö­rö­sen visszaeső, megrögzött bű­nözők sem szakadnak el a külvilágtól, szervezetüket, ér­de­kelt­sé­geiket a börtönből is zavartalanul irá­nyíthatják. Eh­hez régebben még meg kellett vesztegetniük a börtönőröket, hogy szabadon fogadhassák bűntársaikat. Ma már erre sincs szükség, mivel a jelenlegi rendelkezések lehe­tővé teszik, hogy az elítéltek a börtönbe is magukkal vigyék a mobiltelefonjukat.

Néhány éve már a szexet sem kell nélkülözniük az elítélteknek. Számos európai országban lehetőség van arra, hogy a rabok egy elkülönített szobában házaséletet éljenek. Havonta egyszer a házastárs családostól is meglátogathatja az elítéltet. Ilyenkor együtt étkezhet­nek, tévézhetnek. Gondot csak az okoz, hogy közben ki vigyázzon a gyere­kekre. A túlterhelt börtönőrök ugyan­is gyermekmeg­őrzést nem vállalnak. Szanatóriumszerű állapotokra utal, hogy a Fülöp-szigeteken végrehajtott börtönrazzia során csaknem 120 da­rab nagyképernyős televízió került elő a cellákból. Az igazgató azért rendel­te el a kutatást, mert gyanúsan magas volt a börtön villanyszámlája. Az őrök egy sereg DVD-lejátszót, HiFi-tor­nyot és mobiltelefont is elkoboztak. Emellett ráakadtak 900 fegyverre, kard­ra, machetere, késre és több száz éles lőszer­re. Az engedékenység világre­kordját egy kolumbiai börtön állította fel, ahol a szigorú őrizet ellenére 511 örömlányt találtak. Ezenkívül rábuk­kan­tak egy magánszaunára, több ki­sebb szeszfőzdére, számos fegyverre, számtalan mobiltelefonra, és ölebként tartott rotweilerekre. A felügyeleti hatóság arra is fényt derített, hogy ebbe a „börtönbe” csak protekcióval lehetett bejutni.

Az angol börtönökben is aranyéletük van a raboknak. Az elítéltek egész nap a szobájukban heverésznek, és ágyban reggelizhetnek. Műholdas televíziót néznek, több tucat csatornával, és ingyen telefonálhatnak. Nagyvonalú zsebpénzt kapnak, amit a szó­rakoztatásukra becsem­pé­szett prostituáltakra költenek. A kábítószer-kereskedők is gyakori vendégei a fegyin­téze­tek­nek. Ilyen körülmények között a rabok egyáltalán nem gondolnak szökésre. Az egyik börtönben kicserélték a rácsokat. Ez alatt napokig szabaddá váltak az ablakok. Egyetlen rab sem használta ki a kínálkozó lehetőséget, sen­ki sem szökött meg. Az ango­lokon is túltettek a své­dek, akik Karib-tengeri kéjutazásra küldték a bűnözőket, hátha ettől megjavulnak.

Nálunk is van olyan EU-kompatibilis börtön, ahol a pad­­lófűtéses cellák mindegyike zuhanyfülkével van ellát­va. Még a magánzárkában is van színes televízió. A könyv­t­ár, a színes tévé és egyéb szórakozási lehetőségek mellett két focipálya áll a rabok rendelkezésére. A környéken lakók, a rezsiköltségüket fizetni nem tudók azért fohász­kodnak, hogy bejuthassanak ebbe a luxusbörtönbe. Ezért a magán­vállalkozásban épült börtönért az állam évente kétezer millió forint bérleti díjat fizet. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy tele vannak a börtönök, és hogy ez az intézmény ma már senkit sem képes vissza­tartani a bűnö­zéstől. A bűnözési statisztika láttán a reform­politikusok is mind gyakrabban hangozt­atják, hogy kondi­teremmel, társalgó­val, sportpályával felszerelt büntetés-végrehajtási intéz­mé­nyeink nem börtö­nök, hanem well­ness központok, ahol nem kell dolgozni, és két bűn­cse­lekmény között ki­pihenhetik ma­gukat a „beutaltak”. A költ­ségekkel sem kell törődniük, mert a számlát az állam, illetve a tisztes­séges adófizető polgárok állják.

 

Ezek után természetes, hogy a világban tapasztalható katasztrófák ördögi lehelete beférkőzik az emberek tu­datába is, ami belső válsághoz vezet. Ennek tünetei a fé­lelem, az elidegenedés, a lelki kiüresedés, a fásultság, a depresszió vagy a növekvő ag­resszi­vi­tás. Ehhez társul még a bizalmatlanság, a bezár­kózás, a más­ság minden te­kintet­ben való elutasítása, és az ebből eredő ide­gen­gyű­lölet. Egyre több az olyan ember, aki mást mond, mint amit cse­lekszik, ami tovább fokozza az egymás iránti gya­nak­vást. Lassan már nem bízhatunk senkiben sem, nincs aki előtt a lelkünket kitárhatnánk. Ha ez így megy tovább, akkor be­teljesedik a prófécia, mely szerint: „Az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját!”. Kül­ső­ségekre figyelő, belső tartalom nél­küli ál­ságos vilá­gunk­ban rejtőzni kény­szerül minden, ami igaz, örök érték. Rohanó világunkban a pil­lantást már nem kon­tak­tusfel­vé­telre hasz­náljuk. Hideg, élett­elen szemek merednek ránk min­den­honnan. Jelentésük: Tartsd tá­vol magad tőlem!

Napjainkban olyan fogalmak szűn­nek meg, mint az adott szó, a felelős­ség­tudat, vagy az őszinte ba­rátság. Régen még méltósága volt az embernek, az életnek, ma azonban a leg­többen azt hir­detik, sőt a média is lépten-nyomon azt sugallja, hogy nincs szük­ség egye­nes beszéd­re, ne­mes, lova­gias küz­de­lemre, amelyben a képes­sé­gek méret­nek meg, és nem az al­jasság mértéke dönti el, hogy ki kere­ke­dik a másik fö­lé. Hol van­nak ma már a lo­vagi bajvívások, a „csip­ke­gal­léros” há­borúk. A XX. szá­zad háborúit lesből vagy hátul­ról tá­madó partizánok, a XXI. szá­zadi hábo­rúkat pedig ártatlan civileket robbant­gató ter­ro­ris­ták vív­ják. Az övön alu­li csa­táro­zás szo­ká­sa be­épült a min­den­napja­ink­ba is. A gát­lás­ta­lanság, a tör­te­tés és a má­so­kon átgázolás erénnyé vált. A min­den­napi életet át­szövi a tü­rel­met­lenség, az ag­resszi­vitás. Az ide­­­ges­ség, az agyon­­haj­szolt­ság, a fo­ko­zatos el­álla­tia­sodás megnyil­vá­nu­lá­sa a túl­rea­gálás is. Súg­nak ne­künk valamit, erre el­kez­­dünk or­dí­tozni. Rálép­nek a lá­­bunkra, er­re le­lök­­jük a sze­­­­ren­csétlent a villa­mos­ról. Ránk du­dál a mö­göttünk ha­­ladó, hogy szeret­ne előz­ni. Erre ke­resztbe állunk az úton, kirán­gat­juk az illetőt a kocsijá­ból, és agy­­­ba-főbe ver­­­jük.

A deviáns viselkedés mind gyako­ribb megnyil­vá­nulása lát­tán eluralko­dott a ki­szol­gálta­tottság ér­zése. Korunk em­be­re kö­nyör­telenül ki­használja a má­sik gyen­­ge­ségét, hát­rá­nyos hely­zetét vagy átme­neti küzdőkép­te­lenségét. Az adott szó már a ki­mondás pillanatában érvé­nyét veszti. A hála, az ígé­­ret teljesítése, a kö­te­le­zettség vá­llalása lassan ismer­etlen fogalmakká vál­nak. Fel­menté­sünket ko­runk divatos jelmon­data, a „valahogy él­ni kell!” mö­gé búj­va pró­báljuk meg­hozni. Sokan olyan tö­kélyre tettek szert lel­kiismeretük ily módon való nyug­tatásában, hogy már el is hi­szik, hogy ez így van rendjén. Az ér­vényesülés min­­den­napos eszkö­zévé vált a rágalom, a plety­ka, a csúsz­tatás, és a kisebb-na­gyobb ha­zugságok. A fe­lelőt­lenül ki­mondott sza­vak, a való­ság­nak meg nem felelő mon­datok sok­szor igen nagy vihart ka­var­nak a kör­nye­ze­tünk­ben, és elkerül­he­tetl­enül vissza­hat­nak ránk is. Ekkor a hazug­ságot újabb ha­zugsággal próbál­juk palástolni, míg végül teljesen elle­he­tet­lenítjük ön­magunkat. Eközben „mér­­gezett nyila­inkkal” pokollá tesszük a körülöttünk élők amúgy sem könnyű életét. Mindez elkerülhető volna, ha job­ban odafi­gyel­nénk arra, amit mon­dunk. Egy arab közmondás szerint mi­előtt bár­mit mon­danánk három kapun kell át­jutnia min­den szavunknak. Az első ka­pus ezt kérdezi: Igaz ez? A má­sodik pedig ezt: Szükséges ez? Végül a har­madik kapus ez után érdeklődik: Szív­ből jön? Ennek a szabálynak az alkal­mazásával azonban az a baj, hogy ha szigorúan betartanánk, sok ember­nek nagyon kevés mondanivalója lenne.

Hazugság, önáltatás, álszenteskedés, körmönfont önigazolás folyik mindenütt. Észre sem vesszük, hogy fonnak körbe bennünket az önmagunkról alkotott hamis képek. Beszűkült életszemléletünk következtében egyre felfuvalkodottabbá vá­lunk, senkit sem ismerünk el magunk felett. Úgy tartjuk, hogy környeze­tünk­ben mi gondolkodunk a leg­helyesebben, a mi el­kép­zelésünk a legtökéletesebb, a másik véleményét meg sem hallgatjuk. Ennek a gőgnek a valódi oka, hogy hiányzik belőlünk az ön­bizalom és az önbe­csülés. Mivel nem tudjuk elvi­sel­ni fogya­tékosságainkat, ha­mis képet festünk ön­ma­gunkról. Torz önké­pünk­höz való ragaszkodásunk során egyre jobban be­szű­kül az életszemléletünk, megfeledkezünk a körü­löt­tünk levők emberi mél­tóságáról. Nem tisztelünk többé senkit, sorozatos tapin­tatlanságainkkal a felsőbbrendűsé­gün­ket akarjuk igazolni. Ítéleteinkkel azon­ban nem saját kiválóságunkat bizonyít­juk, hanem azt áruljuk el, hogy nem is­merjük önmagunkat. Másokban ugyan­azokat a hibákat ostorozzuk, amelyeket mi is állandóan elkövetünk, felsőbb­ren­dűségünk demons­trá­lá­sával a kisebb­ren­dűségi érzésünket palástoljuk. Ahogy őszintébbek leszünk önmagunkhoz, és készségesen beismerjük saját fogyaté­kosságainkat, önismeretünket és önbe­csülé­sün­ket növeljük. Ez az önbecsülés eloszlatja kisebb­rendűségi érzésünket, és így nem lesz többé szükségünk arra, hogy fel­sőbbrendűséget színleljünk.

Ahhoz, hogy igazán alázatosak le­hes­sünk, őszintén szembe kell néznünk önmagunkkal, és világosan tisztába kell jönnünk képességeinkkel és gyön­ge­ségeinkkel. Ha önérté­kelésünk őszinte, meg tud­juk becsülni önmagunkat, saját természetünknek ez a mélységes elfogadása pedig mások jobb meg­ér­té­séhez, és na­gyobb megbecsüléséhez vezet. Indít­tatva leszünk, hogy segítsünk máso­kon gond­ja­ik meg­ol­dásában, és tá­mogassuk őket képessé­geik kibontakozta­tásában. Látni fogjuk, hogy mind­nyájunkat a boldog­ság és kiteljesedés ugyan­azon vá­gya vezérel, és mindnyá­jan ugyan­azok­kal a gon­dokkal és ne­héz­ségekkel küszködünk. Ha nem va­gyunk őszin­ték önma­gunkhoz, nem tudjuk meg­becsülni ben­ső ter­mé­sze­tünket. Ezért hamis énké­pünkre hagyat­ko­zunk, hogy valakinek érezzük magunkat. Annyi­ra annak a védelme fog­lalkoztat min­ket, hogy egy idő után már csak a saját önző céljainkat tud­juk szem előtt tar­tani. Sze­mélyünk túl­zott előtérbe helyezé­sé­vel, erőszakos, pök­hen­­­di mó­don pró­bálunk ér­vé­nye­sülni, pedig nem ez a leg­haté­konyabb módja az elő­rejutásnak. A tár­sa­da­lom ugyan­is nem bika­vi­adalra szolgáló aréna, ha­nem le­hetőség céljaink meg­va­lósítására, ahol a má­sik em­­ber az egyén bol­­do­gulá­sá­nak eszköze. Ha sze­retettel fordulnánk egy­más felé, és igyekeznénk elősegíteni a másik érvé­nyesü­lé­sét, akkor mi is könnyeb­ben jutnánk előre.

A jelenlegi önző, egymással mit sem törődő viselkedésünkkel sohasem lesz a földi világból mennyország. Egy keleti anekdota szerint egyszer megkérdezték Éliás prófétától, hogy: „Mi a menny, és mi a pokol?” Éliás kézen fogta a hívőt, és egy hatalmas kastélyterembe vitte, melynek közepén egy nagy üstben finom leves főtt. A kondért körbeállták az emberek, mindnyájuk kezében egy-egy kanál. Mertek a levesből, de a kanál nyele olyan hosszú volt, hogy nem tudták a szájukhoz emelni. Ezért éhesek maradtak. Látod, mondta a próféta, ez a pokol. Aztán egy másik terembe vitte a hívőt. Ott is leves főtt, és szintén hosszú nyelű kanalakkal merték a levest az emberek. De mind­nyájan jóllaktak, mert egymást táplálták. Látod, ez a mennyország! – Mutatta mosolyogva Éliás.

A társadalom akkor fejlődik optimálisan, ha kölcsönösen segítjük egymás törekvéseit. A közös eredmény előbb-utóbb kihat az egyénre is, és annál ­nagyobb lesz a haszon, minél többen fognak össze a létrehozása érdekében. Az egymásra való figyelés és az együttműködés feltárja bennünk a munka örömét is. Ha természetünkké válik, hogy törődjünk mások­kal, minden cselekedetünknek ja­vul a minősége, és semmi sem szab határt a teljesítményünknek. Az össz­munka során megtapasztal­juk a kölcsönös megértést és megbecsülést, ami mara­dandó kielégülést nyújt számunkra, s alkotómunkára ösztönöz bennünket. Bol­dogan fogadjuk a kihívásokat, alkotókészségünk kibontako­zik mind a munkában, mind a magánéletünkben. Amennyiben önös érdekeinket háttérbe szorítva, szívvel-lélekkel együttműködünk a körülöttünk élőkkel, minden emberi kapcsolatunkat mélységes öröm és megelégedés hatja át. Nyitott hozzáállásunkból eredően felgyorsul személyiségünk fejlődése, ami azáltal is megmutatkozik, hogy pozitív energiát sugárzunk magunkból.

A mi lelki beállítottságunkat azonban az irigység és a bosszúvágy jellemzi, amit legjobban ez a tanmese érzékeltet: Kért rivális kereskedőnek az utca két oldalán, egymással szemben volt boltjuk. Naphosszat mást sem csináltak, csak ültek az ajtóban, és figyelték, hogy megy a másik üzlete. Valahányszor bement egy vevő valamelyikhez, az diadalmasan rávigyorgott a másikra. Egyik éjjel egy angyal jelent meg az egyik kereskedő álmában, és így szólt hozzá: „Isten küldött hozzád, hogy megleckéztesselek. Bármit megkapsz, amit kérsz, de tudnod kell, hogy a másik kereskedő az utca túloldalán kétszer annyit fog ka­pni ugyanabból. Gazdagsá­got kérsz? Dúsgazdag leszel, de a másik kereskedő még egyszer olyan gazdag lesz. Egészségben le­élt, hosszú élet­re vágysz? Megkapod, de a másik kereskedő még to­vább fog élni, még tökéle­te­sebb egészségben. Kaphatsz hírnevet, gyerekeket, akikre büszke lehetsz, vagy bármit, amit akarsz. De a másik ke­reskedő a dupláját fogja kap­­ni.” A boltos összerán­col­ta a hom­lokát, gondol­kodott egy per­cig, majd így felelt: „Jól van, akkor azt kívánom, hogy Is­ten vegye el a fél szemem vi­lágát.”

Az együttműködés szük­sé­­gességének hangsúlyozása a felső szintű állami vezetés fe­ladata lenne. Ám a szégyen­letes politikai iszapbirkózás, amely demokrá­cia címén je­lenleg a Parlamentben, valamint a pártokban és mé­di­á­­ban folyik, a mond­va­csinált látszat­prob­lé­mák felfújása ál­tal ger­jesztett pánik­hangulat és hisz­té­ria­keltés megza­var­ja az embe­re­ket. Ez pedig nagy baj, mert el­te­reli a figyelmü­ket a szűk kö­rű po­litikai és gazdasági klikkek ál­tal el­hall­­gatott valódi sors­kér­dé­sekről. Az elszabadult in­du­latok a fej­lődéshez szük­sé­ges nyu­­godt légkört is ve­szél­yez­te­tik. A negatív ener­giák, az ellen­sé­ges érzel­mek, a romboló ösz­tönök gá­­tolják a kibontakozást.

Ráadásul ez a helyzet egyre na­­gyobb számban teszi az ál­lam­­polgárokat fásulttá, közönyössé egy­más és az ország dolgai iránt. Betonépítményeinkbe zárva egész nap a tévé előtt üldögélünk, belefeledkezve a valóságshowk és brazil szappanoperák idillikus világába. Könnyekig meghatódunk a virágáruslányok hercegnővé válásának perspektíváin, miközben a kinti világban halomra gyilkolják egymást az emberek. Szelle­mi tompultságunk foka már olyan mértéket ért el, hogy a hírekre sem tudunk koncent­rálni. Egy nemzetközi felmé­rés szerint a nézők 70%-a alig valamire, vagy semmire sem emlékszik a hírműso­rokból. A letargia, a kiábrán­dultság már a fiataloknál is általánossá vált. Egy ameri­kai kisvárosban egy 14 éves gyerek elcsórta apja géppisz­tolyát, és az iskolában osz­tálytársaiba engedett egy so­rozatot. A kihallgatáson meg­kérdezték tőle, hogy: Miért lőttél a társaidra? A Válasz: Csak. – De hát három társadat és egy tanárt megöltél, nyolc diákot pedig megsebesítettél! A nem éppen megnyugtató válasz így hangzott: – Na és?

 

Az apátia az enyészet melegágyává válik társadalmunk minden megnyilvánulásában. Sokan nem is sejtik, hogy a közösségi tudatnak ez a defor­mációja mennyire veszélyes. A közömbösség, a nem­törő­dömség sorsunk jobbrafordulásának lehe­tetlenné tételén túlmenően elősegíti az igaz értékek rohamos pusztulását is. Miután senkit sem érdekel, hogy mi történik körülötte, a sátáni erők lassan és észrevétlenül átveszik a hatalmat mindennapi életünk felett. Ennek első megnyilvánulása, hogy az élet minden területén fokozatosan teret nyer az értéktelenség, burjánzik a színvonaltalanság. Az üzleteket elönti a sok hivalkodó kinézetű értéktelen kacat, a semmire sem jó, tiszavirág életű divatáru. A nagy ipari konszernek tulajdonosai egyre silá­nyabb tömegtermékeikkel módszere­sen leszoktatják az embereket a minőségről. A végén képmutató módon széttárják a kezüket, és azt mondják: „Mit tegyünk, ez kell nekik!” Emellett tolakodó, agresszív módon tör előre az ízléstelenség, a giccsparádé.

A szolgáltatások nívója is rohamosan csök­ken. A vállalkozókat az érdekli, hogy minél hamarabb, minél nagyobb haszonra tegyenek szert, a fogyasztók pedig kénytelenek egyre kevesebb, és alacsonyabb színvonalú szolgáltatásokkal beérni. Eközben elsikkad a minőség, az alapos és pontos munkának egyre kisebb lesz a becsülete. Az egymást gerjesztő hatások miatt az emberek lassan leszoknak a tisz­tességgel elvégzett munkáról. Ez pedig katasztrofális következményekkel járhat, mert a szakmai tisztesség és hivatástudat tartja össze a nemzetgazdaságot, és nem az államgépezet. Az előző generációk életszemléletét a: „Szegényen, de jól élünk, senkivel sem cserélünk.” – egyszerű elégedettsége jellemezte. Újbarbár utódaink már egészen más életelvet vallanak. A mai fiatalok legtöbbjére, a plázagenerációra ez a jellemzés illik: „Zsigeréig érzi a dörgést, dobja a nőjét, és csak a money-ra kattog az agya.”

Müller Péter szerint régen a mesteremberek szakrális hivatásnak tekintették a munkájukat. Komoly öntudattal tették a dolgukat, és azt gondolták, hogy amit csinálnak, az isten szolgálata. Korunkban a különféle szakmák elvesztették szakralitásukat, pénzkereseti forrássá züllöttek. Munka, meló lett belőlük. A pénzért hajtók pedig már nem tudnak szentséget vinni a tevékenységükbe, nem telik örömük a munkájukban. Csak egy cél lebeg a szemük előtt, hogy ezért a melóért mennyi pénzt tudnak leszakítani. Manapság talán az anyaság az egyetlen tevékenység, amely még nem vesztette el a szakrális indíttatást. Az anyák nem azért nevelik nagy gonddal, odaadással a gyermekeiket, hogy azok majd felnőve megjutalmazzák őt. Nem kötnek velük hallgatólagos szerződést, hogy 25 évig én tartalak el téged, utána pedig te viseled a gondomat.

A munkaviszonyban folytatott tevékenységből azonban már eltűnt az odaadás, a haszonra nem ügyelő igyekezet. Ez ugyanis nagy áldozattal jár. A kétféle munkavégzés között akkora a különbség, mint a pénzért, túlóradíjakért dolgozó ápolónő, és Teréz anya között, aki fizetség nélkül, örömmel ápolta a betegeket. Sokszor még köszönetet sem kapott érte. Önfeláldozását valahogy természetesnek tartották. Régen a szabónak senki sem köszönte meg, ha jó ruhát készített, mert ez volt a természetes. Ma meg az a természetes, ha átvernek bennünket, ha a pénzünkért bóvlit kapunk. Ennek az is oka, hogy mi is hasonló módon cselekszünk. „Hamis pénzzel” fizetünk más munkájáért, ezért azt kapjuk, amit adtunk. A mi munkánk sem ér többet annál, amit másoktól kapunk. Ez a folyamat oda vezetett, hogy össztársadalmi szinten leértékeltük magunkat, mi is csak annyit érünk, mint a munkánk.

Sajnos ezek az életünk minőségét rontó változások a kultúrát sem kerülik el. Bármerre nézünk, mindenütt a „talmi” válik uralkodóvá. Az újságokban, a képes folyóiratokban a mélyenszántó gondolatokat felváltják a felületes isme­retekkel szolgáló rövid hírek. A színes képekkel agyontarkított képre­gényszerű újságírás pletykaszintűvé zülleszti a sajtót, és könnyen emészthető, semmit érő információkhoz szoktatja az olvasót. Ezzel egyidejűleg divattá válik az élvhajhász, az erkölcstelen élet­módra való buzdítás. A gombamód szaporodó tingli­tangli lapocs­kák úgy próbálnak a piacon megkapaszkodni, hogy szisz­tematikusan lerombolják a több évezredes erkölcsi érté­keket. Tisztában vannak vele, hogy minden, ami tilos vonzó, ezért sokan nem tudnak majd ellenállni a csábításnak. Azzal már nem törődnek, hogy az apró bűnökre késztetés, a kisebb félrelépések helyeslése olyan úton indítja el a társadalmat, amelynek a vége a totális erkölcsi fertő, és az elkerülhetetlen pusztulás lesz. Egy ország megtartó ereje a becsületes mun­ká­ban, és a szilárd erkölcsökben rejlik, és most frontális támadás kezdődött nemzeti létünk alapjai ellen. Erről bárki meggyőződhet, aki hajlandó belelapozni a magyar sajtó új keletű vadhajtásaiba. A nyugati bulvár- és pletykalapo­kat majmoló szennylapok ilyen címszavakkal bombázzák olvasóikat: „Az igazi élvezet a hármasban szeretkezés” és „A testvérszerelem nem is olyan ritka”, vagy: „Az apjával is szeretkezett”. Már csak a biztatás hiányzott a cikk végé­ről, hogy: Nosza, próbáljátok ki ti is, nincs ebben semmi rossz!

A nyálas intimitástól csöpögő bulvárlapok áldatlan tevékenysége azonban nem merül ki az örök erkölcsi értékek kikezdésében, a moralitás jelentőségének aláásásában, mellette még intenzív egészségrombolást is végeznek. Gyakran bevetnek olyan jel­mondatokat, hogy: „A kö­vér­ség vonzó!” vagy: „A cu­kor nem felelős a fogszuva­sodás kialakulá­sáért”, ezért nyu­godtan együk azt, és annyit, amennyit csak aka­runk. Az egész­ségvé­de­lem­ben tájéko­zatlan olvasó ter­mészetesen örül ­ennek a biztatásnak, és úgy gondol­ja, hogy most már lelkiis­meret-furdalás nélkül ki­élheti az ösztöneit. Előbb-utóbb rá­döb­ben ugyan arra, hogy szak­mailag tá­jéko­zat­lan zugfir­ká­szok áldo­zatává vált, de ekkor már nem te­het mást, mint kétségbe­eset­ten rohan­gál egyik orvostól a mási­kig. A fajsúlytalan „limonádé” lapocs­kák gyár­tói­ra a szakmai dilettantiz­mu­s­on és a felüle­tességen kí­vül a lustaság, a trehányság is jellem­ző. Itt-ott felcsipegetett infor­mációmorzsákból élnek, fél füllel hallott megjegyzésekből sebtében cikket kanya­rítanak anélkül, hogy utánajárnának a szerzett hír helyt­állóságának. Így aki a bulvárlapokból próbálja ismereteit bővíteni, az nem csak az egészségét veszélyezteti, de könnyen nevetségessé is válhat egy művelt társaságban. Az egyik szenzációhajhász lap pl. ilyen címszóval harangozta be a cayennei bors torokfájás-csökkentő hatását: „Kicsi a bors, de használ”. Kár, hogy a cayenne-i[15] bors nem bors, hanem a chili[16] paprikához hasonló, rendkívül erős fűszerpaprika. Minden­esetre jellemző egy társadalom intelligenciaszintjére és lelki beállítottságára, hogy ez a kiadvány jelenleg a legna­gyobb példányszámban megjelenő női magazin nálunk.

Sok partnerhiányban szenvedő nő nem is sejti, hogy amikor egy tömegközlekedési járművön utazva előveszi ezeknek a sajátos sajtótermékeknek egy díszpéldányát, a körülötte álló férfiak messze­menő következtetéseket vonnak le a szellemi színvonalával kapcsolatban. Nem hiába ­tartja a közmondás, hogy: mutasd meg mit olvasol, és megmondom, ki vagy. Sajnos ez a helyzet ennél mélyrehatóbb következményekkel is járhat. Nagy veszélyt hordoz magában, hogy ezek a hevenyészett, haszontalan kiadvá­nyok fokozatosan elvonják az olvasókat az igazán ér­tékes lapoktól. Ezért ezek egy­re kisebb példány­szám­ban, és ennek következtében egyre drágábban tudnak csak megjelenni; ami az életszín­vonal csökkenése miatt előbb-utóbb előfizetőik lemorzso­lódását, és ezáltal a tönkre­menetelüket fogja ered­mé­nyezni. Ezt követően ma­rad a talmi, a kulturálat­lan­ság, az ízléstelenség, és az em­beriség vissza­süllye­dése a bar­barizmusba.

A sok reklámtól harsogó rádióban és televízióban is egyre kevesebb lehe­tőség nyí­­­lik a valódi problémák megvitatására, és az igény­telenséghez szokta­tott előfi­ze­tők egy idő után nem is hiányolják ezeket a mű­so­rokat. Sokan órák hosszat bambulnak a tévé előtt, és eszükbe sem jut, hogy léteznek tartalmasabb szórakozá­sok is. A könyvolvasás, a klasszikus remekművek kö­­te­lező olvasmánnyá degra­dá­lódtak. A kényelem, a lus­taság annyira elhatalma­so­dott rajtunk, hogy már az ol­va­sást is fárasztónak tartjuk. A fiatalok pedig már egyáltalán nem vesznek könyvet a kezükbe, vagy ha igen, nem válik javukra.

Fél évszázaddal ezelőtt a tinilányok rózsaszín pettyes borítójú romantikus lányregényeket olvastak. Aztán hosszasan ábrándoztak a királyfiról, aki egyszer majd eljön értük is fehér lovon. Manapság az „Émelyítő a vér szaga” című horror a legnépszerűbb körükben. Szinte kéjelegve olvassák, hogy „állattetemek százai lógnak ezüstkampókon, merev testükön csillog a rájuk fagyott vér. A padló síkos a vértől”. Ezt a művet a Vámpírsorozat köteteként eddig 37 országban adták ki, 30 nyelv­re fordítva. A szerző dedikálásait nálunk is tinédzserek hada várja. Az írót is meglepte, hogy a könyvének témája alapján várható felháborodás elmaradt. Egyébként a sorozat 12 kötete azt dolgozza fel, hogy egy kiskamasz vámpírrá változik, és beépül a vérszívók társadalmába. A „jó” vámpírok persze itt sem ölik meg áldozataikat, ellentétben a „rossz” oldalon állókkal, akik ellen a főhős véres csatákat vív, akár a pokolban is. Tekin­tet­tel az olvasóközönség alacsony szellemi szín­vonalára, a szerző egy­szerű tőmondatokat használ. Az igénytelen stílust már csak a ter­melékenység múlja fe­lül. A ponyvaregény­írók egyik „kiváló­sá­ga” pl. 16 év alatt 450 kötetet írt. A kiadók azzal védekeznek, hogy „erre van igény”. Az­tán álszent módon hoz­záteszik: „Aki e kö­te­tetek révén megis­mer­kedik az olvasás élmé­nyével, az később szín­vonalasabb irodalmat is kézbe vesz.” 

A színház és a mozi szintén igazodik a közízléshez, a pénztelenség és az álértékek favo­rizálása fokozatosan kiszorítja a valódi művészetet. A szépség és harmónia mint szellemi mene­dék is egyre szűkül szá­munkra. A lelki fel­üdü­lést nyújtó értékes darabokat el­söprik az értéktelen fércművek, amelyek csak úgy hem­­zsegnek a trágár sza­vaktól, az ocsmány ki­fejezésektől. A színhá­zi élet esztrádokban, zagyva avantgárdok­ban, obszcén ökörkö­dé­­sekben nyilvánul meg. A nagy ge­neráció ki­halásával eltűntek a mű­vészi életből az egyé­niségek. Az a néhány, aki még itt-ott fellel­hető sem képes érvényesülni. A médiagyáraknak ugyanis személyiség nélküli, formálható gumiemberekre, üres fejű Barbie-babákra van szüksé­gük.

 

 

Egyre színvonalta­lanabb alakításaik el-le­nére színészeink minden lehetséges alkalommal ünne­peltetik magukat. A lát­ványos öntömjé­ne­zés arra szolgál, hogy jóté­konyan elfedje a jelen­legi produkció­kat jel­lemző ürességet, a gon­dolati tartalom tel­jes hiányát. A jelen­legi kö­rülmények kö­zött egye­sek elretten­tés­ként né­­zik a kultúra számos sze­­rep­lőjének megnyilvá­nu­lásait. Azért szeretik, mert utálják, utálatuk tár­gyá­­val nem tudnak be­tel­ni. Az „Annyira rossz, hogy nézni kell!” ala­pon foly­tatott szóra­ko­zás azon­ban nem más, mint lé­lekmérgezés. A primitív megnyilvá­nu­lások beé­pülnek a tudat­alattinkba, és ész­revétlenül egyre lej­jebb húznak ben­nün­ket arra a szintre, amit kíván­csi­ságból magunk­ba fo­gadtunk.

A beszédünk is el­dur­vul. A primitív em­berek ál­tal használt szit­kok, károm­ko­dások meg­ra­gad­nak ben­nünk, és fel­in­dult ál­la­pot­ban mi is alkal­maz­ni fog­­juk őket. Szó­kin­csünk olyan dur­va sza­vakkal bővül, me­­lyek­nek hasz­­ná­lata egyéb­ként eszünk­­be sem jut­na. Ezáltal dur­vul a lel­künk is, mert a kimon­dott szó életre kel, és nem csak má­sok lel­ké­ben ver gyö­keret, ha­n­em a sajá­tunk­­ban is, és át­formál ben­nün­ket. Egy idő után megle­pőd­­­ve tapasz­tal­juk, hogy mi is hoz­zá­juk hason­ló­vá váltunk. A tudat­alatti ne­gatív progra­mo­­­­zása foly­tán a nega­tív pél­daké­pek köve­ten­­dő mintává vál­nak, és las­san az egész társa­da­lom le­süllyed az alja­embe­rek színvo­na­lá­ra. Ezek az em­be­rek le­rán­gat­nak ben­nün­ket a sa­ját szint­jük­re, be­le­ta­pos­­nak min­­ket a sár­ba, mo­csokba, Ne fe­lejtsük el, hogy nem csak mi for­máljuk a vil­ágot, ha­n­em a vil­ág is formál ben­nün­­ket. 

A filmművészet szín­­vonalcsökkenése már ott tart, hogy a keres­kedelmi televíziók né­zői közül sokan a mes­terkélt, a valós világtól elrugaszkodott reklám­betéteket tartják az esti műsor legemlékezete­sebb perceinek. A kri­ti­kusok szerint. „Van­nak köz­tük olyan fe­lejthetetlen al­kotások, melyek messze túl­élik a köztük sugárzott fil­meket; mert több időt, mun­kát és tehetséget fektettek bele, mint egy kétórás já­té­k­film­be.” A szellemi al­ko­tóerők krízishelyzetét hí­ven tükrözi korunk képző­mű­vészete. A techno­k­ra­tává fejlődött emberiség művészi ízlése riasztó szel­lemi igénytelenségről, bel­ső elsilányulásról árulko­dik. Olyan korban élünk, amikor a szépség he­lyett a rút, a torz, a bizarr és az ijesztő vált izgalmas­sá, ér­dekessé, szellemileg stimu­lálóvá, azaz stílusirány­zat­tá. A legújabb stílus az üveglapokra ra­gasz­tott marhabél. Alkotója szerint ez „híven kife­jezi az emberi szenvedést”. Egy újkori ítész szerint a jó képnek három helyen kell hatnia a közönségre: a fejben, a szívben és a gyo­morban. Hát a gyomorban biztosan hatnak korunk alkotásai, mert jól felfor­gatják. Aztán akár le is hány­hatjuk őket, ott hely­ben. Sokat nem rontunk rajtuk, mert egyébként is úgy néznek ki, mint a hányadék. A tartalmatlan, felszínes dolgok terjedése, a torz eszmény­képek el-ural­kodása, az erkölcsi ér­tékek fellazulása lassan megállíthatatlanná válik, és mindez annak tudható be, hogy sorsunk irányítását kiengedtük a kezünkből. Ha így haladunk tovább, a kultúra és a gazdaság után életünk minden szférája rothadásnak indul. Árad a szenny, a mocsok, és mind jobban átitatja az egész társadalmat.

A jövőnket illetően nem sok jót ígér, hogy ez az intellektuális mélyrepülés leginkább az ifjúságot ragadja magával, mert bennük még nem alakult ki az a szellemi igényesség, ami ösztönösen eltávolíta­ná őket a többnyire alpári stílusban előadott „hantakultúrától”, és a gyorsfogyasztásra szolgáló „hambur­gerkultúrától”. Sajnos az általuk leginkább kedvelt kulturális műfaj, a könnyűzene is igénytelenségre neveli őket. Az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek nagy zenésznemzedéke ma már nyugdíjas korú, az új nemzedék pedig nem volt képes tartani a szintet, nem tudták folytatni elődeik színvonalas zenekultú­ráját. A könnyűzene manapság nem más, mint keverőpulton létrehozott mesterséges ricsaj. A popzené­szek szintetizátorokon való bűvészkedéssel, dobgépekkel, méregdrága hang- és fényeffek­tekkel, s bő­dületes hangerővel próbálják pótolni a hiányzó tehetségüket.

Mostani zenészeink nagy bajban lenné­nek, ha kiállítanák őket a színpadra egy szál gitárral a kezükben, hogy ugyanazt a dalt játsszák el kü­lönféle elektronikus trükkök nélkül. Hamar kiderülne, hogy az agyonmanipulált dalocskáknak nincs se dallamuk, se értelmes szövegük. A kínrímekből szőtt falvédő szöveg színvonalát már csak az agyongyötört gitárból kicsikart szánalmas hangzavar múlná alul. A popzene nagyjai közül Koncz Zsuzsa miért mert kiállni a színpadra egy szál gitárkísérettel? A végén a gitár is elnémult, és ő egyedül énekelt. Nem maradt azonban teljesen kíséret nélkül, mert az egész közönség vele énekelte a „Ha én rózsa volnék” című dalt. Hol van ma már olyan dal, amely szólóban énekelve, zene nélkül is slágerré válik. A fülbemászó dallamok helyét átvette a psziche­delikus rocknak nevezett őrület, ami a pokol rémisztő világát idézi.

Prózai alkotásaink zöme sem szolgálja a lelki épülésüket. Az apokalip­szis korának irodalma úgy viszonyul az előző évszázadok műremekeihez, mint Rücskös Bobby verse egy Shakespeare-szonett­hez. Így hangzik az ezredvégi költő műve: „Nincs menőbb a világon egy nagy­­fenekű lánynál; Vele minden olyan buli; Kit érdekel a suli; Tőle leszek laza; Nincs több ilyen maca; Du, du; Oh bébi, ez ám a kafa.” Civilizációnk erkölcsi színvonalát a „The Opera” című angol musical is jól jellemzi. A mű forgatókönyve egy talk show-n alapul. Kirívóan durva nyelvezetére jellemző, hogy 8000 obszcén megjegyzés, káromkodás hangzik el benne. Istenkáromló hangvétele mellett Jézust homoszexuálisként mutatja be, félmeztelenre vetkőzve.

Reális értékítéletünktől indíttatva már megtaláltuk a korunk iro­dalmi alkotásaihoz leginkább illő előadóhelyet is. Sajtóér­tes­ülések szerint egy San Francisco-i színház férfi­vécéjéből 20 férőhelyes ka­maratermet alakítottak ki. A premieren Bob Ernst: Rötyi című da­rab­ját adták elő. A szerző is egyetértett azzal, hogy darabjához az illemhely a legmegfe­le­lőbb színpad. Azért is előnyös ez a megoldás, mert ebbe a színházba nem kell mel­lékhelyiséget építeni. A szü­netben a színpad eredeti rendeltetésének megfele­lően használható.

A legkisebbek is kap­nak ízelítőt korunk kul­tu­rális színvonalából. A ne­kik írt modern mese így szól: „Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisleány, aki nagyon szerette a málnaszörpöt. Egy napon elhatározta, hogy beáll a bányába segédvájárnak, mert utálta a napsütést. Le is húzott a fejtésben tíz évet. Koszos lett a haja, a réselőgép is feltörte a markát, ej elege lett a kisleánynak a bányából. Ezért aztán egy szép napon otthagyta a nyavalyába az egészet, és útnak indult a nagy sűrű erdőn keresztül. Ahogy ment-mendegélt észrevette, hogy nem is éhes. Megörült ennek a kisleány, de nagyon. Jót nevetett, mire a bokrok közül egyszer csak egy nagy, zöld béka ugrott elő. A kisleánynak nem dobbant nagyot a szíve, mert marhára nem érdekelte a bé­ka, a béka pedig hihetetlenül nem törődött a kisleánnyal. Így mind­ketten mentek a maguk dolgára.”

 

Súlyos gondok a munkahelyeken kívül a családban is vannak. A családnak egymást szerető, egymásért felelősséget vállaló és áldozatot hozó emberek együttesének kellene lennie. Ezzel szemben ma a legtöbb család nem más, mint sza­naszét rohangáló, egymás­ra nem figyelő emberek laza együt­tese. Sen­ki sincs otthon, sen­ki sem ér rá semmire, egész nap csip-csup ügye­­ik intézésével vannak elfoglal­va. A szociológusok sze­rint a je­lenlegi család ágyrajárók társas vál­lal­ko­zása, amely előbb-utóbb fel­bom­lik. A családi élet ily módon történő fel­számolódása azonban akár szerencsésnek is nevezhető, mert a szegénység, a munkanélküliség egy­re több esetben élezi ki a minden családon belül fellelhető feszült­sé­geket, és az állandósuló vesze­ke­dések gyakran véres tragédiába tor­kollnak. A gyilkos indulatok ki­robbanásához csak részben járul hozzá a pénzhiány, az elmér­ge­se­dett hely­zet fő oka, hogy aki el­veszti az állását, az egy idő után elveszti az önbecsülését, az emberi tartását is. Ez a generáció abban a tudatban nőtt fel, hogy két kezükkel képesek megkeresni azt a pénzt, amiből tisztességesen meg tudnak élni, biztos egzisztenciát teremthetnek önmaguknak és családjuknak. Azután jött a hirtelen változás, a gazdasági átrendeződés, és ez olyan erős sokkot váltott ki, hogy az emberek elvesztették a bizalmukat egymásban, a társa­dalomban. A munkahelyeikről elbocsátottak becsapottnak, kirekesztettnek érzik magukat.

Az előző generációk esetében ez a helyzet nem vezetett törvényszerűen tragédiához. Régen is voltak szegény emberek, a nagy gazdasági világválság idején pedig a jelenleginél is többen veszítették el az állásukat. Korábban vi­szont rendelkezésre álltak az elő­deinktől örökölt túlélési technikák. Mi azonban már elfelejtettünk sze­gényen élni. Az emberek több­sége nem tudja beosztani a pénzt, kép­telenek tartalékolni, mert nem ta­nulták meg. A korábbi létbiz­ton­ság szükségtelenné tette a nehéz hely­zetekhez való alkalmazkodás elsa­játítását. Ismeretlen előttük a régi pa­rasztkonyhák mindent fel­hasz­náló, változatos, ennek ellené­re ol­csó étrendje. Nincsenek tisz­tában azzal, hogy saját munkájuk­ra, talá­lékonyságukra támaszkodva kis pénzből is jobban élhetnének, mint korábban a fizetésükből. So­kan azt a kevés pénzt is meg­gon­dolatlanul elszórják ham­bur­ger­re, kólára, amit szociális segélyként kapnak. Végül adósságokba verik magukat, aztán már csúsznak is lefelé megállíthatatlanul. Ez a probléma az idő múlásá­val sem oldódik meg, mivel ez a tehetetlenségre kárhoztatott réteg újratermeli önmagát. Gyermekeik ugyanezt a sorsot élik, mert ebben a közegben nőnek fel. Nincs előttük követhető példakép, aki előrevivő életmintával szolgálna nekik, és az iskola sem tanítja meg őket értelmesen élni, s arra, ho­gyan lehet a semmiből is valamit teremteni.

Ma már az iskola sem nevel, hanem oktat. A tanárok leadják a hivatalosan előírt tananyagot, és ezután már nem marad idejük arra, hogy a rájuk bízott diákokat ne­vel­jék. A hivatal nem ismeri az ügy­felet, az ügyeket adathalmazként kezeli. A számítógépesített világ­ban az ember csak egy sorszám, aki­nek a sorsát gépiesen alkalma­zott szabályok döntik el. Az ügy­intézőknek nincs idejük arra, hogy megismerjék ügyfeleik speciális elbírálást igénylő problémáit. Ha megbetegszünk sem járunk jobban, mert akkor bekerülünk az egész­ségügy gépezetébe, és egy karton lesz belőlünk. Ezen a kartonon feltüntetik a különböző gépekkel végzett vizsgálatok eredményét, de a lelkünkkel senki sem törődik. Sok embernek pedig már attól elmúlna a betegsége, ha jól kibeszél­hetné magát, de nincs kinek, az orvos ilyesmire nem ér rá. Az orvos­tudomány jelenleg bonyolult gépezetként kezeli az embert, amelynek csak szerkezeti baja lehet, így a gyógyítás nem más, mint alkatrészek megjavítása, cseréje.

A hagyományos gyógyítás művelői gépészek, akik megjavítják a gépet, amit testnek neveznek. A betegség kiváltó okával nem törődnek. Azt sem veszik figyelembe, hogy a test mögött ott a szellem, amely kormányozza a testet. Nem veszik maguknak a fáradságot, hogy kiderítsék, mi okozta a betegséget, nem foglalkoznak a beteg életvitelével. Pedig ha megtennék, hamar rájönnének, hogy a betegségnek gyakran karmikus okai vannak. A betegség egyfajta büntetés, ami az előző életünkben gyökerezik, vagy a jelenlegi életvitelünkből fakad. A rossz tett sokszor egészségproblémaként köszön vissza. Ez nem Isten büntetése. Minden rossz tett feszültséget okoz az elménkben, a lelkünkben, mert lelkiismeretünk nem fogadja el, nem bocsátja meg nekünk. A lelki háborgás miatt nyomás, feszültség keletkezik a tudatunkban, ami a testre kihatva különböző betegségeket idéz elő. A belső nyugtalanság kezdeti megnyilvánulása a stressz, ami nem csak túlhajszoltság következménye lehet, hanem rossz tettek is kiválthatják. Ennek kiderítése azonban őszinte együttműködést igényel mind a beteg, mind az orvos részéről. Ehhez sok idő, türelem és nagy szakértelem kell. Az ok-okozati összefüggések feltárásához nem csak szakorvosi, hanem pszichiáteri ismeretek is szükségesek.

Testi-lelki nyavalyáink legfőbb okozója azonban a sze­retethiány. A „civilizált” társa­dal­makban nem divat az érzel­mek kimutatása. Így még attól a kevés szeretettől is megfoszt­juk a másikat, amelyet oktalan egymásnak feszüléseink után még érzünk a körülöttünk élők iránt. Ez a helyzet pszichésen kihat az egészségünkre is, és ennek következtében a legtöbb ember betegsége mögött krónikus szeretethiány van. Ennek a tendenciának a megváltoztatását szinte lehetetlenné teszi a fokozott elidegenedés[17], a bezárkózás, egymás társaságának a kerülése. Már a lakóközösség, amelyben élünk is idegenek közösségévé vált. A szomszédok nem ismerik egymást, nem beszélgetnek egymással, sőt sokan egymás létezéséről sem vesznek tudomást. Wolfgang Dircks egy nyugat-európai bérházban lakott, amikor váratlanul elhunyt. Létének hiánya senkinek sem tűnt fel. A háztulajdonos is csak azért kereste fel, mert valami zavar támadt a lakbér banki átutalásában. Amikor benyitott, egy csontvázat talált a televízió előtti székben. A csontváz kezében egy 1993-as tévéújság feküdt. A szerencsétlen ember 5 éve halott volt. A rekordot egy észt férfi tartja, aki 9 évig feküdt holtan lakásában, mielőtt a rendőrség felfedezte oszlásnak indult testét. A hatóság 2004-ből származó naptárat és újságot talált a helyszínen. A férfit ekkor látták utoljára, de senki sem hiányolta.

Az elidegenedésben, az egymás iránti közönyben mi is élen járunk. Egy közműtartozások miatt elárverezett lakásban a helyszínelő rendőrök megtalálták a tulajdonos holttestét a padlón. Pontosabban a padlóban. Az elmúlt hat év alatt ugyanis a lebomló test szinte közös szövetet képzett a fapadlóval. Eltűnése sem a szomszédokat, sem a közműszolgáltatókat nem érdekelte. Amikor a rendőrök megkérdezték a közös képviselőt, hogy miért nem érdeklődtek nála, csak annyit mondott: „Bedobtam neki néhány felszólító levelet a postaládájába, a közös költség elmaradása miatt. Mi mást kellett volna még tennem?” Ennél is szomorúbb eset, hogy egy panelház lakója kihívta a rendőröket, mert beázott a lakása a felette lakó miatt. A behatolás után kiderült, hogy a felső lakó négy éve váratlanul, szívmegállás következtében meghalt, amikor éppen fürdeni készült. A kinyitott csap pedig csak folyt a kádba négy éven át, amíg el nem vízkövesedett a lefolyó. A megdöbbentő eset vége, hogy az elhunyt nő lánya, aki négy éven át az anyja felé sem nézett jelentkezett az örökségért. A kb. 5 millió forint értékű lakáshoz megkapta a Vízművek 7 millió forintos számláját is.

Páncélt vontunk magunk köré, hogy megvédjük vagyo­nunkat, biztonságunkat, nyu­galmunkat. Ennek aztán az lett az eredmé­nye, hogy be­fala­zódtunk a sa­ját vilá­gunk­ba, és ma­gunkra maradtunk. Milliók érzik el­veszettnek, nyomorultnak ma­gukat, mert nincs kihez for­dulniuk. Már a szomszédjuk sem hajlandó meghallgatni őket, mivel nem ér rá. Az elhagyatottság érzése, a jó szó hiánya mind gyakrab­ban vezet öngyil­kos­ság­hoz. Mindezek követ­kez­mé­nye­ként üres, rideg világ­ban ér­zi magát az egyén. Sokak szerint ennek oka a kor, amelyben élünk. A Bib­lia ezt az idő­szakot az „utol­só napok­nak” hívja. A prófécia sze­rint a II. évezred végén egy olyan korszakba jutunk, amelyben az emberek „sze­re­tet nélkül valók” lesznek. Jézus azt mondta az utolsó időkről, hogy: „Megsok­a­so­dik a gonoszság, és az em­be­rek szíve kihűl.”

[

Sajnos ezek a problémák még elviselhetetlenebbé te­szik azokat a gondokat, ame­­­lyekkel most a volt kom­mu­nista országok polgárainak szembe kell nézniük. Ebben a földrajzi régióban halmo­zottan jelentkeznek a ren­dezésre váró feladatok, ame­­lyek csak a nyugati világ se­gítségével oldhatók meg. Ah­hoz ugyanis, hogy egy új rend létrejöjjön, előbb a réginek atomizálódnia kell. A legkisebb egységeire szét­­hullott régi birodalom aztán új alapokon, új formában fog újjászerve­ződni, de ez ren­ge­teg szenvedéssel jár. A gu­lyáskommunizmusban mi is mások pénzén, a felvett köl­csönökből éltünk jól, és en­nek most isszuk meg a levét. Ez a langymeleg biz­tonság azonban már nem hozható vissza. Ha tet­szik, ha nem, át kell állnunk az új gazdasági rendre. Ez­zel egyidejűleg tu­do­másul kell vennünk, hogy a hőn áhított piacgazdaság nem­csak áru­bőséget jelent. En­nek a föl­di jónak az ára a munka­nél­küliség, a létbi­zony­­talanság, és a kemény ver­seny.

A piacgazdaságra való át­állás azonban nálunk még a szo­kásosnál is ­nagyobb nehézsé­gekkel jár. Ennek oka, hogy nem használjuk ki a rendelke­zésünkre álló erőforrásokat. A nyugati országok ugyanis (ha nem is az ál­talunk remélt mért­ék­ben) de támogatják ezt a fo­lya­matot. Nagy szüksé­günk is van rá, mivel az ipar szer­ke­zetátalakítása és talpra ál­lítása renget­eg pénzbe kerül. A hazai bankok viszont az in­flációra hivat­kozva csak 40-45%-os ka­matra haj­landók hitelt nyújta­ni, és ezt lehetetlenség igény­be venni, hiszen nincs az a vállal­kozás, amely ekko­ra ka­matot tisztességes úton ki tud­na termelni. A Nyugat által fel­ajánlott olcsó hitelek áthidal­hat­nák ezt a problé­mát, de a vállalkozók még­­sem tud­ják a lehetőséget ki­hasz­nálni, mert a hazai ban­kok az 5%-os kamat­ra folyó­sított hiteleket 35%-os ka­mattal adják tovább. Ez az eljárás a média egyöntetű vé­leménye szerint is „enyhén szólva pofátlanságnak minő­sül”, de a kormány semmit sem tesz ennek a visszás­ság­nak a megszün­tetésére. Így aztán hiába van az „Egzisz­tencia” hitel, ami az egyéni vállalkozások bein­dítását hi­vatott elősegíteni, vagy pl. az Európai Közösség által a Phare-program keretén belül felkínált olcsó beruhá­zá­si hi­tel, ha a gazdálkodó szer­ve­zetek nem tudják fel­venni. Ráadásul a magyar kor­mány a Phare-hitelt újab­ban 25% for­gal­mi adóval is meg­terhelte, és ez nem csak nál­unk, hanem már az EK-tag­álla­mokban is nagy felhá­bo­ro­dást váltott ki. Nem meg­lepő tehát, hogy ezek a szinte aján­dékszám­ba menő hitel­kere­tek sorra ki­haszná­lat­lan­ok marad­nak, és prob­lé­má­ink csak szapo­rodnak.

A politikai és gazdasági rendszerváltás előzőekben már vázolt nehézségeit nem segíti elő az új vállalkozói réteg ma­ga­tartása sem. Több­ségük­nek a kölcsönös átve­ré­sen jár az eszük, ahe­lyett, hogy üzle­ti kap­cso­­la­taikat bi­­zalmi ala­pon szer­veznék. Nem kis gon­dot okoz az is, hogy a bi­zonytalan gazda­sági helyzetre való tekin­tet­tel a vállalko­zók egyik nap­ról a másikra akar­nak meg­­­gazdagodni. Amíg ez a je­lenlegi „kaszálási” vágy nem hal ki az embe­rekből, amíg az üzleti part­nerek ki­vá­lasztását kizárólag az mo­ti­vál­ja, hogy kiből mennyit lehet „kitép­ni”, addig lehe­tet­len lesz megállítani az in­flációt, és a fokozatos el­sze­gényedést. Sajnos az új „arisz­tokráciában” még nem tuda­tosult, hogy em­ber által alko­tott kö­zöss­égekben nem le­het egy­más rová­sá­ra élni. Egy elszegényedő társada­lom­­­­­ban a gazdagok is előbb-utóbb szegé­nyek lesz­nek, hogy ez mikor kö­vetkezik be, az csak idő kérdése. A 2008 ok­tó­be­rében kitört világ­gaz­dasági válság már adott némi ízelí­tőt abból, hogy mi vár a gaz­da­gok­ra, a vagyonosokra. Mind­ezen bajok elke­rülése ér­dekében nem ár­tana ma­­gunk­ba szállni és elgon­dol­kodni az egy­­máshoz fűző­dő viszo­nyunk­ról. Ész­­re kel­le­ne vég­re ven­nünk, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ha nem kez­djük el ke­res­ni sür­gő­sen a társa­dalmi megbékélés útját, akkor káosz, zűr­za­var és pusz­tulás vár ránk.

A harácsolási ösztön gát­lástalan kiélése, az állami javak korrupciós botrá­nyok­kal tarkított át­játszása oda vezetett, hogy néhány ezer ügyeskedő hihetetlen mérték­ben meg­gazdagodott, míg a „tűztől távol álló” kis­em­berek több milliós ré­tege egy­re lejjebb csú­szik, gazdasá­gi­lag tel­je­sen el­lehe­tetlenül. A két tá­bor kö­zötti feszült­sé­get to­vább ger­jeszti egy sa­játos ke­let-eu­ró­pai jelen­ség, a rész­vét­lenség. Napja­ink­ban Ma­gyar­ország lakos­sá­gá­nak egyhar­mada lét­mi­ni­mum alatt él, és 5%-a éhe­­zik, vagy ahogy a sajtó­or­gá­numok nevezik „mély­­­sze­gény”. A szegény­sé­gi kü­szöb alatt élők szá­ma 1,5 mil­­lió. Ha a nyugat-eu­ró­pai szintet vesszük ala­pul, ak­kor Ma­gyarországon 8,2 mil­­lió em­ber minősül sze­génynek, vagy­­is a lakos­ság 80%-a koldusok élet­szín­vonalán él. Na nem a nyu­gati koldusok szintjén, mert az ő napi bevételük több­szörösen megha­ladja a ma­gyar átlag­jö­vedelmet. A mi életszín­vo­nalunkhoz ké­pest egy bécsi vagy münc­he­ni koldus Krő­zusnak számít.

A nyomorgó millióknak nem elég baj az, hogy nem tud­nak enni adni a gyermekeik­nek, hogy Európa kellős kö­zepén kikapcsolják laká­sai­k­ból a villanyáramot, és gyer­tyával kell vilá­gí­ta­niuk, hanem még utálják is őket. Új­gaz­dagjainkból nem csak az el­­szegényedők iránt érzett rész­­vét hi­ány­zik, hanem ki­feje­zet­ten gyűlölik nyo­morgó em­bertársaikat. A nyugati gaz­da­gok­kal ellentétben legtöbbjüknek eszük­be sem jut, hogy esetleg segíthetnének rajtuk. Ha meg­látnak egy koldust az utcán, undor­ral elfor­dít­ják a fejüket. Nem ritkák az olyan szélső­séges véle­mények sem, hogy „ezeket az ala­kokat ki kellene irtani”.

Ez a sajátos reakció két ok­ra ve­zet­hető vissza. Az egyik az ide­gesség. Újgazdag­jaink érzik, hogy ha ez így megy tovább, ak­kor előbb-utóbb ők is koldusbotra jutnak, és a gaz­dagságból bele­csöppenni a sze­gény­ség­be nem kel­lemes do­log. A másik ok, hogy bántja őket a lel­kiis­mere­tük. Tudják, hogy nagy sze­repük van ab­ban, hogy az ország gaz­da­sága ide ju­tott. A rend­szer­váltás után elő­nyös po­zí­cióju­kat ki­hasz­nál­va kira­bolták, ki­fosz­tot­ták az orszá­got, nem voltak te­kin­tettel arra, hogy ez milyen ha­tással lesz a tár­sa­dalomra. Az élve­zetek gátlás­talan hab­zso­lása, a kí­mé­letlen hatalom- és szer­zésvágy olyan morális rot­ha­dást indított el az egész or­szágban, amely meg­szün­tette az em­berek egymás iránti fele­lős­ség­érze­tét. Az önös érdekek má­sokon át­gá­zoló érvé­nye­sítése ellen a társa­da­lom legalsó ré­tege képtelen volt véde­kezni, így ezek a halmozottan hát­rányos hely­ze­tű em­be­rek az újgaz­da­gok áldo­zataivá vál­tak. Most aztán nem hagy­ja őket nyug­ton a lelkiismeretük, mert az utcán, a mé­diában nap mint nap látniuk kell, hogy mit tettek a hazájukkal.

Kelet-Európa újsütetű milliomosai még annyi szolidaritást sem vállalnak a tár­sadalom elesettjeivel szemben, mint az elő­­ző rendszer elitje. A volt arisz­tok­ra­tákba be­le­ne­vel­ték, hogy aki­­nek több ada­tott, az na­gyobb felelősséggel tar­­tozik kör­nyezete meg­tartása, fel­eme­lése iránt. Az új arisztokrácia alul­ról fel­ka­pasz­ko­dott képvi­selői­ben azon­­ban még nem tu­datosult, hogy er­köl­csi kö­te­lességük tá­mo­­gat­ni azt a tár­sa­dal­mat, amely­nek a jó­létüket kö­szön­­­he­tik. Nem is érnek rá ilyes­mi­vel foglalkozni. Ná­­­lunk a gazda­gok több­sé­ge első­gene­rá­ciós üz­let­­em­ber­ként szerezte va­gyo­nát. Még hiányzik be­lőlük a szü­letetten gaz­dagok belső biztonsága. Lefog­lal­ja őket va­gyo­nuk növelése és meg­őrzése. Régen a társadalom elitjét az arisztok­rácia képviselte. A likvidá­lásukkal ke­letkezett űrt azóta sem tudták be­töl­teni. A faluról szalajtott suttyók, a vá­rosi prolik nem válnak a társadalom elitjévé, akkor sem, ha csokornyak­ken­dővel szerelik fel őket. Az előkelőség látszatát keltő, tűsarkú cipőben és nagy­estélyiben botladozó fitnessladyk és luxuskur­vák is csak egy sznoboknak szóló médiaesemény főszereplőivé válhat­nak.

Ebben a világban már a hatal­mat, a vagyont sem lehet élvezni. Ennek elle­nére mindenki erre törekszik. Ma­­­napság a legfőbb cél: pénzt, kar­ri­ert csinálni. Csak nem sok örö­mük telik benne. Müller Pét­ert idéz­ve: Sok ve­széllyel jár, és nagyon kell sietni. A meggazdago­dásra vágyók érzik, hogy már nem sok van hátra a világból. Előbb­-utóbb el fog pusz­tul­ni, ezért igye­kezni kell minél gyor­sabban, mi­nél többet élvezni belőle, amíg lehet. Az egész folyamat gör­csössé vált. Nem véletlen, hogy oly sokan lesz­nek kö­zülük a szívin­fark­tus, az ideg­össze­omlás, az álmatlan­ság és az ül­dö­zési mánia áldozatává. Túlsá­go­san nagy az in­dulat a társa­dalom sze­gé­nyebb rétegeiben, túlsá­gosan sok töltött fegy­ver van a ke­zekben. Ezért­ a ha­talma­sok golyó­biz­tos üveg­kalit­kában szóno­kolnak, mi­közben titkos­rendőrök ha­da vigyáz rájuk. A millio­mosok pán­célozott gép­kocsiban mer­nek csak ki­menni az ut­cára, go­lyó­biztos üveg­gel és riasztó beren­de­zé­sek tucat­jaival védett otthonai­kat pedig éjjel-nap­pal kamerák pász­tázzák. Saját és családtagjaik min­den lépését testőrök vigyázzák, és annyira félnek embertársaiktól, hogy már senkivel sem mernek szóba állni.

Emberkerülésük fóbiává alakult, mindenkiről azt hiszik, hogy akar tőlük valamit. Szinte rögeszméjükké vált, hogy mindenki a pénzükre pályázik, minden közeledési szándék mögött az érdeket gyanítják. Emiatt képtelenek a normális partnerkapcsolatra, a másik nemben is potenciális kifosztójukat látják. Egyébként sem élvezik a szexet, mert ehhez laza­ság, jó hangulat és önfeledtség kell. A világra csodálkozás, a zavartalan bámészkodás, a bármibe való belefeledkezés luxusát azonban ők nem engedhetik meg maguknak. Néhány kudarc után keserűen tapasztalják, hogy pénzért nem lehet mindent megvásárolni. Ettől boldogtalanná válnak, és még inkább bezárkóznak erődként szolgáló palotá­ikba. Végül teljesen meggyűlölik embertársaikat, ami azzal a következ­ménnyel jár, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hajlandóak enyhíteni a társadalmi feszültségeket. Öncélúan gyarapított vagyonuk holt tőkévé válik. Ez a pénz a haláluk után sem szabadul fel, mert sokan a kedvenc kutyájukra, illetve macskájukra hagyják az értékeiket. Talán ez a helyzet is közreját­szik abban, hogy világszerte csökken a tulajdonnal járó szociális felelősség. Mindez annak ellenére alakult így, hogy a vállal­kozói nyereség még soha nem volt olyan magas, mint manapság. Ennek az áldatlan állapotnak a következménye, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, ami tovább növeli a társadalmi robbanás veszélyét.

Már a kevésbé tehetősek, a személyzetet tartani nem tudók sem képesek zavartalanul élvezni a gazdagságukat. A bűnözés előretörése miatt ugyanis nem mernek kimozdulni az otthonaikból. Így az utazási irodák által meghirdetett luxusutak is sorra kihasználatlanul maradnak, mert a gazdagok otthon ülnek az összeharácsolt vagyontárgyaikon. Attól rettegnek, hogy nem fog megszólalni a riasztó, vagy nem törődik vele senki sem, és távollétükben kirabolják őket. Vagyonuk foglyaivá váltak. Életük nem sokban különbözik a börtönlakóétól, mert ők önként háziőrizetre ítélték magukat.

 

Az össztársadalmi megbékélésnek fontos feltétele a másság elfogadása, és tiszteletben tartása is. Sok embernek jelenleg az okozza a legnagyobb problémát, hogy képtelen elfo­gadni, hogy a másiknak az övétől eltérő a bőrszíne, a vallása vagy a szokásai. Eszükbe sem jut, hogy amikor külföldre mennek, akkor ők is mássá, idegenné válnak, és minden bizonnyal nem esne nekik jól, ha őket is olyan gyűlölettel fogadnák, mint ahogy ők viseltetnek a megszokottól eltérő emberekkel szemben. A különbözőség megőrzése azért fontos, mert aki elveszti a másságát, az elveszti az identitását, az egyéniségét is. Ha megszüntetnénk az emberek közötti különbözőséget, elvesztenénk az azonosságunkat, jellegtelen, gyökértelen, uniformizált társadalommá válnánk. Nem lehetünk azok, akik vagyunk, ha nincsenek olyanok, akik különböznek tőlünk. A különbözőséget azért is óvnunk kell, mert a technikai fejlődés ez ellen hat.

Az utazási idő csökkenésével a világ egyre inkább zsugorodik. Ez a tendencia oda fog vezetni, hogy lassan megszűnnek az egyes országok közötti határok, és megindul a népek vándorlása, keveredése. Egységes lesz a világ, ahol elzárkózásnak nincs helye sem egyéni, sem társadalmi értelemben. Az uniformizálódáson túlmenően ennek egzisztenciális kihatásai is lesznek. Jobb, ha már most hozzászokunk a gondolathoz, hogy a jövőben nem csak a saját kis közösségünkben kell megmérettetnünk, hanem az egész világ előtt. Aki nem „veszi fel a kesztyűt”, az menthetetlenül lemarad. Átlagosnak lenni már ma sem elég, mivel ami ma átlagos, az holnap már átlag alatti lesz. Ami ma kiváló, az holnap az internacionalistává váló világban átlagossá válik. A fejlődés nem áll le senkinek a kedvéért, te­hát vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy kiselej­teződünk. Az államhatárok lezárása, az idegenek egyes országokból való intéz­ményesített kitiltása szintén nem vezet eredményre, mert történelmi példák bizonyítják, hogy a teljes elszigetelődés még jobban visszaveti a fejlődést. Japán pl. ma nem lenne a világ vezető ipari hatalma, ha nem adta volna fel a középkori állapotokat konzerváló több évszázados elzárkózó poli­tikáját, és nem nyitott volna a Nyugat, vagyis az egész világ felé.

A globalizáció sokak szá­mára kellemetlen követ­kez­ménye lesz a bérek ki­egyen­lítődése. A nagy ipar­válla­latok sorra zárják be a nyugati gyáraikat, és tele­pítik át a keleti államokba, az alacsony munkabérek reményében. Az Internet lehe­tőséget ad arra is, hogy a kórházak, áruházak és egyéb vállal­ko­zások komp­lett adatál­lo­mányukat át­küldjék In­diá­ba, ahol a har­mincszor olcsóbb mun­ka­erő napra­ké­szen feldol­goz­va vissza­küldi. Termé­sze­tesen egy idő után a keleti bérrab­szolgák is kiharcolják ma­guknak fizetésük foko­za­tos emelését, a nyugati al­kalmazottaknak azonban be­­le kell törődniük jöve­del­mük csökkenésébe, ha to­vábbra is dolgozni akar­nak.

Ennek a folyamatnak az első lépése az lesz, hogy a nyugati országok­ban élő munkavállalók jelenlegi 35 órás munkaidejét felemelik először 45, majd 50 órára, hogy ne kelljen a fizeté­sü­ket csökkenteni. Ez azon­ban csak átmenetileg jelent megol­dást, az olcsó tá­vol-ke­leti munkaerő előbb-utóbb ki­kényszeríti, hogy a nyu­gati vállalkozók csökkent­sék a munkabéreket. Ezzel egy­idejűleg csökkenni fog az éves szabadság időtar­tama is. Németországban je­len­leg 42 napos szabadság jár a dolgozóknak, míg a Tá­vol-Kelet „kistigrisek”-ként emlegetett fejlett ipari álla­maiban csupán 2 hét. Egyéb­ként az Egyesült Államok­ban is csak 2 hét fizetett szabad­ság jár az alkalma­zottak­nak. Emellett Japán­ban és az Egyesült Álla­mok­ban szombaton is dol­goz­nak.

Nagyban hozzájárul gond­jaink elmélyüléséhez az a je­len­ség is, hogy ­korunk em­bere lelki válságba jutott. Az egyre bonyolultabbá váló tu­domány­ba már nem lát bele, nem érti azt, és ez mind jobban elbi­zonytalanítja. Nem se­gíti elő problémáink meg­ol­dását az a helyzet sem, hogy az emberek többsége ma sok­kal kevésbé hajlik az el­mé­lyült gondolko­dásra, mint az előző korokban. Paradox mó­don ennek oka, hogy információözönben él, mindent készen kap a médián keresztül. Mindent megmagyaráznak ne­ki, sokszor még annak el­lenkezőjét is, amit tegnap állítottak. Így a legtöbben nem látják át, nem érzik döntéseik felelősségét. Az elmélyült gondolkodás leg­főbb akadálya az állandó rohanás.

Aki gazdag vagy híres az azért hajt, hogy a csú­cson maradjon, a szegény pedig a túlélésért küzd. Önmagunkra soha sincs időnk. A napi tapo­sóma­lomban senki sem ér rá arra, hogy önmagába néz­ve felfedezze saját ma­gát, a rejtett értékeit. A ver­sengő életvitel mellett nem ér rá gondolkozni azon, hogy valójában ki is ő, és mi a feladata ebben a világban. Civilizációnk legfőbb baja, hogy spiri­tu­ális ismereteink messze elmaradnak technikai fejlődésünk mögött. Ennek következtében világunkban mind több a lelki baj, a mélabú, a céltalanság, mind több embert kerít hatalmába a szorongás, a kétségbeesés. Boldogságunkat alapvetően gátolja, hogy a ma embere nem ismeri sem önmagát, sem a kö­rü­lötte levő világot. So­kat hallott ugyan róla, de a lényegéről nem tud sem­mit. Ehhez le kelle­ne ásni a dolgok gyöke­ré­hez, de erre nem érünk rá.

Már a kultúra sem ké­pes vigaszt, átmeneti fe­le­dést nyújtani számunk­ra, mert korunk stressz­ből stresszbe rohanó em­be­rének nincs türelme és ideje a hagyományos él­mények befogadására, a klasszikus művek nagy oda­adást igénylő feldol­go­­zá­sára. Életünk egy őrült futam, és itt-ott a ka­nyar­­­ban ragadnak ránk új in­formációk. Arra azonban nem érünk rá, hogy meg­álljunk, és az ismeretek mélyére hatoljunk, így nem véletlenül alakult ki az a mondás, hogy ma­nap­ság az emberek egyre kevesebbet tudnak, egyre több mindenről. Százfelé figyelünk, de sehová sem igazán. Ide-oda kapko­dás az életünk, nem tu­dunk megnyugodni. Azt hisszük, hogy lema­ra­dunk valamiről, ezért egyszerre mindennel akarunk foglalkozni. Eközben a legfontosabbal nem foglalkozunk: a lel­künkkel. Erre már nem jut időnk. A benyomások tűzijátékában majd szétrobban a fejünk, és figyelmünk darabokra törik. Elménk szétszórtsága a tébolyig fokozódik.

A mindennapi küzdelem is elveszi tőlünk az időt. A napi hajsza után nem marad időnk arra sem, hogy átgondoljuk a sorsunkat. Így hiába születne egy megoldás, amely ezt a folyamatot leállíthatná, senkinek sem lenne ideje arra, hogy a módszer leírását elolvas­sa, vagy az ötlet kidolgozóját meg­hallgassa. Olyanok vagyunk, mint az együgyű hajléktalan, aki nem ér rá beköltözni a felajánlott pa­lo­tába, mert minden idejét leköti a napi betevő sze­métből való ki­guberá­lá­sa. Ilyen körülmények kö­zött még a Megváltó sem te­hetne semmit, mert az embe­rek nem tudnak időt szakítani arra, hogy megváltsák őket. A külvi­lág­gal mit sem törődve esze­­lő­sen hajtják tovább a „mókus­ke­reket”, míg össze nem roppan­nak, el nem pusztulnak. Életük nem más, mint értelmetlen ro­bot. Egy olyan kény­szer­pályán mozognak, amit bármikor megszüntet­het­nének, ha leállnának, és egy kicsit körülnéznének a világban. Ekkor végre észrevennék, hogy van egy másik pálya is, ami normális életet biztosítana számukra, ráadásul nem kellene szembenézniük az ökológiai katasztrófával, az emberiség elpusztulásának mind fenyegetőbb rémével.

A politika is jóval szövevényesebbé vált, egyre nehezebben lehet megkülönböztetni a feketét a fehértől. A Jó ugyanis már csak részben jó, a Rossz pedig nem mindig olyan rossz, mint ahogy azt egyesek állítják. A felvilágosodás és a materialista elvek terjesztése következtében a vallás el­vesztette hatalmát a lelkek felett, a társadalom viszont egyre könyörtelenebbé válik, ezért az egyén nem tudja, hogy mibe kapaszkodjon, hová meneküljön. Szükség lenne egy új ­val­lásra, egy új hitre, amely a modern embernek is támaszt nyújtana. Ezt azonban nem lehet a jelenlegi világvallások és a különféle filozófiai irányzatok összezagy­válásával létrehozni, mert nem lenne életképes. A korszellemnek megfelelő vallásra valószínűleg csak a rövidesen ránk köszöntő Vízöntő korszakban, a várva várt new age korában fogunk szert tenni, a túlvilági hatalmakkal, és a Földön kívüli civilizá­ciókkal való tömeges kapcsolatfelvétel során. Addig azonban el is kell jutni, és az emberiség jelenlegi helyzetét tekintve nem sok remény van arra, hogy túléljük a XXI. századot. Most még nagy a valószínűsége annak, hogy történelmünk a Bibliában megjósolt módon, apokaliptikus szenvedések köze­pette fog véget érni. Ha nem változtatunk a jelenlegi magatartásunkon, akkor könnyen beteljesedhetnek Jézus szavai, melyek szerint: „A világot vagy a szelídek fogják örökölni, vagy nem lesz örökség!”

Egyetlen lehetőségünk van a megmenekülésre: meg kell tanulnunk a Földön egymással békében és harmóniában élni, amíg ez nem késő. Ennek alapja a szeretet, amely egyben kulcs a világmindenséghez. A „senkinek sem ártok” langymeleg szeretete azonban nem elég. A cselekvő krisztusi szeretetet kell elsajátítanunk. Mindennapi életünkbe be kell építe­nünk a tolerancia, a meg­bocsátás és a segítőkészség elvét. Kétségtelen, hogy ez irgalmatlanul nehéz feladat egy olyan világban, ahol az önzés, a haszonlesés, az irigység, az igazságtalanság és a részvétlenség hálójában vergődünk, de vállalnunk kell ezt a hatalmas energiát felemésztő küzdelmet.

Később az abszolút világban lévő tanítóinktól és a Földön kívüli civilizációktól szerzett információk birtokában mi is tisztában leszünk majd a világ működési rendjével, ami ­olyan magatartáshoz vezet el bennünket, amely bölcsességet teremt­het még a személyünket érintő legnagyobb nyomorúságból és megaláztatásból is. Későbbi tapasztalataink alapján elérjük azt a szintet, hogy érdekesnek és nem gyűlöletesnek fogjuk tartani a magunkhoz viszonyított másságot. Belátjuk majd, hogy a rész harmóniája az egész harmóniája, ezért minden körülmények között hűnek kell maradnunk az igazi céljainkhoz, hogy minél hatékonyabban szolgálhassuk a világot. Megértjük a körülöttünk zajló ese­mények valódi okát, és szto­ikus bölcsességgel szemléljük majd a világot. Ez a szellemi síkon lezajló forradalom, ez az ugrásszerű tudati fejlődés olyan erős „pszichés földrengéshez” fog vezetni, amilyet az emberiség még soha nem élt át. Kizárólag rajtunk múlik, hogy sikerül-e evolúciós fejlődésünk­ben ezt a minőségi ugrást elérnünk, vagy arra a sorsra jutunk, mint az előző, elvetélt civi­lizációk. Ebben az esetben betel­je­sedik a Jelenések köny­vében megjö­vendölt prófécia, és az emberiségnek csak egy kis (arra érdemes) hányada fog megmenekülni. Azonban nekik is egy mesterséges (inkubátor) világban kell tovább élniük, mert a Föld teljesen lerombolt felszíni világa jó ideig alkalmatlan lesz a normális életvitelre.

 

Figyelnek minket

 

Sokak szerint az apokalipszis elkerülésének legkézenfekvőbb módja a Földön kívüli civilizációkkal való mie­lőbbi kapcsolatteremtés lenne. A fej­lődésünket figyelemmel kísérő magasabb rendű civilizációk azonban egyelőre elzárkóznak a nyílt kommunikációtól, és ennek oka kizárólag magunkban keresendő. Jelenleg ugyanis azt látják, hogy mi egy meg­lehetősen korlátolt, erőszakos, rosszindulatú és gyűlölködő faj vagyunk, amelyet nem lehet partnerként kezelni. Kiszá­míthatatlan, ostoba, agresszív és szűk látókörű emberekkel lehetetlen érdemben tárgyalni, mert a civilizációnak ezen az alacsony fokán még nem várhatók el olyan biztosítékok, amelyek a megállapodás betartását garantálnák. Egy ala­csony tudati és erkölcsi szinten álló paranoiás fajt nem lehet kiengedni a kozmoszba, mivel semmi sem szavatolja, hogy annak törvényeit tiszteletben tartják. Amikor a saját fajtánkat is esze­lősen gyilkoljuk, akkor mit tennénk, ha a túl korán meg­szerzett tudásra támaszkodva kikerülnénk az univerzumba, és ott tőlünk merőben eltérő kinézetű idegen fajokkal talál­koz­nánk?

Nem ártana, ha végre tudatosulna bennünk, hogy más értelmes civilizációk figyelnek minket, akkor talán elszé­gyellnénk magunkat. Eddig azt hittük, hogy egyedül vagyunk, és amit nem látunk, az nem létezik. Ez azonban óriási tévedés, mert különböző rendű és rangú civilizációk tömege kontrollálja a fejlődésünket, és semmilyen tettünk sem kerüli el a figyelmüket. Erre alkalmas készülékkel minden Földön kívüli jármű el van látva. A megfigyelés felet­tünk keringve történik. Ezek az UFO-k vagy láthatatlanná teszik önmagukat, vagy olyan magasan helyezkednek el, hogy az őket körülvevő plazmaburok egy csillag méretének felel meg, így észrevétlenül beolvadnak az égboltba. Remélhetőleg ilyen megfigyelő készülékeket hamarosan mi is fogunk gyártani, és akkor minden emberben tudatosul végre, hogy egyetlen tette, szava, de még gondolata sem rejthető el a világ elől.

Katasztrofális helyzetünket látva bizonyára sokakban felmerül, hogy miért nem térítenek minket erőszakkal jobb belátásra? Azokkal az eszközökkel, amelyekkel ők rendelkeznek, ez minden bizonnyal megoldható lenne. Egy ilyen akció lebonyolítása valóban nem ütközne semmilyen technikai nehézségbe, de két akadálya is van annak, hogy ez bekövetkezzen. Az egyik a kozmikus értelem parancsa, amely ellene szól bármilyen közvetlen beavatkozásnak, mivel minden beavatkozás manipuláció. A külső manipuláció pedig meg­fosztja az alacsonyabb szinten álló civilizációkat attól a tudattól, hogy uralják a saját fejlődésüket. Mellesleg ugyanerre az okra vezethető vissza az a rejtőzködő magatartás is, amit a földönkívüliek tanúsítanak velünk szemben. Nem véletlen tehát, hogy az UFO-balesetektől eltekintve semmi kézzelfogható bizonyíték nem áll rendelkezésünkre a tevékenységükkel kapcsolatban. A tartózkodás másik oka, hogy a Földön kívüli civilizációk megfigyelései egy intergalaktikus egyezmény alapján zajlanak, amely szigorúan tiltja a durva beavatkozást, vagy kész eredmények, megoldások fejletlenebb világoknak való átadását. Amelyik faj megsérti ezt a szabályt, az teljes kiirtással bűnhődik. Ez a büntetés megfellebbezhetetlen és elkerülhetetlen.

Egyébként a kozmikus értelem is azt diktálja, hogy a felvilágosítást lassan és fokozatosan kell végezni, olyan tempóban célszerű az információ­kat átadni, ahogyan azt az emberiség kollektív tudata fel tudja dolgozni. Ha az eredetünkkel, a bennünket körülvevő univerzum működésével kapcso­latos összes ismeretet egyszerre zúdítanák ránk, az sokkhatást váltana ki az emberekből. Megzavarodna a tudo­mány, egy csapásra összeomlana a vallás, rémület és káosz támadna a világban. A Földön kívüli civilizációk tömeges fellépése pánikot váltana ki, ami politikai és katonai zűrzavarba torkollna. Ennek elkerülése érdekében a megfigyelés a háttérben zajlik, és csak az elra­bolt személyek hipnózis útján történő kikérdezése során derül fény arra, hogy milyen módszerekkel folyik fajunk egyedeinek fiziológiai vizsgá­lata, és mi az, ami a leginkább érdekli őket. A megfigyelés alatt álló személyek élménybeszámolói alapján kimutatható, hogy a kb. féltucatnyi bennünket figyelő civilizáció közül a Zéta Reticuli csillagrendszer két bolygójáról származó idegenek érdeklődnek legintenzívebben fejlődésünk jelenlegi szintje iránt.

Ez a beható érdeklődés viszont nem mindenkinek tet­szik, sokan felháborodva utasítják vissza, hogy beleavatkozzanak az életünkbe. A felháborodás azonban nem biztos, hogy jogos. Kissé drasztikus ugyan a hasonlat, de a mi helyzetünk leginkább az állatkerti majmokéhoz hasonló. Tehát mielőtt állást foglalnánk a saját ügyünkben, el kellene dönteni, hogy kié az állatkert, a majomé, vagy az emberé. A majom szempontjából természetes, hogy az övé, hiszen ő lakik benne. Nem kisebb felháborodást vált ki az a ma már röntgenfelvéte­lekkel is bizo­nyítható jelenség, hogy a „kis szürkéknek” is nevezett idegenek a megfigyelés alatt tartott emberek homloküregébe egy 2-3 mm hosszú, tű- vagy apró golyó alakú szondát helyeznek fel a könnyebb megtalálhatóság érdeké­ben. Sokan nem is tudnak róla, hogy ilyen azonosító eszközt hordanak magukban, mivel a beépített szonda semmilyen fájdalmat nem okoz. Az aggódás elsősorban az ismeretlentől való félelemnek tudható be. A jelek azonban arra vallanak, hogy itt egy széles körű tudományos felmérésről van szó, mindenféle ártó szándék nélkül. A jelenlegi tudati szintünkön megalázónak tűnik ugyan ez a helyzet, de gondoljunk arra, hogy a meggyűrűzött galamb sem érti azokat a bonyolult összefüggéseket, amelyek a vele történtek mélyén rejlenek. Ennek megfelelően mi sem tudjuk, hogy vizsgálataiknak mi a végső célja, csupán sejtéseink vannak, hogy mi az, ami annyira érdekli őket.

Az eltérítésekkel foglalkozó publikációk összegzése után annyi már megállapítható, hogy ezek a „Ezoterikus körkép”-ben vázolt kinézetű fura kis lények jól isme­rik a világunkat, mindennel tisztában vannak, amit a növényi, állati és emberi létformával kapcsolatban rólunk tudni lehet, kivéve az érzelmeket. Az ő világukban minden lény szoros felügyelet alatt áll. Őrzőknek nevezett felsőbb vezetőik minden gondolatukat ellenőrzik, minden mozdulatukat meghatározzák. Önállóan, engedély nélkül semmit sem mondhatnak, semmit sem tehetnek. A mi civilizációnkat azonban a szabad akarat irányítja, fejlő­dé­sünknek ez a motorja. Számukra viszont rendkívül szokatlan, hogy döntéseinket nem csak a logika, hanem gyakran az érzelem is irányítja, és ezáltal meglehetősen kiszámíthatat­lanok vagyunk. Az ő életükben az emóció nem játszik jelentős sze­repet, ha rendelkeznek is valami hasonló adottsággal, az teljes mértékben az akarat, az értelem irányítása, kont­rollja alatt áll. Irántunk tanúsított fokozott érdeklődésük tehát nem annak tudható be, hogy az életformánkat szeretnék megismerni, mert a hozzájuk képest primitívnek számító fej­lődési szintünkkel tökéletesen tisztában vannak. Csupán egy dolog rejtély számukra, az érzelmeink. Ez az, amit olyan intenzíven tanulmányoznak. Ennek egyik oka, hogy az indu­latok gyorsan képesek működésbe hozni az akaratot, ami kiszámíthatatlanná teszi az emberi cselekvést, és ez úgy látszik, zavarja őket. Ez ugyanis nem teszi lehetővé, hogy teljes mértékben kiterjesszék az ellenőrzésüket a civili­zációnk felett.

A másik, valószínűleg sokkal jelentősebb oka az irántunk tanúsított érdeklődésnek, hogy egy magasabb rendű életképes civilizáció csak az értelem, az érzelem és az ösztönök egyensúlyban tartása esetén fejlődhet ki, és maradhat fenn. A „Ezoterikus körkép” V. fejezetében már szó volt arról, hogy ez a fizikai megjelenésüket tekintve a dinoszauruszok nemzetségéből származó civilizáció túl nagy hangsúlyt fektetett az értelem fejlesztésére. Ezáltal az ösztönök és az érzelmek fej­lődése háttérbe szorult, ami zsákutcába vezette őket. Most minden igye­kezetükkel azon vannak, hogy kivezessék a civilizációjukat ebből a zsákutcából, és megmentsék a vele járó kihalástól, de ahhoz, hogy megpróbálják visszabillenteni az egyensúlyt, előbb meg kell érteniük az emóció lényegét, és azt, hogy az érzelmek hogyan és milyen módon befolyásolhatják az akaratot. Ez azonban nem könnyű feladat, és ők is kezdik sejteni, amit mi már régóta tudunk, hogy az indulatok kiszámíthatatlanok, ennélfogva az emberi akarat is kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Éppen ez a legcsodálatosabb egy harmo­nikusan fejlődő civilizáció életében, hogy nem lehet tudni, hogy milyen úton, milyen módon, és meddig fog eljutni. Ennek viszont megvannak a hátrányai is, mivel közvetlen irányítás és ellenőrzés hiányában bármikor elpusztíthatjuk a világunkat. Ez a fejlődési forma azonban ezzel a kockázattal jár. A nagyfokú szabadság nagy veszélyeket hord magában, az ily módon elérhető fejlődési szint ­viszont határtalan.

 

A „kis szürkék” áhítattal vegyes félelemmel szemlélik, hogy az emberek hogyan képesek központi irányítás nélkül, független egyéniségként élni és fejlődni. Ráébredtek arra, hogy nekik is egymással kapcsolatban álló individuumokként kellene élniük, de ettől meg vannak rémülve. Azt is tudják, hogy az átálláshoz szükséges segítséget csak tőlünk kaphatják meg. Ezzel kapcsolatban azonban még nem kezdődött meg a párbeszéd közöttünk. Egyelőre ódzkodnak attól, hogy a kiszámíthatatlannak tekintett emberekkel kapcsolatba lépjenek. Szeretnék kézben tartani az ellenőrzést, megőrizni a tekintélyüket. Világosan látják, hogy zsákutcába kerültek, és azt is tudják, hogy evolúciós szempontból új típusú testre van szükségük. Az ehhez szükséges génállományt tőlünk szerzik be, az individuális életvitelhez szükséges viselkedési mintát pedig tanulmányozás útján próbálják elsajátítani. Ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a közvetlen kapcsolatfelvétel­lel többre mennének, de visel­kedésünk aggoda­lommal tölti el őket. Az is lehet, hogy a végső próbatételre várnak. Még mielőtt magukévá tennék ezt az életformát, meg akarnak győ­ződni róla, hogy ez a fajta életvitel alkalmas a túlélésre. Alapvetően tehát ennek tudható be az a mostanság tapasztalható fokozott érdeklődés Földön kívüli civilizációk részéről a világunk iránt.

Jelenleg egy olyan evolúciós határvonal előtt vagyunk, ahol eldől, hogy mi lesz velünk. Mivel nem állunk közvetlen irányítás alatt, a szabad akaratunkból eredő dönté­sünktől függ, hogy átlép­jük-e ezt a küszöböt és tovább fejlő­dünk, vagy nem tesszük meg ezt a lépést, és ak­kor nagyon hamar elpusztítjuk a vi­lágunkat. Ez a pusz­tulás két mó­don mehet végbe. Az egyik, hogy a helyi háborúk kiszé­lesedése egy nukleáris össze­csa­pás­ba torkollik, amely rövid idő alatt megsemmisíti bolygónk élő­­világát, és atmoszféra nélküli holdbéli tájat alakít ki a felszínén. A másik pusz­tulási mód a Föld foko­zatos „lela­kása”; vagyis a jelenlegi környe­zet­romboló életmódunkkal és kez­det­leges technológiai felszerelt­sé­günk­kel fokról fokra tesszük tönk­re boly­gónk élővilágát. Egy idő után ugyan­­is az általunk keltett mér­gek­kel már oly mértékben telítődik a víz, a talaj és a levegő, amely az élő­világ év­milliók során kialakult öko­lógiai lán­colatának dominó­szerű össze­om­lásához vezet. Ez a folya­mat az ala­csonyabb rendű élőlények pusztu­lásával kezdődik, majd a nö­vények és az állatok rohamos kihalását eredményezi.

 

Környezeti ártalmak

 

 A bajok legfőbb oka, hogy jelen­leg a többnyire katalizátorral fel­szerelt benzin- és dízelüzemű gépjárművek is 14 milliárd tonna szennyeződést eregetnek a levegőbe. Ehhez járul azután az ipari üzemek és a hőerőművek által kibo­csátott óriási mennyiségű égéster­mék, nem is ­szól­va a fosszilis tüze­lőanyagot hasz­náló háztartások okozta leve­gő­szennye­zésről. 1950-ben olaj­egyenértékben számolva még csak 1715 millió tonna fosszilis tüzelő­anyagot hasz­náltak fel a világban. 2004-ben ez az érték 8965 millió tonnára emel­kedett. A növekedés fél évszázad alatt több mint két és fél­szeres. Ezeknek a mérges gázok­nak csupán a széndioxid-tartalma 28 mil­liárd tonna évente. Ezen túlme­nő­en még kb. 4 milliárd tonnányi szén-dioxid keletkezik a trópusi ős­erdők irtása, felégetése miatt. Sokan nem is sejtik, hogy az ártalmat­lan­nak tar­tott vízi erőművek is hasonló mér­tékben szennyezik a levegőt. Amíg a duzzasztógátak a folyó men­ti élő­vi­lágot teszik tönkre, a hozzá­juk kap­csolódó tározók sekély, pos­ványos vizéből nagy mennyiségű szén-di­oxid és metán kerül a levegőbe. (A metán aránya kisebb ugyan, de ennek a gáznak az üvegházhatásra gyakorolt befolyása 25-ször nagyobb, mint a szén-dioxidé.) Különösen veszélyesek a trópusi erőművek. Ezekből tízszer annyi üvegházhatást kiváltó gáz szabadul ki, mint egy azonos kapacitású szénerőműből. A Brazíliában működő 112 megawattos Balbina erőmű tározója pl. évente 3 millió tonna szénnek megfelelő gázt bocsát ki magából. Az ugyanilyen teljesítményű szénfűtéses erőművek gázkibocsátása évi 0,35 millió tonna. Egy világbanki támogatással készült tanulmány szerint a Föld különböző országaiban működő vízi erőművek tározóinak össz­fe­lülete francia­or­szágnyi területet tesz ki.

A füstgázok szén-monoxid, kén-dioxid, nitrogén-dioxid és ólomtar­talma következtében már ma is több százmillió ember szenved lég­úti megbetegedésben. Az aszt­más és tüdőrákos esetek száma évről évre rohamosan növekedik, és a legtöbb áldozat a gyermekek közül kerül ki. Nemzetközi felmérések szerint évente 3 millió em­ber hal meg a szennyezett leve­gő, és 2 mil­lió a szennyezett vizek miatt. Kü­lönösen elviselhetetlen a levegő a nagyvárosok felett. New York felett pl. 1 év alatt 1,4 millió tonna szén-monoxid, 515 ezer tonna kén-dioxid, 270 ezer tonna nitrogén-dioxid és 209 ezer tonna por jut a levegőbe. De vannak szennye­zet­tebb levegőjű városok is, pl. Los Angeles, vagy Dél-Amerika, va­lamint Délkelet Ázsia metropoli­szai. Az ott élők helyzetét sú­lyos­bítja, hogy fejlődő országokban meg­­lehetősen ritka a katalizátoros gépjármű, és még mindig ólmozzák a benzint.

A világ zsúfolt nagyváro­saiban már olyan súlyos a helyzet, hogy sorra nyílnak az oxigénbárok. Ebben a füstgázos levegőtől elká­bult gyalogosok és üzletem­berek oxi­génmaszkot bérelhetnek, és né­hány per­cig tiszta levegőt szív­hatnak. Erre a későbbiekben min­den városlakónak szüksége lesz. A Dél-Kalifor­niai Egyetem munka­tár­sai 8 éven át figyeltek több mint 1700 gyereket. 10 éves koruktól 18 életévükig kísérték végig a fej­lődésüket. A vizsgálatból kiderült, hogy a legszennyezettebb levegőjű metropoliszokban élő 18 évesek tüdőteljesítménye mindössze 80%-a az elvárható értéknek. A tiszta levegőjű falvakban élő gyerekeknél csak 1,6%-ban volt ilyen alacsony a teljesítmény. A vizsgálat­ba kizárólag olyan fiatalokat vonta be, akik soha nem dohányoztak, és asztmás megbetegedésük sem volt. A kisebb tüdő­tel­jesítménnyel rendel­ke­zők nehe­zeb­ben vészelik át az őszi, téli meg­fázásból eredő légúti megbe­te­­ge­déseket is. Idős korban csökken­nek az életesélyeik is, mivel a fel­nőt­tek tüdőkapacitásuk 1%-át veszí­tik el évente. Egy nemzetközi kuta­tó­­cso­port kimutatásai szerint a kipu­fo­gógáz az emberi örökítőanyagot is ká­rosítja. Az autópályákon, a díj­beszedő kabinokban dolgozóknál 90%-kal több DNS változást mu­tat­tak ki, mint az irodai alkalmazottak­nál.

A füstgázok jelentős mennyiségű széndioxid-tartalma közvetlen mér­ge­zést nem okoz ugyan, de átté­teles hatása az egész élővilágra néz­ve katasztrofális lehet. A levegő szén­dioxid-tartalmának növekedése ugyan­is a freonszárma­zékok­kal együtt a már említett üvegház­hatás kialaku­lá­sához vezetett, amely Földünk lég­körének fokozatos fel­melegedését eredményezi. Ennek egyik következménye az évek óta tartó aszály, amely bolygónk mező­gazdasági művelés alá vont kb. 3 milliárd hektárnyi terüle­tének egyre nagyobb hányadát érinti, a másik pedig a felső légköri ózonréteg el­vékonyodása.

A nap káros sugarai ellen védő ózonnal telített réteg megsemmisü­lése még az aszálynál is nagyobb veszedelmet jelent, mivel az ultra­ibolya sugárzás a röntgensugár­zás­hoz hasonlóan megöli a sejteket, ami először a növények, majd az állatok, végül az emberek elráko­so­dásához vezet. A szak­értők meg­állapítása szerint 1% ózonvesztés 2%-kal több káros UV sugárzást jelent, ami 4%-kal növeli a bőrrák kialakulásának veszélyét. Az ibolyántúli sugárzás legkártéko­nyabb összetevőjét, az UV-C sugarakat szerencsére teljes egészében felfogja az ózonpajzs, de az A és B sugarakat egyre nagyobb mértékben engedi át az elvékonyodott ózonréteg. Az UV-A sugarakat eddig ártalmatlannak hittük, de a közel­múltban kiderült, hogy a megszokottnál nagyobb dózisban tönkreteheti a bőrünk rugalmasságát biztosító kollagén- és elasz­tin­rostokat. Ráadásul negatív befolyásuk az évek során összeadódik, és erősítik az UV-B sugárzás káros hatását. Pedig a legtöbb kárt ez okozza. Az erős UV-B sugárzás nem csupán égési sérüléseket eredményez, hanem a bőr mélyebb rétegeibe hatolva rákos elváltozásokat idéz elő. A melaninter­me­lés fokozásával képes ugyan a bőr védekezni a napfény ellen, ez a pigment­szerű festékréteg azonban már nem tudja ellensúlyozni a természetellenesen megnövekedett ultraibolya sugárzást. Jellemző ennek a veszélynek a mértékére, hogy az Amerikai Környezetvédő Hivatal (EPA) vizsgálata szerint 2,5%-os ózonfogyás esetén 470 ezerrel több ember betegszik meg bőrrákban.

Az ózonréteg elvékonyodása, illetve az UV-B sugárzás növekedése lassítja a fotoszintézist is. Ennek következtében fokozatosan csökken a növények növekedése, és csökken a termés mennyisége is. Legnagyobb mértékben a haszon­növényeknél figyelhető meg ez a jelenség. Az ibolyántúli sugárzásra leginkább érzékeny búza, rizs és szójabab esetében már néhány év múlva 20-25%-os terméshozam-csökkenéssel számolnak a szakemberek. Ugyanakkor rohamosan nő az UV-B sugárzásra jóval kevésbé érzékeny gyomok, és rovarok kártétele. Ez további 50%-os terméskiesést is okozhat. Ezzel párhuzamosan lelassul a vízfelszín közelében élő halállomány növekedése, és a szárazföldi állatok szaporodása. Az egyre jobban növekvő ultraibolya sugárzás következtében mind több állatnál állapítanak meg vakságot, az embereknél pedig szürke hályogot. A legújabb kutatások fényt derítettek arra is, hogy a sztratoszférában zajló ózonpusztítás túlnyomó részét a füstgázokban található klór-peroxid végzi. Napfény hatására mindkét klóratomját elveszti. Az ily módon szabaddá vált kloridionok az útjukba eső ózonmolekulákból kihasítanak egy oxigénmolekulát, mellyel közönséges oxigénmolekulává redukálják. A kihasított oxigénion a kloridionokkal ismét dimer molekulává alakul, és a folyamat ismétlődik, a ciklus újraindul. Emiatt viszonylag csekély klórperoxid is mérhetetlen pusztítást visz végbe az élővilágot védő ózonpajzsban.

A Déli-sark felett már 24 millió négyzetkilométernyi lyuk van az ózonpajzson. Ez a folytonossági hiány akkora, hogy az ausztrál kontinens háromszor elférne benne. Mindez az utóbbi 15 évben alakult ki. Az idén már az Északi-sark felett is kiszakadt az ózonpajzs. Most már két oldalról kezd felbomlani ez a védőréteg. A sztratoszférikus ózonmennyiség csökkenése tehát több oldalról is fenye­geti a világunkat, és a bioszféra teljes pusztulását eredményezheti. Paradoxonnak tűnik, hogy ezzel egyidejűleg növekedik is a légkör ózonmennyisége, de ez nem okoz kiegyenlítődést. A legújabb kutatási jelentések szerint a szén-dioxid, a nitrogén-dioxid és a kén-dioxid egy része ózonná bomlik le, ez a talaj menti ózonréteg azonban nem képes átvenni a felső ózonréteg szerepét. Negatív hatása viszont nem marad el, ugyanis egyre intenzívebben mérgezi a növényeket. A helyzet drámaiságát alátámasztja az a számsze­rűsített adat is, mely szerint az el­múlt száz év során kőolaj­szárma­zékok, földgáz, fa és szén elége­té­sével az emberiség 440 milliárd tonna szén-dioxidot engedett a levegőbe. A jelenlegi széndioxid-ki­bocsátásunk 5 milliárd tonna éven­te.

Sajátos ellenpólusa az aszály­nak, hogy a megzavarodott időjá­rás következtében a Föld egyes részein özönvízszerű esőzések ala­kulnak ki, hiszen a szárazsággal sújtott területek felől elsodródó felhőknek valahol meg kell sza­ba­­dulniuk a csapadék-tartal­muk­tól. Ezeken a területeken a kon­centrált, felhőszakadásként lezú­duló esőzések folytán árvizek, bel­­vizek és föld­csuszamlások kelet­keznek, amelyek mind emberéletben, mind anyagiakban igen nagy kárt okoz­nak. Nem kis mértékben fokozza az árvizek intenzitását, hogy már a mérsékelt égöv alatti or­szágok is kíméletlenül irtják az erdőket. Így nincs ami megfogja, elnyelje a ma­gas hegyekből le­zúduló esővizet. (A növényzet az­által is csökkenti a csapa­dék­víz mennyiségét, hogy a gyö­ke­reivel felszívja, és a levelein keresztül elpárologtatja.) Gya­ko­ri a sárlavi­na is, mivel a víz magával viszi a tarra vágott er­dők vékony talajrétegét. A csa­padékvíz a völ­gyek­ben és a sík vidékeken sem tud el­nyelődni, és belvíz lesz be­lőle. Ennek oka, hogy az aszályos idő­szakokban elhanyagolták, sőt sok helyen betemették a vízelve­zető árko­kat. Emiatt az eső, a meg­­olvadt hó beszivárgott a talajba, meg­emelve a vízszintjét. A másik ok, hogy sok a csatornázatlan te­le­pülés, ahol az épületek emész­tő­gödreiből évtizedeken át kiszi­várgó zsíros, szap­panos lé eltö­mítette a talaj kapilláris csövec­skéit. Ezért a talaj felszínére ke­rülő víz nem képes le­szivárogni, és a föld alatti víz­erek nem tudják elvezetni. Az idő­járás normális menetének kizökkenésé­vel magya­rázható az a ciklon és szökőár is, amely 1991-ben pusz­tított Bang­ladesben. A katasztrófa következtében 138 ezren haltak meg, és több millióan váltak haj­léktalanná. Időjárási szélsőségek ré­gebben is elő­for­dultak, ezek erő­södése azonban egyértelműen az üvegházhatásra vezethető vissza. Minél melegebb a levegő, annál több vízgőz hal­mo­zódik fel benne. A felhők nehezebbé válnak, mely­nek hatására csendes eső helyett zá­poreső, pely­hes hóhullás helyett pe­dig hóvihar, jég­eső, ítéletidő ke­let­kezik. Az emberiség túlnyomó ré­sze azonban jelenleg az aszály­károk miatt szenved, amely az üveg­ház­hatás fokozódása miatt egyre na­gyobb területekre terjed ki.

Az atmoszféra széndioxid-tartal­ma a levegőbe eregetett mérges gázokon túlmenően amiatt is növekedik, hogy a savas esők által tönkretett erdők mind kevesebb szén-dioxidot tudnak felvenni. Ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a légkörben a szén-dioxid megoszlása az elmúlt 20 év során 25%-kal emelkedett. Az 1990-es évek eleje óta évente 29 milliárd tonnával nő a levegő széndioxid-tar­tal­ma. Ezzel egyidejűleg fokozatosan csökken az oxigén mennyisége. A földtörténeti középkorban (az ember megjelenése előtt) a légkör össztömegének 28%-át tette ki az oxigén. A múlt század köze­pére (elsősorban a széntüzelés követ­keztében) 24%-ra csökkent ez az érték. Jelenleg 21%-ot mér­nek a szakemberek, de a nagy­városok felett még ennél is keve­sebb, csupán 17% a levegő oxigén­tartalma.

Tovább fokozza az erdők pusztu­lását a talajmér­gezés, az évente fel­használt óriási mennyiségű műtrá­gya, növényvédő- és gyomirtó szer, amit a talajvíz a mezőgazda­sági mű­veléstől távol eső területekre is szét­hord. Ezek közül ma még felbe­csülhetetlen károkat okozott a DDT, ami a világ számos országában je­lenleg is használatban van. A mű­trá­gyázás az élővizek algásodásában is nagy szerepet játszik. A termőföl­dek­re kiszórt nitráttartalmú műtrágyát az esővíz a folyókba, tavakba mossa, ahol algatelepeket táplál. Az algák kivonják a vízből az oxigént, és lak­hatatlanná teszik a halak számára. A Mississippi folyó völgyében már 13 ezer négyzetkilométernyi területet tet­­tek kihalttá az algák. Már az Ad­riai tenger partján is vastag algasző­nyeg húzódik végig. Szaporodásukat a ten­gerbe ömlő olasz folyók táp­anyag­ban gazdag vize tette lehetővé. Szétoszlását akadályozza, hogy a szél folyamatosan a tenger felől fúj. A nagyüzemi mezőgazdaságban használt kemikáliáknál is károsabb hatást fejt ki a PCB és a dioxin, melyek azáltal szennyezik a környezetet, hogy évente több millió tonnányi ipari szennyvizet öntünk tisztítatlanul a világ­tengerekbe. Mel­lesleg a szemét elégetésekor is igen nagy mennyiségű PCB kerül a levegőbe, és ez az anyag semmilyen módon sem tud lebomlani a természetben. Ezek a vegy­szerek és egyéb mérgek az élelmi láncon keresztül bekerülnek az emberi szervezetbe, így teljesen leromlik az immunrendsze­rünk. Az immunrendszer gyengülése és a fokozódó környezeti ártalmak pedig néhány éven belül világméretű járványok kialakulását fogják eredményezni.

Ennek előjele, hogy a mér­gezésnek közvetlenül kitett tengeri halállomány tömeges pusztulásnak indult, az immunrendszer legyengüléséből eredő fertőzésveszély az alacsonyabb rendű élőlények sorsát már megpecsételte. Az 1980-as években 18 ezer fóka pusztult el az Északi-tengerben, és a vizs­gálatok azt mutatták, hogy zsírszöveteikben igen magas volt a klórozott szénhidrogének (dioxin) szint­je. Ennek következtében az immunrendszerük működése egyharmadára csökkent, ezért nem tudtak megbirkózni azokkal a vírusos betegségekkel, amelyeket korábban ép bőrrel megúsztak. Hasonló okok miatt pusztult el a Földközi-tengerben 1000 delfin. A dioxin azonban csak a „jéghegy” csúcsa. Toxikológiai vizsgálatok alapján 1940, vagyis a vegyipar térhódítása óta 30 ezer vegyszer került a világtengerekbe.

Többek között mérhetetlen mennyiségű higany, ami felszívódott a halak szervezetébe, onnan pedig átkerült az emberekbe. Egy San Francisco-i tanulmány szerint 116 megvizsgált férfi és nő vérében a mért szint messze meghaladta a megengedett mértéket. Néhányuknál 17-szer nagyobb higanymennyiséget mutattak ki. Ők tengeri halat fogyasztottak rendszeresen. A higanymérgezés gyakori következménye a depresszió, memóriazavar, zavarodottság, remegés, fémallergia és hajhullás. Ezek a betegségek már a határérték négyszeresénél fellépnek. A vizsgálat szerint a lakosság több mint felénél 10%-kal, míg 16%-uknál 400%-kal haladja meg vérük higanytartalma a határértéket. A higany nem az egyetlen nehézfém és mérgező ásványanyag a halakban. Az 1960-as években Japán part menti vizeiben oly mértékű volt az arzén- és kadmiumszennyezettség, hogy a kifogott halak fogyasztása járványszerű betegségeket váltott ki.

A tengereket tápláló folyóinkban még rosszabb a helyzet. Az itt élő halak és madarak életét az is veszélyezteti, hogy a víz méregtartalma kiülepedik a partokra. Ennek oka a vízi erőművek duzzasztógátjai által előidézett lassú vízáramlás. A világ folyóvizeinek természetes áramlását ma már 45 ezer duzzasztómű gátolja. Az erőműszennyezés következtében az édesvízi halak higanytartalma is meghaladja azt a szintet, amit a szabályozás gyermekek és fogamzáskorú nők esetén megenged. Az Egyesült Államokban a szövetségi hatóságok elrendelték a tavakból és víztározókból származó halak ellenőrzését. 1999. és 2001. között 260 különböző helyről származó 2500 halmintát vizsgáltak meg. A halminták 76%-ában a higanyszennyezés átlépte a 3 évesnél fiatalabb gyermekek számára még elfogadható mértéket, 55%-uknál pedig a fogamzáskorú nők számára megengedhető szintnél magasabb volt a higanytartalom. Ez idegrendszeri problémákat okoz, és hátráltatja a magzat egészséges fejlődését. Ezért a szövetségi hatóságok azt javasolják, hogy he­ten­te maximum egyszer, legfeljebb 20 dg édesvízi halat fogyasszunk. A kommunális szennyvíz is fertőzi a halállományt. A kuvaiti-öbölben 2000 tonna döglött halat vetett ki a tenger. Pusztulásukat a streptoco­ccus baktérium okozta.

A legnagyobb szennyezők az ipart és a háztartást kiszolgáló ve­gyi üzemek. A különféle műanya­gok gyártásától kezdve a gyógy­szergyártáson át a festékek előál­lításáig sok mindennel foglalkoznak. Még ha nem is engednek ki tisztítatlan szennyvizet a környe­zet­be, és füstszűrővel látják el a kémé­nyeiket, akkor is potenciális ve­szély­­forrást jelent a tevékenységük. A gyártás során visszamaradt mérgező salak­anyagokkal ugyanis nem tud­nak mit kezdeni. Jelenleg acélhor­dókba zárva méregraktárakban tá­rol­ják őket, amíg a hordók ki nem lyu­kadnak. Ekkor megpróbálják rásóz­ni egy fejlődő országra, hogy titok­ban égessék el a saját szemét­ége­tő­ikben, vagy temessék egy elhagyott bányagödörbe. Már nem csak a szá­razföldet változtattuk hulladék­lera­kóvá, hanem a világtengereket is. A tengerparti országok lelkiismeretlen gyártulajdonosai felbérelnek egy nem éppen makulátlan hírű kapitányt, aki a nemkívánatos raktárkészletet roz­zant bárkára rakja, és a nyílt vízen elsüllyeszti. Hollandia néhány éve nemzetközi botrányt kavart azzal, hogy a disznóhizlaldákban összegyűlt hígtrágyát nyitható aljú konténerhajókban a nyílt tengerre szállította, és a vízbe eresztette. Most azt fontolgatják, hogy a trágyatavakban bűzlő anyagot tar­tályhajókban Indiába szállítják. (Hogy ott mi történik vele, arról nem szól a híradás.)

Ma már szervezett módon tör­té­nik a környezetszennyező anyagok eltüntetése. Az egyéni vállalkozók szerepét átvette az ökomaffia. Olasz­országban pl. évente 13 millió tonna veszélyes hulladék tűnt el nyomat­lanul. A maffia rájött arra, hogy kör­nyezetkárosító anya­gok ten­gerbe szó­rása vagy elhagyott bá­nyákba teme­tése a prostitúciónál is jövedel­me­zőbb üz­letág. Immáron 139 klán fog­lalkozik ve­le, és az elmúlt évti­zed­ben forgalmuk elérte a 132 mil­liárd eurót. Eddig 246 ezer ilyen bűncselekmény jutott a ha­tóságok tu­do­má­sára. Mivel az el­követők meg­találása nagyon nehéz, évente 32%-kal nő a természet el­leni bűncselek­mé­nyek száma. Ennek tudható be, hogy San Francisco és Hawaii között a Csendes-óceánon 700 ezer négyzetkilométer kiterjedésű szemétsziget lebeg, amely zömében műanyag palackokból áll. Időközben a hulladéksziget egyre terebélyessé vált. 2012-ben már kb. 100 millió tonna műanyagot tartalmazott. 2019-re tömege elérte a 150 millió tonnát. Kiterjedése is tovább nőtt. Kalifornia partjaitól kb. 500 mérföldre kezdődik, és csaknem Japánig húzódik Felülete az USA területének kétszerese. Mindemellett évente tízezer árukkal zsúfolt konténer is a vízbe hullik a teherhajókról.

A tudósokat a sok szemétnél is jobban aggasztja a szabad szemmel nem látható műanyagszennyezés a tengerekben. A műanyagok biológiailag nem bomlanak le, hanem a napsütés hatásra egyre kisebb részecskékre esnek szét. A fotodegenerációs folyamat eredményeként először mikroszkopikus ré­szecskék keletkeznek, ame­lyek bekerülnek a zoo­plank­tonok szervezetébe. Mivel ezek az apró élő­lények a táplálkozási lánc elején állnak, a tudósok­nak egye­lőre fogalmuk sincs arról, hogy ez milyen hatást fog gyakorolni a világtenge­rek élővilá­gára. Ennél is nagyobb ve­szély, hogy a műanya­gok lebomlása nem áll meg itt, hanem tovább folyta­tódik, és parányi na­noré­szecskék keletkeznek. Ez a kémiai­lag inert anyag erősen re­akcióképes, ami nagy meg­lepetést okoz­hat. A nano­részecskék ugyanis olyan mélyen behatol­nak az élő szervezetbe, hogy egé­szen az agy mé­lyéig eljutnak. Ez a folyamat nem csak a halakra lesz veszélyes, hanem a „tenger gyümölcseinek” fogyasztóira, az emberekre is.

Könnyen lehet, hogy nem csak a szárazföldön, hanem a tengereken is az életünkkel fogunk fizetni a környezetszennyezésért. Ez a helyzet a műanyagipar fejlődésével súlyosbodni fog. Az emberiség eddig 8,3 milliárd tonna műanyagot állított elő. Ennek a mennyiségnek Európában 30%-a, Kínában 25%-a, az USA-ban pedig csak 9%-a hasznosul újra.[18] Az előrejelzések szerint 2050-re már 34 milliárd tonnányi műanyaggal árasztjuk el a világot. Ha továbbra is ilyen hatásfokkal történik a begyűjtésük és újrahasznosítások, akkor négyszer ennyi műanyag kerül a szeméttelepekre és a világtengerekbe. A becslések szerint jelenleg 250 millió tonnányi szemét van a világtengerekben, és ez a mennyiség évente 30 millió tonnával nő.

Ko­rábban a kormányok is méreg­te­me­tőként használták az óceá­no­kat. A II. vi­lágháború után nem tudtak mit kezdeni a fel nem használt vegyi fegy­verekkel, a foszgénnel és mus­tár­gáz­zal. Úgy pró­bál­tak megszabadulni tőle, hogy a 120 ezer tonnányi mérgező anya­got hajókra rakták, és elsüllyesztették őket. Ezek a hordók mostanában kezde­nek kilyukadni. Egyes hajóskapitányok még azt a fáradságot sem vették, hogy a megrakott hajókat nyílt vizekre vezessék. Némelyiket Írország nyugati partjainál süllyesztették el, hogy a mentőhajóval minél hamarabb visszaérjenek. Iparosodott világunkban 13 mil­lió vegyi anyag vesz körül bennünket, és ezek közül kb. 100 ezerrel találkozunk naponta. A probléma súlyosságát jól érzékelteti, hogy jelenleg 6 millió féle vegyszert állít elő az emberiség, és a számuk évente 200 új vegyülettel szaporodik. Ezek mindenhová behatolnak, testünk minden porcikáját méreggel telítik. A Karolinska Intézet vizsgálatai szerint a környezetünkből szervezetünkbe szivárgó vegyszerek már az anyatejben is kimutathatók, és mennyiségük ötévente megduplázódik.

Jelentős mértékben katalizálja az üvegházhatást, hogy a fokozatos felmele­gedés miatt elpusztul a tengerek plankton­állománya, és megszűnik az a bio­massza, amely eddig képes volt megkötni a levegő széndioxid-tartalmának 30%-át. Közbevetőleg megjegyezve a tengeri élet fennmaradásában nagy szerepet játszó korallzátonyok 10%-a már véglegesen elpusztult, és az elkövetkező 20 évben további 30% semmisül meg. A sokféle korallból felépülő építészeti műremekek az összes tengeri élet egynegyedét tartják fenn. Az Ausztrália északkeleti partjainál húzódó Nagy korallzátony pl. 250 ezer km² kiterjedésű. Ezek a mikroszkopikus méretű élőlények nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az élet fenntartásában. Igen nagy mennyiségben nyelik el a légkör szén-dioxid-tartalmát, és fékezik a viharok, szökőárak erejét. A tengervíz fokozatos felmelegedése következtében azonban elpusztulnak, életképtelenné válnak. Ennek egyértelmű jele, hogy kifehérednek. Az elmúlt 27 év alatt a Nagy korallzátonyon a korallok több mint fele elpusztult. A tengerkutatók szerint a következő 10 évben a másik felét is elveszítjük. A Karib-tenger korallzátonyainak már 90%-a elpusztult.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy most már semmit sem tehetünk ellene. Ha akarnánk sem tudnánk a kipusztulásukat megakadályozni, mert ahhoz hogy az óceánok visszahűljenek a korábbi hőmérsékletükre min. 50 évre van szükség. Ez a rohamos pusztulás az időjárást is befolyásolja. Ausztrál kutatók kiderítették, hogy a Nagy korallzátony felett rengeteg dimetil-szulfid kerül a légkörbe, ahol aeroszolrészecskékké alakul, ami a felhőképződés alapvető feltétele. Ez a kénvegyület – amely egyébként az óceánvíz jellegzetes szagát is adja – a tengeri algák terméke. Pusztulásuk, dime­tilszulfid-kibocsátásuk csökkenése nagymértékben hozzájárult a szárazság fokozódásához, az elsiva­tagosodásához. A korallképződés is veszélyben van. Tudományos megfigyelések szerint a tengerek elsavasodása csökkenti a mészképződést. A savasodás jelenlegi növekedése alapján száz év múlva felére csökken a mészképződés intenzitása, ami a korallzátonyok megújulását is lehetetlenné teszi.

Az emberiség túlnépesedése, a világ behabzsolására irányuló őrület a tengerek öntisztulását is megakadályozza. Az élvezetek hajszolása, a „tenger gyümölcseinek” mértéktelen fogyasztása a halállomány rohamos csökkenését eredményezte. A statisztikai adatok szerint 2012-re a világtengerek halállományának 80%-át lehalásztuk. A túlhalászás következtében nem csak a halállomány csökken vészesen, hanem a nagytestű tengeri emlősök, valamint a rákok és kagylók is. John Smith hajóskapitány 1607-ben kelt hajónaplójában megemlíti, hogy Amerika keleti partjainál hajózva a Chesa­peake-öböl vizébe esett egy ágyúgolyójuk, ami 9 méter mélységben is tisztán látható volt. Korábban azért volt ilyen tiszta a víz, mert óriási osztriga­telepek éltek a tenger­öb­lökben, amelyek három­na­ponta átszűrték a vi­zet. Így nem szaporodtak el a mikrobák és az al­gák. A naplóból az is ki­derül, hogy akkoriban nagyon sok szürke bálna, delfin, lamantin, vízi me­nyét, tengeri teknős, alli­gátor és közönséges ton­hal élt ezen a környéken. Manapság a legtöbb öböl nem más, mint hínár­ten­ger. Az osztrigák mérték­telen gyűjtése következ­tében a tengeri strandok vize annyira elalgásodott, hogy már fürödni sem lehet benne.

A hőmérséklet foko­zatos emelkedése során nem csak a növények pusztulnak el, hanem ki­száradnak a folyók és a tavak is, ami az ivóvíz­készlet fokozatos apadá­sához vezet. Szomjan ha­lásunknak azonban nem a Föld édesvízkész­leté­nek elpá­rol­gása lesz az oka, mert ez már jóval korábban be fog követ­kez­ni. A fel­melegedő fo­lyók­ban és tavakban ugyanis annyi­­ra elszaporodnak a fer­tőző baktériumok, hogy a víz­tisztító berende­zé­sek fel­mond­ják a szol­gá­latot. Ez eset­ben a víz fel­for­ra­lása sem segít, mert erő­sen szennye­­zett folya­dékban előfor­dulhatnak olyan kóroko­zók, ame­lyek a +360 °C-os hő­mér­sék­letet is ki­bír­ják, és min­denféle fer­tőt­­le­ní­tő­szer­nek ellenállnak.

A szárazföldi vízkész­let elapa­dása azzal a tra­gikus következménnyel is járhat, hogy a világ-szerte elszaporodó erdő­tüzeket nem lesz mivel eloltani. Nem kis mér­ték­ben nehezíti majd az ol­tást, hogy a rekkenő hő­ség miatt megol­vad­nak az aszfaltutak, ami lehe­tetlenné teszi a tűz­oltó­kocsik helyszínre kül­dését. Vonattal sem tud­juk majd az erdőtü­ze­ket megközelíteni, mert a pokoli hőségben elgörbülnek a vasúti sínek, és a közlekedésnek ez a módja is lebé­nul. A leve­gőből történő oltás is kivitelezhe­tetlen lesz, mivel a vastag füstfelhők nem teszik lehetővé a terület megközelítését. A katasztrófát to­vább fokozzák a szándékos gyújtogatók, akik vélt vagy valós sérelmeiket ily módon próbálják megto­rolni a társadalmon.

 

Környezetünk pusztulását az egyes társadalmak vagyoni helyzete is gyor­sítja. A szegény országok lakói azáltal rongálják a klímát, hogy kivágják életterük fáit, és – más lehetőség híján – ezzel fűtenek. A fokozatosan csökkenő erdőállomány egyre kevesebb levegőt tud megtisztítani, a sza­badba engedett füstgáz pedig tovább növeli az atmoszféra szennye­zett­ségét. Nagyságrendek­kel nagyobb kárt okoz azon­ban az erdők előzőekben említett módszeres, nagy­üzemi irtása, amit a túl­népesedett országok meg­élhetési kényszere dik­tál. A brazíliai, az indo­néziai és afrikai őserdők termőterületté alakítása az utóbbi években oly mértéket öltött, hogy en­nek komoly, globális kihatásai vannak. A tarra vágás következményeként nem csak a fák pusztulnak el, hanem az erdei növények és állatok is. Ennek mértékére jellemző, hogy a trópusi őserdőkben található a növény- és állatvilág csaknem fele.

Az esőerdők kiirtása azonban nem oldja meg a rohamosan szaporodó lakosság megélhetési gondjait. Lombhullató fák, komposztálás hiányában ugyanis a forró égövi talaj tápanyagokban meglehetősen sovány. Ezért csak nagyon kevés termést ad, és néhány év után kimerül. Ezt követően az esőt adó felhők képződésének el­ma­radása miatt elhomoko­so­dik. Az itt élők nem tanultak az tan­ga­nyikai kudarcból. A II. vi­lág­há­ború után a gyarmatosító an­gol kor­mány el­határozta, hogy Tan­ga­nyiká­ban 13 ezer négy­zet­­kilo­méteren kiirtják az őserdőt, és a helyén földi­mogyoró-mo­no­­kul­túrát lé­te­sí­tenek. Szerencsére csu­pán 600 négyzetkilométernyi te­rüle­tet si­került feltörni. Ennek sem volt értelme, mert csak 30 négy­zetkilométeren takarítottak be va­lami kevés termést. Utána a te­­rület nagy része sivataggá vált. Fák hiányában megszűnt a ta­lajvíz-esővíz természetes kör­for­gása, ezért a kiszáradt föld elhomokosodott.

Azonban nem csak a szegénység, hanem a gazdagság is hozzájárul környeze­tünk fele­lőt­len pusz­tításához. A mérhe­tetlen nyersanyag- és energiapazarlást, az értelmetlen luxusfogyasztást akarva, akaratlanul is a természet sínyli meg. A gazdagok többsége egyszerűen nem tud mit kezdeni a pénzével. Először drága élelmisze­rekre és élvezeti cikkekre költi. Ami­kor már minden létező ételkülön­leges­séget kipróbált, a gyom­­rába tömött, elkezdi utánozni a középkori főura­kat. Énekesmadarakra fáj a foga. A ritka madarakat termé­szetesen nem a saját környezetéből szer­zi be, hanem orvvadászo­kat bé­rel fel, akik a sze­gény or­szágokba utazva ezrével öldö­sik le, és csempészik át a határon a nagy értékű védett ma­darakat. Miután min­den földi jóval el­telt, beleveti magát a szó­ra­ko­zásokba, tovább terhel­ve az emberi és természeti erő­forrásokat. Később – pil­la­natnyi sze­szélyeinek en­ge­delmes­ked­ve – egymás után dobálja ki a tartós hasz­nálati tár­gyait. Nem azért, mert a régi nem mű­ködik, ha­nem mert meg­­unja, és új él­ményekre vágyik.

Jelentős motiváció a köl­­­­tekezési vágy is, a vásár­lás izgalma. A pazarul be­ren­dezett lakásokban unat­ko­zó fe­leség gyakori hob­bija, hogy szekré­nyeit di­va­tos ruhákkal, cipőkkel és szőrmebundákkal töm­ködi tele. Fel azonban nem veszi őket, mert be­vásárló körútjairól egyre újabb szer­­­zemé­nyekkel tér haza, így a legtöbbjük so­ha nem kerül sorra. Tudo­mányos megfogalmazás szerint a vásárlási lázban vergődők tulajdonképpen szenve­dély­­­­betegek: „A köl­tekezés ké­je alapvetően különbözik a tárgyak élvezetétől. Az öröm itt a vásárlási aktu­sából adó­dik, az élvezet a pénz­ki­adáshoz kapcso­ló­dik, te­kin­tet nélkül ennek tar­tal­mára. E pillanat iz­galma elfedi mind a pénz tárgy­szerű kezelését, mind ma-gát a tárgyat, amit a köl­tekező éppen vásárol.”

A vásárlási szenvedély tehát egy betegség. Olyan, mint a játékszenvedély. Nem lehet szabadulni tőle. A notórius vásárlót nem a megvásárolt áru érdekli, hanem a válasz­ték megtekintése, az áru váloga­tása, a pénzköltés. Való­jában nincs is szük­sé­ge arra, amit vesz, őt csak a vásárlás iz­gal­ma ér­dekli. Sok ilyen em­ber él a világban, de a leg­több­jük anya­gilag nem en­­ged­heti meg magának, hogy sza­ba­don kiélje ezt a szen­­ve­délyét. A csinos, fia­tal nők egy része ezen úgy se­gít, hogy gazdag férjet választ ma­gának, aki mel­lett sza­bad­jára engedheti az ösz­tö­neit. Az sem baj, ha idő­sebb az illető, a pénz­köl­tési szen­ve­dély ugyan­is min­den más ér­zést hát­térbe szorít a lel­ké­ben. Tu­datában van an­­nak, hogy az ösztön kiélése meg­al­ku­vással jár, ezért ezek az érdek­házasságok általában meg­lehető­sen sta­bi­lak. Amíg a férj pén­­ze el nem fogy, a szenve­délybeteg feleség ki­tart mellette. Különösen ak­kor, ha az öregedő férj elnézi neki a szexuális kicsapongásait is. Ennek a kölcsönös engedményeken alapuló viszonynak aztán a kör­ny­ezet látja kárát. Nem csak a szer­telen pazarlók pusz­títják a bioszférát, hanem a vá­sár­lá­si lázban szenve­dők is.

A gazdagok társadal­má­­ban je­lentős ösztönző erő még a szno­bizmus. Egymást túllici­tál­va igye­keznek min­den­féle ex­trém ter­méket be­sze­rezni, hogy aztán dicse­ked­hes­senek vele. Ra­gasz­kod­nak az egye­di darabok­hoz, még akkor is ha hasz­­nálha­tat­lanok. Szá­mukra ugyanis nem az a fon­tos, hogy praktikus le­gyen a megvett holmi, hanem, hogy a társa­sá­gukba tartozók ne jut­has­sanak hoz­zá. Így akar­ják meg­mutatni, hogy ők nem akárkik. Ékszerből sem vá­sá­rolnak akár­milyent. A sznob feleség­nek már csak a platina jó, mert az arany olyan „ósdi”. Na és a platina drá­gább is, ezért jobban lehet vele kérkedni.

A gyermekvállalás hiányában meglehe­tősen túlméretezett ház ura sem akar le­maradni a pénzköltésben, ezért ha más passziót nem tud kitalálni, hát évente le­cseréli a kocsiját, vagy az alig használt bútorait. Külön kategóriát al­kot­nak a techno­őrültek. Fő­leg a fia­tal, jól ke­reső értel­miségiek kö­zül ke­rülnek ki. Akár szá­mí­tógép­ről, szóra­koz­tató elektro­nikai készü­lé­kekről, videofel­sze­relésről vagy mobiltele­fo­nok­ról van szó, meg­szál­lot­tan keresik a legújabb típu­sokat. Elég egy új funkció megjelenése, vagy a korábbiaktól elütő külső, máris megveszik az újdon­ságot. Nem baj, ha már minden szo­bában van egy számítógép és egy HiFi-torony, tovább bő­vítik a készletet. Használni azonban nem tudják egyiket sem, mert a pénz­szerzés, a vagyongyarapítás lekö­ti minden idejüket.

Jelentős mértékben hozzá­járul a vásárlási láz fokozódá­sához az is, hogy a gombamód szaporodó vállalkozások mind gyakrab­ban gerjeszte­nek mesterséges keres­le­tet olyan termékek iránt, ame­lyek­re a nor­mális élet­vitelhez nincs szük­­­ség. Mivel a középréte­gek el­­szegényedé­sével tovább szű­kült a köz­szükségleti cik­kek pia­ca, rá­ve­tették magukat a te­­hető­sek­re. Miután nekik már min­­denük meg­van, új piaci stra­tégiát kellett kit­a­lálni. En­nek lé­nyege: nem léte­ző igé­nyek felkel­tése, és állandó ápo­­lása. Olyan árucikkeket, szol­­gál­ta­tásokat kínál­nak, amelyek tel­­je­sen feles­le­ge­sek. Csu­pán ar­ra jók, hogy vásárlóik, igény­beve­vőik kü­lön­bözőségét bi­zo­nyít­sák. Ra­finált reklám­had­jára­tok­kal igyekeznek be­bi­zonyítani a pén­zes fo­gyasz­tónak, hogy az ő szín­vo­nalán az ajánlott termék megér­demelt jutalom. Lépten-nyo­­mon azt sugallják neki, hogy egy bi­zonyos szint felett a luxusjavak fogyasztása emberi méltóságát ga­rantáló társadalmi kötelezettség. (A felmérések sze­rint az Egyesült Államok 700 mil­liárd dolláros marketing- és hir­detési piacának 80%-át a vágy­keltés teszi ki, vagyis amikor nem meglevő igényeket akarnak ébreszteni. A kutatók azt is meg­állapították, hogy a több tárgy bir­toklása egy fokkal sem tesz ben­nünket boldogabbá.) Jól érzé­kel­teti a reklámhadjárat ál­tal keltett nyo­mást, hogy jelenleg világ­szer­te 1 billió (10¹²) dollárt költenek hir­­detésekre. (Melles­leg ennyi pénz­ből már meg le­hetne menteni a természetet és ezzel a világot a pusztulástól.)

A gazdagságba beleszületett, szertelen költekezőknél is na­gyobb kárt okoznak a szegénységből ki­emelkedett újgazdagok. Őket a „sosem elég”, a „semmi sem elég” beteges filozófiája jellemzi, ami a szükség tudatából táp­lál­kozik. Ko­rábbi nélkülözéseik mi­att az a kényszerképzet alakult ki ben­nük, hogy valaminek mindun­ta­lan szűkében vannak. Lelki gyöt­rődésük abból a gondolatból szár­mazik, hogy nincs meg minde­nük. E hiányérzet következtében vég nélküli hajszába bonyolód­nak, hogy betöltsék a képzelet­be­li űrt. Hajtja őket az újabb és újabb dolgok megszerzésének vá­gya, hogy elérjék a teljesség ér­zetét. Hiányérzetüket naponta szít­­ják a tévéreklámok, amelyek azt harsogják, hogy egy külön­le­ges au­tó, egy egzotikus utazás, vagy egy új parfüm teljessé és elé­­ge­det­té tesz. Jelentős mértékben kata­lizálja az esztelen harácsolás fo­lyamatát a kivagyiság, az úr­hat­­námság is. Azzal már nem tö­rő­dik ez a többnyire sznobokból álló réteg, hogy a szükségleteken felü­li fogyasztás mérhetetlen károkat okoz a környezetben, hogy min­den feleslegesen kivágott fa hoz­zájárul a természet pusztulásához.

Az erdők tönkremenetele után megindul a rohamos talaj­erózió, amely az ultraibolya-sugárzással és az immunrendszer leromlá­sá­val együtt tovább gyor­sítja a nö­vény- majd az állat­világ kiha­lá­sát. Az erdők pusztulását azon­ban a savas esőkön, a talaj­mér­ge­zésen és az aszályon kívül a kár-tevők is siettetni fogják, mivel a meleg kedvez a gombásodásnak és a rovarok szaporodásának. A megmaradt fákat rovarok, her­nyók és sáskák hada fogja el­lep­ni, és csonkig rágják a lomb­koro­náju­kat. Mellesleg a városi rovarok (csótányok, molyok, han­gyák) is aktivizálódni fognak, amelyek a civilizációs értékeket fogják megtámadni. Sokan nem is sejtik, hogy a csótányok nem csak anyagi kárt okoznak, de veszélyes betegséghordozók. Belga kutatók egyetlen rovarban 14 millió bakté­riumot találtak. Közülük igen aktívak a szalmonella, a húgyúti fertőzés és a fertőző májgyulladás kórokozói. Nehezíti az ellene való védekezést, hogy a csótány éjszakai rovar. Az éj leple alatt telepszik be az ágyba, a ruhák az élelmiszerek közé, és észre­vétlenül terjeszti a baktériumokat.

A későbbiek során egyre nagyobb gondot fog okozni a mutáció. A vírusokhoz és baktériumokhoz hasonlóan a növény- és állatvilág kártékony fajaiban is sorra jelennek meg olyan egyedek, amelyek ellenállnak a velük szemben alkalmazott védőintézkedéseknek. Az első fegyverüket, az álcázást már bevettették. Az időjárási szélsőségek hatására Oroszországban olyan gombafajok jelentek meg az erdőkben, amelyeket a gombaszakértők sem ismernek. A tüzetes vizsgálat azonban kiderítette, hogy nem új fajtákról van szó, hanem mutációról. Egyes veszélyes gombák álarcot öltöttek. A gyilkos ga­lócák pl. megszólalásig hasonlítanak az ártalmatlan és finom kalapgombákra. A légyölő galócák is megfeledkeztek a piros kalapszínről és a pettyekről. Ők is ehetőnek mutatkoztak, megtévesztve az ott élők generációkon át kialakult gombaismeretét. Ennélfogva sokan elfogyasztották őket, melynek következtében eddig már több mint ezer mérgezéses esetet regisztráltak, és közülük mintegy százan meg is haltak. A rovarmutációra is egyre több példa akad. Amíg korábban kuriózumnak számított egy-egy elfajzott példány megjelenése, ma már csapatostul támadnak ránk. A fokozódó aszály következtében nemrégen 6 cm hosszú sáskák özönlötték el a szibériai Omszk városát. Az állatok nagy erővel nekiugrottak a házak ablakainak, rászálltak az épületek falaira, sőt az emberekre is. Mielőtt betörtek volna a városba, elpusztították az omszki búzamezők termését; mindent felfaltak, ami az útjukba került. A helyi hatóságok tehetetlenek velük szemben, mert az óriássáskák ellenállnak a rovarirtó szereknek.

Mivel a klímát károsító hatások egymást gerjesztik, ezért egy bizonyos határon túl a folyamat megállíthatatlanná válik, és elkerülhetetlenül a Föld elsivatagosodását, illetve a kiszáradt vízgyűjtő helyek elszikesedését eredményezi. Mindezek során mindennaposak lesznek a porviharok, mert a már ma is egyre gyakoribb viharos szelek fokozatosan felerősödnek, és a sívó homok települések egész sorát fogja betemetni. (Ez a folyamat már megindult. A meteorológiai kimutatások szerint az utóbbi húsz évben az átlagos szélse­besség 5-10, míg a trópusok felett 20%-kal nőtt. Az elmúlt 50 év­ben a Szaharából érkező porviharok száma megtízszereződött. A szél fokozódására utal az a megfigyelés is, hogy az elmúlt 20 év alatt a világtengerek hullámmagassága 25%-kal emelkedett. A mérések azt is kimutatták, hogy a megelőző 15 évben 65 milliméterrel kevesebb csapadék esett évente, mint az utóbbi 50 év átlaga.)

Az eltemetett városok lakói vándorútra kelnek, és a hőgutától elcsigázottan próbálnak új életteret keresni maguknak. Az elsivatagosodás következtében azonban mind kevesebb lesz az emberi tartózkodásra alkalmas hely, ami további bonyodalmakat okoz, mivel a hosszú sorokban kígyózó, és a hőségtől remegő leve­gőben eltikkadt hajléktalanok menete nem fog megállni az országhatároknál, hanem beözönlik más népek viszonylag kedvező klímájú területeire. Az ott lakók viszont megélhetésüket féltve szembefordulnak a kiéhezett és mindenre elszánt jövevényekkel, és ez öldök­léseket, helyi háborúkat fog kiváltani. Miután a menekültek száma egyre több, a még lakható terület pedig egyre kevesebb lesz, brutalitás és anarchia fogja uralni az egész világot. A tartós éhínség következtében nem lesz ritka jelenség a kannibalizmus sem, ami tovább fokozza az indulatokat. Az elviselhetetlen társadalmi feszültség teljes morális csődöt, kor­má­nyoz­hatatlanságot okoz, ami totális háborúhoz, tömeges népirtáshoz vezet­het. Az apokalipszis lovainak megjövendölt elszabadulása láttán a túlélők irigyelni fogják a holtakat.

Bolygónk elsivatagosodása során tehát az emberiség túlnyomó része éhen fog halni, vagy a fegyveres összecsapások áldozata lesz. A megmaradók sem számíthatnak azonban túl hosszú életre, mivel a felső légköri ózonréteg megszűnésével tovább forrósodik a levegő, és emiatt elolvadnak a sarki jég­hegyek. A megnövekedett vízszint azután elárasztja az emberi tartózkodásra leginkább alkalmas tengerparti élettereket. Az újonnan létrejött part menti sáv is alkalmatlan lesz a letelepedésre, mert a szárazföldről érkező árvizek, és a tenger felől pusztító szökőár következtében elmocsarasodik. Az emberiség hatalmas áradásokat, szökőárakat, föld­csuszamlásokat túlélő és éhínség által megkímélt része a kontinensek északabbi (szárazságtól kevésbé sújtott) részeire, illetve a hegyekbe fog vonulni. Azonban itt sem lelnek nyugalomra, mivel a hirtelen támadó felhőszakadások következtében gyakori földcsuszamlások, nagyobb magasságokban pedig az üvegházhatás miatt olvadó lavinák veszélyeztetik az életüket. A természeti csapások elkerülése, valamint a léghőmérséklet további emelkedése miatt egy idő után kénytelenek lesznek földbe vájt bunkerekbe, vagy a hegyek gyomrában található barlangokba költözni. Később a forróság fokozódásával elpárolog a tengerek és az óceánok vize is. Ennek következtében óriási mennyiségű vízgőz kerül a légkörbe, ami relatíve lecsökkenti a levegő oxigéntartalmát. Azok tehát, akik megfelelő élelmiszer- és ivóvízkészleteket felhalmozva leköltöztek a föld alá, és túlélték a korábbi katasztrófákat, végül a leve­gőbe került füstgázok, valamint az elviselhetetlenül magas páratartalom következtében fulladásos halált fognak szenvedni.

Lehetséges azonban, hogy a halálnak ez a nem éppen kellemes módja hamarabb bekövetkezik, mert az egyre nagyobb forróság miatt az elszáradt erdők, az épületek és minden gyúlékony anyag (még a földfelszín közelében lévő tőzeg és szén is) el fog égni. Ez oly mértékben megnöveli a levegő korom- és füstgáz-koncentrációját, amely önmagában is fulladáshoz vezet. A Föld felszínének felperzselődéséből eredő fulladásos halál a drága szűrőberendezésekkel felsze­relt atombiztos bunkerekben sem kerülhető el, mivel az égés következtében felszabaduló szén-monoxid felemészti a levegő oxigéntartalmát, így egy idő után nem lesz mit belé­legezni. Arról az apróságról nem is szólva, hogy ezeket a berendezéseket nem tudjuk működtetni, mivel a hűtővíz felmelegedése következtében az erőművek már jóval korábban működésképtelenné válnak, és beszün­tetik az áramtermelést, jelenlegi aggregátoraink működtetéséhez pedig nem csak üzemanyag, hanem oxigén is kell.

Végül a földfelszín további mele­gedése következtében olyan klimatikus viszo­nyok alakulnak ki a bolygónkon, mint amilyenek jelenleg a Vénuszon találhatók. Mint ismeretes, a Vénusz felszínén eddig ismeretlen okok miatt +475 °C a hőmérséklet, és 90 bar nyomás uralkodik, légkörét pedig túlnyomórészt szén-di­o­xid alkotja. Azt még nem tudjuk, hogy ez a mostoha klíma annak tudható be, hogy a Nap közelsége folytán a Vénusz felszínén nem alakulhatott ki az élet, vagy annak, hogy egy korábbi civilizáció elpusztította a bolygó élővilágát; az azonban biztos, hogy a mérges gázok ily mértékű koncentrációja, és ilyen magas hőmérséklet mellett az élet bármilyen meg­nyilvánulása lehetetlenné válik.

Amennyiben egy bennünket megelőző civilizáció felelőt­len cselekedete okozta ezt az állapotot, akkor nem zárható ki, hogy ez a folyamat nálunk is ugyanúgy fog végbemenni, és ugyanazt fogja eredményezni. A pokoli hőség következtében ugyanis az elpárolgó óceánokból származó vízgőz nem tud kicsa­pódni, és ismét vízzé alakulni, mert az egyre növekvő hőmérséklet nem teszi lehetővé, hogy a vízgőzmolekulák esőcseppekké álljanak össze. Ezzel szemben a hőmérséklet emelkedésével állandóan nő ezeknek a molekuláknak a kine­tikus energiája, és egy bizonyos határon túl olyan értéket ér el, amely legyőzi a Föld gravitációs vonzerejét. Ekkor az atmoszféra vízgőz- és leve­gőnél könnyebb nitrogén- valamint nemesgáztartalma el fog illanni, és vissza­marad a leve­gőnél nehezebb szén-dioxid, továbbá az esővíz hiányában kicsa­pódni nem tudó korom. Mivel a Föld távolabb van a Naptól, lehet, hogy a klímaszabályzó atmoszféra elszökése után nálunk valamivel alacsonyabb lesz a hőmérséklet és kisebb a szén-dioxid nyomása, mint jelenleg a Vénusz felszínén, de ez mit sem változtat azon, hogy ezt követően a Föld is halott bolygóvá válik.

 

Nagy a valószínűsége azonban annak, hogy a Földön túli hatalmak nem fogják tétlenül nézni, hogy mi felelőtlenül elpusztítjuk a természetet, mert ez az általuk alkotott tökéletes mű több milliárd éven keresztül alakult ki, és egy ilyen hatalmas érték nem eshet áldozatul egy hetvenkedő, a saját jövő­jével mit sem törődő civilizáció lelkiismeretlen üzelmeinek. Miután a Mindenható a teremtésünk kezdetén megígérte nekünk, hogy a mi civilizációnktól már nem veszi el a földi világot, bennünket már nem száműz a földkéreg alá, ezért nincs más választása, mint a beavatkozás. Ennek módjára utal az előzőekben már említett apokaliptikus megoldás, amelynek során a Biblia szerint csak 144 ezer, a Földön kívüli civilizációk küldöttei szerint pedig max. 440 ezer ember fog életben maradni, vagyis az emberiségnek 99,99%-a el fog pusztulni. Ez azt jelenti, hogy a földönkívüliek mentésben való közreműködését is figyelembe véve minden tizenháromezer ember közül csupán egy fog megmenekülni. Még a technikai lebonyolítás módjára vonatkozóan is találunk utalást a Bibliában: „Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. Két asszony őröl a malomban, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” Ez a fajta „begyűjtés” fizikailag könnyen megoldható, hiszen ezt a technikát a földön­kívüliek már évtizedek óta alkalmazzák nálunk az UFO-­elrablások során.

Azért, hogy ne legyenek kétségeink a helyzet komoly­ságát illetően, rövidesen ízelítőt is kapunk abból, hogy ez a pusztítás milyen módon megy majd végbe. Tudományos körök ugyanis néhány hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozták azt a nem éppen megnyugtató hírt, hogy a világűrből egy 800 méter átmérőjű meteorit száguld a Föld felé. Az „égi csapás”-nak nevezett meteorit becsapódási ideje 1998. március 23-ra várható, az Egyesült Államok keleti partvidékén. A csillagászok katonai szakértőkkel együttműködve most azon tanácskoznak, hogy miként háríthatnák el ezt az év 13. hetében bekövetkező katasztrófát. Azt tervezik, hogy a felénk száguldó meteoritot atomtöltetű rakétákkal célozzák meg, és még mielőtt a Föld légkörébe érne, szétrobbantják. Túlvilági hatalmak véleménye szerint azonban az emberiség jelenleg nem rendelkezik olyan nagy erejű plutóniumbombával, amellyel ezt megtehetnénk. Egyetlen lehetőségünk tehát, hogy a szélét megcélozva letérítjük a pályájáról, feltéve, ha külső erők ezt nem akadályozzák meg. Baljós jelek szerint azonban most nem egy spontán égimechanikai jelenségről, egy statisztikailag kimutatható gyakoriságú kozmikus bal­esetről van szó, hanem tudatos erők tevé­kenységéről. A csillagászok ugyanis azt jelentették, hogy a meteorit pályája nemrégen „megváltozott”, így még pontosabban célba vette a Földet.

Ha a kísérlet nem sikerül, akkor ez a hatalmas, fémércekkel telített kőszikla előreláthatólag New York városára fog zuhanni, és egy hússzoros átmérőjű krátert vájva teljes romhalmazzá változtatja a metropolist és környékét. Ezzel egyidejűleg főleg Észak-Amerikában óriási földrengések és vulkánkitörések keletkeznek, és ezért a föld alatti barlangjáratokkal átszőtt floridai félsziget nagy valószínűséggel le fog válni a kontinensről, és dél felé úszva önálló sziget lesz belőle. Ezek a gigászi erők igen nagy kárt fognak okozni anyagiakban és emberéletben egyaránt, amit csak fokoz az a szökőár, amely az Atlanti-óceán mindkét partvidékét letarolja. New York part menti fekvése folytán a levegő telítőd­ni fog a robbanáshő által keltett vízgőzzel, valamint porral és egyéb törmelékanyagokkal. A nagy páratartalom következtében felhőszakadásszerű esőzések fogják akadályozni a mentést, amit tovább nehezít a levegő magas füstgáztartalma. A légtérbe került hatalmas mennyi­ségű por keveredni fog a vulkánkitörések által kibocsátott szén-monoxiddal, kén-dioxiddal és egyéb mérges gázokkal, valamint rengeteg korommal, pernyével és hamuval. A min­dent elborító füstgáz, hamu- és porfelhő nem marad meg az amerikai kontinens felett, hanem feljut a magasabb légrétegekbe, és a szél szétteríti bolygónk körül. A tudósok számításai szerint ez kb. 10 °C-kal csök­kenti a felszíni hőmérsékletet, ami beláthatatlan következ­ményekkel járhat a Föld minden lakójára.

A tavaszi vetés idejére várható becsapódás és az erős lehűlés következtében ugyanis ebben az évben sehol a világon nem terem majd kenyérgabona, de nem lesz kedvezőbb a hely­zet a takarmánytermesztés terén sem. Emi­att soha nem tapasztalt éhínség fogja sújtani a világot. Az egyes országok stratégiai kenyérgabo­na-tartaléka képes ugyan a ter­méskiesést néhány hónapig pó­tolni, ebben az esetben azonban nélkü­lözni kell a teljes gyü­mölcs- és zöldségtermést is, így az éhín­ség még a fejlett ag­ri­kul­túrával rendelkező orszá­gokban is elke­rülhe­tetlen lesz. Ráadásul a meg­levő gabonakész­letek sem lesz­nek biztonságban, az egerek, pat­kányok és egyéb rágcsálók ugyan­is természetes élelem hiá­nyában milliószámra fognak be­özönleni a városokba, és mindent elpusztítanak, ami ehető. A hús- és tejellátás is hamarosan meg fog szűnni, mert takarmány hiányában elhullik a haszonállat-állomány, ami mellesleg megbénítja az élelmiszer-feldolgozó ipart is.

A szárazföldi állatok megsemmisüléséből eredő húshiány egy darabig pótolható lenne az óceánok halállományával, de le­het, hogy erre sem lesz lehe­tőségünk. A leg­újabb hírek sze­­rint ugyanis a világ­ten­ge­rek­ben rohamosan terjed a gyil­­kos alga, ami egy akváriu­mok­ban gyak­ran használt algafaj­nak a mu­tációja. A feltevések szerint a ten­gerbe is egy mo­nacói akváriumból került, a csatornán keresztül. Min­den­esetre a Földközi-tengerben már 6000 hektárnyi part­sza­kaszt lepett el, és a megfigye­lések szerint nap­ról-napra ro­ha­mosan terjed. A gyors ter­jedés oka, hogy a gyilkos alga na­ponta 8 centimétert is képes nőni. Idő­közben Auszt­rá­lia part­­vi­dé­kén is megjelent, és itt sem tudják megál­lítani a terje­dé­sét. Káros hatását az­ál­tal fejti ki, hogy mé­reganyagával el­pusz­tít­ja az óceánok nö­vény- és állatvilágát. Méregtartalma annyira nagy, hogy 1 dg alga már képes egy egeret meg­ölni. A jelek szerint tehát a vi­lágtengerekre is egy sajátos el­­si­vatagosodás vár, ahol a ho­mok sze­re­pét a gyilkos al­ga min­dent ellepő ára­data töl­ti be.

Az algásodás folyamatát je­lentő­sen gyorsítja az a több millió köbméter ve­gyi hulla­dék, amely évente az óceá­nok­ba kerül, melynek szer­ves­anyag-­tartal­ma is fokozato­san nő. Ez utóbbi a la­kos­ság váro­sok­ba koncentrálódásá­nak, az általuk produkált anyag­cse­retermékeknek tudható be. Egyet kiragadva a vi­lág­vá­rosok közül, az 5 mill­ió la­kosú Szentpétervár kom­mu­nális szenny­vize jelen­leg is tisztítatlanul ömlik a Balti-ten­gerbe. A skandináv or­szá­gok sem járnak élen a nyílt vizeik tisztán tartásában. Nem vélet­len, hogy az Északi ten­ger halállo­má­nyá­nak már a 40%-a bőrbe­teg­ség­ben és rák­ban szen­ved, s csak fele annyi ideig él, mint ko­ráb­ban. A fe­ká­liás szennye­zés­nek tudható be, hogy a Föld­közi-tenger kagy­ló­állo­má­nya ví­rus­fer­tő­zötté vált. Ezért nem lehet őket nyersen fogyasz­tani. Né­met kutatók ki­mu­tat­ták, hogy a tengeri kagylók 45%-a he­patitis-A vír­ust ter­jeszt. A betegség csak több he­tes lappangás után jelent­kezik.

Ami azt illeti ezen a téren nekünk sincs okunk a büszkeségre, mivel a 2 milliós Bu­da­pest szenny­vizének jelen­leg csupán 19%-a ke­rül vissza tisz­títottan a Dunába[19]. Mind­­emel­lett évente 6-8 mil­lió tonna olaj ömlik fo­lyó­inkba, és a világ­ten­ge­rek­be. Ennek je­len­tős ré­szét az olaj­szállí­tó ha­jók balesete, és a tanke­rek ten­­ger­víz­zel történő ki­öb­lí­té­se te­szi ki. Isme­re­tes, hogy a hatalmas olaj­­szál­lító ha­jók a rako­mány továb­bí­tá­sa után a nyílt vi­ze­ken mos­sák tisz­tá­ra a tar­tá­lya­i­kat, és a több­tonnányi ola­­jat tar­tal­ma­zó szennyes levet a ten­gerbe engedik. A ka­tasz­tro­fális követ­kez­mé­nyek­­­kel já­­ró szennye­­ződést azonban az el­süllyedt tar­tály­hajók okoz­­­­zák. 1970. és 2000. között 5322 ezer ton­na olaj ömlött a ten­gerekbe a bal­ese­tet szen­vedett tan­kerekből. Mind­ezt tetézi a tenger alat­ti olajme­zők ki­ak­názásával járó szi­vár­gás.

A bajokat tovább fogja tetézni, hogy a krónikus élel­­mi­szerhiány valószí­nű­leg nem csak a lakosság-, ha­nem kor­mány-körökben is pánikot kelt, ami lehetet­lenné teszi a nehezebb helyzet­ben levő országok támogatását. Elmaradnak az élel­miszersegélyek, ami maga után von­ja a jelenleg is élelmezési gondokkal küzdő fejlődő országok népességének szinte teljes kihalását. Így a Föld lakosainak száma jelentős mértékben csökkenni fog, és még évtizedek múlva is érezni fogjuk annak a környezetrombolásnak a következményeit, amit ez a várható katasztrófa okoz. A jelentős élelmiszertartalékokkal rendelkező gazdag országok sem mentesülnek a megrázkódtatásoktól. Itt az éhenhalási pánikot az fogja kiváltani, hogy a helyzetet villámgyorsan felismerő feketézők nagy tételben felvásárolják az élelmiszerkészleteket, hogy később csillagászati árakon adják tovább. Ennek jogi akadálya nincs, mert a szabad piac biztosítja a szabad kereskedelmet, a hasznot pedig a kereslet-kínálat törvénye szabja meg.

 

Kiútkeresés

 

A helyzetünk tehát elkeserítő, de van még egy mákszemnyi remény a megmenekülésünkre, mind ebből, mind a végső veszedelemből. 1992-ben Molnár Edit újságírónő riportot készített egy önmagát Magyari Miklósnak nevező sze­méllyel, aki azt állította magáról, hogy közvetlen kapcsolatban áll Jézussal. Közölte azt is, hogy ő tulajdonképpen nem erről a bolygóról való, hanem reinkarnációját tekintve egy másik, nálunk jóval fejlettebb civilizáció küldötte, és most azért van itt, hogy segítsen nekünk. Elmondása szerint van némi tapasztalata a katasztrófa-elhárításban, mivel korábbi életében egy másik bolygón már sikerült neki megakadályozni egy miénk­hez hasonló végítélet bekövetkezését. Ezt hallva az emberek többsége csak legyintene, hogy megint egy futóbolond a világmegváltást ígérő sok elmeháborodott közül, de Magyari számtalan tanújelét adta annak, hogy tényleg van valami abban, amit állít. Az újságírónő „A másik út; Világkatasztrófa közeleg” című könyvében beszámolt azokról a Jézustól származó kinyilatkoztatásokról, amelyek az apokalipszis elkerülhetetlenségére utaltak, és részletesen ismertette Magyari Miklós ötletét is, amelyet kézenfekvő használhatósága, és az emberi lélek rejtelmeit jól ismerő tisztánlátása miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt a zseniális megoldást az alábbi hasonlattal tette szemléletessé, és mindenki által könnyen érthetővé.

Képzeljünk el egy hatalmas karámot, amely nem más, mint a világ, és a közepén egy szekeret, amely az emberiség sorsa, történelme. A szekérhez számtalan ló van kötve, amelyek az embereket szimbolizálják. A szekér, vagyis a történelem a XX. század végén megfeneklett egy óriási kátyúban, amelyből csak akkor húzható ki, ha minden ló, azaz minden ember azonos irányba indul el. A sok ló azonban önmagától képtelen egy irányba rendeződni, csak tipródnak a szekér körül, és az életet adó fű zömét kitaposták. Emiatt csoportokba verődnek, és védik a még zöldellő területeket, miközben önző érdekeik által motiválva különböző irányba rángatják a kocsit. A fű azonban a gondosan védett részeken is egyre kevesebb lesz, mivel a veszteglés alatt is enniük kell a lovaknak. Ettől még nagyobb zavar támad, lassan pánikhangulat alakul ki a ménesben. Mindezt tetézi egy néhány éven belül várható katasztrófa valószí­nűsége, ami abban nyilvánul meg, hogy egy meteorit becsapódik a karámba, és szétzúzza a szekeret. Az apokaliptikus állapotokat csupán néhány ló fogja túlélni. Ebből a helyzetből egyetlen módon lehet megmenekülni, ha minden ló belátná, hogy mekkora veszély lesel­kedik a karámra, és azonos irányba rendeződve gyorsan kirántanák a szekeret a kátyúból. Ezt azonban lehetetlen elérni, mert a katasztrófa bekövetkeztéig olyan kevés idő van már csak hátra, hogy ezalatt nem lehet a lovakat jobb belátásra bírni, és a ménest egy irányba elindítani.

A jelenlegi állapot tehát egy leküzdhetetlennek tűnő kelepce, mégsem olyan reménytelen a helyzet. Létezik ugyanis egy ravasz megoldás, amely egyirányú, gyors vágtára késztetheti a lovakat. Magyari szerint semmi mást nem kell tenni, mint valahol megnyitni a karámot határoló kerítést. Ekkor a bent nyűglődő kiéhezett lovak közül néhányan észreveszik a kövér legelőt, amely a lebontott palánkon túl, a szabadban található. Miután semmi sem gátolja, hogy elérjék ezt a szemkápráztató bőséget, viharos sebességgel elindulnak a kapuként megnyílt rés irányába, hogy minél előbb kijuthassanak az üde, zöld fűvel borított „Édenkertbe”. A többi ló hamarosan felfigyel az élénk mozgásra, és a karámnak arra a szegletére tekintenek, ahol a nagy nyüzsgés zajlik. Ekkor döbbenten eszmélnek rá, hogy mit látnak, és mindannyian egy­szerre megindulnak a nyílás irányába. Természetesen ezen a kis hasadékon már nem férnek át annyian, amennyien a karámban vannak, ezért áttörik, letapossák a kerítés jelentős részét. Ez azonban nem baj, mivel megvalósult a hőn áhított állapot: a lovak azonos irányba indultak el. Miközben jól felfogott érdekeik által ösztökélve szinte ész nélkül vágtatnak a cél felé, mellékesen kirántják a szekeret is a kátyúból, vagyis kimozdítják a történelmet az utolsó, legnehezebb stációból. Jelenleg tehát nem lehet mást tenni, mint túl kell járni a lovak, azaz az emberek eszén. Azokat az ösztönöket, amelyek most összevissza munkálkodnak bennük, egy irányba kell terelni, egy olyan cél felé, amelynek az elérésére tudat alatt régóta vágyakozunk, sőt türelmetlenül várjuk, hogy a kiapadhatatlan bőség irányába „nyargalhassunk”.

Ez kétségtelenül fondorlatos megoldás, még ha kissé lealacsonyító is, ­mivel nem az emberi értelemre, hanem az állati ösztönökre épít, de ha nincs más mód a megmenekülésre, akkor ez is megteszi. A lényeg az, hogy túléljük a XXI. századot, és ezzel a módszerrel megvan rá az esélyünk. A szubatomi energia alkalmazásával ugyanis leküzdhetjük az éhínséget, soha nem látott élelmiszerbőség lesz a Földön. A primer energiahordozót nem igénylő áramtermelő berendezések segít­ségével ingyen állíthatjuk elő az energiát, korlátlan mennyi­ségben. A szabadenergia iparban és közlekedésben való felhasználása megszünteti a levegőszennyezést, ami elhárítja a klímaösszeomlás veszélyét. Az ingyenenergia következtében az élelmiszerekhez hasonlóan az iparcikkek ára is jelentő­sen csökkenni fog, ami a „Ezoterikus körkép” V. fejezetében már leírt módon azt eredményezi, hogy az alapvető szükségletek minden ember számára biztosítva lesznek. Így megszűnik a megélhetési bűnözés, mivel senki sem kényszerül arra, hogy tisztességtelen módon szerzett jövedelemből tartsa fenn magát. A társadalmi feszültségeket tovább csökkenti, hogy az átlagosnál nagyobb egzisztencia törvénybe ütköző módszerekkel való megszerzésére sem fog többé senki törekedni, mert a karmatan ismerete, valamint az abszolút világban rendelkezésünkre álló ellenőrző háttér ezt értelmetlenné teszi.

Ráadásul az atomháború sem fenyegeti többé az embe­riséget, mivel ha tetszik, ha nem, a ma még számottevő hadiipar szintén ki fogja használni azokat a lehetőségeket, amelyeket a végtelen mennyiségben rendelkezésünkre álló szubatomi energia kínál. Olyan új fegyvereket fognak kifej­leszteni, amelyek­nek a pusztító hatása többszörösen felül­múlja a nukleáris bombákét. Ezeknek a sugárfegyvereknek azonban meglesz az az „előnyük”, hogy csak a kiszemelt célpontot semmisítik meg, nem árasztják el és teszik tönkre radioaktív fertőzéssel az élővilágot. Az elavult atomfegyverek leszerelése és megsemmisítése után feltehetően az egész világ egyesülni fog egy közös kormányzás alatt, ennél­fogva ezeket az új típusú fegyvereket remélhetőleg soha nem fogjuk emberéletek kioltására használni. Így elérkezünk végre abba a békés aranykorba, amely Nostra­damus szerint ezer, a Földön kívüli civilizációk szerint tízezer évig fog tartani.

Az sem elképzelhetetlen azonban, hogy ennek a folyamatnak az elindulását az önös érdekeken kívül az a sajátos kényszer is siettetni fogja, ami a történelmünk során már számtalan esetben segített egy-egy korszakváltás végrehajtásában. Arról a hadiiparban és a csúcstechnológiában jól ismert szállóigéről van szó, amely így hangzik: „Amit mi nem csinálunk meg, azt megcsinálja más, de akkor jaj nekünk!”. Ma még az emberiség nem hajlandó összefogni egy közös cél érdekében, de az össznépi társadalmon belül egy-egy ország vagy országcsoport mindent megtesz azért, hogy a másik ne kerüljön föléje, mert történelmi tapasztalataink alapján azzal már tisztában vagyunk, hogy ez milyen következményekkel jár. Ennek a páni félelemnek tudható be az is, hogy a világ vezető hatalmai belekényszerültek a fegyverkezési versenybe, és ez vezetett a jelenlegi nukleáris arzenál kialakulásához is. A fegyverkezési hajsza következménye, hogy a jelenlegi világgazdasági válság csak a hadiipart nem sújtja. A gazdasági aranykornak számító 2002-es évhez képest 2012-re 147%-kal nőtt a világ fegyveriparának forgalma. Mivel ezek az ösztönök tovább munkálkodnak, nem lehetetlen, hogy a mostani paradigmaváltás által kínált lehetőségek kiaknázásában is jelentős szerepük lesz, de ezúttal már pozitív irányban.

Eddig majd minden ország zsákszámra öntötte a pénzt a stratégiai jelentőségű fejlesztésekbe, hogy a katonai egyensúly fel ne boruljon. Miután ezek a beidegződések még mindig működnek, nem zárható ki, hogy most is hasonló meggondolások fogják előteremteni az anyagi alapot a gyors korszakváltáshoz. Egyébként a technikai fölény sorsdöntő szerepét számos történelmi példa bizonyítja. Ezek közül közismert Francisco Pizarro hadjárata, aki mindössze kétszáz katonával hódította meg a hatmilliós inka birodalmat. Ehhez a bravúr­hoz nem volt szükség csúcstechnológiára sem, elég volt az a relatív előny, amit az ötszáz évvel ezelőtt gyártott acélkardok és primitív lőfegyverek biztosítottak az indiánok nyilaival szemben. Ennek a hadjáratnak a későbbi következményei azonban sokkal súlyosabbak voltak, mint az amerikai kontinens elfoglalásával járó közvetlen veszteségek. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy ez az esemény gyakorlatilag megpecsételte egy egész rassz sorsát. A hódítók az elmúlt 500 év alatt több mint 100 millió indiánt irtottak ki, melynek következtében az életterüket vesztett rézbőrűek népességállomá­nya ma már az 1 milliót sem éri el. A bukásra ítélt népek még részvétre sem számíthatnak a leigázók részéről. Amerika meghódításának 500. évfordulóján pl. az indiánok országszerte tiltakozó felvonulásokat rendeztek, amelyen Ko­lombuszt jelképező bábukat éget­tek el. Megmozdulásukkal azonban csak annyit értek el, hogy érdekes hírként szerepeltek az esti tévéhíradóban.

A Jézustól származó üzenetek szerint, ha a Föld jelenleg közel hétmilliárd lakója közül négymilliárd hajlandó ebben a „karámban egy irányba húzni a szekeret”, akkor a kataszt­rófa még elkerülhető. Most már csak az a kérdés, hogy az emberiség kétharmadában munkálkodik-e az az egészséges önzés, amely ha a másik érdekeit nem is, de a sajátját szem előtt tartja. Ha igen, akkor ennek a fortélynak a bevetésével megúszhatjuk a büntetést, az istenek megkegyelmeznek ne­­künk. Sőt, a szubatomi energiában rejlő le­hetőségeket kihasználva meg­akadályoz­hatjuk a természet pusztulá­sát, és ezáltal a Föld élővilágának meg­semmi­sülését.

 

Ez a folyamat természetesen alapos szervezést, és körül­tekintő irányítást igé­nyel. A feladat ellátása a különböző szintű politikai vezetőkre vár, amennyi­ben ké­pesek lesznek a helytállásra. Az aggá­lyos­kodás sajnos nem alaptalan, mivel sokak szerint a világ jelenlegi bajai je­lentős részben abból fakadnak, hogy az egyes országokat nem a legtehetsé­ge­sebb em­berek irányítják. Az első vonal­beli szak­embe­reket ­ugyanis a magán­vál­la­la­tok el­szip­kázzák, sőt a nagyobb ban­kok és ipari konszernek már az egyete­meken kivá­lo­gatják a legrátermettebb di­­á­kokat. Mivel ezek a vállalatok a több­szö­rösét fizetik an­nak, mint amennyit egy állami hivatalnok keres, a közvetí­tőként el­járó fejvadászok­nak nincs ne­héz dol­guk.

Az államigazgatás pedig kénytelen be­­­érni a másodvonalbeli szakembe­rek­kel, azok­kal, akiket meg tud fizetni. En­nek aztán egész társadal­munkra kiható kö­vet­kez­mé­nyei van­nak. A másodrendű fő­nök ugyanis harmadrendű beosztotta­kat gyűjt ma­ga kö­ré. Ez a jelenség aztán végig­gyű­rűzik az egész hivatali rang­lét­rán. Ezért tartunk ott, ahol állunk. Ezért szidják a polgárok foly­ton a kormányt. Sem az uralmon levő, se az ellenzékben tevé­kenykedő pár­tok nem képesek megfelelő képes­ségű szakemberekre szert tenni. Ha akadna is olyan érté­kes ember, aki hajlandó lenne segíteni ne-kik, nem engedik maguk közé. A karrier­féltés, a szakmai féltékenység meg­gátolja, hogy náluk különbnek en­gedjék át a ha­talmat, és a vele járó előnyöket. Ahhoz, hogy ez az állapot meg­változzon, tudato­sulnia kellene az emberekben, hogy az életben nem a pénzhajhá­szás, az anyagi javak vég nélküli gyarapítása a legfontosabb, hanem a világ szolgálata, az em­be­riség – és ezáltal az univerzum – fejlő­dé­sének elősegítése.

A világ vezetéséhez azonban nem elég a szándék; képzett­ség, meg­fe­lelő adottság is kell hozzá. Ilyen em­ber sajnos nagyon kevés él a Föl­dön, úgy tűnik, hogy még egy tu­catnyi sem áll a rendelkezé­sünk­re. Einsteinnek egy post mor­tem (halál utáni) közlése alap­ján csupán tíz élő ember van a vilá­gon, aki va­lóban ké­pes gondol­kod­ni, aki jelen­legi adott­ságaink mel­lett ma­ra­dék­talanul ké­pes hasz­nál­ni az agyát, aki nagy haté­kony­ság­gal tud­ja al­kal­mazni azokat a gon­dol­ko­dá­si fo­lyamatokat, amelyek­kel min­den intelligens ember ren­del­kezik. Amikor lord Bertrand Rus­­­sel, a vi­lághírű matematikus meg­halt, Ein­stein így mó­dosította a vélemé­nyét: „most már csak kilen­cen van­­nak”. A hétmil­liárd em­ber­hez ké­pest ez az arány igen si­ral­mas. Ilyen körülmények kö­zött ért­hető, hogy civilizációnkat ma még nem az ész, az értelem kor­­má­nyoz­za.

Különösen aggasztó ezen a té­ren, hogy amíg a legegy­szerűbb foglalkozás is alapos szakmai rátermettség-vizsgá­lathoz van kötve, addig a politikai tisztségre pályázóknak semmiféle alkalmassági vizsgán, pszicho­ló­gi­ai teszten nem kell átesniük. Jelenleg tehát az a helyzet, hogy a csöpögő vízcsapot csak egy szakmai­lag megbízható szak­em­ber javít­hatja meg, a vilá­got viszont akár egy jöttment, te­het­ségtelen, paranoiás alak is irá­nyíthatja, ha a politika színpadán jól el tudja adni magát. Ezen a pá­lyán többnyire olyanok van­nak, akik minden­hon­­nan kiszorultak, akik a szó­szátyár­kodá­son kí­vül sem­mire sem alkal­ma­sak. Itt nem szá­mít a te­hetség, a szakmai ké­pes­ség, a ve­­ze­tői készség, az er­kölcsi érzék, csupán az a fon­tos, hogy az illető bes­zéd­készsége elég fejlett le­gyen ahhoz, hogy de­ma­­góg szónoklatai­val el­ká­bítsa a környezetét. Ezek után nem csoda, hogy a becsvágyó po­litikai akar­nokok hada az elmúlt év­tizedekben meglehe­tő­sen kikezdte ennek a pályá­nak a becsületét, és ez rossz fényt vet azokra a politikusokra is, akik alul­ról kezdve, a rátermett­sé­gük és becsületessé­gük révén küzdötték fel magukat jelenlegi, méltán megérdemelt pozíciójukba. Ilyen körülmények között normális ember csak akkor megy el politikusnak, ha természetes intelligenciáját elnyomja a hatalom vágya, a népboldogítás rögeszméje vagy a megélhetés kényszere.

A jelenlegi választási rendszer sem segíti elő a tehetséges emberek előtérbe kerülését. Független politikusként nagyon nehéz érvé­nye­sülni, nem is szólva a választási küzdelemmel járó horribilis költsé­gek előteremtéséről. Ezért a politikai pá­lyán indulók kény­telenek vala­me­lyik párt ol­tal­ma alatt fellépni, ami azzal a következménnyel jár, hogy a ha­talom elnye­rése után a mun­ka­tár­sai­kat ideo­lógiai elkö­tele­zett­ségük alapján kell kivá­laszta­ni­uk. Ez azt a visszás hely­­zetet ered­ményezi, hogy amíg más terü­le­teken a leg­ala­csonyabb veze­tő állá­sokat is pá­lyázat útján, vagyis a szak­mai rátermettség vizs­gála­tá­val töltik be; a politikusok fe­lelős posz­tokra tör­ténő kine­vezése a párttag­ságuk alap­ján tör­ténik. Je­lenleg tehát az egyes országok politi­kai és gazda­sági irá­nyí­tá­sának legfőbb feltétele az egy „brancsba” tarto­zás. Sok kor­mány és mi­nisztérium összetételét te­­­kintve azonban ez nem csak az azo­­nos párt­hoz, hanem a leg­főbb ve­zető haveri köré­hez, vagy volt is­kola­társaihoz va­l­ó tar­tozást is je­lenti. Néha hallani ugyan olyan esetekről, amikor egy országban szak­értői kor­mány alakul, de ez csak akkor szokott előfordulni, amikor a gazdasági hely­­zet kataszt­rofálissá válik. En­nél is nagyobb kárt okoz az országnak, ha a csúcsvezető válasz­tási kampányát nem egy párt, hanem az ipari körök fi­nanszírozzák. Ez eset­ben a hi­vatalába iktatott elnöknek, kor­mányfőnek úgy kell ugrálnia, ahogy azt a háttérben álló tá­mo­gatói előírják. Olyan in­téz­­ke­déseket kell hoznia, ame­lyek nem sértik az ipari lobbi érdekeit. Ennek a helyzetnek egész világra kiható követ­kez­ményei is lehetnek, mivel a profithajsza me­llett elköte­le­zett kormány sorozato­san fi­gyel­men kívül hagyja a kör­nye­zetvédelmi szempontokat.

A vezetésre leginkább al­kal­mas sze­mélyek kiválasz­tá­sát jelentős mért­ékben nehe­zíti az az értéktorzulás is, ami a társadal­mun­kat jellemzi. Az emberiség most az értékvesztés, az ér­téktévesztés és az értékvál­to­zás ko­rában van. Való­szí­nű­leg az útke­re­sésből adódó za­varodottságnak tud­ható be, hogy jelenleg az éretlen, de friss, fiatal testet tekinti esz­ményképnek. Az előző nem­ze­dékkel ellentétben semmire sem becsüli a sorsát megcsi­nált, bölcs embereket. A poli­ti­kusokban sem azt nézik, hogy mennyire rátermett, ne­mes lel­kű, hanem hogy mennyi­re fitt. Képes-e korát meghazudtolva sürögni-forogni a társaság­ban, a repülőgépre felkúszva há­ny­asával veszi a lépcső­fo­ko­kat, és közben látszik-e a li­he­gése. Az, hogy mek­kora hi­vatás­tu­dat munkál benne, va­lódi feladatának mi­lyen mértékben képes eleget tenni, senkit sem érdekel. A legutóbbi olasz-francia csúcs­találkozón is csak az érdekel­te az újság­író­kat, hogy a két elnök kö­zül ki hord magasabb sarkú cipőt. (A bulvár­lapok szerint mindkét ál­lamfő ala­csony termetű, ezért magasí­tott talpú cipőt hordanak.) A megbeszélés tárgyával senki sem törődött. Ma már a szak­tudás sem számít. A karrierhez csu­pán három do­logra van szükség: nyelvtu­dásra, hi­bátlan fog­sorra, és tud­jon szörfözni az In­ter­ne­ten. Hogy valójában nem ért sem-mihez az nem szá­mít, hiszen a többiek fel­készült­sé­ge is ha­sonlóan felszínes. Sok múlik a kap­csolatr­end­szeren is. Azon, hogy ki, kinek, a ki­je; kik­kel alakít ki patronáló kap­c­solatokat. Ezen azon­ban nincs mit csodálkozni, mert ez a múltban is így volt. Kapcsolatok nélkül sem­mire sem le­het jutni az élet­ben. Hiába a legra­gyo­­góbb tehetség, a világra­szó­ló eredmény, ha az il­lető nem ren­delkezik meg­­fe­lelő kapcsolatokkal, so­hasem fog érvényesülni az élet­ben.

Az új korszak elindí­tá­sa a sok ösztökélő és kény­szerítő hatás el­lenére nem fog simán menni, bőven lesznek egyéb aka­dályok is. Az új módsze­reket ugyanis nehéz lesz a már kialakult technikai kultúránkba úgy beépíte­ni, hogy ne tegyünk tönk­­re vele egész iparágakat, ne rom­bol­junk tekin­télyt, ne sértsünk politikai és gazdasági érdekeket. Az érintettek legszívesebben ezeket az ered­­mé­nyeket is elzárnák gondosan őr­zött páncélszekrényekbe, mint annyi sok hasznos talál­mányt a történelem so­rán, ha nem fenyegetne ben­nün­­ket az ökológiai ka­taszt­rófa, és nem len­ne a vég­ítélet a nyakunkon. Nem kis aka­dályt jelent, hogy az egyes álla­mok erő­szak­szervezeteinek vezetői a para­pszichológiának még a gondo­la­tá­tól is irtóz­nak, mert imádnak in­fan­tilis mó­­don titkolózni, örömüket lelik a „szigorúan bizalmas” dosszi­ék gyár­tásában, és a nevetséges fontosko­dás­ban. Ráadásul a fegyveres tes­tületek irá­nyítóinak túlnyomó része üldözési mániában szenved, gya­nakvó, kicsi­nyes módon kezel­nek min­den olyan javaslatot, amely a túl­élésünkkel kap­cso­latos változá­sokat szor­galmaz. Az élet min­­den terül­etére kiterjedő változtatá­sokon kívül a pusztulás el­kerülésé­nek más alter­natívája azonban nincs, és ez meggondolásra fog­ja kész­tetni a leg­elvakul­tabb, a ha­ladást legin­kább fékező politikai köröket is. Kény­telen-kelletlen be fogják látni, hogy ebből a hely­zetből csak előre le­het menekülni. Ha erre mégsem kerülne sor, akkor a fordulatot, a vál­tozásokat a nép, a tűrőké­pes­ségük vég­ső pont­ján lévő kisemberek fogják ki­kény­szeríteni. Az éhség és a be­teg­ség ugyanis nagy úr. A világszerte egyre mé­lyülő gazdasági válság, a fo­­ko­zatos elnyomorodás, a már szin­te elvi­sel­hetet­len kör­nyezeti ártalmak, és az ebb­ől eredő egész­ségromlás egy bizonyos pon­ton túl tár­sa­­dalmi robba­náshoz ve­zet­nek, amely a változ­tat­ásra képtelen régi rend­szert nyomtalanul elsöp­ri.

Az új tudományos fel­fedezések rákény­szerí­te­nek bennünket arra is, hogy könyörtelenül szem­benézzünk önmagunkkal, azzal, hogy jelenleg mik vagyunk, és a későbbiek során mivé válhatunk. Újra kell értelmezni a Jó és a Rossz fogalmát, és alapvetően másként kell megítélni az élet szinte minden megnyilvánu­lá­sát. Ehhez ugyancsak ke­vés rendszernek, intéz­ménynek és embernek lesz kedve, mert erre az útra csak akkor lehet rálépni, ha alapjaiban átalakítunk magunk körül min­dent. Ennek során sok ember hatalma, anyagi biztonsága, és korábbi szavahihetősége fog megrendülni. Természetesen ők is ellenezni fogják a változásokat, és foggal-körömmel harcolnak majd a régi világrend megtartásáért. Az élet minden terén megnyilvánuló megújulás, a kozmikus életszemlélet kialakítása azonban elkerülhetetlen.

Ha a társadalom nem akar önszán­tából jó útra térni, akkor erre külső erők fogják rákényszeríteni. Ezt oly módon teszik, hogy nem fogják elhárítani fejünk felől azokat a veszedelmeket, amelyeket környezetünk pusztítása, ösztöneink zabolátlan kiélése, vagy csupán a figyelmetlenségünk következ­tében okozunk a világban. A sorozatos sorscsapások, valamint egy világméretű veszedelem valószínűsége minden rendszert jobb belá­tásra térít majd, és előbb-utóbb vállalják a megújulással járó áldozatokat, hogy elkerüljék a teljes megsemmisülést. A kérdés csupán az, hogy ez mikor történik meg. Állítólag mi már túl vagyunk azon a pillanaton, amikor a megbánás és a jobb belátásra térés segíthetne rajtunk, mivel a hátralevő idő a dolgok normális menete szerint nem elegendő a cselek­vésre. Most már csak egyetlen reményünk van, hogy a szubatomi energiával kapcsolatos új tudo­mányos felismerések robbanásszerű változást indítanak el a Földön, ami az utolsó pillanatban mégis csak képes lesz megállítani az egyre gyorsuló ütemű pusztulást a világunkban, és végül megmenti civilizációnkat a felettünk kimondott halálos ítélet bekövetkezésétől.

Tulajdonképpen erre megvan a lehetőségünk, mivel az evolúció törvénye is segíti a fejlődésünket. Újkori tudományos felismerés, hogy minél magasabb szinten áll a világ fejlődése, annál gyorsabban halad. Földünk hozzávetőleg 4,5 milliárd éves. Fejlődéséből 1,5 milliárd évet vett igénybe az életfeltételek kialakulása. Utána megjelentek az egysejtűek, majd a növények és az állatok. Érdekes módon, minél primitívebbek voltak ezek a lények, annál tovább tartott a kifejlődésük. Bármennyire is hihetetlen, a legbonyolultabb és legtökéletesebb élőlény, az ember kialakulása tartott a legkevesebb ideig. Ha a földi világ keletkezésének történetét kezdettől napjainkig 24 órára zsugorítjuk össze, akkor az ember ezen az időskálán 34 másodperccel 24 óra előtt jelent meg. Még ennél is gyorsabb volt a technikai előrehaladásunk. A kőbaltától a bronzból, majd vasból készült szerszámokig több ezer év telt el. A gőzgépek feltalálása, az elektromosság felfedezése és gyakorlatba való átültetése már csak 200 évig tartott. A telefon elterjedéséhez elegendő volt fél évszázad is. A rádió széles néptömegekhez való eljuttatása már 30 évet sem vett igénybe. A televízió sorozatgyártásáig csupán 12 évre volt szükség, az első használható modell bemutatásától számítva. Az atombomba kifejlesztése és sajnálatos bevetése között mindössze 6 év telt el. Ha ez a trend továbbra is fennmarad, akkor nincs okunk aggodalomra, mert az újonnan kifej­lesztett szubatomi készülékek pár éven belül gyártásba kerülnek. Ezen a téren különösen gyors lesz a fejlődés. Nikola Tesla[20] már száz évvel ezelőtt felhívta erre a figyelmünket: „Amikor a tudomány elkezdi az érzékeken túli jelenségek tanulmányozását, nagyobb előrehaladást tesz egy évtized alatt, mint létezésének évszázadai során.” Világunk megváltoztatásához tehát nincs szükség évszázadokra, csupán rá kell lépni erre az útra, a többi már megy magától is.

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében leírt nagy hatásfokú elektromág­nesekkel kapcsolatban meg kell még emlí­teni, hogy elektromos energiát nem ki­zá­rólag villamos forgógépekkel lehet előállítani, hanem moz­gó alkatrészt nem tartalmazó áramkörökkel is. Ezeknek az áram­termelő konver­tereknek az első megalkotója Nikola Tesla, szerb származású horvát feltaláló volt, aki legjelentősebb eredményeit az Egyesült Államokban érte el. Tesla hosszú vi­szontagságok után érkezett Amerikába, ahol a Budapesten, a Ganz Villa­mos­ság Műveknél[21] fel­talált váltó­áramú energiatermelő és továbbító rendszerét vég­re meg­valósíthatta. A találmányát először Edisonnak aján­lotta fel, és egy darabig munkatársként dolgozott is a híres men­lo parki laboratóriumban. Kapcsolatuk azonban kezdettől fogva feszült volt. Edison ugyan­is hamar felismerte, hogy a Tesla által megalkotott váltakozó áramú rendszer jobb, meg­bíz­hatóbb, mint a saját egyenáramú rendszere, ezért semmit sem tett a bevezetése érdekében. Mi­után Tes­la belátta, hogy nem várhat segítséget a rivá­lisá­tól, sőt még a munkabérét sem kapta meg tőle, hamarosan otthagyta Edisont. Sze­ren­cséjére találmányának a híre eljutott a Wes­tinghouse Társa­ság­hoz, amely felkarolta ötletét, és lehetővé tette, hogy rendszerét a gyakorlatban is kidolgozza. Ettől kezd­ve valóságos háború dúlt Tesla és Edison között, ami végül az Edison-féle egyen­ára­mú hálózat teljes megszűnésé­vel végződött. Az er­köl­csi elismerés azonban nem jelentett egyben anyagi sikert is Teslának, ezért későbbi talál­mányai­nak megvalósítása során is igen sok gond­dal kellett meg­küz­denie.[22] Nehéz­ségeinek legfőbb forrása az lehetett, hogy Tesla nem csak rendkívül jó kísérleti fizikus, hanem úttörő elme is volt, teóriái legalább fél évszázaddal megelőzték korát. A századelő pénzem­berei nem is­merték fel ötleteinek jelen­tőségét, és legtöbbjük elzár­kózott a segí­tségnyújtástól.

Ezeknek a forradalmi jelentőségű elvetélt találmá­nyok­nak az egyike volt az a konverter, amely egy kisebb bőrönd méretű[23] fadobozba volt beépítve, és ké­pes volt egy nehéz luxusautót 90 mérföld/órás se­bes­séggel mozgatni. A jármű­vet egy nagyméretű, ha­gyo­mányos elektromotor hajtotta, amely­nek a táp­lálását kizárólag ez a konverternek nevezett egység végezte. A konverterhez hozzátartozott még egy kb. 1,8 m hosszú antenna, amely a külső „energiát” az áram­kör­höz csat­lakoztatta, a dobozon belül pedig tekercsek, kondenzátorok és néhány rádiócső volt lát­ható. A rend­szer­hez nem csatlakozott sem akku­mu­látor, sem áramtermelő generátor, a meg­hajtómo­tor teljes áramszükségletét néhány elektronikus alkatrész biztosította. Az üzemi próbára 1931 nyarán Buffalo városában került sor, ahol ez a zaj és kipufogógáz nélküli „szellemautó” igen nagy feltűnést keltett. A sors azonban nem akarta, hogy ez a találmány még a II. világháború előtt megvalósuljon, így a cég, amely ennek a konverternek a sorozatgyártását vál­lalta, tönkrement, az ötlet pedig feledésbe merült.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a „Csipkerózsika-álom” nem tart soká, ugyanis Henry Moray[24], amerikai feltaláló – aki szin­tén ezen a témán dolgozott – átvette és továbbvitte Tesla elgondolásait. Moray nem gépkocsihajtásra használta a konvertert, hanem a laboratóriumában szokványos villamos fogyasztókat táp­lált vele. Ő antennaként kb. 6 mm átmérőjű és 150 m hosszú szigetelt rézhuzalt használt, a földvezetéket pedig hozzákötötte a vízvezeték-hálózathoz. Moray rendkívül sok – jegyzőkönyvben is rögzített – nyilvános bemutatót végzett ezzel a készülékkel, ennek ellenére ő sem volt képes találmányát a gyakorlatba átültetni. A konverter lelkére, a detektorra vonatkozó szabadalmi kérvényét 1937-ben vissza­utasították, mivel túlságosan bizarrnak találták az ötletét. Keserves küzdelmek vártak rá is, találmányát többször is megpróbálták ellopni, végül úgy tűnt, hogy a helyi elektromos társaság hajlandó finanszírozni a gyártását. A megállapodás azonban csapdának bi­zonyult, amint a készülékhez hozzájutottak, kalapáccsal szétzúzták, így semmisítve meg az in­gyen­energiát adó versenytársat.

Mint már szó volt róla, a konverter lelke az úgynevezett „detektor” volt, amelynek a működési mechanizmusa nem ismert. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy a feltalálók eltitkolták találmányuk lényegét, hanem sokkal inkább az, hogy valójában ők sem értették az általuk létrehozott eszköz valódi működési elvét. Abban az időben ugyanis még nem léteztek félvezetők, így természete­sen hiányoztak azok az ismeretek és szakkifejezések is, amelyekkel ezt a jelenséget meg lehetett volna magyarázni. A dióda alapanyagáról csak annyit tudunk, hogy Moray az 1920-as és ’30-as években germánium-, molibdénszulfid- és bizmutkristályokkal kísérletezett. Nagy jelentősége lehetett a dotáció mértékének is, mert állandó gondja volt a kristály kémiai összetételének tisztázása. Ennek alapján sejteni lehet, hogy ez a különös eszköz egy germánium alapanyagú kezdetleges alagútdióda volt. Ez a többnyire n-típusú adalékanyagokkal erősen szennyezett nagyfrekvenciás dióda arról nevezetes, hogy a rajta átfolyó áramnak nem kell leküzdenie a félvezető technikában küszöbfeszültségként ismert néhány tized voltos feszültséggátat, így segítségével veszteségmentes egyenirányítás való­sítható meg.

A „Ezoterikus körkép”-ben már szó volt róla, hogy egy párhuzamosan kapcsolt tekercs­csel és kondenzátorral is létre lehet hozni külső energiabefektetés nélküli elektronáramlást abban az esetben, ha ezt a párhuzamos LC-kört rezonanciafrekvencián üzemeltetjük. Ez a módszer viszont nem alkalmas energiatermelésre, mert a rezgőkör ohmos ellenállása folytán néhány százaléknyi veszteség keletkezik. Ezt a veszteséget az áramkör a csatlakozópontokra kötött külső áramforrásból fedezi. Ez az áramforrás azonban a kis áramfelvétel következtében gyakorlatilag csak a gerjesztő feszültség sze­repét tölti be, ami azt jelenti, hogy ezt a feladatot akár egy huzalantennából nyerhető néhány mikrowattnyi energia is képes ellátni. A Tesla-féle konverter alapáramköre annyiban tért el a szokványos párhuzamos LC-körtől, hogy itt csak a nagy kapacitású kondenzátor volt közvetlenül a gerjesztést végző antenna és a földpont közé kapcsolva, a párhuza­mosan kötött induktivitás a detektornak nevezett sajátos egyenirá­nyító diódán keresztül csatlakozott az antennához. A hasznos jelet illetve a hasznosítható áramot a transzformátorelv alapján az LC-kör tekercsével, mint primer tekerccsel induktív csatolásban levő szekunder tekercs vezette el a rendszerből. Mivel az így nyert áram energiatermelés szempontjából még nem volt számottevő, ezt a primernek nevezett egységet további fokozatok követték. A kaszkádba (láncba) kapcsolt fokozatok a gerjesztő feszültséget egymástól kapták, míg végül a sorozatos feszültségfeltranszformálás következtében akkora energia keletkezett, amekkora képes volt egy hagyományos villanymotorral ellátott gépkocsi nagysebességű hajtására, vagy egy családi ház teljes villanyáram-szükségletének a fedezésére.

A követő fokozatokban a villamos energia visszaáramlásának megakadá­lyozását hideg katódos elektroncsövek biztosították. Ezek az alkatelemek már közönséges diódákhoz hasonló rádiólámpák voltak, hiszen a nagyfeszültségű feltranszformálás következtében a további fokozatok gerjesztésénél már nem volt jelentősége annak a néhány tized voltos veszteségnek, amelyet ezeknek a szokványos diódáknak a küszöbfeszültsége okozott. Sajnos a kissé homályo­san megfogalmazott szabadalmi leírásokban nem találhatók utasítások arra vonatkozóan, hogy az egyes alkatelemeket milyen anyagból, és milyen szempontok szerint kell méretezni. Konkrét működési leírás sem készült a konverterről, az azonban a feltalálók életrajzi visszaemlékezéseiből egyértelműen kiderül, hogy mind a primer áramkör, mind a követő áram­körök R-C elemeinek az értékét úgy kell megválasztani, hogy a rezgőkörök rezonanciafrekvenciája megegyezzen az éter rezgésfrekvenciájával. Ellenkező esetben nem keletkezik többlet­áram, az egyes áramkörök nem képesek gerjeszteni az utánuk következőket. Jellemző az áramkörök éterfrekvenciával való összehangolásának érzékenységére, hogy ha valaki megérintette az antennát, akkor a készülék azonnal leállt, megszűnt a kimenőáram.

A lánc végén a feszültségsokszorozás következtében elő­állt nagyfeszültségű többletáramot letranszformálták olyan értékre, hogy a szokványos villamos fogyasztókra rákapcsolható legyen. Ezzel arányosan nőtt a konverter terhelhetősége, ami azt jelentette, hogy ez a sajátos készülék a szokványos hálózati feszültség biztosítása mellett 10 amper feletti áram­­erősség leadására is képes volt. A feszültségsokszorozó egységek számának növelésével azonban ez a teljesítmény tovább fokozható. A találmány szerinti áramkör valószínűleg azért lett erre a teljesítőképességre tervezve, mivel ez az energia már képes volt az akkori igényeket kielégíteni. A feltalálók igen nagy súlyt fektettek a kis méretre és a hordozhatóságra is, mert a nyilvános bemutatókon gyakran kellett bizonyítaniuk, hogy a készüléket rejtő dobozba nem fér bele akkora akkumulátor, amely a kimenetre kapcsolt vasalót és nagy fényerejű izzólámpákat a megfigyelés több száz órás időtartama alatt működtetni tudná. A könnyű szállíthatóságra azért is szükség volt, mivel a szerkezetet nem egyszer vitték különböző járművekre, hogy egy távoli siva­tagban vagy az óceán kellős közepén bebizonyítsák, hogy a konverter az energiát nem a lakott települések elektromos vezetékeinek kisugárzásából, és nem is a közeli rádióadók jeléből veszi, hanem valóban az éterből vonja ki.

Érdekessége volt még ennek az áramkörnek, hogy magá­tól nem indult be, külső mágneses gerjesztésre volt szükség. Ezt Tesla oly módon oldotta meg, hogy feltehetően két ellen­tétes pólusú mágnesrudat tolt be a rendszerbe, míg Moray egy patkómágnessel „simogatott” egy fekete ragasztószalaggal álcázott alkatrészt. Ez az egység minden valószínűség szerint egy tekercs lehetett, amely mágneses gerjesztés hatására képes volt akkora feszültséget indukálni, hogy az áram­kört felélessze, az indításhoz szükséges kezdeti feszültséget biztosítsa. Erre az áramkörre azért van szükség, mert az antenna által szolgáltatott jel amplitúdója nem éri el a párhuzamos LC-kör üzemi feszültségének szintjét. Ez a csekély energia csupán arra képes, hogy a hőellenállásból eredő veszteséget pótolja. Az induktoros indításon kívül sajátos jellemzője volt még ennek az áramkörnek, hogy a primer tekercsben jóval nagyobb volt a rezgésfrekvencia, mint a szekunder tekercsben. Ez feltételezhetően annak tudható be, hogy a diódás egyenirányítás után a nagyfrekvenciás jelnek csak az egyik félpe­riódusa maradt meg. Mivel egyenáramot nem lehet transzformálni, ennek a jelnek csak a felharmonikusai, az amplitúdócsúcsok alacsony frekvenciás ingadozásai kerültek át a szekunder tekercsbe. Valahogy úgy működött ez az áramkör, mint egy detektoros rádió, amelyben a dióda vagyis a demodulátor leválasztja a modulált jelről a nagyfrekvenciás vivőhullámot, tehát a rádióhullámokat alacsony­frekvenciás egyenáramú jellé alakítja át, ahol az áramerősség ingadozása a mikrofont gerjesztő hang frekvenciájától és intenzitásától függ.

Ennek a konverternek a rekonstruálása minden bizonnyal forradalmi változásokat fog előidézni a világ energia­ellátásában. A nagy hatásfokú elektromotorok által meghajtott generátorokkal szemben ugyanis a Tesla-konverterek előállítási költsége igen csekély, ezért az egyes települése­ken belül sem lesz szükség az épületek energetikai össze­vonására. Mivel ezek a konverterek nem tartalmaznak mozgó alkatrészt, nem igényelnek karbantartást sem, áruk pedig nem magasabb egy átlagos háztartási robotgép beszerzési költségénél; így minden nehézség nélkül megvalósítható lesz a lakások egyedi energiaellátása. Ily módon tehát nem csak a nagyfeszültségű távvezetékek számolhatók fel, hanem egy-egy településen belül megszüntethetők a villamos összekötő kábelek is. Mindez óriási tehertől és kiadástól szabadítaná meg mind az országokat, mind a polgárokat.

Hazai viszonyainkat tekintve a paksi atomerőmű jelenleg 8 Ft-ért termel 1 kW-nyi áramot. Ezt az áramszolgáltatók 42 Ft-ért adják tovább a fogyasztóknak. Mi értelme van 500%-os felárat fizetni az áramért, amikor az helyben is előállítható, ráadásul ingyen. Teljesen felesleges létrehozni, és fenntartani több ezer kilométernyi nagyfeszültségű és kisfeszültségű távvezetéket, transzformátorállomások ezreit, majd villanyórák millióit felszerelve mérni a fogyasztást. Arról nem is szólva, hogy a központi áramszolgáltatás bármikor megszűnhet. A vihar vagy a rárakódott jég leszaggatja a távvezetékeket, a kidőlt fák megrongálják a helyi légkábeleket, a villámcsapások pedig kiégetik a nagyfeszültségű transzformátorokat. A föld alatti kábelek sincsenek biztonságban, mert ezeket meg az útépítő- útkarbantartó gépek tépik szét. Mindemellett számolni kell az épületek bekábelezésével járó veszéllyel is. Világviszonylatban évente több ezer ipari létesítmény és lakás gyullad ki, ég le a kábelek nem megfelelő illesztéséből eredő részárlatok miatt. Ugyanennyi gondot okoz, és legalább ennyire veszélyes a több ezer kilométernyi gázvezeték fenntartása, amire szintén semmi szükség. Ha elegendő mennyiségben áll rendelkezésre elektromos energia, akkor felesleges a viszonylag olcsó gáz használata is.

Egyszerűbbé és olcsóbbá válik a Tesla-konverter előállítása, ha gépkocsihajtásra használjuk fel, mert nagy hatásfokú elektromotorokat alkalmazva a konverter által termelt nagyfeszültségű áramot nem kell letranszformálni, hanem közvetlenül rá lehet csatlakoztatni a motorra. Mivel ebben az esetben a termelt áram csak gerjesztési feladatot lát el, ez a típusú konverter jelentős mértékben miniatürizálható, antennaként pedig egy darab szigetelt drót is elegendő a működtetéséhez.

 

Moray ezt a készüléket nem csak energiatermelésre használta, hanem egy forgókondenzátorral vagy egy változtatható induktivitású tekerccsel kiegészítve távoli beszél­getéseket is lehallgatott vele. Ebben az esetben a kimenő áramkör váltakozó áramú jelét demoduláló diódán keresztül rákötötte egy fejhallgatóra, és némi hangolás után jól kivehető volt az utcai zaj, az embe­rek beszélgetése, az esőcseppek kopogása vagy a szél süvítése. Egy bemutató alkalmával az egyik kíváncsi újságíró a tilalom ellenére hozzányúlt a hangoló gombhoz, és kissé elmozdította. Ekkor a kb. 5 mérföldre levő vasútállomás hangjait hallotta, a vonatfüttyöt és a kalauz beszélgetését az állomásfőnökkel anélkül, hogy a közelben mikrofon és rádióadó lett volna elrejtve. A szak­emberek számára is hi­hetetlennek tű­nik, hogy ez a jelenség létezik, de a legnagyobb dilemmát az okozza, hogy egy LC-kör rezonanciafrekvenciájának az elhangolása hogyan függ össze a hatótávolsággal. Ezt a rendkívül szokatlan rádióadást minden bizonnyal az tette lehetővé, hogy a hanghullámok modu­lálták a környező szub­atomi részecskéket, és az „éter” rezgésének ez a sajátos változása jelent meg demodulálás után, a megfigyelő által is észlelhető hang formájában a fej­hallgatóban.

A feltaláló egyébként ennek az elvnek az alapján javaslatot tett a hagyományos rádiókészülékek egyszerűsítésére is. Az általa kifejlesztett újfajta áramkörök több olyan alkatrészt is feleslegessé tettek, amelyek a szokványos rádiókapcsolások elengedhetetlen részei, ennek ellenére a vétel minősége nem romlott, hanem kifejezetten javult. Sajnos ennek a megoldásnak a lényegéről semmit sem tudunk, de ezt az egy­szerűsítést valószínűleg az tette lehetővé, hogy a szubatomi hírközléshez nincs szükség vivőhullámra, mert ezt a szerepet az éter tölti be. Ennélfogva a szubatomi alapon konstruált vevőáramkör azáltal válik egyszerűbbé, hogy nem igényel sem középfrekvenciás generátort, sem keverő fokozatot, sem áteresztő szűrőáramköröket. A téma jelentőségére való tekintettel mindenképpen célszerű lenne ennek a készüléknek a rekonstruálása is.

Moray javaslatainak a bevezetése esetén ugyanis ezek az egyszerű áramkörök várhatóan nem csak a rádiózást, a rádió- és tévékészülékek előállítását teszik majd olcsóbbá, hanem előreláthatóan megreformálják a telefonhálózatot is. A jövőben nagy valószínűséggel megszűnnek a telefonkábelek, és még a celluláris rendszernél is olcsóbb mobiltelefonokon fogunk egymással beszélni, műholdakon elhelyezett központok közvetítésével. Könnyen meglehet azonban, hogy ehhez műholdra sem lesz szükség, mert a szubatomi energiahullámokat semmilyen anyag sem árnyé­kolja le, így még a távoli kontinenseken élők is közvetlenül kommunikálhatnak egymással a földgolyón áthatoló szub­atomi energiahullámok révén. Miután a szubatomi energiarészecskék akadálytalanul áramlanak át az anyagon, ezért az elektromágneses sugarakkal ellentétben nem tesznek kárt az élő szövetekben. Így az újfajta tömegkommunikációs készülékek használóinak, valamint az adótornyok közelében élőknek nem kell számolniuk egészségkárosodással sem.

Ezeknek a készülékeknek az előállítási költsége annyira alacsony lesz, hogy a későbbiek során a telefontársaságok ingyen fogják osztogatni azoknak, akik a szolgáltatásaikat igénybe kívánják venni. Ezzel egyidejűleg jóval egysze­rűbbé válik a használatuk is. Megszűnik a szerződéskötés, a nyilvántartás, a telefonszámla. Ezeket a készülékeket ugyanúgy fogjuk használni, mint az utcai telefonállomásokat. Ha valakit fel akarunk hívni, bedugjuk a debit kártyánkat a készülékbe, amely automatikusan felveszi a kapcsolatot a bankunkkal, és ellenőrzi, hogy a számlánkon van-e fedezet. Ha igen, engedélyezi a hívást, és ennek költségével megterheli a számlánkat. Ennélfogva megszűnik a telefonokkal való visszaélés (vonallopás, illetéktelen készülékhasználat, SIM-kártya átruházás stb.). A telefontársaságoknak is biztonságosabb ez a megoldás, mivel számítógépes kalózok nem tudják feltörni az általuk kiadott SIM-kártyák kódját, és nem telefonálhatnak a társaság számlájára. Bárkinek a készülékét kölcsönkérhetjük, vagy a miénket is kölcsön adhatjuk, mert mindenki csak a saját kontójára tud telefonálni.

Nagy előnye még ennek a rendszernek, hogy kizárólag akkor kell fizetni érte, ha igénybe vesszük ezt a szolgáltatást. Megszabadulunk a vonalhasználati-, a készen­léti-, az üzem­ben tartási díjtól. A jelenlegi helyzettel ellentétben a telefontársaságok nem szedhetnek be havonta meghatározott összegeket azoktól, akik nem vagy csak alig használják a készüléküket. Az ügyfél többé nem lesz kénytelen elviselni a társaságok zaklatásait, mert a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevő között megszűnik a személyes kapcsolat. A bűnüldöző szervek sem fognak akadályt gördíteni ennek a rendszernek az elterjedése elé, mivel a banki kimutatáson nem csak a telefonszámla összege és a hívás időpontja jelenik meg, hanem az is, hogy a számlatulajdonos milyen számot hívott, vagyis kivel telefonált. Ez az eljárás számunkra is előnyös lesz, mert a havi banki kimutatással egyetemben kapunk egy részletes telefonszámlát is, így utólag ellenőrizhetjük a hívásainkat.

Gazdaságilag nem elhanyagolható előnye ennek az ­újfajta hírközlési módnak, hogy a szubatomi alapon működő egy­szerű és olcsó vevőkészülékek használatbavételéhez nem szükséges új adóhálózatot kiépíteni. A már meglevő rádió- tévé- és rádiótelefon-antennák ugyanis az általuk kibocsátott nagyfrekvenciás vivőhullámokon kívül a körülöttük levő étert is modulálják. Így egyelőre egymás mellett élhetne a két rendszer, lehetővé téve ezzel a fokozatos átállást. (Mellesleg ez teszi lehetővé azt is, hogy a tőlünk több száz fényévnyire élő civilizációk folyamatosan nézik a tv-műsorainkat.)

Visszatérve a Moray-féle vevőkészülékre sajnos a feltaláló nem adott semmilyen támpontot arra vonatkozóan, hogy a beszédérzékelési távolság miért függ az áramkör működési frekvenciájától. Elképzelhető azonban, hogy erre a fizika törvényeivel ellentétes következtetésre csak a látszat utal. Feltehető, hogy ebben az esetben a hangoló gomb elmoz­dításával nem frekvenciamódosítás történt, hanem haté­konyságromlás. A feltaláló, amikor közeli beszél­getést akart hallgatni, akkor elhangolta a készüléket. Ezáltal leromlott az érzékenység, így csökkent a hatótávolság, és csak a környező zajok voltak észlelhetők. Ha távolabbi beszélgetéseket akart hallani, akkor a hangológombot az LC-kör pontos rezonanciafrekvenciájára állította, így megnőtt a hatótávolság. Azt pedig, hogy honnan, milyen irányból hallja a hangokat, az antenna elfordításával oldotta meg.

Ennek a különös, mikrofon nélküli rádiózásnak az elve már azt is sejteti, hogy az áramtermelő konverterekben mi okozza a jel hullámzását, mi az az alacsonyfrekvenciás modu­láló jel, amely ráül az éter nagyfrekvenciás rezgésére. Ez feltehetően bármilyen mozgás lehet, amely megzavarja az étert alkotó szubatomi energiarészecskék zavartalan áramlását. Ilyen hatást válthatnak ki pl. a levegőben terjedő hang­rezgések, a szél, a járművek mozgása, az eső, a villámlás vagy bármely mechanikai helyzetváltozással járó megnyilvánulás, amely egy élő bolygón előfordulhat. Nem zárható ki azonban az sem, hogy bizonyos mértékben az elektromágneses kisugárzások, pl. a fénysugár, a rádióhullámok, vagy a váltakozó áramú távvezetékek elektromos kisugárzása is befolyásolja az éter frekvenciamodulációját.

Az „Ezoterikus körkép”-ben már szó volt róla, hogy az étert a koncentrált szubatomi energiasugárzás is modulálja, és úgy tűnik, hogy a Földön kívüli civilizációk is ezen a módon kommunikálnak egy­mással. Amennyiben tudósaink a rendkívül bonyolult és költséges rádiótávcsövek helyett backward vagy Gunn diódával építenének egy Tesla-konvertert, és ezzel a készülékkel hallgatóznának a világűrben, valószínűleg igen nagy meglepetésben lenne részük. Ezek a speciális diódák az alagúteffektusnak köszönhetik veszteségmentes egyenirányító képességüket. Egy­máshoz közel álló fegyverzetek között keltett erős villamos erőtérben ugyanis az elektronok szerepét feltehetően átve­szik a mindenütt jelen levő szubatomi energiarészecskék, amelyeknek nem jelent akadályt a küszöbfeszültségként ismert elektromos potenciálgát. Mivel a szubatomi energiarészecskék terjedési sebessége több nagyságrenddel megha­ladja az elektronok sebességét, ez az effektus egy járulékos tulajdonsággal, a negatív belső ellenállással is felruházza ezeket a félvezető eszközöket. A negatív belső ellenállás az áramköri felhasználás során erősítő hatásként jelenik meg, vagyis az alagútdiódák azon túlmenően hogy egyenirá­nyítanak, pótlólagos al­katrészek nélkül erősítenek is.

A negatív belső ellenállásnak tudható be a Tesla-konverterből kivehető többletenergia is. E nélkül a nulla küszöbfeszültségű, vagyis veszteségmentes egyenirányító dióda csupán arra képes, hogy fenntartsa a párhuzamos LC-kör rezgését. Mint tudjuk ebben a fajta rezgőkörben az elektromos energia a rezonanciafrekvencia ütemében periodikusan átalakul mágneses energiává, majd a kondenzátorba visszafolyva ismét elektromos energia lesz belőle. A rezgőkörre kötött antenna is csak arra képes, hogy pótolja az összekötő vezetékek ellenállásból eredő veszteséget, azaz biztosítsa a folyamatos rezgést. Ebből az áramkörből így még nem lehet áramot kinyerni. A többletenergia az egyenirányító dióda negatív ellenállása következtében jön létre. A Tesla-konverter speciális diódája nem csak veszteségmentes szelepként működik, hanem nyitóirányban többletelektronokat generál. Miközben egyenirányít, negatív belső ellenállásánál fogva jelentős mértékben megsokszorozza a rajta átfolyó elektronokat.

Azt még egyelőre nem tudjuk, hogy ez a hatás pontosan hogyan megy végbe. Lehet, hogy az egyik fegyverzeten keltett elektron­áramlás modulálja az étert, amely a másik fegyverzet elektron­jait hasonló mozgásra készteti, de az is lehet, hogy a rendkívül erős elektromos erőtér hatására az elektronok átteleportálódnak a potenciálgáton, vagyis a két elektróda közötti utat étertest formájában teszik meg. A megérkezésük után aztán ismét visszaalakulnak elektronokká, de közben létrejön az a sajátos jelenség, ami a negatív belső ellenállást, azaz az erősítőhatást előidézi. Ennek közvetlen kiváltó oka az elektronok és a szubatomi energiarészecskék áramlási sebessége közötti több mint 12 nagyságrendi különbség. Az óriási sebességgel megérkező szubatomi energiarészecskék szinte lövedékként csapódnak a túloldali félvezető réteg atomjainak, melynek hatására igen nagy mennyiségű elektron válik le róluk. Ehhez hozzáadódnak a szubatomi energiarészecskékből visszaalakult elektronok, amelyek együttesen eredményezik az erősítő hatást.

Jellemző ennek a diódának a kulcsfontosságára, hogy a többletenergia-keltésen kívül még két ha­gyományos szerepkört is betölt az áramkörben. Az egyikről, a demodulálásról már volt szó. Ez teszi lehetővé, hogy a hírközlés során kisugárzott, illetve a távolból történő lehallgatások során érzékelt jelek hallható hanggá alakuljanak át. A felüláteresztő szűrő szerepén kívül az egyenirányító dióda szelepfunkciót is betölt, azaz ellenkező irányban lezárja az áram útját. Ennek elsősorban az energiatermelésre használt konverternél van jelentősége. A többletenergia ugyanis csak az induktivitásból vezethető el, a szekunder tekercs segítségével. Ha a kondenzátorból próbálnánk kicsatolni az energiát, akkor a galvanikus összeköttetés, a fogyasztó által okozott leterhelés következtében az áramkör elhangolódna, és az oszcillátor leállna. Transzformátoros kicsatolásnál ez a probléma nem lép fel, de dióda nélkül a többletenergia visszafelé folyna a kondenzátorba. Ez a speciális dióda tehát ebben az esetben nem csak a többletáram előállításáról gondoskodik, hanem a szelephatásánál fogva megakadályozza, hogy kifolyjon a tekercsből, azaz biztosítja a keletkezett energia kicsatolhatóságát, felhasználhatóságát. Ez a hármas funkció ad magyarázatot a dióda speciális elhelyezési módjára is, vagyis arra, hogy miért ékelődik be a párhuzamos LC-körbe, a kondenzátor és az induktivitás közé.

Egyébként a róla elnevezett konverter hírközlésben való alkalmazhatósága Tesla számára sem volt ismeretlen. Sőt ő nem csak az éteri vevőt, hanem az adót is megszerkesztette, méghozzá hordozható kivitelben. Ezt bizonyítja az 1899-ben készült találmányi leírása, és a hozzá tartozó kapcsolási rajzok. A több mint száz évvel ezelőtt született mobiltelefon ötletét azonban annyira futurisztikusnak vélte, hogy be sem nyújtotta szabadalmaztatásra. Nem felejtsük el, hogy Popov a XIX. század végén még csak szikratávíróval kísérletezett, Markoni pedig 1901-ben jutott el oda, hogy morzejelet küldjön az Atlanti-óceán túlpartjára. Az általa kifejlesztett rádió 1921-ben vált alkalmassá beszéd közvetítésére. Teslának tehát reménye sem volt arra, hogy negyed századdal korábban szabadalmat kapjon rádiótelefonra, amikor még a tudósok sem tudták azt, hogy mi az a rádió. Erről technikatörténeti tényről csak kevés embernek van tudomása. A kommunista diktatúra évtizedei alatt azt tanították az iskolában, hogy a rádió feltalálója az orosz Popov. A nyugati iskolákban az olasz Marconi nevét sulykolták a gyerekekbe, holott az Amerikában élő Tesla mindegyiküket jóval megelőzte. Három évtizednyi pereskedés után ezt az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is elismerte. Megfellebbezhetetlen határozatukban Teslának ítélték a rádió feltalálói jogát, de ekkor már az érintettek egyike sem élt. A világot pedig a legkevésbé sem érdekelte, hogy ki találta fel a rádiót. Az emberek örültek neki, hogy megszületett, és egyre nagyobb számban hallgatták a rohamosan szaporodó adóállomásokat.[25]

Egyébként az antigravitációs hajtómű feltalálása is Tesla nevéhez fűződik. Először neki sikerült ezt a szerkezetet előállítani, akaratlanul. 1890-ben New York-i laboratóriumában bekapcsolta mechanikus oszcillátorát, és a frekvencia növelésével megpróbálta elérni az épület rezonanciafrekvenciáját. Szerencsére ez nem sikerült neki, különben az egész épület ráomlott volna. Az épület recsegése, ropogó hangja még nem riasztotta el a kísérlet folytatásától, a mechanikus oszcillátorból kisugárzódó nagy mennyiségű Yang energia azonban beszivárgott a laboratórium felszerelésébe, amitől a nehéz gépek felemelkedtek. Ettől Tesla úgy megijedt, hogy kalapáccsal összetörte a készüléket. A kísérlet épületen kívül is káoszt okozott. Az utcán akkora zavar támadt, hogy kiszállt a rendőrség és a mentők. Tesla és munkatársai nem tudták megmagyarázni a furcsa jelenség okát, mert ők maguk sem tudták, hogy miről van szó, ezért azt mondták a rendőröknek, hogy biztosan földrengés volt.

Kisebb frekvencián üzemeltetve azonban a mechanikus oszcillátor kifejezetten kedvező hatást gyakorolt a közelben tartózkodókra. Tesla nem tudta, hogy az emberi szervezetet is ugyanaz a mágneses energia működteti, amivel ő kísérletezett. Sejtelme sem volt az emberi testet behálózó meridi­án­rendszerről és az auráról, bár ilyet korábban egy betegsége során már látott ködszerű buborék formájában. Ezért nem tudta, hogy milyen veszélynek teszi ki magát és munkatársait az éteri és gravitációs energiával való kísérletezés közben. A mágneses sugarak kivonhatják az energiát egyes meridiánokból, illetve túltölthetik őket, és az energiaegyensúly felbomlása különböző betegségeket vált ki. Nem csoda, hogy mind ő, mind laboratóriumának dolgozói emésztési zavarokkal, gyomor- és epebántalmakkal, székrekedéssel, felfúvódással küszködtek. A mechanikus oszcillátor körüli tevékenység során azonban egy hét alatt mindnyájan meggyógyultak. Négy évig, amíg a gépet használták senki sem betegedett meg közülük. Egy ízben Mark Twain is felkereste a laboratóriumot. Ekkor már a világhírű amerikai író meglehetősen rossz egészségi állapotban volt. Különféle aggasztó és veszélyes betegségben szenvedett, emlékezett vissza Tesla. A laboratóriumi látogatásai során azonban két hónap alatt visszanyerte egészségét. A mechanikus oszcillátorból kisugárzódó kb. 28 kHz-es Yang energia meggyógyította.

Már csak egy valami nem világos ezzel az áramkörrel kapcsolatban, hogy a második és az utána következő fokozatok hogyan tesznek szert többletenergiára? A párhuzamos LC-körben keletkező energia egy bizonyos fokig kicsatolható ugyan, de ha túlságosan leterheljük, akkor leesik az üzemi feszültség, és az oszcilláció is leáll. Nem lép fel azonban az alacsony terhelhetőség problémája, ha mindegyik fokozat egyenirányító diódájának a belső ellenállása negatív. Ebben az esetben a befolyó áram felerősítve jelenik meg a primer tekercsben, és a többletenergia már képes a következő (nagyobb méretű) fokozat megnövekedett gerjesztőáram-szükségletének a kielégítésére, illetve a legvégén a fogyasztó táplálására. A követő fokozatokban alkalmazott hideg katódos elektroncsövek tehát nem közönséges rádiólámpák lehettek. Csak annyiban hasonlítottak a hagyományos diódákhoz, hogy küszöbfeszültséggel rendelkeztek, a belső ellenállásuk viszont nagy valószínűséggel negatív volt. A néhány tized voltos küszöbfeszültségük valóban nem jelent gondot, mert ez még az Amerikában használt 110 V-os hálózati feszültség mellett is elhanyagolható veszteséget okoz. A követő fokozatokban is nagy áramú és nulla küszöbfeszültségű diódát használva azonban ez a veszteség is elkerülhető. Ez ma már könnyen megoldható. Mi ugyanis mindegyik fokozatban diódát fogunk alkalmazni, ahol a küszöbfeszültség mértéke csupán attól függ, hogy az egyik réteget milyen mértékben dotáljuk „szennyező anyagokkal”. Az alacsonyabb küszöbfeszültségű példány alkalmazása azért sem jelent többletköltséget, mert a félvezető eszközök árában a chip előállítási költsége csupán néhány százalékot tesz ki. A termelői árat túlnyomórészt a tokozás módja szabja meg.

Egyelőre még csak fantasztikus álom, de nem zárható ki az sem, hogy egy rendkívül érzékeny konverterrel és egy jól irányítható antennával a jövőben a távoli beszélgetéseken kívül a gondolatok is lehallgathatók lesznek. Ez a lehe­tőség is alátámasztja azt a jóslatot, hogy nem is olyan hosszú idő múlva teljesen megszűnik a titkolódzás és a bűnözés a Földön, mivel ezekkel az eszközökkel, valamint a Magasabb Intelligencia számítógépeiből lehívható információk segítségével minden rossz szándék, illetve megnyilvánulás észlelhetővé válik, minden olyan törekvés leleplezhető lesz, amely nem az emberiség javát szolgálja. Természetesen ma még sokaknak nem tetszik, hogy a jövőben bárki ellenőrizhet bennünket. A XX. század lehallgatásoktól és minden állami felügyelettől ódzkodó polgára ösztönösen tiltakozik ennek a lehetőségnek még a gondolata ellen is, de nem tehetünk mást, mint bele kell nyugodnunk ebbe a helyzetbe, és úgy kell élnünk, cselekednünk, hogy ez a fejlett civilizációk életében elkerülhe­tetlenül bekövetkező szituáció ne okozzon problémát. Kahlil Gibran arab költő így fogalmazta meg ennek az időnek az eljövetelét a Próféta című művében: „Hajlékotokat egy ideig falak választják el földijeitektől. És bár házatok pompás és felséges, mégsem fogja titkotokat megtartani.”

 

Technikai újdonságok

 

Az ezoterikus szakirodalomban megjelenő legújabb publikációk arra enged­nek következtetni, hogy az előzőekben vázolt technikai lehetőségek nem a távoli jövőben fognak megvalósulni, hanem jóval hamarabb, mint gondolnánk. A kormányhivatalnokok által szisztematikusan folytatott kiszivárogtatásokból ugyanis egyre több olyan információhoz lehet hozzájutni, amely azt sejteti, hogy a jelenleg folytatott titkos kutatások már jóval meghaladták ezt a szintet. Ma már nem csupán hangot, hanem akár háromdimenziós színes képet is lehet közvetíteni a tér bármely pontjáról anélkül, hogy a helyszínen hagyományos híradástechnikai eszközöket alkalmaznánk. Az éteren át történő magas szintű kommu­nikáció megvalósíthatóságának az alapja a Delta Time antenna, amely nem más, mint egy bütykös végű elemekből összerakott nyolcszögletű oszlop. Ezt nem a tartóoszlopra merőlegesen szerelik fel, mint a hagyományos URH antennákat, hanem függőlegesen rögzítik, és úgy néz ki, mint egy kiszáradt ágas-bogas jegenyefa, a csúcsán fényes gömbbel. Fél évszázad­dal ezelőtt még nem volt ismeretes ez a szub­atomi energiasugárzások vételére alkalmas speciális ­antenna, így Moray a hagyományos rádióadások vételére szolgáló kifeszített drótdarabbal csak hangot tudott fogni az éterből.

Egyébként ennek az antennának a megvalósíthatósá­gában nagy szerepük volt a Földön kívüli civilizációknak, amelyek mostanában élénk figyelemmel kísérik minden ilyen irányú tevékenységünket. Az elsőgenerációs antennák állítólag a Szíriusz egyik bolygójáról származó idegenek útmutatásai alapján készültek, a későbbi tökéletesítés módszerét pedig az Orion csillagkép intelligens lényei sugallták az amerikai kutatóknak. Ezeket az antennákat ma már nem csak a Föld egyes régióinak a megfigyelésére használják, hanem állandó intergalaktikus kapcsolatot tartanak fenn a Tejútrendszer, illetve a szomszédos galaxisok értelmes lényeivel. Ma még sokan vannak, akik iskolai tanulmá­nyaik alapján lehetetlennek tartják, hogy tőlünk több száz vagy több ezer fény­évnyire levő civilizációkkal közvetlen, telefon- vagy akár videokapcsolatot tartsunk fenn, de mint már a „Ezoterikus körkép”-ben szó volt róla, a szubatomi energiarészecskék áramlási sebessége több nagyságrenddel meghaladja a fény, illetve az elektromágneses hullámok sebességét, ezért az ily módon lebonyolított kom­muni­kációnál ugyanúgy nem kell számolni jelkéséssel, mint a hagyományos telefonbeszél­geté­sek­nél.

A szubatomi energiaáramlás útján történő információ­szerzés és kommunikálás az egész világon egyre jobban terjed. Új-Zéland fővárosa, Wellington felett repülve pl. egész erdőt lehet látni ezekből a speciális antennákból. A kommunikációhoz természetesen nem elég csupán az antenna, hanem szükség van olyan áramkörökre is, amelyek képesek feldolgozni az éterből kiszűrt jelet. A vevőáramkör legfontosabb alkatrésze egy speciális tekercsrendszer, amelyet még Tesla fejlesztett ki az 1930-as években az RCA cég számára. A Tesla-féle egység „Delta Time tekercselrendezés” elnevezéssel került át a jelenleg használt készülékekbe, és a Delta-T antennák hatékonyságának köszönhetően ma már a hangon kívül színes képek vétele is megoldható vele. Sajnos erről a speciális áramköri összeállításról nem közöltek további rész­leteket, így nem ismerjük a pontos működését. Azt azonban tudjuk, hogy a műszaki elnevezése: „levezető fojtótekercs”, amiből arra lehet következtetni, hogy ennek a szettnek leg­alább egy tagja leföldeli a tekercsek Yin végében indukálódó hagyományos elektromágneses hullámokat, hogy a mikrohullámú gerjesztés ne zavarja a szubatomi pólus vételi érzé­kenységét. Ahhoz, hogy ezzel a készülékkel adni is lehessen, szükség van egy szubatomi energiagenerátorra is, ami szintén Teslának még az 1920-as években megalkotott egyik talál­mányán alapul.

Mindez elég meghökkentően hangzik, de a java még csak most következik. Nem csak szubatomi kommunikációs készülékek tucatjai működnek ma már szerte a világon, hanem egy évtizeddel ezelőtt elkészült az első időgép is. Ez a fantasztikus szerkezet tulajdonképpen a sikertelen Eldrige-kísérletnek köszönhette a megszületését. Tudniillik az Eldrige[26] cirkáló láthatatlanná tételét kitűző Rainbow Project[27] tragikus kimenetele után a próbálkozások nem maradtak végleg abba. A sokkhatás enyhülése után az 1940-es évek végén felújították a kísérleteket, ami a Montauk Project[28] beindítását eredmé­nyezte. Ennek a fő célja az volt, hogy létrehozzanak egy olyan berendezést, melynek segítségével visszajuthatnak 1943-ba, az Eldrige-kísérlet színhelyére. Erre azért volt szükség, hogy a helyszínen ellenőrizhessék, elődeik milyen hibákat követtek el, és levonhassák belőle a megfelelő tanulságokat. A New York melletti Long Islanden[29] folytatott kísérletekhez egy speciálisan kialakított széket használtak, amely azt a célt szolgálta, hogy a benne ülő parafenomén tudatalatti képességeit felerősíthessék. Az alacsonyfrekvenciás agyhullámok vagy gondolathullámok érzékelését egy Tesla-féle tekercsszett végezte oly módon, hogy a széket a vevőkészülékkel együtt beépítették a tekercsstruktúrába. Az adóantenna sze­repét egy Orion Delta-T antenna töltötte be, amelyet a szék alá, egy üregbe állították be. Ezt a hatalmas antennát fázisba hozták a szék fölé helyezett RF[30] antennával, hogy az interferenciákat kiszűrjék.

Kezdetben a használaton kívüli radarállomáson csak telepatikus, valamint szuggesztiós kísérleteket végeztek a szerkezettel, majd áttértek a parafenomén által elképzelt tárgyak megnövelt adóteljesítménnyel való materializálására. Ezt Poltergeist kísérletek követték, melyek során egy közeli településen távirányítással tárgyakat mozgattak, betörtek egy ablakot, szobabelsőket romboltak szét, sőt a tévékészülékek vételét is megzavarták. A kezdetben végzett kísérleteknek látszólag nem sok értelmük volt, mivel ezeket a jelenségeket bármely parafenomén elő tudja idézni bonyolult eszközök nélkül is. Az alap­feladatok azonban azt a célt szolgálták, hogy a műszerek gyakorlati alkalmazhatóságát ellenőrizhessék, a szükséges tökéletesítéseket elvégezzék, és felkészüljenek a végső erőpróbára, az időgép megalkotására. Az időalagút létrehozásához ugyanis már nem elegendő az az energia, amely a para­fenomén agyából kiáramlik, itt már jelentős teljesítményerősítésre van szükség. A „beme­legítés” során a kezdeti gyakorlatokat egyre bonyolultabb kísérletek követték, melyek sikerében már nagy szerepe volt a megnövelt adóteljesítménynek is. Ilyen gyakorlat volt, hogy telepatikus úton állatokat tereltek egy mérföldekre levő település utcáira, majd két órán át tartó bűnözési hullámot váltottak ki a közeli Montauk városban.

A sikereken felbuzdulva időközben elindítottak egy párhuzamos programot is Phoenix Project[31] néven, amelynek legfontosabb célkitűzése az időjárás befolyásolása volt. Legfőbb szenvedő ala­nyai és egyben hiteles tanúi ennek a kísérletsorozatnak is a Montauk Point környékén élők voltak. A kutatóknak sike­rült augusztusban havazást kiváltani, és nem egyszer idéztek elő szűk körzetben jégesővel tarkított iszonyatos viharokat, de képesek voltak arra is, hogy a természetes úton kialakult hurrikánok erejét csökkentsék. Az időjárás megváltoztatására irányuló próbálkozások néha nem várt következményekkel jártak. A környék lakosai­nak beszámolói szerint egy ízben ismeretlen (feltehetően másik dimenzióbeli) állatok tucatjai hullottak az égből, beestek a lakások ablakain és betörték az utcai kirakatokat. (Közbevetőleg megjegyezve a brit kutatók önmaguknak okoztak kárt ily módon. A Laurence Livermore laboratóriumban szintén sikerült megnyitni egy dimenziókaput, és ezen keresztül néhány dühödt madár került át hozzánk. A hatalmas méretű ismeretlen madarak óriási pusztítást vittek végbe a berendezésben, mire sikerült végezni velük. Tetemüket egy tudóscsoport vizsgálta, de nem jutottak semmire. A szárnyasok nem hasonlítanak semmilyen földi madárhoz.)

Egy idő után a Long Island-i kísérletekben meglepő fordulat állt be. A parafenomén ugyanis hiá­ba termelte a gondolatokat, nem történt semmi. Miután a legegyszerűbb gyakorlatokkal sem boldogultak, arra gyanakodtak, hogy elromlott a berendezés. Mindent alaposan átvizsgáltak, az összes folyamatot többször ellenőrizték, de sehol semmi hibát nem találtak. Már kezdtek elkeseredni, amikor a korábban keltett jelenség egyszer csak megjelent, némi időkéséssel. Határtalanul nagy volt a kutatók ujjongása, mert ráeszméltek arra, hogy már csak egy hajszál választja el őket az időgép létrehozásától. Ettől kezdve a materializációs és egyéb kísérleteknek nem csupán a helyét, hanem az idejét is megszabták. Elérkezett tehát a nap, amikor a tér után az időt is szolgálatukba állították. Most már tág tere nyílt az emberi tudattal folytatott manipulációknak, és egy idő után a kísérlet résztvevői rádöbbentek arra, hogy maga a kozmosz is ugyanezt a játékot folytatja velünk. Az életben lezajló ese­mények külső irányítása, vagyis a sors nem más, mint tudatunk különböző frekvenciájú energiahullámokkal való befolyásolása. Az univerzumban a Genezisnek nevezett társasjáték fő mozga­tórugói az energiahullámok, a dolgok kimenetele pedig az éteri hullámok frekvenciamodulációjától és irányításától függ. Ebbe az isteni játékba kezdünk mi most belekóstolni, és lassan ráébredünk arra, hogy mindnyájan egy nagy közös értelem részei vagyunk, elválaszthatatlan egységet képezünk azzal a világegyetemmel, amelyben élünk. Isten megengedte nekünk, hogy belepillantsunk a lapjaiba, hogy a továbbiakban ne csak passzív résztvevői, hanem aktív alakítói legyünk a kozmikus evolúció­nak.

Tudósaink egyelőre nem ismerik el ennek a jelenségnek a létét. Kétségüket arra alapozzák, hogy az agyban semmilyen érzékelő szerv nincs, ami ilyen gyenge mágneses hullámokra reagálni tudna. Paradox módon ennek lehetőségét éppen ők találták meg, az emberi agyról készített mágneses rezonanciaképeken. Joseph L. Kirschwink, a California Institute of Technology kutatója különös fekete pontokat fedezett fel az agysejtekben. 7 elhunyt agyvelejéből vett minta elemzése során kiderült, hogy 50 millimikron átmérőjű mágneses részecskékről van szó. Az analízisek eredménye: az agy legtöbb régiója 5 millió magnetitkristályt tartalmaz grammonként, a fontos agymembránok pedig legalább 100 milliót. Mivel a magnetit több mint egymilliószor intenzívebben reagál a külső mágneses mezőre, mint bármely más biológiai anyag, megdőlni látszik az az ortodox nézet, hogy az emberi szervezetnek nincs „anten­nája” a gyenge mágneses mezők vételére.

1983-ban az intenzív kutatások eljutottak arra a szintre, hogy az áramkörbe iktatott nagy teljesítményű számítógép segítségével sikerült egy időalagutat is létrehozni. A kísérlet résztvevői tehát elérték a kitűzött célt, megnyílt a lehe­tőség arra, hogy ezen a folyosón keresztül eljussanak 1943-ba, az Eldrige cirkáló eltűnésének színhelyére. Az időkapu a Delta-T antenna közepéről nyílt, és alkalmas volt arra, hogy a kuta­tók átsétáljanak rajta abba az időzónába, ame­lyet a parafe­nomén megjelölt. Egyébként ez az alagút nem különbözött a sci-fi filmekben látható, sejtelmes fényben derengő folyosóktól. Ebből is látszik, hogy Verne Gyula óta nem sokat változott a helyzet, a tudományos fantasztikum művelői ma sem „légből” kapják az ötleteiket. A nagy izgalommal várt kísérlet végül is sikerült, az expedíció tagjai feljutottak a cirkálóra, és számos tapasztalattal gazdagabban szerencsésen visszatértek a jelenbe. Az oda- és visszautazáshoz használt időalagút fizikai felépítéséről semmit sem tudunk. A leírások csak annyit említenek, hogy a kör alakú folyosó végén fény volt látható. Az eddigi ismereteink szerint feltételezhető, hogy ez a spirálisan örvénylő alagút koncentrált szubatomi energiarészecskékből épült fel, a végén látható intenzív fényjelenségnek pedig az lehetett a szerepe, hogy a fizikai testet dematerializálja. Erre azért volt szükség, hogy az étertest a lélek­kel együtt akadálytalanul átkerülhessen a kívánt helyre, az előre beprogramozott időzó­nába. A jelek tehát arra engednek következtetni, hogy az időutazás nem más, mint egy idődimenzióban zajló teleportáció, ahol az áttelepítésre kijelölt helyszín attól függően változik, hogy az újramaterializálódást az idősík mely pontjához kötöttük.

Az első sikeres kísérlet után már nem jelentett gondot múltunk más színhelyeinek a meglátogatása sem. Mivel ezek a jelenségek sem a térben, sem az időben nincsenek korlá­tozva, a kutatócsoport egy ízben ellátogatott a Marsra is, és megállapította, hogy 125 ezer évvel ezelőtt egy nagyon magas szintű civilizáció élt ezen a bolygón. Érdekessége ennek az akciónak, hogy most a parafenomén is a többiekkel tartott, mert a folyamatos fejlesztés, tökéletesítés következtében a berendezés automatizáltsága olyan szintet ért el, hogy már nem volt szükség arra, hogy a programozást végző sze­mély végig a speciális székben üljön. Az időalagút létrehozása során a vevőkészülék és az adóantenna közötti nagy teljesítményű számítógép felmérte a parafenomén agyhullámai­nak minden jellemző frekvenciaértékét, és reprodukálta a folyosó fenntartásához szükséges energiahullámokat. Ettől kezdve az emberi tudatra csak a prog­ramozásnál volt szükség, az időgép üzemeltetéséhez szükséges hullámok gene­rálását a bonyolult számítógépes automatika végezte. Ez nem csupán kényelmi szempontból volt előnyös, hanem jóval biz­tonságosabbá is tette a kísérleteket. Eleinte ugyanis gyakran előfordult, hogy a parafenomén elfáradt és elengedte az időalagutat, így a kísérleti személy „elveszett” a hipertérben, nem tudták többé visszahozni a jelenbe.

Az időgéppel folytatott kísérletek azonban nem merültek ki a múlt feltárá­sában, hanem gyakran ellátogattak a jövőbe is. A beszámolók szerint állítólag utcai csavargókból verbuvált kísérleti alanyok ezreit tették ki 200-300 évvel előre, a jövőnkbe. Miután közülük egy sem tért vissza, így nem tudjuk, hogy a valódi, vagy a virtuális jövőnkbe érkeztek-e meg. Mivel a valódi jövőnk még csak most alakul, nem zárható ki, hogy ők is úgy járnak, mint az a német tengeralattjáró, amelyet valószínűleg Földön kívüli civilizációk teljes legény­ségével együtt áttelepítettek a jövőbe. Ez az akció 1942-ben történt, és közel fél évszázadig kellett várniuk arra, hogy a beprogramozott időben megérkezzenek hozzánk. Addig valahol a hipertérben „parkíroztak” az öregedés és a fizikai elhasználódás legcsekélyebb jele nélkül, feltehetően étertest formájában. 1991. október 17-én azonban annak rendje és mód­ja szerint megérkeztek hozzánk. Természetesen semmi tudomásuk sem volt arról, ami az elmúlt fél évszázad alatt történt, így gyanútlanul manővereztek New-Jersey partjaitól mintegy százmérföldnyire. A „háborút” azonban nem sokáig folytathatták, mert néhány órával az újramaterializálódásuk után egy amerikai romboló szonár segítségével felfedezte a gyanús járművet. Rádión felszólították őket, hogy azonnal jöjjenek fel a felszínre, aminek a személyzet a túlerő láttán haladéktalanul eleget is tett. Amikor a tengeralattjáró felbukkant, az amerikaiak megdöbbenve fedezték fel rajta a náci Németország felségjelvényeit. A hajó egyébként olyan jó állapotban volt, mintha akkor került volna ki a hajógyári dokkból. Az ellenőrzés során a tengeralattjáró fedélzetén 63 katonát találtak, akik mind kitűnő egészségnek örvendtek. 1942 óta nem öregedtek egy napot sem, csupán az zavarta őket, hogy át kellett szállniuk az ellenségnek tekintett amerikai hadihajó fedélzetére. A kihallgatás alatt Heinrich Martin, a legénység parancsnoka szilárdan ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy 1942. augusz­tus 24-e van. Kijelentette, hogy fogságba esése ellenére hű Hitlerhez, és köve­telte, hogy bocsássák Roosevelt elnök elé. A ka­tonák kihallgatását követő ellenőrzés során kiderült, hogy mindegyikük valós személy, akiket a háború után eltűntnek nyilvánítottak. Ezzel az üggyel kapcsolatban az amerikai haditengerészet semmiféle hivatalos közlemény kiadására nem volt hajlandó. A Weekly World News katonai tudósítója azonban 1991. november 26-án beszámolt erről a különös esetről, és a cikkhez Heinrich Martin SS-tiszt fényképét is mellékelte. Egyelőre senki sem tudja, hogy mi lett a tengeralattjáró és a legénység további sorsa.

Hasonlóan bizarr időutazásról számol be egy francia repülőgépgyár angol nyelvű folyóirata, a Helly Flash. Az 1976-ban megjelent cikk szerint egy Cessna[32] típusú gép szárnyának a hegye nekiütközött egy század elején gyártott favázas repülőgépnek. Az incidens akkor történt, amikor a Cessna egy „vastag felhőből” bukkant elő. Az időutazást átélt pilóta megdöbbenve látta, hogy egy „özönvíz előtti” gép jön vele szemben, melynek vezetője I. világháborúbeli egyenruhát viselt. Bizonyos idő múlva egy szénakazalnál megtalálták a régi gép maradványait. A törzsén felfedezett festékről megállapították, hogy a Cessna szárnyáról való. A fedélzeti naplóba több mint ötven éve írta be az utolsó feljegyzést a hajdani pilóta. Ebben megemlíti, hogy gépe összeütközött egy ismeretlen, fémből készült repülőgéppel.

Visszatérve a Montauk bázisra, a szinte hihetetlen sikersorozat után a programot egyik napról a másikra leállították, mert a hatóságok attól tartottak, hogy a további kísérletek beláthatatlan következményekkel járhatnak. Ezért 1984-ben egy katonai különítmény szállta meg a szigetet. A kutatókat elhurcolták, és különleges módszerrel törölték a memóriájukat. A berendezéseket leszerelték és elszállították, majd a telepet lerombolták, az alatta levő föld alatti folyosókat pedig betonnal kiöntötték. Korábbi zavartalan műkö­désüket is csak annak köszönhették a programban tevékenykedők, hogy a kuta­tási költségeket egy magáncég fedezte. Az amerikai kongresszus tagjai ugyanis az agy befolyásolásának és múltunk ellenőrizhetőségének már a gondolatától is megrémültek, és leszavazták az ilyen irányú kísérletek finanszírozását. Ennélfogva a Montauk és a Phoenix programok felett egyetlen állami vagy kormányzati szerv sem gyakorolt fel­ügyeletet, így a hatóságok csak a tudo­mányos körökben keltett erős visszhang alapján ébredtek rá arra, hogy ez a peri­férián tevékenykedő kis csoport milyen messze merészkedett. Arról nincs információnk, hogy hivatalos formában a Pentagon[33] vagy a NAVY[34] keretén belül tovább folytatták-e ezeket a kísérleteket, mert újságírói tapasztalatok alapján ismert tény, hogy a katonai ellenőrzés mellett végzett parapszichológiai kísérletek titkossága sokszorosan felül­múlja az első atombomba előállításánál elrendelt hírzárlat szigorúságát is.

Érdekes módon ennek ellenére rendszeresen folyik a hivatalos kiszivárogtatás, de mindig csak annyi információ kerül nyilvánosságra, amennyit a kor­mányszervek jónak látnak. A hírek adagolásának legelterjedtebb formája, hogy a sci-fi filmek alkotóit többszörös áttételeken keresztül (de néha közvetlen úton is) ellátják olyan ötletekkel, amelyek a leg­újabb kutatási ered­ményeket tükrözik. A tájékoztatásnak ez a sajátos módja valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy felkészítse az embereket a vár­ható jövőre, így egy későbbi „színvallás” esetén remélhetőleg majd az átlagpolgár sem kap idegrohamot a hirtelen rázúduló valóságtól. Ebben a műfaj­ban jelenleg legnagyobb népszerűségnek a 726 részes „Star Trek, The next generation” című amerikai filmsorozat örvend. Valósághű és hiteles ábrázolásmódjának tudható be, hogy a nyugati televíziókban minden egyes epizódja em­berek millióit szegezi a képernyők elé. Sajnos hozzánk még nem érkezett el a teljes széria, így csak néhány részletét láthattuk.

Megjelenésével egyidejűleg megvettük azonban az „X-akták” című filmsorozatot, amely az FBI parapszichológiai indíttatású titkos bűnügyeit tárja a nyilvánosság elé. Nagy előnye ennek az alkotásnak, hogy megtörtént eseteket dolgoz fel valósághűen, és közérthető formában. Nagyban hozzájárult a sorozat sikeréhez a két szimpatikus főszereplő is, így nem véletlen, hogy szerte a világon so­kan képmagnóra rögzítik az egyes epizódokat. Visszatérve az előbbi témához, aki többet szeretne tudni a fenti kísérletekről, az részletekbe menően is tájékozódhat róla Hargitai Károly: Döbbenet című köny­vében. Az angolul tudók eredetiben is elolvashatják ezt a történetet Preston B. Nichols és Peter Moon: The Montauk Project című művében.

[

Ugyancsak az előrehaladott kísérletek terméke egy másik múltvizsgáló berendezés, a kronovizor. Ez ugyan nem időgép, de alkalmas arra, hogy tévéképernyőre kivetítse letűnt korok eseményeit. A találmány szellemi inspirálója az olasz Alfredo Pellegrino Ernetti szerzetes, aki különböző országokból 12 fizikust és híradástechnikai szakértőt gyűjtött maga köré elgondolásának megvalósítására. A fejlesztések eredményeként 1972-ben létrejött az első működőképes modell, amely még fekete-fehér képet közvetített. A nyilvánosság előtt azonban csak 1986. október 18-án mutatták be találmányukat a Garda-tó melletti Riva del Gardában. Ekkor már színes képernyővel rendelkezett. A szerkezet a premieren is meglepő eredményeket produkált. Először egy régi görög tragédia i.e. 169-ben lezajlott előadását varázsolta az ámuló újságírók és meghívott szakemberek elé. Mind a hang, mind a színes képsorok minősége tökéletes volt, és a jelen levő szakértők szerint semmi kétség nem fért a hitelességéhez. Később Quintus Enniusnak, egy latin szónoknak a beszédét fogták, majd egy dór zenekar muzsikáját élvezhették eredeti archaikus előadásban.

A feltalálók tájékoztatása szerint a berendezés három fő egységből tevődik össze. Az első egy bonyolult anten­narendszer, amely képes arra, hogy felvegye a kapcsolatot a Magasabb Intelligencia számítógépével, és a memóriájából lehívja a megadott kor látni kívánt eseményeit. A következő fokozat egy szubatomi energiahullámok érzékelésére és erősítésére alkalmas áramkör, míg a harmadik egy konverter, amely a szubatomi energiahullámokat elektromágneses hullámokká alakítja át. Ezután a jelet már csak rá kell kap­csolni egy kommersz színes tévé bemenetére, és máris film­szerűen feltárul előttünk történelmünk bármely eseménye. Mivel a Magasabb Intelligencia szuperszámító­gépei életünk minden egyes megnyilvánulását rögzítik, a kronovizor nem csak szórakoztatási célra használható, hanem várha­tó­an fontos szerepe lesz a tudományos viták eldön­té­sé­ben is. A legnagyobb ha­té­konysággal azonban a bűn­­ül­döző szervek fogják ezt a be­rendezést alkalmazni, mert segítségével bár­mely bűn­cse­lekmény percek alatt fel­deríthető lesz.

Erre azonban még egy da­rabig várni kell, mivel a szer­kezet jelenleg hozzáfér­he­tetlen. Ennek a végkifej­let­nek több mint 30 éves előz­ménye van, amelyről egy olasz lap, a Domenico del Corriere tudósított. Az 1972. május 2-án megjelent cikkük alapján Ernetti atya a velencei zenei konzervatórium docense volt, majd kinevezték a vatikáni zenei titkárság igazgatójává. Így került szoros kapcsolatba XII. Pius pápával. Az akkori egyházfő nagyon örült a Benedek-rendi szerzetes találmányának, mert a túlvilág, az öröklét létezésének bizonyítékát látta benne. Ernetti fő segítője Germetti professzor, valamint a híres olasz atomfizikus Fermi egyik tanítványa, Braun volt. Jelentős részt vállalt a találmány kidolgozásában a portugál De Matios professzor, valamint egy japán Nobel-díjas fizikus is. A fejlesztés költségeit a Vatikán fedezte. Az interjúból az is kiderült még, hogy a krono­vizor nem csak a bemeneti egységeiben tért el a szokványos híradástechnikai eszközöktől, hanem a képmegjelenítésben is. Már az első készülék is hologramszerű, térhatású képet közvetített. A segítségével szá­mos múltbéli eseményt tártak fel. Többek között végigkövették Jézus életét. Nagy megdöbbenésükre a Messiás nem mindent úgy mondott el, ahogy az a Bibliában áll, és ahogy azt évszázadokon át taní­tották. Ez nagy zavart okozott a Vatikánban. Csupán a hiteleség alátámasztása érdekében végignézték Mussolini nyilvános szerepléseit is, de itt nem találtak eltérést. A fasiszta diktátor ugyanazokkal a szavakkal adta elő beszédeit, mint ahogy azt a történészek feljegyezték.

Aggodalmaikat növelte, hogy a kronovizor néha önállósította önmagát. Egy ízben pl. elkezdte közvetíteni az amerikai nagykövet és a palesztinai felszabadítási front küldötteinek előző esti titkos találkozóját. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a készülék nem csak a múlt fürkészésére alkalmas, hanem feltárja a jelen eseményeit is. Alkalmazásával egy csapásra megszűnne a politikai, katonai, tudományos, ipari, üzleti és magántitok. Ezt belátva a pápa, Ernetti atya és az érintett fizikusok arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez a találmány túl korán született, használata beláthatatlan következményekkel járna jelenlegi világunkban. Ezért úgy döntöttek, beszüntetik a kronovizor fejlesz­tését, és megakadályozzák a sorozatgyártását. Döntésüket siettette, hogy a nyilvános bemutató után Ernetti körül mind több gyanús alak ólálkodott. Állítólag elsőként az oroszok kezdtek el szaglászni a találmány után. A KGB ügynökei nagyon szerették volna megszerezni a dokumentációját. Nem kellett sokáig várni az amerikai kémek megérkezésére sem, ezért az egyházi elöljárók kénytelenek voltak gondoskodni az atya fizikai biztonságáról. Beköltöztették őt a velencei kolostorba, és testőröket fogadtak fel, hogy megakadályozzák az ügynökök erőszakos behatolását. Mindezen eseményeket Ernetti barátja, Francis Brune írta meg az 1998-ban kiadott könyvében. A műből, valamint a szerző által adott interjúból, amely az olasz Terzomillenio (Harmadik évezred) című folyóirat 1998. évi 5. számában jelent meg az is kiderült, hogy ezt követően Ernettinek megtiltottak bármilyen információközlést a készülékről.

Szerencsére nem semmisítették meg, mint annak idején a Tesla-konvertert, hanem darabjaira szedték. Fő részei a Vatikánban maradtak, a legfontosabb alkatrészeket pedig diplomáciai postával más országok egyházi köz­pont­jaiba küldték. Az akció olyan titoktartás mellett bo­nyolódott, hogy maguk az őr­­zők sem tudják, mit bíztak rá­juk. Hasonló módon he­lyez­ték el a kronovizor doku­men­tációját. Jelentős mérték­ben csökkenti az illetéktelen hoz­zájutás valószínűségét, hogy időközben elhunyt a titkosítást elrendelt pá­pa, sőt maga Er­net­ti is, vala­mint a cso­port­jából 10 fizi­kus. Most már csak a Va­tikán, illet­ve a je­len­legi pápa jó­in­dula­tán mú­lik, hogy ez a ké­szülék elő­kerül-e valaha a süllyesz­tő­ből. Mindenesetre biz­tató hír, hogy a több mint 80 évi tit­kolódzás után nap­vi­lág­ra ke­rült a harmadik fati­mai titok. Remélhetőleg a kro­novi­zor sza­baddá tételére nem kell ilyen sokáig várni. A világ egy­re sú­lyosbodó bajait, a bűnö­zés és a terrorizmus ro­ha­mos terje­dé­sét látva az egy­házi kö­rök előbb-utóbb belátják, hogy szük­ség van ennek a készüléknek a rendszerbe állítására, kellő felügyelet melletti használa­tá­ra. El­len­kező esetben elpusz­tul a civi­lizációnk, és nem lesz értelme a további titkolód­zás­nak. Az emberiség jó útra té­rí­tésének leggyorsabb és leg­haté­ko­nyabb módja a titkos ma­nipulációk, a bűnös szán­dé­kok feltárása. Így védekez­he­tünk leg­­ered­mé­nyesebben a társada­lom­ellenes cseleke­de­tek ellen. Egy idő után ennek a készüléknek a puszta léte is elegendő lesz ahhoz, hogy meg­gátolja a becs­telen törekvés, a pusztító szándék megnyilvánulását, alkalmazhatóságának tudata is rákényszeríti az embereket a tisztességes életvitelre.

Amennyiben nincs szükség képi megjelenítésre, lényegesen egyszerűbb eszközökkel is kapcsolatba léphetünk a túlvilággal. Az angliai Scole csoport jelenleg egy olyan készülék fejlesztésén dolgozik, amely feleslegessé teszi médiumok alkalmazását a túlvilági szférákkal történő össze­köttetés megte­rem­téséhez: Ez a készülék nem más, mint egy germánium alapanyagú félvezetőeszközökkel kiegészí­tett közönséges magnetofon, mikrofon nélkül üzemeltetve. A kapcsolási rajz egy túlvilági ter­vező­cso­porttól érkezett. A szellemvilág ennek az eljárásnak a Trans-Dimensional-Communication (TDC) nevet javasolta. A kutatók nem bánták meg, hogy megfogadták a másvilágról érkezett tanácsot. Már a kísérleti modell is működőképesnek bizonyult. A különböző szellemek tanácsain kívül ily módon túlvilági zenét is sikerült rögzíteniük. Ennek hangzása a pánsíp és a furulya keverékéhez hasonlít. Saj­nos, a készülék működési mechanizmusával kapcsolatban nem közöltek részleteket, ezért csak sej­teni lehet, hogy a mikrofont helyettesítő bemeneti áramkörhöz miért kell germánium alapanyagú félvezető eszközöket használni. Ezekre az elektronikai iparban ma már elavultnak számító tranzisztorokra és diódákra valószínűleg azért van szükség, mert a germánium félvezetők küszöb­feszültsége csupán fele a jelenleg általánosan alkalmazott szilícium alapanyagúaknak. Ezáltal könnyebben lehet őket az éter hullámain át aktiválni, a túlvi­lági szellemek részéről kevesebb energiát igényel a műkö­désbe hozásuk.

Találgatásokra sincs szükség egy másik készülék működésével kapcsolatban. Dr. George W. Meck a franklini Metascience Research Foundation mérnökeként egy évtizedet töltött a Spiricom-nak nevezett készülék kifejlesztésével. A készülék alkalmas a halottakkal való közvetlen, médium nélküli kommunikációra. A laboratóriumi tesztekről több magnófelvétel is tanúskodik. A Meck által közreadott részletes gyártási dokumentáció alapján bárki megépítheti ezt a készüléket. Akit behatóbban érdekel ez a téma John Fuller: A 29. megaciklus szelleme (Ghost of 29. Megacycles) című könyvében többet is megtudhat róla. A szakemberek szerint ezzel a három készülékkel kezdetét vette az instrumentális transzkom­munikáció kor­szaka. A Montauk-bázis különböző parapszichológia jelenségeket keltő berendezéséhez hasonlóan már a spirituális megnyilvánulások előidézéséhez sincs szükség különleges adottságú személyek közreműködésére.

Egyébként a közönséges rádiókészülék is alkalmas a túlvilági lények üzeneteinek vételére. A „fehérzaj” (kozmikus háttérzaj) pásztázása csaknem olyan régi tevékenység, mint a rádiózás. Az EVP (Electronic Voice Phenomena) műveléséhez semmi másra nincs szükség, mint egy világvevő rádiókészülékre, egy magnetofonra és egy jó minőségű fejhallgatóra. A kóbor szellemek hangja a rádió elhangolásakor, az egyes csatornák között hallható. A kíséretek egy része is gyakran rémisztgeti ily módon a ház új lakóit. A szellemvadászok szerint a legjobb kiindulási pont az 1475 Hz-es frekvencia, mert a középhullámnak ez a tartománya meglehetősen kihalt. Mások az úgynevezett halászsávban[35] (tengeri hajók számára fenntartott sávban) keresgélnek. Ez azonban csak speciális, szélessávú rádióval pásztázható, mert a kommersz készülékek nem tartalmazzák azt a frekvenciasávot.

A legújabb kutatási eredmények nem csupán kiszivárogtatás útján kerülnek nyilvánosságra, hanem kézzelfogható módon is testet öltenek. A kor­mányprogramokban résztvevő kutatók titoktartási kötelezettsége ugyanis csak az infor­mációk nyilvánosságra hozatalát tiltja, a szakmabeliek egy­más közötti tapasztalatcseréjét nem tudja megakadályozni. Így gyakran előfordul, hogy különböző áttételeken keresztül olyan szakemberekhez is eljut néhány hasznos ötlet, akik megragadva a kínálkozó lehetőséget létrehoznak egy új vállalkozást, és elkezdik gyártani korunk legújabb technikai vívmányait. Feltehetően egy ilyen élelmes vállalkozónak köszönhető az az elmegépnek nevezhető termék is, amely külsőre leginkább a nyelvtanulásra használt Rela­xomat készülékhez hasonlít. Ehhez is tartozik ugyanis egy különleges szemüveg, és egy fejhallgató, melynek az a szerepe, hogy programozott fény- és hangmátrix segítségé­vel szinkronizálja az agyhullámokat. Ezt a készüléket azonban kiegészítették egy szubatomi energiahullámokat keltő generátorral is, amely a szemüvegben található. A generátor táplálását egy miniatürizált mikroprocesszoros számítógép végzi oly módon, hogy a kisugárzott energiahullámok frekvenciája 1 és 30 Hz között változtatható. Az elmegép tehát a speciális szemüvegbe épített szekventált fényimpulzusok, és a számítógép által generált különböző frekvenciájú hangjelek segítségével nem csak szinkronizálja a felhasználó agyhullámait, hanem a generátor révén olyan energiahullámokat küld az agyba, amelyek hipnotikus hatást váltanak ki. A hatásfok növelése érdekében a fényimpulzusok előállításáról nem 2, hanem 4 db LED gondoskodik. Ez a készülék lényegében nem más, mint a Montauk-berendezés leegyszerűsített változata, egy olyan prog­ramozott mikroszámítógép, amely a hipnotizőrök agyfrekvencia-csökkenést előidéző gondolati kisugárzását modellezi az agy teljes frekvenciatartományában.

A felhasználó több ezer frekvenciaértékkel kísérletez­gethet, amíg meg nem találja a céljainak leginkább megfelelő agyi állapotot. Az MC-Square típusú készülékhez 10 kötött program is tartozik, amely azokat a frekvenciaértékeket állítja be, amelyek leginkább alkalmasak pl. megnyugtatásra, tanulásra, olvasásra vagy felfrissülésre. Élettevékenységeink túlnyomó része ugyanis meghatározott agyfrekvencia mellett a legintenzívebb. A „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk, hogy a leghatékonyabb alvás az agy delta frekvenciatartományában tapasztalható, így ha a generátor frekvenciáját 4 Hz alá állítjuk, akkor olyan mély alvásba merülünk, hogy fél óra alatt jobban kipihenjük magunkat, mint nyolcórányi normál alvás közben. A théta frekvenciatartomány egyik előnye, hogy az alfában működő Relaxomat készüléknél is intenzívebb nyelvtanulást tesz lehetővé. Egy kaliforniai egyetem 1800 hallgatójára kiterjedt tesztsorozat kimutatása szerint a thétában történő nyelv­tanulás háromszor hatékonyabb, mint a szavak bétában, vagyis éber állapotban való biflázása. A théta és a mély alfa tartomány legna­gyobb előnye azonban az, hogy ennek a készüléknek a segítségével azok előtt is megnyílik az öngyógyítás, valamint mások távgyógyításának a lehetősége, akik az Agy­kontroll tanfolyamon képtelenek voltak az agyfrekvenciájukat a kívánt szintre lecsökkenteni. Théta tartományban mód van arra is, hogy magnószalagra felvett gyógyító programokat hallgassunk. A hipnózisnak ez a for­mája lehetővé teszi, hogy pszichiáter közreműködése nélkül is kigyógyuljunk lelki betegségeinkből, vagy leszoktassuk magunkat a dohányzásról, az italo­zásról, illetve olyan késztetést juttassunk el a tudatalattinkba, amely elősegíti pl. a fogyókúránkat.

Mivel a készülék memóriája további húsz program befogadására alkalmas, a felhasználó maga is készíthet olyan kötött programokat, amelyek leginkább megfelelnek az igényeinek, és a továbbiakban ezt egy gombnyomással elő­hívhatja. A memó­riakapacitás kitöltésére azonban megrendelhetők olyan kombinált fény-hang programok is, ame­lyeket a gyártó cég a kíván­ságnak megfelelően szállít. Ezek­nek az a szerepük, hogy intenzívebbé tegyék a relaxálást. Ha pl. valaki pihenni kíván, és beállítja a számára leginkább megfelelő agyfrekvenciát, akkor egy neki tetsző fény- és hangprogrammal (pl. alkonyi fény zsongító vízcsobogással kísérve) még hatékonyabbá teheti az ellazulást. A hangmagasságon és az agyat stimuláló ener­giahullámok frek­venciáján kívül a készüléket öt különböző időtartamra is be lehet állítani. A csúcsszintű technológia, valamint a sokoldalú használhatóság ellenére a készülék ára még a 300 dollárt sem éri el. A várhatóan nagy érdeklődésre való tekintettel célszerű közölni a gyártó cég nevét és címét is: ZYGON, P. O. Box 97022, Redmond, WA 98073-9722, USA. Telefon: (00-1)-206-885 9200. A készüléknek létezik egy 17 ezer dolláros klinikai változata is, de ennek a programozása olyan széleskörű, hogy csak képzett pszichológusok tudják kihasználni.

Elmegépet nemcsak ez az egy cég gyárt. Amerikában és a világ más országaiban több tucatra tehető a komoly eredményeket elért gyártók száma. A laikusoknak nehéz eligazodni a mind szélesebb válasz­tékban. Ezért a bécsi Focus csoport letesztelte ezeket a készülékeket, és nyilvánosságra hozta, hogy használati érték, élettartam, szubjektív tapasztalat, valamint ár-teljesítmény szempontjából melyek bizonyultak a legjobbnak. A fenti típus a széles körű programozhatóságán kívül a könnyű kezelhetőségével is elnyerte a tetszésüket. Külön kiemelték, hogy a legmodernebb technikával, tisztán kidolgozott, egy­szerű felépítésű készülékről van szó, ahol a design során a funkcionális külsőre helyezték a fő súlyt.

Ugyanez már kevésbé mondható el az ugyancsak előkelő helyezést elért Minds-Eye típusú készülékről. Ennél az elmegépnél viszont a 16 választható program mellett arra is lehetőség van, hogy egy klaviatúra segítségével a gyárilag betáplált programokat megváltoztassuk. A jó műszaki konstrukció és a programlehetőségek sokfélesége folytán ez a termék is eredményesen verse­nyezhet más készülékekkel. Hátránya azonban a bonyolult programozás, és az alkalmazást elősegítő használati utasítás hiányos kidolgozása. Szintén 16 programmal rendelkezik az Inner Quest típusú agytréner. Jellemző rá a professzionális kidolgozás. Az optikai-akusztikai stimulátor egységet tiszta, pontosan generált impulzusok, és sokoldalúan kialakított programok vezérlik. A magas fokú mikroprocesszoros technikának köszönhetően a walkman-t leszámítva nincsenek elhasználódó alkatrészei. A Sinchro-Energizer típusú készülék azzal tűnik ki a többi közül, hogy a stresszkeltő vörös fényű LED-ek helyett fehér fényt alkalmaz a szemüvegben. További különbség a fénydiódák kör alakú elhelyezése, ami előnyösen befo­lyásolja a fény beesési szögét a szembe. Az InnoMED 1. típusú agytrénernél az optikai ingerek a lezárt szemhéjon át jutnak a recehártyára, és ott álom- s fantáziaképet idéznek elő. A LED-eket itt is a mikroprocesszor vezérli, de a fejhallgató csatlakozóira külső zeneforrás is rákapcsolható. A készülékbe épített komputer szintű mikroprocesszor olyan speciális hullámmodellt hoz létre, amelyre mindkét agyfélteke ráhangolódik. A 11 beépített program között megtalálhatók a kikapcsolódást, a meditációt és a szupertanulást elősegítő üzemmódok is.

Jellemző az elmegépek népszerűségére, hogy már a NASA is foglalkozik vele. Ők minden bizonnyal az űrhajósok kiképzésére használják, de két típust kereskedelmi forgalomba is hoztak. Az amerikai fejlesztők leginkább ellazí­tásra (alvásproblémák kiküszöbölésére, stresszoldásra), ener­getizálásra (fáradtság esetén történő energiafeltöltésre, a koncentrációs képesség fokozására), fájda­lomcsök­kentésre, pszichoszomatikus betegségek tüneteinek enyhítésére (a szer­vezet öngyógyító képességének aktivizálása által), a két agyfélteke összehan­golására, a feledékenység csökkentésére, a kreativitás növelésére és a meditatív állapot elérésére ajánlják készülékeiket. Ezekhez az agytrénerekhez nem csak külföldön juthatunk hozzá, hanem már nálunk is kaphatók az alábbi címen: Jupiter Kft. 1062. Budapest, Lehel u. 5. I. em. 16, Tel: 239 3479. A „DAVID 2001” típus jelenlegi ára: 92 900 Ft + 20% ÁFA, a „PARADISE XL” típusé: 156 000 Ft + 20% ÁFA. Arra is van mód, hogy a vásárlás előtt kipróbálják a készülékek hatékonyságát. A helyszínen végzett kezelés ára egy alkalomra 1000 Ft, öt alkalomra 4000 Ft +20% ÁFA.

Az elmegépek célorientáltan tovább egyszerűsített változata a Max Stress Controller, amelyet szintén Amerikában fejlesztettek ki. Ez a gyufásdoboz méretű, gombelemmel működő készülék mágneses impulzusokat bocsát ki magából, így közvetlenül és mellékhatások nélkül harmonizálja az idegrendszert. Öt üzemmódban használható. Az 1. program az alvászavarban szenvedőkön segít. Rendszeres használata során ritkulnak, majd elmaradnak az éjszakai felébredések. A 2. program használatával a kommunikációs, koncentrációs és problémamegoldó képességek javíthatók. A 3. programmal a memória fejleszt­hető. A 4. program kifejezetten stresszoldásra való. Gépkocsivezetéskor, frontátvonuláskor, vizsgák, tárgyalások előtt és alatt célszerű használni. Segít­ségével megelőzhetők a stressz okozta betegségek, és a feszültségoldó gyógy­szerek elhagyhatók. Különösen alkalmas ez a program a lámpaláz csillapítására. Alkalmazása során rövid időn belül megfigyelhetjük izmaink görcsös tónusá­nak oldódását, és közérzetünk javulását is. A pozitív gondolkodást elősegítő 5. program használója elfelejti a „búját-baját” és optimista, tettrekész állapotba zökken.

A miniatűr készülék alkalmazása rendkívül egyszerű. A kiválasztott üzemmód bekapcsolása után a készüléket tegyük zsebre, vagy helyezzük magunktól max. 1,5 méteres körzetbe. Mivel a kibocsátott mágneses hullámok közvetlenül nem érzékelhetők, a Max Stress Controller használatát titokban tarthatjuk. Bővebb információkat a 215 9125-ös telefonszámon kaphatunk. A forgalmazó címe: Meditens Hungary Kft. 1092. Budapest, Hőgyes Endre u. 11. A készülék ára: 26 400 Ft + 20% ÁFA. Egyébként Nyugaton már több mint százezer ember használja nagy megelégedéssel ezt a készüléket.

 

Budapest, 1993. november

 

 

II. FEJEZET

 

Az elmúlt két év során újabb hasznos ismeretek láttak napvilágot, mind az egyéni boldogulás, mind az ezotéria területén. Ez a fejezet nem csupán ezek ismertetésére szorítkozik, hanem megpróbál kapcsolatot találni az egymástól látszólag független események és jelenségek között.

 

Egészségmegőrző készítmények

 

A természetgyógyászat térhódításával egyre több olyan szer kerül kifejlesztésre, amelyek természetes alapanyagok felhasználásával segítenek megőrizni az egészségünket, illetve képesek arra, hogy a méreggel telített szervezetet megtisztítsák. A legújabb kutatási eredmények közül nemzetközi elismerést aratott az életkristály, ami egy magyar ­származású atomfi­zikus, dr. George Merkl felfedezése. Az Amerikában élő tudós szerint a betegségek 80%-a a helytelen táplálkozásból ered. Amit eszünk, iszunk, belélegzünk, lera­kódik bennünk, eltömíti az ereket, és lerontja a vérkeringés hatásfokát. Az életkristály azonban visszafordítja ezt a folya­matot, mert rendszeres bevétele zsír- és vérrögoldó hatásánál fogva tisztítja az ereket, artériákat és kapillárisokat. Ezáltal lehetővé teszi a vérkeringés jobb működését, és biztosítja a tápanyagok akadálytalan eljutását minden egyes sejthez. Az életkristálynak nevezett folyadék fő alkotó­eleme az ATP (adenozin-trifoszfát), ami az élő szervezet akkumulátora, táp­lálja, újjáépíti a sejteket. A koncentrátumot jobbára piros színű biogyümöl­csökből vonják ki, egy kristályos anyagot eredményező speciális eljárással. Ezen túlmenően különleges gyógy­növényeket is tartalmaz, amelyeket Tibet legmaga­sabb hegyvidékéről szereznek be, a kínai kormány engedélyével. Egy-egy adag kristály 16 hónapon keresztül készül a mexi­kói sivatag legforróbb területein felállított hőálló napreaktorokban.

A növényekben az ATP-t a klorofill állítja elő napfény és víz segítségével, ami azután glukózzá alakul át. Lebomlásával táplálja a növényt, de előtte jelen­tős energiatartalma serkenti a növekedését, és a környezeti ártalmakkal szembeni ellenálló képességét. Amennyiben az ATP-t a szervezetünkbe juttatjuk, akkor a kúra időtartama alatt sejtjeink közvetlenül hozzáférnek a számunkra szükséges anyagokhoz anélkül, hogy meg kellene dolgozniuk érte, így javul minden egyes szervünk működésének hatásfoka. Egyedülálló előnye ennek az oldatnak, hogy a benne tárolt nagy mennyiségű energia is a szervezetbe jut, és a sejtekhez irányuló útja során elvégzi a végleges gyógyulást előidéző áldásos tisztító tevékenységét, és méregteleníti a szerveze­tet. Ezt oly módon éri el, hogy depolarizálja a testünkben levő vizet, ezáltal oldhatóvá válnak az apoláris anyagok, pl. a zsí­rok. Az erek megtisz­tulása vezet azután a vérkeringés felélén­küléséhez, és ez a folyamat eredményezi az anyagcsere, va­lamint a méregtelenítés fokozódását. Az ATP szubatomi energiatartalmára és depolarizáló hatására jellemző, hogy ha egy szelet húst belehelyezünk, az 1 év múlva is friss marad. Az életkristály azonban nem csak a zsírlerakódásoktól tisztítja meg az ér­falat, hanem feloldja a rájuk tapadt meszet is. Az adenozin által feloldott kalcium nem ürül ki a szervezetből, hanem a véráram útján eljut a csontokba. Az életkristály tehát a rossz helyen levő kalciumot átcsoportosítja oda, ahol nagy szükség van rá.

Széles körű tapasztalatok alapján ez az italként fogyaszt­ható szer jól alkalmazható cukorbetegség, ízületi bántalmak, veseelégtelenség, psoriasis, szív- és keringési zavarok (szív­ritmuszavar, magas vérnyomás, visszeresség) szürke- és zöld hályog, valamint elvesztett látás esetén, de immunrend­szer-erősítő, állóképesség-növelő, memóriajavító, potenciát és termékenységet fokozó, továbbá öregedést lassító hatása is van. Ezen túlmenően növeli a fizikai és szellemi telje­sítőképességet, és javítja a közérzetet. Beszerzésénél fokozott gonddal járjunk el, mert mint a legtöbb világhírű terméket, már ezt is hamisítják. Az eredeti, kizárólag természetes anyagokat tartalmazó, mellékhatás­mentes elixírt nálunk a Life Crystals Kft. forgalmazza. Címük: 1148. Budapest, Adria sétány 8/E. Tel: 460 0717. Fax: 460 0718. Honlap: http://www.avalonteam.hu A kúra java­solt időtartama: 3 hónap. Egy palack 1 hónapnyi mennyiséget tartalmaz. Ada­golása: naponta 1 mokkáskanálnyi. Az Ufómagazin szerkesztőségéhez tartozó Stúdió könyvesboltban is beszerezhető. (A címet lásd a III. fejezet Egészségmegőrző készítmények cím rovatánál.)

Az életkristálynak létezik egy klinikai használatra szánt kon­centrált változata is. Ez az injek­ció formájában alkalmazott szer a szervezetünkben élő apró mikroorganizmusok, a chondriánák felélesztését segíti elő. Az immunrendszer jelentős mennyiségű életkristály bevi­telével való helyreállítása illetve erősítése sok embert gyógyított már meg súlyos szívbetegségből, és különféle rákos megbetegedésekből. Az életkristályban szaporított chond­riána-injekció szi­gorúan ellenőrzött adagokban történő használata nem csak a vírusok, baktériumok elpusztítását, és kisebb tumorok felszívódását idézi elő, hanem végső esetben, operáció előtt is segít, mert elkerülhetővé teszi a kemo­terápiás kezelés alkalmazását.

Mivel a pí-víz és a bioenergia is feltételezhetően a chondriánák aktivi­zálásával fejti ki hasznos tevékenységét a szervezetben, érdemes közelebbről is megismerkedni ezekkel az őssejtekkel. Genetikailag minden ember képes meg­óvni önmagát a betegségektől. A testünk védelmére szolgáló őssej­tek azonban egyre kevésbé tudják ellátni a feladatukat, mert aktivizálásukhoz szubatomi energiára van szükség. Önpusztító életmódunk, és a fokozódó környezeti ártalmak következtében viszont mind kevesebb tiszta életenergiához jutunk. Ráadásul a talaj agyonvegyszerezése és vizeink elszennye­ződése következtében a táplálékunk is alig tartalmaz már tiszta energiát, így a chondriánák egyre kevesebb „üzemanyaghoz” jutnak, mind tehetetlenebbek lesznek. Ez pedig nagy baj, mivel egy olyan szisztematikusan kiépített sejthadseregről van szó, amely a testünkön belül szabályos csatát képes vívni az életünkért. Az őssejtek mindig tudják, hol kell a betolakodókat meg­támadni. Előtte gyorsan összegyűlnek, kb. 1 perc alatt „megtárgyalják” a tennivalókat, majd szét­oszlanak, és a legalkalmasabbnak talált stratégia szerint megkezdik a támadást. Ha kell, órákon be­lül több millióra is képesek felszaporodni. Érdekes, hogy a nőstény szüléssel hozza létre az utódo­kat. Az örökké mozgó aktív hím ivartalan szaporodással katonasejteket is képes teremteni, amelyek speciális fehérje­­bontó enzimeket választanak ki. Ezek az enzimek feltörik a betolakodó sejtek (vírusok, baktériumok) membránját, amitől azok elpusztulnak, és táplálékul szolgálnak a chondriánáknak. Rákos szövetek esetén az őssejtek gyöngyfüzérhez hasonlóan gyűlnek össze, és először elpusztítják a daganat kapaszkodó rostjait, ami a tumor széteséséhez vezet. Utána teljes felületen körülve­szik, zsákszerűen bezárják a rákos sejteket, és alkotóelemeikre bontják. A fekete folya­dékká széteső sejtek száma ezáltal rohamosan fogy, a szövet egyre jobban zsugorodik.

Mikroszkopikus szinten a chondriánák igen magasan szer­vezett társa­dalomban élnek. Nagy intelligenciával rendelkeznek, és olyan tervezői, kivi­telezői képességeik vannak, amilyeneket mi emberek csak irigyelhetünk. Ma már nagyon sok módszer áll rendelkezésünkre, hogy szubatomi energiát juttassunk a szervezetünkbe, így semmi akadálya sincs annak, hogy természetes immunrendszerünket feléb­resszük Csipkerózsika-álmából, és megszabaduljunk végre a betegségeinktől. Ennek egyik ígéretes módja az életkristály alkalmazása, mivel mindenféle gyári kemikáliától mentes, és a bioenergia-átadással ellentétben közreműködő személyre sincs szükség.

[

A szervezet élő organizmusokkal történő gyógyítása nem új keletű módszer. Ázsiában már 2000 évvel ezelőtt használtak egy speciális gombatenyészetet az immunrendszer erősítésére, és különböző betegségek legyőzésére. Ez a kombuchagomba[36] néven ismertté vált szer az 1920-as, ’30-as években Oroszországon keresztül jutott el Európába, ahol rövid időn belül népszerű lett. A kombucha tulajdonképpen nem gomba, hanem alacsonyrendű élőlények együttéléséből létrejött életközösség. Leginkább a zuzmókra hasonlít, melyek 2,5 milliárd évvel ezelőtt fejlődtek ki a tengeri moszatokból. A zuzmók úgynevezett zuzmósavakat tartalmaznak, ame­lyeknek rendkívül jelentős élettani ha­tásuk van. A kombucha lényeges összetevője még a trópusi élesztő. Ehhez a szimbiózishoz baktériumok is csatlakoztak, melyek közül legfontosabb az ecetbaktérium, ami sikamlós masszát termel cellulózból. A kombuchát többnyire tea formájában fogyaszt­ják. Ezt az italt tejsavas erjesztéssel állítják elő, ami számos gyógyító hatásán kívül méregtelenítő és roboráló tulajdonsággal is fel­ruházza. Az erjesztés melléktermékeként glükonsavak, karbonsavak, ecetsav, B1-, B2-, B3-, B6-, B11-, valamint B12 vitaminok, és különböző enzimek keletkeznek benne. A termelt savak antibak­teriális és vírusellenes tulajdonságot kölcsönöznek a teának.

Mindezen együttműködések eredményeként a kombucha kiváló élettani hatást gyakorol a test sejtjeire és a bélflórára. Ezáltal a szervezet ellenállóbbá válik a betegségekkel szemben, ugyanakkor az alkalmazása nem jár semmilyen káros mellékhatással. A gomba legfőbb tulajdonsága, hogy a gyomor és a bélrendszer pH-értékét csökkenti, és számos hasznos baktériumot juttat az emésztőcsatornába. Ennek következtében jelentősen javul a szervezet számára szükséges táp­anyagok felszívódása, és a káros baktériumok is elpusztulnak, mert nem bírják az alacsony pH-szintet. Ez a jelenség nagyon hasonló a rend­szeres joghurtfogyasztás esetén tapasztalható hatáshoz. Miután a kom­bucha­gombából készült tea felszívódik az emésztőrendszerünkbe, a vérünk eljuttatja minden testrészünkbe. Így a szervezetünkben tovább él, mintegy élő részünkké válik. A kombucha­gombának és a belőle erjesztett italnak több neve is van. Ezek közül talán legismertebb a Kirgiz tea. Ez az elnevezés onnan ered, hogy egy japán hölgy kb. 60 évvel ezelőtt Kirgíziába látogatott, és megdöbbentette, hogy milyen sok, 100 évnél idősebb ember él ott. Még inkább meglepte, hogy a 80 év feletti asszonyok arcán is alig látott ráncot. Megpróbálta a titkot meg­fejteni, és ennek során feltűnt neki, hogy szinte minden házban (fiatalok és öregek egyaránt) naponta legalább 3 dl kombuchateát fogyasztottak. Meg­szerezte a speciális élesztő gombákat, és a használati utasítást, majd Japánba visszatérve elkezdte szaporítani a tenyészetet. Nemsokára több mint 1 millió ember itta a teáját. Japánból azután utat tört a kombucha a többi távol-keleti országba, majd Ausztrálián és Amerikán keresztül körülutazta a világot.

A kombuchát sokan csodaszernek tekintik, ami a hosszú élet megőrzésére szolgál. A legújabb kutatások szerint ezt a hatást az okozza, hogy a gombatea tágítja a hajszálereket. A vékony ereken jobban átfolyik a vér, így a szívnek kevesebb munkát kell végeznie. Ezáltal kevésbé fárad el, ami növeli a mun­kabírásunkat, és az élettartamunkat. Ráadásul a hosszú élet egészséggel párosul, mert a kitágult hajszálereken keresztül a beteg szövetekhez jobban hozzá­férnek immun­­rend­szerünk ellenanyagai. Megnövekedett élettartamunkat nem kese­ríti az agyérelmeszesedés sem, mivel nem csak fizikailag, de szellemileg is frissebbé, aktívabbá válunk. Ehhez a hírnévhez jelentősen hozzájárult, hogy a fentiekben vázolt előnyös hatásán kívül számos betegség gyógyítására is alkalmas. Immunrendszer-erősítő tulajdonságánál fogva egyre több AIDS-beteg fogyasztja. A tudományos vizsgálatok szerint a kombucha inaktiválja a HIV-vírusokat, csökkenti az antigénszintet, és növeli az immunválaszban részt vevő gének számát. Egy másik leküzdhetetlen betegség, a rák ellen is hatásos oly módon, hogy megelőzi a kialakulását. A fokozatosan erősödő immunrendszer következtében véd a krónikus megfázás, az influenza, a torokgyulladás és az asztma ellen is. Ezen túlmenően gyógyítja a székrekedést, az aranyeret, a prosztatagyulladást, a különböző keléseket, az ér­szűkületet, a szürke hályogot, a szívbetegségeket, a reumát, a köszvényt és az ízületi gyulladásokat. (Ez utóbbi a teán kívül, ledarált gombából készített pakolással is kúrálható.) A kombucha­teával megelőzhetők a menopauza kellemetlen hatásai, helyre­állítható az étvágy, és megszüntethetők az alvásza­varok. Ezenkívül erősíti a lábizmokat, a vesét, és növeli a szexuális vitalitást. Csökkenti a testszagot, az ödé­mát, valamint az epekő kialakulásának veszélyét is, és segíti a máj méregtelenítő funkcióját.

Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Kneipp-féle fürdő­kúráknál is elterjedten alkalmazzák ezt a teát. A fürdővízhez adva energetizálja a testet, és javítja a közérzetet. A szüksé­ges mennyiség: kb. 0,5 liter alkalmanként. Pakolások for­májában övsömör, ekcéma, bárányhimlő és gombás bőrfertőzés ellen is hatásos. Gyenge hashajtó hatásánál fogva fogyókúránál ugyancsak eredményesen alkal­mazzák. A has­hajtókkal ellentétben nagy előnye a kombuchateának, hogy az elfogyasztott mennyiség növelésével nem nő arányosan a hasmenés mértéke. Fogyókúránál naponta kétszer igyuk, étkezések előtt. Erre a célra a legalább 14 napig erjesztett savanyú tea a legideálisabb. A kombucha alkalmas még a koleszterinszint csökkentésére, az allergia enyhítésére, az égési sérülések kezelésére, és a szalmonella­bak­tériumok elpusztítására. Különleges felhaszná­lási területe a szépség­ápolás. A kom­buchából készített ránctalanító krém előállítása rendkívül egyszerű. Konyhai mixerrel aprítsuk össze a gombát, és az arcunkra kenve hagyjuk rajta kb. 20 percig. Utána meleg vízzel öblítsük le.

Sokan alkalmazzák a kombuchát a test méregtelenítésére, a bélrendszerben előforduló élősködők kiirtására, a lábizzadás csökkentésére, valamint másnaposság kezelésére, és az alkoholelvonó kúrák hatékonyságának növelésére. Ettől a teától az egészséges szervezet is frissebb lesz, az erőnlét növekedik, jó kondícióba kerülünk, és ellenállóbbak leszünk a betegségekkel, valamint a káros környezeti ingerhatásokkal (stresszel) szemben. Sportolóknál étrendi kiegészítésként adagolva a legkeményebb edzések után sem lép fel izomláz, mert felgyorsul a sejtek közötti anyagcsere, és az elhasznált energia gyorsan pótlódik. Nyugaton a természetgyógyászok fontos vivőanyagként is nyilvántartják a kombuchát, mivel a bélflórán keresztül bármilyen szert képes beépí­teni a szer­vezetbe. Ezért előszeretettel alkalmazzák gyógyteákkal és más természetgyógyászati termékekkel kombinálva. Meglepő hatása még a kombuchának, hogy rendszeres fogyasztása esetén megszűnik a laktóz-intolerancia. Aki tejallergiában szenved 3-4 hónapon át folytatott kúra után már nem csak tejtermékeket fogyaszthat, hanem tejet is.

A kombuchateát többnyire zöld vagy fekete teafű főzeté­vel hozzák forgalomba. Léteznek azonban gyógynövények (pl. papaja, zeller, galagonya, gyermekláncfű, guavafa-levél) főzetével kevert teák is. Ezek közül igen figyelemre méltó a papajalevél kivonatával kevert ital. Egy amerikai kutató ugyanis kimutatta, hogy a papajafában van egy vegyület, ami szerinte mil­liószor hatéko­nyabb a rák ellen, mint a jelenleg alkalmazott szerek. Jellemző a különféle gyógynövény­kivonatokkal készített teák sokféleségére, hogy jelenleg 1001 receptet ismerünk. Laikusoknak azonban nem tanácsos ilyen teákat készíteni, mert bármely alkotóelem túladagolásával ellenkező hatást érünk el. Mivel a kom­buchagomba bármi­lyen anyagot képes a szervezetbe beépíteni, túl nagy dózisú adalékanyagok esetén mérgezés is felléphet. Komplex gyógyhatást vált ki a jódos kombuchatea. Különösen a jódhiányos területen élők számára előnyös, mert megakadályozza a pajzsmirigy-megbetegedést és a golyvaképződést. A palackozott formában árusított tea jellemző tulajdonsága, hogy az íze jelentős mértékben függ a tárolási hőmérséklettől. A teában a gombák szálasodása természetes folyamat. Ügyel­jünk arra, hogy soha ne melegítsük fel, mert a hőkezelés tönkreteszi, és ezáltal megszűnik a tea gyógyhatása.

A kombuchatea ajánlott napi fogyasztása: 3 dl. Normál esetben az első adagot reggeli előtt, a másik kettőt pedig ebéd, illetve vacsora után fél órával fogyasszuk. Az íze meg­lehetősen fanyar, ezért sokan 1 : 1 arányban gyümölcsle­vekbe keverik. A gyors méregtelenítés kezdetben okozhat némi kellemetlenséget. Átmenetileg fejfájás, gyomorfájás, émely­gés, fáradtságérzet, szédülés, enyhe hasmenés, szélképződés, valamint pattanások és kiütések léphetnek fel, ez azonban 1 hét után elmúlik. Elkerülhető azonban ez a hatás, ha a kúra alatt sok vizet iszunk, vagy eleinte csak 1-2 kávéskanálnyi teát fogyasztunk, és fokozatosan növeljük az adagot. Az egyszerre megiható maximális mennyiség: 1,5 dl, főétkezés után. A kúra javasolt időtartama: 3 hét. Azután 1 hónap szünetet célszerű tartani, hogy a szervezet ne szokjon hozzá a gombához. Nyomelem és multivitamin-készít­mé­nyek­kel (pl. Humet-R, Centrum, Mega 50) nem cél­szerű együtt alkal­mazni, mert hasmenést okozhat. Az emésztési zavarokkal küszkö­dőknek hasznos információ lehet még, hogy a kombucha étkezés előtt fogyasztva puhítja, utána viszont keményíti a székletet.

A kombucha jótékony hatása először a legbetegebb testrésznél jelentkezik, majd a kevésbé beteg szervek felé haladva az egész testünkre hatást gyakorol. A gomba ellensége a nikotin és a dohányfüst, ezért a kúra időtartama alatt – a saját érdekünkben – szüneteltessük a dohányzást. A kom­buchatea már koncentrált kivitelben, kapszulálva is kapható. A kapszula előnye, hogy akár a zsebünkben is bár­hová magunkkal vihetjük, és a hatóanyaga pár napig még nagy melegben sem változik meg. A legtartósabb azonban a kombucha por. A kombucha instant kivitele nem csak vízben oldható fel, hanem mézbe, joghurtba, kefirbe is belekeverhető, így nem érződik a savanykás mellékíze. Gyó­gyításra a teán kívül a gomba is alkalmas. Arra azonban számítsunk, hogy az íze és az állaga nem kifejezetten étvágyger­jesztő, hatóanyagtartalma azonban jóval magasabb, mint a teáé. Már piacra került a szárított gomba is, amely főleg vidékre postázás esetén előnyös, mivel jól bírja a hosszú idejű szállítást. Ugyancsak új termék lesz a piacon a gomba­porból és szőlőcukorból készített gombacukorka.

Gombateához nem csak készen lehet hozzájutni, hanem mi is előállíthatjuk otthon. Arra azon­ban ügyeljünk, hogy a gombatenyészetet megbízható forgalmazótól szerezzük be, mert az ellenőrizetlen, engedély nélkül gyártott hamisítványok különféle betegségeket okozhatnak. Az erjesztésnél megköve­telt szigorú higiéniai előírásokat ugyanis csak színvonalas technológiai berendezésekkel lehet biztosítani. Ennek hiányában a muslicák, legyek vagy más rovarok könnyen hozzáférhetnek az anyaghoz, és belerakhatják az ürüléküket, illetve petéjüket. Ezek a gombatenyészetben rohamos baktériumszaporodást indíthatnak el. Az illegális tenyésztők nem rendelkeznek azokkal a mérőeszközökkel sem, melyekkel ellenőrizni lehetne a gombatea tisztaságát és optimális összetételét. Kerüljük tehát a védjegy és eredet-megjelölés nélkül árusított olcsó teákat. Akkor járunk a legjobban, ha a „K” betűs védjeggyel ellátott, nemesített törzstenyészetből származó teát vásároljuk. Ezt a Dél-Kaliforniai Egyetem Biológiai Intézetében több száz gombatenyészetből választották ki jó néhány éves munkával. A kutatók a legjobb tulajdonságokkal rendelkező, leghatásosabb tenyészetet szaporították tovább és a három spórás micellaszálból alkotott organikus, „K” betűvel ellátva hozták forgalomba.

A megfelelően kezelt gombák néhány hónapig élnek. Az alsó rétegek elhalnak ugyan, de a felüle­tükön állandóan nevelnek új rétegeket. Az újabb tenyé­szeteket ismerőseinknek továbbadhatjuk, de a tisztaságáért a felelősség bennünket terhel. Házi tenyészeteknél gyakran előfordul, hogy ecetes vagy édeskés gombateát kapunk, ami gyógyászati célra alkal­matlan. Az esetek többségében a cukor rossz adagolásáról van szó, máskor a gomba elöregedése, a levegő szennyezettsége okozza a hibát. Ilyen­kor megváltozik a gomba pH-értéke is, megnő a szárazanyag-tartalma, feldúsul a seprő, és további tenyésztésre alkalmatlanná válik. Ekkor új tenyészetet kell vásárolni. Az általános és speciális gyógyhatású kombuchatea, valamint a gombatenyészet nálunk az alábbi címen szerezhető be, megbízható minőségben: Viva Natura World Kft, Jakab István, 2151. Fót, Bánya u. 17. Pf. 42. Tel: (06)-27-358 465. Fax: (06)-27-358 499. Honlap: http://vivanatura.hu E-mail: info@kombucha.hu Aki részletesebben szeretne tájékozódni erről a témáról, ezen a postacímen megrendelheti Herald W. Tietze: Kombucha, a csodálatos gomba című művét is. A 2500 forintos vételár befizetése után a vásárló a könyv mellé kap egy Amerikából származó szárított gombatenyészetet is. A speciális gombatenyészet csak különleges kerámiaedényben erjeszt­hető kellő biztonsággal, ami ugyanitt szerezhető be.

A külföldön élők ügyeljenek arra, hogy néhány országban tartósítják a kom­buchát. Ausztriában pl. pasztörizálják az italként árusított kombuchát. Ez a frissítő italként forgalmazott termék élettani szempontból semmit sem ér, mivel elpusztították benne azokat az élő mikroorganizmusokat, amelyek a gyógyhatást kiváltják. Ezekben az országokban csak a „bio” jelöléssel ellátott kombucha­ter­mé­keket szabad megvenni.

[

Az utóbbi évek jelentős egészségvédő készítménye a hazai gyártmányú Humet-R. Dr. Csucska Elek makro- és mikroelemek pótlására szolgáló találmánya egy olyan reboráló szer, amely nevét vivőanyagáról, a huminsavról kapta. Más nyomelemkeverékekkel szemben a Humet egyedülálló tulaj­donsága, hogy nem csupán nyomelemek bevitelére, hanem a toxikus nehézfémek eltávolítására is alkalmas. A jelenleg legismertebb nyomelemkészítmény, a Béres-csepp mester­ségesen előállított komplexképző vegyületet (EDTA) használ a felszívódás elősegítésére. Ez a természetben elő nem forduló vegyület kétségtelenül alkalmas a hiányprobléma meg­oldására, de feladatának elvégzése után másodlagos reak­ció­ként nemkívánatos következmények (pl. étvágynövekedés, elhízásveszély) léphetnek fel. A Csucska doktor által 30 évi ideg- és egészségőrlő munkával kifejlesztett szer azonban mentes minden mellékhatástól, mert ez a folyadék a nyomelemeket egy természetes eredetű anyaghoz, a geológiailag fiatalkorú tőzegek huminsavki­vonatához kötve viszi be a szervezetbe. Ennélfogva a fém­komplexek szerves kötésben, egy megkötő fehérje által, könnyen leadható módon jutnak el az egyes szervekhez. Miután a Humet szállító mechanizmusa leadta a hiányzó nyomelemeket, a felszabadult kötőhelyekre más szabad elemeket vesz fel. Vivőanyagával reakcióba lépnek a bélben levő mérgező nehéz­fémek (pl. ólom, kadmium) és kiválasztódnak a szervezetből.

Ezt a 300 milliliteres kiszerelésben, patikákban kapható gyógyhatású készítményt az engedélyező szerv fáradékony­ság, gyengeség, kimerültség, étvágytalanság, betegség utáni lábadozás esetén, illetve a szervezet ellenálló képessé­gének, valamint szellemi- és fizikai teljesítőképességének növelésére ajánlja. Ennek ellenére egyre többen használják rákellenes gyógyszerként, mivel a Béres-cseppel ellentétben szelént is tartalmaz. A legújabb kutatások szerint a szelén önmagában alkalmazva is kb. 20%-kal mérsékli a rák kialakulásának veszélyét. E-vitaminnal kombinálva pedig a mellrák gyakoriságát 80%-kal is csökkentheti. Talán ennek tudható be, hogy a Humetet onkológus szakemberek szintén alkalmazzák, a hagyományos kezelések kiegészítésére. Tapasztalataik szerint enyhülnek a betegek fájdalmai, és általános közérzetük láthatóan javul. A készítmény pozitívan befolyásolja a vérképet, az emlőműtött asszonyoknál pedig ritkábban alakul ki karödéma. A Humetet szedő páciensek sokkal jobban tűrik a citosztatikumokat, kevésbé jelentkeznek náluk a rettegett mellékhatások (hányás, gyen­geség, hajhullás). Egy háziorvos szerint a műtéten átesett betegek egy hónappal a Humet-kúra után mindnyájan felkeltek, és rájuk sem lehetett ismerni, olyan jól néztek ki. Általános orvosi vélemény sze­rint a Humettel éveket lehet nyerni, aki pedig hosszabb ideje szedi, az most nem a halált várja, hanem él és dolgozik. Ha már menthetetlen a beteg, akkor sem csonttá soványodva, kómában éli meg az utolsó napjait, hanem emberhez méltó állapotban.

A Humettel a gyermekgyógyászatban is igen figyelemre méltó eredményeket értek el. A vérszegény gyerekeknél azt tapasztalták, hogy amíg a hagyományos vaspótló gyógy­szerek csak három-négy hónap alatt állítják helyre a szérum­szintet, Humettel ez már háromhetes kúra után elérhető. Volt olyan beteg is, akinek a vérszegénységét két éven át nem sikerült rendezni, ez a szer azonban két hét alatt megszüntette a bajt. Hatásosnak bizonyult a Humet a fejlődésben elmaradt gyermekeknél, a felszívódási zavarokban küszködőknél, égési sérülteknél, valamint a fiatalkori kopaszság kezelésében is. Mivel a készítmény hatása tartós, így az orvosokon kívül a szülők is örömmel tapasztalták, hogy gyermekük közérzete, étvágya javult, és vitaminpótlásra sincs mellette szükség. Mindezeken túlmenően a legújabb vizsgálati eredmények szerint a Humet kiegyenlíti a szervezet só-víz háztartását is. Ráadásul rendszeres szedése meggátolja a körömszakadást, a hajvégtörést, és elmulasztja az ekcémát. Önsza­bályozó képessége folytán ez a szer biztonságosan, a túladagolás veszélye nélkül használható.

Időközben megjelent a Humet-R külsőleg alkalmazható változata is, a ­Humea-kenőcs. Humin­sav- és nyomelemtartal­mánál fogva ez a krém igen jó hatásfokkal használható bőrgyulladások és allergiás eredetű bőrbetegségek ellen. A klini­kai vizsgálatok szerint az esetek 70 százalékában hatéko­nyan gyó­gyítja az ekcémát, ami ennél a fajta betegségnél jó eredménynek számít. Eddig szteroid­készítmé­nyeket használtak erre a célra, amitől a bőr cigarettapapírszerűen elvékonyodik, ránco­sodik, erősebben szőrösödik, védekezőképessége pedig annyira legyengül, hogy gombák, genny­keltő bakté­riumok telepednek meg rajta. A Humea mindezen mellékhatásoktól mentes, ráadásul a huminsav csillapítja a bőrviszketést. Mindemellett hidratál is, ami azért fontos, mert az ekcémás betegek többségének rendkívül száraz a bőre. Gyulladásgátló, antiszeptikus és szabadgyökfogó[37] hatása következtében jól alkalmazható ez a kenőcs a napozástól leégett vagy a szoláriumozástól begyulladt bőr ápolására is. Ha napozás előtt használjuk, akkor a huminsavtartalma meg­akadályozza a leégést, ami csökkenti a rosszindulatú bőrdaganatok kialakulásának veszélyét. A kor követelményeinek megfelelően a Humea nem tartalmaz illat- és konzerváló anyagot, amelyek irritálhatják az érzékeny bőrt. Ez a termék gyógyszertárakban és kozmetikai szereket árusító szak­üzletekben vásárolható meg.

[

Egy horvát feltaláló találmánya a zeolit méregmegkötő és hatóanyag-közvetítő hatásán alapul. Az 1980-as évek elején Tihomir Lelas megnyert egy pályázatot, melynek célja egy osztrák sertéshizlaldában keletkező orrfacsaró bűz megszüntetése volt. Lelas ismerte a zeolit gázelnyelő és szűrő tulajdonságait, így kísérlete átütő sikert aratott. Nem csak a bűz csökkent, hanem a hasmenés és az idegesség is teljesen megszűnt az állományban. A gyógyhatás láttán a feltaláló arra gondolt, hogy ami jó az álatoknak, az hasznára lehet az embernek is. Ezért intenzív kísérletezésbe és kutatásba kezdett. Először saját magán próbálta ki a zeolit hatását. Nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy meggyógyult tőle a reumás térde. A hír hallatán a barátai is jelentkeztek kísérleti alanynak. Őket is sikerült különböző betegségekből kikúrálni. Időközben kiderült, hogy ez az ásvány a népi gyógymódok számára is sok helyen szolgált alapanyagul. Az indiánok már évezredek óta gyógyítanak zeolittal. A balkáni háború kitörése után kutatásait az Egyesült Államokban folytatta. Ott dolgozta ki azt az eljárást, amellyel szilárd anyagokat rendkívül finom részecskékké lehet aprítani, valamint polarizálni. Nemzetközi szabadalommal védett találmányát a zeolit őrlésére használta.

A dinamikus dörzsöléssel nyert por „Super-Mineral” néven vált ismertté. A zeolit alapanyagául szolgáló lávakőzet a világ sok országában felellhető, de legtisztább formában Horvátországban, Szlovákiában és Kubában található. A hatás szempontjából igen fontos még az őrlemény finomsága, amit az általa szabadalmaztatott készülék biztosít. Ennek segítségével a porszemcsék finomsága a nanotartományba esik. A minél kisebb szemcseméret azért fontos, mert a rendkívül finom, elektromos töltéssel is rendelkező zeolitrészecskék eljutnak a sejt belsejébe is, ahol töltésüknek és különleges felületüknek köszönhetően megkötik a sejtplazmában található káros anyagcseretermékeket. Ezt a salaktalanító hatást az által érik el, hogy a zeolitkristályok porózusak, mikroszkopikus méretű lyukak, csatornák szelik át őket. Ha ezek a kristályok valamilyen szennyezőanyaggal vagy oldattal kerülnek kapcsolatba, a pórusokon levő atomok helyet cserélnek az oldat anyagaival. Ráadásul a szemcsék felülete negatív elektromos töltéssel bír, melynek következtében a pozitív töltésű szabad gyököket magukhoz tudják vonzani, és képesek megkötni. Az elektromos töltéskülönbséget érzékelő és megszüntető hatásánál fogva a porított szilikát használata az egész világon elterjedt.

Hatóanyag-hordozóként is kiválóan használható. A természetes anyagok közül pl. virágport, pro­poliszt és csalánport tud a közvetlenül a sejtekbe szállítani. Élettani hatása is jelentős. A zeolit tetraéder alakú rácsszerkezetet alkot. Anyaga szilícium-alumínium-oxid, melynek csatornáiban negatív töltésű kalcium-, magnézium-, nátrium- és káliumionok találhatók. Ezek stabilizálják és szabályozzák a szervezet elektrolitháztartását. A nehézfémek eltávolítására is igen jól használható. A 0,4 nanométer csatornák mérete ideális a nehézfémek és az ammóniák megkötésére, és semlegesítésére. A zeolitpor mérgekre gyakorolt erős adszorbciós és abszorbciós hatása, valamint rendkívüli anti­oxidáns (szabadgyök-eltávolító) képessége erőteljesen méregteleníti a szervezetet, és segít az öngyógyító mechanizmus beindításában. Ennélfogva a zeolit az immunrendszer erősítésében, és a betegségek megelőzésében nagyon hatékony. Ezek összhatásaként nő az élettartam. A laboratóriumi muslicák 30%-kal hosszabb ideig éltek.

A zeolit nukleonokat is képes megkötni, ami azok számára fontos, akiket radioaktív sugárzás ért. Az ókorban még csak sebgyógyításra használták a zeolitport, mert a váladékozó sebet is képes meg­tisztítani, és csökkenti a vérzést. A rendkívül finom zeolitport a rák, a cukorbetegség, az érelmeszesedés és a szívinfarktus kiegészítő kezelésében is alkalmazzák. Rákbetegek esetén csökkenthetők vele a kemoterápiás kezelés mellékhatásai. A zeolit nem gyógyszer, nem gyógyhatású készítmény, hanem táplálékkiegészítő. Újabban már a sportolók is használják. A vitaminok mellett ez is egyike az engedélyezett doppingszereknek. A kívánt teljesítményfokozó hatást oly módon éri el, hogy megtisztítja a testszöveteket, és ezáltal jelentős mennyiségű energia szabadul fel a szervezetben. Egyébként a zeolitpor Magyarországon sem ismeretlen. NEUROSAN néven már évtizedek óta forgalmazzák a gyógyszertárak. Ez azonban nincs olyan finomra őrölve, ezért csak nyomelempót­lásra alkalmas, és székletfogó hatása van.

[

Sokan a növények királynőjének tartják a Polinéziában vadon élő nonit. Gyümölcse valóságos házi patika. Termését már 2000 éve használják hashajtóként és általános salaktalanítóként. Indiában vitalizáló- és vágyfokozó szerként tartották számon, Ausztráliában évszázadok óta az asztma és a megfázások legfőbb gyógyszere. Közép-Amerikában főleg gyulladások, fejfájás, reuma és daganatos megbetegedések kezelésére használják. Alkalmazása sem jelentett gondot, mert évente min. 12-szer terem. A nyugati országok figyelme az 1990-es évek elején fordult a noni felé. A kutatások kiderítették, hogy több mint 100 bioaktív hatóanyagot tartalmaz, köztük számos vitamint, nyomelemet, ásványi sókat, aminosavat, enzimet, flavonoidokat és többszörösen telítetlen zsírsavakat. Ezek együttes hatásának köszönhető az immunerősítő és sejtregeneráló hatása. A természetgyógyászok elsősorban erősítésre, roborálásra, vitalitásfokozásra ajánlják, de jól használható kimerültség, lehangoltság, alvászavarok, visszatérő fertőzések, gyulladások, allergia, magas vérnyomás anyagcserezavarok ellen is. Ezen túlmenően mind gyakrabban alkalmazzák a daganatos megbetegedések kiegészítő kezelésére, a klinikai kezelés mellékhatásainak enyhítésére, az erőnlét fokozására, a szervezet saját védekező mechanizmusának aktiválására. A noni kapszula, por és oldat formájában is kapható, de leghatásosabb a gyümölcs frissen kisajtolt leve.

 

A másik csodanövény az aloé vera. Az aloé vera gyógyító hatását is­merték már a sumérok és az egyiptomiak is. Sebek gyógyítására, viszketések, duz­zanatok enyhítésére hasz­nálták, de tisztában voltak gyulladásgátló és antibakteriális tulajdonságaival is. Számos betegség kapcsán mutatott gyógyító hatása miatt került az utóbbi években ismét előtérbe. Az aloé vera a liliomfélék csa­ládjába tarozik, és külső jegyeiben a kaktuszhoz hasonlít. 30-60 cm magas. Le­vele húsos, és a tövénél széles, csúcsban végződő tüskékkel a szélein. Ezek a kö­vér levek tartalmazzák azt az áttetsző, gyógyító gélt, mely 96 százalékban víz. A többi 4 százalék 75 féle  ismert anyag, többek között A-, B-, C-, E-vitamin, kalciu­m, aminosav, valamint  enzimek. Több mint 240 fajta aloé van, de csak 3-4 fajtának van gyógyhatása. Sok ősi kultúrában isten­ként tisztelték, mindenféle legendákat meséltek a növényről, és annak csodálatos hatásáról. Az ókori Keleten néma gyógyítónak nevezték, Indiában a titkos gyógynövények között tar­tották számon. Egyip­tomban a fáraók a hosszú élet elixírjének tekintették. A papok a halhatatlanság nö­vényeként tisztelték, és balzsamo­zásnál, temetkezési rítusoknál használták. Dioszkoridész görög or­vos híres munkájában, a „De Materia Medicában” a következőképpen ír az aloé tulajdonságairól, hatásáról: „Megalvasztja a vért, gyorsítja a horzsolt és nyílt sebek forradását, kelést és aranyeret gyógyít.”

A keresztes hadjáratoknak köszönhetően az aloé eljutott Nyugatra is, az arabok hozták be Európába, Andalúzián keresztül. Először jezsuita szerzetesek kezdték el tuda­tosan termesz­teni a növényt a spanyol és portugál gyarmatokon. Az aloé vera összetétele szinte egyedülálló a nö­vényvilágban. A vitaminok és nyomelemek széles skálája mellett mono- és poliszachari­do­kat is tartalmaz, melyek közül az acemannon a rák és az AIDS ígéretes ellenszere lehet. Esszenciális és nem esszenciális aminosav- és enzimtartalma a szervezet kémiai egyensúlyát, és a sejtmegújulási folyamatot irányítja. Emellett erősíti az immunrendszert, méregteleníti és táplálja szervezetet. Ráadásul vértisz­tító, sebösszehúzó hatású, gyulladáscsökkentő, fájda­lomcsillapító, vírus-, baktérium-, gomba- és csíraölő. Serkenti és regenerálja a szervrendsze­reket (vérkeringés, emésztő-, kiválasztó-, és nyirokérrendszer). Antioxidáns, véd a rákeltő szabad gyököktől. Az Ausztráliából importált 99,5% tisztaságú Aloé vera juice a bioboltokban kapható. A növény gyümölcséből sajtolt szűrt ital előállítója a Viva Natura World Kft. (Címe a kombuchagombánál található.)

 

Pszichoorientációs gyógyítás

 

Az Agykontroll és egyéb pszichoorientációs gyógymódok alkalmazása során előfordulnak olyan esetek is, amikor az egyén képtelen megbirkózni a problémával, pszichiátriai beavatkozásra van szükség. A megoldhatatlannak tűnő bajok gyökere ugyanis többnyire az előző életünkben rejlik, amelynek felszínre hozása csak egy kívülálló személy köz­reműködésével lehetséges. A mélyből fakadó gondok fel­tárásának leghatékonyabb módja a regresszív hipnózis, amikor egy képzett pszi­chológus segítségével visszatekintünk a múltunkra, és szembekerülünk korábbi nehézségeinkkel. A kóros tüneteket jelentős részben elfojtott traumák, a lélek önvádja okozza. A szorongást a tudatalatti által megőrzött korábbi bűn elfojtása idézi elő. A gátlás gyakori oka lehet a gyermekkori trauma is. Az idő nem gyógyít be minden sebet. A tudatalattiba száműzött sorscsapások csak akkor veszítik el negatív hatásukat, ha feldolgozzuk őket.

Sigmund Freud rámutatott arra, hogy amennyiben tudatossá tesszük a tudat­alattit, akkor megszüntethetők a tünetek. A regressziós technika alkalmazásával a páciens emlékképeit visszapörgetik arra az időpontra, amikor a traumát kiváltó eset történt, és ez lehetővé teszi számára, hogy újból átélje az eseményeket. Amint az elfojtott emlékek felszínre bukkannak, az általuk okozott pszichés tünetek nyomban eltűnnek. Ahogy gyerekkorunk vagy előző életünk félelmei tudatosulnak bennünk, megnyugszunk, és megszűnik a feszültség bennünk. Ez azért van így, mert a bajok okának újbóli át­élése során tudatára ébredünk annak, hogy ez a veszély a jelenlegi életünkben már nem fenyeget bennünket, így a továbbiakban már nincs miért aggódnunk. A veszélyhelyzet újbóli átélése és tudatos fel­dolgozása után a gátlások, szorongások, fóbiák feloldódnak, és a lélek lezárja ezt a problémát. Sokan attól tartanak, hogy szembe kell nézniük a korábbi bűnükkel, nem lesznek képesek feldolgozni a tettüket. Ez a félelem azonban nem igazolódott be. Ha a léleknek nincs már rejtegetnivalója, akkor a szorongás megszűnik, a tudat pedig könnyen meg tud birkózni a múltból eredő tényekkel.

A regresszív hipnózis a félelmeink eredetét tárja fel, ezért azonnali és tartós javulást eredményez. Más szemszögből megvilágítva ezt a folyamatot, jobb agyféltekénk minden élményt rögzít, pontosan aszerint, ahogyan észleljük. Min­den apró részletet elraktároz, és ha traumatikus emlék kerül ebbe a té­vedhetetlen memóriabankba, akkor úgy fog visel­kedni, mint a szálka a bőr alatt. „Gennyezni” kezd és mindenféle pszichés problémákat, kóros tüneteket okoz, míg felszínre nem hozzuk. A tudatalatti memória igyekszik kivetni magából a traumát, és közben a bal agyféltekébe küldi ennek fájdalmas emlékét. Ez az emlék kínoz bennünket pszichés zavarok formájában, és mindaddig nem lesz tőle nyugtunk, amíg nem tudatosul bennünk a kiváltó ok is. Dr. Edith Fiore klinikai pszichológus rendkívül frappáns hasonlatánál maradva, amíg a szálka a bőrben van, addig rendkívüli fájdalmakat okoz, és egyre jobban elgennye­sedik. A test ugyanis megpróbálja kivetni magából, és eközben fokozatosan elmérgesedik a seb, egyre nagyobb lesz a baj. Amennyiben beavatkozunk ebbe a fo­lya­matba, eltávolítjuk a szálkát, a regenerálódás azonnal megindul, megszűnik a fájdalom, a sérü­lés nyo­mai gyorsan eltűnnek, és a gyógyulás végle­gessé válik. Ezt követően a szálkát akár a kezünkbe is vehetjük, és kedvünkre vizsgálgathatjuk, hiszen a továbbiakban nem okoz kellemetlenséget. Ugyanez zajlik le, amíg egy régóta gyötrő, fájdalmas emléket hipnózis útján felszínre nem hozunk. Az elő­ásott emlék olyan, mint a szálka. Ha egyszer kikerül a tudatalattiból, akkor már nem képes ártani nekünk, és a tudat rohamos gyó­gyulásnak indul.

Ez a módszer sajnos nem mindenkinél alkalmazható. Azoknak sem kell azonban kétségbe esniük, akik nem hipnotizálhatók, mert az előző életek eltemetett emlékei nem csupán regresszióval hozhatók elő. Az új-mexikói hegyek egyik fennsíkján, a 2300 méter magasan meghúzódó Galisteo nevű faluban él Chris Griscom, a Fény Intézetének neve­zett alternatív gyógyító központ alapí­tója. Az ötvenes éveiben járó hatgyermekes családanya felfedezett az emberi testen egy eddig ismeretlen akupunktúrás pontot, amelynek apró tűvel való ingerlése felszínre hozza a tudatalatti emlékeket. A multiinkarnációs terápia alkalmazásával, a karmikus emlékképek ily módon történő felidézésével már rengeteg embert sikerült kigyógyítani a pszichés eredetű betegségekből.

[

Akik elvégezték az Agykontroll tanfolyamot, azok tudják, hogy ezzel a módszerrel nem csak gyógyítani lehet, hanem igen hatékonnyá tehetjük vele a tanulás, az ismeretszerzés folyamatát is. A képzettársítás és a „memóriafoga­sok” után megszületett a legújabb agykontrollos módszer, a villám­olvasás. A harmadik évezred olvasási technikájának is nevezett eljárást Paul R. Scheele amerikai bölcsész dolgozta ki. A villámolvasásnak semmi köze sincs a gyors­olvasáshoz, ugyanis itt a szem nem követi a sorokat. A gyorsolvasás többnyire elfog­lalt emberek által alkalmazott technikája főleg az olvasási tempó növelésén alapul. Ezt oly módon érik el, hogy nem a szavak jelentésére, hanem az üzenetére helyezik a hangsúlyt. Nem árt a szókincs bővítése sem, mivel ez esetben az olvasó nem áll meg az ismeretlen szavak előtt, és nem gondolkodik el azok jelentésén. Tovább növeli az olvasási sebességet a névelők, és az ismétlődő szavak figyelmen kívül hagyása. Gyakran az alanyt is átugorják, és csak az állítmányra és a jelzőkre koncentrálnak. Ezzel szemben a villámolvasásnál vagy fotóolvasásnál nem kutatjuk a szöveg értelmét, hanem egyszerűen lefényképezzük a sze­münk­kel. Ennél a másodpercenként egyoldalas sebességgel zajló olvasási módszernél tehát a szem pillanatfelvételeket készít az agy számára, amely a „lágy tekintettel” érzékelt szöveget betárolja a tudatalattiba. Jellemző a tudatalatti befogadóképességére, hogy amíg a tudatos elme másodpercenként csak 2000 bitnyi információt képes kezelni, a tudatalatti 400 milliárdot.

A tudatalattiban, vagyis a lelkünkben történő adattárolás előfeltétele, hogy agyfrekvenciánkat le tudjuk csökkenteni a kívánt szintre, vagyis a szervezetnek olva­sás közben teljesen ellazult állapotban kell lennie. Ebből következik, hogy a fotóolvasást csak azok tudják megfelelő hatékonysággal alkalmazni, akik elvégezték az Agykontroll tanfolyamot, vagy valamilyen más úton tettek szert a testi és szellemi ellazulás előidézéséhez szükséges ismeretekre. Azoknak sem kell azonban elkeseredniük, akik a különféle relaxációs módszerekkel nem képesek az agyfrekvenciájukat lecsök­kenteni alfa szintre. Egy rend­kívül egyszerű eljárás­sal ugyanis mindenki pillanatok alatt elő tudja idézni a fotó­olvasáshoz szükséges „radar­képet”. Helyezkedjünk el kényelmesen a széken, lazítsuk el az izmainkat, és a betárolni kívánt könyvet (normál olvasási távolságban) tartsuk úgy magunk elé, hogy szem­tengelyünkre merőleges legyen. Ekkor nézzünk át a szétnyitott könyv gerince fölött, és fókuszáljuk a látásunkat egy olyan pontra, ami kb. 1 méterrel a könyv mögött van. Ezután pillant­sunk vissza a könyvre. Azonnal látni fogjuk a radarképet. Vigyük a tekintetünket a könyv közép­vonalába, és kezdjük el a „fotózást”. Ha lapozás közben eltűnik a fantomkép, ne essünk kétségbe. Pillantsunk a könyv mögé, és ismét előjön. Közbevetőleg megjegyezve, a radarkép tulajdonképpen nem más, mint a jobb és a bal szemünkkel látott kép egymás mellett.

Mellesleg ezen az úton juthatunk el az auralátás képességéhez is. A két sze­münk­kel történő külön-külön látás megtanulása előfeltétele a tobozmirigy aktiválásának, az éteri világ érzékelésének. A következő lépés a kétdimenziós képek három dimenzióban való látása, amelyet az úgynevezett „3D” ábrák tanulmányozásával fejleszthetünk ki. Jelentősen megkönnyíti ennek a képességnek a kialakítását, ha hús-, zsír-, és cukormentes táplálkozást folytatunk. A testszerte lerakódott mérgek ugyanis erősen gátolják a természet rendjébe való harmonikus beilleszkedésünket, ami legintenzívebben a metafizikai képességeink elkorcsosodásában nyilvánul meg.

Az agyba betárolt anyagot többféleképpen hasznosíthatjuk. Ezek közül a leggyakoribb elménk „megszondázása”. Tegyünk fel célirányos kérdéseket agyunknak. Fontos, hogy miközben kérdezünk ne várjunk azonnali választ! Ha azt várjuk, hogy ezzel a módszerrel minden szóra emlékezni fogunk, akkor csalódásban lesz részünk. Az emlékezet erőltetése esetén elménk a tudatos agyban kezd el ku­tat­ni, a frissen szerzett információk között. Ott azonban nem talál semmit. Az összefüggésekre koncent­ráló kérdések esetén viszont elménk auto­matikusan a tudatalattihoz fordul, mert a betárolt információk összegzésére, asszociációk kialakítására csak agyunk jobb féltekéje képes. A puhatolózás azt eredményezi, hogy a tudatalattink elkezdi keresni a megértéshez vezető legjobb utat és eszközt. Elménk kíváncsiság által hajtott „megszondázása” elindítja a megértés folyamatát. Kíván­csiságunk utat nyit a tudatalatti hatalmas adatbázi­sához. Jellemző ennek az adatbázisnak a hatékonyságára, hogy a tudatalatti tárolókapacitása mintegy tízmilliárdszorosa a tudatos elme információrögzítő képességének. A fotóolva­sással betárolt szöveg aktiválásánál tehát ne törekedjünk a rész­letek felidézésére. A cél az legyen, hogy teljesen elsajátítsuk az anyagot, és a benne leírt módszereket, elképzeléseket sikeresen alkalmazhassuk a gyakorlatban.

A másik hatásos módszer: előző este beprogramozzuk magunknak, hogy a tudatalattink keresse meg a „raktárból” a szükséges információt, és másnap a munkánk során küldje a tudatunkba. A keresett információ aktiválódásának igen gyakori megnyilvánulási formája még, hogy a betárolt köny­vet „véletlenszerűen” mindig ott fogjuk kinyitni, ahol a bennünket leginkább érdeklő szövegrész található. Ha nincs kéznél a könyv, a rögzített szöveget kivetíthetjük a „laboratóriumi képernyőnkre” is, hogy behatóan tanulmányozhassuk a tartalmát. Nem célszerű ezt a módszert alkalmazni regé­nyek olvasásánál. Szép­irodalmi műveket ugyanis nem csak azért olvas az ember, hogy megismerje a tartalmukat, hanem azért is, hogy élvezze a stílusukat, gyönyörködjön a nagy műgonddal egymáshoz illesztett szavak harmóniájában, a szöveg gondolatmenetének mesteri alakításában. A villámolvasás részletes szabályait egy kb. 160 oldalas könyv tartalmazza, amely az Agykontroll Kiadó gondozásában magyar nyelven is megjelent 1995-ben. Sok országban ez a módszer már tanfolyamon is elsajátítható. Egy­szerűbb és olcsóbb azonban a tanfolyam anyagát tartalmazó csomagot (9 db kazettát + 5 db könyvet + 1 db tükröt) meg­vásárolni, mivel így bármikor abbahagyhatjuk és újra kezdhetjük a tanulást.

Ez a képesség egyébként nem új jelenség. Nem az Agykontroll hozadéka. Az Agykontroll csak rámutatott erre a jelenségre, és mindenki számára hozzáférhetővé tette. Régebben is sokan alkalmazták a villámolvasást. Nálunk a fotóolvasás legismertebb alkalmazója Antal Imre volt. A közkedvelt színész és tévés műsorvezető képes volt bármilyen szerepet azonnal eljátszani. Kezébe vette a forgatókönyvet, 5 perc alatt végiglapozta, aztán hibátlanul eljátszotta a szerepet. Az oldalakat az agyával lefényképezte, aztán ott olvasta a szöveget. A színészkollegái szinte rettegtek tőle, mert már az első olvasópróbára úgy jött, hogy betéve fújta a szerepét, egy névelőt sem hagyott ki a szövegből. Egyébként első tévébemondónk, Tamási Eszter is rendelkezett ezzel a képességgel. Nem volt szüksége súgógépre. Csak rápillantott az elé tett papírra, aztán a kamerába nézve hibátlanul felmondta a szöveget. Gálvölgyi János színművész és parodista is rendelkezik ezzel a képességgel. Csak ránézek egy oldalra, és már el is olvastam – nyilatkozta egyszer.  Jelenleg hét darabban játszik, és a hét szerep minden szavára tökéletesen emlékszik.

Nem csak születési adottság, hanem baleset folytán is hozzáférhetünk a lélek nagyságrendekkel nagyobb memóriakapacitásához. Egy brit nő, Mary S. külföldön síbalesetet szenvedett, melynek során beütötte a fejét. Miután távozott a kórházból azt vette észre, hogy olyan különleges memóriára tett szert, amelynek a baleset előtt egyáltalán nem volt birtokában. Barátai, ismerősei nem győznek csodálkozni a hihetetlen memóriáján. Dr. David Allsberg pszichiáter vezetésével egy kutatócsoport különféle kísérletekben tesztelte képességét. Mary pl. ellenőrzött körülmények között elolvasott több tucat oldalt egy könyvből, majd minden sorára szó szerint emlékezett. Egy másik alkalommal bement egy szobába, ahol 20 önkéntes beszélgetett egymással. Bent töltött 30 percet, majd az összes beszélgetést visszamondta a kísérletvezetőnek. Egyetlen beszélgetőpartner egy szavát sem hagyta ki. Még azokat a hozzászólásokat is pontosan idézte, ahol a résztvevők egyszerre beszéltek.

A fejlett lelkeknek ez a képesség már sajátjuk. Velük születik, és magától értetődően használják. Meg sem fordul a fejükben, hogy ők egy különös adottsággal rendelkeznek. Sőt azon csodálkoznak, hogy mások nem képesek erre. A fejlődés lépcsőfokai előrehaladva azonban mindenki képes lesz a villámolvasásra, sőt különféle parapszichológiai jelenségek előidézésére is.

Érdekességként még megemlíthető, hogy nem ez az egyetlen különleges képesség, amellyel egyesek rendelkeznek. A kutatók nemrég fedezték fel, hogy a nők egy része szuperszínesen lát. Egy átlagember kb. egymillió színárnyalatot tud megkülönböztetni. Vannak azonban olyan nők, akik akár 100 millió színt is képesek felismerni. Gabrielle Jordan neurológus feltételezése szerint a nők egy része a hagyományos trikromatikus (háromszínlátás) helyett tetrakromatikus látással rendelkezik, vagyis az ő szemükben egy sejtfajtával több van. A szuperszínes látást okozó génmutáció a feltételezések szerin a nők 12%-ánál fordul elő. Eddig ezt a képességet azért nem fedezték fel, mert az érintettek ezt nem jelezték. Akik színesebben látják a világot, azt hitték, hogy mindenki így látja. Mivel a többletszínekre a nyelvben nincs megfelelő elnevezés, az átlagon felüli színlátással rendelkezők nem is tudják megfogalmazni mit látnak. 

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A legegyszerűbb pszichoorientációs gyógymód a medi­táció. A világon jelen­leg alkalmazott meditációs techni­kák közül leghatékonyabb a Maharashi Transz­cendentális Meditáció (TM). Kidolgozója Maharashi Mahesh jógi, aki polgári foglalkozását tekintve fizikus. Módszerét 1957-ben kezdte el terjeszteni a nyugati országokban. Ma már 5 millió ember gyakorolja ezt a technikát, és 40 ezer TM-tanár tevé­kenykedik, szerte a világon. Az eljárás sikere felkeltette a tudósok és a pszichiátriai szakemberek érdeklődését is. Jelenleg 600 tudományos kutatás bizonyítja a TM páratlan hatásait. Ezeket többek között olyan egyetemeken folytatták, mint a Harward, Yale, Stanford, MIT, UCLA. A tudományos jelentések a világ 27 országának 200 egyetemén készültek, és egybehangzóan kiemelik ennek a módszernek a könnyű alkalmazhatóságát, és nagyfokú stresszoldó képességét.

Közismert, hogy betegségeink jelentős része pszichoszomatikus eredetű, azaz kialakulásukért az idegesség, a csalódás és a kudarc okozta szorongás tehető felelőssé. A stressztől való megszabadulás helyrebillenti a szervezet működési mecha­nizmusát, ami a különféle betegségek fokozatos megszűnését eredmé­nyezi. TM hatására gyorsabbá válnak a reakciók is, nő az éberség, javul a figyelem-összpontosítás, növekszik a tanulási- és munkateljesítmény, és javul a kör­nyezethez való alkalmazkodás képessége. Ezenkívül megnöveli a szervezet energiaszintjét, jó közérzetet teremt, és fiatalító hatása is van. Gyakorlása által fizikailag erősebbek leszünk, és szervezetünk ellenállóbbá válik. A fiatalító hatást a DHEA-hormon növekedése váltja ki. A stressz megszűnésével csökken szervezetben a kortizolszint, ami növeli a dehidroepiandoszteron képződését. A legalább 5 éve meditálók bio­lógiai kora 10-12 évvel fiatalabb, mint a kronológiai koruk. A tudat stresszmentesítése nagyobb ren­dezettséget hoz létre az agyban, ami növeli az intelligenciát, javítja az egyén problémamegoldó-képességét, és elősegíti a kreatív gondolkodást. Ezen túlmenően optimista világszemléletre tesznek szert, és nő a humorérzékük. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a TM-esek elégedettebbek munkájukkal, harmonikusabb családi életet élnek, és kevésbé keverednek konfliktusokba. Ráadásul az idegrendszer feszültségmentesítése felszabadítja az egyént, ami lehetővé teszi a kibontakozását az élet minden területén.

Az USA egyik biztosító társasága 5 éven át vizsgáltatott egy 2000 fős, TM-et gyakorló csoportot, összehasonlítva 600 ezer meditációt nem végző ember adataival. Az eredmények kiértékelése után kiderült, hogy a TM gya­korlóinak kevésbé van szükségük orvosi ellátásra és kórházi kezelésre. Közöttük minden kategóriában kevesebb volt a megbetegedés. Pl. a szívbetegség 87,3%-kal, a jó- és rosszindulatú daganatok 55,5%-kal, az idegrendszeri betegségek 87,8%-kal, a mentális rendellenességek 30,6%-kal, a légzőszervi betegségek 73,7%-kal kevesebbszer fordulnak elő azoknál, akik rendszeresen gyakorolják a TM-et. Nem véletlen, hogy mind több országban adnak kedvezményeket a biztosító társaságok a TM művelőinek. Az USA-ban az orvosok a TM-tanfolyamot „vényre” is felírhatják, a tandíjat a biztosító társaságok megtérítik. A TM gyakorlása igen alkalmas a kábítószer-függőség leküzdésére is. Ezt az elmúlt 18 évben számos tanulmány dokumentálta. 1969-ben pl. egy tudományos program kimutatta, hogy 143 kísérleti alany közül (akik a TM elkez­dése előtt marihuánát és kemény drogokat használtak) 119 teljesen abbahagyta, 22 pedig legalább 50%-kal csökkentette a kábítószer-fogyasztást, és csak 2%-uk maradt meg továbbra is a rendszeres élvezetüknél. Egy kábítószer-rehabilitációs központban végzett tudományos megfigyelés sze­rint 76 nyilvántartott drogfüggőnél 57,6%-kal csökkent a narkotikumok fogyasztása. A TM alkalmazása csökkenti az orvos által felírt nyugtatószerek, továbbá mind a receptre, mind a recept nélkül kapható gyógyszerek iránti igényt is. A bol­dogság és a megelégedettség fokozódásával csökken a többi káros szenvedélyt kiváltó szer (alkohol, nikotin, koffein) fogyasztása.

A TM igen eredményesnek bizonyult a bűnözők rehabi­litációjában is. Maharashi szerint ez annak tudható be, hogy a bűnözés oka nem a szegénység, az iskolázottság hiánya, vagy a különböző betegségek, hanem a közösségi tudatban felhalmozódott stressz és feszültség. Egy társadalom kollektív tudata a tagjai által keltett hatások összessége. Ez természetesen visszahat az egyénre is. Ha egy nemzet kollektív tudata tele van feszültséggel és félelemmel, akkor előbb-utóbb súlyos szociális problémák keletkeznek. Ennek következtében nő a bűncselekmények és a balesetek száma, utcai zavargásokra kerül sor, vagy belháború törhet ki. Amennyi­ben több feszültséggel terhelt ország helyezkedik el egymás mellett, akkor egymást is megtámadhatják, ami világméretű ellenségeskedésbe torkollhat. Mindez elkerülhető azonban, ha a feszültséggel küszködő személyeket megszabadítjuk a stressztől.

Szenegálban az elmúlt években oly mértéket ért el a bűnözés, hogy a kor­mány már nem tudta elhelyezni a bűnözőket. Végső kétségbeesésükben fordultak a Maharashi-féle TM-központhoz, hogy próbáljanak rajtuk segíteni. A kikül­dött tanárok előbb a kérelmező miniszterrel, majd a börtönőrökkel végeztették el a tanfolyamot. Végül sort kerítettek minden egyes rabra. Az eredmény: a kisza­­badult bűnözők 96%-a jó útra tért, csupán 4%-uk került vissza néhány héten belül újra a börtönbe. A legtöbbjük nem tudta meg­fogalmazni, hogy pontosan mi történt vele. Olyanokat mond­tak, hogy: „Jó lenne valami munkát keresni, mert ez nem mehet így tovább, semmi kedvem sincs visszamenni a börtönbe”.

Mellesleg Magyarország is hasonló gondokkal küzd. A Belügyminisz­térium most készül több új börtönt építtetni, holott ennek a költségnek a töredéke is elég lenne a bűnözés megállításához. Ha a jelenlegi börtönlakókkal és a büntetett előéletűekkel államköltségen elvégeztetnék ezt a tanfolyamot, akkor néhány év múlva a meglevő börtönökre sem lenne szükség. Ezt a megoldást más országoknak is fontolóra kellene venni, mivel a bűnözés növekedése világjelenség. A Dél-Afrikai Köztársaságban már ott tartanak, hogy kihasználatlan kormányhivatalokat építenek át börtönökké. A zsúfoltság azonban még így is óriási, ezért most azt találták ki, hogy egy hatalmas teher­szállító hajót alakítanak át börtönné, és a parttól 160 kilométerre lehorgo­nyozva üzemeltetik.

Ebben az egész jelenségben az a legriasztóbb, hogy főleg a fiatalkorú bűnözők száma növekszik rohamos mértékben. Ez pedig elsősorban a nevelés hiányának tudható be. A felnövekvő nemzedéknek nincs kitől átvennie azt az erkölcsi értékrendet, ami megtartaná őket a helyes úton. Ezen univerzális értékek legfőbb közvetítői a túlvilági erők. Az utóbbi évtizedekben azonban mind jobban háttérbe szorult a világban a vallásos nevelés, így az ateista szellemben oktatott szülők maguk sem hisznek a túlvilági lények létezésében. Ilyen körülmények között csak egy lehetőség van a jótékony erők segítségének igénybevételére, a jobb agyfélteke aktivi­zálása. Hidat kell verni a látható és a láthatatlan világ között, mert ha továbbra is elzárkózunk a túlvilági hatalommal való kapcsolatteremtéstől, elpusztul a világunk. Ennek legegy­szerűbben megvalósítható formája a meditálás. Ha már a hit és az imádság kapcsolatte­remtő képességét kiiktattuk az életünkből, alkalmaznunk kell egy olyan technikát, ami közelebb visz bennünket Istenhez, és az ő határtalan lehe­tőségeket kínáló világához. A jelenleg ismert agyfrekvencia-csökkentő technikák legkönnyebben elsajátítható módja a TM-meditáció.

Az 1990-es évek elején a mozambiki köztársaság miniszterelnöke is felfigyelt a TM-meditáció eredményeire, és elha­tározta, hogy kipróbálja hatásosságát a hazájában. Először saját maga, majd a családtagjai és a miniszterei ismerkedtek meg a módszerrel. Ezt követően a légi-, a gyalogsági-, majd a tengeri erők 16 ezer katonája kapott ilyen jellegű kiképzést. A hatás nem maradt el. A több évtizede tartó polgárháborút követően sikeresen lezajlott az első demokratikus választás. A mérhetetlen nyomor és szegénység után ez a kelet-afrikai állam a kontinens legdinamikusabban fejlődő országává vált. A TM bevezetése és módszeres gyakorlása eredményeként Mozambik időjárása is normalizálódott. Ennek következtében megszűnt az éhínség, és sikerült külföldi segélyek nélkül felvirágoztatniuk az ország gazdaságát. Ezek után nem vélet­len, hogy ebben az országban miniszteri rendelet teszi kötelezővé a meditálást, az elért pozitív hatás fenntartását. A sok ezer meditáló agyából kiáramló koherens (térben rendezett) hullámok egy olyan láthatatlan pajzsot tartanak Mozambik fölé, amely megvédi őket a külső, káros behatásoktól, és megőrzi a lakói között uralkodó harmóniát és békét.

Ez a technika nemcsak a fejlődő országokban működik jól. A TM-módszer továbbfejlesztett vál­tozatát, a TM-Sziddhit gyakorlók több kísérletet is végrehajtottak az Egyesült Államokban. Először 1978-ban Rhode Island[38]-on, a 3 hónapig tartó „Ideális társadalom”-nak nevezett kampány alatt végeztek ilyen felmérést. A statisztikai kimutatások szerint ebben az időszakban az öngyilkos­ságok száma 41, a munkanél­küliség 26, a bűncselekmények száma 26 (az FBI jelentése szerint 54), a gyilkosságok száma pedig 39,5 százalékkal csökkent. 1983. december 16-tól 1984. január 6-ig Iowa államban, Fairfieldben tartották az „Utópiakóstoló” elne­vezésű tanfolyamot, ahol egyszerre 7000 ember gyakorolta a TM-Sziddhi programot. Ez esetben a sziddhák megnövelt erősségű agyhullámokkal optimizmust és magabiztosságot sugároztak a világnak. Ennek következtében 19 országban észrevehetően emelkedett a tőzsdeforgalom, a világ háborús övezeteiben csökkent a konfliktusok száma, kevesebb fertőző megbetegedés fordult elő, alábbhagyott a terrorizmus, sőt a közlekedési balesetek száma is mérséklődött. Amikor a kurzusnak vége lett, és a résztvevők hazamen­tek, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ebből is látszik, hogy mennyire fontos ennek a folyamatnak a fenntartása. Nem elég előidézni a kívánt hatást, azt fenn is kell tartani, naponta ismét­lődő meditációkkal.

A TM-gyakorlat lényege, hogy a meditáció során az agyfrekvenciánk lecsök­ken, melynek hatására testünk, lelkünk és szellemünk megnyugszik. Ebben az állapotban a szerve­zetünk sokkal hatékonyabban pihen, mint a legmélyebb alvás során. Ennek mérhető következményei, hogy lelassul az anyagcsere, amit az energiafelvétel és a széndioxid-leadás erős csökkenése jelez. Ugyancsak csökken a meditáló légzés- és pulzusszáma, vérnyomása, vércukor- és koleszterin­szintje. A legújabb tudományos vizsgálatok szerint csökken a vér tejsavszintje is. Ez a vegyület a szorongásban, neuró­zisban szenvedő szemé­lyek vérében nagy mennyiségben kimutatható. A legjellegzetesebb hatás azonban az, hogy az agyhullámok harmonizálódnak, koherenssé válnak. Ennek következtében idegrendszerünk megszabadul a stressztől, így akadálytalanul elindulhatnak bennünk az öngyógyító folyamatok. Az Agykontrollal ellentétben, a TM alkalmazása során nem kell a kívánt állapotot egy belső képernyőre kivetíteni, hanem csak el kell lazítani magunkat, hogy agyfrekvenciánk lecsök­kenjen. Ha ezt sikerült elérnünk, a pozitív változások egy idő után automati­kusan bekövetkeznek. Ebben az esetben a mindenütt jelen levő jóakaratú túlvi­lági erők segítik elő a meditáló és környezete sorsának jobbra fordulását. Nincs szükség arra, hogy egyenként felsorolva, konkrétan meghatározva kérjük baja­ink orvoslását, mert a Mindenható és segítői nagyon jól tudják, hogy mire van szükségünk, miként kell az állapotunkat normalizálni, és ahol hajlandóságot látnak a kapcsolatfelvételre, ott nem is marad el a segítség.

Itt az agyfrekvencia lecsökkenését mantrázással (szanszkrit szavak monoton ismételgetésével) érik el. Mivel ezek a Védák könyvében megörökített bűvös szavak nem mindenkire hatnak egyformán, elengedhetetlen az egyenkénti próba, a módszer testreszabása. Emiatt ez a tanfolyam a beve­zető előadást követően személyes foglalkozások formájában zajlik. Ebben a folyamatban tehát a tanár nélkülözhetetlen, ezért ezt a módszert könyvből vagy videokazettáról nem lehet megtanulni. Csak az oktató által specifikusan kiválasztott szavak ismétlése hozza meg a kívánt eredményt. A dilet­táns módon alkotott mantra hatástalan marad, de súlyos veszélyt is előidézhet. Az agyfrekvencia mélyebb szintjein a szónak igen nagy súlya, szinte hatalma van, ezért nem taná­csos önkényesen választott mantrát alkalmazni. Ebben az esetben még az univerzális mantrának tekintett „OM” szócska is káros hatást idézhet elő a pusztán olvasmányok útján meditáló személyeknél. Az erővel felruházott szavakat egyébként háromféleképpen lehet kiejteni a meditáció során: 1. hango­san, 2. mormolás for­májában, 3. elgondolás útján. A leghatásosabb a pusztán elgondolt, szellemileg átélt mantra. A man­trázás azáltal is elősegíti a meditatív állapot kialakulását, hogy elvonja agyunk figyelmét a gondo­la­tok­tól, így lehe­tővé teszi az agyfrekvencia akadálytalan lecsök­kenését.

Természetesen ennél a meditációs technikánál sem csök­ken le az agyfrekvenciánk azonnal a leg­mélyebb szintre, de a folyamatos gyakorlás során egyre jobban megnyílik a csa­torna a jobb és a bal agyfélteke között. Ennek megfelelően hamarosan megnyugszunk, mind több stressztől szabadulunk meg, és ezáltal mind intenzívebbé válik a gyógyulásunk, és megoldódnak nyomasztó gondjaink. A pozitív folyamatot az idézi elő, hogy a jobb agyféltekénken keresztül kapcsolatba kerülünk az isteni szférákból érkezett túlvilági erőkkel, akik a szükséges segítséget megadják nekünk. A kapcsolatfelvétel egyértelmű jele, hogy a TM rendszeres gyakorlása alatt megnövekszik az agyhullámok intenzitása és koherenciája. Az agyhullámok EEG-műszerrel is kimutatható kohe­renciája hatással van embertársainkra is. Maharashi szerint ez a hatás annyira intenzív, hogy egy város lakosságának 1%-a képes hatást gyakorolni az egész településre. Már ilyen kis arányban is növelni tudjuk környezetünk rende­zettségét, javíthatjuk a közösség életének minőségét. A TM tehát nem csak az egyénben, hanem áttételesen a társadalomban is csökkenti a feszültséget. Ez a bajok elkerülésén túlmenően egy idő után gazdasági fellendüléssel is jár.

A haladó TM-Sziddhi technika alkalmazása esetén ez a hatás még erősebb. Itt már elegendő a lakosság 1%-ának a négyzetgyöke a hatás eléréséhez. A TM-Sziddhi képességfej­lesztő program három hónapos meditálás alatt tanulható meg. Ennek során agyfrekvenciánk olyan mélyre csökken, hogy képessé válunk különféle parapszichológiai jelenségek előidézésére is. Ezek közül leggyakrabban előforduló jelenség a levitáció. Ez azáltal jön létre, hogy az erősen lecsök­kent agyfrekvencia következtében a TM-sziddhák testébe pozitív szubatomi energia áramlik, ami legyőzi a gravitációt. Ez egy sajátos, ugráló mozgást eredményez, ami miatt ezt a módszert „jóga repülésnek”, gyakorlóit pedig „TM-Sziddhi jóga repülőknek” is nevezik. A nyugati világban annyira komolyan veszik a TM-medi­táció környezetünkre gyakorolt pozitív hatását, hogy 30 országból érkezett gyakorlói számára a hol­land kormány már egy sziddhi falut is építtetett. Az Amszterdam melletti Lelystadban 400 TM-sziddha él, környezetük legnagyobb megelégedésére. Az államnak semmibe sem kerül az ottlétük, mivel az épületekért bérleti díjat fizetnek, és megélhetési költségeiket is saját zsebből fedezik.

Az alaptanfolyam általában 6×2 órás (hat egymást követő napon) és már 3 éves kortól elvégezhető. A TM- és a TM-Sziddhi tanfolyamokra nálunk, az alábbi címen lehet jelentkezni: 1076. Budapest, Thököly út 17, III. em. 6. Tel: 335 6093 és (06)-20-923 0106. Aki ennél is magasabb szintre kí­ván ­eljutni, az a Maharashi Transzcendentális Meditációs Központban jelentkezhet a Kreatív Intelli­gencia Tudománya (KIT) 33 lec­két tartalmazó, 70 órás tanfolyamára, amelyet személyesen Maha­ras­hi jógi tart angolul. A TM-meditáció különle­ges­ségére jellemző, hogy az ősi Indiában is csupán egy maroknyi beavatott ismerte. A titkos tanítást több ezer éven át csak királyok kaphatták meg, hogy bölcsebben uralkodhassanak. Maharashi Mahesh jógi azonban szakított a hagyományok­kal, és ezt a régi, védikus hagyományokon alapuló tanítást a Nyugat rendelkezésére bocsátotta. Ezt azért tette, hogy megmentse az embe­riséget a végső pusztulástól. Világosan látta, hogy napjainkban a kormányok egyre tehetetlenebbül állnak a társadalmi problémákkal szemben. Sokszor csak tétlenül szemlélik, hogyan zúdul egyik szerencsétlenség a másik után az embe­rekre. Mindez a stresszel agyonterhelt közösségi tudat­ból ered. Ez azonban könnyen és olcsón megváltoztatható ennek a módszernek az alkalmazásával. Eredménye­ként egy minőségileg magasabb szintű társadalom jön létre.

Aki elsajátította ezt a technikát, annak nincs más dolga, mint hogy reggel és este csukott szemmel 20-20 percen át gyakorolja, majd élvezze a meditáció előnyeit. Ne gondoljuk azt, hogy a világtól elvonult jógikhoz hasonlóan nekünk is a „nyakunkba kell tekerni” a lábunkat. Karosszékben, kényel­mesen ülve is végezhető ez a gyakorlat, melynek során bársonyos nyugalom száll ránk, majd frissen és boldogan folytathatjuk a napi tevékenységünket. Nagyon fontos, hogy mindezt lazán tegyük, hogy a meditáció ne fulladjon görcsös vagy erőszakos koncentrációba. A tudósok szerint a TM a leghatásosabb stresszoldó prog­ram, maga a stresszelmélet kidolgozója, a magyar származású Selye János is alkalmazta. Ezt a fajta meditációt világszerte orvosok ezrei ajánlják, kiemel­kedően jó eredményeket biztosító betegségmegelőző és egészségfejlesztő programként. A keleti vallás megalapítója is biztatta híveit az alkalmazására. Egyszer megkérdezték Buddhát, hogy mit nyert a meditációval. Azt felelte: semmit. „De hadd mondjam el, hogy mit veszítettem: haragot, szorongást, depressziót, bizonytalanságot, félelmet az időskortól és a haláltól.” Mindez fokozottan igaz a meditáció modernizált változatára, a TM-meditációra.

 

Reiki

 

A Reiki nem más, mint egy ősi kézrátételes gyógymód, valamint szemé­lyiségfejlesztő módszer. Története több ezer éves múltra tekint vissza. A távol-keleti misztikus tudományok túlnyomó részéhez hasonlóan, ennek eredete is a Védák könyvében keresen­dő. A gyógyításnak ezt a módját Indiában és Tibetben sokáig alkalmazták. 2500 évvel ezelőtt Buddha is használta, a közép­korban azonban teljesen feledésbe merült. Már úgy tűnt, hogy ez az egye­temes érték végleg elvész az emberiség számára, amikor a múlt század végén Japánban új­raéledt ez a tech­ni­ka. Feltámasztója egy keresztény papi iskola vezetője, dr. Mikao Usui volt. A történet úgy kez­dődött, hogy egy végzős ta­nít­ványa megkér­dezte tő­le:

– Elfogadja ön a Biblia tartalmát szó szerint?

– Igen, felelte a dékán.

– A Bibliában az áll, hogy Krisztus kézrátétellel gyó­gyította a betegeket. Elhiszi ön ezt az állítást anél­kül, hogy valaha is látott vol­na ilyet?

– Elhiszem, habár még soha nem láttam efféle csodát.

– Lehet, hogy önnek elég egy szemtanú általi köz­lés, de ne­künk az eljárás érthető leírására van szük­ségünk, vagy arra, hogy a saját szemünkkel lássuk. Kérjük, magyarázza el, ­hogyan tette ezt Jézus?

Usui bármennyire is restellte, képtelen volt válaszolni a kér­dés­re, ami lavinát indított el az életében. A japán hagyományok szerint ugyanis annak a tanárnak, aki nem tudott felelni tanítványa kérdései­re, fel kellett hagynia a tanítással. Ezenkívül maga is ki akarta deríteni a titkot, ezért másnap lemondott az állásáról, és elutazott Amerikába, hogy ott nyomozzon a kézrátételes gyógyítás titkai után. A chicagói egye­tem teológiai tanszékén végzett hosszas kutatásai után díszdoktorrá avatták, de mégsem találta meg, amit keresett. A val­lási iratok tanulmányozása során azonban rájött arra, hogy Buddha is alkalmazta ezt a mód­szert. Ezért visszautazott Japánba, hogy megismerkedjen a buddhizmus tanaival. Sorra járta a Zen kolostorokat, hátha valahol segítségre, eliga­zításra talál. De hiába volt a fáradozás, mert mindenütt azt a választ kapta, hogy: „Túlságosan el vagyunk foglalva a lélek gyógyításával, nem érünk rá a testtel törődni.”

Végül talált egy nagyon öreg apátot, aki azon a vélemé­nyen volt, hogy: „Bármi, ami egyszer megtörtént, újra megtehető”, és hajlandó volt őt segíteni ebben a törekvésében. Befogadták a kolostorba, és rendelkezésére bocsátották a buddhista szentírást, a Szutrákat. A japán fordításban azon­ban semmit sem talált. Erre megtanulta a kínai nyelvet, hogy még több írást tanulmányozhasson, de így sem ért el eredményt. Ennek ellenére nem adta fel. Megtanult szansz­kritül is, hogy olyan ősi iratokban búvárkodhasson, amelyeket soha nem fordítottak le más nyelvre. Ekkor végre megtalálta, amit keresett. 7 évi kutatás után rálelt Buddha rejtett tanaira, amit egy ismeretlen tanítványa jegyzett fel. Ez tartalmazta a formulát, a szimbólumokat, és a Buddha által alkalmazott kézrátételes gyógyítás szabályait. Most már a tudás birto­kába jutott, de nem tudta használni azt. Hiányzott a szimbólumok formájában ábrázolt erő, ami képessé teszi a testet a kozmikus energia átadására.

Tanácstalanságában felkereste öreg barátját, hogy most mitévő legyen. Az apát azt javasolta neki, hogy menjen fel a környék szent hegyére, ott 21 napig böjtöljön, meditáljon, és ez meghozza majd a megvilágosodást. Felérve a Kuri­jama hegyre összegyűjtött 21 kavicsot, hogy ezzel mérje a múló napokat. 20 napig semmi sem történt, az aszkétikus meditálás nem vezetett eredményre. A 21. nap hajnalán éppen újhold volt. A teljes sötétség miatt tapogatózva nyúlt az utolsó kavics után, hogy azt is elhajítsa. Ekkor meglátott az égen egy fénysu­garat, ami egyenesen felé irányult. Félelmében mozdulni sem tudott a helyéről. A fény olyan erővel csapódott a homlokcsakrájához, hogy odébb lökte. Ezután fény­gömbbe zárva gyors egymásutánban megjelentek előtte azok az aranyszínű szanszkrit szimbólumok, melyeknek a jelentését oly sokáig kereste. Most egy pillanat alatt felismerte ezek értelmét, szinte a tudatába égett az isteni eredetű kozmikus energia felhasználási módja. A megoldás kulcsával együtt megkapta a beavatást is, képessé vált a kézrátételes gyógyí­tásra. Erre azonban csak később jött rá. A transz elmúltával csupán azt érezte, hogy megszűnt a fáradtsága, a kínzó éhségérzete, és teljesen felfrissült. Elindult hát a kolostor felé, de útközben beütötte a lába nagyujját egy kőbe, ami csúnyán felsebezte. A fájda­lomtól ugrálva, önkéntelenül megmar­kolta sajgó lábát. Meglepődve vette észre, hogy az erősen vérző seb szemmel láthatóan gyógyulni kezdett. Perceken belül elmúlt a fájdalom, és a vérzés is elállt.

Megtörtént tehát az újkor első nagymesteri beavatása közvetlen isteni segédlettel, és az azt követő első gyógyítás. A völgybe leérve betért az első fogadóba, ahol mit sem törődve a 21 napos böjt következményeivel, kiadós reggelit kért. Közben észrevette, hogy a szolgálólány arca fel van dagadva. Miután megtudta, hogy három napja fáj a foga, rátette a tenyerét a sajgó testrészre. Néhány perc után megszűnt a fogfájás, és a duzzanat is kezdett visszahúzódni. Estére Usui visszaért a kolostorba, ahol azzal fogadták, hogy öreg barátja már napok óta betegen fekszik. Letérdelt a gyékénye mellé, elkezdte kezelni kínzó köszvényét, mire az apát állapota rohamosan javult, és másnapra felkelt. Ezután megbeszélték a történteket, és úgy döntöttek, hogy ezt a csodálatos erőt egyetemes életenergiának, japánul reikinek nevezik el.

Ezt követően Usui búcsút mondott a kolostornak, és Kyoto koldusnegyedébe költözött, hogy a leginkább rászorulókat gyógyítsa. Egészségük visszanyerése után elküldte őket dolgozni, segített nekik beilleszkedni a társadalomba. Egy idő után azonban azt vette észre, hogy szinte mindegyik visszatér a nyomornegyedbe. Amikor megkérdezte őket, hogy miért választották ismét ezt a sorsot, azt mondták, hogy jobban tetszik nekik a szabad, felelősségmentes élet. A tisztességes életmód túl sok kötelezettséggel jár. Inkább vállalják a sze­génységet, a nyomort, mint a normális életvitel fenntartásával járó megpróbáltatásokat, kötöttségeket. Ekkor Usui rádöbbent, hogy senkit sem lehet akarata ellenére meggyógyítani, és jó útra téríteni. Elhatározta, hogy a jövőben csak olyanokat fog kezelni, akik igénylik a gyógyulást, vállalják az egészség fenntartásához szükséges belső átalakulást, tehát készek áldo­zatot hozni azért, hogy ismét normális életet éljenek. Aki még nem érett meg arra, hogy a környezetéből kiemelkedjen, nem hajlandó változtatni a gondolkodásmódján, vagyis lelkileg nem elég fejlett ahhoz, hogy elinduljon a társadalmi fel­emelkedés útján, azt nem lehet erre rákényszeríteni.

Mindezt belátva 7 év után elhagyta a koldusnegyedet is. Olyan betegeket kezdett el gyógyítani, akik keresték őt, akik azért akartak meggyógyulni, hogy megváltoztassák az életüket. Közben iskolát alapított, és elkezdte oktatni a Reiki szabályait azoknak, akik többet szerettek volna megtudni erről a mód­szerről. Idővel 18 tanítványát avatta mesterré. Megtanította őket az öngyógyításra, és a Reiki alkalmazásával járó gondolkodásmódra. Követői közül egy nyugalmazott tengerésztiszt, Csujiro Hajasi bizonyult legeredményesebb­nek a Reiki technikájának és filozófiájának átvételében, ezért élete végén nagymesterré avatta őt. Miután Usui rábízta módszerének lényegét a tanítványára, kérte, hogy érintetlenül őrizze meg azt. A Reiki olyannyira népszerűvé vált Japánban, hogy Usui életművéért kitüntetést kapott, amelyet maga a császár adott át. Halála után Tokióban, egy Zen templomban temették el. Óriási sírkövére felvésték, hogy életével az emberiséget szolgálta.

Hajasi eleget tett fogadalmának. Tokióban klinikát alapított, és tovább oktatta a módszert, ami 1938-ban, a nagymesterré avatott Havajo Takata asszony révén eljutott Hawaira, majd az Egyesült Államokba is. A rohamosan növekvő Reiki gyógyító hálózatot jelenleg két szervezet, a dr. Barbara Weber Ray nagymester által létrehozott A.I.R.A. (American International Reiki Asso­tiation) és a Phyllis Lei Furumoto nagymester által alapított Reiki Alliance irányítja. A tradicionális irányzatok mellett Európában létrejött egy reform­irányzat is, a R.A.I. (Reiki Assotiation International), amit F. E. Eckard Strohm nagymester hozott létre. Jellemző ennek a hálózatnak a sikerességére, hogy két éven belül a világ második legnagyobb Reiki szervezetévé nőtte ki magát. Egyébként a hagyományos japán, és a megreformált európai irányzat között nincs lényeges különbség. A gyógyítás alap­elve mindegyiknél ugyanaz, csupán a beavatás, és a kezelés módjában vannak kisebb eltérések. Néhány megállapítás erejéig ismerkedjünk meg most a kézrátételes gyógyításnak ezzel a módjával, és a továbbfejlődés irányaival.

A Silva-féle speciális és standard gyógyító eljárásnál az ujjakból kiáramló energiával folyik a kezelés. A Reikinél azonban nem a kéz természetes Yin és Yang jellegű energiakisugárzását használjuk gyógyításra, hanem egy ősi beava­tási eljárással megnyitják a tenyércsakrákat, amelyek a fej­tető­csakrán át beszí­vott kozmikus energiát sugározzák ki. Ennél a módszernél tehát nincs szükség sem a kéz rezgetésére, sem a Magasabb Intelligencia, illetve a tudatalatti közre­mű­ködésére. Ezért a kezet rá lehet helyezni a kezelendő testfelü­letre, sőt ajánlatos is, mert minél szorosabb az illeszkedés a bőr­felületek között, annál hatéko­nyabb az energiaátadás. (Szükség esetén ruhán keresztül is adhatunk energiát, de így hosszabb beavatkozásra van szükség.) A kezelés úgy történik, hogy az energiahiányos testrészbe a jobb kezünkkel kozmikus, Yang jellegű energiát sugárzunk be, energiatúltengés esetén pedig a bal kezünkkel elvonjuk azt.

Sajnos, éppen az egyszerűségéből ered a Reiki hátránya is. Mivel a kozmikus (éteri) energia közvetítésével gyógyít, így nem alkalmas a Yin jellegű energia­zavarok korrigálására. Amennyiben egy szervben Yin energiahiány lép fel, akkor a Reiki ezt úgy gyógyítja, hogy elvonja a többlet Yang ener­giát. Ezáltal az egészség helyreáll ugyan, de csökken a páciens bioenergia-szintje, ami a természetes védekező mechanizmus gyengülését vonja maga után. A nem kellő gondossággal végzett kezelés másik veszélye a túltöltés, illetve az energia­elvonás. Bármelyik kezünkkel végezzük is a gyógyítást, utána kérdezzük meg a beteget, hogy érzése szerint javult, vagy romlott az állapota. Ha már a terápia kezdetén számottevő állapotromlásról számol be, akkor a másik kezünkkel ismételjük meg a beavatkozást. Nem igaz ugyanis az az állítás, hogy a „reikierő” kiegyenlítődik, a kezünkből csak annyi ener­gia áramlik a beteg szervbe, amennyit az felvesz. Ez csak akkor lenne így, ha a saját bioenergiánkkal saját magunkat kezelnénk. Ebben az esetben azonban kívülről jövő energiát használunk, melynek intenzitása jóval meghaladja a töltött­ségi szintünket. A tenyerünkből kiáramló kozmikus energia ugyanúgy túl tudja tölteni a Yang energiával telített szervet, mint a mágnesrúd, és el is lehet vele vonni az energia­hiányos szerv maradék energiáját. Ilyenkor a leggyakoribb panaszok: heves szívdobogás, hőhullámok, idegesség, álmatlanság vagy általános rosszullét. Nagyon fontos, hogy komolyan számon kérjük a visszajelzéseket, mivel egyelőre semmilyen más módszerrel nem tudjuk eldönteni, hogy a beteg szervnek ener­giára van szüksége, vagy energiát kell elvonni belőle. Jelenleg csak próbálgatás útján juthatunk kielégítő eredményre.

Mindezen hátrányok ellenére egyre népszerűbb ez a módszer, mert ­könnyen elsajátítható. Mag­netopresszúrával bármely meridián energiaszintjét tetszőleges mértékben növelhetjük és csökkenthetjük ugyan, de ehhez nagyfokú szakmai ismeretekre van szükség, ráadásul minimális eszközök (mágnesrúd, meridián­térképek) kellenek hozzá. Az Agykontrollal már eszközmentesen gyógyíthatunk, de ­ehhez meg különleges képességek (az agyfrekvencia lecsökken­tésének adottsága) szükséges. A Reiki alkalmazása viszont nem igényel semmilyen különleges tehetséget, a beavatás után bárki képes arra, hogy használja ezt a módszert. Ezen túlmenően teljes mértékben eszközmentes, a szabályai pedig olyan egyszerűek, hogy fél nap alatt mindenki elsajátíthatja. (A tanfolyam teljes időtartama 2 nap.) Mai rohanó világunkban szinte felbecsülhetetlen előnye a Reikinek, hogy alkalmazása nem igényel külön időt. Nem kell eljárni keze­lésekre, otthon sem kell rá időt szakítani, mert tévénézés vagy olvasás közben is gyógyíthatjuk magunkat, ha a kezünket ráhelyezzük a beteg testrészünkre.

Nagyon fontos szempont még, hogy a hagyományos kézrátételes eljárással ellentétben itt nem a test bioenergiáját használjuk gyógyításra, hanem a kívülről beáramló végtelen mennyiségű kozmikus energiát. Ennélfogva a Reikivel gyógyítók sohasem fáradnak el, nem fenyegeti őket a kimerülés veszélye. A kívülről jövő energia azzal a járulékos hatással is jár, hogy mind a kezelt személynek, mind a gyógyítónak emelkedik a kozmikus energiaszintje. Ez a többletenergia aktiválja az anyagcserét, élénkíti a szervezet méregtelenítését, feszessé teszi a bőrt, a kötőszöveteket és az izmokat. Az energiadugók feloldásával a bioenergia minden egyes szervhez akadálytalanul eljut, ami egyrészt egészsé­gesebbé teszi az alkalmazóját, másrészt idővel megnő aurá­jának rezgésfrekvenciája. Ettől feszült­ségmen­tesebbé, kedélyesebbé válik, és fokozódik a pszichikai terhelhetősége. Más energetikai gyógy­­módok elsajátításához hasonlóan a Reiki beavatottak hite is elmélyül, kinyílnak a világ felé, életük harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb lesz.

Egy gondolat erejéig érdemes még erről az eljárásról szólni. Az energetikai gyógymódokat tárgyaló szakkönyvekben gyakran megemlítik, hogy csakrák a tenyéren kívül a talpon is találhatók. Nem zárható ki, hogy a beavatás során ezek is megnyílnak, így tulajdonképpen lábbal is lehetne gyógyítani. A Reikivel kapcsolatos szakirodalom egyáltalán nem említi ezt a lehetőséget, ennek elle­nére vannak olyan beavatottak, akik a lábaikkal is gyógyítanak. Ez az eljárás azonban meglehetősen nehézkes, és nem is túl esztétikus, így első hallásra sokan azt mondhatnák, nincs értelme időt vesztegetni rá. Van viszont egy szempont, ami miatt érdemes lenne tüzetesebben is megvizsgálni ezt a techni­kát. Tudjuk, hogy a szervezet a földből kisugárzódó Yin jellegű energiát a gyökércsakrán keresztül szívja fel. Mivel ez a csakra a két lábunk között, azok tövénél helyezkedik el, könnyen lehet, hogy a lábainkból nem Yang, hanem Yin energia sugárzódik ki. Ha ez így van, akkor megszűnik a Reiki jelenlegi egyoldalú használhatósága, és ugyanolyan teljes értékű mód­szerré válik, mint a magnetopresszúra. A különbség csak annyi lenne, hogy itt nem a meridián­pontok stimulálásával szabályozzuk a szervezet energiaszintjét, hanem a beteg szerv közvetlen besugárzása útján gyógyítjuk a betegséget.

Nem tartozik ugyan szorosan ehhez a témához, de azért érde­mes még megemlíteni, hogy mellék­csakrák a mell­bim­bón is találhatók. Ennek főleg szoptatás idején van jelen­tőségük, mert a csecsemők ily módon a köztudottan pótolhatatlan anya­tejen kívül életenergiát is szívnak magukba, mely által jóval egészségesebbek lesznek, mint a tápszerrel táplált társaik. Ezen túlmenően azok a csecsemők, akik minimum 6 hónapon át anyatejet kaptak, felnőve legalább 40%-kal ritkábban híznak el, mint cumiztatott társaik. A szoptatás időtartama alatt a fertőző és halálos kimenetelű betegségek ellen is védve vannak. Ezt az a tudományos megfigyelés támasztja alá, hogy az anyatej megöli a vírusokat, baktériumokat, és elpusztítja a rákos sejteket.

 

Az öngyógyítást, valamint mások közvetlen érintkezés útján történő gyógyítását a Reiki I. tanfolyamon tanulhatjuk meg. A különböző kéztartásokkal általában a beteg szervbe sugárzunk be energiát, de az oktatónk azt is megmutatja nekünk, hogy miként lehet a testaurát és az egyes csakrák energiaáramlását harmonizálni. Az akupunktúrával ellentétben ez a gyógymód nem mindig hat azonnal. A mélyebben fekvő szervek esetén, vagy aura-, illetve csakraharmonizálás­kor néha órák kellenek ahhoz, hogy az energia eljusson a sejtekhez, és a kívánt hatás bekövetkezzen. Abban azonban megegyezik az akupunktúrával, hogy akkor is gyógyít, ha a páciens nem hisz benne. Érdekessége ennek a módszernek, hogy akit egyszer beavattak, az élete végéig reikicsatorna lesz. Ha akarja, ha nem, a tenyércsakrái örökre nyitva maradnak, készen állnak arra, hogy energiát közvetítsenek. Elfe­lejteni sem lehet ezt a képességet. Hosszú kihagyás után is auto­matikusan megindul az energiaáramlás, ha kezünket akár a saját, akár mások beteg testrészére helyezzük.

Mielőtt valamelyik tanfolyamra beiratkoznánk, nem árt egy kis óvatosság. Mostanában ugyanis a fokozódó érdeklődést kihasználva, sokan tanítanak enge­dély nélkül. Óvakodjunk az újságokban meghirdetett „szuper olcsó” tanfo­lyamoktól (vagy azoktól, akik csak egy telefonszámot adnak meg), mivel ­szinte biztos, hogy ezeket kellő szakismeret nélküli szélhámosok tartják. Léteznek olyan tanárok is, aki­ket etikátlan magatartásuk miatt a Reiki szervezetek kizártak tagjaik közül. Legjobb, ha ismerőseink körében érdeklődünk, mert így nagyobb a valószínűsége, hogy színvonalas oktatásban lesz részünk. A beiratkozás előtt nem árt, ha elbeszélge­tünk a leendő mesterünkkel. Amennyiben emberként nem tudjuk elfogadni őt, akkor inkább keressünk másik tanárt, ­mivel az ismeretek magas fokú elsajátítása érdekében alapvetően fontos a jó kontaktus, az azonos „hullámhossz”. (Akinek nin­cse­nek ezotériában jártas ismerősei, az Elixír magazinban rész­letes tájékoztatást kaphat a különféle tanfolyamok helyéről és időpontjáról.

Mellesleg ebben a folyóiratban található az „Alfajárók” című négyoldalas melléklet is, ami az agykontrollosok hivata­los lapja. Újabban már az Interneten is olvasható az „Alfajárók”, sőt az Agykontroll Iroda honlapján keresztül levelezni is tudnak egy­mással az agykontrollosok. Honlap cím:  http://www.agykontroll.hu/levele.htm (Ha itt rákattintva nem nyílik meg, a Vágólapon keresztül másoljuk át a címet a böngésző címsávjába.) Friss és igen széleskörű tájékoztatót kaphatunk a különféle tanfolyamokról a http://www.ezoteria.lap.hu honlapon is. Az Agykontroll Iroda címe: 1389. Budapest, Pf. 115. Tel: 488 0118. Az Agykontroll Kiadó által megjelentetett könyvek, hangkazetták, CD-lemezek, és a tanfolyamaikra szóló belépőjegyek az Agykontroll Irodában és a Hattyúházban kaphatók. Cím: 1015. Budapest, Hattyú u. 14. II. em. A Reiki ügyeivel egy negyedévenként megjelenő folyóirat, a Christall foglal­kozik behatóan.)

A Reiki II. tanfolyamon a csakrák tisztítási módjaival is megismerkedhetünk, de a tananyag gerincét a távgyógyítás elsajátítása alkotja. A második fokozat érdekessége, hogy a megnövekedett energiaszint következtében az első fokozatnál is hatékonyabb méregtelenítés lép fel a szervezetben. A testi tisztulással együtt megindul az intenzív lelki salaktalanítás is. A pszichikai csatornák megnyílása folytán évekig elfojtott indulatok, görcsök, megaláztatások törnek fel belőlünk. A nyomasztó múltbeli emlékek helyét a körülöttünk élők iránti nagyfokú szeretet veszi át a szívünkben. A férfi szemében a nő társsá válik, és for­dítva is. Megváltozik az egyén viszonyulása az öregekhez és a gyerekekhez. Megtörténik az „emberszámba vevés” családi és egyéb kap­csolatainkban. A beavatás segít lebontani azokat a korláto­kat, amelyeket a társadalom évezredeken át alakított ki az emberek egymástól való elszigetelésére. Tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Reiki második fokozata nem csupán energianövelő, hanem egyben személyiségfejlesztő iskola. A hivatásszerűen gyógyítani kívánók számára rendelkezésre áll egy mesterfokozat is, ami lehetővé teszi az energia további erősödését, és a képességek elmélyülését.

Az előzőekben már említettük, hogy a Reiki nem egyen­értékű a magnetopresszúrával. Azért sem, mert amíg a magnetopresszúránál a meridiánpontok ingerlésével irányítjuk a bioenergiát a kívánt helyre, addig a kézrátételes gyógyításnál az egyes szerveket sugározzuk be kozmikus energiával. Az akupunktúra szabályain alapuló mágnesrudas kezeléssel igen precízen, célirányosan adagolhatjuk az energiát, a több mint 4000 éven át finomított módszerek követésével. Így speciális betegségeket is nagy hatásfokkal gyógyíthatunk vele. Az újkori alkalmazását tekintve csupán néhány évtizedes tapasztalattal rendelkező Reiki pl. nehezen boldogul a szénanáthával. Csak hosszas kezeléssel lehet csökkenteni a panaszokat, miközben a beteg szenved a náthára jellemző kellemetlen tünetektől. Egy mágnesrúddal viszont percek alatt csillapítható a szemviszketés és az orrfolyás. Ehhez többnyire elegendő a vastagbél meridián 19-es és 20-as, valamint a kormányzó vezeték 23-as és 26-os, illetve In Do pontjait stimulálni néhány percig. Mivel az allergiás hajlamot a máj működési zavarai is okozhatják, a 2-es vagy 8-as pontokon keresztül fordítsunk gondot a májmeridián energiaszintjének helyreállítására.

Ennél is hatékonyabb a vesemeridián karbantartása. Sok esetben szinte teljes gyógyulás érhető el a K 26-os (első borda alatti) pont stimulálásával. A fülön is találhatók allergiacsillapító pontok. Közülük leghatásosabb a fülcimpa legmagasabb pontján található Allergiapont. (Nem a fülcimpa tetején, hanem az oldalán a legmagasabb pont.) Ha nincs nálunk semmilyen aktiváló eszköz, az ujjunkkal is masszírozhatjuk. A fülakupunktúrát ismertető térképen érdemes megkeresni és kezelni a Szem, valamint az Orr pontokat is.

Ha a pollenkoncentráció olyan szintet ér el, hogy már semmi sem segít, akkor kenjük be az orrlyukainkat csípős paprikával. Ettől perceken belül megszűnik a tüsszögés, több órára leáll a váladékképződés. Egyelőre nem tudni, hogy ezt a meglepő reakciót mi váltja ki, a kapszaicin gyógyító hatása, vagy az, hogy az erősebb inger elnyomja a gyengébbet. Az is lehet azonban, hogy a csípős paprikát az agy testünk ellen irányuló agresszív támadásnak minősíti, ezért utasítást ad az immunrendszer limfocitáinak, hogy hagyják ott a virágport, és forduljanak a kapszaicin ellen. A bőr maró érzése egyébként csak néhány percig tart, és még mindig könnyebb elviselni, mint az állandó orrfolyást. (Mellesleg ez a módszer fejfájás és migrén ellen is hatásos.) A hisztamin felszabadulását a fény is gátolja. A Szegedi Tudományegyetemen intenzív fénnyel világítják meg az orr nyálkahártyáját. A kezelést néhány alkalommal kell végezni 3-4 percig, és jelentősen csökkennek a tünetek. A fototerápia elősegíti az allergiában szerepet játszó limfociták szétesését, és bizonyos mediátor­anyagok (interlukin 5) termelődését is. A Rhinolight fényforrással végzett kezelés a Biovital Egész­ségközpontban is hozzáférhető. Tel: 345 8569 és 345 8598. Sok esetben végleges gyógyulás is elérhető homeopátiás úton. A „hasonlót a hasonlóval” elv alapján virágport kell szedni folya­matosan növelt mennyiségben. Az adagolás beállítását személyre sza­bottan, természetgyó­gyásszal kell elvégeztetni.

Szőr, atkák és por okozta allergia ellen is hatásos a német orvosok által javasolt vazelines módszer. Ha orrunk belsejét vékonyan bekenjük vazelinnel, akkor a nyálkahártyán képződött filmszerű réteg megvéd az allergizáló anyagokkal való érintkezéstől. Már speciális kenőcs is kapható erre a célra. A Dr. Theiss Alergol 3-4 órán át biztosít védelmet a virágpor, az utcai por és a szőr okozta irritáció ellen. Utána vizes vattával ki kell törölni az orrüreg nyálkahártyájára tapadt polleneket, és újra be kell kenni az orr cimpáját. Forgalmazó: NaturProdukt 2046. Törökbálint (DEPO) Pf. 8. Tel: 06-23-336 131. Fax: 06-23-511 339. Az allergiások számára nagyon fontos az orrjáratok megtisztítása is. Amennyiben nem fordítanak gondot a gyakori orrfújásra, és a szájukon keresztül veszik a levegőt, az szűretlenül kerül a tüdőbe. Ennek következtében a hörgőkben is az a folyamat játszódik le, ami az orrban. A nyálkahártya-gyulladás kiterjed a tüdő mélyére is, amitől az allergiások asztmássá válnak.

Van azonban egy területe a Reikinek, ahol a magnetopresszúra nem versenyezhet vele: a csakra­gyógyászat. Testünk minden egyes szervét, és azok sejtjeit a meridiánrendszer látja el energiával. A meridiánok azonban az éltető bio­energiát testünk állandóan forgó, tölcsérszerű energiaközpontjaiból nyerik, azok gyökerein át. Így, ha valamelyik csakránk megsérül vagy beszűkül, akkor a hozzá kapcsolódó meridiánokban energiahiány lép fel. Ezzel a helyzettel sem az akupunktúra, sem a magneto­presszúra nem tud mit kezdeni. Ezek a gyógymódok ugyanis csak szabályozni képesek a meglevő bioenergiát, feltölteni nem lehet velük a meridiánokat. A Reiki hatásmechanizmusa viszont lehetővé teszi, hogy a beteg csakráinkat is kezelésbe vegyük, lehetővé téve ezzel sok krónikus probléma megszüntetését. A beszédzavar, szorongás, lámpaláz pl. a legtöbb esetben a gégecsakra beszűkülésének, az elégtelen energiafelvételnek tudható be. Ez esetben az akupunktőrök egyes meridián­pontok stimulálásával megpróbálnak olyan energetikai viszonyokat teremteni az agyban, amely enyhíti a beszédközpont görcseit. Látványos vagy végleges javulást azonban nem tudnak elérni, mivel a gége­csakra elégtelen energiaellátását ezzel a módszerrel nem lehet pótolni. Cayce szerint a dadogás oka nemcsak a gége­csakra beszű­külése lehet. Akkor is előáll ez a probléma, ha a beáramló energia felgyülemlik a hangszalagban. Személyes tapasztalata alapján a megrekedt energiát a felső háti, valamint a 2-3-4. nyaki csigolyák helyreigazításával lehet a gerincoszlopban megindítani. Ehhez jól kép­zett kiroprak­torra (csontkovácsra) van szükség, mert a hozzá nem értő beavatkozás súlyos csigolyakárosodást okozhat.

Ezen túlmenően még sok olyan összetett, különleges betegség van, melyek oka valamely csak­ránk nem megfelelő működésére vezethető vissza. Az egyes csakrákhoz tartozó betegségek és képességbeli zavarok részletes leírása a szakiro­dalomban található meg. A nálunk is kiadott könyvek közül ezt a témát legtömörebben és gyakorlati szempontból is leginkább használható módon Walter Lübeck fogalmazta meg „A reiki ösvényén” című munkájában. Aki magasabb szintre szeretne eljutni ezen az úton, annak egy idő után nélkülözhetetlen lesz Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek című műve is. (A kiadvány eredeti címe: Hands of Light.)

Csakraharmonizálásnál sem mindegy, hogy melyik kezünket hová helyezzük. Jegyezzük meg, hogy a jobb kézből kifelé folyik az energia, a bal kézbe pedig befelé. Ha tehát kozmikus energiával szeretnénk ellátni valamelyik csak­ránkat, akkor az energiafogadó, vagyis a bal kezünket helyez­zük a fejtetőcsak­ránkra, az energiaadót, vagyis a jobbat pedig a kezelendő csakrára. Gyakran előfordul, hogy az energia megreked, feldúsul a gyökércsakránál. Ezért érdemes ezt a műveletet ellenkező irányból is megismételni. Amennyiben valakinek szívszúrásai vannak, akkor helyezzük a bal tenye­rünket az 1-es, a jobbat pedig a 4-es csakrájára. A gyökér­csakránál megrekedt energia szívcsakrába vezetése a szívpanaszokon kívül sok esetben az évek óta fennálló krónikus álmatlanságot is képes megszüntetni. Ha a két csakra között szeretnénk energiakiegyenlítést végezni, akkor az erősebben töltött csakrára tegyük a bal, a gyengébbre pedig a jobb kezünket. Hogy melyik csakránk működik intenzívebben, és melyik gyengébben, azt próbálgatással vagy ingával tudjuk eldönteni, hacsak nem vagyunk „tisztánlátók”.

Egyébként a gyökércsakra az immunrendszer, a csontozat, illetve az ízületek, a gerinc, a fog, valamint a fogíny állapotát befolyásolja. A keresztcsonti csakra vagy más néven hasi csakra az idegrendszer, az epe, a máj és a nemi szervek állapotáért felelős. Hozzá tartozó szervek: petefészek, mell, izmok, hormonrendszer, részlegesen a vékonybél és a gyomor, valamint a nyelv. Blokkolása esetén a méhvel, petefészekkel, menstruációval, herével és prosztatával kapcsolatos betegségek alakulnak ki. Energiazavara impotenciát, klimaxos tüneteket, bélgörcsöt, gyomornyálkahártya-gyulladást és hólyaggyulladást is okozhat. A hasi csakra állapota a gyomron és az emésztőszerveken kívül kihat az izomzat működésére is. A köldökcsakrából vagy ismertebb nevén napfonat­csakrából indul ki az akarat, a szenvedély, a határozott cselekvésre való ösztönzés. A köldökcsakra kezeli a az agressziót, a küzdőszellemet is. Zavara szorongásos panaszokat vagy kitöréseket, hisztériás rohamot okozhat, de innen indul ki a kisebbrendűségi komplexus, a szadizmus és a mazochizmus is. A köldökcsakra alul- vagy túlműködésével küszködők gyakran tűnnek részvétlennek, érzéketlennek vagy könyörtelennek. Ehhez a csakrához tartozó szervek a gyomor, hasnyálmirigy, máj, epehólyag, rekeszizom, vékonybél és a szem. A szívcsakra összeköti az alsó három testi jellegű csakrát a felső három szellemi jellegű központtal. A szív, vérerek, tüdő, bőr és kéz állapotáért felelős. Kihatással van az immunrendszerre is, állapota befolyásolja az allergia, az asztma, az ekcéma, a rák és a különféle fertőzések kialakulását.

A torokcsakra a beszéd, a hallás, az írás, az éneklés képességére hat. A „belső hang” maghallásában és megértésben is fontos szerepe van, és hatást gyakorol az őszinteségre, valamint az önkifejezésre. A torokcsakra nyitja meg a kaput a tudat és a szellem szférájába. Túl- vagy alulműködése leggyakrabban a beszédben, a kommunikációban hoz létre zavarokat. A torokcsakrához tartozó szervek a nyak, száj, nyelv, gége, hangszálak, nyelőcső, légcső. A torokcsakra blokkjai rekedtséget, torokfájást, köhögést, fülbetegségeket, mandulagyulladást, asztmát, nyakfájdalmakat, nyelvproblémákat okozhat. A torokcsakrát a múltbeli megpróbáltatások, az előző életben elszenvedett sokkok is blokkolhatják. A homlokcsakra vagy harmadik szem csakra az intuíció, a belső érzékelés, a felismerés, a bölcsesség központja. Ehhez a csakrához tartozó szervek az agy, az arc és az orr. Energiazavara belső feszültségekben, tanulási zavarokban, szétszórtságban, a szellemi tisztánlátás hiányában, illetve az újtól való elzárkózásban nyilvánul meg. A koronacsakra blokkjai pszichés torzulást válthatnak ki. Nem megfelelő működése az idegrendszeri rendellenességek mellett genetikai problémákat, valamint csont- és izombetegségeket is okozhat.

 

Csakráink tisztításának és harmonizálásának módját a Reiki tanfolyamon sajátíthatjuk el. Sok tanár a csakratisztítást már a Reiki I. tanfolyam hallgatóinak is megmutatja, mert a kettő szorosan összetartozik. Ne kerülje el a figyelmünket, hogy a szakkönyvekben a mellkasi oldalon ábrázolt csakrák nem érnek véget a gerincben, hanem van egy kiegészítő párjuk a test hátoldalán. A háti csakrák ugyan­o­lyan tölcsérré szélesednek, mint az elülső összetevőjük, és működésük egymástól eltérően is alakulhat. Ez azt jelenti, hogy ha valamelyik mellkasi csakra jól működik, attól a hát­oldali párja még lehet zárt. Gyakori eset, hogy az elülső csakrában az energia normálisan, vagyis az óra járásával meg­egyező irányban befelé halad, hátoldali párjában azonban az energiaörvény ellenkező irányban forog. Ez a kifelé áramlás lerontja az elülső csakra jótékony hatását, vagy gátolja a hozzá tartozó képességek érvényesülését. Ezért a csakrakezelést minden esetben célszerű kiterjeszteni a beteg hátoldalára is. Arról, hogy a csakrában mennyire intenzív az energiaáramlás és milyen irányú, legegy­szerűbben ingával győződhetünk meg. Az inga által rajzolt kör nagysága a csakra erősségétől, és a csakrán átáramló energia mennyiségétől függ, de befo­lyásolja a gyógyító bioenergiájának mennyisége is. A köröző mozgás az energiaáramlás irányát követi. Ha az inga mozgása eltér a szabályos körtől, ez pszi­chi­kai torzulásokra utal. Amennyiben a kilengése minimális, vagy közvetlenül a bőr fölé tartva sem indul be a köröző mozgás, az egyértelmű jele a csakra krónikus beszűkülésének.

Eltérő energiaszint észlelése esetén a kétoldali csakrapárt egyszerre is kezel­hetjük. Ha pl. az elülső gégecsakra túlműködést mutat a többi csakrához képest, a hátsó pedig beszűkült, akkor a bal kezünket helyezzük a gégénkre, a jobbot pedig a tarkónkra. Így rövidebb idő alatt teljes gyógyulást érhetünk el az 5-ös csakrához tartozó szerveknél, illetve képességeknél. A kétkezes kezelés a különböző szer­vek gyógyításánál is hatásosabb lehet, mint az egykezes beavat­kozás. Ezt a módszert egyébként szinte minden esetben általános szabályként tanítják a tanfolyamon, de nem árt az óvatosság. A túltöltés, illetve az energiaelvonás elkerülése érdekében csak akkor használjuk mindkét kezünket, ha ennek helyes­ségéről előzetes próbák alapján meggyőződtünk. Általában nem szokott gond lenni akkor, ha a beteg testének jobb oldalát a jobb, a bal oldalát pedig a bal kezünkkel kezeljük, mert így a szervezet természetes töltöttségi állapotát állítjuk helyre.

Az aurasimításnál is fontos a megfelelő kéz használata. Az energiaburok jobb oldalát a jobb, a bal oldalát pedig a bal kezünkkel simítsuk végig. Nem mindegy az irány sem. A tanfolyamon tanultakat követve tekintetbe kell venni a test durva energiaáramlását. Ennek megfelelően a jobb oldalon a talptól a fejtetőig, a bal oldalon pedig a fejtetőtől a talpig kell végezni az aurasimítást. A test középvonalában is követnünk kell a durva energiaáramlás irányát. Ennek megfelelően a háton a farkcsonttól vigyük a kezünket a fejtetőig, majd onnan lefelé a 7-es csakrától az 1-es csakráig. A Reiki alkalmazásánál, de különösen az egész testet érintő kezeléseknél alapvető előírás, hogy sem a gyógyító, sem a beteg nem viselhet karórát, ékszereket, hajpántot, mert ezek blokkolják az energiát. Nem minden tanfolyamon hívják fel rá a figyelmet, ezért érdemes még megemlíteni, hogy Reiki kezelés után néhány óráig tartózkodjunk a zuha­nyozástól vagy fürdéstől. Az aura- és csakrakezelésnél több órára van szükség ahhoz, hogy az energiakorrekció hatása eljusson a sejtekhez. Ha erre nem ügyelünk, akkor a kezelésnél bevitt energia ugyanúgy kimosódik a testünkből, mint a különböző tárgyakba impregnálódott szubatomi energiahullámok.

A Reikit alapfokú gyógymódként az atlantiszi civilizáció is ismerte. A hivatá­sos gyógyítók azonban ennél hatéko­nyabb eljárásokat, az AROLO-t és a TIFAR-t alkalmazták. Ezekre a módszerekre F. E. Eckard Strohm talált rá, miközben máso­dik könyvén, az „Atlantisz mestertudásá”-n dolgozott. Az európai reikimeste­reknek lehetőségük van ezeknek az újraélesztett technikáknak is az elsajátítására. Aki még tovább akar jutni az energetikai gyógyítás útján, az megismerkedhet a R.A.I. keretén belül oktatott szellemgyógyászattal. Az átlag­embernek azonban nincs szüksége erre a nagyfokú tudásra, ezeket az eljárásokat többnyire diplomás orvo­sok alkalmazzák, alternatív gyógymódként. Egyébként az AROLO egy energetikai diagnózis és kezelési rendszer, amely megmu­tatja, hogy bioenergia-szinten hol van a betegség, és arra aktív keze­léssel hat. Együttműködve a hagyományos orvoslással lehe­tővé teszi, hogy különböző segédeszközök nélkül informá­ciókat kapjunk a beteg állapotáról, a kezeléshez szükséges kivonatok és egyéb segéd­anyagok adagolásáról, illetve arról, hogy a fennálló betegséget milyen módszerrel lehet a leghatékonyabban gyógyítani.

A TIFAR lényegében egy magas fokon folytatott kristály­gyógyászat. A tanfolyamot végzettek speciális, atlantiszi technikával programozott hegyikristályokat kapnak. A kezelési lehetőséget programozott ametisztek bővítik, melyekkel lehe­tőség nyílik a hibás energiastruktúrák megváltoztatására, vala­mint pozitív képek programozására, és a negatív viselkedési minták törlésére. Az aktív szellemgyógyászat öt tanfolyamból áll, és ennek végén a beavatottak megtanulják a pszí-sebészet módszereit is. Mivel ennél a Fülöp-szigeteken álta­lánosan alkalmazott eljárásnál már a test belsejében folyik a beavatkozás, elengedhetetlenül szükséges az anatómia magas fokú elsajátítása. Ezért is ajánl­ják ezeket a meglehetősen drága tanfolyamokat elsősorban orvosoknak, mert ők már rendelkeznek a szükséges előképzettséggel, sebészeti gyakorlattal, és jól ismerik a kiegészítő gyógymódokat is.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

A gyermeknevelés még egy képzett pszichológus számára sem könnyű ­dolog. Nem csoda hát, hogy a szülők túlnyomó része helytelenül cselekszik ezen a téren. A faggatózás, prédikálás és büntetés nem oldja meg a gondokat. Ez az elavult nevelési módszer csupán azt eredményezi, hogy egyre nő a feszültség a szülő és a gyermek között, ami fokozatosan eltávolítja őket egymástól. Az amerikai szakembereket már régóta foglalkoztatja ez a probléma, és meg is találták rá a megoldást. A Gordon-módszer alapja a józan ész, a belátás, a beleélő-képesség és a türelem. Ismét bebizonyosodott tehát, hogy az eredményes szülő-gyermek kapcsolat időt igényel. A gyermekeinkkel való foglalkozás, a meghitt beszélgetések elengedhetetlenek a nevelésben, sőt sok esetben csodát tesznek. Thomas Gordon szerint, ha a gyermekünk viselke­désével gond van, akkor ne árasszuk el őt szidal­mainkkal, hanem higgadtan vegyük tudomásul a helyzetet, majd egy alkalmas pillanatban beszélgessünk el vele. Ennek során semmi más dolgunk nincs, mint jóindulatúan feltenni néhány tisztázó kérdést, és türelmesen meghallgatni a választ. (Pl.: nyugtalanít, amit rólad hallottam. Nem tudom, mi lehet az oka a viselkedésednek? Te mit gondolsz?)

Amennyiben a szavainkat nem hatja át az elfojtott düh által gerjesztett indulat, hanem megértő hangnemben érdeklődünk, akkor gyermekünk igyekszik egy kívülálló számára is érthető módon beavatni bennünket a gondjaiba. Ez sokszor nem megy könnyen, ezért figyeljük minden szavát, és segítsünk neki szabatosan megfogalmazni problémája lényegét. Ha sikerült lehatolnunk a bajok gyökeréhez, akkor már nincs is több dolgunk. Ezután a gyermek önmaga fog eljutni a megoldáshoz. Azzal, hogy türelmesen meghallgattuk őt, esetleg segítettünk tisztázni a tény­állást, olyan hely­zetet teremtet­tünk, hogy tel­jes mélységében megérti az ese­mé­nyeket. Ezt követően rendszerint meg­történik a csoda. Ahogy minden össze­függé­sé­ben végiggondolja a helyzetet, ha­ma­rosan meg is találja a megoldást. A „tükröző, együtt megértő” meghall­gatási módszer lényege tehát az, hogy a gyerek megfogalmazza a prob­lé­má­ját, és eközben rájön a kellemetlen szi­tuációt előidéző erők működési mecha­nizmusára, ahonnan már csak egy lépés a megoldás megtalálása. Az „értő fi­gyelem” önismeretet ad a gye­reknek, és ezáltal lehetőséget kap arra, hogy megállja a helyét a maga világá­ban.

 

Környezeti ártalmak

 

A fenyegető előjelek ellenére, to­vább foly­tatjuk környe­zetromboló élet­­módunkat. Így nem csoda, hogy az újságok címoldalait egyre gyak­rab­ban töltik meg az időjárásról szóló rendkívüli beszámolók. Özönvíz pusz­tít Ameri­kában, Kínában és Indiá­ban. Az egyéb­­ként zord éghajlatú Alaszká­ban hő­hullám tom­­bol, az Alpokban pe­­dig a nyár kellős közepén hull a hó. Má­jus 9-én az egyesült államokbeli Louisi­ana államban egyetlen nap alatt 40 cen­timé­ter­nyi eső esett. A med­réből kilépett Missis­sippi és Missouri egymillió hektárnyi terüle­tet árasztott el, és nyolcezer házat döntött romba. A természeti csapás kö­vetkeztében hu­szonöten haltak meg. A ke­letkezett anyagi kár 22 milliárd dollár, nagy­jából annyi, mint Magyarország nettó adós­ságállománya. Kí­ná­ban a mon­szun­esők okoz­nak özönvizet, az északi tar­tományokban viszont szárazság pusz­tít, észak-nyugaton pedig a homokvi­harok öltek meg 67 embert. Az északi sarkkör közelében júliusban +7 °C körüli a szoká­sos hőmérséklet, és gyakran hava­zik. Most azonban + 31 °C-ot mértek, ami jól jött volna pl. Svájcban, ahol a nyár derekán helikopterről kel­lett takar­mányt ledobni a hóvihar­ban rekedt teheneknek.

Az egyes területeken fellépő özön­víz­szerű esőzések ellenére a világ leg­több or­­szágát aszály sújtotta. Az agrár­szak­em­be­rek szerint 1995 nyara úgy vonul be a sta­tisztikai nyilván­tartásba, mint min­den idők legaszá­lyo­sabb idő­szaka. Az aszály követ­keztében csupán Magyar­or­szágon min. 10 milliárd fo­rint kár érte a mezőgazdaságot. Ehhez járul még a szin­te egymást érő er­dő­tüzek okozta vesz­tes­égek. Külföldön még drasz­tiku­sabb volt a helyzet, mert az anya­gi károkon túl­me­nően emberek szá­zai vesztették életüket az időjárás vi­szon­tagságai miatt. Még a köz­is­merten hűvös éghajlatú Moszkvá­ban is sok áldo­zatot követelt a kánikula. Július második heté­ben pedig olyan hőség volt az Egyesült Álla­mokban, hogy 700 ember hő­gu­tában meghalt. A nappali +43 ­°C-os, magas páratartal­mú meleg éjszakára is csak +30 °C-ra hűlt le. Jellemző a fel­melegedés idei mér­té­kére, hogy Dél-Spa­nyol­or­szág­ban a hő­mér­sék­let +49 °C-ra emelke­dett, árnyékban. Ettől észa­kabbra sem volt sok­kal enyhébb az idő, Rómában pl. július 12-én +48 °C-ot mértek a Szent Péter téren. Utó­lag meg­állapítva ebben az év­ben a téli idő­járás sem alakult ked­ve­zőbben. A szél­sőséges időjárás kö­vetkeztében a telek is egyre keményebbek lesznek. Az Egyesült Álla­mok keleti partvidékén az évszázad leg­zordabb tele tombolt, melynek követ­keztében 40 ember megfagyott. Ugyan­akkor a nyugati parton, Los Angelesben +32 °C-os kánikula volt. Az ott lakók tél ide vagy oda, a tengerparti strandokon kerestek enyhülést a hőség ellen. Ka­na­dában, Newfoundland tartományban, Saint John’s városára több mint 6 mé­ternyi hó hullott, Orosz­or­szágban pedig 70 éves hidegrekord dőlt meg. Szibéria városaiban heteken át –57 ^oC-ot mértek.

Ha nem is olyan látványos formában, de még ennél is nagyobb kárt okozott a világban a levegőszennyezés. Az utóbbi években a motorizáció oly mértéket ért el, hogy jelenleg a levegő szennyezőanyag-tartalmának túlnyomó része a kipufogógázokból származik. Ezek fő alkotóelemei a kén-hidrogén, a szén-monoxid, a nitrogén-dioxid és a kén-di­oxid. Ezt a helyzetet csak súlyosbította a Fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-es kitörése, melynek során húszmillió tonna kén-dioxid került a sztratoszférába, ami a levegő nedvességtartalmával egyesülve folyamatosan kénsavvá alakul. Összes­ségében ennek a helyzetnek tudható be a savas esők keletkezése, amely világszerte több millió hektárnyi erdőt pusztít el minden évben. (Csak az északi féltekén 200 tonna tömény kénsav hullik le savas esők formájában évente.) A savas esők hatására megváltozik a talaj tápanyagkészlete. Kimosódik belőle a kálium, kalcium és magnézium. Megnő viszont egyes fémek (alumínium, higany, mangán, ólom) mérgező vegyületeinek oldhatósága. Ezenkívül a nitrifikáló baktériumok a nitrogéntartalmú szerves anyagok bomlásakor keletkező ammóniát mérgező nitritekké és nitrátokká alakítják. Sokan nem is sejtik, hogy a tiszta csapvízzel való öntözés is mérgezi a talajt. A vezetékes vízbe kevert klór ugyanis reakcióba lép a humuszban levő nyomelemekkel, és kloroform, klórpik­rin, triklor-ecetsav, valamint klorát lesz belőle. Mindez rohamosan csökkenti a fák ellenálló képességét is. Fogékonyabbá válnak a betegségekre, ezért a tápanyaghiányon kívül a kórokozókkal is meg kell küzdeniük.

 Ez egyre kevésbé sikerül nekik, így naponta 50 ezer hektár erdő tűnik el a Föld színéről. Néhány évezrede még a szárazföld felét, ma viszont csak az egyötödét, mintegy 2,4 milliárd hektárnyi területet borít fás növényzet. Ebből 1,5 milliárd hektár az egybefüggő erdő, amely az utóbbi évtizedekben rohamos pusztulásnak indult. A svájci Alpokban a fenyves erdők 43%-át elpusztították már a savas esők. A lombos erdőkben sokkal nagyobb a kár. Csehország erdeinek 71%-a beteg. Nagy Britanniában és Görögországban ez az arány: 64%, Lengyelországban, Németországban és Dániában: 49%. Hasonló a helyzet Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Norvégiában és Észtországban. De nem csak a talaj savasodik el, hanem az élővizek is. A svéd tavak egynegyede savas. A 90 ezer tó közül 4000-ben már nem élnek halak. Norvégia déli részén a tavak és patakok négyötöde kihalófélben van.

A savas esőn túlmenően különböző fertőző betegségek is pusztítják a fákat. A fenyőféléket és a nyírfákat egy korábban ismeretlen levéltetű, a platánokat és a diófákat az ágvégek elhalását okozó gombaféle, a vadgesztenye-állományt pedig a levelek idő előtti elszáradását és lehullását okozó aknázómoly sorvasztja. A fertőzés mértékére jellemző, hogy a hazai gesztenyefa-állomány 80%-a vált már ennek az apró atkafélének az áldozatává. Ez a globális felmelegedés következtében kifejlődött kórokozó Macedóniából indult el, és innen jutott a közép-európai országokba. Jelenleg már a Balti államoknál tart. Japánban a cseresznyefákat támadta meg a boszorkány seprűsödésnek nevezett penész. Mivel a szigetországban valóságos kultusz alakult ki a cseresznyefavirágzás körül, a japánok nemzeti csapásként élik meg, hogy már az ország 18 tartományában felbukkant ez a fák virágzását meggátló betegség.

A savas eső rongáló hatását az épületek is megszenvedik. Főleg a műemlékek válnak áldozatává a modern kori eróziónak. Az athéni műemlékek az elmúlt negyed században jobban rongálódtak, mint az előző 2400 évben. Nem jobb a helyzet Rómában sem. A márvány rendkívül kemény és időálló kőzet. Csupán két ellensége van: a savas eső és a szmog. Miután Róma belvárosa is fuldoklik a gépkocsik kipufogógázában, sorra mennek tönkre az ókori műemlékek. A Colosseum melletti Aure­li­a­nus fal már 80 méter hosszan leomlott. Hasonlóan roggyant állapotban van Traianus oszlopa, Constantinus és Titus diadalíve, s maga a Colosseum is. Hiába tiltották ki időközben a belvárosból az autókat, a füstgáznak nem lehet megálljt „parancsolni”. Ennél is rosszabb a helyzet Ázsiában. Az otthoni fa- és széntüzelés, valamint a katalizátor nélkül üzemeltetett gépjárművek miatt Ázsia déli országait az év túlnyomó részében 3 km vastag barna ködréteg borítja.

A kén-dioxid a bioszférán és az épületeken túlmenően az egészségünket is károsítja. A belélegzett kén-dioxid ugyanis – a szervezet víztartalmával érintkezve – szintén kénsavvá válik, ami feloldja az orr, a garat, a légcső nyálkahártyáját. Ettől kimaródások keletkeznek, és megnő a légúti fer­tőzések veszélye. Hasonló hatást vált ki a dízelüzemű járművek által kibocsátott nitrogén-dioxid, amely a vízzel salétromsavvá alakul. Ez a gáz azonban reakcióba lép az utakra kiszórt kősóval is, és veszélyes nitrátokat hoz létre. A szén-monoxid ugyancsak jelentős kárt okoz az egészségünkben, mert megköti a vér hemoglobinját. Főbb tünetei a nehézlégzés, izomgörcsök, imbolygó járás, mérgezés. Ennél is mélyrehatóbb rombolást végez a kén-hidrogén. Ez az ingerlő, fojtó hatású gáz elpusztítja a szervezet oxigénellátásában meghatározó szerepet betöltő vörösvértesteket. Izgatja a nyálkahártyákat (a szem-, a száj-, a végbél-, valamint a hüvely nyálkahártyáit) felszí­vódása után pedig megtámadja az epét és az idegrendszert. Súlyosabb esetben a nyúltagyvelőben levő idegközpontot is megbéníthatja.

Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy a kipufogógázok együttes hatásukban rákot is okozhatnak. Osztrák felmérések szerint a forgalmas autópályák mellett élők átlagosan negyvenszer nagyobb valószínűséggel lesznek daganatos betegek. Más adatok alapján a nagyvárosokban lakók körében az elmúlt másfél évtized alatt 3-4 szeresére nőtt a tüdőrákosok száma. Ezek a károsodások fokozottan sújtják a gyerekeket. A statisztikai felmérések szerint az elmúlt évtizedekben az asztmások száma nyolcszorosára nőtt, és a szennyezett levegőjű településeken élő gyerekek kb. negyede szenved valamilyen légúti megbetegedésben. Az asztma lassan népbetegség lesz, és krónikussá válva bronchitis alakul ki, ami az orvosok sze­rint a tüdőrák melegágya. Nem véletlen tehát, hogy jelenleg az összes haláleset 5%-a légúti megbetegedésekre vezethető vissza. Komoly gondot okoznak a járulékos károsodások, melyek kiváltó oka, hogy a légzési nehézségek miatt kevesebb oxigén jut a gyerekek agyába, ami hosszú távon szellemi fejlődési zavarokhoz vezet.

Nem kis problémát jelent az ólomszennyezés, ami ugyancsak a fiatalabb korosztályt sújtja a legnagyobb mértékben. Amerikai or­vo­sok vizsgálatai szerint a gyermekek agresszív viselkedése sok esetben ólommérgezésre vezethető vissza. Az agyban lerakódó nehézfém számos idegrendszeri funkciót károsít, végül el is pusztítja az idegeket. Az ólommérgezés nem csak a szellemi képességeket csökkenti, hanem bűnözővé teszi a felnövekvő generációt. Az ohioi Cincinatti Egyetem kutatói megállapították, hogy az ólommal mérgezett gyerekek egyes agysejtcsoportjai egyszerűen eltűnnek. A tudósok a teljes szürkeállomány 1%-ának hiányát állapították meg. A hiány főleg azokon a területeken jelentkezett, amelyek a döntéshozatalért, a hangulat szabályozásért felelősek. A legmegdöbbentőbb felfedezésük azonban a bűnözői hajlam növekedése. 1979 és 1984 között 250 várandós nő gyerekének bűnözői adatait összevetették azok vérének gyerekkori ólomkoncentrációjával. Ebből kiderült, hogy a magas ólomszintű gyerekek 55%-át felnőtté válva legalább egyszer letartóztatták, 28%-uk pedig kábítószerélvező lett. Nagy volt közöttük az erőszakos bűncselekményt elkövetők aránya. Sajnos az ólom magától nem ürül ki a szervezetből, és a világ számos országában jelenleg is forgalmaznak ólmozott benzint. Mivel a levegő nem ismer határokat, a szél a szennyezett légkört körbekergeti az egész földgolyón. Így azokban az országokban is érvényesül az ólomszennyezés, ahol már ólommentes benzint használnak.

A bajokat tovább fokozza a levegő jelentős por- és koromtartalma is, mert ezeknek a szem­csék­nek a felületén megtapadnak a kórokozók, melyek sok betegség előidézői lehetnek. Ezek közül legenyhébb a nyálkahártyákon képződő gyulladások, amelyek a kellemetlen közérzeten kívül gyengítik a szervezet védekező mechanizmusát. A peszticidek (növényvédő szerek) alkalmazása is a gyermekeinket sújtja leginkább. Szakemberek nemrég figyeltek fel rá, hogy a mexikói Yaqui völgyben élő 4-5 éves gyerekek fejlettségi szintje elmarad az átlagostól. Ügyetlenebbek pl. a feléjük dobott labda elkapásában, különösképpen pedig a rajzolásban. Csak töredezett vonalakat képesek papírra vetni. A tőlük nem messze, de magasabb hegyi területeken élő kortársaik viszont szépen rajzolnak. Miután a szociális és kulturális körülményeik azonosak voltak, a kutatók nem értették a különbség okát. Végül megtalálták a bajok eredetét. Megállapították, hogy a völgyben az évek során nagy mennyiségű növényvédő szert permeteztek szét, míg a magasabban fekvő területeken nem, vagy csak minimális mértékben alkalmaztak ilyen vegyszereket.

Természetesen a levegő- és talajszen­nyezés romboló hatása legalább ilyen mértékben érinti a növény- és állatvilágot. Nem véletlen, hogy évente 17 500 különböző növény- és állatfaj pusztul ki vég­leg a Földön. Az ENSZ előrejelzése alapján ebben az ütemben haladva 2020-ra a ma élő növény- és állatfajok 25%-a kihal. (A biológusok véleménye szerint az érintetlen természetben kétezer évenként selejteződik ki egy-egy állat- vagy növényfaj, az evolúciós szelekció következtében.) Ennek hallatán sokan csak legyintenek. Ismerve a növény- és állatvilág gazdagságát azt gondolják, hogy jut is, marad is. A számunkra fontos, gazda­sági hasznot hozó fajok termesztésük, illetve tenyésztésük folytán fenn fognak maradni, a többi meg nem számít. Az már nem jut eszükbe, hogy a szolgálatunkra rendelt élővilág nem csak közvetlen haszon formájában lehet a segít­ségünkre, hanem közvetve, ma még nem is sejtett áttételek útján is.

Erre talán legjobb példa, hogy az 1970-es években Indonéziában hatalmas terméskiesések voltak, mivel egy eddig ismeretlen kór a rizstáblák nagy részét elpusztította. Ezért Los Banosban intenzív kutatások folytak egy olyan fajta után, amely a „Grassy Stunt” vírussal szemben ellenálló. 6273 faj­ta tesztelése után megtalálták végre a keresett öröklődési információt egy észak-indiai vadrizsben. Ennek a változatnak a kipusztulása esetén nem tudták volna legyőzni ezt a vírust, ami a délkelet-ázsiai országokban minden bizonnyal éhínséghez vezetett volna. Egyébként csupán a szerencsén múlott, hogy ez a helyzet nem következett be, mert az eredetileg 30 000 fajt számláló rizspopuláció közül már nagyon sok kipusztult. Ennek legfőbb előidézője a nagyüzemi mezőgazdaság. Kínában 1949-ben még közel 10 ezer fajta rizst termesztettek. A kolhozrendszer bevezetése után számuk 1000 alá csök­kent. Az Egyesült Államokban közel 6000 fafajta tűnt el az elmúlt 100 évben. A haszonelvűség, a termésrekord-hajhászás áldozatává vált a káposztafélék 95%-a, és a paradicsomfajták 81%-a is.

A fajtaválaszték leszűkítése teljesen kiszolgáltatottá tesz bennünket a növényi kártevőkkel szemben. A többszörös mutáció során rezisztenssé vált kórokozók ellen nem védenek a permetszerek. Ennek egyik bizonyítéka az alma- és körtefákat pusztító „tűzelhalás” fertőzés. Hasonlóan alattomos kórokozó az Amerikából szárazó kukoricabogár. Az éves kukoricatermés 30-75%-át is képes elpusztítani. Mivel belül, a növény szárában terjed, nem lehet permetezéssel védekezni ellene. Megoldhatatlan problémát okoz a zöld díszbogár és a bóbitás bükkszú támadása is. Mindkét kártevő a bükkfát támadja meg, amely tejes erdőállományunk 22%-át teszi ki. Védekezni lehetetlen ellenük, mivel a fa testében élnek, és a kéreg alá nem lehet bejuttatni a permetezőszereket. A fák elhalása miatt 2004-ben 165 hektárnyi bükkfát kellett kivágni, és ezek helyére újakat ültetni. Az 500 millió forintos kár jövőre duplájára fog növekedni, mert a kevés csapadék miatt a vízigényes bükkfák ellenálló képessége rohamosan csökken. A csapadékhiány kedvez a fenyveseket károsító szú szaporodásnak is. Nálunk 3400 hektárnyi lucfenyőt támadott meg ez a kártevő. Eddig 320 ezer köbméter beteg fát kellett kivágni Kőszeg környékén. A szú a szomszédos ausztriai fenyveseket sem kíméli.

A globális felmelegedés következtében északabbra tolódik a szubtrópusi terület határa. Vele együtt megjelennek az ottani kártevők is. Így került hozzánk a gyapottok-bagolylepke. Miután nálunk nem ter­mesztenek gyapotot, helyette a kukoricát, dohányt, napraforgót, zöldborsót, zöldbabot, paradicsomot, zöldpaprikát és számos dísznövényt pusztítja. A termelők tehetetlenek, mert ez a kártevő is a száron keresztül rágja fel magát a termésig. Ennélfogva nem is látják. A fogyasztók is mind gyakrabban szembesülnek ezzel a problémával, amikor a megvásárolt paprikában, paradicsomban kukacot találnak. A verebek már hamarabb felfedezték ezt a jelenséget. A felvásárló helyeken csapatostól gyü­lekeznek, és a dús lakoma reményében megszállják a friss paprikaszállítmányokat. Megérkezett Magyarországra az orosz búzalevéltetű is. Iránból származik, és a termés 60%-át elpusztítja. Újabban már a tavaszi árpát is megtámadja.

A csokoládégyártás is veszélyben van. 2009-ben az afrikai Elefántcsontpart kakóültetvényein egy alattomos betegség ütötte fel a fejét. A növény duzzadó hajtásait megtámadó CSSV vírus elpusztítja a kakaófákat. Már több millió beteg kakaófát égettek el, hogy megállítsák a betegség tovaterjedését, de a szigorú intézkedések nem sokat használtak. Ez a hír nagy riadalmat keltett a csokoládéiparban mert a világ kakaótermelésének 70%-át Afrika adja. Már a brazil ültetvényeken is pusztít a „boszorkányseprűnek” nevezett gombabetegség. Az éhínség rémével fenyeget a búza feketerozsdáját okozó gombafaj új mutációja. A rozsdabetegség már az ókorban is sok gondot okozott. A Római Birodalomban pl. annyira rettegtek a gombarozsdától, hogy külön istenük volt a kártevő kivédésére. Minden évben áldozatot mutattak be Robigalinak, hogy védje meg a kalászt ettől a betegségtől, és a rómaiakat az éhhaláltól. Most bennünket is fenyeget ez a veszély, mert 2006-ban felbukkant a feketerozsda Ug99-es változata, mely ellen a jelenlegi búzafajtáknak csupán 1%-a védett. A mérsékelt égöv összes búzatáblájának gombaölő szerekkel való permetezése nem jelent megoldást, mert tovább mérgezi a talajt és az élővizeket, s a gazdák többsége képtelen lenne megfizetni az árát. Emellett a készletek sem elegendők a fokozott igény kielégítésére.

Megsokszorozódott erővel rohamoz bennünket a monília. Eddig csak a meggyfákat tizedelte, de újabban megtámadta a cseresznye-, az alma-, a körte-, a birsalma-, a kajszibarack-, az őszibarack- és a mandulaültetvényeket is. Ez a makacs, nehezen kezelhető fertőzés először virágzásban kapja el a fát. Gyorsan szaporodó spórái a virágok bimbóinak kinyílásakor jutnak el a bibére. Ott kicsíráznak, majd behatolnak a virágba. Onnan a gombafonalak már belülről támadják meg a friss hajtásokat, majd a nedvkeringéssel eljutnak a vastagabb ágakba, és a törzs belsejébe is. Jól látható jele, hogy hervadást okoz, és a szirmokon szürkésfehér penészgyep jelenik meg. A fertőzött virágok általában nem hullanak le, hanem az ágakra száradnak. Később a törzsén rákos daganatok képződnek, és a gyümölcsfa pusztulásra van ítélve. A monília másik változata gyümölcsérés idején támad. Ilyenkor megbarnul az alma, körte, birsalma, és elrothad. A koncentrikus körökben jelentkező penészpárnák először varangyszerűek, majd sárga színre váltanak. Ez a betegség nem kíméli a télire betárolt gyümölcsöt sem. A tűzelhaláshoz hasonlóan minden fertőzött ágat, termést el kell égetni, és a talajt a fák alatt tisztán kell tartani. Terjedésének kedvez az enyhe tél, a ködös, párás időjárás. Ilyenkor könnyen áttelel. Beszövi a kérget, majd kora tavasszal a szél és a rovarok terjesztik a fertőzést. Csak szintetikus, mélyhatású permetszerekkel lehet védekezni ellen. Ezek meglehetősen drágák, ezért a kiskerttulajdonosok egy része nem védekezik ellene. A fertőzött fákról tovaterjedő spórák aztán évről évre mind nagyobb kárt okoznak.

A legújabb kártevő a borsóaknázó rovar. Nevével ellentétben a paprika- és paradicsomültetvényeket pusztítja. Mind több helyen okoz gondot a burgonya barna rothadását kiváltó baktérium. Csupán a hibridizáció képes megvédeni a mezőgazdaságot korunk betegségeitől. Egyre kevesebb azonban az olyan ősi növényfaj, amely ellenáll a legalattomosabb kártevőknek is. A növényfajok kipusztulásával mi is arra a sorsra jutunk, mint Írország, ahol az 1845 és 1849 között dúló burgonyavész következtében 750 ezer ember halt éhen. További 350 ezer pusztult el az éhezéssel járó legyengülés okozta betegségekben. Nem kis veszteség származott abból is, hogy az éhínség miatt legalább 1 millió ember vándorolt ki az országból. A gazdaság tönkremenetele és az alacsony születésszám folytán Írország 8,2 milliós lakossága a XX. század elejére felére csökkent. Ezt a veszteséget azóta sem tudták kiheverni.

Ez a példa nem egyedülálló. Nem egy ritkán bekövetkező sorscsapásról, hanem az azonos fajokat sújtó szinte menetrendszerű kipusztulásról van szó. A XIX. század végén, az Európán végigsöprő fi­loxérajárvány kipusztította az összes szőlőültetvényt. A betegségen csak fajtaváltással tudtak úrrá lenni. A szőlő legújabb betegsége azonban korunk génsebészettel felfegyverzett botanikusainak is fejfájást okoz. A rejtélyes ESCA több éven át kialakuló kór. Csapadékos években, illetve öntözött területeken jól álcázza magát ez az összetett betegség. Aszályos években azonban halványulnak a levelek, a fürtök pedig elsatnyulnak, fonnyadnak, végül az egész tőke elhervad, kiszárad, elpusztul. A kort nemrég fedezték fel. Minthogy sok alakja van, egyelőre kivédhetetlen. Megérkezett hozzánk a szőlő másik veszélyes kórokozója, az aranyszínű sárgaság fitoplazma is. A fertőzés először 20-25%-kal csökkenti a szőlőtőkék terméshozamát, majd néhány év után kipusztulnak a tőkék. A kór ellen nem tudunk semmilyen növényvédő szerrel védekezni. Az egyes fertőzések más növényfajokat is veszélyeztetnek. 1946-ban, az USA keleti partvidékén a paradicsomültetvények több mint a fele ment tönkre a burgonyavész általa kiváltott rothadás miatt. Itt is csak a korábbi, ellenálló fajtákkal történő keresztezés segített. Ekkor azonban még volt mivel hibridizálni a jó terméshozamú fajtákat. A házi kertekben fellehetők voltak a korábbi, gyenge termésátlagú, de ellenálló fajták. Ezek száma azonban a kisparaszti gazdaságokban is eluralkodó haszonelvűség, és a fokozódó környezetszennyezés következtében rohamosan csökken.

Ugyanez a helyzet az állatfajtákkal. A természetben élő állatfajoknál is gyorsabban halnak ki a tenyészállatok. Svájci kutatók globális felmérése szerint korábban 6800 házasított állatfajtát (juhokat, kecskéket, szarvasmarhákat, baromfikat és egyéb jószágokat) tenyésztettek világszerte. Kétharmadukat a fejlődő országokban találták. Közülük azonban minden hónapban eltűnik egy fajta az állattenyésztésből. A gazdák ugyanis fokozatosan áttérnek a szuper tenyészfajtákra, mint amilyen a jól tojó fehér Longhorn tyúk, és a sokat tejelő Holstein-fríz tehén. A több tejet, tojást és húst hozó import fajták kedvéért a gazdák veszni hagyják a szárazságtűrő és rovarokkal szemben ellenálló fajtákat. Ezért a háziasított fajták kihalása még gyorsabban megy végbe, mint a vadon élő állatfajtáké. A vörös maszáj juh évszázadokon át boldogult Kelet-Afrika szárazságtól sújtott szavannáin, de 15 év alatt teljesen eltűnt, miután a gazdák áttértek a nagyobb hasznot hozó Dorper-juhok tenyésztésére.

Ez a veszteség pótolhatatlan, mivel az állatvilágban nincsenek génbankok. Amíg a termesztett növények magjait szinte minden országban növénynemesítők és génbankok őrzik, a tenyészállatok hímivar- és petesejtjeit sehol sem tárolják. Így később, fagyasztott szaporítóanyag hiányában mesterséges megtermékenyítésre sem lesz lehetőség. Ez pedig nagy baj egy olyan világban, ahol az éghajlatváltozása kiszámíthatatlan. Ha így halad tovább a globális felmelegedés, akkor a Szahel övezetben található hosszúszarvú Kuri-marha lesz az egyetlen szarvasmarhafajta, amely képes lesz elviselni a ránk váró szárazságot és hőséget. Még a szélsőséges csapadékeloszlást is túléli, mivel kiválóan úszik, ha áradó vízbe kerül. Ugyanígy nagy kincs lehet a cecelégytűrő Seko, és a nyugat-afrikai N’Dama fajta, mivel idővel nálunk is megjelennek a trópusi rovarok és egyéb kártevők. Ezekre az ősi állatfajtákra a hibridizáláshoz, új nagy hozamú tenyészfajták létrehozásához is szükség lenne.

A kipusztult növény- és állatfajok aránya a környezetszennyezés mértékétől függ. A kutatók szerint 0,5 ^°C-os globális hőmérsékletemelkedés esetén a vadon élő szárazföldi élőlények 9%-át, mintegy 1 millió fajt fenyeget a kipusztulás veszélye. 1,5 ^°C-os emelkedésnél a fajok 10-30%-a pusztulhat ki, míg a 3 ^°C-os emelkedés 30-50%-os eltűnést is előidézhet. Az előrejelzések szerint az európai madárállomány negyede, a növényfajok 11-17%-a is kihalhat. Ennél is nagyobb a flóra- és faunapusztulás veszélye Indonéziában, Indiában, Kínában, Brazíliában és Peruban. 2050-re az egyedülálló brazil szavannavilág növényeinek 45%-a kihalhat. Az Ausztráliában honos 400 lepkefajból (amelyből 200 csak ezen a kontinensen él) mindössze háromnak van esélye, hogy elvándorlás nélkül kitartson jelenlegi élőhelyén.

Az időközben védetté nyilvánított kihalófélben levő növények mellett a gyógynövényeket is pusztulás fenyegeti. Ennek oka groteszk módon a társadalmi tudatban bekövetkezett pozitív változás. Az évtizedek óta folytatott egészségvédő kampány következtében évente 10%-kal nő a gyógynövények iránti kereslet. Ezért a gyűjtők szinte teljesen lecsupaszítják az erdők, mezők gyógynövényállományát. A megoldás a termesztés kötelezővé tétele lenne. Vállalkozó is akadna rá, mert a gyógynövénytermesztés mindenütt a világon jól jövedelmező tevékenység. A forgalmazók azonban nem hajlandók megfizetni a termesztés költségeit, amikor a természetben letépett gyógynövény ingyen van. Csak a begyűjtésért kell fizetni. Pedig a tapasztalatok szerint a termesztett gyógynövény sem sokkal drágább. Az erre a célra rendszeresített parcellákon ugyanis koncentráltan termelik a növényeket, és géppel takarítják be a termést. Ráadásul ez a technológia biztonságos is, mert nem keverednek közé mérgező növények. A vegyszerezés sem okoz gondot, mivel a gyógynövények nem igényelnek sem műtrágyát, sem permetezést. A gyógynövénytermesztés általánossá válása csupán hatósági intézkedés kérdése. Ez azért is előnyös, mert a globális felmelegedést a termőföldek műtrágyázása is növeli. A nitrogén-oxid a szén-dioxidnál háromszor intenzívebben járul hozzá a klímaváltozáshoz.

A növényvilág pusztulása közvetlenül is veszélyeztet bennünket. Nem kizárt, hogy a jövőben az emberiségnek egy minden eddiginél pusztítóbb betegséggel kell majd szembenéznie. Az iszo­nyatos költséggel járó kutatások nagy sokára kimutatják majd, hogy ez a betegség egy korábban létező ritka növény kivonatával gyógyítható lenne. Igen ám, de ez a növény a bioszféra rohamos pusztulása miatt időközben kihalt, ennek folytán az emberiség is ki fog halni. Mi lesz, ha a jelenlegi növény- és állatfajok túlnyomó része kipusztul, a jövő betegségeit hogyan fogjuk kivédeni? Ha egy faj kihal, újbóli megteremtésükre soha többé nem nyílik lehetőségünk. Ami most elvész, az számunkra örökre elveszett. Jelenlegi közönyös magatartásunkkal végső soron önmagunkat fogjuk kipusztítani, de ennek még nem vagyunk tudatában.

 

Az utóbbi években már kaptunk némi ízelítőt az apokaliptikus betegségek iszonyatos kínokat okozó tárházából. Ezek közül az első az AIDS volt, amely jelenleg is megállíthatatlanul terjed. Évente 3 millió ember hal meg ebben a betegségben, és 40 millió a fertőzöttek száma. Közülük 2,5 millió gyerek. Újabban már nők is fertőznek nőket. Eddig 28 millió áldozatot követelt az AIDS világszerte. Többet, mint a többi fertőző betegség együttvéve. A legtöbb fertőzött Afrikában található. A Szahara alatti országokban a lakosság 20-30%-a (Botswanában 39%-a) hordozza magában a HIV-vírust. Nem sok jót ígér az a statisztikai megállapítás sem, hogy ezekben az országokban minden harmadik-negyedik várandós asszony fertőzött a vírussal. A kór előretörése rohamosan fokozódik. A világon ma naponta 14 ezer ember fertőződik meg HIV vírussal. Vannak törzsek, ahol az AIDS-et szűz lányok­kal „gyógyítják”. Ez az eljárás persze hatástalan, de arra alkalmas, hogy a gyereklányok is meg­fertőződjenek. Zambiában a legvisszataszítóbb a helyzet. Ebben az országban rohamosan terjed az a hiedelem, hogy az üzleti profit növelésének, a munkahelyi előmenetelnek és az AIDS-ből való kigyógyulásnak az a legjobb módja, ha valaki nemi aktust folytat egy kiskorúval, vagy a saját gyermekével. Emiatt riasztó ütemben nő a fiatalok megrontása. Zambiát alapjaiban rázkódtatja meg ez az új szokás, mivel itt minden ötödik ember HIV-fertőzött.

A tudatos fertőzés is növeli az AIDS-esek számát. A prostituáltak közül sokan szándékosan fertőzik meg alkalmi partnereiket, így „büntetve” őket kicsapongó életmódjukért. Különösen a homoszexuálisok éreznek késztetést sorstársaik halálba rántására. Fátumszerű tevékenységüket nagymértékben segíti, hogy ezeket az eseteket a közvélemény nem helyteleníti, vagy nagyfokú közönyt tanúsítanak az érintettek sorsa iránt. Az alvilágban nem ritka az önfertőzés sem. A kínai zsebtolvajok HIV vírussal oltják be magukat, hogy őrizetbe vételük esetén hamar szabadlábra helyezzék őket. A kínai törvények szerint ugyanis a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket nem lehet bebörtönözni.

A holt-tengeri tekercsek szerint az AIDS-et egy afrikai növény leveléből származó kivonattal lehet gyógyítani. Ennek a szernek az előállítására még ebben az évezredben lehe­tőségünk nyílt volna. Ez azonban nem történt meg, ami nagy valószínűséggel annak tudható be, hogy a környezetszennyezés következtében ez a növény is kipusztult. Most már csak egy lehetőségünk maradt, hogy gyógyszervegyészeinknek sikerül kifejleszteni egy vírusmentesítő vakcinát. Erre azonban egyre kisebb a remény. Hírügynökségi jelentések szerint egy afrikai prostituált szervezetében találkozott a halálos vírus két változata, és létrehozott egy közös utódot, egy teljesen új, és még pusztítóbb hibridet. A szakértők aggódnak amiatt, hogy ehhez hasonló felülfertőzések során több új típus keletkezhet, ami megakadályozza az általános védőoltás kidolgozását. Az AIDS is olyan betegség lesz, mint a rák. Több száz fajtája létezik, így univerzális védőoltás alkalmazására gondolni sem lehet.

 Mindezek tetejébe már itt van a nyakunkon egy a HIV vírusnál is alat­tomosabb parazita, az Ebola. Ezt a kórokozót mindössze két közönsé­ges fehérje-összetevő alkotja, ennek ellenére fáradhatatlan gépként működik, és megállíthatatlanul elemészti a szervezetet. A Christall magazinban megjelent kórtünetből idézve, a betegség első látható jeleként apró vérrögök keletkeznek a vérben. A vérrögök mozaikszerűen hozzátapadnak az erek falához, a vér besű­rűsödik, és ennek következtében a kerin­gés lelassul. A mozaikfal egyre vas­tagabb lesz, a vérrög nő, majd a leszakadó részek a vérárammal eljutnak a kis hajszálerekbe, és azokat eltömítik. Ennek következtében az egész testre kiterjedően valamennyi szervnek először a rész­leges, majd a teljes vérellátása megszűnik, és az ezeket alkotó szövetek elhalnak. A bőrben apró, pontszerű bevérzések keletkeznek, és ezek rövid idő alatt nagy kiterjedésű vérömlenyekké válnak. A vírus a kötőszövet rugalmas rostjait is tönkreteszi, és mivel a kötőszövet tartja össze a szervezetet, e „tartórács” szétesésével a test is szétesik.

Az Ebola szinte felemészti a szervezet fehérjéit, ennek következtében a bőr alatti kötőszövetek elfolyósodnak. A bőr felrepedezik, a repedésekből véres váladék szivárog. A bevérzéses területek egyre csak nőnek, végül az egész test felpuffad, és sötétkék lesz. A felpuhult, vizenyőssé vált elhaló bőr a legkisebb fizikai behatásra is leválik. A test minden nyílásán át vér távozik, még a nyálmirigyekből is vér ürül. A nyelv hámja először leválik, majd az egész nyelv elhal, amit a beteg rendszerint kiköp. Ugyanakkor bevérzések keletkeznek a szív­izomzatban is, az izomzat áteresztővé válik, így az összehúzódásokkal a szív­kamrákból a vér a mellüregbe jut. Rendszerint bevérzik a szemgolyó, és a beteg megvakul, miközben vért könnyezik, mert a könnymirigyek is vért ürítenek. A szervezetből távozó vér egyáltalán nem alvad meg. A vér mikroszkopikus vizsgálatával látható, hogy az oxigént szállító vörösvértestek széttöredeztek és elhaltak.

A rothadásnak indult máj először felpuffad, később elsárgul, majd elhal. A keringésben lévő szövetdarabok eltömítik a veséket, így azok működés­képtelenné válnak. A vese nem tudja ellátni funkcióját, húgy­vérűség lép fel. A vírus a szervezet nagy részét elpusztítja. Tönkreteszi az agyat is, és a betegség végső stádiumában az epilepsziás rohamokhoz hasonló rángógör­csök jelentkeznek. A görcsös roham alatt a testből kifolyó véres váladék szétszóródhat, és a vírus újabb áldozatokat fertőzhet meg. Ráadásul ez a kórokozó a levegőben is terjed. A beteg halála előtti időben egyetlen csepp vérben mintegy ezermillió vírusrészecske található, melyekből vírusok alakulnak ki. A halál közvetlen oka többnyire agyi bevérzés, melynek következtében féloldali bénulás jön létre. A halál beállta után a test igen gyorsan szétesik, mivel az egyes szervek már előzőleg is részben vagy teljesen elhaltak, elfolyósodtak.

2000-ben 173-an haltak meg Ebola-fertőzésben. 2002-ben történt fellángolásának 128 áldozata volt. 2003-ban Kongóban söpört végig a járvány. Év végéig 150 embert ölt meg. A kongói egészségügyi hatóságok szerint a helyzet nagyon súlyos, és aggasztó. A járvány egyre nagyobb mérteket ölt, és megállíthatatlanul terjed. A statisztikai felmérések szerint egy beteg átlag 12 embert fertőz meg. A legutóbbi felbukkanását az váltotta ki, hogy az éhező emberek megették az Ebola-fertőzött gorillák húsát. (Ennek a tragédiának ártatlan áldozati is voltak. Abban a faluban, amelyben a majomhúst fogyasztották halálra köveztek 4 tanárt, mert azt hitték, hogy ők szabadították rá a járványt a településre.) Azóta a gaboni határ mentén is felütötte a fejét a vírus. Ez esetben egy elhullott vaddisznó elfogyasztása indította el a járványt, és több mint egy tucatnyi ember halálát okozta. A járvány 1976-os azonosítása óta az Ebola-vírus közel ezer áldozatot követelt. Időközben felütötte a fejét az Ebola mutáns változata, a Margburg vírus, amely először a kongói aranybányászokat sújtotta. Itt 73-an haltak bele a fertőzésbe. Később a járvány átterjedt Angolába, ahol 308 embert fertőzött meg. Közülük 277-en meghaltak. Egyébként a Magburg vírus arról a német városról kapta a nevét, ahová 1967-ben orvosi kísérletekre szánt majmokkal hurcolták be a kórokozót. Szerencsére még idejében felfedezték, így Németországban nem tört ki a járvány.

Ezenkívül még két hasonló fertőző betegségről tudnak a kutatók. Az egyik a krimi-kongói vérzéses láz. Pakisztánban 4 személyt ölt meg, és további 6-ot megfertőzött. Őket orr-, íny- és bélvérzési tünetekkel szállították kórházba. Ez az Észak-Afrikából származó kór kullanccsal terjed állatról emberre. A legutóbb Koszovó nyugati falvaiban ütötte fel a fejét. Kórokozója rágcsálókban élősködik, kullancsok terjesztik, de vér útján emberről emberre is átadható. Tünetei: fejfájás, heves láz, hidegrázás, kötőhártya-gyulladás, hányás. Végül a végtagokon vérömlenyek jelennek meg, és a halált itt is belső vérzések okozzák. Rohamosan terjed a dengue láz. A hírek szerint Indonéziában egyetlen nap alatt 62-en haltak meg a kór következtében, a fertőzöttek száma pedig naponta 3300-al nő. Az egészségügyi hatóságok értetlenül állnak a járvány szokatlan terjedési sebessége előtt. A dengue láz ellen nincs védőoltás. Tavaly már 24 ezren haltak meg ebben a betegségben világszerte. Már nálunk is megjelent a „húsevő” baktérium. Kezdeti tünetei, hogy a bőr sérülései nem gyógyulnak be. Ha nem kezelik időben, néhány nap alatt felfalja a test sejtjeit.

Már Európában is felütötte fejét a Réunion szigeteken tomboló vírusfertőzés, a sikungunya[39]. Svájcban és Észak-Olaszországban több mint százan kapták el a lázas fertőzést. (Hozzánk használt autógumikkal jutott el. Az ázsiai tigrisszúnyog lárvái az elázott autógumikban megrekedt vízben szaporodnak.) Eddig világszerte 212 ezer személyt támadott meg, és 148 esetben a betegség gyógyíthatatlannak bizonyult. Lázzal, végtagi fájdalmakkal, izom-összehúzódással jár, ezért is nevezik a szigetek őshonos lakosságának a nyelvén sikungunyának, ami meggörbült hátat jelent. A beteg a fájdalomtól és a súlyos izomgörcstől összegörbül. A kórokozóval szemben az antibiotikumok hatástalanok. Aki megfertőződött, annak élete immunrendszere erősségétől függ. Két hullámban támad. Amikor a beteg azt hiszi, hogy már túl van rajta, újra legyengül, felmegy a láza, és erős fejfájásra, hidegrázásra, hányingerre panaszkodik. Viszkető kiütések és kínzó ízületi fájdalmak is felléphetnek. Ez a járvány azért is veszélyes, mert a HIV-vírushoz hasonlóan legyengíti a szervezetet, így a betegek nem közvetlenül a sikungunyában, hanem egy fellépő járulékos fertőződésben halnak meg. Dél-Franciaországban már több tucat beteget tartanak nyilván, akik a volt gyarmaton tartózkodva kapták el betegséget, vagy a használt autógumikkal behurcolt szúnyogok csípése révén fertőződtek meg.

A sárgalázt kiváltó és a sikungunya kórokozóját hordozó egyiptomi csípőszúnyog terjeszti a Zika-vírust is. Főleg Dél-Amerika országaiban fertőz. Brazíliában már több mint ötezren fertőződtek meg. Amikor kiderült, hogy a Zika-vírus a terhes nők újszülötteinél kóros kisfejűséget okoz, világméretű pánik robbant ki. 2016 elején Brazíliában már 2500 csecsemőnél diagnosztizáltak mikrokefáliát. A politikusok azonban nem emiatt aggódtak, hanem azért, hogy ilyen körülmények között mi lesz a riói nyári olimpiával. A brazil hatóságok azzal próbálták nyugtatni a versenyzőket és a turistákat, hogy nyáron Brazíliában tél lesz, és akkor kevésbé aktívak a szúnyogok. Azt azonban elfelejtették megemlíteni, hogy Brazíliában télen is +30 °C a hőmérséklet, ami egyáltalán nem gátolja el a szúnyogok szaporodását. A hazai egészségügyi szervek pedig azzal nyugtatták a lakosságot, hogy a kontinentális éghajlat alatt nem képes szaporodni az egyiptomi csípőszúnyog. Arról viszont elfeledkeztek, hogy a trópusi országokban járó turisták Európába is behurcolják a fertőzést, ami emberről emberre, sőt nemi úton is terjed.  

Később kiderült, hogy a Zika-vírus nem csak a nőket, illetve magzataikat, hanem a férfiakat is veszélyezteti. Egereken végzett kutatások során a zikavírus tartós károsodást okozott a hímivar­szer­vekben. A fertőzött állatok heréi összezsugorodtak, csökkent a nemi hormonok termelése, és termékenységük is romlott. A Nature című szaklapban Michael Diamond, a washingtoni Saint Louis Egyetem tudósa arról számolt be, hogy egyelőre csak egereknél találtak ilyen hatást, de az ered­mény aggasztó, így tanulmányozni kell, hogy emberek esetében is lehet-e ilyen hatása a kórokozó­nak. Azt már korábban bizonyították, hogy a vírus a spermában hat hónapig is életképes maradhat, de azt még nem lehet tudni, hogy milyen hatással van a herékre. A fertőzött egerekben azt vették észre, hogy három hét után a herék eredeti méretük tizedére mentek össze, belső szer­kezetük pedig szinte teljesen megsemmisült. „A vírus olyan sejteket támad meg, amelyek nem képesek regene­rá­lódni, és ez tartós terméketlenséget okoz.” – nyilatkozta Diamond. Kimutatták, hogy a kísérletben megfertőzött egerek csak negyedannyi esetben tudtak sikeresen nőstényeket megtermékenyíteni, mint egészséges fajtársaik. „Eddig ez az egyetlen ismert vírus, amely akut med­dőség tüneteit képes előidézni” – figyelmeztetett Kelle Moley, a tanulmány társszerzője, aki ter­mékenységi szakember.

Ez azonban csak a kezdet, mert immunrendszerünk leromlása miatt a későbbiekben olyan ördögi természetű betegségek szabadulhatnak ránk, melyek­nek a lefolyását és következményeit egyelőre elképzelni sem tudjuk. Addig is támadnak a korábbi kórokozók. A tudósok az 1980-as évektől felfigyeltek arra, hogy az egyszer s mindenkorra legyőzöttnek hitt betegségek sorra visszatérnek, de most már antibiotikumoknak ellenálló változatban. A közvélemény úgy tudja, hogy a tbc-t évtizedek óta legyőzte az orvostudomány. Ez valóban így is volt, legalábbis a civilizált államokban. Az 1980-as évek közepén azonban a tbc újra lábra kapott. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint 1995-re már 22 millióra növe­kedett a tbc-s megbetegedések száma a világban, és közel 3 millióan meg is haltak közülük, többen mint a történelem során bármely évben. Az elmúlt 100 évben egyébként 200 millió embert vitt a sírba ez a betegség. A WHO azonban a jelenlegi helyzet alapján arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező 50 évben akár félmilliárd ember is megbetegedhet tbc-ben. Jelenleg minden másodpercben megfertőződik valaki tuberkolózissal. A világ lakosságának egyharmada baktériumhordozó, és közülük évente 1,7 millió ember hal meg ebben a betegségben.

Az antibiotikumok nyakra-főre történő alkalmazása következtében a tbc-baktériumok immunissá váltak a gyógyszereinkkel szemben. 1998-ban 50 millió „rezisztens” tbc-s beteg volt a világon, vagyis olyan ember, aki nem gyógyítható. Indiában évente 1 millió ember pusztul el gümőkórban. Már a rezisztens tbc-baktérium is terjed. 2000 őszén megjelent az első halálos tuberkulózis baktérium. Az XDR minden ismert antibiotikumnak ellenáll, és akit megfertőz, annak vége. A többi tébécé baktériumhoz hasonlóan a levegőben terjed, így még fokozott higiéniával sem lehet védekezni ellene. A tuberkulózis egyébként nem kizárólag a szegények betegsége. Ennek oka, hogy ez a betegség cseppfertőzés útján is terjed. A felmérések szerint egyet­len tébécés beteg 10-15 embernek adja át a fertőzést. A felköhögött váladék minden egyes köbmillimétere tízezernyi baktériumot képes a zsúfolt villamos, autóbuszon légterébe juttatni. Ily módon nem csak egészségtelen körülmények között élők betegedhetnek meg, hanem olyanok is, akik életvezetésük, jó testi kondíciójuk alapján sohasem válnának tébécéssé. Így nem véletlen, hogy az antibiotikumoknak is ellenálló új baktériumtörzsek megjelenése óta már London belvárosában is terjed a járvány.

A tbc csupán egyike újjáéledő betegségeinknek. Bizonyára sokan emlé­keznek még a rettegett torokgyíkra. A XX. század közepéig a diftéria gyógyít­hatatlan betegségnek számított. Világszerte több millió gyerek életét követelte ez a kór, soha el nem múló fájdalmat okozva szüleiknek. A penicillin feltalálásával azt hittük, hogy ezt a betegséget is elfelejthetjük. Nem így történt. A volt Szovjetunió tagállamaiban az 1990-es években több százezer diftériás megbetegedést észleltek. Hispa­niolán újraéledt a másik rettenetes gyermekbetegség, a sokakat megnyomorító járványos gyermekbénulás is. A paralízist 1999-ben megszűntté nyilvánították az Egyesült Álla­mok­ban. Ugyanebben az évben újraéledt a karibi szigetvilágban. 19 gyereket bénított meg, közülük 2 meghalt. A védekezést nehezíti, hogy a vírus módosította a gén­ál­lo­mányát, és megerősítette fertő­ző­ké­pességét. Újabban az Escheric­hia coli bacilus támadása okoz ria­dal­mat.

Ismét pusztít a madárinfluenza, amely megfertőzi a baromfi­állo­mányt is. Emberre való áterjedése sok esetben halálos kimenetelű meg­betegedésekhez vezet. Főleg a gyen­ge immunrendszerű gyerekek ve­szélyeztettek. Gazdasági­lag is igen nagy kárt okoz ez a fertőzés, mert ahol felüti a fejét, a térségben min­den szárnyast kiirta­nak. 2004-ben a madárinfluenza 10 kelet-ázsiai országot fertőzött meg. Csupán Vietnamban és Thai­föl­dön 22 ember halt meg, és az egész térségben 30 millió csirkét kellett kiirtani a fertőzés megállí­tása érdekében. Az áldozatok szá­mát öngyilkosságok is növelik. Egy ja­pán baromfitenyésztő cég igaz­ga­tója és felesége felakasz­tot­ta ma­gát, amikor a cégük telephelyén 138 ezer baromfi pusztult el ma­dárinfluenzában. A fertőzést nem je­lentették a hatóságoknak, mert így akarták elkerülni, hogy a teljes ál­lományt kiirtsák. Amikor a bot­rány kipattant, a felelősségre vonás elkerülésnek ezt a módját válasz­tották. Később a madárinfluenza átterjedt a sertésállományra is.

Ez a vírus egyelőre nem terjed emberről emberre, de a szakértők szerint fennáll a veszélye egy ilyen mutáns vírus kialakulásának is. A madárinfluenza okozta világméretű pánik annak tudható be, hogy ez a betegség nem közönséges influenza. A fertőzöttek 80-90%-a életét veszti. Nem csak idősek halnak bele, a szövődményként kialakuló tüdőgyulladásba, hanem gyerekek is. Sőt a legtöbb áldozat a még kialakulatlan immunrendszerű gyerekek közül kerül ki. A fertőzött szárnyasoknál az elhullási arány közel 100%-os. Madárinfluenza ellen van ugyan védőoltás, de ezt az állattartók nem veszik igény­be, mert nagyon drága. Többe kerül a vakcina, mint a beoltott szárnyas értéke. Mind­ezek kö­vet­kez­té­ben naponta 50 ezer ember hal meg a világon különböző fertőző betegségekben. Az állatok sem mentesek az új kórokozók okozta tömeges pusztulástól. 2005. tavaszán több mint 1000 ló döglött meg a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az „afrikai lóbetegség”-et okozó vírusos kór ellenáll minden eddigi oltóanyagnak.

Amíg a ma még ismeretlen vírusokat és baktériumokat feltehetően a nagy­arányú erdőirtás szabadítja ki az őserdők mélyé­ről, addig a korábbi betegségek ismételt támadása az éghajlatváltozás számlájára írandó. A Marylandi Egyetem Biotechnikai Tanszékének kutatói egyértelmű bizonyítékot találtak a felmelegedés és az újkori kolerajárvány között. 1991-ben az El Niño (el nínyó), a Csendes-óceán egyenlítői régiójának felmelegedése következtében 350 ezer ember betegedett meg kolerában. A közvetlen ok: az éghajlatváltozás hatására a part menti vizekben megindult az algásodás. Miután az alga a parányi evezőslábú rákok fő tápláléka, így ezek az apró állatkák is gyors szaporodásnak indultak, a rajtuk tanyázó kolera­baktériumokkal együtt. A tengeráramlatok és a hajók azután kikötőről kikötőre hurcolták a bacilusokat. Az ily módon kiala­kult helyzet súlyos­ságát valójában nem tükrözik a hiva­talos adatok, mivel az érintettek legfeljebb minden tizedik megbetegedést jelentettek be. A kutatók szerint a dél-ame­rikai országok part menti vizein bármikor várható egy újabb járvány. Pár évvel később ez be is következett, de nem Dél-Amerika, hanem Afrika partjainál. A Dél-Afrikai Köztársaságban fél év alatt 55 ezer kolerás megbetegedést regisztráltak.

Nem kisebb ijedelmet okozott 1993 nyarán a hanta vírus, mely az Egyesült Államokban 124 embert fertőzött meg. Ez a két Koreát elválasztó Hanta folyó mellékéről származó vírus súlyos veseelégtelenséget okoz, és a tüdőt is megtámadja. Terjedésének előfeltétele a felhőszakadásszerű esőzéseket követő szárazság. Ellenanyaga nincs, a betegség kimenetele 60%-ban halálos. Ugyancsak átlépte a határokat a szúnyogok által terjesztett Nyugat-Nílus vírus, amely halálos agyvelőgyulladást is okozhat. Az USA-ban két év alatt több tízezer embert fertőzött meg, köztük nyolcan meghaltak. Rohamosan terjed az Egyesült Államokban a Dél-Amerikából behurcolt Chagas-kór is, amit a Trypanosoma cruzi okoz. Ezt az egysejtű élősködőt a szárnyas poloskák ürüléke, és a csókosbogár­nak nevezett rovar csípése terjeszti. Korábban vérátömlesztéssel, szervátültetéssel is terjedt, és anyák is átadhatják gyermekeiknek. A világon 20 millió ember fertőzött. Elsősorban gyermekeket támad meg, és évtizedekig lappanghat a szervezetben nyelési, emésztési és szívműködési zavarokat előidézve, míg végül szívelégtelenség miatti halált okoz. Van ugyan két gyógyszer a kezelésére, de ezek nagyon kellemetlen mellékhatásokat váltanak ki.

Várható a malária további terjedése, északra vonulása is. A közismerten hűvös éghajlatú Kanadában már 2 évvel ezelőtt 600 megbetegedést regisztráltak. A világ országaiból jelenleg 500 millió új megbetegedést, és 3 millió halálesetet jelentenek évente. 90%-uk 5 évesnél fiatalabb gyerek. Védőoltás ugyan létezik ellene, de ezt a legszegényebb milliók nem tudják megfizetni. A betegség által okozott kár is nagy. Afrikának évi 12 milliárd dollárba kerül a malária. Nem kis veszélyt jelent számunkra a már ismert baktériumok elfajulása. Bele­inkben 400-500-féle baktérium található. Japánban nem régen regisztráltak egy emésztőrendszeri megbetegedést, amelyről kiderült, hogy egy jótékony baktérium elfajulása okozta. Ezreket kellett miatta kórházba szállítani, és közülük csaknem tízen meghaltak. Az USA-ban már két ilyen járvány ütötte fel a fejét. Az egyik 85%-os halálozással járt.

Az elfajuló jótékony baktériumokon kívül alaposan próbára teszik immunrendszerünket a lappangó fertőzések is. Mostanában derült ki, hogy a gyomor- és nyombélfekély kialakulásáért sok esetben egy fertőző baktérium a felelős, amely az emésztőrendszerben bújik meg. A legújabb kutatások szerint a szívinfarktusok jelentős része is fertőzésre vezethető vissza. Az érelmeszesedésben szenvedő betegek 70%-ánál chlamydia baktériumot találtak az erek belső falán. Tipikusan lappangó fertőzés a herpesz. Ezt a vírust már az emberiség 80%-a magában hordozza. Az egyik változata kézről-kézre és a pénz fogdosása révén terjed, így szinte lehetetlen védekezni ellene. Manapság az állati betegségek is kezdenek átterjedni az emberre. Közülük nagy ijedelmet váltott ki a csirkeinfluenza, mert hírhedt elődjéhez hasonlóan ez is Hongkongból indult el. Ez esetben sikerült elkerülni a világméretű tragédiát, mert egy tucatnyi ember halálát követően a hatóságok elrendelték a város másfélmilliós csirkeállományának megsemmisítését. Ez volt az ára annak, hogy ne alakuljon ki ismét az 1968-as helyzet, amikor világszerte 68 ezer ember halt meg a hongkongi A-vírus okozta in­fluen­zajárvány­ban. Sokakban felrémlett az I. világháború utáni spanyolnátha is, amelynek 70 millió áldozata volt[40].

A vi­rológusok szerint néhány éven belül újabb pusztító influenzajárvány várható. A vírust nagy valószínűséggel madarak hozzák Európába. A hongkongi A‑vírussal szemben az emberek többségénél bizonyos fokú védettség alakult ki. Ez azonban most nem segít, mert a következő nagy járványt teljesen új altípusba tartozó vírusok fogják okozni. Ezek vándormadarak ürülékéből sertésekre kerülnek, ahol más emlősöktől érkezett vírusokkal együtt szaporodva géncsere megy végbe. Ez okozza majd a vírusok teljesen új felépítést, mely ellen az embereknek nem lesz védettségük.

A sárgaságot okozó hepatitisz-A és a súlyos májkárosodást kiváltó hepatitisz-B vírusnak megjelent egy újabb, sokkal veszedelmesebb változata. A hepatitisz-C vírus az AIDS-hez hasonlóan vérrel, testnedvekkel és nemi érintkezéssel terjed. Ellenszere nincs. A betegség kezdetben itt is tünetmentes, súlyos szimptómák csak évek múlva jelentkeznek. Mivel a fertőzöttek nem tudják, hogy vírushordozókká váltak, továbbadják a betegséget a tetováló- és piercing szalonok működtetőinek, a foghúzást vagy egyéb műtétet végző orvosoknak, ápolóiknak. Ennek tudható be, hogy Németországban már 800 ezerre tehető a hepatitisz-C fertőzöttek száma, ami az ottani HIV-fertőzötteknek a hússzorosa. Az USA lakói közül minden ötvenedik tartozik a vírushordozók közé. Ez a fajta vírus már most is évente 10 ezer amerikai haláláért felelős. Az előrejelzések szerint ez a szám a következő évtizedekben meghússzorozódhat. Terjedését gyorsítja, hogy a hepatitisz-C vírus rendkívül ellenálló, és a fertőzéshez igen kis mennyiség is elegendő. A gyógyítás egyetlen lehetősége a májátültetés, ami lehetetlenné teszi a betegek életének tömeges megmentését.

Zabolátlan szexuális kicsapongásaink következtében a hagyományos nemi betegségek (tripper, illetve kankó, szifilisz) mellett rohamosan növekszik a candida, chlamydia, trichomonas, genitális herpesz és a human papillomavírus (HPV) okozta fertőzések száma. A nemi betegségek gyors növekedése oda vezetett, hogy amíg a múlt században a lakosság csupán néhány ezrelékét érintette ez a gond, a szexuális szabadosságban élen járó nyugati országokban a 20-24 éves nők egynegyede papillomafertőzött. Tovább fokozza a fertőzésveszélyt, hogy a gyógyíthatatlannak számító hepatitisz-C vírus, valamint a HIV vírus is túlnyomórészt szexuális úton terjed. Már a szifilisz kórokozója is mutálódott. Egy seattlei kutatócsoport megállapítása alapján a mutáns baktériumtörzzsel szemben hatástalanok az eddig alkalmazott tabletták.

Súlyos gondot okoz ezeknek a betegségeknek az elhanyagolása is. A kórházi kimutatások szerint a méhnyakrákot 99%-ban a human papillomafertő­zés nem megfelelő időben történt kezelése okozza. A legtöbb áldozat a 18 és 29 éves nők közül kerül ki. Nem véletlenül terjed az a mondás, hogy: „Ha biztonságos szexre vágysz, előtte »főzd ki« a partneredet”. Ebben az a legviccesebb, hogy ma már ez sem segítene, mivel olyan baktériumok is lappanganak bennünk, amelyek a +130 ^oC-ot is kibírják. A járványügyi helyzet nagyfokú romlásához jelentősen hozzájárult a turizmus növekedése. Amíg az 1990-es évek elején csupán 50 millió ember hagyta el hosszabb-rövidebb időre lakóhelyét, ez a szám 1997-re 613 millióra nőtt. Ha ez a tendencia nem változik, 2020-ban 1 milliárd 600 millió ember kel útra. Ezáltal jelentősen megnő a különböző fertőzések importálásának veszélye.

A mikroorganizmusok a növény- és állatvilágot sem kímélik. 2006-ban nálunk is megjelent a méhek tömeges pusztulását okozó IAPV vírus. Fő tünete, hogy a megfertőzött méhek tájékozódó képessége megzavarodik. Ezért nem találnak vissza a kaptárhoz, hanem végkimerülésig repülve elhullanak. Emiatt a királynő a kaptárban éhen hal, és a teljes kolónia kipusztul. Az Egyesült Államokban már 2004-ben felütötte fejét ez a járvány, és a méhállományok vesztesége meghaladta a 50%-ot. Európában 2006 őszén észlelték először a jelenséget, ahol Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban és Lengyelországban is felütötte a fejét. A kaptárelhagyás az európai méhészeknek 30-90%-os termeléskiesést okoz. Ez nem csak a méztermelést csökkentette radikálisan. Sokkal nagyobb veszteséget jelent, hogy a haszonnövények 85%-át a méhek porozzák be. Ennek elmaradása esetén radikális terméscsökkenéssel kell számolni a mezőgazdaságban is. (Egy kaptárnyi méhcsalád 3 millió virágot tud beporozni naponta.)

A kutatók egyelőre nem tudják, hogy lehetne védekezni a méheket megtámadó vírus, és az ebből eredő kolóniaösszeomlás ellen. (A fogyasztók, vagyis az emberek egészségének védelme érdekében a méheket nem lehet antibiotikumos kezelésnek alávetni. Ráadásul nincs is olyan antibiotikum, amely a jelenlegi betegséget okozó mutáns törzset elpusztítaná.) Egyetlen megoldás az lenne, ha a méhek maguk keresnének gyógyírt a betegségükre a természetben. Erre azonban már nincs lehetőségük. Amíg az 1950-es években a mezőgazdasági területeken még 300 növényfaj élt, ma már csak néhány tucat. A modern mezőgazdasági termeléssel járó kemizálás kipusztította az összes gyomot és gyógynövényt, így nincs ami gyógyítsa az állatvilágot. Egy Albert Einsteinnek tulajdonított jóslat szerint: „Ha a méhek eltűnnek a Föld színéről, az emberi faj csupán négy évvel éli túl a pusztulásukat.” Egyébként már nem vagyunk messze ettől az időponttól. Az elmúlt 5 évben 2 millió méhcsalád pusztult el az Egyesült Államokban. A méhek 80%-a eltűnt. A maradék 20%-ot úgy próbálják megmenteni, hogy egyik államból a másikba utaztatják. Az erős környezetszennyezés által kiváltott betegségek azonban mindenütt utolérik őket, így pár éven belül várható a teljes kihalásuk.

 

Az alma- és körtefákat pusztító „tűzelhalás”-nak nevezett vírusos betegség ellen sem lehet védekezni. Csupán a terjedését tudjuk megakadályozni, azt is csak úgy, hogy az egész ültetvényt kiirtjuk, és elégetjük. A juh- és szarvasmarha-állományt a kergekór tizedeli. Ez a betegség szintén átterjedt az emberre. Védekezni nem lehet ellene. A BSE kórokozóját ugyanis hiába forralják, hűtik, röntgenezik, mindent kibír. Ellenáll az ultraibolya sugárzásnak, nem reagál semmilyen méregre, vegyszerre, gyógyszerre. Egyszerűen elpusztíthatatlan, de ez még nem minden. Nem csak az egy­szerű savaknak, lúgoknak, mérges gázoknak állnak ellen ezek a paraziták, hanem a nyomásnak is. Néhány vírust huzamo­sabb időn át 3000 bar nyomás alá helyeztek. Ez semmilyen kárt nem tett bennük. Villanyárammal sem lehet elpusztítani őket. Tíz órán át 800 kHz-es váltóáramot vezettek át rajtuk, ami meg sem kottyant nekik. Egyes gömbbaktériumok a –255 °C-ot is kibírják. Nem gátolja a szaporodásukat a levegő, a víz és a fény hiánya sem. A radioaktív sugárzás sem képes elpusztítani őket. A Deinococcus radiodurans 5000 gray erősségű sugárzásnak is ellenáll. (Az ember számára 5 gray már halálos.) A 15 ezer gray sugárzást pedig 37%-uk túlélte. Mindezen szörnyűségek felsorakoztatásának nem a pánikkeltés a célja, hanem hogy végre komolyan vegyük a ránk leselkedő veszélyt. Az ökológiai egyensúly felborítása megbolygatja a vírusok és baktériumok világát is, és ez egyre félelmetesebb betegségeket hív életre. A Földön található vírusok száma több ezerre tehető, de jelenleg csak pár százat ismer a tudomány. A többi lappang, és támadásra készen várja, hogy lecsapjon agonizáló világunkra. Mind­ezen bajok eredete, hogy az ember gátlástalanul pusztítja környezetét.

Ezt a folyamatot óriási mértékben gyorsítja az úgyne­vezett hólabda-effektus. A Föld élőlényei az évmilliók során igen szoros kapcsolatot eredményező ökológiai láncolatot alakítottak ki, ami azt je­lenti, hogy az egyes fajok egymástól függnek. Számtalan példát lehetne erre a szimbiózisra felhozni. Egy kolibrifajta pl. csak egy bizonyos növényből tud nektárt felvenni, ezt a növényt pedig csak ez az állat képes megtermékenyíteni. Ennek az egzotikus állatfaj­nak a kipusztulása tehát automatikusan kiváltja a vele élő növényfajta kihalását is. A déligyümölcs kedvelők nem is tudják, hogy a fügefa virágját kizárólag egyetlen rovar, a fügefadarázs képes megtermékenyíteni, utána a virágban lerakja a petéit, és csak így képes szaporodni. Egymás nélkül életképtelenné válnának. Amikor a tengeri vidra eltűnt a nyugat-amerikai partvidékről, gyorsan elszaporodtak az élelmét jelentő tengeri sünök, és rövid idő alatt csupaszra legelték a tenger fenekét. A korábban számtalan növényfajjal benőtt „virágzó” tengerfenék ma inkább egy víz alatti sivataghoz hasonlít. Nem kizárt az sem, hogy a kihalt élettereket káros, mérgező növények, pl. a gyilkos alga fogja ellepni. Ennek hatására pedig fel­gyorsul a tengerek élővilágának kihalása. Ez a növény ugyanis a társas viszonyban élő fajokon kívül a növény- és állatfajok egész láncolatát fogja kipusztítani.

Láthatjuk tehát, hogy ha a természet harmonikus egy­másba tagozódásában zavar támad, ez kihat a láncszem minden tagjára, így az emberre is. A korábban lappangó vírusok aktivizálódása arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az ember továbbra sem hagy fel önző, romboló tevékenységé­vel, a Föld élővilága menthetetlenül elpusztul, és vele együtt mi is. Egy indián közmondás szerint: „Minden dolog összekapcsolódik, és elválaszthatatlan egységet alkot; Bármi történik a Földdel, az történik a Föld fiaival is.” Korábban gyakran dicsekedtünk azzal, hogy „az ember leigázza a természetet”, de arra nem gondoltunk, hogy ezért mekkora árat kell fizetnünk. A tudományban elért látszateredményeink fennhéjázóvá, felfuvalkodottá tettek bennünket. A minden alapot nélkülöző gőg elfeledtette velünk az ősi tanítást, mely szerint: A természetet nem leigázni, kihasználni vagy manipulálni kell, hanem együttműködni vele, tanulni tőle, beilleszkedni isteni rendjébe. A természeti kincsekkel folytatott rablógazdálkodás, a környezetszennyezés, a bioszféra pusztítása nem marad következmények nélkül. A büntetés egy részéből már kaptunk némi ízelítőt különböző természeti katasztrófák formájában, de a megtorlás java, a mikrovilág támadása még hátravan. Világunk legparányibb élőlényei még csak most kezdenek támadásba lendülni, hogy bosszút álljanak rajtunk azért, amit a természettel teszünk.

Ennek első megnyilvánulása az atípusos tüdőgyulladás, amely világszerte rohamosan terjed. Kínából indult, és a repülőjáratokkal minden földrészre behurcolták. Régen a tengerjáró hajókon élősködő patkányok terjesztették a járványokat kontinensről kontinensre. Most mi emberek tesszük ezt a repülőgépeinkkel, sokkal gyorsabban. Eddig több mint 8000-en betegedtek meg ettől az állatoktól származó kórokozótól. A betegséget okozó SARS vírus ellen nincs oltóanyag, így a beteg élete immunrendszerének erősségén múlik. A halálozási arány eléri a 10%-ot. Különösen veszélyes ez a vírus az idősekre. A statisztikai adatok szerint a 60 éven felüli betegek közül minden második meghal. (Hongkongi tudósok szerint a koronavírus cibetmacskától származott. Kínában ennek az állatnak a húsa ínyenc eledelnek számít.)

Hiába korlátozzák a hatóságok a távol-keleti turizmust, hiába alkalmaznak szigorú karantént, a betegség terjedését nem tudják megakadályozni. Kínában bezárták az iskolákat, majd a szórakozóhelyeket is, de ez sem használt. A WHO szerint ennek a járványnak a pusztítása elérte a biológiai fegyverek hatékonyságát. A 13 milliós Peking utcái teljesen kihaltak. Az emberek nem merték elhagyni a lakásaikat. 2003-ban a május 1. felvonulás is elmaradt. Ennek főleg a kereskedők, szolgáltatók látták kárát, mert a lakásukba zárkózott emberek nem fogyasztottak. A legnagyobb veszteség azonban a turizmust érte szerte a világon. Csupán Toronto városa napi 30 millió dollárt veszített az elmaradt rendezvények miatt. Az amerikai légitársaságok csendes-óceáni járatainak kihasználtsága 40%-kal csökkent. 50%-ra esett vissza a szingapúri és hongkongi szállodák és éttermek forgalma is. Kína a turizmusból származó 67 milliárd dolláros bevételének 40%-át elveszítette a SARS járvány miatt.

A SARS után megérkezett egy újabb kór, a MERS (Middle East Respiratory Syndrome). Először 2012-ben mutatták ki a kórokozót, a Közel-Keleten szedett áldozatokat. Onnan hurcolták be Dél-kelet-Ázsiába. Dél-Koreában már több száz fertőzött tartanak számon. Legjellemzőbb tünetei: köhögés, láz, légzési nehézségek. Szövődményei gyomor- és bélrendszerei panaszokat, veseelégtelenséget és sokkot okoz. A MERS egyelőre gyógyíthatatlan, és védőoltás nincs ellene. A WHO jelentése szerint 2015 nyaráig 1140 megbetegedést jelentettek, melyek közül 431 halálos kimenetelű volt. Ez 40% halálozási arányt jelent.

Sajnos az eddigi fertőzések, járványok nem érték el a kívánt hatást, az emberek hamar napirendre tértek a veszteségek felett. Nem kezdtünk el haté­kony, átfogó, a mikrobákat globálisan kiirtó megoldá­sok után kutatni. Ezért a Föld anya egy minden eddigi­nél súlyosabb járványt, a koronavírust szabadította ránk, ami pandémiát okozott.[41] A koronavírus szintén Kíná­ból indult, és nagyon hasonlít a SARS vírushoz. Csu­pán abban különbözik tőle, hogy rendkívül fertőző. Ezért a 2020 januárjában kezdődött járvány hetek alatt eljutott a világ csaknem 200 országába. Mindenütt óri­ási pusztítást okozott. Erre már nem lehetett nem oda­figyelni. Terjedésének fékezése érdekében ugyanis szin­te minden ország lezárta határait a külföldiek előtt, bel­földi polgárait pedig kijárási tilalommal késztette ott­hon­maradásra. Ennek ellenére világszerte 170 millió em­ber fertőződött meg koronavírussal, és közülük 3,5 millióan meghaltak.

A legnagyobb veszteségeket most nem az ázsiai országok, hanem Európa és Amerika szenvedte el. A nemzetgazdasági kár nemcsak emberéletekben nyilvá­nult meg. Ha így lett volna, ezen megint hamar túllép­tünk volna. Civilizációnk ennél nagyságrendekkel na­gyobb emberveszteséget is túlélt. A XIV. században a pestisjárvány (bubópestis) 200 millió áldozatot köve­telt. (Ez a járvány Európa lakosságának egyharmadát elpusztította.) Az I. világháború végén dúló spanyolnátha 500 millió embert betegített meg világszerte. Közülük 70 millió meghalt. Ez a járvány több emberáldozatot követelt, mint az I. és a II. világháború együttvéve. Az 1910-1911-es kolerajárványnak is 800 ezer halottja volt.

A koronavírus-járvány azonban egy olyan korban ért bennünket, ami­kor rendkívül fejlett kommunikációs rendszer állt rendelkezésünkre. Így a vírus terjedésével kapcsolatos hírek percek alatt eljutottak a világ min­den szegletébe. Ez páni félelmet vál­tott ki a politikusok körében is. A járvány megfékezése érdekében sor­ra zárták le a határokat, és leállí­tot­ták a gyárakat, a kiskereskedelmet, bezárták a vendéglátóhelyeket, a szórakozóhelyeket, az embereket pedig otthonmaradásra kénysze­rítették. Ezek az intézkedések gyakorlatilag megbénították a gazdaságot. A hónapokig tartó zárlat miatt akkora károk keletkeztek a világgazdaságban, amin már nem tudtuk túltenni magunkat. Most nem csak emberéletekben esett kár, hanem a pénzünk, a jövedelmünk is veszélyben forgott. Már pedig ennek a civilizációnak a pénz, a profit a szent tehene.

Ezzel a túlvilági lények is tisztában vannak, ezért most egy olyan vírust szabadítottak ránk, ami gazdaságilag is megrendített bennünket. Mivel mi a pénzünket, a hasznot még az életünknél is többre értékeljük, abban reménykednek, hogy ez a járvány talán észhez térít minket. Az elszegényedéstől, vagyonunk elvesztésétől való félelmünkben elindulunk végre azon az úton, ami megszabadít bennünket minden eddig bajunktól, és egy teljesen új, környezetkímélő világba vezeti civilizációnkat. A hónapokig tartó bezártsággal lehetőséget kaptunk az Univerzumtól, hogy egy kicsit megálljunk, magunkba nézzünk, mérlegre tegyük gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Elgondolkodhattunk azon, hogy jó úton járunk-e, valóban ezen az úton akarunk menni továbbra is?

Ez a járvány gazdaságilag nem egy világválság volt, hanem humanitárius csapás. A 2008-09-es krízis nem volt képes kikényszeríteni azokat változásokat, ami megfelelő irányba terelte volna a világ fejlődését. Tovább folytat­tuk természetromboló, kizsák­má­­nyoló életmódunkat. A 12 évvel ezelőtti világgazdasági válság csak rövid időre tudta megállítani az esztelen profithajszát. Ezért most egy összetett, gazdaságunkat sú­lyosan is érintő csapást szabadí­tottak ránk az égiek, hátha ettől észhez térünk. (A koronavírus jár­vány több kárt okozott a világ­gaz­daságban, mint az emléke­ze­tes 1929-33-as válság.) Lehet, hogy ezen is hamar túltesszük magun­kat. De nem baj. A következő csapás még nagyobb lesz. Hátra van még hat ló az Apokalipszisből. Ha ezek sem térítenek bennünket jó útra, kiirtanak minket. Selejtesnek minősülünk, és a helyünket elfoglalja egy életképes, környezetkímélő civilizáció. Nem lesz nehéz dolguk, mert az új aranykorban szabad utat kap a paradigmaváltás, melynek következtében eltűnnek a régi környezetkárosító technológiák. Az éter kihasználásával, munkára fogásával egy egészen más világ köszönt ránk. Földi mennyország lesz a bolygónk. De ezt csak kevesen fogják megérni.

 

Boldogságkeresés

 

A hazai sajtóban tallózva sok olyan írásra lelhetünk, amelyek jól kiegészítik, még teljesebbé teszik a korábban tárgyalt témákat, így érde­mes felele­veníteni őket. A le­szűr­he­tő tanulságokat illetően igen érde­kes vitát kezdeményezett a Nők Lap­ja 1994. végén, „Hová tűntek a fér­fiak?” címmel. Mosta­ná­ban ugyan­­is egyre több nő teszi fel ezt a kérdést, és nyilván nem ok nélkül. Az olva­sói levelek alapján az az összkép rajzo­lódott ki, hogy a fér­fiak nem tűntek el, csak a hát­térbe húzódtak, és védekeznek. Úgy lát­szik, hogy a bajok fő okozója az emancipáció, vagy talán ennél is bonyolultabb a helyzet? Min­den­esetre az alábbi nyi­latkozatokból egyér­telműen kivilág­lik, hogy már a nők sem rajonganak annyira az egyen­­jogúságért, úgy ér­zik, hogy a küz­delem során elvesz­tettek valami nagyon fontosat, és már kezdik bánni az egészet.

Az egyik megkérdezett így véle­kedett erről: „Véle­ményem szerint akkor szúrtuk el a dolgot, ami­kor az öntu­dattól vezérelve elkezdtünk dol­gozni. Ez visszafordíthatatlan válto­zásokat eredményezett a férfi-női sze­repekben.” Szociológusok és pszichológusok megállapították, hogy a XX. század második felében igényeink olyan magas­ságba szöktek, ahová az egykeresős családok nem érhetnek el. Ma már egy ember képtelen megvalósítani a fogyasztói társada­lom által kiter­melt égig érő álmokat, így a nők az 1950-es évektől egyre nagyobb számban kezdtek el dolgozni. A leg­többen kénytelen-kelletlen tették ezt, de sokan voltak, akik elérke­zettnek látták az időt, hogy végre kilépjenek a 3K (Kinder–Kirche–Küc­he) szerepköréből, és bizonyítsa­nak. Hamar kiderült, hogy nem csak gyerekszülésre alkalmasak, ha­nem az élet szinte minden területén megállják a helyüket. Azóta töret­lenül, egyfoly­tában bizonyítanak; annak elle­nére, hogy ezernyi elő­ítélettel kell megküz­deniük. Szá­mukra újdonság a kar­rier, az anyagi függetlenség, ezért szinte ro­hammal vesznek be minden eddig leküzdhetetlennek tűnt akadályt. Azon­kívül, hogy helytállnak a munkahe­lyü­kön, mindig ápoltak, a legtöbbjük rendszeresen sportol, vagy valamilyen kondicionáló tornára jár. Tudják, hogy nem hagyhatják el magukat, mert ver­senyben vannak, és még sok a behoz­ni­valójuk.

Így látja ezt az egyik nyilatkozó: „Reggel van, ülök a villamoson. A csúcsforgalom miatt araszolnak mellettem az autók. Egy idő után felkapom a fejem, szinte minden kocsi­ban nő ül. Frissek, elegánsak, és már messziről szembeötlik a divatos frizura, a gondosan kozmetikázott arc. Gyapjú kosztüm, nyersselyem blúz, puha sál, természetesen mindez egymással harmonizáló, pasztellszínekben. Az ülésen számzáras diplomatatáska, a kézen drága autóskesztyű, min­denütt ízlés és biztonság. A finom női kezek határozottan nyúlnak a sebváltóhoz, és a harisnyás lábak biztosan nyom­ják a gázpedált. Egyedül ülnek a legújabb nyugati kocsikban, amelyek ráadásul még tiszták is. Kétségtelen, hogy ­végig az úton sikeres nők ülnek a volán mögött. Ahogy elnézem őket, szinte már érzem a gőzölgő kávé illatát, amit nem ők, hanem nekik főznek, amint beérnek a munkahelyükre. Ez a tartás és ambíció azonban nem csak a munkába igyekvő, hanem az áruházakban vagy a piacon bevásárló nőknél is megfigyelhető. Sokan hatalmas szatyrokat cipelnek, ennek ellenére csinosak, gondozottak, látszik, hogy nem engedik el magukat.”

Egészen más viszont a helyzet a férfifronton. Az egyik olvasót idézve: „Bár­merre járok, feltűnően kevés a gondozott külsejű férfi. Eleresztett pocak, másnapos szakáll, kitérdelt nadrág, és az arcokon teljes érdektelenség. Még ha rendben van minden, akkor sem izgalmasak. Ne értsenek félre, nem Adoni­szokat várok hosszú sorokban, de a csinos és ápolt nők mellett alig akad egy valamire való férfi. Eltűntek a jó kvali­tású, nívós férfiak. Akik maradtak, azokkal meg nem sokra megyünk. Napjaink lovagjai kopott nadrágjukban, kopott álma­ikkal néhány órás, jobb esetben egy éjszakás győzelemre vágynak csak. Hasonló állapotok uralkodnak a munkahelyeken is. A férfiak számára a munkahely magától értetődő, természetes közeg. Éppen ezért eddig nem is nagyon strapálták magukat, hiszen nem voltak rákényszerítve. Most azonban ott vannak a sarkukban az ambiciózus nők, akik már nem elégszenek meg a beosztott állásokkal, hanem egyre feljebb törnek. Ma már nem csupán a tanári, orvosi, ügyvédi pálya nőiesedik el egyre jobban, hanem a közéletből is kezd eltűnni a férfi. A legfőbb vezetők ugyan még férfiak, de a nők olyan intenzíven, dinami­kusan haladnak előre, hogy az első vonalba való berobbanásuk csak idő kérdése. A patriarchális társadalomból tehát lassan haladunk a matriarchális felé.”

A jelek szerint ez nem helyi sajátosság, hanem világjelenség. Feltehetően az az oka, hogy a világ túlélésre játszik, valamilyen rejtélyes erő segítségével így próbál meg védekezni a férfimentalitás ellen. A férfiak ugyanis a dur­va, kegyet­len, agresszív visel­kedésükkel előbb-utóbb rom­ba döntik a világot. Ezzel szem­ben a hétköznapok hő­seinek is tekinthető nők sze­lídek, kedvesek, nincs ben­nük előítélet, és kevésbé haj­lamosak az elhamarkodott vé­lemény­alkotásra. Ezen túlmenően óriá­si empátiával ren­delkeznek a társadalom prob­lé­mái iránt és a legnehezebb élethelyze­tek­ben is tudnak szépsé­get, meleg­séget és sze­retetet árasztani magukból. Ezt a csodálatos képessé­gü­ket azonban eddig csak a család fenntar­tása ér­dekében hasznosíthatták, mi­vel a hata­lom a férfiak kezé­ben összpontosult. Az agresszivitással pá­rosuló hatalom viszont vég­zetes következményekkel jár­hat a világra, ezért civilizációnk megmentése érdekében szükség van a váltásra.

A hatalom sikeres átvéte­lét elősegíti, hogy a női nem­nek roppant erőtartalékai van­nak. Ez arra a fejlődéstani kü­lönbségre vezethető vissza, hogy a nők nem engedik el­sorvadni magukban érzelmi és ösztönvilágukat. Pszicho­lógiai adottságaiknál fogva jobban koncentrálnak a csa­ládra, onnan merítenek ener­giát, így meg tudták őrizni magukban azt az ősi, biz­ton­ságot adó alapot, amelyből töb­bek között a hihe­tetlen szí­vós­ságuk és türelmük ered. Ráadásul a nők az élet prob­lémáinak a megoldásában is hajlékonyabbak, rugal­ma­sab­bak, a férfiaknál ritkáb­ban ve­zérli őket rögeszme, vagy szellemi hiúság. Na persze, vannak rossz tulajdonságaik is. Sokak sze­rint hisztérikusak, hajlamo­sak az intrikára, szeretnek pletykálkodni, túlérzékenyek és nagyon hullámzó a ke­dély­­állapotuk. Ezzel szem­ben jellemző rájuk az önzet­len szeretet, a gondoskodás, a megértés. Ezenkívül humá­nusak, és a szerelmi kapcso­latoktól eltekintve az élet min­den területén jóval becsü­letesebbek, mint a férfiak. A változtatás szükségszerűsége egyre több emberben tudato­sul, így nem lehet véletlen az egyik vitapartnernek az a megjegyzése, hogy: „Ha a család lelke a nő, akkor a világ lelke is nő kell hogy legyen.”

 

Visszatérve az emancipációra, a nők tömeges fellépése a munkaerőpiacon váratlan következményekkel járt. Miután megjelent az ön­tudatos, célratörő, menedzser típusú nő érzéki mosollyal és okosan beosztott időrenddel, átrendező­dött a munkahelyi hierarchia. A tűsar­kon tipegve bizo­nyí­tó nők mellett sok férfi asszisztenssé vedlett. A szerep­vál­tás azonban nem állt meg itt. A férfiak­nak egy idő után kötelező volt megje­lenni feleségük szü­lőágyánál, még akkor is, ha nem igazán akaródzott ne­kik. A feminista társada­lom pszichikai agressziója oly haté­konnyá vált, hogy sok férfi egyenesen szégyellte, hogy nem tudja szoptatni újszülött gyerme­két, ha már megszülni képtelen volt. Ezután szinte termés­ze­tesnek tűnt, hogy az újsütetű apák egy­re nagyobb szám­ban bukkannak fel a játszótereken ba­bakocsit tolo­gatva, vagy a bevásár­ló­központokban, amint bébitápszereket, cumisüvegeket és eldobható pelenkákat vásárolnak. Sehol egy ing, zakó, nyakkendő, vékony puha garbóban babusgatják gyermekeiket, miközben feleségük játssza a kemény nő szerepét, „férfiasan” helytáll a munkahelyén. Otthon főznek, mosogatnak, takarítanak, és elfoglalt feleségüket jószerint csak reggel, fogmosás közben látják. A családi élet cédulás üzengetések formájában zajlik.

A legtöbb családban viszont ennél is rosszabb a helyzet, mert a megnövekedett igények, vagy az egy ismeretségi körbe tartozó családok közötti rivali­zálás miatt úgy döntenek, hogy szükség van mindkét fél keresetére. Ilyenkor alig hogy megszületik a gyerek, bedobják a bölcsödébe. Az emancipált nő ugyanis már nem szoptat, nem főz, nem marad ott­hon. Rohan vissza a munkahelyére, nehogy valaki lekö­rözze. A gyermeknevelés mellett nem jutna elég ideje önmagára sem. Nem járhatna rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz. Nem tekereghetné végig a butikokat, hogy méregdrágán összevásárolt puccos göncökben tetszelegjen a környezetének, és a gyerekének. Egy gyermek számára azonban a női szépséget még a nyugtató szó, az óvó tekintet jelenti. Régebben a nők a megbocsátás művészei voltak. Az édesanya szavai ugyanúgy simogattak, mint a kezei. Korunk emancipálódott, csak önmagukkal törődő hölgyei mellett azonban esélye sincs arra, hogy ezeket az érzéseket átélje. Újabban már a gyermekükért felelősséget vállaló szülők sem képesek ideális nevelési körülmé­nyeket terem­teni, mivel napjaink egyre nehezedő gazdasági viszonyai kiköve­telik a kétkeresős családmodellt. Emiatt a gyermek­neveléssel foglalkozó férjek is kénytelenek visszatérni a munkahelyükre. Ekkor a család anyagi helyzete könnyebbé válik ugyan, a férfiak tekintélye azonban ettől sem áll helyre, mert a feleségük rendszerint többet keres.

Így ír erről egy férfiolvasó: „Hogyan legyen valaki a saját szemében is igazi férfi, ha a felesége az ő keresete mellé két­szer-háromszor annyit tesz le? A családfő gyomra diónyira szorul össze, ha anyagi gondokról van szó. Sok férfi abba a tudatba megy tönkre, hogy nem tudja eltartani a családját. Akármerre nézek, a férfiak komor arccal járnak, elveszítették büszkeségüket, önbecsülésüket. Sok családban már nem a férfi az úr, és ehhez nem kell papucsférjnek lenni, hogy így legyen.” Ezt a visszás helyzetet egy 10 éves gyerek ekképpen fogalmazta meg az iskolai dolgozatában:

 

Az én apukám harmincöt éves.

Az én apukám jócskán kopasz és ősz.

Az én apukám nagyon szeret minket.

Az én apukám huszonnégy órás szolgálatban dolgozik.

Az én apukám keveset keres.

Az én apukám sokszor nagyon szomorú.

Pedig mi szeretjük őt.

Akkor miért ilyen szomorú?

 

A tehetetlenség miatt érzett szégyen és elkeseredés következtében a férfitársadalom egyre gátlásosabbá válik. A fér­fiak tehát nem tűntek el, csak rejtőzködnek. A sok követe­lőző, büszke nő mellett nem merik demonstrálni férfias­sá­gukat. Félnek, hogy nevetségessé válnak egy esetleges megmérettetéskor. A végzetes sebet azonban nem az emancipáció ejtette a férfiakon, hanem az, hogy a nők után a társadalom is megerőszakolta őket. A világ szinte valamennyi országában olyan törvények vannak érvényben, amelyek védik, gyámo­lítják a „gyenge” nőt. Különösen nagy gondot fordít minden kultúrállam a család védelmére, és ebből sok visszás helyzet adódik. Mint tudjuk, ma már minden második házasság válással végződik. A fenti törvények értelmében nem nehéz kitalálni, hogy ki húzza a rövidebbet.

A rendeletek automatikus alkalmazása következtében a bíróságok szinte minden esetben az anyának ítélik a közös gyermeket, más megoldás elkép­zelhetetlen. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi szedheti a sátorfáját, a válás kimon­dása egyet jelent a kisemmizésével. Szerencsésebb helyzetben vannak a gazdag családok, ahol van min osztozkodni, de sajnos a legtöbb házaspárnak ma még csak arra van lehetősége, hogy egy kis lakást szerezzen, és azt berendezze. Ezek után nincs más választás, mint hogy az egyik félnek mennie kell a közös otthonból, a családi béke megőrzése végett. A bírák azzal védekeznek, hogy ők nem nő-, hanem gyerekpártiak, de miután a gyereket minden esetben az anyának ítélik, így vele együtt megkapja mindazokat a vagyontárgyakat, amelyek a zavartalan felneveléséhez szükségesek. Lakásból azonban csak egy van, és legtöbbször az is olyan kicsi, hogy műszakilag megoszthatatlan, ezért a bíróságok tehetetlenek. A volt férj elvileg kérhetné, hogy jogos igényeit a lakásban található ingóságok egy részével elégítsék ki. Egy jóérzésű férfi azonban nem húzza ki gyermeke feje alól a párnát, de még a televíziót sem viszi el tőle. Így nem marad más, mint hogy „egy szál gatyában” távozik hazulról. Nem elég azonban, hogy elveszti teljes vagyonát, hanem a tetejébe még gyerektartást is kell fizetnie, ami két gyerek után már a nettó keresete 40%-a. Lakás híján méregdrága albérletbe kény­szerül, a jövedelme maradéka pedig olyan csekély, hogy még fenntartani sem tudja magát, nemhogy új otthonról gondos­kodni. Emiatt fokozatosan elindul a lejtőn lefelé, egyre lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, és nem egy esetben a hajléktalanok nyomorúságos sorsára jut.

Eközben a volt feleség újra férjhez megy, és ezáltal a csa­ládi jövedelem minimum a duplájára növekszik. Ehhez jön még az elvált férj jövedelmének majdnem fele, gyermektartás címén, merthogy a saját gyermeke neveltetéséről mindenki köteles gondoskodni. Mindemellett ott van az albérleti díjaknál jóval alacsonyabb rezsiköltségű, kényelmesen beren­dezett lakás, tehát vígan éli az életét. A legtöbb nő mindezt helyénvalónak tartja, és úgy véli, hogy ez a sors büntetése a galád férjek számára, akik nem átallnak elválni hitvesüktől.

Sok esetben tetézi a férfi szenvedéseit, hogy a volt fele­sége elzárja előle a gyermekeit is, megtagadja a láthatást, így próbálván megbosszulni a hiúságán esett csorbát. Az sem érdekli, hogy különösen fiúgyermek esetén mek­ko­ra ­veszélyt rejt magában az így kialakuló helyzet, amit csak súlyosbít a legtöbb pálya el­női­esedése. Ma már a cson­ka­családokban felnövő fiúk 18 éves korukig nem látnak fér­fiviselkedési mintát maguk kö­rül, mert az anyjuk egyedül nevelte őket. Az óvodában és az iskolában is nők egyen­get­ték az útjukat, így férfit csak akkor látnak szemtől-szemben, amikor besorozzák őket kato­ná­nak. Azonban sokan men­tesülnek ettől a „traumától”, mert a statisztikai kimutatások szerint a kényeztetés, a moz­gáshiány, valamint a környe­zetszennyezés következtében a mai fiatalok 40%-a mind fizikailag, mind idegileg alkalmatlan a katonai szolgálatra. Most már a nagybajuszú őrmester sem nevelhet férfit a nyámnyila fiúkból, mert a magyar parlament 2006-ban eltörölte a kötelező katonai szolgálatot.

A nemek közötti harcban az utód nem cél, hanem eszköz a másik feletti hatalomért, az anyagi javakért folytatott küz­delemben. Nem cso­da, hogy ilyen körülmények között a férfiak ódzkodnak a házasság­nak még a gondolatától is, és nem akarnak po­tenciális áldo­zattá válni. Tudat alatt szin­te rettegnek attól, hogy sors­tár­saikhoz hasonlóan róluk is „lenyúzzák a bőrt”, és tönk­reteszik leendő gyermekeiket. Ezt látva még a széptevéstől is elmegy a kedvük, mert mint ahogy a közismert mondás tartja: „Minden udvarlás magá­ban rejti a házas­ság ve­szélyét.”

Mindezen bajok, tragédiák könnyen elkerülhetők lennének, ha alkalmaz­nánk a nálunk fejlettebb civilizációk módszereit. Az előző civilizációk egyikében, a jelenleg kéreg alatt élő Agartha-ban senki sem kezdhet családalapításba, amíg el nem érte az ehhez szükséges érettséget és felkészültséget. A Telos városában élő Adama főpap szavait idézve: „Nem engedjük, hogy gyer­mekek szüljenek gyermeket, ahogy ti teszitek a felszínen. Az egymás iránt mély érzelmi kötődést érzők először egy olyan házasságot kötnek, amely nem feltétlenül tart örökké. Összeházasodnak, és együtt élnek, tanítják egymást, együtt érnek, fejlődnek, megtapasztalják az életet, és nem utolsó sorban a lehető legtöbb örömöt lelik egymásban. Mindezt addig gyakorolják, amíg mindkettőjük nagyon mély boldogságot és teljes elégedettséget érez a kapcsolatuk alatt. A második típusú házasságunk az elkötelezett házasság. Csak az ebben élőknek lehetnek gyermekeik, csak ők hívhatnak meg új lelkeket a közösségbe. A házasság, a családalapítás nem játék. Először egy próbaházasság történik, ahol eldől, hogy összeillenek-e a felek. Ha nem, elválnak. Ha igen, akkor jön a második fázis, az elköteleződés.” Végül megjegyezte még, hogy: Ebben a világban a deviancia fel sem merül. Nincsenek „szivárványos közösségek”, mert ez nem normális.

A próbaházasság intézménye nálunk sem ismeretlen. A nyugati világban egyre többen alkalmazzák; úgy hívják, hogy élettársi kapcsolat. Az élettársi viszonnyal azonban az a baj, hogy nem jár semmilyen jogi kötöttséggel. Ebben a szituációban nincs kényszer vagy függőség, amely valamelyik felet megalkuvásra késztetné. A folytonos egymásra figyelés, az indulatok visszatartása, a veszekedések kerülése egy idő után azonban jelen­tős belső feszültséget okoz. Ha a hosszan tartó élettársi kapcsolatot később házassággá alakítják, mindkét fél szabadjára engedi az indulatait, kiadják magukból a korábban felgyülemlett mérget, ami teljesen tönkreteszi a kapcsolatot.

Sokkal jobb megoldás lenne a polgári és az egyházi esküvőt kettéválasztani. A fiatalok először csak polgári esküvőt tartanának, majd pár év múlva, amikor már jól összecsiszolódtak, és gyereket szeretnének, akkor Isten áldását kérnék a házasságukra. Most az ifjú pár a házasságkötő teremből azonnal rohan a templomba. Na, nem azért, mert annyira vallásosak lennének, hogy Isten áldása nélkül elképzelni sem tudnák az együttélésüket. A házasulandó feleket az egyházi esküvővel járó pompa, ceremónia vonzza. Meg akarják mutatni a násznépnek, hogy ők nem akárkik, nekik hetedhét országra szóló lakodalomra is futja. Ennek elengedhetetlen rituáléja a templomi esküvő, kerül, amibe kerül.

Pedig nem tennék ezt, ha tudnák, hogy ez milyen veszélyekkel jár. A templomi esküvő ugyanis nem csak egy látványos rituálé, hanem Istennek tett szent eskü. Isten pedig komolyan veszi a neki tett esküt. Miután a felek kinyilvánítják házasulási szándékukat, Isten előtt megesküsznek, hogy holtomiglan, holtodiglan kitartanak egymás mellett jóban, rosszban. Aztán rá fél évre elválnak. Utána nem tudják, hogy miért éri őket egyik csapás a másik után. Eszükbe sem jut, hogy különböző bajaik és betegségeik oka, hogy megszegték Istennek tett fogadalmukat. Isten nem kedveli az esküszegőket, és nem védelmezi őket a különböző sorscsapásoktól. A legenyhébb büntetés, amit kiszab rájuk, az álmatlanság. Elveszi tőlük a nyugodt éjszaka, a kipihenten ébredés korábban természetesnek tartott állapotát. Emiatt világszerte több száz millió ember szenved krónikus álmatlanságban, és még csak nem is sejtik, hogy miért.

Ebben az egészben az a legrosszabb, hogy a büntetés életfogytiglan tart. Nincs bűnbocsánat. Szabadulást csak a halál jelent, ami jóval korábban érkezik, mivel az álmatlanságból, a kialvatlanságból eredő legyengülés idővel különböző betegségeket vált ki, ami idő előtt sírba teszi a vétkes felet. Ennél már csak az a rosszabb, ha a válás után nem történik semmi. Ez nem jelenti azt, hogy Isten megbocsátott. A kevésbé fejlett lelkeknél a karma gyakran alkalmazza a halasztott törlesztést. Ilyenkor a büntetés a vétkes fél valamelyik későbbi életében történik meg. Akkor, amikor már komolyabb feladatok várnak rá, amikor kialvatlanságból eredő erőhiány a leginkább akadályozza őt a munkájában. Ilyenkor emberfeletti küzdelmet folytat életerejének fenntartásáért, és sejtelme sincs róla, hogy ennek mi az oka. Élete végén, a túlvilágon azonban megtudja, és tanul belőle. A következő életében már biztosan nem fog Istennel felelőtlen játékokat folytatni.     

A krónikus álmatlanságot a hajszolt életmód, az állandó idegeskedés is kiválthatja. Ez szerencsésebb eset, mert ezen lehet segíteni. Sokan altató tablettákkal próbálkoznak, de ez nem a legjobb megoldás. Az altató vegyszerekhez egy idő után hozzászokik a szervezet, és emiatt egyre erősebb tablettákra van szükség a kívánt hatás eléréséhez. Egy idő után a sok vegyszer méreggel telíti a szervezetünket, és mellékhatásai folytán különböző betegségeket vált ki. A legjobb megoldás az idegességet kiváltó ok megszüntetése lenne. Ha ez nem megy, próbálkozzunk természetes gyógymódokkal. Ezek egyike az akupunktúra, illetve annak modernebb és általunk is alkalmazható változata, a mag­netopresszúra. Az akupunktúrás szakkönyvek több tucat pontot javasolnak az álmatlanság megszüntetésére. Ezek közül leghatékonyabbak az úgynevezett Shen Men pontok. Ezek egyike a fülön található, a felső régióban. (Pontos helyét lásd az Ezoterikus körképhez mellékelt akupunktúrás térképeken.) A másik pont nem más, mint a Vérerek ura meridián szedáló pontja, amely a csuklóhajlat közepén található. Stimulálásával energiát vonunk el a Vérerek ura meridiánból, ami megnyugtatja a szívet, és nagymértében enyhíti az álmatlanságot.

 

Jogrendszerünk más téren is hát­rányos megkülönböztetésben ré­szesíti a férfiakat. Ez esetben nem a bírói megalkuvás hozza lehetet­len helyzetbe az erősebb nem kép­viselőit, hanem a rész­rehajlás, ami abból fakad, hogy a paragrafusok nem tartanak lé­pést a fejlődéssel. Ez az álla­pot főleg a tehetős férfi­ak kö­rében szedi az áldozatait, és bot­rányos esetek növekvő szá­ma láttán mind többen véle­ked­nek úgy, hogy ma már nem a nőknek, ha­nem a férfiaknak kellene harcol­ni­uk az egyen­jogú­ságért. Egy állam jog­rend­szere csak akkor lehet de­mok­ratikus, ha minden polgára szá­­mára ugyanazokat a jogokat biz­tosítja, nemre, szárma­zásra és felekezeti hovatartozásra va­ló tekintet nélkül. Szinte nincs is olyan ország, amely ne biz­tosítaná a nőknek a gyer­mek­vállaláshoz való jogot. Min­den nőnek jogában áll eldönteni, hogy akar-e gyere­ket, vagy sem, és a társadalom igen sok lehetőséget kínál számukra, hogy elhatározásuknak érvényt sze­rezzenek.

Ez a jog azonban egyáltalán nem illeti meg a férfiakat. Ma a világ egyetlen államának jog­rend­szerében sem található olyan paragrafus, amely kimondaná, hogy egy fér­finak is jogában áll eldön­teni, hogy kitől akar gyer­meket, és mikor. A nők már a XX. század elején el­nyerték a rendelkezési jogot a saját testük felett. A férfiakat még ma sem illeti meg ez a jog. Amennyiben egy házasságon kívüli kapcsolat nem kívánt terhességgel végző­dik, akkor beindul az „igaz­ságszolgáltató” gépezet, ami au­tomatikusan a férfit marasztalja el ezért a „balesetért”, és ennek összes jogi és anyagi követ­kez­ményeit a nyakába zúdít­ja. Pe­dig az orvostudomány je­lenlegi fejlettségi szintje mellett egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy nő teherbe essen. Még ha a másik fél nem fordít gon­dot a védekezésre, neki akkor is megvan erre a lehetősége. Vé­letlen teherbe esésre csak a tájé­kozatlan kamaszok hivatkoz­hat­nak; erről azonban nem ők, ha­nem a felügyeletüket ellátó fel­nőttek tehetnek, akik elmu­lasz­tották őket felvilágosítani.

Más esetekben ma már a leg­több házasságon kívüli ­teherbe esés előre kitervelt, szándékos akció következménye. Sok nő kihasználva a jogegyenlőtlen­sé­get gazdag férfiakat szemel ki magának, és a női praktikák minden eszközét latba vetve csapdába csalja áldozatát. Azután eljátssza a megejtett nő szerepét, és a bíróság által megítélt milliós vagyont zseb­re vágva vidáman éli az életét. Ha a kiszemelt balek nem elég gazdag ahhoz, hogy egyösszegű „kártérítést” fizessen, akkor élete végéig küldheti a tetemes összegről szóló csekkeket nem kívánt magzata fondorlatos anyjának. Rendszerint még ha akarná sem lehet ennél több köze a gyermekéhez. Az apa, illetve a családja csak akkor látják újra a jog által szentesített utódot, amikor a kárvallott örökösödési tárgyalása ­folyik. A háttérben ott áll a harcias anya, mert a törvény szerint az ő gyermeke sem alábbvaló a férfi választott családjánál, tehát az elhunyt utáni örökség neki is jár. Nem éppen szívderítő helyzetüket látva a férfiak mind gyakrabban hangoztatják: „Természet adta fölényüket kihasználva a nők lassan olyanná válnak, mint egy időzített bomba. Életveszélyes hozzájuk nyúlni.”

Ez a lassan általánossá váló vélemény, a nőktől való félelem társadalmi szinten igen káros következményekkel jár. Fokozza a nemek egymással szembeni fenntartását, gyanakvását, ami a házasságkötések, és a népszaporulat további csökkenésében nyilvánul meg. Megoldást csak a jelenlegi elfogult törvénykezési rendszer megváltoztatása hozhatna. Tudomásul kellene venni, hogy a bűnözés beférkőzött társadalmunk minden szférájába. A bűnöző hajlamú nők nem bankrablással szereznek pénzt maguknak, hanem kihasználják a jog részlehajlását. Azt a múltból eredő törvénykezési rendszert, amikor még nem volt egyenjogúság a nemek között, és ezért a nők védelemre szorultak a férfiakkal szemben.

Ma már azonban megváltozott a helyzet, de a törvények ehhez nem alkalmazkodtak. A jogalkotóknak fel kellene ismerni végre a bűnözésnek ezt a rafinált, rendkívül kifinomult eszközökkel folytatott módját. Különbséget kel­lene tenni a tisztességes nők, és a nőstény hiénák között. Nem csak az a bűnöző, aki a nyílt utcán rálő az áldozatára, és kirabolja. Azok is a bűn útját járják, akik kíméletlenül rávetik magukat mindenre, ami­ből csak hasznot lehet húz­ni. Gát­lástalanul kihasználnak min­denkit, lelkiismeret-furda­lás nél­kül átgázolnak bárkin, aki az útjukba kerül. Céljaik elérése érdekében senkire, és semmire nincsenek tekintettel. Ennek ma­gatartásnak egyik meg­nyil­vá­nu­lási formája, hogy egyes nők testi adottságaikat kihasz­nálva gyanútlan férfiakat csal­nak tőr­be. Ez a bűnözési ág csak ha­tá­rozott intézkedésekkel szá­molható fel. Ki kell nyilvá­ní­tani, hogy a spermatolvajlás a rablásnak egy minősített esete. Előre kitervelt, alaposan meg­fontolt formája. Ami most bírói közreműködéssel folyik nem más, mint állami jóvá­hagyás­sal, folytatólagosan elkövetett markecolás. Ennek a gyakorlatnak legismertebb áldozata Boris Becker, akit egy étterem mosdójában orálisan fixált egy fotómodell. Az élelmes hölgy lefa­gyasztatta az így nyert sper­mát, és később egy orvossal megtermékenyítette magát. 9 hónap múlva meg­született az eredmény, egy kis­lány. A világhírű teniszező pe­dig fizetett, mint a katonatiszt.

Mivel a jelenlegi fogamzásgátló módszerek nem száz­szá­zalékosak, néha előfordul olyan teherbe esés is, amelyet egyik fél sem kívánt. Ez a probléma viszont könnyen meg­oldható ter­hességmeg­szakító tablettával. Sajnos ezt a nyu­gati országok­ban elter­jed­ten alkalmazott egy­szerű és koc­­ká­zat­men­tes mód­szert nem min­­denütt használ­ják. Egyes álla­mok orvostár­sa­dalma az er­kölcs­­csősz szerepében tetsze­­legve rá­kény­sze­ríti a nőkre az abor­tuszt. Ez a ma már szük­ség­te­len műtéti be­avatkozás azon­ban nem csak meg­alázza a nő­ket, ha­nem sok esetben meg­­fosztja őket a ké­sőbbi gyer­mekvállalás lehe­tő­ségétől is. Ennél is kímé­le­tesebb eljárás a sürgős­ségi vé­de­kezés. A Yuz­pe-mód­szer azon a felisme­ré­sen alapul, hogy a megter­mé­kenyülés színhelye a petefé­szek, az osztódó sejt csak több napos vándorlás után ágya­zódik be a méhfalba. Ha a nő az aktust követő 72 órán belül a hagyományos fogamzásgátló tablettából bevesz két szemet, majd 12 óra múlva még kettőt, a beágyazódásra alkalmas méhnyálkahártya nem alakul ki, és az embriókezdemény kiürül a méhből. Ezt az eljárást a gyógyszerallergiások is alkalmaz­hatják, mert nem terheli annyira a szervezetet, mint a napon­kénti tablettaszedés. A Yuzpe-módszer klinikailag kimutatott hatékonysága 95%, ami nem sokkal marad el a naponkénti tablettaszedés 98%-os hatásfokától. A kórhá­zaktól is lehet kérni speciális tab­lettát erre a célra. Ez 72 órán belül alkalmazva önmagában is megakadályozza a terhességet. (Bővebb információ a 431 4391 telefon­szá­mon kapható.)

Érdekességként megem­lít­hető, hogy a földönkívüliek úgy aka­dályozzák meg a nem kívánt ter­hességet, hogy a pete­vezetéket két áttetsző hártyával lezárják. Ezek a membránok természe­te­sen szövetbarát anyagból van­nak, és bármikor eltávolít­ha­tók. Így nem éri semmilyen vegyi behatás a testet, és a mecha­ni­kus védekező eszközök irritá­ciójával sem kell számolni. Mű­téti beavatkozásra sincs szük­ség, mint a pete­vezeték-elkö­tésnél. Ráadásul ezeknek a hártyáknak a kiala­kítása még a spirál felhelyezésénél is kevesebb bonyodalommal jár, ami minimalizálja a költségeket. Érthetetlen, hogy a sterilizálásnak ez a legegyszerűbb módja nekünk miért nem jutott eszünkbe, hiszen a meddő nők túlnyomó része petevezeték-elzáródásban szenved, ami semmilyen mel­lékhatással sem jár, azon kívül, hogy az illetőnek nem lehet gyermeke.

Ennek a módszernek a széleskörű alkalmazása megakadályozná a világ túlszaporodását, és megóvná a megerőszakolt nőket a nem kívánt terhességtől. Meggátolná a férfiak csapdába ejtését is. A nők ugyanis csak az erre a célra kiszemelt férfi írásos beleegyezésével vállalhatnának gyermeket. Ha a nőgyógyászok csak a leendő apa közjegyző előtt tett hiteles nyilatkozatának felmutatásával távolíthatnák el a petevezetékeket lezáró bőrhártyát, akkor nem sok esélyük lenne a gazdag férfiakra vadászó nőstény ragadozóknak, a spermatolvajoknak. A házasságban élőknél természetesen nem lenne szükség ilyen nyilatkozatra. A férjes asszonyok a férjük beleegyezése nélkül is alávethetnék magukat ennek a műtétnek. A házasság célja ugyanis a családalapítás. Aki megházasodik, az egyúttal gyereket is vállal. Ha meg nem vállal, akkor ne nősüljön meg.

Járulékos előnye ennek a műtétnek, hogy visszaáll a természet rendje. A vegyi fogamzásgátlás megszűnésével a nők ismét teljes értékűek lesznek. Élettani tapasztalat, hogy a tüszőrepedés időszakában valósággal kivirulnak a nők. Megnő a szexuális étvágyuk, szívesebben járnak társaságba, és olyan illatokat bocsátanak ki, ami vonzza a férfiakat. A fogamzásgátló tabletta mindezen élményeket megszüntette, mivel gátolja a peteérést.

Azért is sürgősen meg kell reformálnunk a fogamzásgátlást, mert a jelenlegi tablettás módszer környezet­szennyezést okoz, ami ez esetben sajátos módon, a férfiak elnőiesedésében nyilvánul meg. Ennek szemmel látható következménye az elférfiatlanodás, a zavart ösztön- és érzelmi élet, valamint különféle társadalmi beilleszkedési problémák. Mind gyakoribb a hermafroditizmus (kétneműség). Az igazi bajok azonban a serdülőkorban kezdődnek, amikor megindul a férfivá érés. Az elnőiesedett fiúk szervezetében megjelenő férfihormon, a tesztoszteron szinte sokkolja a szervezetet, amely megpróbál védekezni a számára kellemetlen változás ellen. Ennek mind gyakoribb módja, hogy megtámadja a herét, rákot okoz benne, hogy elpusztítsa. Ezt megelőzően azonban már a magzati fejlődés szakaszában megindul a nemi szervek deformációja. Mindennek oka az öszt­rogén, ami az ivóvízzel jut a férfiak szervezetébe. Hogy miként kerül a vízbe a női nemi hormon? A fogamzásgátló tablettákat szedő nők vizeletével. Sok országban még ma sem tisztítják a szennyvizet, de ahol szűrik ott is jelentős mennyiségű ösztrogén jut ki az élővizekbe, onnan pedig az ivóvízbe.

Amerikai kutatók megállapításai szerint minden hatodik hím fekete sügér ivarmirigyeiben petesejtek növekednek. A halak interszexualitását is a különféle hormontartalmú gyógyszerek okozzák. A kutatók 9 folyó vízgyűjtő területének adatait tekintették át. Tovább rontják a helyzetet a pszeudo­ösztrogének, amelyek úgy viselkednek a szervezetben, mint a valódi női hormonok. Látszólagos ösztrogéneket tartalmaz a DDT, a PCP, a peszticidek, valamint számos kőolajszármazék. Ezek a vegyi anyagok már teljesen elárasztották a folyóinkat, melynek járulékos következménye a halak kipusztulása. A vízszennyezés korábban csak megtizedelte a halállományt, a fogamzásgátló tablettákból és a különféle vegy­szerekből kioldódó ösztrogén hatására azonban mind kevesebb lett a hím egyedek száma, melynek egyenes következménye a szaporodás megszűnése. Az ösztrogén hatására ez a folyamat meglehetősen sajátos módon, nemváltás útján megy végbe. Miután a halak nem csak isszák a hormondús vizet, hanem benne élnek, a hím halak női ivarszervet is növesztettek. Angliában a yorkshire-i Aire folyóban a hím populáció 100%-a mutatott elváltozást.

A későbbi kutatások megállapították, hogy a gyomirtó szereken kívül a háztartási tisztítószerek is megváltoztatják a fejlődő halivadékok nemét. Ezek a szennyvízbe került vegyszerek nem az ivarmirigyekre hatnak, hanem az agyban található aromatáz enzim elválasztására hatnak. Az aromatáz a tesztoszteron hormont alakítja ösztrogénné. A vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a háztartási tisztítószerek egyik hatóanyaga, a nonilfenol 270-szeresére, míg az atrazin nevű gyomirtó szer közel 200-szorosára növeli az aromatáz mennyiségét az agyban. Másutt azonban eddig sem jutnak el a hím egyedek, mert a folyóvizek magas méregtartalma következtében idő előtt elpusztulnak. A nyugati országokban tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a Szajnában már alig találhatók hím angolnák, azok is betegek. A német folyókban már csak elvétve vannak halak, és többnyire rákosak. A magyar halászok szerint hiába telepítenek a folyóinkba minden évben friss halállományt, a szerencsétlenek nem képesek életben maradni. Ha ez így megy tovább 3-4 év múlva a folyóinkból teljesen kipusztulnak a halak.

A víztisztító berendezése­ket elhagyó vízben is meghökkentő gyógyszerkoktél található: epilepsziaellenes- és szívgyógyszerek, reumaellenes szerek, vérnyomáscsökkentők, idegnyugtatók, valamint koleszterincsökkentők. Né­metországban már a talajban is kimutattak literenként 150 mikro­gramm gyulladásgátló ibuprofen hatóanyagot. A felszíni vizekben köhögéscsillapító bromhexánt és amkroxolt találtak. Ezeket a vegyi anyagokat semmilyen szűrővel sem lehet eltávolítani a vízből. Így aki manapság csapvizet iszik, egy egész patikát önt magába. Egy nemrég napvilágot látott tanulmány szerint a vezetékes vizet kb. 60 000 vegyi anyag szennyezi. Egy átlagos víztisztító üzem mindössze 30-40 vegyi anyag jelenlétét képes vizsgálni, és ebből kb. 20-at próbál kiszűrni. A fennmaradó 59 980-féle vegyszer akadálytalanul bejut a szervezetünkbe.

A növekvő mértékű vegyszertartalom miatt a szennyvíz már trágyázásra sem használható. Régebben a szennyvíziszapot kom­posz­tálásra, talajjavításra használták. A magas humusztartalmú földet a cserepes virágok ültetői is nagyra értékelték, ezért jó áron el lehetett adni. Újabban azonban már oly mértéket ért el a vegyszertartalma, hogy szinte mindenütt tiltják az alkalmazását. A kommunális szennyvízbe került nehézfém- és gyógyszermaradványok (különféle hatóanyagok, hormonok, antibiotikumok) túlélik a komposztban töltött hónapokat. Ezért a tehenészetek még szálas takarmányt sem vásárolhatnak olyan földekről, amelyekre szennyvíziszapot vagy hígtrágyát terítettek. A szennyvíziszappal már csak egy dolgot lehet tenni, elégetni. A környezetszennyezés és a klímaösszeomlás hatásairól azonban még bőven lesz szó, ezért most térjünk vissza az eredeti témára.

 

Az emancipáció tehát alaposan megváltozatta a férfiak és a nők egymás közötti viszonyát. Alárendeltségről már szó sincs. Ennek ellenére a hódolatról továbbra sem hajlandóak lemondani a nők, a megváltozott helyzetben is igényt tartanak a bókokra, a lovagias bánásmódra. A férfiak zöme viszont az erős akaratú, magabiztos nők szívét meg sem próbálja birtokba venni. Sőt a hosszú ideje tartó passzivitásnak az lett az eredménye, hogy a legtöbbjük ellustult, már nem nyitják ki az ajtót a gyengébb nem képviselői előtt, nem segí­tik fel a kabátjukat, és nem ostromolják őket rózsacsokrokkal, költői bókokkal. Ha egy konzervatív beállítottságú nő szóvá teszi ezt a viselkedésváltozást, hamar megkaphatja az udvariatlanság elkövetőjétől, hogy: „Amikor a nők eredeti státuszukat visszautasítva emancipálódtak, lemondtak a nemüknek addig járó tiszteletről is.” A közvélemény-kutatá­sok is azt bizonyítják, hogy a férfiak belefáradtak az udvarlásba. Egy szexológus nemrég körkérdést tett fel a pácienseinek:  

−  Mit tenne, ha Csipkerózsika önre várna az erdőben?

−  Továbblovagolnék.

−  Miért?

−  Túl bonyolult, macerás az ismerkedés.

Egy önkritikus nő leveléből idézett részlet szerint: „A férfiak többsége belefáradt a XX. század velük szemben támasztott követeléseibe, és feladták a harcot. A nők helyzete viszont egyre könnyebb. Az ő életüket segíti a technika, őket védi a törvény, nekik hízelegnek a reklámok. A fiatal lányok karriert, pénzt, diplomát és jóvágású, gáláns udvarlókat akarnak, sőt követelnek az élettől. Ha nem kapják meg mindezt egyszerre, kiborulnak, hisztériásak, csalódottak lesznek. Azután csodálkoznak, hogy menekülnek előlük a férfiak. El kellene végre döntenünk, hogy mit várunk a férfiaktól, kézcsókot, vagy karrierünk méltánylását; mi a fontosabb nekünk, a gyengédség, vagy az elismerés?”

Egy másik önkritikus vélemény sze­rint: „A férfiakat meg­lehetősen idege­síti, hogy nem tudják hová tenni a megváltozott nőt. A megszerzett tudás­sal együtt elvesztettük a hamvasságun­kat. Túl kemények, túl öntudatosak let­tünk. Nem nőként viselkedünk, de el­várjuk, hogy nagyon is nőként kezel­jenek bennünket.” Ezt a visszás hely­zetet így fogal­mazta meg a harmadik nyilatkozó: „Képtelenség, hogy egyszer férfi legyek, másszor meg nő. Öles betűkkel hirdetem, hogy én vagyok a kemény, kitartó harcos, aki mindenütt megállja a helyét. Közben meg otthon elvárom, hogy úgy kezeljenek, mint egy gyenge virágszálat, akit a széltől is óvni kell. Miért bánnának velem másként, ha a hímorosz­lán sze­repét játszom? Mitől tekintene a férfi egy fenevadat védelmezésre szoruló kisci­cájának?” A férfiak elnyomása az ero­tikában bosszulja meg magát. A nők a szexben egy erős hímet szeretnének lát­ni, de az, aki egész nap alárendelt volt, mitől kerekedne felül este? A jelenlegi állapot a férfiakon kívül már sok nőben is visszatetszést kelt. Nem egy közülük a férfi-nő szerepkör vissza­állítását sürgeti. Véleményük nagyfokú realitásér­zékről tanúskodik: „A nők túlságosan dominálnak, az élet min­den területén átveszik a kezdeményezést. A férfiakkal egyenlő jogokat köve­telnek maguknak, de nem vállalják az ezzel járó terheket. Amikor felmerülnek a férfi szerepkörrel együtt járó megpróbáltatások, mindjárt eszükbe jut, hogy nőnek születtek, és erre hivatkozva lazán letúrják magukról a kényelmetlenségeket.”

Sokakban az is visszatetszést kelt, hogy a nők gyakran mutogatják magu­kat félmeztelenül vagy különböző kihí­vó pózokban. Ilyenkor sem akarnak egyen­jogúvá válni a férfiakkal. Gátlástalanul kihasználják a női mivoltukból eredő előnyöket. Szexuális vonzerejük beve­tése közben nem jut eszükbe a fér­fiakkal való esélyegyenlőség. Azok a nők, akik már azt is szexuális zakla­tásnak tekintik, ha megbámulják őket az utcán, gátlástalanul mutogatják domborulataikat ország-világ előtt a különböző magazinokban, utcai plakátokon. Vajon amikor a „húspiacon” kínálják áruvá silányított testüket, nem jut eszükbe az emberi méltóságuk? Régen a lovakat és a marhákat szokták úgy mustrálni az állatvásáron, mint manapság a reklámfilmek forgatására tóduló nőket. Ilyenkor miért nem akarnak a férfiakkal egyenjogúak lenni?

A sajátosan értelmezett emancipáció fonáksága családon belül is sokszor megmutatkozik. Ha igazán nagy baj van, akkor a legharcia­sabb szüfra­zsettek is hajlamosak elfe­led­kezni az egyenjogúságról, és buzgón mutogatnak tekinté­lyükben megfosztott párjukra: „Te vagy a férfi, csinálj valamit!” Anyagi prob­lémák esetén szintén „kibújik a szeg a zsákból”. Az ebből fa­kadó vesze­ke­dé­sek során az emancipált hölgyek is előveszik végső érvként: „A férfi kö­telessége, hogy eltartsa a családját!”

Persze olyanok is akadnak, akik ko­mo­lyan veszik az emancipációt, és vál­lalják a vele járó terheket. Ez azonban idővel a női mivoltuk feladásával jár. Megfosztja őket a természetben betöl­tött szerepüktől, az ebből fakadó méltóságuktól. A legtöbbjük idővel szoknyába bújtatott férfivá válik, és a nőiességnek már a nyoma sem található meg bennük. A jelenlegi állapotot szemlélve, mind többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy ez a mozgalom vagy komolytalan, vagy életképtelen. Lelke mélyén ezt sok nő is érzi, nem véletlenül panaszkodnak így: „A függőségnél már csak a függetlenség rosszabb.” Minden bizonnyal ennek a visszás helyzetnek tudható be az a tárgyilagos vélemény is, amely szintén a gyen­gébb nem egy képviselőjétől származik: „A nők feladták kiszolgáló szerepüket, már nem hajlandóak tűrni, nem lehet rájuk támaszkodni. A férfiak borzasztó terhet cipelnek. Egyre több bajuk van az életben, ráadásul a nők folyamatos megfelelési kényszernek teszik ki őket.”

A megbánás jele érződik ki az alábbi levélből is: „Emancipációs túlka­pásaink következtében a férfiak meg vannak zavarodva. Nem tudják, hogy egyáltalán kellenek-e még nekünk. Nem értik, hogy mi a szerepük a mi új vilá­gunk­ban. Mi már nem megyünk férjhez az érettségi után, és nem leszünk több­gyerekes családanyák huszonöt éves korunkra. Tanulunk, karriert építünk, és megvalósítjuk önmagunkat. Majd esetleg utána jöhet az anyaság, de az is többnyire férj nélkül. Korunk lányai nem a hozomány- hanem a fejvadá­szok cél­táb­láivá váltak, és ezt egyálta­lán nem bánják. Már a reklámok is a sikeres, egyedülálló nőhöz szólnak. A függet­len nőhöz, aki reggel fürgén ki­pattan az ágyból, tornázik egy órács­kát, majd bedob egy koffeinmentes kávét, és bevágódik a méregdrága ko­csijába. Utána magabiztos fellépéssel, fárad­hatatlanul tárgyal fajsúlyos ügy­felekkel, minden megbízást megszerez, és este randizik egy kicsit a barát­jával. Egy elegáns szórakozóhelyen ked­vére kitáncolja magát, majd haza­megy, és konzervdobozból enni ad az odaadóan doromboló macskájának. Végül kilép a tűsarkú cipőjéből, leveti magáról a dögös szerkóját, lemossa a sminkjét, és nagyon egyedül van. Hiába a diplo­ma, a nyelvvizsga, az anyagi függetlenség, hiányzik neki a legyőzött férfi.”

Ennél is nyugtalanabb életmódot folytatnak a vezető beosztású nők. Egyikőjüket így jellemzi egy kívülálló: „Megvan mindene, de nincs ideje semmire. Olyan feszült, hogy idegrángást kap tőle, aki csak ránéz. Félti az állását, reszket hogy félresöprik az utána jövők, akik még mohóbban, még agresszívabban nyomulnak előre. Legszebb évei azzal telnek, hogy kapkodja az ideg­nyugtatókat, a vitamindrazsékat, és megállás nélkül bizonyít. Közben elmegy mellette az élet. Kimaradnak belőle a jó könyvek, a kellemes séták, a nyugodt alvások, az ébredés utáni merengések, a meghitt barátságok, és a gyönyörű szerelmek. A lelke mélyén bánja már az egészet, de nem tud kiszállni a »mókus­kerékből«. Ráadásul meg kell felelnie korunk legsz­igorúbb követelményének, azaz meg kell őriznie a fiatalságát.”

Egy tekintélyes cég dekoratív meg­jelenésű sajtófőnökét idézve: „Ha csak egy pillanatra is elhagyod magad, véged. A kapu előtt ott sorakoznak ug­rás­ra ké­szen a feszes bőrűek, a nádszál­karcsúak. Legtöbbjük boldogan beérné az én fi­zetésem negyedével is, mert azt hiszi, hogy ha már házon belül van, el fogja érni a célját az idős férfi főnö­köknél. Ennélfogva mindent el kell kö­vetnem, hogy ne látszanak meg rajtam a ko­rosodás nyomai. Ha belepusztulok sem öregedhetek meg. Pedig nem bánnám. Na­gyon jó érzés lenne egy sikerekben gazdag pálya végén szépen megöre­ged­ni. Most azonban csak arra van esélyem, hogy karrierem csúcspont­ján túljutva az utcára kerülök, a fia­talságommal együtt elveszítem az áll­ásomat is.” Egy karrier­építésbe bele­fáradt sorstársa így fogal­mazta meg ezt a vágyat: „Ebben a nemi szerepeket össze­zavaró világban nem le­hetünk igazán nők. Pedig de szép is len­ne, ha nem több­felé szaggatva és férfi­akkal versengve, hanem nőkhöz méltóan, sugárzóan, melegséget nyújtva létezhet­nénk. Ezt várják tőlünk a férfiak is.”

Az emancipált nők egy részére azon­ban egyáltalán nem jellemző a megbá­nás. Főleg a fiatalabb korosztály tovább dacol a férfiakkal, sőt most már szexu­ális téren is háborút indítottak ellenük. A Nők Lapjában így nyilatkozott erről egy magas, karcsú, feltűnően szép lány: „Bár­hová me­gyek, ragadnak rám a férfiak, és roppant élvezem a hó­dítást. Vadá­szom és válogatok; akit megunok, azt úgy hají­tom el, mint a férfiak szokták a nő­ket. Eszem ágában sincs férjhez menni, nem akarok lekozmálni egyetlen férfi mellett. Semmi kedvem század eleji kony­ha­tün­dért ját­szani, és otthon csicse­regni. Arra sincs szükségem, hogy fel­segítsék a ka­bátomat, mert egyedül is fel tudom ven­ni. Nem kell, hogy a fiú meg­küzdjön ér­tem, hisz nem vagyok én tró­fea.”

Anyagias világunk a nőket is meg­ron­totta. Keménnyé, számítóvá váltak, akik tisztában vannak azzal, hogyan kell önmagukat meg­csinálni. Gyorsabban alkalmazkodnak a megváltozott világ­hoz, ha­marabb fel­ismerik a lehető­sé­ge­ket, mint a férfiak. Szépségükkel már nem csak él­nek, hanem vissza­élnek. Erre szük­ségük is van, mivel minden téren na­gyon igé­nyes­sé váltak. Korunk lányai már nem ját­szanak Júliát, mert az érzel­mek he­lyett jobban érdekli őket, hogy mi­lyen vastag a Rómeójuk pénztárcája. A nők régen is hajlamosak voltak anyagi hely­zetük alap­ján megítélni udvarlóikat. A falusi kony­hák falvédőjén gyakran ol­vas­ható volt ez a felirat: „Akkor jussak az eszedbe, ami­kor kenyér lesz a kezed­be!” Ez azonban érthető. A nő csa­ládot akar, a gyerekeket pedig valamiből fel kell nevelni. Egy lusta, mihaszna, nincs­­telen férfira nem le­het támasz­kod­ni. Nap­jaink lányai azon­ban nem a meg­élhe­tésükért aggódnak. Ők jól akarnak élni, luxus életmódra vágynak. Így ke­se­reg erről egy nősülni vá­gyó diplomás férfi: „Kép­telen vagyok megbízható tár­sat ta­lá­lni, mivel a mai lányok csak a pénzre hajtanak. Csillogni, költeni, tán­colni, flan­col­ni akarnak. Nekik olyan férfi kell, aki jóképű, mint a film­sztárok, és megkíméli őket a fészekrakás küszkö­déseitől. Bele akar­nak ülni a készbe, és ez a legtöbb­jüknek sikerül is.” Ma már ez a klasszi­kus vicc is így mó­dosult:

Egy leszerelt katona kesereg:

−  Uram, én olyan sérülést szenved­tem a háborúban, hogy örökre le kell mondanom a nőkről.

−  Miért mi történt? Ellőtték a pénz­tár­cáját?

A keresésbe belefáradt férfiak egyike erre a szélsőséges véle­mény­re ragadtatta magát: „Ezek nem, nők, hanem él­veteg szukák. Az igazi nők nem így visel­ked­nek.” A mű­veltebbje mindjárt példát is fel tud hozni, hogy a tökéletes nők mi­lyen erényekben bővelkedtek. A pél­dakép Zrínyi Ilona, Munkács várának hős védője. A 300 évvel ez­előtt íródott kró­nika szerint: „Nem csak bátor és szép, hanem okos asszony is volt. Férfias eré­nyeit azonban csak akkor csillogtatta, ha férje távolléte ezt megkívánta. Ha ura otthon volt, illedelmesen vissza­vonult, és férjével szemben oly szolgai engedelmességet tanúsított, hogy jogosan tarthatna igényt arra, hogy a házassági erények megtestesítőjének pél­daképe legyen.” Nála a házasság szent­ség volt. Gazdag és előkelő férjében nem a kimeríthetetlen pénzforrást, és az oldalán való páváskodás lehetőségét látta. Ő férjének nem kihasználója, ha­nem a támogatója kívánt lenni. Azért lépett vele frigyre, hogy segítse őt az ország megmentésért folytatott küzde­lemben. Eközben a lemondásoktól, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől sem riadt vissza. Nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartott mellette. Fiát, II. Rákóczi Ferencet, a későbbi fejedelmet özvegyen is példamu­tatóan nevelte. Tisz­tességét, állhatatosságát, a családjával és a hazájával szembeni elkötele­zett­ségét sem a börtönévek, sem az emig­ráció nem tudta megtörni. Na de hol vannak ma már a várúrnők, és a nagy­asszonyok.

 

Összehasonlításul nézzük meg, mi­lyen gon­dokkal kell megküzdeniük korunk höl­gyeinek:

Csak egy gyors kattintás az exem Fa­cebook-oldalára, még mindig nem töltött fel egyetlen fotót sem az új barátnőjével. Lehet, hogy szakítottak? Oké, még egy röpke pil­lantás az Insta-profijára.[42] Wow[43], reggeli helyett lefutott 10 kilométert. Dobok rá egy szívecskét. Miért ne tehetném, ez csak egy ártatlan üzenet, hogy tetszik, hogy sportol, és nincs bennem tüske. De mi van, ha félreérti? Mi lesz, ha azt hiszi, hogy hiányoznak a közös futásaink, és szá­nalmasnak tart majd, amiért nem tudok tőle elszakadni? Gyorsan unlikeolom[44]. Hátha még nem vette észre, hogy már megint őt csekkolga­tom[45]. Mi lenne, ha egyszerűen csak letiltanám mindenhol? Akkor nem lenne lehetőségem leskelődni utána. Igaz, egy hónapja már megtettem, de három nap múlva feloldottam a tiltást. Pedig esküszöm, már régen nem vagyok szerelmes belé. Új életem van, ahogy neki is. Akkor mégis mit akarok tőle? És miért érdekel, hogy kik az új Facebook-barátai, vagy hogy hová megy hosszú hétvégézni? És miért van az, hogy akárhányszor egy új lány kerül fel az ismerősei közé, azon­nal megnézem a csaj profilját, hátha vannak közös barátaink, és kifürkészhetek róla vala­mit? Bárcsak tudnám, miért csinálom ezt, hi­szen egy éve szakítottunk.

Olvasónk, Szilvia (27 éves) osztotta meg velünk ezeket a gondolatait levelében, és azt kérdezi: vajon más is csekkolgatia az expa­siját, mint ő? És normális-e, hogy még mindig leselkedik utána. Egy friss brit kutatás szerint a csajok közel 80%-a még több mint egy év­vel a szakítás után is csekkolgatja az egykori nagy szerelme közösségi oldalait, pedig 5-ből 4 lánynak esze ágában sincs visszamenni az exhez, egysze­rűen csak nem tud leállni. Tóth-Horváth Gá­bor pszichológus szerint minden kapcsolatnak meg­van a gyászidőszaka, amibe beletartozik, hogy még érdeklődhetsz, kutathatsz a volt pasid után. De a szakember azt már ön­sa­nyargatásnak tartja, ha egy hat-nyolc hónap­pal azelőtt véget ért szerelem után is figyeled öt online. „Veszélyes, ha hozzászoktatod magad, hogy néhány naponta ránézz az exed oldalaira, mert ezzel csak halogatod a saját továbblépésedet. De a legnagyobb csapda az, hogy minél többet nyomozol, valójában annál nagyobb az esély, hogy tévútra tévedsz, ami­vel újabb szomorúságot okozol magadnak. Az online megfigyelés ugyanis nagyon félreve­zető lehet!” figyelmeztet a Cosmo szakértője.

Az Insta-posztok és Facebook-beiegyzések nem adják vissza a valóságot. Legfeljebb a felszínt érintik. Nem szabad a közösségi médián látottakra alapozni a boldogságodat. „Gondolj csak bele: a fotó azt sugallja, hogy akivel az exed együtt vacsorázott az új csaja, valójában pedig lehet, hogy a kollégája. Persze ilyenkor azonnal kom­binálni kezdesz, és a legszaftosabb, ugyanak­kor legfájdalmasabb verziót tekinted ténynek. A feltételezések és az elképzelt forgatóköny­vek csak tovább nyújtják az amúgy is fáj­dal­mas szakítást” mondja Tóth-Horváth Gá­bor. Még rosszabb a helyzet, ha akkor sem tudsz leállni, amikor már van új, kialakulóban lévő kapcsolatod. Képzeld csak el a dolgot fordított esetben: ha a pasid csekkolná a volt ba­rát­nőjét a közösségi oldalakon, tuti úgy éreznéd, hogy csak „pótszer” vagy az életé­ben, nem igaz?

A folytonos profilcsekkolás könnyen átcsap­hat kontrollálhatatlan érzelmi viharokba. Elő­ször csak egy-két kattintásnak indul: mit csi­nálhat most éppen a srác, aztán azon kapod magad, hogy újra akarod kezdeni vele még akkor is, ha tudod, hogy semmi esély rá, és nem is tenne jót neked. Na, de akkor hogyan lehet leszokni a megfigyeléséről? „Jó, ha tudod, hogy az ex utáni nyomozáskor nem a volt pasidat, és nem is a közös, régi életeteket, hanem a boldog, kiegyensúlyozott énedet hiányolod. Amíg nem mondasz búcsút a nyomozósdinak, nem lesz kerek az új életed” figyelmeztet a pszichológus. „Ahogy a többi függőség elhagyásánál, legyen szó a cigarettáról, hajnali nassolásról vagy körömrágásról, ehhez sem kell semmi más, csak a felismerés, hogy önmagadnak ártasz vele. Aztán pedig egy sziklaszilárd elhatározás, hogy erősebb leszel, mint az a szokásod, ami lehúz lelkileg.” Szóval vegyél egy nagy levegőt, vess egy utolsó pillantást az oldalra, aztán csukd be gyorsan a srác profilját. Örökre. Nincs ott már semmi látnivaló.

Cosmopolitan, 2016. augusztus (66-67. oldalak)

 

Korunk emberpróbáló nehézségeinek leküzdési módja után térjünk vissza az eredeti témához. A legreménytelenebb helyzetben a fiatal, egzisztencia nélküli fiúk vannak. Keserves tapasztalataikat jól jellemzi egyikük panasza: „Egy csóró srácot, aki­nek kocsija sincs, észre sem vesznek. A diszkóban unottan válogatnak a körülöttük lihegő fiúhadból. Ha táncra kérek egy lányt, a válasz mindig egy flegma NEM. Az utcán rohanó lányok fölényes, zárkózott tekintete is azt sugallja, meg ne próbálj közeledni hozzám!” Nehogy azt higgyük, hogy ezt a viselkedést az erkölcs szigorodása motiválja. A jelenlegi állapot éppen ellenkező tendenciára vall. Ha a lány a fiú anyagi státusát kielégítőnek találja, akkor arra sincs szükség, hogy legalább a látszat kedvéért néhány napig udvaroljon neki. A helyzet kezd hasonlítani a viccbeli esethez, amikor a fiú megkérdezi: hazakísérhetlek? Erre a lány: meg, igen.

A sikeres nők a házasságban sem képesek megalkuvásra. Legyenek bármennyire emancipáltak, nem akarnak „lefele házasodni”. Egy férfinek eszébe sem jut, hogy lenézze fele­ségét azért, mert az kevesebbet keres, vagy alacsonyabb az iskolai végzettsége. A nők többsége azonban így vélekedik erről: „Nem vagyok hajlandó beérni olyan férfival, aki nem ért el legalább annyit az életben, mint én”. Ennek a következetlen viselkedésnek feltehetően az az oka, hogy a nők tudat alatt még mindig védettségre vágynak, támaszt, és nem társat keresnek a másikban. Összekuszálódott értékrendű vilá­gunkban nem csak a férfi-női szerepek, hanem a velük kap­csolatos elvárások is felcserélődtek. Magasra ívelt karrierjük és stabil egzisztenciájuk ellenére a nők továbbra is „biztosra akarnak menni”. Ezért aztán a párkapcsolatok manapság hihetetlen próbatételeknek vannak kitéve. Az egyre sikeresebb és önállóbb hölgyek szi­gorú szűrőjén csak nagyon kevés férfinak sikerül átpréselnie magát.

Ez a hely­zet azonban egy cseppet sem zavarja a nőket. Egyikőjük ezekkel a szavakkal adott nyo­matékot szilárd álláspontjának: „Ha nem találok olyan férfit, aki mellett valóban teljesebbé válik az életem, akkor inkább nem megyek férjhez. Így is remekül érzem magam a bőrömben.” Régen, ha egy nő vonzódott egy férfihoz, azzal elnézőbb volt; hitt benne, hogy az évek során átformálhatja. A mai maximalista nők azonban a környezetüktől csúcsteljesítményt várnak. Amennyiben egy férfit „kishibásnak” tartanak, azonnal lemondanak róla. A független, modern nőknek James Bond-ok kel­lenek. Már a szerelem is csak a múlt emléke. Ha manapság feltűnik egy férfi az emancipált nő életében, azonnal elkezd mérlegelni: „Mit akar ez valójában tőlem? Jó ez nekem? Én aztán nem fogok csalódni! Engem nem fognak becsapni!” Nem vállal sem­mi­lyen érzelmi kockázatot, kép­telen lebontani a maga köré emelt fa­lakat. Különösen riasz­tóan hatnak a férfiakra az értel­mi­ségi nők. Fellengzős ma­ga­tartásuk, öntelt visel­ke­dé­sük már a bemu­tat­kozás­nál megnyilvá­nul. Egy vicc is szü­letett erről a „ki­va­gyi” maga­tartásról. Két fiatal be­mutat­kozik egymás­nak:

Fiú: – Hol dolgozol?