Ennek a műnek az

TEXT-HTML

változata az adatbázisokba történő indexelést szolgálja, a

benne található szakkifejezések internetes keresését segíti elő.

 

Az Ezotéria kiteljesedése

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 https://kunlibrary.net

 

A Word-ös változat azoknak előnyös, akik szerkeszteni szeretnék a szövegállományt, vagy fel akarják nagyítani a benne található képeket. Teljes méretben történő kiemelésük csak itt lehetséges. (Kattintsunk a képre és a Ctrl + C billentyűkombinációval másoljuk Vágólapra. Utána nyissuk meg a Paint programot, és a Ctrl + V billentyűkombinációval küldjük a képszerkesztő munkalapjára. Végül mentsük el JPEG formátumban.)

Olvasásra a PDF formátum a legalkalmasabb. Ez a változat ugyanúgy fog meg­jelenni, ahogy én kiszerkesztettem. A Word különböző változataival ellentétben itt nem csúszkálnak el az oldalak, a képek nem torlódnak a lap aljára. (A Word minden változata másként szerkeszti a dokumentumot. Ennek oka, hogy az elválasztó segédprogram folyamatosan korszerűsödik. Emiatt egy Word 2003-ban kiszerkesztett 600 oldalas dokumentum Word 365-ben megnyitva több mint 20 ol­dallal rövidebb lesz, melynek következtében az eredeti szövegmező teljesen szétesik. A PDF dokumentum azonban nem változik, és a világ minden számítógépén, sőt tableten is megnyitható. A Word-el ellentétben itt betűtábla problémák sem lépnek fel, mivel ez a formátum magával viszi az összes felhasznált fontot. A képek teljes méretben történő kiemelésére, és a szövegmező korlátlan mértékű nagyítására azonban nem alkalmas. Az URL-ek viszont PDF-ben is aktiválhatók, ezért gond nélkül kattinthatunk a webcímekre, és rákapcsolódhatunk az Internetre. Azért is érdemes a Word-ös és PDF-es változatot tartalmazó tömörített mappát letölteni, mert ebben olyan segédanyagok is találhatók, amelyek jelentősen megkönnyítik a könyv használatát.

A HTM változatot ne használjuk olvasásra, mert ebben nincsenek képek. Emiatt jelentős többletinformációtól és esztétikai élménytől fosztjuk meg magunkat. Ebben a Google kereső számára készített változatban a lábjegyzetek is csak körülményesen (végjegyzetek) formájában használhatók. A szövegformázások jelentős része is eltűnik, emiatt a szövegállomány nehezen olvasható. Az ömlesztett szövegállományban az egyes fejezetek megtalálása sem könnyű, mert a tartalomjegyzék oldalszámjelölő mezői nem működnek. Összességében ez a változat nem nyújtja a könyvolvasás élményét, és rongálja a szemünket.

 

 

Kun Ákos

 

 

Ezotéria kiteljesedése

 

                        

(I. kötet)

 

 

 

 

Mottó: „A kellően fejlett technika

               már megkülönböztethetetlen a mágiától.”

                                                                                                                                                     Clarke

 

                                                                                     

                                                                                                                                                                 
                                                                                                    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Földet azért kaptuk, hogy használjuk,

   és nem azért, hogy elhasználjuk. 

 

Ezt a könyvet a nagyvilágban szétszóródott magyarok figyelmébe ajánlom, hogy ők is megismerhessék az óhaza ezotéria terén elért eredményeit.

Ez a mű azonban más nemzetek számára is hasznos lenne. Anyagi helyzetem viszont nem teszi lehetővé műveim széles nyilvánosság elé tárását. Ezért a világhálón keresztül fordulok a külföldi érdeklődőkhöz: Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek különféle nyelvekre történő lefordítását és Internetre való felrakását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Könyvtáramat nonprofit alapon működtetem, ezért az idegen nyelvű változatok letöltése is ingyenes lesz.

Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUHB. UniCredit Bank Hungary Rt. Közreműködésüket előre is köszönöm.

Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak ezekhez a művekhez és a bennük található hasznos infor­mációkhoz, ez úton keresek olyan ismert hazai és külföldi kiadókat, akik vállal­ják könyveim nyomdai megjelentetését. Ajánlataikat az alábbi e-mail címre továbbíthatják: info@kunlibrary.net vagy kel@kunlibrary.net

 

 

 

A hátsó borító szövege (1. Kötet):

 

Ebből a kötetből megtudhatjuk, hogy milyen jövő vár ránk, ha nem teszünk semmit a természet megmentése érdekében. Az egyetlen kiút az előremenekülés, ami lehetőséget ad az apokalipszis elkerülésére is. Feltárja mindazokat a politikai és társadalmi visszásságokat, amelyek civilizációs fejlődésünk legmélyebb pontjára taszítottak bennünket. Megértjük a többdimenziós világ fizikai alapjait, és azt is, hogy miért nem vagyunk képesek érzékelni sem a párhuzamos univerzumokat, sem a túlvilági lényeket. Kiderül, hogy a fizikai test az asztráltestbe nő bele. Nem titok többé, hogy atlantiszi előde­ink természetes kristályból kinyert szubatomi energiasugárzással tették súlytalanná, és mozgathatóvá a nehéz tárgyakat. A műszaki érdeklődésűek részletekbe menően tájékozódhatnak a Tesla-konverter áram­köri kialakításáról, és felhasználási területeiről. Azon túlmenően, hogy ellát bennünket ingyen­energiával, lehetővé teszi az adóállomás nélküli hang- és képvételt, valamint a kozmikus kapcsolatteremtést. Emellett megismerhetik az energiakeltés legegyszerűbb módját, az izzószálak szolitonos gerjesztését. Ez már most lehetőséget ad arra, hogy a nagy áramfelvételű készü­lékek fogyasztását töredékére csökkentsük.

 

 

 

Megjegyzés:

 

A gyors kiprintelhetőség elősegítésére ez a mű A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemnél található betűtáblákat másoljuk be a Windows operációs rend­szer Fonts mappájába. Kinyomtatás előtt a Normál nézetet állítsuk át Oldalkép, illetve Nyomtatási elrendezés nézetre, és ellenőrizzük a sorok hézagmentességét. Ha a megnyitáshoz használt programból hiányzik a magyar elválasztó szótár, a tördelés nem tud érvényesülni. Ez esetben a szövegállományt újra kell tördelni. (Töltsük fel a hézagos sorokat, a lap aljára tolódott címsorokat pedig küldjük át a következő oldalra. Kevesebb gondunk lesz az elválasztással, ha a Kun Elektronikus Könyvtár Kellékek mappájából betöltjük az MSHY_HU.USR elválasztó kivételszótárt az Office à Proof mappánkba.) Az Office 97 – 2003 szövegszerkesztő programok és a Windows 98 – Windows XP operációs rendszerek kez­dők számára is érthető formában leírt kezelési szabályaival, valamint a házilagos könyvgyártással foglalkozó művem szintén az alábbi webhelyen található: https://kunlibrary.net

 

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv az „Ezoterikus körkép” című művem folytatása, és arra szolgál, hogy tájékoztassa az olvasókat az ezoterikus kutatások mélyreható eredményeiről. Emellett megtalálhatók benne a korábbi témák is még részleteseb­ben kifejtve, hogy könnyebbé váljon az alkalmazásuk. Ezen túlmenően olyan működési alapelveket tartalmaz, ami kutatók ezrei számára teszi majd lehetővé, hogy elinduljanak ezen az úton, és végre hathatós eredményeket érjenek el a „paratudományok” területén.

Az elmúlt évek során a természetgyógyászat, valamint a szubatomi energiá­val kapcsolatos szakterületek mindegyike töretlenül fejlődött tovább, így újabb és újabb ismeretek láttak napvilágot. Ez az információáradat szükségessé tette a törzsanyag kiegészítését. Miután ennek a kétfejezetnyi tanulmánynak a terjedelme meghaladta már azt a mértéket, hogy az alapmű mellékleteként szerepeljen, ezért a szakácskönyvhöz hasonlóan, önálló kötetként kerül kiadásra. A fokozódó gazdasági nehéz­ségekre való tekintettel ez a művem is önköltségi áron jelenik meg. Ezen túlmenően magamra vállaltam a hazai kiadás szövegszerkesztési és nyomdai előkészítési költ­sé­geit, így ennek a könyvnek az ára szintén csak a nyomdaköltségből, a terjesztői jutalékból, s a forgalmi adóból tevődik össze.

 

Budapest, 1995. augusztus

 

A könyvszakma teljes érdektelensége, valamint a média és a pénzügyi körök elutasító magatartása következtében ez a művem sem jelenhetett meg a megírása óta eltelt években. Az időközben nap­világra került újabb információk viszont szükségessé tették a már meglevő anyag újabb fejezettel való kiegészí­tését. Az „Ezoterikus körkép”-hez és a szakács­könyvemhez hasonlóan ezt a művemet is felvitetem az Internetre, a Magyar Elektronikus Könyvtárba, mert a jelenlegi körülmények között nem látok más megoldást a könyv alakban való megjelenés előmozdítására. Remé­lem, hogy a külföldi kiadók elfogulatlanul, és a világ sorsával szemben érzett nagyobb felelősséggel fogják megítélni ezt a művet, és végre nyomdafestéket látnak a jobbító ötleteim, javaslataim. Így legalább az országhatárokon kívül élő olvasók hasznát vehetik a benne található infor­mációknak.

A könyvben említett árucikkek beszerzésének megkönnyítése érdekében sok helyen feltüntettem a gyártó cég nevét, címét és telefonszámát. A félreértések elkerülése érdekében ezek az ajánlások nem fizetett hirdetések. Ebben a műben kizárólag minőségi termékek szerepelnek. Csak olyan árucikkekre és szolgáltatásokra hívtam fel a figyelmet, amelyek jelenleg a legjobbak, legmegbízhatóbbak, és az áruk is elfogadható. A hétjegyű budapesti telefonszá­mok előtt nincs feltüntetve a körzetszám, ezért vidéki hívásoknál a (06)-os távhívószám után tár­csáz­zuk elé az 1-es számot. Mobiltelefonoknál és vidéki telefonszámoknál a zárójelbe tett számot csak belföldi hívásoknál kell alkalmazni. Külföldről történő telefonálás esetén a távhívószám vezetékes telefonoknál (00-36)-ra, míg mobiltelefonoknál (+36)-ra módosul. Sajnos a gazdasági recesszió következtében nálunk is sorra szűnnek meg a vállalkozások. Ezért mielőtt elindulnánk a megadott címre, hívjuk fel a céget telefonon, hogy létezik-e. Az is előfordulhat, hogy időközben elköltöztek. Főleg a régebbi kiadást használóknak célszerű ezt megtenni. A megadott címeket, telefonszámokat igyekszem rendszeresen felfrissíteni, de a nyomtatásban megjelent könyveken utólag már nem tudok változtatni. Művem elektronikus változatában az egyes címek Könyvjelzőkkel vannak ellátva. Ezáltal az Ugrás ikonnal egy pillanat alatt megtalálhatók.

 

Budapest, 1997. december

 

„Az ezotéria kiteljesedése” fél évvel ezelőtt szerencsésen feljutott a számító­gépes világháló­ra, ahol a következő címen érhető el: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/ezkitel Nyelv: WinWord 6.0 és RTF formátum, WinZip-pel tömörítve. Az ingyenes hozzáférés ellenére igény mutatkozott az anyag könyv alakban való megvásárolhatósága iránt is. Ennek kielégítésére a Sun & Moon Plus Bt. elkezdte művem A/4-es formátumra kiszerkesztett változa­tának forgalmazását. Azért is érdemes megvenni ezt a könyvet, mert az elmúlt félév során többtucatnyi kiegészítést, új információt dolgoztam bele az anyagba. Ezáltal művem tartalmasabbá, precízebbé és még érdekesebbé vált. A könyv postai utánvétellel a kiadó címén rendelhető meg: 2025. Visegrád, Pf. 50, Tel/fax: (06)-26-397 445, E-mail: req@freemail.c3.hu  

 

Budapest, 1998. július

 

Az elmúlt közel 1 év során is sok érdekes és hasznos információt gyűjtöttem össze, melyeket be­dolgoztam művem első három fejezetébe. Az új ismeretanyag zöme azonban a most elkészült IV. fe­jezetben található. Ebben többek között átfogó képet kaphatunk a túlvilági szférák rétegződéséről, és az emberi­ség fejlettségi szintjéről. Mostantól kezdve „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek bővített válto­zata A/5-ös formátumra kiszerkesztve a Líra és Lant Rt. könyvesboltjaiban is beszerezhető. Budapesten a Fókusz Könyváruházban kaphatók. Tel: 267 9205. A vidéki könyváruházaik az alábbi városokban találhatók: Debrecen – Tel: 52-322 237, Miskolc – Tel: 46- 509 084, Pécs – Tel: 72-312 835, Szeged – Tel: 62-424 789. A külföldön élők a Líra és Lant Rt-től Interneten is megrendelhetik az alábbi címen: www.fokuszonline.hu Tel: 267 9750. E-mail: info@fokusz­online.hu Azok számára, akik nem járatosak az ezotéria szakiro­dalmában javaslom, hogy először az „Ezoterikus körkép”-et olvassák el. Az alapfogalmak ugyanis ebben a műben vannak megmagyarázva, és ezen ismeretek nélkül ezt a könyvet nehezen fogják megérteni.

 

Budapest, 1999. március

 

A második kiadás megjelenése óta eltelt másfél év alatt újabb ötletekkel, javaslatokkal egészítettem ki a művemet. Ezek a felismerések főként a gyakorlati megvalósítást segítik elő, és jelentőségük folytán képesek lennének arra, hogy minden téren elindítsák a paradigmaváltást. Erre azonban nagy valószínűséggel nem kerül sor, mivel a figyelemfelkeltő darabszámban való kinyomtatásához, a piac­képes kivitelben történő megjelentetéséhez szükséges tetemes összeg nem áll a rendelkezésemre. Az elmúlt hónapokban megpróbáltam ugyan egy nagyarányú szponzorkeresési akcióval támogatókat ta­lál­ni, de az ipar, a kereskedelem, a szolgáltató szektor és a bankszféra intézményei, valamint a kormány­hivatalok merev elutasítással reagáltak a kérvényeimre. A több mint 60 címzett közül csupán Dr. Fülöp László, a Hemotrade Kft ügyvezető igazgatója tanúsított megértést a törekvéseim iránt. Pénzt azonban ő sem tudott adni, mert a közgyűlés leszavazta a támogatásomat javasló indítványát. Így egyetlen lehetőségem maradt művem legújabb változatának nyilvánosságra hozására, hogy kiszerkesztés után felküldtem az Internetre, a korábbi második kiadás helyére.

 

Budapest, 2000. november

 

Sajnos az Interneten közzétett felhívásom is hatástalan maradt. Eddig senki sem jelentkezett, hogy hajlandó lenne könyvem nyomdai megjelentetését támogatni. Időközben elkészült művem tovább bővített változata, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a korábbi helyen található meg. A tartalom jelentős bővítésén kívül tipográfiai átalakításokra is sor került, ami nagymértékben ja­vította az olvashatóságot, és a külalak színvonalát. A szövegállomány hibamentességét egy alapos lektorálás biztosítja.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

A rendszeres bővítések sorozata 2002-ben sem szakadt meg. Erre azért is szükség van, mert az Internetről történő letöltések növekedése azt jelzi, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a ter­mészetes gyógymódok, és az ezoterikus jelenségek iránt. Világunk rohamos pusztulása láttán mind többen látják be, hogy megmenekülésünk egyetlen lehetősége az ezotéria által feltárt jelenségek kihasználása. Támogatás hiányában azonban továbbra sincs lehetőség művem nyomdai megjelentetésére. A jelen helyzetben csupán azzal tudom segíteni az olvasóimat, hogy kiszerkesztettem az anyagot A/4-es formátumra. Így otthon kiprintelve és spirálkötéssel összefűzve legalább jegyzetként forgatható. Különböző stílusok alkalmazásával szebb és olvashatóbb lett a szövegállomány. Képernyőn történő olvasás esetén lehetőség van az automatikus témakeresésre. A Tartalomjegyzékben csak rá kell kattintani a keresett címszó oldalszámára, és a szövegállomány ott nyílik meg.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

Sajnos könyvem kiadásának ügye semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. A címzettek újabban már nem is válaszolnak a leveleimre, holott a kormányhivatalok számára törvény írja elő, hogy kötelesek reagálni az állampolgárok beadványaira. A jelenlegi szocialista kormány Környezetvédelmi Minisztériuma már arra sem méltat, hogy elutasítsa a kérvényemet. Mindezek ellenére tovább folyt ennek a művemnek is a bővítése, kiegészítése, melynek eredményeként már minden lényeges információ megtalálható benne, amit az ezotéria alapjairól jelenleg tudunk. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy a legfrissebb változat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is legalább 2,5 cm vastag, és több mint 1 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépésben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölthető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állítsuk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhetjük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2004. március

 

Miután hat éve nem adtam hírt könyveim helyzetéről, sokan érdeklődnek, hogy van-e valami változás. Nos az elmúlt évek alatt semmi sem változott, sőt a helyzet sokkal rosszabb lett. Politikusaink egymás ócsárlásával és korrupciós ügyleteik bonyolításával vannak elfoglalva, így nem érnek rá a természet megmentésével, az ország felemelésével foglalkozni. A gazdasági világválság miatt magánszemélyek támogatásában sem reménykedhetek. A szponzorálás világszerte rohamosan csök­ken, már a gazdagok is félnek a bizonytalan jövőtől. Támogatás hiányában pedig nem tudok továbblépni. Korábbi pénztartalékaim elfogytak, ezért újabb magánkiadásra nem vállalkozhatok. Miután nem csak hétközna­pokon, hanem hétvégeken is megállás nélkül napi 14 órát dolgozom, így állást sem tudok vállalni, hogy így próbáljak némi pénzt összegyűjteni a nyomdaköltség fedezésére. Erre már koromnál és fokozatosan romló egészségi állapotomnál fogva sincs esélyem. Közel 20 éve munkanélküli vagyok, és egy fillér jövedelmem sincs. Nyugdíjra sem számíthatok, mivel a két évtizednyi kihagyás miatt a minimál nyugdíjhoz szükséges szolgálati idővel sem rendel­­kezem. 

A kilátásaim tehát nem túl jók, pedig ezekre a művekre mindenkinek égetően szüksége lenne. Sok olyan ötlet, tanács található bennük, ami segítene megoldani az energiaválságot, megszüntetné a környezetszennyezést, és kiemelné az emberiséget a jelenlegi erkölcsi válságból. De azok, akik ezt elősegíthetnék, nem törődnek a világ bajaival; akik meg aggódnak miattuk, azoknak nincs pénzük. Így csak a csodában reménykedhetek. Mindezek ellenére alkotókedvem nem csökkent, műveim az elmúlt években is tovább bővültek, tökéletesedtek. Kiadó hiányában azonban továbbra is csak elektronikus formában olvashatók. A saját könyvtáraimon, valamint a Magyar Elektronikus Könyvtáron kívül már a Magyar Digitális Könyvtárból és a Book and Walk e-könyv áruházból is letölthetők. Bár érdeklődőkben nincs hiány, műveim könyvesboltokban továbbra sem szerezhetők be. A Book & Walk elektronikus könyváruháznak adott interjúban részletesen kifejtettem mindazon nehézségeket, amelyek szinte lehetetlenné teszik könyveim nyomdai megjelentetését. Akit érdekel, ezen a címen elolvashatja: http://blog.bookandwalk.hu/?s=kun+%C3%A1kos&submit=Keress%21

 

Budapest, 2010. március  

 

Sajnos az elmúlt évtizedben sem történt előrelépés műveim nyomdai megjelentetése és gyakorlati hasznosítása terén. Ennek ellenére töretlenül dolgoztam tovább, ami tovább rontotta könyvkiadási esélyeimet. A rendszeres bővítés és frissítés következtében ugyanis az összes művem meglehetősen terjedelmessé vált. Ezért mostanában a hazai könyvkiadók akkor sem tudnák kiadni a műveimet, ha akarnák. A szakácskönyvem pl. A/4-es formátumban 1200 oldalas lett, benne közel 1000 recepttel. A/5-ös formátumban, normál könyv alakban ez 1600 oldalt tesz ki. Két kötetben megjelentetve is lexikon vastagságú könyvek lennének belőle, ami több mint 20 ezer forintba kerülne. A jelenlegi gazdasági helyzetben ki tud ennyit fizetni egy könyvért? Ezért továbbra is marad az online terjesztés, az internetes letöltés. Ez viszont jól alakul. Csak az én honlapomról, a Kun Elektronikus Könyv­tárból eddig három millióan töltötték le a könyveimet. Ehhez jön még a Magyar Elektronikus Könyv­tár, a Magyar Digitális Könyvtár és egyéb honlapok letöltési mutatói. Több honlapra is felrakták a könyveimet, sokszor engedélyem nélkül. Olvasói táborom is széleskörű. A világ 103 országából látogatják a könyvtáramat.

Mivel a nyugati országokban a magas életszínvonal következtében még nem jelent gondot egy könyv megvásárlása, gondoltam lefordíttatom a műveimet. Ez azonban a korábbinál is nagyobb aka­dályba ütközik. A sok szakkifejezés miatt a műfordítók továbbra sem vállalják a fordítást, a szakfordítók pedig még drágábban fordítanak. Immáron 5,7 forintot kérnek egy leütésért. (A szóközöket is fizetni kell.) Ezzel a tarifával a négy ezoterikus könyvem csupán három nyelvre történő fordítása 50 millió forintba kerülne. Mivel ennyi pénzem nekem sosem lesz, csak egy lehetőségem ma­radt, hogy a külföldi könyvkiadókkal és a lehetséges szponzorokkal megismertessem műveim tartalmát, az ingyenes gépi fordítás. Tíz évvel ezelőtt a Google-, a Bing- és a DeepL programok fordítása nevetség tárgya volt. A mesterséges intelligencia bevetésével azonban ugrásszerű javulás állt be ezen a téren is. Most már az általuk produkált fordítás elfogadható minőségű. Nem tökéletes, de érthető. A várt hatás azonban elmaradt. A külföldi könyvkiadók sem tülekednek az ajtóm előtt.

Legnagyobb fájdalmam, hogy ötleteim gyakorlati megvalósítása sem mozdul előre. Annak ellenére, hogy a globális felmelegedés és a klímaösszeomlás következtében küszöbön áll a természet tönkremenetele. Ehhez járulnak a járványok, a terrorizmus és a gazdasági leépülés. A baj minden téren olyan nagy, hogy rajtunk már csak a paradigmaváltás segíthet. Ennek elősegítése érdekében ki­gyűjtöttem könyveimből mindazokat az ötleteket, információkat, amelyek ezt elősegíthetnék, és hét témakörre osztva felraktam a honlapomra.[3] Ezeket is lefordítottam angol, német és francia nyelvekre. Áttörést azonban ez sem hozott. Csupán a kínaiak csaptak le rá. 2021 júniusában Kínából 99 GB-nyi anyagot töltöttek le a könyvtáramból. Visszajelzés azonban nem érkezett tőlük.

 Úgy tűnik, hogy a gyakorlati megvalósítás is rám vár, ami nem esne nehezemre, mivel évtizedeken át fejlesztőmérnökként tevékenykedtem. Tíz találmány és egy komplett tűz- és betörésvédelmi termékcsalád megalkotása után van némi gyakorlatom ezen a téren. A fejlesztéshez (laborbérlet, mű­szerek-, alkatrészek beszerzése) azonban pénz kell. Nekem ugyan nincs, de az államnak van. Az Európai Unió nemrég több ezer milliárd forintnyi támogatást folyósított Magyarországnak zöldberuházások finanszírozására. Gondoltam ebből jut nekem is. Ezért levelezésbe kezdtem a minisztériumokkal és vezető egészségügyi szervekkel.

Ez a kezdeményezésem is totális kudarcba fulladt. Mindenütt merev elutasításban részesültem. Számolatlanul szórják a pénzt elavult technológiák hazai telepítésébe (napelem parkok, gázvezeték-építés, atomerőmű, stb.), de amire leginkább kellene, arra nem adnak egy fillért sem. Az „Ezoterikus világ” levelezési rovatában olvasható válaszokból egyértelműen kiderül, hogy mi a baj velem és a műveimmel. Az összes hivatal arra hivatkozva utasította el a kérésemet, hogy az ezotéria kóklerek és sarlatánok által művelt áltudomány, és szélhámosokat nem támogatnak. A tudósoknak világszerte sikerült elhitetniük a politikusokkal, hogy az ezotéria áltudomány, ezért kibontakozását nem szabad támogatni. Inkább pusztuljon el a világ, de „szélhámosokkal” nem szövetkeznek.

Hát itt tartunk most. Időközben elkezdődött az Apokalipszis. Az első lovat, a pandémiát már ránk engedték, de mi nem teszünk ellene semmit. Pedig már ez is óriási veszteséget okozott nekünk mind emberéletekben, mind anyagiakban. A java azonban ezután vár ránk. Hátra van még hat ló. Az egyre súlyosabb csapásokat kivédhetnénk, de mi cselekvésképtelenek vagyunk. Balga birkanyáj módjára vonulunk vágóhídra. A támadások kivédésére rengeteg lehetőség áll rendelkezésünkre, de egyiket sem használjuk ki. Csak egy dologban vagyunk aktívak. A sátáni sugallatoknak engedelmeskedve módszeresen romboljuk magunk körül a világot. Lábbal tapossuk több évezredes erkölcsi értékeinket, és profitéhségünk által vezérelve kíméletlenül kizsaroljuk, tönkretesszük a természetet.

 

Budapest, 2021. július   

                                                                                                                                                A szerző

 

 

 

Frissítés: 2021. június 30.

 

A frissített változat a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: https://kunlibrary.net

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

A https://kunlibrary.net honlapról tölthető le a 672 egzotikus        gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó 33 nyelvű album legfrissebb változata is, 13 464 képpel illusztrálva. Terjedelme: 900 MB.

Ugyanitt érhető el 550 kontinentális zöldséget és gyümölcsöt

ismertető 33 nyelvű album rendszeresen frissített változata, ami jelenleg 11 042 képet tartalmaz. Terjedelme 660 MB.

Ezen a honlapon található egy könnyűzenei slágerlista is, amely 1931-től napjainkig az összes magyar slágert tartalmazza.

Az előadó nevének kiválasztása után pár másodperc múlva

meghallgathatjuk, illetve videoklip formájában megtekinthetjük kedvenc dalainkat a YouTube-on. Jelenleg 7592 dal található

ebben a gyűjteményben, több mint 51 322 változatban.

 

 

I. FEJEZET

 

Az „Ezoterikus körkép” első kiadásának elkészülte óta három év telt el. Ez alatt az idő alatt nagyon sok minden történt az ezotéria területén is. Az utólag megjelent könyvek, újságcikkek, rengeteg friss hírrel szolgáltak, és ezeknek a megismerése elengedhetetlenül fontos azok számára, akik beha­tóan kívánnak foglalkozni ezzel a témakörrel. Idő­köz­ben olyan új információk is hozzáférhe­tővé váltak, amelyek régebbi keletűek ugyan, de csak most kerültek nyilvá­nosságra. Mivel ezek az ismeretek nem építhetők már be a törzsanyagba, most önálló mű formájában érte­sülhetünk róluk. Ez a könyv tehát arra szolgál, hogy meg­pró­bálja az olvasókat időrendi sorrendben tájékoztatni a későbbi fejleményekről is. Az ezotéria egyébként eredetileg a titkos, rejtett, csak a beavatottak számára elérhető ismeretek összességét jelölte. Ma már azonban a rejtett ismeretek sorra felszínre kerülnek, és bárki számára elérhetővé válnak. Csak rajtunk múlik, hogy megismerjük-e világunk és az univerzum titkait, fokozatosan feltáruló működését.

 

A meridián-gyógyászat helyzete, homeopátia

 

Az akupunktúra, akupresszúra, magnetopresszúra és minden szubatomi ener­giaáramlásra visszavezethető kezelés eredményességének alapvető feltétele, hogy ismerjük a beteg meridiánjainak energiaszintjét. Az átlagember azonban nem képes belelátni a testbe, szabad szemmel nem észleli sem a meridiánok töltöttségi szintjét, sem a testaurát. Ez a helyzet valószínűleg hamarosan meg fog változni, mivel megbízható hírforrások szerint egy horvát mérnök nemrégen feltalált egy olyan szemüveget, amellyel a jelenleg kaphatóknál részletesebben lehet érzékelni az aurát, és egy olyan szemüveget is, amely lehetővé teszi az emberi testbe való belelátást. Ezenkívül létrehozott egy műszert, mely­nek segítségével a szer­vezet bioenergia-kisugárzását lehet mérni. Sajnos a dél­szláv háborús események miatt a gyártással kapcsolatos tárgyalások félbeszakadtak, így egy darabig még várnunk kell ezek­nek a gyógyászati szempontból nélkülözhetetlen találmá­nyok­nak a megjelenésére. Japánban azonban már létezik egy komputertomográfhoz hasonló berendezés, amellyel szabad szem­mel is figyelemmel lehet kísérni a bioenergia-áramlást. A kék és narancs­színű hullámok intenzitása jelentős mértékben függ a vizsgált személy vitalitá­sától. Nagyon érdekes, hogy a beteg szerv környékén az aura „pislog”, mint egy rossz neoncső, egyértelműen utalva az elégtelen energiaellá­tásra. Hátránya azonban ennek a berendezésnek, hogy rend­kívül komplikált, ennélfogva még a hagyományos kompu­tertomográfnál is drágább.

Az aura szemmel történő láthatóvá tétele nem új keletű eljá­rás. Kirlián orosz mérnök ugyanis már 1939-ben felfedezett egy sajátos fényképezési technikát, melynek lényege, hogy a megje­le­ní­teni kívánt testrészt vagy tárgyat nagyfeszült­séggel ger­jesztett koronakisüléssel világította meg, melynek hatására a fo­tóleme­zen kirajzolódott az objektumból kisugárzódó aura is. Az eljárás hátránya azonban, hogy az aurafénykép nem elég rész­letes, az emberi testen nem láthatók a meri­diánok, így ezzel a módszerrel csak globális benyomást lehet szerezni az egész­ségi állapotunk­ról.

Az egész világon rohamosan terjed a homeopátia. Ha nép­sze­rű­sége ebben az ütemben folytatódik tovább, úgy jár, mint az akupunktúra.[4] Néhány évtizeddel ezelőtt még tiltották az alkal­mazását, ma pedig tudományos disszertációkat írnak róla, és főiskolán tanítják. A homeopatológusok már világkongresszu­so­kat is tartanak, ahol rendszeresen kicserélik a tapasztalataikat. A legutolsó ­éppen Budapesten volt, ahol a meghívott orvosok arról panaszkodtak, hogy még mindig nincsenek olyan módszerek, melyekkel a homeopátiás szerek hatásmecha­nizmusa egzakt módon mérhető lenne. Ezzel a gyógyszerrel valahogy úgy vagyunk, mint a modern információhordozókkal, ránézésre nem látszik a lényegük. Tételezzük fel, hogy egy világtól elzárt kutatócsoport kimagasló szintet ért el a hagyományos analízisben, de nem hallott a compact disk valódi szerepéről. Ezek után átadjuk nekik az Encyclopedia Britannica-t tartalmazó DVD-t, hogy ele­mezzék ki. A mérési jegyzőkönyvben feltüntetik majd az alumínium korong súlyát, méretét, pontos vegyi összetételét, felépítését egészen az atomstruktúráig elemezve, csak egy dologra nem derül fény, hogy ez az eszköz mire való. A lényeg elvész. A mikroszkópos vizsgálat során láttak ugyan a felü­letén apró szemcséket, de ezeket a présszerszám érdességének tulajdonították. Magasabb rendű ismeretek hiányában a kutatókban fel sem merül, hogy ennek a vékony műanyag réteggel védett alumíniumlemeznek információhordozó szerepe is lehet. Ez a tulajdonsága ugyanis nem látszik, és hagyományos eszközökkel sem mérhető ki. Tulajdonképpen hasonló cipőben járunk most a homeopátiás szerek megítélése terén is. Egyelőre nem látjuk az egésznek a lényegét. Elsődleges szerepüket mindaddig homály fedi, amíg birtokába nem jutunk az ehhez szükséges ismereteknek, és mérőeszközöknek.

Ha a homeopátia hatástalan lenne, nem terjedt volna el ily mértékben. A homeopátia a világon a második leggyakrabban alkalmazott gyógymód. Több mint 500 millió ember használja nap mint nap, száznál több országban. Csak Indiában 300 ezer orvos gyógyít homeopátiával. A nyugati orvosok számára sem idegen ez a módszer. Az angol orvosok 40, a francia orvosok 30, a német orvosok 20 százaléka alkalmaz rendszeresen homeopátiás szereket, vagy küldi el pácienseit homeopatához. Kétségtelen, hogy a nagy sikerhez hozzájárult az emberek kényelemszeretete is. A homeopatikus szerekkel ugyanis ugyanazt kell tenni, mint a hagyományos gyógyszerekkel. Naponta be kell kapni egy pirulát, aztán várni a hatást. Megfelelő szer alkalmazása esetén a gyógyulás nem marad el. Ráadásul ezt a fajta orvosság olcsó, ezért a szegények is meg tudják vásárolni. Így folyamatosan nő a homeopátia alkalmazóinak tábora.

Újabban már a kertészek is alkalmazzák a homeopátiát. Az alkoholban elnyeletett vagy cukortablettába koncentrált energiasugárzás ugyanis minden élőlényre, így az állatokra és a növényekre is hat. Az állatgyógyászatban már régóta alkalmaznak homeopatikus szereket. A növények ily módon történő kezelése azonban csak most kezd terjedni. Alkalmazási területe széleskörű, a különféle kártevőktől való megszabadítástól kezdve a gombabetegségek felszámolásán át a hiánybetegségek megszüntetéséig sok minden lehet. Erősítéshez D potenciát, míg betegségeknél C potenciát alkalmaznak. A növények homeopátiás kezelését a német Fritz-Albert Popp professzor kezdte el évtizedekkel ezelőtt. Amint jelentős eredményeket ért el, elveszítette az állást a Kaiserslauterni egyetemen. Bírálóit különösen az dühítette, hogy ebben az esetben a plecébóhatást sem hozhatták fel érvként a gyógyulásra, mivel a növényekkel nem tudunk beszédbe elegyedni. A különböző növényi betegségekre alkalmazandó szerek felsorolása és ajánlott dózisa a természetgyógyász Magazin 2014. januári számában található (82-85. oldalak).

A homeopátiát támadó tudósaink ugyanazt a hibát követik el, amibe Einstein esett bele száz évvel ezelőtt. Miután nem sikerült kimérni az éter sebességét, kijelentette, hogy nincs éter. Ezzel egy évszázadra lebénította a tudomány fejlődését. Éter ugyanis nagyon is van. Az univerzumban minden éteri részecskékből jött létre. Az anyag is. Az éter létezésének megítélése felfogástól függ. Mi mindent anyagi alapon ítélünk meg. Az éter azonban nem anyag, hanem tiszta energia. Ezért másképp viselkedik, mint az anyag. A tudósok hatóanyagot keresnek a homeopatikus szerekben, és miután nem találnak benne egy molekulányit sem, kijelentik, hogy hatástalan. A homeopatikus szerek hatása azonban nem vegyileg nyilvánul meg, hanem energetikailag.

A potencionálás során energiarészecskék nyelődnek el benne, és ezek hatnak a szervezetre. Befolyásolják a szervezet energetikai pályáit, a sejtek közötti éteri kommunikációt. Ennek a rendszernek a létezését a tudósok szintén nem ismerik el, mert nem tudják kimérni. Egyelőre nincs olyan műszerünk, amellyel az éteri részecskék, az éteri sugárzás mérhető lenne. A hivatalos tudomány szerint csak az létezik, amit érzékszerveinkkel érzékelünk, illetve műszereinkkel kimérhetünk. Amíg ezen az idejétmúlt felfogáson nem változtatunk, addig a hivatalos tudomány ádáz küzdelmet folytat az ezoterikusokkal. Ennek a küzdelemnek egyik elszenvedője a homeopátia. 

 

A homeopátiához kísértetiesen hasonlít az akupunktúra megítélése. Az orvostudomány hivatalosan nem ismeri el hatékony gyógymódnak. Arra hivatkoznak, hogy az emberi szervezetben nyoma sincs energiapályáknak, és életenergia sincs, mert nem látható. „Miből keletkezik ez a feltételezett energia, ha nincs kimutatható, összefüggő rendszere?” Ez az érvelés azonban gyenge lábakon áll. A rádió- és tévéműsort továbbító elektromágneses hullámok sem láthatók. Ennek ellenére elhisszük, hogy léteznek, mert az iskolában a tanító bácsi azt mondta. Meridiánok azonban nem léteznek a testünkben, mert ezt a tanító bácsi nem mondta. Ettől azonban létezhetnek. Semmelweis Ignác korában az orvostudomány a vírusok és baktériumok létezését is tagadta, mert nem látható. Ez a hozzáállás világszerte több millió ember életébe került, akik kórházi fertőzésekbe haltak bele. Az előbbi hasonlatba sokan beleköthetnének, hogy azért hiszem el a láthatatlan elektromágneses hullámok létezését, mert naponta hallgatok rádiót, nézek tévét, és használom a mobiltelefonomat. Ezt a hitet kiterjeszthetnénk a testünkre is.

Azért élünk, mert szervezetünket áthatja az életenergia. Életenergia nélkül 5 percen belül meghalnánk. Csakráink éteri és gravitációs energiát szívnak fel a környezetünkből, és a meridiánok segítségével szétoszlatják a szervezetünkben. Ha ez egyenletesen történik, akkor egészségesek leszünk. Ha valamilyen külső behatás következtében az egyensúly felbomlik, akkor megbetegszünk. Ilyenkor segít az akupunktúra, amely energiabeadással vagy energaielvonással igyekszik helyreállítani az egyensúlyt. Mindebből következik, hogy az akupunktúra nem mindenható. Nem képes gyógyítani minden betegséget. Ha a kór vitamin- vagy ásványanyag hiányában áll elő, akkor az akupunktúra nem segít. Nem lehet vele gyógyítani fertőző betegségeket (pl. AIDS) sem. A betegségek előrehaladott állapotában (pl. vakbélgyulladás) sem alkalmazható. Ilyenkor már csak a sebészkés segít.

 

Pszichoorientációs gyógyítás

 

1992-ben végre nálunk is megjelent José Silva és szerző­társa, Robert B. Stone 1984-ben írt könyve, az „Agykontroll mesterfokon”. Ez a mű főleg azoknak ajánlott, akik az Agykontroll alapgyakorlatok során jelentős haladást értek el, és az üzleti életben kívánják hasznosítani a megszerzett tudásukat. A már ismert módszerek továbbfinomításán kívül a korábbiaknál is részletesebb képet kapunk az Agykontroll mentális alapjairól, működésének pszichikai hátteréről. Az új ismeretanyag egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a „balagyfélteke-domináns agyunk olyan, mint egy részeg majom, összevissza ténfereg, és néha belebotlik egy-egy jó megoldásba.” Ennek feltehetően az az oka, hogy nincs ami irányítsa a racionálisan gondolkodó bal agyféltekét. A logikus gondolkodásra képes bal agyféltekének ugyanis nem áll rendelke­zésére annyi információ, hogy helyesen határozzon. Ahhoz hogy a döntéseink javunkra váljanak, összhangba kell kerülnünk az univerzummal, ezen belül a földi világunkkal, embertársainkkal. Ennek áttekintésére azonban a bal agyfélteke képtelen, a világmindenség figyelemmel kísérésére csak a Magasabb Intelligencia képes. Kell tehát egy összekötő kapocs az életünket, cselekedeteinket irányító bal agyfélteke, és az információk végtelen tárháza között, hogy a sorsunkat helyes irányba terelhessük. Ennek az összeköttetésnek a meg­te­remtésére csak a jobb agyfélteke képes, így aki ezt a fizio­lógiai szükségsze­rűséget nem ismeri fel, valóban úgy teng-leng a világban, mint egy részeg majom, és szinte a csodával határos, ha valamely döntése eredményesnek bizonyul.

Annak érdekében, hogy kiteljesítsük a képességeinket, két agyféltekével kell gondolkodnunk. Így egyaránt kamatoztathatjuk a bal agyfélteke logikus okfejtéseit, és a jobb agyfélteke megérzéseit, alkotóerejét. A jobb agyfélteke nem arra szolgál, hogy helyettesítse a balt, hanem hogy a társa, a kiegészítője legyen. A szubjektív kommunikáció ugyanis nem pótolhatja az objektívet. Az objektív és a szubjektív kommunikáció kivitelezése eltérő módszereket igé­nyel ugyan, de ezek az eljárások együtt képezik a hidat, amely a két agyfélteke közötti különbséget átíveli. Nagyon érdekes adalékot találhatunk ebben a műben a hit-vágy-elvárás szoros egymásba fonódására is. Minden emberi alkotást a vágy szült. A hit ad erőt hozzá, hogy a vágyaink teljesüljenek, az elvárás pedig fokozza a vágyat, és erősíti a hitet. A vágy tehát a kreatív energia kiváltó mecha­nizmusa. Ha nem vágyunk sem­mire, akkor ez a belső hajtóerő kikapcsolva marad. A hit feladata, hogy kellő erőt, kitartást tápláljon belénk, hogy vágyaink tárgyát elérjük; az elvárás pedig katalizálja ezt az egész folyamatot. Másképpen kifejezve, az elvárás abba az irányba visz minket, amerre a hit és a vágy egyengetik az utat. Ha valóban el akarjuk érni amire vágyunk, akkor teljes szívünkből el is kell várnunk az eredményt.

 

Az Agykontroll magasabb fokú módszereit ismertető művek közül ugyan­csak kiemelkedő jelentőségű „A sikeres üzletember” című könyv, amely egy újabb oldalról megvilá­gítva fejti ki, hogy mi a különbség a jobb és a bal agyfélteke között. Ez a magyarázat abból a megállapításból indul ki, hogy a bal agyfélteke született kételkedő. Ez azonban nem baj, mivel az a dolga, hogy mér­­le­gelje, és a logika módsze­reivel megrostálja a bennünket ért benyomásokat. Ezáltal megvéd minket minden olyan téves döntéstől, amely­nek véghezvitele idő-, pénz-, vagy energiaveszteséggel járna. Az örök kételkedő bal agyfélteke tehát a fizikai világban van otthon, és csak olyan dolgokat fogad magába, amelyeknek a léte az ok-okozati összefüggés alapján racionálisan megma­gyarázható. A bal agyfélteke ugyanis parancsoló szükségét érzi a logikus érvelésnek, és ezen belül a rendnek, fegyelemnek. A jobb agyfélteke ezzel szemben ösztönös csapongó, és kritika nélkül mindent magába fogad. A két agyfél­teke közötti különbséget szimbolikusan úgy is kifejezhetnénk, hogy a bal agyfélteke a fát látja, a jobb pedig magát az erdőt.

A továbbiakban az üzleti életben nélkülözhetetlen technikák ismertetésére kerül sor, amely egy igen fontos követel­ményre, a pozitív gondolkodás kiala­kítására, a pozitív lelki képek megteremtésére hívja fel a figyelmet. Ennek a lényegét legegyszerűbben azzal a példával lehetne érzékeltetni, amikor egy rádióállomás a pszichológusok tanácsára az időjárás-jelentésnek ezt a korábbi megszokott formáját, hogy: „holnap borús idő várható kevés napsütéssel” később így fogalmazta át: „holnap derűs idő várható, átmeneti felhőzettel”. A lényeg ugyanaz, csak a hozzáállás módja más, a negatív alapállást fel­­váltotta egy pozitív megközelítési mód. Ez az eljárás egysze­rűnek tűnik, de a hatása mégis óriási, mivel a pozitív gondolkodásmód, az élet problémáinak pozitív formában való meg­közelítése a kudarcot is sikerre fordíthatja. Soha ne köze­lítsünk tehát semmilyen problémához nega­tív oldalról, mert a kedvezőtlen kép lerontja az esé­lyeinket. A meggyőzés során, ha valakit a ma­gunk oldalára kívánunk állítani, akkor pozitív képzeteket keltsünk az elméjében, és ne rémisszük negatív képek­kel, mivel az ijesztgetés, a megfélemlítés nem hoz tartós győzelmet. A negatív képek ugyanis tudat alatt olyan befo­lyást gyakorolnak a megfélemlített ember elméjére, hogy az igyekszik minél előbb megszabadulni ettől a kellemetlen hatástól, így amint lehetősége nyílik rá, habozás nélkül meg is teszi ezt a lépést. A pozitív képek viszont vonzó hatást váltanak ki az üzleti vagy egyéb partnerünkből, és ez tudat alatt hozzánk köti őt. A negatív kifejezések egyébként fizikailag is gyengítik, a pozitívak pedig erősítik az embert. A pozitív szemé­lyek erősebbek, kiegyensúlyozottabbak, és ez jó érzést kelt a környezetükben.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A kiegészítő természetgyógyászati módszerek közül talán legérdekesebb a színterápia. Minden színnek más-más frekvenciájú energiakisugárzása van. Ez a szubatomi energiasugárzás a szemen ke­resztül ingerli az agyat, amely a meri­diánrendszer szelektív befolyásolása révén különböző testi és lelki reakciókat vált ki. A piros vitalizáló hatású, aktivizál, élénkít, lendületet ad. Ösztönzi a mel­lékvese funkciót, méregteleníti a szervezetet. A narancs serkentő hatású, segíti a betegségekből va­ló felépülést, stimulálja az ivarmirigyeket. A sárga erősítő hatású. Megnyit és felderít, frissíti az agyat, az idegeket, a tudás megszerzésére motivál, optimiz­must ébreszt. A zöld kiegyensúlyoz, old­ja a feszültséget, megnyugtat. Jót tesz a szemnek, és előnyös hatást gyakorol a vér kémiai összetételére. Az égkék nyug­tatja az idegeket, segíti a koncentrációt. Csökkenti a testhőmérsékletet, segít fej- és szív­fájás esetén. Az indigókék gyógyítja a gerincbán­talmat, az égési sebet, a mérges harapást, a száraz kö­hö­gést, de elő­idéz­het bizonytalanságot, pesszimizmust és hiszté­riás rohamo­kat is. Az ibolya meg­ihlet, nyugtat, enyhíti a fájdalmat. Emellett antitesteket képez, erősíti az immunrendszert.

A színterápia legújabb, tudományosan kidolgozott módja lehetőséget ad az öngyógyításra is. Ennek alapja a Bioptron lámpa, melynek működési mechanizmusa és beszerzési módja a II. fejezet végén található. (Lásd Technikai újdonságok című cikkben.) A polarizált fényt kibocsátó lámpa színterápiára való alkalmazhatóságát a hozzá csatlakoztatható 6 db színes üveglencse teszi lehetővé. A cserélhető üveglencsék segítségével 20 kü­lön­böző öngyógyító program közül válogathatunk. A programokat az egyes színekkel végzett ke­ze­lések meghatározott sorrendje alkotja, a megbetegedések jellege szerint. A részletes tünettáblázat se­gítségével mindenki kiválaszthatja a neki megfelelő gyógyító programot, és felfedezheti szervezetének csodálatos öngyógyító erejét. Ehhez támpontként jól használhatjuk a színes antiküveg-elő­tétek gyakorlati alkalmazása során összegyűlt tapasztalatokat. E szerint a piros szín serkentően hat a testfunkciókra, így alulműködések esetén kell használni. Hatása annyira erős, hogy csak deréktól lefelé ajánlatos alkalmazni. Felsőtesten történő kezelés esetén a kevésbé intenzív narancsszínű lencsét célszerű felhelyezni. A sárga színű előtét a bőrbetegségek és az allergiák kezelésére szolgál. A zöld színű lencse fő alkalmazási területe a lábszárfekély gyógyítása, de jól használható a tüdő- és a szív környéki betegségek kezelésénél is. Ezen túlmenően fertőtlenítő hatása van. A kék színszűrő a gyul­ladásokra gyakorol kedvező hatást. Főleg ín- és izomhúzódások, zúzódások, ízületi fájdalmak esetén alkalmazzák, tarkótájékon kezelve azonban a magas vérnyomás is csökkenthető vele. A lila színszűrő nyugtató hatású, a „harmadik szem” helyén található hatodik csakrát kezelve pedig megszaba­dulhatunk az évek óta tartó krónikus álmatlanságtól is.

Tudományosan bizonyított, hogy a színes fényhullámok frissítenek, élénkítenek, oldják a görcsöket és a stresszt. A kezelés pótolja az elveszett energiát, erősíti a memóriát, és fiatalít. A készlethez 3 kozmetikai-gyógyászati termék is tartozik. Ezek az értékes illóolajok világító színekkel kombinálva nyugtatják, ránctalanítják a bőrt, a gyógyító eszenciák pedig felüdítik a testet. Ezzel a komplex módszerrel valósággal csodákat művelhetünk magunkkal. Nem csak a fáradtságot űzhetjük el, hanem új örömforrásokat fedezhetünk fel.

[

Hasonlóan különleges gyógymód a zeneterápia. Néhány évtizeddel ezelőtt még énekszótól volt hangos a határ, és a háziasszonyok is gyakran dalra fakadtak a konyhában. Mára azonban megváltoztak a szokások, de az is lehet, hogy az ezredvég egyre sűrűsödő problémái vették el az emberek kedvét az énekléstől. Ez pedig baj, mert a fiziológiával foglal­kozó szakemberek egyöntetű véleménye szerint a dalolás, a zenehallgatás feloldja az idegi feszültséget, a gátlásokat, megszabadítja a lelket az elszenvedett sérelmek nyomasztó terhétől. Szívből fakadó dalolás közben elégedettség árad szét az emberben, és ez a boldogító érzés mindenki számára könnyen elérhető. Az éneklés a zeneterápia legintenzívebb formája. Erősíti az immunrendszert, és antidepresszáns hatású. Ellazítja az egész izomzatunkat. Ennek hatására csökken a vérnyomásunk, és lassul a szívverésünk. A stressz is elmúlik, mert éneklés közben mélyebbé válik a légzésünk, ami által több oxigén jut a sejtekbe. Akiknek nincs jó hangjuk, azoknak sem kell elkeseredniük, mivel a zene hallgatása is jótékony hatást gyakorol a szervezetünkre. Giuseppe Ferrari olasz parapszichológus szerint a „dó” a vérre; a „re” a májra, a lépre és a légzésre; a „mi” a gyomorra, az orra, a bőrre és az idegekre; a „fá” a szívre; a „szó” a torokra; a „lá” a látásra és a hallásra; a „ti” pedig az idegrendszerre hat kedvezően.

A zenei hangok lélekre és szellemre gyakorolt hatását így összegezte: a „dó” fokozza a bátorságot; a „re” fejleszti az alkotóképességet; a „mi” felébreszti a tudást; a „fá” a természet szeretetére; a „szó” magasabb rendű eszmék követésére ösztönöz; a „lá” kifej­leszti az akaratot; a „ti” pedig táplálja a hitet, és felkelti az okkult tudományok iránti érdeklődést. Az ének vagy zene hatását tovább fokozhatjuk ritmikus mozgással, vagyis tánccal. A tánc, a ritmus ősidők óta az ember lelki és fizikai szükség­lete. Ennek oka, hogy az élet jelenségei, a természeti erők megnyilvánulásai, ritmikusan zajlanak. A táncban a vágy és akarati energia mozgásformává alakul. A lendület, a feszítés és lazítás átélésében a táncoló önmagára talál, azaz megszűnik a feszültség a kül- és a belvilág között. A zenére történő természetes önkifejezési forma azon kívül, hogy lelki harmó­niát eredményez, alaposan megmozgatja az izmainkat is, ami jelentős mértékben hozzájárul egészségünk megőrzéséhez.

Jóval intenzívebben nyilvánul meg a muzsika gyógyító hatása a „Piusona zeneszék” alkalmazásával. Ez a számítógéppel vezérelt eszköz egyénre szabott hangokkal, dallamokkal kezeli a pácienst. A Piusona zeneszék egy fából készült, kétoldalt violinkulccsal díszített különleges szék, amelyben ülve a zene rezgései átjárják a páciens egész testét. Háta, csípője és lábfeje közvetlenül egy-egy hangszóróval érintkezik, amitől egész teste úgy működik, mint egy hangvilla. A hangok nem csak a fülön, hanem a bőrön, és a csontokon keresztül egyaránt eljutnak az idegrendszerbe. A módszer Pius Vogel német zenész és szanató­riumtulajdonos 15 éves kutatómunkáján alapul. Az ő nevéből alkották meg a Piusona (Pius + sona = hang) elnevezést. Vogel a hangok terápiás hatását véletlenül fedezte fel, amikor a tulajdonában levő szanatórium egyik vendége a zongorán ült, amelyen ő játszott. A hangszeren ülő páciens a zongorajáték közben érezte, hogy hirtelen megszűntek gyötrő hátfájdalmai.

Az eset felkeltette az érdeklődését, ezért elkezdett foglalkozni a különböző frekvenciájú zenei hangok szervezetre gyakorolt hatásával. Kutatásait az USA-ban folytatta, ahol műszeres mérésekkel térképezték fel a különböző hullámhosszú rezgések hatásait, aminek eredményeként sikerült összeállítani egy hangkatalógust. E szerint pl. a „d” hang a pajzsmirigyre hat leginkább, de a gerinc­osz­lop és a gyomor is különösen érzékeny rá, más-más oktávban. A katalógusból kiválasztott, egyénre szabott alaphangokat oktávhangokkal és intervallu­mokkal (kvintekkel, kvartokkal és tercekkel) valamint felhangokkal egészítik ki. A tiszta kvint és a nagy terc intervallumai pl. a kezelendő szervben erősítik az energia áramlását. A kis terc stabilizáló hatású, a tiszta kvart viszont feszült­séget teremt. Ezenkívül alkalmaznak egészen különleges hangokat is, amelyek harmóniát teremtenek a makro- és a mikrokozmosz között. Ilyen a Hans Coustó által kidolgozott bolygóhangok gyűjteménye. (Kiszámolták az egyes bolygók keringési frekvenciáját, ezeket konvertálták, hogy a hallható tartományban ész­lelhető hangokat halljanak. A Földnek „g” a hangja. Ezt különböző mikrobio­lógiai rezonanciák egészítik ki. A DNS frekvenciája pl. szintén a „g” hangnak felel meg, felsőbb regiszterben.)

Fizikai tanulmányainkból tudjuk, hogy kis intenzitású hangok is óriási ­hatást képesek kiváltani az anyagban, ha annak rezonanciafrekvenciáján szólalnak meg. Hasonló hatást gyakorolnak a zenei hangok a sejtekre, a sejtek atomjaira. Biofizikai és biokémiai kutatások igazolták, hogy a cisz hangnak megfelelő 136 Hz-es rezgés fokozza a sejtekben a káliumionok áramlását, és a sejtmembrán áteresztőképességét. A nátrium viszont a gisz hangra reagál, ami a cisz kvintje. Mindkét elem alapvető fon­tosságú az élettani folyamatokban. (A nátrium-kálium pumpa néven ismert biokémiai jelenség tartja fenn sejt­jeink ingerelhetőségét, ami ugyanakkor a fájdalomérzetünkre is hat.) Szá­mító­gépes programok segítségével az említett hangfrekvenciák bármelyike könnyedén kiválasztható és lejátszható a Piusona terápiás szék hangszóróin. A kezelés 7-, 14- vagy 21 percig tart, miközben változik a terápiás hangok erőssége.

A Piusona terápia a sejteken túlmenően a belső elválasztású mirigyekre is hatást gyakorol. 200 páciensen végzett kezeléssorozat eredményeként bebizonyosodott, hogy szervezetükben bizonyos hormonok és idegi ingerület­átvivő anyagok termelődése fokozódott. Mivel ezek fontos anyagcsere-folya­matokban vesznek részt, illetve irányítják azokat, segítségükkel a kóros biokémiai reakciók kedvezően befolyásolhatók. A „d” hang pl. a pajzsmirigyre gyakorolt hatásán kívül stimulálja az immunrendszert is. A betegeket természetesen csak a végeredmény érdekli, ami szintén bizonyító erejű. Egy 48 éves férfi pl. 1 méter magasból kemény márványpadlóra esett, és mindkét sarok­csontja eltört. A baleseti sebészeten közölték vele, hogy kb. 6 hetes gyógyulási időre számíthat. Miután rendkívül nyughatatlan volt, kipróbálták rajta a hangterápiát. Naponta kapott kezelést eleinte „g”, később „d” és disz hangok­kal. Hatására fájdalmai rohamosan csökkentek, és 2 hét után már lábra tudott állni. Egy 27 éves nő alkartörésének gyógyulása a sebész által feltételezett idő felét vette igénybe. A módszer súlyos belgyógyászati eseteknél is hatásosnak bizo­nyult. A betegek némelyikénél idült nyirokpangást sikerült feloldani, másoknál az évek óta fennálló székrekedést szüntették meg, de gyógyítottak vele idült vastagbélgyulladást is.

A leglátványosabb gyógyulást egy 37 éves páciensnél tapasztalták, aki Boeck[5]-betegségben szenvedett. Ez a kórkép a testszövetek komplex gyulladását jelenti. A páciensnek a nyirokcsomói, a tüdeje, a bőre, később a mája, lépe és a szíve is megbetegedett. A kezelések hatására csak­hamar csökkenteni lehetett a gyógyszeradagját, 1 esztendő után pedig már a beépített szívritmus-szabályozóra sem volt szükség. Alan Vitenberg amerikai orvos azt is kikísérletezte, hogy mely hangszerek gyakorolnak gyógyító hatást az egyes szervünkre. Szerinte a hárfa a tüdőre, a fuvola a májra, az oboa az epehólyagra, a harmonika a vastagbélre, a gitár a szívre, a trombita a hasnyálmirigyre, a szaxofon a vesére, a dob a gerincoszlopra, a billentyűs hangszerek pedig a gyomorra hatnak.

 

A ciprusi mágus tanításai

 

Ugyancsak jelentős késéssel érkezett hozzánk Kyriacos C. Markides amerikai szociológus könyve, amelyben az önmagát Daszkalosznak nevezett ciprusi mágus rendkívül értékes információkat bocsátott az emberiség rendelkezésére. Ezek Johannan mestertől, vagy ismertebb nevén János evan­gélistától származnak, aki Szpirosz Sathi ciprusi mágust választotta ki arra, hogy üzeneteit eljuttassa a világnak. Az abszolút világból ily módon hozzánk érkező közlések igen sokrétűek voltak, és nagy­mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a parapszichológia egyes területei közötti összefüggéseket könnyebben meg­értsük. Daszkalosz tanításai által nem csak az egyes parapszichológiai jelenségek részletei válnak érthetőbbé, hanem megismerjük ezeknek a természetfeletti megnyilvánulásoknak a határait is. Az első kérdésre adott válasz mindjárt egy ilyen problémát segít tisztázni.

A materializációval, valamint az Agykontroll „Elmetükre” gyakorlatával kapcsolatban bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy az ember képes-e az elméjében megteremteni bármit, amit csak akar? Igen, ha a lehetőségek és képes­ségek birodalmában marad. Egy jógi pl. elérheti, hogy az elültetett narancsmag a megszokottnál hamarabb fejlődjön ki, és nagyobbra nőjön, de nem tudja elérni azt, hogy a narancsmagból datolyapálma legyen. Képtelenség ugyanis az eszmék, az okság és a törvényesség világán kívül dolgozni. Az abszo­lút világ lehetőségeinek tág terére jellemző viszont, hogy mégis elérhető, hogy a narancsmagból datolyapálma keljen ki. Előbb azonban gondolati úton a narancsmag szerkezetét át kell alakítani úgy, hogy meg­egyezzen a datolya­pálma magjával, és ha ezt az átmaterializált magot elültetjük, akkor már elérjük a célunkat.

Sokan megkérdezték már a mestertől, hogy milyen módon lehet ezekre a képességekre szert tenni, hogyan lesz valakiből mágus? A válasz nem meglepő; ugyanúgy, ahogy az Agykontroll ismeretekre: meditációs gyakorlatok által. Ezek intenzív végzése az egyetlen módja a pszichikus erők kifejlesztésének. Az ember ugyanis nem születik ezzel a képességgel, ezt meg kell tanulni. Persze vannak, akik már születésüknél fogva birtokolják ezt a tudást, de ők már az előző életükben kifejlesztették magukban ezt a készséget. Mint tudjuk, két dolog van a világon, a szeretet és a meg­szerzett tudás, amely nem vész el, hanem magunkkal vihetjük a következő életünkbe. Amit valaha elsajátítottunk, azt már nem kell újratanulni, legfeljebb átismételni. Természetesen előfordul, hogy egy ko­rábbi tudásunk háttérbe szorul, pl. nem emlékezünk arra a nyelvre, amelyet előző életünkben meg­tanultunk, de ez csak azért van, mert ez az emlékezés megzavarná a jelenlegi életünkre kiszabott fejlődés menetét. Azonban minden olyan tudást és képességet magunkkal vihetünk, amely elősegíti az új életünkben való érvényesülést. Így pl. nem veszítjük el a korábban oly nehezen kifejlesztett kéz­ügyességünket, az intelligenciánkat, a gyors reagáló­ képességünket, az érzelmi megnyilvánulások iránti fogé­kony­ságunkat, vagy pl. az emberszeretetünket. A korábbi tudásunk mindegyikére való visszaemlékezés vi­szont nem segíti elő a fejlődésünket, mert pl. elbizakodottá vagy önteltté tehet bennünket. Nem véletlenül hangsúlyozta Jézus, hogy: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, annak előre, a felszántandó barázdára kell tekintenie, ne a már felszántott területen nyug­tassa a szemét.”

A tanulás nem kizárólag egyéni, hanem kollektív formá­ban is zajlik. Ennek elsődleges célja a kollektív tudat for­málása, a társadalmi fejlődés elősegítése. Az emberiség fej­lődése nem spontán módon megy végbe, hanem állandó irányítás alatt áll. A túlvilági mesterek azonban nem paran­csol­nak nekünk, csak megmutatják az utat, és tőlünk függ, hogy végigmegyünk-e az általuk kijelölt ösvényen. Tanács­adóink egyike János evangélista, aki azzal a megjegy­zéssel zárta a tanulással kapcsolatos instrukciókat, hogy az út során el fogunk követni hibákat is, de csak így okul az ember. Visszatérve a mágikus képessé­gekre, sokan vágynak arra, hogy szert tegyenek ezekre az erőkre, mert ily ­módon szeretnék az életüket könnyebbé, érdekesebbé tenni. Az érzékeken túli erőknek idő előtti birtokbavétele azonban nem válna a javunkra. A parapszichológia útján életre kelthető energiák hatalmat jelentenek ugyan az anyagi világon, de akadá­lyozzák az egyén fejlődését. Ezeknek a jelenségeknek az igénybevételével ugyanis kikapcsoljuk a nehézségeket az életünkből, így nincs, ami elősegítse a lelki fejlődésünket. A misztikus erők életre hívása önmagában nem teszi lehe­tővé a szellem teljes felszabadulásának elérését, sőt kifejezetten hátráltatja, veszélyezteti a tudati fejlődést, mivel egy ala­csony fejlettségi szinten álló lélek esetében a túl nagy hatalom, a túl sok képesség fokozott önértékelést eredményez, ami növeli az énhez való kötődést. Ezáltal az egyén fejlődése megre­ked egy kuruzsló szintjén, aki képes ugyan a természetfeletti erőket mozgásba hozni, de nem képes önmagát ezeknek a magasrendű megnyilvánulásoknak a szintjére emelni.

A parapszichológiai képességekkel rendelkezők az átlag­emberek szemében varázslatos dolgokat visznek végbe, de valójában nem mennek vele semmire. A Földön túli erők által biztosított adottságok nem viszik előre a fejlődésüket. Nem tudnak szabadulni a korán jött tudásuk igézetétől, így a saját képességeik megrekednek a születésükkor magukkal hozott szinten. Az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatte­remtés révén különleges ismeretek birtokába jutnak, ami elbi­zakodottá teszi őket, valósággal rabjává válnak annak, amit ezen a csatornán keresztül látnak. Helyzetük ahhoz a mániákus tévénézőhöz ­hasonló, aki folyton sci-fi filmeket kukkol, és egy idő után már „Rambo”-nak, „Superman”-nek, vagy vala­milyen galaktikus hősnek képzeli magát. A valóságban azonban az adottságai meg sem közelítik ezt a szintet, mert a nála tökéletesebb világ állandó bámulása megakadályozza őt saját képességei fejlesztésében. Nem véletlen, hogy az atlantiszi civilizáció pusztulása után az istenek „elzárták a tévéké­szüléket”, vagyis agyfrekvenciánk megnövelésével elvették az embe­riségtől az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezáltal rákénysze­rí­tettek bennünket a hatékony fejlődésre. Egyébként az atlantiszi civilizáció vesztét is az okozta, hogy mágikus képességeik meghaladták tudati fejlődésük szintjét.

A parapszichológiai képességek egy idő után úgy is ki fog­nak alakulni bennünk, de csak akkor, amikor már megér­tünk rá, amikor az auránkat alkotó szubatomi energiarészecskék rezgésfrekvenciája az állandó fejlődés következtében oly mértékben megnövekedik, hogy ez az állapot törvényszerűen be fog következni. Ebben a stádiumban azonban az újonnan szerzett képességek, az univerzum tágabb megismerése már nem fogja zavarni a továbbfejlődésünket, mert ekkor már elég érettek leszünk ezek használatára. Ezen a szinten már nem fognak elbűvölni bennünket eme adottságok, hanem természetes módon fogjuk alkalmazni őket akkor, amikor szükségünk lesz rá. A belső érzékek mara­déktalan kifejlesztése nem azért fontos, mert különféle parapszichológiai képességeket szabadítanak fel bennünk, hanem azért, mert felfedik előttünk, hogy nem vagyunk rabjai az anyagi világnak, és segítenek abban, hogy megismerjük az univerzum összetettségét. Ha megfelelően használjuk őket, az életre keltett érzékek megmutatják a fizikai létezés csodáját, és hogy hol van benne a mi helyünk. Ennek ismeretében bölcsebb, hatékonyabb, boldogabb életet élhetünk, mert megértjük miért vagyunk itt, mi a célja az egyéni és össztársa­dalmi létünknek. Az abszolút világgal való kapcsolatfelvétel képessége nem lesz más, mint a hatodik illetve hetedik érzékszervünk, ami megnöveli a bennünket körülvevő világ megismerésének lehe­tőségét. Túl nagy jelentőséget azonban nem tulajdonítunk neki ugyanúgy, ahogy ma sincs senki „elájulva” attól, hogy lát, hall, érzi az illatokat és az ízeket. A „megszenvedett” képesség tehát nem veti vissza a fejlődésünket, hanem felgyorsítja az ütemét, és ­előkészíti a még magasabb szintű képességek megszerzését.

Ennek a folyamatnak az alakulását egy túlvilági szellem, Heyoan így ismer­tette velünk: „Mindegyikünknek van egy érzékelő tölcsére, melyen keresztül a valóságot észleljük. Precízebben megfogalmazva, minden ember egy-egy bizo­nyos frekvenciasávban képes érzékelni. A valóságot úgy határozzuk meg, ­ahogy az érzékelésére képesek vagyunk. Ez a természetes emberi érzékelésen kívül kiegészül a felfedezett technikai eszközökkel (pl. mikroszkóp, teleszkóp) is. Érzékelési tölcsérünkön be­lül mindent elfogadunk valóságként, ami ezen kívül esik, azt nem. Ha valamit nem észlelünk, az sz­á­munkra nem létezik. Az érzékelési tölcsérünk egy grafikonra rajzolt haranggörbével is szimbolizálható, ahol a függőleges ten­gely az érzékelés tisztaságát, a vízszintes pedig a frekvenciáját mutatja. Az ember, illetve az emberiség haranggörbéjének szélességét nem csak új érzékelő műszerek kifejlesztésével lehet növelni, hanem saját testünk Fokozott Érzékeny­ségű Észlelésének felkeltésével is. Ennek a képességünknek a finomodásával mind több dolog válik számunkra világossá. Érzékelésün­ket fokozottan kiterjeszthetjük a haranggörbe szárain túli területekre is, ezáltal kitágul a világunk, és egyre jobban megismerjük a valódi univerzumot. A haranggörbe vonala a mindenkori elválasztó vonal a fizikai és a spirituális világ között. Amilyen mértékben képessé válunk egyre magasabb frekvencia­szinten érzékelni, úgy válik a spirituális világ mind inkább valósággá. Megsza­badulunk az illúzi­óktól, a hiedelmektől, a téves elképzelésektől, mert észlelésünket, ellenőrzésünket kiterjeszthetjük a ma még észlelhetetlen világ fölé is. Végül ezen az úton eljuthatunk a megvilágosodáshoz, ahol megszűnik minden titok, semmi sem marad többé rejtve előttünk. Ez a folyamat azonban kétirányú. A magasabbakon kívül az alacsonyabb frekvenciájú világok felé is kiterjeszt­hető, ezáltal is növelve az általunk megismerhető univerzumot. Az emberiség ezeket a világokat a sötét, gonosz erők szférájának tekinti, de ez ugyanolyan szerves része a világegyetemnek, mint a magasabb rendű világok.

Hozzátartozik még ehhez a jelenséghez, hogy kizárólag a számunkra megnyilvánuló világ érzékelésére vagyunk képesek. Mi mindnyájan a saját érzékelő ablakunkon keresztül észleljük az univerzumot. Amit ezen az ablakon át érzékelünk, azt defi­niáljuk létező világnak. Élnek azonban közöttünk olyan lények is, akik nem láthatnak minket, és mi sem láthatjuk őket. Ennek oka, hogy ők egy másik érzékelő ablakot választottak maguknak, egy másik dimenzióban élnek. A saját érzékelő ablakunk kitágítása szorosan összefügg az evolúciós fejlődéssel. Ahogy haladunk előre ezen az úton, úgy szélesedik érzékelésünk haranggörbéje. Felfoghatjuk ezt a görbét úgy is, hogy az emberi elme korlátait mutatja az evolúciós fejlődés adott szakaszában. A görbe a civilizá­ciónkra jellemző frekvenciaspektrum középértékénél a legmagasabb, mert az itt tapasztalt dolgokat fogadja el a legtöbb ember konkrét valóságnak. Ettől alacsonyabb vagy nagyobb frekvencia-értékek felé haladva az emberek már hajlamosak kételkedni érzékeik hitelében, egyre kevésbé hisznek abban, amit tapasztalnak. Amint szélesedik a haranggörbénk, idővel levetjük a fizikai testünket, és egy magasabb frekvenciájú síkon levő világba kerülünk. Érzékelésünk azonban ebben a testetlen világban sem válik korlátlanná, itt is a fejlődésünk mértéke szabja meg a haranggörbénk szélesedését. Ily módon idővel egyre fejlettebb, egyre tökéletesebb, és földi szemeinkkel nézve egyre felfoghatatlanabb világokba kerülünk, míg végül eljutunk a Teremtőhöz, és eggyé válunk vele. Ebben a folyamatban a haranggörbénk mind jobban kiterjed a csúcs felé, majd teljesen lapossá válik. Amikor ez bekövetkezik, a megnyilvánult és a meg nem nyilvánult egybeolvad, ez a kettősség számunkra megszűnik.”

 

A karma mindenhatóságával kapcsolatban is igen érdekes következtetések vonhatók le a ciprusi mágus által közvetített tanításokból. Az ok-okozati törvény érvényesüléséből eredő büntetés elkerülésének ugyanis van egy módja, a mély és őszinte megbánás, valamint a példamutató életmód, az előző életek bűnein felülemelkedő életvitel. Az előbbivel kapcsolatban Daszkalosz egy ismert példát hozott fel a Bibliából. Mint tudjuk, az Úr Jónást bízta meg azzal, közölje Ninive lakóival, hogy a bűnös város negyven napon belül el fog pusztulni. Amikor az emberek meghallották a rossz hírt, sírtak, jajveszékeltek, és mindnyájan bűnbánatot gyakoroltak. Így Ninive nem dőlt romba, mire Jónás próféta keserűen jegyezte meg az Úrnak, hogy „most hazuggá tettél engem ezeknek az embe­reknek a szemében”. Később azonban az Úr megvilágosította Jónás elméjét amikor az elhagyva a várost, egy tök árnyékában keresett menedéket a hőség elől. A tök gyökerét ugyanis elrágta egy féreg, amitől elkezdett fonnyadni, és lekókadtak a hűsítő levelek. Jónás erre így sóhajtott fel: „Istenem, tönkrement a növényem, és ez nagyon elszomorít”. Isten erre így felelt: „Látod, Jónás, te egy bokor elpusz­tulásakor is szomorúságot érzel, amelyet pedig nem te neveltél, és nem is fáradtál érte, akkor mit érezzek én egy egész város elvesztésekor? Ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben 120 ezer ember van, és ott a sok állat is.” Ebből is látszik, hogy az isteni kegyelem határtalan, ha egy kis reményt lát arra, hogy a pusztulásra ítélt érték megmeneküljön, akkor beavatkozik a természet és a karma törvé­nyeibe is. Erre azonban ritkán kerül sor, és csakis abban az esetben, ha a bűnösök mind szavakban, mind tettekben őszinte megbánást tanúsítanak.

Nem nevezhető közismertnek az a kinyilatkoztatás sem, hogy a karmát az emberek is befolyásolhatják. Ha ugyanis szeretünk valakit, akkor segítségére lehetünk karmikus adósságának visszafizetésében. Erre azonban kizárólag akkor kerülhet sor, ha az illető már megtanulta a „leckét”, és adósságának a java részét törlesztette. Ebben az esetben a maradék terhet magára vállalhatja valaki más, és megszabadíthatja őt a további fájdalomtól. Ha hajlandóak vagyunk erre, akkor a teher kilenctized részét elengedheti a Mindenható, így nekünk csak az egytizede marad. Ezáltal a visszafizetendő adósság lényegesen kevesebb lesz, az elke­rülhetetlennek látszó szenvedés mértéke jelentősen csökken. Ha tehát egy hozzánk közel álló személy terhét túl nehéznek találjuk ahhoz, hogy egyedül viselje, akkor átvállalhatjuk karmikus tartozásának egy részét, de erre csak a fenti feltételek mellett van lehetőség. Az Agykontrollban is járatosak, valamint az ezoterikus tudományokba beavatott mesterek képesek arra, hogy a testükben jelentkező fájdalmat megszün­tessék vagy tompítsák, de ezt nem cél­szerű megtenni, mert ez automatikusan visszaküldi a fájdalmat ahhoz, akinek a karmáját átvállalták. A sors által kiszabott büntetés átvétele tehát nem visszafordíthatatlan folyamat, a terhet bármikor vissza lehet adni.

A karmának ez a sajátos működési mechanizmusa népek, sőt egész civilizációk esetében is érvényesül. A kollektív karmikus adósság átvállalásának legnagyszerűbb és legönzetlenebb példája Jézus Krisztus önkéntes halála, aki megváltóként magára vette az emberiség bűneit, és mint egyszerű halandó vértanúhalált szenvedett értünk a kereszten, hogy ne kelljen tovább cipelnünk múltunk következményeit. Őt is csak az adósság egytizede terhelte, de ismerve az emberiség összes bűnét már ez is hatalmas mennyiség volt. Ha emberként ezerszer meghalt volna, se tudta volna kiegyenlíteni ezt a számlát. Jézus azonban nem közönséges ember volt, hanem Isten fia, és egy isteni lény élete sokkal többet ér, mint egy közönséges emberé. Így az ő halála képes volt rendezni a karmikus adósságot. Ezáltal végbement a megváltás, nagy szerencsénkre. Ettől kezdve tiszta lappal indulhattunk volna egy új, emelkedettebb élet felé, de mi nem ezt tettük. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, tovább halmoztuk bűneinket. A történtek után már nincs aki rendezze a számlát. Ezért a karmikus adósság törlesztése ránk vár, az apokalipszis során. Jézus eljön ugyan újból hozzánk ebben az időszakban, de nem azért, hogy megváltson bennünket, hanem hogy számon kérje a bűneinket.

Egy idézet erejéig érdemes még ennél a témánál maradni. Az óindiai mitológia ezzel a lenyűgöző hasonlattal foglalja össze a karma lényegét: „Forog, pörög az élet kozmikus kereke, kínálja egyfelől az uralkodó koronáját, másfelől a koldus bádogbögréjét aszerint, hogy melyikre van inkább szükségünk fejlődésünk következő lépcsőfokán. Válassz, aztán viseld a következményeket, de ne feledd, hogy a trónus magasságából csak lefelé, az utcasarokról viszont felfelé vihet az út.” Egy másik keleti hiedelem szerint a léleknek minden hat fáradságos, vesződséges élet után hetedikként engedélyeznek egy kényelmes reinkarnációt. ­Ennek oka, hogy időnkénti pihenés nélkül a lélek túlságosan kimerülne az örökös törekvésben, belefásulna az állandó harcba, és elcsüggedne. A siker, a mara­dék­talan boldogság tehát nem mindig az egyéni törekvésen múlik. A „szerencse­fiának” azért „hull minden az ölébe”, mert az előző életei során kiérdemelte. Neki most az a dolga a Földön, hogy élvezze az életet. Erre a kis ­kikapcsolódásra szüksége is van, mivel a korábbiaknál is nehezebb megpróbáltatások várnak rá. Az egymást követő életek ugyanis annál keményebbé válnak, minél inkább megszabadul a lélek a kötelékektől, melyek az anyagi világhoz láncolják. A keresztény világ szellemétől sem idegen ez a jutalmazási rendszer, bár ebben a kultúrkörben nem térnek ki a jutalmazás okára. Így fejezi ki ezt a jelenséget a Biblia: „Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a ré­szét, és örüljön fáradozása ered­mé­nyének, ez Isten ajándéka.”

Figyelemre méltó Daszkalosz ta­­ní­tása az igaz hitről, és a jóté­kony­kodásról. Elanyagiasodott világunk sajnos már a vallásgyakor­lás­­ban is érezteti a hatását, egyre több az olyan „hívő”, aki csúfot űz mind önmagából, mind ­Istenből. Kap­zsiságunk annyira arcátlanná tett ben­nünket, hogy betérve a temp­­­lomb­a már három gyertya meg­gyújtása ellenében a mennyek or­szá­gát kö­veteljük az Úrtól. Oly­anok is van­nak, akik ennyit sem hajlandóak kockáz­tatni. Előre ké­rik a segít­sé­get, pl. így: „Ha meg­teszed nekem, ennyit és ennyit do­bok a perse­lyedbe”. Istenhez azon­­ban köze­lebb áll egy ateista, aki az utolsó szelet kenyerét meg­felezi az éhes idegennel, mint a Minden­ha­tóval kereskedő, önmagát ke­resz­té­nynek nevező ember.

A manapság tevé­kenykedő jó­té­kony­­sági egyletek és alapít­vá­nyok is elsősorban az egoizmus, és nem az önzetlen segítőkészség megnyilvánulásának tekinthetők. Sokan vannak, akik csak azért adnak, hogy mind önmaguk, mind má­sok előtt tetszelegjenek a bőke­zű adakozó szerepében, és elvárják érte a hálát, amivel az embertár­saikat megaláz­zák. A pöffeszkedő mecénásokon is túltesz­nek a multi­nacionális iparvállalatok, akik nem csak elvárják a hálát, hanem arra kötelezik a „pártfogoltjukat”, hogy a nagy nyilvánosság előtt számol­jon be az adományról. Ezzel azon­ban nem ér véget a lekötelezett kál­váriája, mert hálaadó szavait rög­zí­tik, és felhasz­nálják a reklám­had­járataikban, hogy ezzel is növeljék a cég profitját.

Anyagias világunkban a szere­tet, a szolidaritás is piacosodott. A jótékonyságot mind inkább a költ­ségleírás, az adókedvezmény lehe­tősége működteti. Ma még nagyon ritka a minden hátsó szándék nél­küli önzetlen és tapintatos segítő­kész­ség. Jézus arra tanított ben­nün­ket, hogy aki ad, az titokban te­­gye. Ha a rászorulónak egy név­te­len borítékban juttatjuk el a pénzt, és csak annyit írunk rá, hogy „sze­re­tettel”, akkor ezzel nem csak se­gí­tünk neki, hanem egyben őszin­te örömet is okozunk, hiszen meg­szabadítjuk őt attól a hatalmas te­hertől, amelyet a lekö­telezettség ér­zése okoz.

Arra is ügyeljünk, hogy ne húz­zuk az időt. Publilius Syrus sze­rint: „Ki gyorsan ad, duplán ad.” Az em­berek nem szívesen zaklat­nak máso­kat a bajaikkal. Sokan csak vég­szükség esetén szánják rá magukat a kérésre. Akkor, amikor már majd­nem késő a segítség. Aki a végte­lenségig halogatja a dön­tést, úgy jár, mint az ókori fukar em­ber. Dio­genész pénzt kért tőle, és ő sokáig késett a megígért támo­gatás küldésével. Amikor elfo­gyott a bölcs türelme, ismét felke­reste, és ezt mondta neki: „Ke­nyér­­re kell, nem temetésre.” A bukása vagy a halála után már hiá­ba aka­runk valakin segíteni.

Adományozni nem csupán pénzt, értéket lehet, hanem önmagunkat, a mun­kán­kat is. Amikor dol­gozunk, akkor is adunk. A társadalomnak, a közösségnek adományozzuk lényünk legjavát. Sajnos ezt a tevékenységet az emberek többsége ma még munkaviszonyként kezeli, vagyis azért dolgozik, hogy megfelelő ellenszolgáltatásban legyen része. Kenneth S. Leong szerint a jelenlegi énközpontú nemzedék számára az „adás” szónak meglehetősen önfeláldozás-íze van. Ez azonban fatális té­vedés. Az adás ugyanis lehetőséget teremt az erőfeszítésre, teremtő erőink kibontakoztatására, emberi mivoltunk kiteljesítésére. Ez a folyamat leginkább a szerelmesek egyesüléséhez hasonlítható. Ha a partnerek nem adják magukat önként egymásnak testestül-lelkestül, akkor nem lehetnek boldogok. Minél lelkesebben, minél szenvedélyesebben adják oda magukat, annál nagyobb az öröm. Azzal, hogy mindenüket felajánlják a másiknak, végső soron nem veszítenek, hanem nyernek. Azért sem érdemes a munkánk során kímélni magunkat, mert nem élünk örökké. A megkímélt test is nyomtalanul elporlad, nyomot csak a munkánk, erőfeszítéseink által hagyhatunk magunk után a világban. A halál bizonyosságában az ember egyetlen értelmes törekvése, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni az életéből. Mindezek alapján már érthető az ókori keleti filozófusok véleménye, mely szerint: „Az adakozó hálás lehet, hogy adhat”. Az adok-kapok viszonyban nem az jár jobban, aki kap; hanem az, aki ad.

Az sem mindegy, hogyan adunk. Aki fogcsikorgatva, kényszerből ad, az nem nyer jutalmat az égi­ektől a jó tettéért. Isten csak a jókedvű adakozót szereti. Így fejezi ki ezt a Biblia: „Adj neki szí­ve­sen, és ne essék rosszul az, hogy adsz. Mert éppen ezért fogja megáldani az Úr minden mun­kádat, és min­den szerzeményedet.” Ne aggasszon bennünket az adomány értéke sem. Annyit adjunk, amennyire képesek vagyunk. Isten senkitől sem várja el az erején felüli adakozást. A modern gondolkodók így fogalmazták meg az adakozás lényegét: „Az ajándékozás nem banki tranzakció. A gesztus a fontos, és nem az ajándék értéke. Nem az árát kell nézni az ajándéknak, hanem hogy milyen szívvel adják.” Már az ókorban is fontosabb volt az adományozás módja, indítéka, mint az adomány értéke. Így szól a bibliai példabeszéd a szegény asszony adományáról: Jézus leült a temp­lommal szemben és figyelte hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott. Jött egy szegény özvegyasszony is, és 1 krajcárt dobott be. Ekkor odahívta tanítványait, és így szólt: Bizony mondom néktek ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükből adtak, ez az asszony azonban azt a keveset is odaadta, amije volt. Az egész megélhetését feláldozta.

Az elmúlt évszázadok során nemcsak a jótékonykodás valódi célja merült feledésbe. Mostanra a bibliai alapfogalmak szinte mindegyike eltorzult. Ennek legjellemzőbb pél­dája, ahogy manapság imádkozunk. Az ima, Istennel való közvetlen kapcsolatfelvétel, mi azonban úgy imádkozunk, mintha a telefonszámunkat hadarnánk el. A korábban beta­nult imádságoknak nem ismerjük az eredeti célját, nem vagyunk tisztában a szavak korábbi jelentésével, a szöveg értelmével. Egész civilizációnk tele van tömve kiüresedett szokásokkal, és ma már az imádkozás is közéjük tartozik. Akik először tanulták meg, még tudták hogyan kell imádkozni. Utódaikat is megpróbálták erre megtanítani, de közülük már csak kevesen sajátították el a módszert. A többiek csupán szavakat jegyeztek meg, és gépiesen ismételték. A szavak értelme azonban időközben megváltozott, az új korokkal együtt új értelmet kapott, így ma már senki sem tudja, ­hogyan lehet Istennél kellő hatékonysággal meghallgatásra találni.

 

Mivel az emberek többségét az érdekli leginkább, hogy mi vár rá a túlvilágon, a mester erről a létformáról is beszélt a tanítvá­nyainak. Sokan azt hiszik, hogy a halál rettenetes és fájdalmas élmény. Ez azonban nem igaz. Még ha súlyos beteg­ségben szenved is az ember, a halál pillanatában nem érez fájdalmat. Testéből való kilépése után a lélek továbbra is megtartja személyiségjegyeit, magával viszi erényeit és vétkeit, céljait és törekvéseit. Az abszolút világban megszűnnek az anyagi világ korlátai, nincs többé tér, idő, és feloldódnak a fizikai lét béklyójából eredő gátak. A jelenlegi fejlettségi szinten azonban a mennyországba kerülő lelkek túlnyomó része nem tud élni azzal a hatalmas lehetőséggel, amit ez a tökéletes világ kínál. Az abszolút világ ugyanis sokkal gazda­gabb és sokré­tűbb, mint a mi fizikai életterünk, hiszen ez csak árnyéka azoknak a fényesen tündöklő világoknak, melyek mindazon értéket tartalmazzák, amelyeket valaha élt civilizációk alkottak az univerzumban.

Az egyszerű földi lélek gyakran zavarba jön ennek a töké­letességnek a láttán, nem tud mit kezdeni vele, ezért önmaga által elképzelt elementálokból létrehozza ezen a régión belül a saját pszichikus világát. Sokan ugyanis csak ebben a gondolati úton teremtett mesterséges környezetben érzik biztonságban magukat, mivel ez hasonlít leginkább korábbi fizikai életterükhöz. A valódi pszichikus világban pl. nincs felkelő és lenyugvó Nap, mert mindent eláraszt a fényesség, ami a szubatomi energiarészecskékből összetevődő égboltból, vala­mint a folyókból, tavakból, erdőkből és virágokból kisugár­zódik. Akinek ­viszont szüksége van rá, az elementálokból (megelevenített gondolatképekből) létrehozhatja a maga Napját saját életterének a burkán belül, körülveheti ezt a mikrovilágot kerítéssel és falakkal, felépítheti a saját házát, vagyis kialakíthatja magának azokat a korábban megszokott éles határokat, amelyeken belül biztonságban és otthonosan érzi magát. Így vannak, akik ugyanúgy gondozzák a gyümölcsfáikat a saját maguk által teremtett világban, mint a földi életükben, és közben aggódnak az eső miatt.

Sokan kételkednek az alkotásnak ebben a formájában, nem hiszik el, hogy pusztán a gondolatainkkal ilyen bonyolult dolgokat hozhatunk létre. Pedig ennek lehetőségét már a fizikai létünkben is megtapasztalhatjuk. Az álmaink során ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is létrehozunk az agyunkkal, és teljes valóságként éljük meg. Ez a látvány annyira tökéletes, hogy a valósághűsége néha már riasztó. Sokan fel is ébrednek miatta. A mennyországban ugyanez a folyamat megy végbe, csak az el­képzelt dolgok tartósan fennmaradnak. Ott sem materializálódnak, mert a szellemvilágban erre nincs szükség. Ettől függetlenül ugyanúgy átéljük az eseményeket ebben a világban, mint álmainkban. Mivel a képzelet által létrehozott világ szubatomi energiarészecskékből tevődik össze, sokkal finomabb részletesebb és meggyőzőbb, mint a fizikai világ. Az átlagember azért nem tekinti valóságosnak, mert nem tudja megfogni. Fizikai testben csak a fizikailag létező dolgokat fogadjuk el valóságosnak, pedig a tárgyiasulás csupán egy létforma. A létezésnek a legalacsonyabb foka.

A túlvilági életben hívőknek egyik legnagyobb problé­mája: minek alapján dől el, hogy valaki a mennyországba vagy a pokolba jut. Legtöbben azt hiszik, hogy ezt kizárólag a tetteink befolyásolják, vagyis hogy az életünk során mennyi jót és rosszat cselekedtünk. Ez azonban nem egészen így van. A klinikai halálból visszatértek tapasztalatainak összegzése, valamint túlvi­lági tanítómestereink megjegyzései alap­ján úgy tűnik, hogy a döntés sokkal praktikusabban megy végbe. A lélek kiszabadulása után ugyanis gyors határozatra van szükség, mivel az irányítás nem tűr halasztást. Ebben a szituációban nincs lehetőség tetteink alapos mérlegelésére, így a döntés egy ránézésre is azonnal megmutatkozó tulajdonságunk alapján történik. A túlvilági ítélet­hozók nem foglalkoznak cselekedeteink latolgatásával, mert ez a karmára tartozik. A karma feladata, hogy előző életünk alapos anali­zálása után olyan sorsot szabjon ki nekünk a következő éle­tünkre, amilyet megérdemlünk. Az irányítást végző bírák tehát nem a lelkünk tisztaságát vizsgálják, hanem bele­néznek a szívünkbe. Ebben a szituációban kizárólag az érdekli őket, hogy mi uralkodik bennünk, jóság vagy gonoszság. Ha valakinek a szívét csak gonoszság, gyűlölet tölti ki, akkor a pokolra kerül. Ha viszont alapvetően jóság, megértés és szeretet lakozik bennünk, akkor még abban az esetben is bejuthatunk a mennyországba, ha a földi törvények értel­mében súlyos bűncse­lekményt követtünk el.

Ez alól csak egy kivétel van, az öngyilkosság. Ezt a tettet ugyanis a létünket irányító és felügyelő istenek a teremtés rendjébe való durva és értelmetlen beavatkozásnak, a koz­mikus fejlődés hátráltatásának tekintik, amire nincs bűnbo­csánat. Az öngyilkos a Mindenható ajándékát dobja el, és ezáltal a gondviselés ellen cselekszik. Aquinói Szent Tamás szerint „Az élet Isten ajándéka, és annak visszavétele az ő előjoga.” A Teremtő senkinek sem bocsátja meg, ha keresztezi a terveit és fel­lázad az akarata ellen. A „keresztjét” min­denkinek cipelnie kell, a földi életünkre kiszabott szenve­dések alól nem mentesíthetjük magunkat. Ne tegyük tehát önsorsrontó cselekedetekkel elviselhetet­lenné a helyzetünket, mivel az öngyilkosság után sokkal nagyobb gyötrelmek várnak ránk. Ha kínlódva is, de végig kell élni az életünket, mert ez esetben még akkor is bejuthatunk a mennyországba, ha lelkünk kisebb-nagyobb bűnökkel terhelt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mennyországba való bebocsáttatással együtt a bűneink is megbocsáttatnak. Tetteinkért ebben az esetben is felelnünk kell, mivel a karma senkivel sem tesz kivételt. Szélsőséges esetben tehát az is előfordulhat, hogy egy gyilkos bejut a mennyországba, ha cselekedetét nem a gyűlölet, a károkozás motiválta. Ebben az esetben a büntetés a földi világban vár rá oly módon, hogy a következő életében őt még fájdalmasabb körülmények között fogják meggyil­kolni, mint ahogy ő azt annak idején tette.

Az öngyilkosok a két világ között egy szürke, homályos szférába, a kozmikus senki földjére kerülnek. Lehorgasztott fejjel, céltalanul bolyonganak, és szomorú­ság, kétségbeesés árad belőlük. A régi világukba már nem tudnak visszatérni, a mennyországba pedig nem engedik be őket. Még a pokolba sem kerülhetnek, mert nem másokat, hanem önmagukat ölték meg. Egy idő után rájönnek, hogy a helyzetük sokkal rosszabb lett, mint amilyen volt, mert most már arra sincs lehe­tőségük, hogy változtassanak az életükön. Kínjaikat növeli, hogy amikor letekintenek a földi világra, mindent látnak. Látják a szeretteiket amint hibát követnek el. Ekkor megpróbálnak beleavatkozni az eseményekbe. Hamar rájönnek azonban, hogy figyelmeztetésük süket fülekre talál. Ebben az állapotban lehetetlen befolyást gyakorolni a fizikai világra. A tehetetlenség érzése mind zavarodottabbá teszi őket, és reménytelenül, összetört lélekkel, vigasztalanul kóborolnak körbe-körbe az éterben. Nem tudják, hogy mit csináljanak, hová menjenek, eszelősen ide-oda botorkálnak a lakott világoktól távoli, nyomasztóan üres térben.

Hogy meddig tart ez a számkivetett állapot? A vallási iratok szerint ítéletnapig. Más források szerint csak addig, amíg a földi életük tartott volna. Amint elérkezik fizikai testük halálának időpontja, az öngyilkosok is bebocsátást nyernek a mennyországba. Nincs ilyen gondjuk a bűnös lelkeknek. Őket ugyanis nem hagyják őrizetlenül a világmindenségben. A súlyos bűnöket elkövetett embereket számon tartják a pokolban, és amint elérkezik haláluk időpontja, küldötteket menesztenek értük. A pokol őrei azonnal megragadják a fizikai testtől elvált lelket, és gondoskodnak róla, hogy a tetteivel kiérdemelt helyre kerüljön. A pokolból nincs menekvés, onnan nem lehet megszökni. A Sátán senkinek sem kegyelmez. Akinek a lelkét sikerült megkaparintania, azt soha többé nem engedi el.

Gyakran a sátáni erők kergetik az elkeseredett embereket az öngyilkosságba. Részlet egy túlélő élménybeszámolójából: Egy hangot hallottam, ami azt ismételgette, hogy „tedd meg, tedd meg, és jobb lesz!” Megtettem, de nem lett jobb. Egy ragadós sötétségbe kerültem. Már nem akartam öngyilkos lenni. Éreztem, hogy minden ember élete ajándék Istentől, és az élet minden perce értékes, legyen az ember koldus vagy király. Valami tudatosította bennem, hogy nem az a fontos ki vagy, milyen körülmények között élsz, hanem az, hogy élsz. Ezzel lehetőséget kaptál arra, hogy előbbre juss. Életed minden másodperce a Teremtőtől kapott ajándék, és aki ezt nem értékeli, arra torz világképéből adódóan sok lecke vár még. Az öngyilkosság a tudatlanság eredménye, ezért komoly következményekkel jár. Aztán valaki szólt hozzám: „Ha így halsz meg, nem nyerhetsz el engem a fények városában!” Hogy tehettem ilyet? Minden porcikámmal éreztem, hogy ahová kerültem nem jó hely, nem akartam ott maradni. „Még dönthetsz” – hallottam. „Visszamegyek” – feleltem rögtön. Örültem, hogy kaptam még egy lehetőséget. Levontam a tanulságot, hogy az öngyilkosság a legnagyobb ostobaság, amit saját magunk ellen elkövethetünk. Sajnos a jobb belátásra térés nem minden öngyilkosnak adatik meg. Akik fegy­verrel támadnak önmagukra, azoknak nem sok esélyük van a visszatérésre. Életük végállomása kilátástalanság, az önmarcangolás, a mély megbánás.

Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy a közhiedelemmel ellentétben a különböző rendű és rangú iste­nek nem büntetnek bennünket, hanem csak szelektálnak, és őrködnek a törvények betartása felett. Nagy a valószínűsége annak, hogy a lelkek megtartása során is érvényesül az evolúció törvénye. Ha egy lélek túl gonosszá, javíthatatlanul aljassá válik, vagyis ve­szé­lyezteti a tiszta, életképes társai további fejlődését, akkor az istenek kiselejte­zik, pokolra vetve eltávolítják a világból. Ha viszont alapvetően jónak, fejlő­dőképesnek bizonyul, akkor nem hagyják elveszni még akkor sem, ha súlyos hibát követett el, hanem megmentik az univerzum számára. Ebben az esetben a karma törvényeinek érvé­nyesítésével gondoskodnak róla, hogy célirányosan kiszabott szenvedések által felülemelkedhessen korábbi jellembeli fogyaté­kosságain, és tovább fejlődhessen.

A túlvilággal kapcsolatos ismereteink nem lehetnek teljesek, ha figyelmen kívül hagyjuk a klinikai halálból visszatértek átalakult életszemléletét. Az abszo­lút világba bepillantó személyek szinte mindegyikéről elmond­ható, hogy ezután a nem minden­napi élmény után teljesen meg­változik a vi­lág dolgairól al­kotott ér­ték­rendjük. Nem ér­dek­lőd­nek töb­bé a talmi dol­gok iránt, telje­sen hide­gen hagyja őket a fo­­gyasz­tói tár­sadalom anyagi java­kat haj­szoló világa. Oda­­át ráéb­red­nek arra, hogy ami­ért koráb­ban oly ke­ményen do­l­­goz­tak, ami­nek a birtokba­vé­te­­lé­re olyan büszkék voltak, an­nak nincs valódi értéke. Életük sors­for­dító élménye előtt má­sokhoz hasonlóan nap­­ról napra gyűjtögették az anya­­­gi javakat. Különféle divatos ruhákat, lakberendezési tár­gya­kat, szórakoztató elektro­ni­kai cikkeket, ékszereket, és más nélkülözhetetlennek vélt ci­vilizációs termékeket hal­moz­tak fel maguk körül, abban a hiszemben, hogy ezek tartós örömet okoznak. Időközben úgy elmerültek a pénz hajszolásában, a különféle áru­cik­kek gyűjtögetésében, hogy nem vették észre, a szerze­mé­­nyeik már maguk alá te­me­tik őket. Végül a hará­cso­lás megszállottaivá, anya­gi ja­vaik rabszolgáivá vál­tak, ab­ban a csalfa képzetben élve, hogy a bol­dogság leg­főbb for­rása az anyagi jólét és a bő­ség. Sokan bele­rok­kan­nak a fogyasztói társada­lom által kí­nált javak meg­szerzésébe, és csak a kórházi ágyon döbbennek rá, hogy a nagy hajszában elfelejtettek élni.

A valódi értékrend meg­ismerése után azonban rá­döb­bennek arra, hogy ho­mok­várra építették az életüket; mindaz, amit fontosnak vé­ltek, csak múló, átmeneti ér­ték, és sorsa a pusztulás. Rá­jönnek, hogy életüket hiá­ba­valóságokra pazarolták, mú­landó dolgokat hoztak lét­re, amit a halál angyalának egyet­­len suhintása elseper. Felis­merik, hogy az anyagi világ­ban minden pusztulásra ítéltetett, így nem méltó az érdemleges figyelemre. A kozmikus értékrend megismerése után ráeszmélnek, hogy az anyagi javak nem arra valók, hogy birtokoljuk őket, hanem eszközt adnak a kezünkbe, amellyel megvalósít­hatjuk nemes céljainkat. Ezek az emberek már nem engedik, hogy a szerzési vágy elural­kodjon rajtuk, sőt igyekeznek megszabadulni a korábban felhalmozott felesleges holmiktól, hogy hátralevő életüket az igaz értékek elérésének szentelhessék. Jellemző még ezekre az emberekre, hogy miután minden átmeneti és talmi dolog iránti vágyuk szertefoszlott, kerülik azok társaságát, akik az anyagi ­javak béklyójában élnek, akiknek a pénz az istenük. A legtöbbjük irtózik a tévéreklámoktól is, nem tudják elviselni ezeknek a harsány árukínáló műsoroknak hamis társadalmi értékrendet sugalló, értelmetlen luxusfogyasztásra ösztönző propagandáját.

Nagyon érdekes, hogy a halálközeli élményt átéltek fokozottan érzékenyek cselekedeteik közvetlen és hosszú távú következményei iránt. Ennek minden bizonnyal az a megrázó élmény az oka, hogy a túlvilági elszámoltatás során látták, amint függetlennek vélt események egymással szoros kap­csolatba kerültek, és ezáltal kristálytisztán el tudták bírálni tetteik helyességét. Haláluk után egyszerre lettek cselekedeteik végrehajtói és tárgyai is. Ez felnyitotta a szemüket, ráéb­resztette őket arra, hogy földi világunkban mennyire össze­függ minden mindennel. Megtapasztalhatták, hogy bármit teszünk, az kihatással van az összes embertársunkra, és néha a legapróbb cselekedetünk vagy hanyagságunk is beláthatatlan következmények sorozatát indíthatja el a világban. Az univerzum egyetlen hatalmas alkotás, melynek minden apró része tud egymásról, és a legkisebb mozgás, átalakulás is befo­lyásolja a többi részt, s magát az egészet. A felvilágosítás következtében alapvetően megváltozik a magatartásuk is. Kedvessé, megbocsátóvá és odaadóvá válnak. Úgy viselkednek, mintha egy magasabb cél érdekében cselekednének életük minden percében.

Az egyik szemtanú élménybeszámolója szerint: „A fizikai létben az ember racionalizálhatja, vagy elnyomhatja negatív érzelmeit. A testetlen szellemek világában azonban ezek az érzelmek nyersen, és ellenállhatatlanul törnek fel. Minden szenvedést amit másoknak okoztunk úgy éljük át, mintha magunknak okoztuk volna. Ám a legelkeserítőbb érzés az, hogy már nincs lehetőségünk hozzáállásunk megváltoztatására, hibáinkat utólag nem javíthatjuk ki. Tetteink következményei távozásunk után is megmaradnak a világban. Érezzük, hogy a retesz bezárult mögöttünk, és az isteni ítélőszék előtt a lelkiismeret-furdalás zsigerekbe ható erővel tör fel belőlünk.”

A túlvilágról visszatértek kevesebb érdeklődést mutatnak a formális vallásgyakorlás iránt is, rájönnek, hogy a különböző egyházi szertartásoknak, ceremó­niáknak semmi jelen­tőségük sincs. Meggyőződésük, hogy csak a hit, a vallás ­lelki üzenete számít. Megváltozott életszemléletük következtében mindnyájan egy újfajta univerzális vallás hívévé szegődnek, ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb türelmet tanúsítanak más vallásokkal szemben. Ez a teizmusnak is nevez­hető hit nem a hagyományos értelemben vett vallásosságban, az ­egyházi ceremóniák gyakorlásában, hanem fokozott lelki tudatosságban nyilvánul meg.

Végül a végső elmúlástól félők megnyugtatására érdemes még megemlíteni azt a kijelentésüket, mely szerint a halál nem más, mint a test börtönéből való szabadulás, a „hazaté­rés” érzete. A mi igazi otthonunk ugyanis nem itt van, hanem odaát, csupán azért tartózkodunk a számunkra kijelölt vagy általunk választott bolygón néhány évtizednyi időszakra testbe zárva, hogy fejlődhessünk, illetve elősegítsük egy-egy civilizáció fejlődését. Visszatérésünk után azonban ismét tuda­tosul bennünk, hogy ott vagyunk, ahová valójában tartozunk. Átéljük a tökéletes egyensúlyt, a szeretet teljességét. Érdekes, hogy itt nem érzékeljük a nemek közötti különbséget, mert mindnyájan részei vagyunk az egésznek, amelyben egybefonódik a férfi, nő, szülő, gyermek, és minden pozitív esz­mény. Ennek a felemelő élménynek a forrása a teremtő hata­lom tudata. Itt magától értetődik Isten létezése, hiszen szüntelenül körülöttünk lüktet, átjár bennünket a lényéből kisugárzó szeretet és tökéletesség. A halál tehát nem megsemmisülés, hanem létformaváltás. Végtelenül hosszú életpályánk egy-egy állomása között lefoszlik rólunk fizikai testünk, hogy az anyag koloncától megszabadulva kicsit megpihenhessünk. Ekkor megmártózunk a magasabb szférákban, hogy a következő próbatételre feltöltekezzünk.

Meglepő, hogy a mennyországban sem ismeretlen fogalom a szexualitás, annak ellenére, hogy az abszolút világban nem nyilvánul meg érzékletesen a nemek közötti különbség. Kivitelezési módja azonban egészen más, mint itt a Földön. A fizikai testben átélt szexualitás csupán gyatra utánzata annak az áramütésszerű kábulatnak, amit az asztráltestben történő egybeolvadás képes nyújtani. Két szellem szexuális céllal történő érintkezése során nem játszanak szerepet a nemi szervek. Összeölelkezésük során energiarészecskéik eget-földet rázó áradatban egymásba olvadnak, töltéseik kiegyenlítődnek, majd beáll a békés egyensúly állapota. A nemiség olyan ellenállhatatlan erővel vonzza őket egymáshoz, mint ami az ellentétes előjelű mágnespólusokat rántja össze. A kisülés örökkévalóságnak tűnik, de egy pillanat alatt lezajlik, amit a nyugalom, a kielégültség és a derűs elválás követ. Mellékesen megjegyezve a nálunk fejlettebb civilizációk is igyekeznek a szexet mindinkább lelki síkra terelni. Azok a nők, akik hagyományos szexuális kapcsolatba kerültek Földön kívüli férfiakkal, arról számoltak be, hogy az önfeledt szerelmeskedést átszőtte egy elképzelhetetlenül mély és csodálatos lelki összefonódás is.

Az abszolút világ lehetőségeinek végtelenségére utal, hogy ami egyszer a Magasabb Intelligencia minden infor­mációra kiterjedő számítógépeibe beíródva létezett, az örökké létezni is fog. Ez lehetővé teszi, hogy régen elhunyt embe­rekkel bármikor kapcsolatba léphetünk, még akkor is, ha a lel­kük már nem tartózkodik az ismert személyiségben. Platon lelke pl. már rég nem él abban a szellemként megnyilvánuló formában, amelyet megidézünk, mert azóta több tucatszor reinkarnálódott a földi vagy más, fejlettebb civilizációk világában, de ettől függetlenül megalkothatjuk az elementál­ját, és elbeszélgethetünk vele. Azonban ezek a gondolati úton megteremtett eleven ele­mentálok – amelyek részben materializálódhatnak is – mindig megmaradnak azon a szinten, ame­lyen az akkori életükben álltak, kérdéseinkre annak a kornak a tudásával és intelligenciájával fognak vála­szolni, amelyben tevékenykedtek. Nem képesek többet nyújtani, mint amit életükben elértek. Hiába jutott Platon lelke, vagyis a valódi személyisége időközben olyan magas fejlettségi szintre, amely a miénket is meghaladja, ebből semmit sem képes átadni korábbi inkarnációinak. Ugyancsak ez a jelenség teszi lehetővé pl. azt, hogy elhunyt szeretteink a túlvilágon fogadjanak bennünket abban az esetben is, ha a lelkük már egy másik testbe reinkarnálódott, mivel az elemen­táljuk ettől függetlenül meg­alkotható.

A mennyországba kerülő lélek nem viszi magával földi testének hiányosságait, a karma által rákényszerített torzulásokat. Jellegzetes arcvonásaink tehát hibátlan testtel és értelemmel párosulnak, de túlvilági létezésünk nincs korhoz kötve. A lélek szabadon eldöntheti, hogy odaát hány évesnek akar látszani. A legtöbben azt az életkort választják, amikor erejük teljében, földi életük csúcsán voltak. Vannak azonban olyanok is, akik fiatalkori énjüket részesítik előnyben a továbbélésnél. Ennek a kétségtelenül előnyös külsőnek azonban megvan az a hátránya, hogy szellemi szintjük is azon a fokon fog állni, amelyet akkoriban elértek. Nem véletlen tehát, hogy földi világunk szellemi téren tevékenykedő kiválóságai (pl. Beethoven, Liszt) javakorabeli énjüket választották a túlvilági élethez, mert ők életük derekán voltak a csúcson, és nem kívántak lemondani az addig elért fejlődési szintjükről.

Ennek a csodálatos szférának a láttán azt hihetnénk, hogy itt mindenki jól érzi magát, és aki tudomást szerez a menny­ország tökéletességéről, alig várja már, hogy meghaljon, és oda kerüljön. Ez azonban nem így van. Bármennyire meghökkentő, sokan vannak, akik nincsenek elbűvölve ettől az eszményi világtól, a parapszichológiai képességek maradéktalan birtoklásától. Így nyilatkozott erről egy túlvi­lágról megidézett, korábban ateistaként élt lélek: „Ne siessetek meghalni, ez az egész itt egy borzalom. Egy rettene­tes unalmas marhaság. Mit gondoltok, mit lehet itt csinálni? Ebben az állapotban semmi egyéb nem vagy, mint egy fej­lődésképtelen tudat. A trükkök, amelyeket megtehetek vagy megtehetnék, messzemenően nem érdekelnek, inkább maradtam volna élő. Az élet minden ostobaságával, fájdalmával, megaláztatásával és megrázkódtatásával együtt is csodálatos. Teljesen el vagyok keseredve, mert soha nem hittem ebben az egészben, és most tessék, itt vagyok.” Valószínűleg ennek a gondolkodásmódnak tudható be, hogy mostanában a lelkek olyan gyorsan reinkarnálódnak. Az elhunytak már nem időznek évtizedekig vagy évszázadokig a túlvilágon, hanem igyekeznek levonni az előző életükből származó tapasz­talatokat, és rövid pihenő után (általában egy-másfél év múlva) újraszületnek.

Földhözragadt gondolkodásmódunkkal érthetetlen, hogy a testi fogyatékosságaiktól és a különféle szenvedésektől megszabadult lelkek miért nem akarják ezt a határtalan szépségű világot minél tovább élvezni? Úgy tűnik azonban, hogy a szellemi megvilágosodás állapotában megváltozik az ember értékrendje. Ami nekünk szenvedés és nyűg, az szá­mukra határtalan lehetőség, ezért egyre többen vélekednek úgy, hogy minden napért kár, amit nem a mi kalandos világunkban töltenek. A fizikai lét minden tekintetben kiszolgáltatott, de az életforma szabad utat enged a tapasztalatszer­zéshez, a fejlődéshez. Így inkább ezt a sorsot választják, még akkor is, ha ezért többnyire nagy árat kell fizetni. Különösen a mi felgyorsult élettempójú korunk vonzza őket, hisz amíg odaát évmilliók óta minden változatlan, itt egyik hónapról a másikra történelmi változások mennek végbe. Ez ellenállhatatlan erővel csábítja őket vissza, nem akarnak kimaradni ennek az új kornak a formálásából.

Híven tükrözik ezt az álláspontot a reinkarnációs hipnózisban részt vett személyek nyilatkozatai. Bizonyítékként idézzünk néhányat az öntudatlan álla­potban adott válaszokból:

1. „A XX. század a legfontosabb változás időszaka, és én ennél jelen akarok lenni. A nők számára különösen nagy lehetőségeket teremt ez az időszak.” Az egyik páciens megfogalmazása szerint: „A nők nagy haladást tesznek meg az életem során, és én segíteni fogok ebben a fejlődésben.”

2. „Igen én választottam ezt az időszakot, mert ekkor rendkívüli, monumentális változások zajlanak le, és következnek be.”

3. „Azért választottam a XX. századot, mert ez az időszak jelentős átmenet a tudat magasabb szintjére, ez az egyik nagy felébredés ideje.”

4. „Úgy éreztem, hogy múltunkkal ellentétben ez az időszak határozott történelmi fordulópont lesz. A XX. század második felében az emberiség fej­lődése nagyon gyorsan fog előre haladni.” A konzervatív nézeteket vallók is tisztában vannak ezzel, így paradox módon ők is ezért siettek leszületni a Földre. Egy idősebb asszony így indokolta XX. századi testet öltését: „Ez az utolsó olyan időszak, amikor hagyományos női szerepben szentelhetem magam a család felnevelésének.”

5. „Azért választottam a XX. század második felét, mert új korszak kezdete. A megvilágosodás kora, amelyet már vártam, hogy benne élhessek. Nagy lesz a nevelő ereje.”

6. „Én választottam a XX. századot, mert ez az időszak a tudatosság új korszakának hajnala. Nagy lesz a tudat kitágulása, és én rengeteget tanulhatok.”

7. „Azért választottam a XX. század második felét, mert ez az időszak történelmi átmenet lesz a vallásos világnézetből a tudományosba, és a kor végén a szellemi ébredésbe.”

8. „Nagy világfelfordulás lesz ennek a századnak a végén, de a leglényegesebb tanulnivalók ebben az időszakban lesznek elérhetők számomra.”

9. „Növekvően tudatosul a nyugati kultúrákban a spirituális elem, és én úgy éreztem, hogy ezt támogatni tudom a XX. század második felében.” Egyébként nem ez a páciens volt az egyetlen aki úgy érezte, hogy valami különös dolgot kell megtanítania az embereknek. Lássuk a további nyilatkozatokat.

10. „Azért választottam a XX. század második felét, hogy hozzájárulhassak az egység tudatosodásához ebben az időszakban.” Ennek módjáról így szólt: „Most készek lesznek meghallgatni, elfogadják az útmutatásaimat, legalábbis 1980 után.”

11. „Én választottam a XX. század második felét, mert ebben a korszakban végezhetem el önmagam és mások tökéletesítését, hiszen az újkorban sok-sok lélek emelkedik majd az eggyé válás magasabb szintjére.”

12. „Én döntöttem úgy, hogy a XX. század második felében éljek, mert akkor haladottabb szellemek születnek, és közelebb leszünk ahhoz, hogy elérjük a világbékét, s az emberiség önmagára ébredését.”

13. „Fontos és izgalmas kor. Ez a megpróbáltatások időszaka.”

14. „A ragyogás érzete kapcsolódik a XX. század végéhez.”

15. „Azért választottam ezt az időszakot, mert ez az aranykor újraszületése.”

Sajnos nem mindenki érkezett hozzánk segítő, vagy tanulási szándékkal. Helen Wambach, amerikai pszichológusnő felmérései szerint a pácienseknek csak 59%-a adott pozitív választ arra a kérdésre, hogy milyen okból választották a XX. századot új életük leélésére. A többiek vagy nem emlékeztek jövetelük céljára, vagy azok a lények, akik küldték őket, nem kívántak felvilágosítással szolgálni. A válaszadás megtagadásának talán legérdekesebb esetéről így számolt be a 750 hipnotizált egyike: „Amikor ön arra utasított engem, hogy koncentráljak a ragyogó fényre, egy darabig láttam és érzékeltem. Aztán egy nagy férfikéz tolakodott a látómezőmbe, és feketeség nyomult elém. A fekete kéz megjelenése után már semmilyen kérdésre sem kaptam választ.”

[

Nem csak érdekes, de rendkívül értékes az a Daszkalosz által közvetített információ is, hogy az embernek három fő teste van: az egyik a látható fizikai teste, a másik az ennek vázát alkotó láthatatlan étertest, a harmadik pedig a szintén láthatatlan asztráltest, amit a testet elhagyó lélek alakít ki maga körül szubatomi energiarészecskékből. (Az okkultisták szerint létezik egy negyedik alapvető test is, a kauzális test, amely a tudat hordozójának, a szellemnek a lakhelye.) Amikor az anyagi testünk meghal, akkor a lélek eltávozik a földi világból, és tovább él az abszolút világban, a szubatomi ener­giarészecskékből álló régiók valamelyikében. Az étertest viszont még egy darabig megmarad, és csak 40 nap múlva oszlik szét végleg. Valószínűleg erre az ősi tanításra emlé­kezve égetnek különböző népek vallási gyakorlataiban 40 napon át gyertyát a halottért. Elképzelhető, hogy ez az időtartam szabta meg Jézus mennybemenetelének idő­pontját is, mivel tudjuk, hogy a Megváltó keresztre feszítése, és világunkból való végleges távozása között éppen 40 nap a különbség. A fekete mágia hívei az étertestet magukhoz is ragadhatják, ezért terjedt el Indiában és a Földön kívüli civilizációk közvetlen segítségével kialakított más kultúrákban a halottak elégetésének szokása, mivel a tűz meggyor­sítja, néhány napra lerövi­díti az étertest feloszlását.

Az étertest hosszú ideig való fennmaradása magyarázatot ad arra is, hogy mi teszi lehetővé a halottak feltámasztását. Erre nem csak Jézus volt képes a bibliai időkben, hanem ma is vannak olyan mágusok, akik elő tudják idézni ezt a jelenséget. Közülük legismertebb az Indiában élő Sai Baba, aki arról nevezetes, hogy a testét több mint tíz méter sugarú aura veszi körül. Ezek az isteni szinten álló személyek először mindig dematerializálják az elhalt testet, majd a Maga­sabb Intelligencia engedélyével újramaterializálják a visszamaradt étertestet. Nem oszlik fel az étertest, ha a dematerializálás után benne marad a lélek. Erre főleg időutazásnál, a jövőbe való átteleportálásnál kerül sor. Ilyenkor az aszt­ráltest gondoskodik az étertest fenntartásáról. Ez különösebb kínt nem okoz a léleknek, mert mint már tudjuk az idődilatáció következtében az anyag nélküli világban más­ként múlik az idő.

Mindebből látható, hogy az élet nem egyenlő a testi létezéssel. Az emberi test nem csupán 30 trilliárd sejt halmaza. Hiába tartalmazza a test mindazon kémiai elemeket, molekulákat, amelyek az életfunkciók fenntartásához szükségesek, önmagában ez a vérrel ellátott sejttömeg még nem fog funkcionálni. Ennek oka, hogy hiányzik belőle a bioener­gia, ami működ­teti. Ezt a lélek építi be a testszövetekbe, a magával hozott asztráltest segít­ségé­vel. A lélek teszi lehetővé azt is, hogy a test tudomást szerezzen a létezéséről. A tudat nem meggyőződés vagy szavakkal megfogalmazható gondolat, hanem bizonyosságérzet, ami az önmagunkkal való azonosság megtapasztalásából ered. A létről szerzett bizo­nyosság azonban nem függ a fizikai test, illetve a szellemi képességek szintjétől, mert ezt a legegyszerűbb sejt is érzékeli. Ebből következik, hogy az alacsonyabb rendű élőlényeknek is van lelkük, ha nem is olyan bonyolult, mint a miénk. Rend­kívül érdekes, hogy a lélek magával hozza későbbi valóját, teljesen kifejlett állapotának energiarészecskékből álló hű mását. A fizikai test tulajdonképpen ebbe a láthatatlan testbe nő bele. Nem a véletlenen múlik tehát, hogy mivé válunk, testi adottságainkat ugyanúgy magunkkal hozzuk, mint a lelki tulajdonságainkat.

Növények és állatok esetében már tudományos bizo­nyítékokkal is rendelkezünk erről a jelenségről. Minden csírában benne van a növény teljes képe, kifejlett formája. Az Oxfordi Egyetemen egy olyan sugárérzékeny lemezt állítottak elő, amin látható volt a gép lencséje elé helyezett rózsa­bimbó körül a kinyílt virág képe is. A Yale Egyetem professzorának Harold Saxon Burrnak a békapete körül sikerült kimutatnia a kifejlett állat képét. Az emberi embrió is az asztrál­test mintájára fejlődik. Ebben a láthatatlan, térképszerű energiamezőben minden sejtnek megvan a pontos helye, ahová majd a fizikai testnek bele kell nőnie. Ez rendkívül érdekes módon történik. Az asztráltest előbb a fizikai test vázát, az étertestet hozza létre, ami együtt nő a fizikai testtel. Az asztráltest az osztódó sejteknek mindig azokat a génjeit aktivizálja, ahol a sejt tartózkodik. Így a kezdetben egyforma sejtekből eltérő szövetek, szervek alakulnak ki. A sejtek tehát nem maguk döntik el, hogy a DNS spirál mely szakasza aktivizálódjon, ezt egy láthatatlan keret, az asztráltest határozza meg. A lélek a fogantatás után már az anyaméhben felke­resi leendő fizikai testét, és aszt­rál­testének megfelelően ala­kítja a fejlődését. Véglege­sen azonban csak az anya testétől történő elválás előtt, legkésőbb a cse­csemő felsírásakor, első ­leve­­gővételekor költözik bele. Embe­reknél viszont az asztrál­test megnyilvánulása, teljes kifejlődése nem mindig a terv szerint halad. Különböző külső és belső okok (pl. önsors­rontó akadályok) miatt a terv eltorzul, vagy meg sem valósul (pl. öngyil­kosság esetén). A kifejlődés lehetősége azonban adva van.

Az asztráltestnek nem csak a fizikai test kialakításánál van szerepe, hanem a működtetése során is. Az emberi test kb. 30 trilliárd sejtből áll. Ebből 600 millió hal el minden nap, és ugyanennyi regenerálódik. Ez másodpercenként 10 millió sejt megújulását jelenti. Ezen túlmenően minden órában 200 millió vörösvértest regenerálódik. Emellett 30 másodpercenként antitestek milliói szintetizálódnak. Mindegyikük létrejöttéhez kb. 1200-féle enzimre van szükség. Egyetlen emberi sejtben egy másodperc alatt közel hétezer kémiai reakció játszódik le. A kutatók becslése szerint az adott időben egyszerre létező élő anyagok 10³⁰-ra tehető biokémiai reakciót visznek véghez minden egyes másodpercben. Nyilvánvaló, hogy az élettani folyamatoknak ezt a csillagászati számát és sokfélesé­gét a sejtek és a szervek fizikokémiai kommunikációja nem tudná összehangolni. A szabályozó mole­kulák (enzimek, hormonok) csak a rendteremtés fel­adatát képesek ellátni, a vezérlést az asztráltest végzi a végtelenül finom és bonyolult felépítése által. Ez az energiamező az egész organizmust felügyeli és ellátja információval valamint éltető bioenergiával, e nélkül a fizikai test működésképtelen lenne.

Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítéka is van az asztál-, illetve az étertest létezésének. Elgondolkodott már valaki azon, hogy amikor megsebesülünk hogyan forr be a sebünk, mitől lesz a bőrünk ugyanolyan, amilyen volt. Mitől tudja a testünk, hogy milyennek kell lennie? Honnan tudják a seb szélén levő sejtek, hogy milyen volt a hiányzó, lehorzsolódott, kiszakadt rész? A sebesülés előtt lefényképezte az agyunk, és elraktározta? Ha igen hová? Hol van olyan központ az agyban, amely testünk minden egyes sejtjének formáját, jellegét és elhelyezkedését tárolja. Amennyiben ilyen térkép nincs, akkor az új sejtek minek alapján épülnek fel? Minta vagy tervrajz nélkül semmi sem hozható létre. A sejtekben levő gének sem irányíthatják a megújulás folyamatát, mert hogyan dönti el a fizikai test, hogy a sérült részen milyen génállományú sejteket kell szaporítani? Magától csak a rákos sejtek burjánzanak, azért olyan alaktalanok, formátlanok. Testünk hiányzó sejtjeinek regenerálása csak pon­tos irányítással mehet végbe.

Ezt az irányítást a láthatatlan étertest végzi, amely meghatározza, hogy hová, milyen sejt kerüljön. Miután az étertest nem sérül meg, fizikai eszközökkel nem lehet rá hatni, a baleset után is megmarad a hiányzó szövetdarabok helyén. A fizikai testnek a gyógyulás során semmi mást nem kell tenni, mint benőni, anyaggal megrakni ezt a vázat. Ez az irányítás annyira pontos, hogy az ujjbegyünk sérülése esetén a ránk jellemző bőrfodrok is ugyanúgy nőnek vissza, mint amilyenek voltak. (A hírhedt amerikai bűnöző, John Dillinger savval lemaratta a bőrfodrokat az ujjáról, hogy a nyomozók ne tudják őt azonosítani. Nem volt szerencséje. A pokoli kínok után begyógyult sebei alatt ugyanolyan mintás bőr keletkezett.) Sajnos mi emberek csak kisebb sérüléseket tudunk ily módon eltüntetni, de a primitívebb állatok, pl. a gőték a levágott farkukat is képesek az étertest alapján újranöveszteni. A kettévágott giliszta sem pusztul el, hanem ezen a módon regenerálja az elvesztett felét, két teljes értékű egyeddé válik.

Az asztráltest létezését igazolja az is, hogy az Oroszországban tevékenykedő kínai genetikus, Dr. Chian Kan-csen[6] feltalált egy olyan elektronikus készüléket, amely képes érzékelni az élő organizmusok DNS-ének szubatomi energiamezejét, és ezt át tudja sugározni más élő szervezetekbe. Így genetikai manipuláció nélkül, a két asztráltest egymásba vetítésével képes létrehozni tyúkkacsát, kecskenyulat, és más fura keveréklényeket. Ennek a módszernek a lehetőségei korlátlanok, mivel itt nem kell tekintettel lenni arra, hogy a két faj kromoszómáinak száma megegyezzen, vagy hasonló legyen.

Az asztráltest fizikai testre gyakorolt irányító hatására már tudományos bizonyíték is létezik. Marcel Vogel, a világhírű mikrochip kutató mikroszkóppal koleszterinvegyületek kristályosodását vizsgálta, amikor egy megmagyarázhatatlan jelenségre figyelt fel. Az amorf koleszterin kristályszerkezetbe rendeződése előtt a másodperc töredékrészéig tartó kék felvillanás látható. Mintha egy misztikus energia először kék fénnyé, majd anyaggá sűrűsödne. Egyébként erre a kék fényre korábban már Wilhelm Reich is felfigyelt, aki a jelenség mögött rejlő rendező erőt orgon energiának nevezte el.

Ezzel a jelenséggel kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy a túl­világon a felvilágosult tudatállapotba került lelkek önmaguk felett ítélkeznek. Amennyiben bűnösnek találják magukat, saját elhatározásukból alkotnak egy nyomorék testet, amit asztráltest formájában magukkal hoznak. Idelent az általuk tervezett torz testben vezekelnek korábbi bűneikért. Ebből azonban nem emlékeznek semmire, ami csak fokozza a szenvedéseiket. Szerencsétlenségükért a Teremtőt kárhoztatják, és fel sem merül bennük, hogy állapotukat minden tekintetben önmaguknak köszönhetik. Az ép testben szü­le­tők is maguk terve­zik meg a kinézetüket, még odaát. Az apró részletek azonban nem tőlük, hanem a szülők génállományától függnek. Ha valaki kínai szülőket választ magá­nak a következő életére, akkor tudomásul kell vennie, hogy nem lehet szőke haja, és 190 centiméteres termete.

A fejlődés mindenkire érvényes kozmikus törvénye szerint a léleknek legalább egyszer ellenkező neműként kell leszületnie, hogy megtapasztalja a másik nem örömét, bánatát, problémáit. Ez a váltás azonban gyakran kudarcba fullad. Főleg a nők viselik nehezen a másik nem testét, aminek gyakori következménye, hogy nővé operáltatják magukat. Sokra azonban nem mennek vele, mert ha nem képesek ellenkező neműként megállni a helyüket, akkor a következő életükben ismét férfinak születnek, de akkor már sokkal rosszabb körülmények között. Ez addig fog folytatódni, amíg meggyőzően nem bizonyítják, hogy ellenkező neműként is képesek helyt állni a világban. A magasabb szférákba igyekvő kitejesedett embernek ugyanis széleskörű tapasztalatokra van szüksége, és ebbe beletartozik az ellenkező neműek életének megismerése, átélése is. Nem elég tudni, hogy milyen férfiként/nőként élni a fizikai világban, azt meg is kell tapasztalni, a saját bőrünkön kell érezni annak minden előnyével és hátrányával együtt. Bizonyítanunk kell, hogy az élet minden területén képesek vagyunk ellátni a ránk bízott feladatokat. 

A tapasztalatszerzésnek ez a célravezető módja végigkíséri egész földi pályafutásunkat. Aki úr akar lenni, annak előbb szolgának kell születni, hogy aztán tudja, hogy mit követelhet meg a szolgájától. A gazdagság és a szegénység megtapasztalása is elkerülhetetlen, hogy később eldönthessük, hogy további életeinkben miként kívánunk élni. Aki megcsömörlik a gazdagságtól, az a későbbiekben szegényként fog élni, mert rájön arra, hogy a szegénység kitartóbbá, ellenállóbbá, találékonyabbá, vagyis életképesebbé teszi, és sokkal hatékonyabbá válik a lelki fejlődése. A gazdag beletemetkezik a maga körül felhalmozott anyagi javakba, és egész életét vagyonának gyarapításával, számbavételével és megtartásával tölti. A szegény viszont minden kötöttségtől mentesen szabadon szárnyal, és bármi lehet belőle. Nem ragad bele születési körülményeibe. Sőt a szegénység ösztökéli, hogy kitörjön belőle. Ez is növeli a kreativitását, az állhatatosságát és az élettapasztalatait. Ennek eredményeként élete végén olyan lelki többlettel távozik ebből a világból, amelyre egy gazdag ember sohasem tehet szert. A gazdagok csak anyagi többletet teremtenek maguknak, amit itt kell hagyniuk, így haláluk után üres kézzel és fejletlen, földhözragadt lélekkel távoznak ebből a világból. A vagyonosok egész életüket a Capitaly nevű társasjátékkal töltik. Hiába van szerencséjük, nem mennek vele semmire, mert a végén a játékpénzt mindenki az asztalon hagyja.  

Még egy kicsit elidőzve ennél a sokakat érdeklő témánál, a nem várt terhesség gyakori esete, amikor a léleknek csak a kiválasztott szülők genetikai adottságaira van szüksége. Az ily módon kieszközölt újraszületés azonban nem mindig megy végbe. Vagy azért, mert a leendő anya nem akarja kihor­dani a magzatot, és mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermeke ne szülessen meg; vagy azért, mert ezek a prakti­kák elbizonytalanítják a leszületni készülő lelket, és lemond az általa szorgalmazott lehetőségről. Ilyenkor spontán vetélés következik be, de az is előfordulhat, hogy az illető átengedi a testet egy fej­letlenebb léleknek, akinek mindegy, hogy hová születik. A legigényesebb lelkek azonban nem vállalkoznak ilyen kalandra. Sokáig válogatnak az ideális viszonyban élő szülők között, alaposan mérlegelik a lehetőségeiket, mielőtt döntenek. Ők már kellő tapasztalattal rendelkeznek a földi életről. Tisztában vannak vele, hogy mit kell megélniük, milyen téren kell fejlődniük. Nem akarnak felesleges inkar­nációt, leendő életüket célirányosan, és nem ismétlésekkel szeretnék tölteni. A gyermekvállalást fontolgató partnerek tehát jól teszik, ha előbb rendezik az egymás közötti viszo­nyukat, mert az igazán értékes lelkek teljes értékű életre vágynak, nem kívánnak csonka családban felnőni.

Sok egyedülálló nő vagy laza társkapcsolatban álló pár ábrándozik arról, hogy nekik biztosan tökéletes gyerekük születik, mert ők nagyon fogják szeretni. A helyzet azonban az, hogy mindenki olyan gyereket kap, amilyet érdemel, mert a gyermek választja magának a szülőt, és nem fordítva. A születni készülő lélek hozza össze az anyát és az apát, és így van ez akkor is, ha egyetlen randevúról van szó, hogy a magzat megfoganjon. A lélek tudja ki az a két ember, aki megteremtheti neki azokat az élethelyzeteket, amelyekre szüksége van a fejlődéshez. Mielőtt a lélek testet öltene, a köztes létben várakozva kijelöli maga számára a magtanulandó feladatot, és a hozzá vezető utat. A szülőkön kívül azok a lelkek is szerepelnek az élettervében, akikkel különböző okok miatt találkoznia kell. A színvonalas lélek nem választ magának színvonaltalan szülőket, mert ők csak lehúznák őt a maguk szintjére. Ez csak akkor fordul elő, ha a szülők génjeire van szüksége. Ebben az esetben azonban felnőve elhagyja szüleit, és a maga útját járja. Elszakad szüleitől, környezetétől, sőt sokszor a szülőhazájától is, mert nem az az ő otthona.  

 

Az Agykontrollból ismert Hatékony Érzékelés Kivetítés a távolbalátás legegy­szerűbb formája. Ennek során a lélek eltá­volodván a testtől behatol bármilyen természetű anyagi tárgyba vagy élőlénybe, hogy belülről megvizsgálja azt. A nagy gyakorlattal rendelkező mágusok azonban nem csak arra képesek, hogy testüket elhagyva bárhol megjelenjenek, és bármilyen információt megszerezzenek, hanem arra is, hogy megfigyelőképességük hatókörzetét tetszés szerint változtassák. A tudati expanzió segítségével lehetővé válik, hogy a lélek olyan kicsire zsugorodjon össze, hogy beléphet az atomok világába. Ekkor minden nehézség nélkül megfigyelheti különféle anyagokban az elektronok mozgását, sebességét, az atomok összetételét, tehát közvetlen tapasztalatokat sze­rezhet erről a fizikai eszközökkel egyelőre még láthatatlan világról. Az expanzió ennél is misztikusabb formája, amikor a lélek „kiterjeszkedik” egy adott terület felett, magába foglalja azt a teret, amelyet vizsgálni kíván. Ebben az esetben akkora térfogatban terjed szét, vagyis olyan nagy méretűre tágul, hogy önmagán belül tetszőleges szemszögből figyelhet meg egy várost, vagy akár egy bolygót is. Ekkor a lélek saját magá­ban tapasztalja meg mindazokat a történéseket, amelyek ebben a térben végbemennek. A dolgok a saját tudatán belül zajlanak, minden információ, amely ebben a térben fellelhető, úgy jut el hozzá, mintha a tudatában keletkezne. Az expanzió során tulajdonképpen nem is a lélek mérete változik, hanem a tudat az, amely tetszőleges méretűre össze­zsugorodhat, illetve kiterjedhet.

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből kiderült, hogy vannak olyan személyek, akik kilépve a testükből képesek önmagukat újramaterializálni, ezáltal két helyen is lehetnek egyszerre. Daszkalosz szerint ez a részleges teleportációnak nevezhető jelenség többféle módon is végbemehet, és ennek tudható be, hogy a történelem során ez a fajta mágikus megnyilvánulás váltotta ki a legtöbb ember csodálatát. A részle­ges teleportációnak három változata ismert. Mindhárom esetben ki kell lépnie a léleknek a testből, a gondolat koncentrálásával el kell jutnia a kívánt helyre, és ott hajtható végre a megfelelő típusú mate­rializáció.

Az első esetben a lélek köré csak egy látható, de nem tapintható étertest materializálódik. Ezt a megjelenési for­mát akkor választják a mágusok, ha a kívánt helyen valami közlendőjük van, fizikai­lag nem szándékoznak beavat­kozni a dolgok menetébe. Egyébként a megjelenésnek ezt a legegyszerűbb formáját választják a kísértetek, illetve a halott­idézés során megjelenő lelkek is, mert ez a legkevésbé veszélyes, hiszen az étertest semmiféle módon sem támadható meg, anyagi eszközökkel kárt nem lehet benne okozni. Amennyi­ben a mágusnak valamilyen elintéznivalója van egy tőle távol eső helyen (pl. egy viharba került hajó kormányzásában akar manuálisan, de észrevétlenül segíteni), akkor a láthatatlan, de tapintható materializációt választja. Ebben az esetben a lelke köré valódi fizikai testet materializál, és egyúttal láthatatlanná teszi azt. A láthatatlanság bizonyos fokú védettséget is jelent számára esetleges erőszak alkalmazása esetén, de ez a védelem nem túl biztonságos. Fegyveres nézeteltérésekbe való beavatkozáskor pl. könnyen előfordulhat, hogy egy eltévedt golyó eltalálja a láthatatlan alakot, és az így képző­dött seb azonnal megjelenik az otthon hagyott valódi testen is. Ennek elkerülése érdekében a parapszichológia mesterei a lélek kiléptetésével egy­idejűleg megszüntetik a tudati kap­csolatot valódi testük és annak éteri mása között, így az újramateria­lizált testen esett sérülés nem kerül át a hátrahagyott fizikai testre.

Egyébként materializálódás nélkül, asztráltestben is meg­oldható a különböző tárgyak mozgatása, mentális koncent­rációval. Ehhez azonban nagy gyakorlatra van szükség, és ezzel nem minden szellem rendelkezik. A halál bekövetkezte után ugyanis a lélek nem válik automatikusan mindentu­dóvá. Ezekre a képességekre odaát is csak tanulással lehet szert tenni. Közbevetőleg megjegyezve a kísértetjárások, illetve a Poltergeist jelenség során az alvilág láthatatlan szellemei sem kezük materializálásával mozgatják a berendezési tárgyakat, hanem telekinetikus úton. A szubatomi energiarészecs­kékből álló kéz ellenállás nélkül átsiklik az anyagon, de a pszichikai úton összesűrített éter segítségével lehetővé válik a tárgyak mozgásba hozása.

Harmadik esetben az újramaterializált test nemcsak tapintható, hanem látható is, így teljes értékű emberként képes a földraj­zilag távol eső helyen tevékeny­kedni, anélkül, hogy hagyományos módon odautazna. A hátrahagyott testet akár demate­rializálhatná is, és akkor valódi teleportációt hajtana végre, de ha eredeti fizikai valóságában biztonságban van, akkor erre nincs szükség. Az oda- és visszautazás során alkalmazott dematerializáció ugyanis csak felesle­ges energiát von el a mágustól, ami fárasztóbbá teszi a műveletet. A másik, jóval nyomósabb ok amely a hátrahagyott test megtartása mellett szól, hogy ezáltal védeni lehet az életünket. A két test közötti tudati kapcsolat megszüntetése esetén ugyanis az újramaterializált alak élet­veszélyes sérülésekor a léleknek van hová visszatérnie, így ez a fajta utazás jóval kevesebb kockázattal jár.

Attól függően, hogy a mester milyen fokon műveli ezt a tevékenységet, a hátrahagyott test különböző állapotban lehet. A legtöbben csak oly módon képesek a fizikai valójukból történő kiszállásra, hogy előbb lefekszenek, és intenzív koncentráció útján léptetik ki a lelküket. Ebben az esetben a hátrahagyott test mély alvás állapotába kerül, mindaddig, amíg a lélek vissza nem tér. Az előrehaladott mesterek viszont éber állapotban is képesek ezt a bilokációnak nevezett jelenséget kiváltani magukból, miközben a valódi fizikai testük a meg­kezdett tevékenységet tovább folytatja. A részleges teleportációnak erre a magas fokú megnyilvánulására azon­ban csupán néhány ember képes az egész világon. Ez a szint a maga­san fejlett civilizációk szintje, így nálunk, a Föld fel­színi világában meglehetősen ritkán fordul elő. A teleportáció képességével rendelkezők egyike egy amerikai vízvezeték-szerelő, Hugh Lindsey. Ő Laboratóriumi körülmények között is képes bármikor produkálni ezt a jelenséget. Emiatt teljesen kisajátította magának a CIA. Azóta semmit sem hallani róla. Olyan hírek keringenek felőle, hogy a hadsereggel közösen kutatják a titkát. Abban reménykednek, hogy sikerül rájönni, és akkor olyan katonákat képezhetnek ki, akik a semmiből jelennek meg, és a feladatuk elvégzése után nyomtalanul felszívódnak.

A lélek lehetőségeivel, mozgásszabadságával kapcsolatban érdemes még egy meglepő jelenségre felhívni a figyelmet. A „Ezoterikus körkép” III. fejezetéből tudjuk, hogy a lélek képes bármilyen anyagon áthaladni, de nem tud áthatolni a mágneses mezőn. Amennyiben a testét elhagyni szándékozó kísérleti személyt Faraday-kalitkába zárjuk, akkor az áram alá helyezett fémketrec elektromágneses tere megakadályozza, hogy az asztráltestbe öltözött lélek eltávozzon. Bármennyire is erőlködik, a ketrec falánál nem jut tovább. Pszichokinézis útján, az elektronáramlás megbénításával le tudná ugyan állítani a gerjesztést, de a tápáramforrás a ketrecen kívül van, így nem fér hozzá. Ebből a csapdából csak a túlvilági szellemek segítségével szabadulhat ki.

 

Vissza a Bibliához

 

A bibliamagyarázatokkal kapcsolatban az elmúlt két évezred alatt sokan feltették már azt a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy Jézus példabeszédekbe foglalta tanításait, és csak tanítványai kifejezett kérésére volt hajlandó egy-egy példázatának az értelmét egyszerű szavakkal, egyértelmű módon megmagya­rázni. A legfőbb ok valószínűleg az volt, hogy földi küldetésének néhány évtize­dé­­ben nem kizárólag a kortársaihoz kellett szólnia, hanem mondandó­jába bele kellett szőnie azokat a gondolatokat is, amelyek a későbbi koroknak szólnak, és csak a felvilágosodás lépcsőfokain kellő magasságot elért társadalmak képesek majd megérteni. A Megváltó tehát több ezer évre előre ellátta az emberiséget intelmekkel, és a Bibliában fellelhető „homályos” utalások arra figyelmeztetnek, hogy még mi sem értük el a civilizációs fejlődésnek azt a fokát, amikor a példabeszédek minden ember számára világossá válnak. A több­értelműség kétségtelen előnye, hogy automatikusan biztosította a „testresza­bottságot”. Így a Szentírás mindig a saját felfogásunk szintjén szólhat hozzánk. Jelentése velünk együtt növekszik. Ebben nincs semmi különös, hiszen köztudott, hogy más írásművekből is azt olvassuk ki, amik vagyunk.

Feltehető azonban, hogy volt egy másik oka is annak, hogy Jézus ebben a sajátos kifejezési formában szólt az emberiséghez, és ez nem volt más, mint hogy így kívánta megvédeni eszméit attól, hogy köz­hellyé váljanak. Az a fej­lett civilizáció, amely Krisztust meg­váltóként a Földre küldte, tisztában volt azzal, hogy a széles nyilvánosság elé tárt bölcsességek, a tetteink következményeire utaló megállapítások egy idő után elkoptatott frázi­sokká válnak, ha túl sokan és túl gyakran idézik őket. Ezért Jézusnak példabeszédekben kellett kifejeznie magát ahhoz, hogy ez ne következzen be, hogy gondolatainak legmélyebb részletei még évezredek múlva is az újdonság erejével hassanak. Ennek tudható be, hogy az emberiség legrégebben és legnagyobb példány­számban közreadott könyve, a Biblia elkerülte, hogy a benne foglaltak köz­helyekké laposodja­nak, mivel a példabeszédek formájában közölt intelmeket az egyértelműség hiánya miatt ki-ki a maga elképzelése és szó­kincse alapján magyarázta.

A szakirodalom szerint a többértelműség azt a célt is szolgálta, hogy elfedje a szöveg mélyebb szellemi jelentését mindazok elől, akik nem készek annak befogadására. Minden szent iratnak van külső és belső jelentése. A külső jelen­tést tömeges fogyasztásra szánták, míg a belső az érett közönségnek szól. Tör­­ténelmi tapasztalatok alapján nem célszerű erőteljes szellemi tanításokat juttatni az éretlenek elméjébe. A sokarcúsága teszi lehetővé, hogy a Biblia egyaránt alkalmas titkos ezoterikus igazságok közlésére, és elemi hittanóra tananyagának összeállítására. Jézus azért is öltöztette mon­danivalóját burkolt formába, mert ha egyértelműen kifejezte volna, az akkori tudati szinten senki sem hitte volna el, merő ostobaságnak gondolták volna. Így akarta megakadályozni, hogy a magasabb rendű jelentés rossz helyre, alacsonyabb jelentéstartományba kerüljön, és nehezebben érthető mondanivalója ezáltal megsemmisüljön.

Ennek a közlésmódnak azonban van egy nagy hátránya. A példabeszédekből nem minden esetben hámozható ki a rejtett igazság, ezért tág teret enged a félremagyarázásoknak. Emiatt igen sok idő kell ahhoz, amíg minden részletében, az eredeti közlési szándékot hűen tükrözve feltárul egy-egy példa­beszéd tar­talma, és ez nem egyeztethető össze korunk rohanó életstílusával. A ma embere már nem veszi magának a fáradságot, hogy „rébuszokat” bogozzon ki, nincs ideje arra, hogy egy mély bölcsességben elmerülve kikövetkeztesse annak rej­tett értelmét. Korunk gyors járművein közlekedő, gyorsbüfékben étkező embere a szellemi táplálék terén is csak a gyorsan emészthető gondolatokat hajlandó magáévá tenni, így a mai szerzők meglehetősen nehéz helyzetben vannak.

A megváltozott élettempó nem kedvez a magvas gondolatok nyilvánosság elé tárásának, az elvont fogalmazásnak, a mondanivaló allegóriák, vagy nehezen érthető filozófiai fejte­getések formájában való tálalásának. Az „elefántcsontto­rony”-ba vonult szerzők műveit ugyanis csak a beavatottak viszonylag kis tábora érti meg. Aki nagy tömegekhez kíván szólni, annak saj­nos vállalnia kell, hogy közlendője egy idő után közhellyé válik, és elkopik. A széles nyilvánosság számára szolgáló írásoknál nagy gondot kell fordítani az elkészült mű lektorálására, hibamentesítésére is. Nincs annál kínosabb dolog, mint amikor a magasztos gondolatokat szövegszerkesztési hiányosságok zavarják meg. A helyesírási hibák kizökkentik az olvasót mondanivalónk átéléséből, és nagyban rontják a hitelünket. Sokakban joggal merül fel: „Hogy akar ez engem tanítani, amikor még helyesen írni sem tud!”

A nagy nyilvánosság számára szánt közlések megfogalmazása során ügyelni kell arra is, hogy mondanivalónk a szóhasználat szempontjából is közérthető legyen. Erre főleg műszaki jellegű leírások esetén kell vigyázni. A szakértel­münket fitogtató, terminus technikusokkal teletűzdelt tudo­mányos halandzsát ugyanis az átlagember nem érti meg, ezért lehetőleg kerüljük az idegen szavak használatát. Aki a töme­gekhez akar szólni, annak a tömegek nyelvén kell beszélni, írni. Akármilyen nemes cél vezet bennünket, ha a közlésmódunk ért­hetetlen, üzenetünk süket fülekre talál. A társadalmi fejlődést elősegítő művek esetén ez viszont igen nagy baj, mert mint Cousteau kapitány, a környezet­védelem világszerte ismert francia élharcosa megfogalmazta: „Az átlagember tájékozottsága nagyon fontos, mivel a demokrácia szabályai szerint ők választják meg a döntéshozókat.” Amennyiben a tömegek tájékozatlanságuknál fogva nem megfelelő szakembereket választanak a politikai és gazdasági irányító szervekbe, akkor az általunk képviselt ügy egyáltalán nem halad előre, sőt sok esetben bukásra ítéli a modern kor követelményei iránt érzéketlen hatalmi réteg. A tájékozat­lanság másik nagy veszélye, hogy a tudatlan emberek könnyen manipulálhatók. Ha nem értik meg miről van szó, akkor hitelt adhatnak a félremagyarázásoknak, a saját képviseletükben fellépő hatalmi körök demagóg uszításainak, vagy a problémák elbagatellizálásának.

Különösen fontos az érthetőség olyan művek esetén, amelyek szoros kapcso­latban állnak a hittel. Amíg az elmúlt századokban a hit életünk szerves része volt, a XX. század embere már azt sem hiszi el, amit a saját szemével lát. A magas fokon képzett tudatos agy ugyanis csak olyan állítást fogad el, amit képes megérteni. Hiába születnek tehát sorozatban tudo­mányos értekezések arról, hogy veszélyben a természet, és vele együtt a civilizációnk is, ha az emberek nem tudják felfogni, hogy miről van szó, nem hisznek a vészjósló írásoknak. Mivel az emberiség túlnyomó része ma már bal­agyfélteke-orientált, létfontosságú üzenetünknek csak akkor lesz foganatja, ha könnyen érthető, logikus érvekkel ráirányítjuk az olvasók figyelmét a bajok gyökerére. Mondandónk komo­lyanvételét ne bízzuk az emberek hitére, hanem tárjunk fel előttük olyan összefüggéseket, amelyek alapján egyre ért­hetőbbé válik a helyzetük. Minél több érvet, logikus következtetést sorakoztatunk fel, annál világosabbá válik a tény­állás, és szinte döbbenetes erővel rajzolódik ki mindenki előtt civilizációnk szomorú jövője. Ebben az esetben már nem hit kérdése, hogy belássák mekkora veszély leselkedik rájuk, hiszen a megértés szinte villámcsapásként hat a tudatukra. A világos fogalmazás világos világot teremt.

Nem egy tollforgató akad, aki arra vár, hogy a tanács­adáshoz szükséges infor­mációkat készen megkapja, és neki már nincs is más dolga, mint tovább­adni az olvasóknak. A kívülről jövő segítségnek ebben a módjában azonban hiába reménykednek. Kész információk átadása csak a történelmünkbe beleszőtt, kultúránk oszlopaivá váló alkotások esetén várható. Szakkönyvek, saját kezdeményezésű művek esetén nem. Ennek oka, hogy nem lehet más civilizációk eszméit átvenni, és egy az egyben lemásolni, mivel hitele csak annak van, ami a lényünkbe beivódott. Ezért a túlvilági segítőinktől általában nem kerek mondatokba foglalt gondolatokat kapunk, hanem ihletet. Az inspirá­ciókat ugyanis kénytelenek vagyunk a saját szavainkkal kifejezni, a saját tapasztalatainkra támaszkodva kifejteni. Így a kívülről sugallt eszme megelevenedik, sajátunkká válik, ami alapvető feltétele a gyakorlati alkalmazásának. A tanításra vállalkozóknak azt is figyelembe kell venniük, hogy minden ember az ő adott testi-lelki-szellemi szintjén bírja csak felfogni a magasztos eszméket. Mondandónkat ehhez kell igazítanunk, mert ha valakivel az első kis lépést nem tudjuk megtétetni, nem várhatjuk el tőle, hogy később egész életét átértékelve képes legyen nagy átváltozásokra. Először a magot kell elhinteni az emberek lelkében, mert ha ez elkezd kicsírázni, megvan a remény a teljes lelki átalakulásra is.

Mostanában egyre gyakoribb jelenség, hogy az anyagi haszon növelése érdekében a szerzők még azt is megtiltják, hogy bárki idézzen a műveikből. Ezáltal sok magasztos gondolat csak az érdeklődők szűk, fizetőképes rétegéhez jut el. Ez az önző hozzáállás azonban egy alapvető tévedésen alapul. A felvilágosulatlan ember azt hiszi, hogy az ihlet alapján alkotott műve a saját gondolatain alapul. A helyzet azonban az, hogy mi olyan ostobák vagyunk, hogy magunktól, ihlet híján még egy épkézláb mon­datot sem tudunk összehozni. (Ennek legjellemzőbb példája Shakespeare írói, költői tevékenysége. Az életműkutatók 200 éve vitatkoznak azon, hogy a csaknem iskolázatlan William Shakespeare azonos-e azzal az emberrel, aki a világ mindmáig legcsodálatosabb alkotásait írta. A kételkedők szerint túl nagy a távolság a valóban létezett történelmi személy szűk látóköre, és a zseniális életmű között.) A gyanú valóban megalapozott, de a legtöbb esetben a tollforgatáshoz elegendő az írni-olvasni tudás is. Az általunk formába öntött remekművek ugyanis nem mások, mint isteni sugallatok. Olyan művek, amelyek öröktől fogva léteztek, és minden egyes univerzumban lediktálják nekünk. Mi legfeljebb tökéletesíthetjük, a saját világunkra igazíthatjuk, ha képesek vagyunk rá.

Az igazán nagy alkotók nem is titkolják, hogy a művük túlvilági segítőiktől származik. Az írók költők, zeneszerzők többsége nyíltan bevallja, hogy erőfeszítések nélkül érkezik a mű, szinte az ölük­be pottyan az alkotás. Arthur Miller egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy hallja a fejében a szereplőket, így csak le kell írnia, amit mon­danak. A remekművek szerzőinek nem kell megszenvedniük minden egyes szóért, mondatért, mert az alkotás már készen van. Csupán le kell jegyezni. Tollba mondják nekik, odaátról. Így ír erről Nietzsche: „Az ember már nem kérdi, ki ad. Úgy ragyog fel a gondolat, mint a villám. Szükségszerűen, bizonytalanságok nélkül.” Goethe is gyakran mondogatta, hogy bensőséges kapcsolatban áll a szellemvilággal: „Sokszor úgy érzem, mintha egy láthatatlan szellem súgna nekem verslábakat.”  Nem szégyellte bevallani, hogy valójában csak a Faust második része a saját alkotása. „A többi egy rajtam kívülálló spirituális forrásból származott, én csupán közvetítő voltam ebben a folyamatban”. Jonathan Living­ston: A sirály című művét egy „test nélküli hang mondta tollba”.

Az Óz, a nagy varázsló írója is nyíltan beismerte, hogy ő csak közvetítő volt. Egyszer azt kérdezték tőle a riporterek, hogy honnan jött az Óz sztorijának ötlete. Frank Braun ezt válaszolta: „Tisztán inspiráció volt. Azt hiszem, olykor a Nagy Forrás az üzeneteit rajtunk keresztül továbbítja, és az írók kezét használja eszközként. Én is ilyen médium voltam. Mon­taigne „alkotói” módszere is erősen megkérdőjelezhető, mert műveinek megírása után már nem is emléke­zett rájuk. A kapott információ nyom nélkül átment rajta. A zeneszerzők­nél szintén ez a helyzet. Robert Schumann amiatt panaszkodott, hogy hihetetlen sebességgel ömlött rá a melódia, alig győzte lekottáz­ni. Al­kotási módszeréről úgy nyi­latko­zott, hogy „Mozart és Men­dels­sohn a kriptából diktál neki hangjegye­ket”. Ami azt illeti Mo­zartnak sem kellett vért izzadni művei kompo­nálása során. A Linzi szimfónia megírásához egy keddi napon fo­gott hozzá, és csütörtökön már hangszerelve bemutatták a mű­vét. Két nap alatt csak lejegyezni lehet egy szimfóniát, megírni nem. Fő­leg úgy nem, ahogy ő tette: Bili­árdasztal mellett, pezsgőzve.

A feltalálók is a túlvilágról kap­ják az ötletet. Közismert, hogy Elias Howe feltalálónak álmában jelent meg a gépi öltés megvalósí­tási módja, amely lehetővé tette a varrógép megszületését. Friedrich August Kekulé von Stradonitz álmában egy farkába harapó kígyó jelent meg, amely rávezette őt a benzolmolekula gyűrűs szerke­zetére. Mengyelejev sem boldogult volna túlvilági segítség nélkül. Az elemek periódusos rendszerének orosz megalkotója kedvelte a passziánszt, ezért 1869-ben felírta az addig ismert 61 elemnek a tulajdonságait egy-egy fehér kártyára. Ezután sorokba és oszlopokba rendezte őket az atomsúlyuk alapján. Ennél tovább azonban nem jutott, míg egy februári éjszakán álmot látott, amelyben az egyes elemek táblázatba voltak rendezve. Ebben a táblázatban az akkor még felfedezetlen elemeknek is megvolt a helyük. Amikor nyilvánosságra hozta a meglehetősen foghíjas periódusos táblázatot, ő lepődött meg a legjobban, hogy a később felfedezett elemek mind az előre meghatározott helyekre kerültek. Sőt ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeztek, mint amit álmában látott.

Albert Einstein is azt nyilatkoz­ta, hogy: „Az életben az egyet­len igazán értékes dolog az intuíció.” Ez ugyanis nem tőlünk származik. Isteni eredetű. Olyasmi, amivel mi nem rendelkezünk, de ajándékként megkapjuk. A remekművek időtlen idők óta léteznek, és minden egyes univerzumban átadják az újonnan született civilizációknak. A közvetí­­tésre kiválasztott személy aztán ja­víthat rajta ha tud. Ha nem tud, ak­kor változatlan formában válik köz­kinccsé. A magvas szóbeli megnyi­latkozások sem a mi agyunkból pat­tannak ki. Szentségtörésnek hang­zik, de a Megváltó sem a saját gon­dolatait adta tovább nekünk. János evangéliumában egyér­telmű utalás található arra vonat­ko­zóan, hogy Jézus honnan merítette tanításait: „Én nem magamtól szóltam, ha­nem az Atya, aki küldött engem szólt belőlem. Ő parancsolta ne­kem, hogy mit mondjak, és mit be­széljek.”

Isten tehát nem bízza a fontos közlések megfogalmazását ránk, mert tudja, hogy képtelenek lennénk a kívánt színvonalat produ­kál­ni. Az ismeretek átadására szol­gáló személy kiválasztása azonban nem találomra történik. A be­fo­ga­dás, a közvetítés ugyanis szin­tén nagy szakértelmet kíván. Ez er­re alkalmas lélek kiválasztása már jó­­val a meg­születése előtt meg­tör­ténik Ez a Bibliából is kiderül. Az ószövet­ség szerint Jeremiást így szólította meg az Úr: „Mielőtt megszülettél, már ismertelek, és mi­előtt világra jöttél, már meg­szenteltelek, prófé­tának rendelte­lek.” A közvetítő­knek te­hát nincs okuk az elkeser­edésre. Igaz, hogy nem a saját szel­lemi al­kotásukat ad­ják tovább, de ők tudják a legtelje­seb­ben közvetíteni Isten gondo­la­tait. Így fejezi ki ezt egy túlvilági üzenet: „Az agyatok egy hang­szer, amelyből a szelle­mek han­gokat csalnak ki, melye­ket ti gon­dolatoknak neveztek.” Az ih­let a túlvilágról jön, és a szemé­lyes kap­csolódás által, valamint a formába öntéssel járó munkától érez­­zük ma­gunkénak. Még a kérdése­ink sem tőlünk erednek. Ha egy jelenség megértése aktuálissá válik, külső sugallatok hatására megfogal­mazódik bennünk a kérdés. Erre utal ez az angyali üzenet: „Nincs megválaszolatlan kérdés, mert amikor a kérdés ébred, ott van rá a válasz is.”

Szomorú, ha valaki anyagi ha­szon­szerzés céljából ki akarja sajátíttatni magának Isten gondolatait. Ennél is nagyobb bűn, ha valaki kezdettől fogva tisztában van az­zal, hogy az általa leírt eszmék nem tőle származnak, mégis saját tulaj­do­naként kezeli a művet. Tudja, sőt közli is, hogy ő csak egy médium, aki a toll végét fogta. Ezért fel­fog­hatatlan, hogy milyen alapon pró­bál kizárólagos jogot formálni az átadott eszmék terjesztésére. Is­ten mindnyájunké, így minden em­ber­nek természetes joga, hogy bár­mely forrásból hozzájusson a taní­tá­saihoz. Gondolatainak kisajátítá­sa ahhoz hasonló, mintha a Biblia írói annak idején megtiltották vol­na, hogy bárki idézzen ebből az örök érvényű alkotásból. Az evan­gélisták nem próbálták hitbizo­mányként kezelni Jézus eszméit olyannyira, hogy nem csak írásban, hanem szóban is terjesztették az üzeneteit. Nem akadályozni kell ezeknek a gondolatoknak a széles­körű megis­me­ré­sét, hanem közzé­ten­ni, hogy bár­ki aki akar és tud írni róla, terjessze ezeket az eszméket. A világ ugyanis nagy bajban van, és az is­teni szférákból érkező tanácsok mi­előbbi megvalósulása fontosabb, mint az egyéni érdek érvényesít­é­se.

Aki a toll szolgálatába akar lép­ni, annak soha nem szabad szem elől téveszteni még egy dolgot. Súlyos felelősséggel tartozik az, aki könyvet vagy újságot ír, mert aki papírra veti a gondolatait, az az örökkévalóságnak ír. Tovább növe­li a felelősséget a nyomtatott szó becsülete, mivel az egyszerű em­be­rek még ma is szentírásként tisz­telik a papíron megörö­kített szót, azt gondolják, hogy akinek a gond­olatait ki engedik nyomtatni, az nem lehet buta ember. Ez persze ma már nem így van, mivel cenzú­ra és szakmai felügyelet hiányában mindenki azt nyomtat ki, amit akar, de ez a múltból visszamaradt hit még mindig tartja magát. Tehát felelőtlenül ne járassuk le az írott szó becsületét, mert ha ez bekövetkezik, akkor nem vesznek bennünket komolyan abban az esetben sem, ha a mon­danivalónk az egész emberiség szempontjából létfontosságú lenne.

 

Érdekes hírek

 

A szirének, sellők létezéséről először Homérosz tudósított az Odüsszeiában. Ezt követően egész mitológia fűződött e rejtélyes lények köré. A mondák szerint a Földközi-tenger egyik nehezen megközelíthető, zátonyokkal védett szigetén élnek, és énekükkel a sziget felé csalják a hajósokat. Akik nem tudnak ellenállni a csábításnak, megfeneklenek a zátonyokon, és a habokban lelik halálukat. A nő vagy férfi felsőtestű és halfarkú sellőket sokan ma is létező lényeknek tekintik. Meggyőződésük azon a számtalan beszámolón alapul, amit a szemtanúk tettek közzé. A középkori krónikák gyakran tudósítanak sellők és emberek harcáról. Néhányat sikerült is foglyul ejtenünk közülük. Az 1200-as években például oxfordi halászok kifogtak a Temze vizéből egy férfi sellőt vagy más néven tritont. Úgy úszott, mint az angolna, és nyers halat evett. Nem tudták sokáig fogságban tartani, mert a hálót szétszakítva elmenekült. Kolumbusz Kristóf is említ három sellőt az 1492. évi utazásáról szóló beszámolójában, amelyek magasan kiemelkedtek a vízből. 1869-ben a Bahama-szigeteknél egy csónakról hat férfi pillantott meg egy csodálatos szőke hajú szirént. Az egyik öböl kristálytiszta vizéből bukkant fel, és egy különös dallamot dúdolt. A halászokat megpillantva a tengeri szépség felsikoltott, és villámgyorsan alámerült. Az áttetsző vízben jól látszott hogy halfarka volt.

Ezek a különös lények napjainkban is megmutatkoznak. Úgy látszik a világtengerek mértéktelen szennyezése még nem pusztította el őket maradéktalanul. 1978-ban egy 41 éves Fülöp-szigeteki halász, Jacinto Fatalvero találkozott egy sellővel, aki a holdfényes éjszakán gazdag zsákmányhoz segítette őt. A legnagyobb hírverést azonban egy európai eset váltotta ki. 1965-ben a görög partok mentén egy francia luxusjacht teljes személyzete és utasai látták, amint egy sellő sütkérezik egy apró sziget sziklaszirtjén. Kinézte teljesen emberi volt, és hosszú, lapos halfarka félig belelógott a vízbe. Az utasok között volt egy elismert egyetem tanára is, aki később ezt mondta: „Semmivel sem lehetett összetéveszteni. Eddig azt hittem, hogy ez a termetvény csak a mitológiában létezik. De istenem, ez ott volt. A sziklákon hevert. Mit gondoljak ezután?” A hír óriási port kavart. A nemzetközi sajtó még sokáig követelte, hogy a sellők, szirének a folklór és a művészetek szintjéről emelkedjen a kriptozoológia (a kihalt fajok kutatásával foglalkozó tudomány) világába.

[

Verne regényeivel kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb, hogy az általa leírt technikai csodák nem csak a fantáziájában léteztek, hanem a valóságban is. Az általa leírt szerkezeteket, fura járműveket előzőleg itt a Földön elkészítette egy nálunk fejlettebb civilizáció, és erről kapott az író részletes tájékoztatót, inspiráció formájában. Ezt a megállapítást támasztja alá az a hír, mely szerint 1976. március 25-én az amerikai haditengerészet matrózai különös jelekre figyeltek fel. Az U.S.S Marshall atommeghajtású tengeralattjáró szokásos járőrútvonalán haladt, amikor az Antarktisztól 300 tengeri mérföldnyire gyenge jeleket fogtak. Mint tudjuk ekkor dúlt a hidegháború a két világrend között, ezért szigorú parancs kötelezte az őrjáratokat, hogy minden gyanús jelet alaposan ki kell vizsgálni. Ezért a kapitány utasította a legénységet, hogy nézzenek utána a lokátorképernyőn villogó halvány folt eredetének. Ahogy megközelítették a célpontot kiderült, hogy egy úszó jéghegybe fagyott tengeralattjárót találtak. Mivel feltárása speciális eszközöket igényelt, egy erre a célra rendszeresített hajót vezényeltek a helyszínre. A mentőalakulatnak is 2 hétig tartott a jármű kiszabadítása a jéghegy rabságából. Ekkor vontató kötelet erősítettek rá, és beszállították a portlandi haditengerészeti kikötőbe.

A tüzetes vizsgálat során a szakértők nem akartak hinni a szemüknek. Először azt hitték, hogy egy pórul járt orosz tengeralattjárót találtak. Gondolták, most megtudják hol tart az ellenfelük a haditechnikai fejlesztésben. A várt felségjelek helyett azonban a hajótesten a Nautilus felirat díszelgett. Még inkább leesett az álluk, amikor megtalálták benne a hajónaplót, amelyben 1804-től 1846-ig vezette a bejegyzéseket a kapitány, akinek a szignója Nemo volt. Az anyagvizsgálatok kizárták az esetleges hamisítás lehetőségét. Mind a jármű, mind a rajta levő festék, mind pedig a berendezési tárgyak (köztük a papír és a tinta) esetében is 200 éves életkort állapítottak meg. Nem volt rajta semmi, ami két évszázadnál fiatalabb lett volna. Ennek ellenére nem lett szenzáció a felfedezésből, mert a haditengerészet titkosnak nyilvánította a leletet. A kiszivárgott hírek szerint ennek az az oka, hogy a Nautilus hajtóműve és irányítórendszere olyan fejlett volt, hogy jóval meghaladta a mi atommeghajtású tengeralattjáróink szintjét. A beszámoló nem tesz említést holttestekről, ami arra utal, hogy a legendás Nemo kapitány legénységgel együtt még időben elhagyta a Nautilust. Talán a rejtelmes szigetre menekültek?

[

A Földön naponta 45 ezer zivatar fordul elő, és ezek során nagyjából 80 millió villám keletkezik. Ez azt jelenti, hogy évente 3 milliárd villámcsapás éri a világunkat. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége annak, hogy a villám emberbe csapjon bele. Megrendelésre azonban könnyen megeshet ez is. Ha nagyon ragaszkodunk hozzá, a túlvilági lények teljesítik a kívánságunkat. A természetet irányító dévák, szilfek pajkossága többnyire csak akkor nyilvánul meg, ha tréfás kedvükben vannak, vagy ha haragszanak valakire. Sajnos többnyire a haragvó természetüket ismerjük, amikor szélvihart, jégesőt, árvizet vagy aszályt bocsátanak ránk. Azt sem szeretik, ha pökhendi, elbizakodott emberek kirívó módon ingerlik őket. Ez történt John Graves louisianai ügyvéddel is, aki kollegáival a kedvenc taván horgászott. Hirtelen vihar támadt és elkezdett villámlani. Erre az ügyvéd kiállt a csónak orrába, és karjait széttárva üvöltötte az ég felé: Itt vagyok te nyavalyás! Ide csapj! Nem kellett sokáig várnia. Kívánsága néhány percen belül teljesült. Szénné égve fordult bele a vízbe.

[

A Small Arms Survey felmérése szerint 2001-ben világszerte kb. 639 millió kézifegyver volt a rendőrség, a hadsereg, különböző lázadó csoportok, valamint magánszemélyek kezében. Az ENSZ támogatással készült beszámoló rámutat arra is, hogy a világ fegyverkészlete évente 1%-kal nő. A világban jelenleg 98 olyan ország van, ahol minimum 1000 cég gyárt pisztolyokat, géppisztolyokat, aknavetőket, és hordozható rakétavetőket. 2000-ben a kézifegyvergyártók összesen 7 biliárd dollár értékű terméket állítottak elő, ideértve a lőszereket is. A világ kézifegyver-keres­ke­delmének 80-90%-a törvényes úton zajlik, és a legtöbb fegyver (59%) civilek kezében van.

[

Orosz kutatók már évtizedekkel ezelőtt előállítottak egy mágneses monopólusgenerátort, sőt ezeknek a részecskéknek az érzékelésére létrehoztak egy készüléket is. Az általuk spin- vagy torziós térgenerátornak nevezett készülék létrejötte annak a megfigyelésnek köszönhető, hogy a radarokat gerjesztő magnetronok nem csak elektromágneses, hanem leárnyékolhatatlan mágneses sugárzást is kibocsátanak. (Ez a jelenség okozta a roswelli és az azteci UFO-katasztrófát.) Méréseik szerint ez a sugárzás sokkal gyorsabban terjedt, mint a fény, és az áthatoló képessége jóval meghaladja a gamma sugárzásét. A további vizsgálatok azt is megállapították, hogy minden tárgy bocsát ki magából ilyen sugárzást. (Ezt nevezik az ezotériában aurának.) Különösen a kúpok és gúlák közelében mértek intenzív mágneses sugárzást (piramishatás). Megfigyeléseik szerint ezeknek az alakzatoknak a belsejében az oldatok kristályosodási folyamata lassabban vagy gyorsabban megy végbe a normálishoz viszonyítva. Az adó és vevőkészüléket különleges, lehallgathatatlan hírközlő eszközként is eredményesen használták. A beszámoló szerint ennek a sugárzásnak igen erős a biológiai hatása is. Az emberi viselkedésre szintén kihat. A hadsereg megrendelésére elkészítették a generátort egy kis bőröndnyi méretben. A vele folytatott kísérletek azzal az eredménnyel zárultak, hogy 5-6 kilométeres távolságból is nagy tömegeket lehet megnyugtatni, vagy felhergelni a különböző jellegű és frekvenciájú sugarakkal. (Ez a hatalmon levőknek jól jöhet sztrájkok, utcai tüntetések lecsillapítására, vagy a civilekre lőni nem akaró katonák ösztökélésére.) A sugárzás erősségének növelésével súlyos fájdalmakat is ki lehet váltani. A készülék rendszeresítésre, széleskörű alkalmazásra nem került sor. A tisztázatlan elméleti alapok, és a beláthatatlan mellékhatások miatt a szovjet diktátorok egyike sem merte vállalni az ezzel járó felelősséget.

 

A társadalmi átalakulás vámszedői

 

A „Ezoterikus körkép”-ben kiderült, hogy egy alapvetően elhi­bázott gazdaságpoli­tika milyen következményekkel járt Európa keleti felében. Mivel a gazdasági irányítás csődje maga után vonta a politikai rendszer bukását is, ezért ebben az esetben a gazdasági átalakulásból eredő iszonyatos anyagi terheket még a politikai rendszerváltással járó megpróbáltatások is tetézték. A piacgazdaságba való átmenet óriási áldozatokkal jár, de az ebből fakadó egzisztenciális nehézségek nem mindenkit sújtanak egyformán. Sokan vannak, akik meg­találták a módját annak, hogy miként lehet hasz­not húzni a gondokból. Mint ahogy az áradásnál is feljön a kanális, a rend­szer­váltással járó társa­dal­mi átalakulás is fel­szín­re sodorta a maga vám­­sze­dőit. A kettős át­alaku­lás­sal járó káoszt kihasz­nál­va a szélhá­mo­sok és gát­lástalan csalók elér­ke­­zett­nek látták az időt, hogy a zavarosban halássza­nak. A kommu­nista rémura­lom évti­ze­dei alatt féken tar­tott gáncs nélküli szerencselovagok most rablódarazsak módjára hord­ják szét azt a kevés értéket is, amely ezekben az elszegényedett országokban még megmaradt. A vagyonátmentésben azonban még ezeken a kisstílű szélhámosokon is túltettek az előző rendszer hivatalban maradt vezetői, akik kihasználva a valódi demokráciákra erkölcsi tehertételként nehezedő bosszúállási tilalmat, több milliárdos államvagyont síboltak át az egyszemélyes magánvállalkozásaikba.[7] Ráadásul az állami vállalatok szán­dékos tönkretételét és potom összegekért való felvásárlását büntetlenül vé­gez­hették, mivel a kom­mu­nis­ta tervgazdál­kodásból szin­te egyik napról a másikra pi­ac­gazdálkodásra váltó új rend­­szerekben még nem voltak meg azok a törvé­nyek, ame­lyek a reprivatizálást tisztes­séges keretek közé szorít­hat­ták volna.

Mindezek következtében nálunk a rendszerváltás évei alatt 380 milliárd forintot lop­tak, csaltak, raboltak el az ál­lam­kasszából. Ez a folyamat oly méreteket öltött, hogy már a határainkon túl is híre ment. Külföldi újságírók meg is kérdezték a kormánytól: „Mi az oka annak, hogy Magyar­országon a több százmilliós csalások rendre felderítetlenek maradnak?” Válasz azonban csak a humoristáktól érkezett egy sommás megállapítás formájában: „Meddig lehet valaki korrupt Magyarországon? – A velejéig!” Ennek a helyzetnek tud­ható be, hogy szakértői kimuta­tások szerint a korrupció és a rosszul privatizált vállala­tok miatt napjainkig 1200 mil­liárd forint veszteség érte az or­szá­got. Ezt a vesz­teséget leg­ké­zen­fekvőbben úgy lehetne érzé­kel­tetni, hogy minden magyar ál­lam­polgár zsebéből közel 1,5 millió forintot, azaz kb. 5 évi át­lagmun­kabért emeltek ki. Mind­ezek lát­tán az elkeseredett kisember nem tehet mást, mint szidja a kor­mányt. Választott ve­zetőit „kor­rupt tolvajbandának” nevezi, akik a bankárok és a mul­tina­cio­nális vállalatok kezére ját­szott­ák az országot. Ilyen kö­rülmé­nyek kö­zött nem véletlen, hogy az em­berek kiábrándultak a po­litiku­sokból. 2009-ben köz­vé­­le­mény-kutatást végeztek, hogy az em­berek mennyire bíznak meg az egyes szakmák képviselőiben. Az eredmény lesújtó a politiku­sokra nézve. Első helyen a tűz­oltók állnak. Bennük az embe­rek 98%-a bízik. A tanárok 92%-ot, a bírák 67%-ot, a papok 52%-ot, a bankárok 38%-ot, az újság­írók 34%-ot értek el. A lista leg­alján a politikusok állnak, 9%-kal.

A helyzetet még bonyolultab­bá és nehezebben áttekint­hetővé teszi, hogy az élet más terü­leteihez hasonlóan itt sem lehet általánosítani. A régi rendszer kiszolgálói között nem min­den­ki volt tisztesség­telen, akadtak számosan, aki­ket a szakmájuk iránti el­kötelezettség, a hiva­tás­tudat állított egy életképtelen esz­me szolgálatába. Ez a szöve­vé­nyes kép viszont sok em­bert elbi­zo­nytalanít, ami ked­­vező körül­mé­nye­­ket teremt a szélsőséges néze­te­ket valló karrieristák számára. Az ő malmukra hajtja a vizet a gaz­da­ság fokozatos lepusz­tulása, a költ­ség­ve­tési hiány növekedése, a szin­te meg­­­ál­lít­­hatatlan infláció, és a mun­­ka­­nél­küliek számának állan­dó emel­ke­dé­se is. A kilába­lást nehezíti, hogy az inflá­cióval együtt beindul a ne­ga­tív spirál, vagyis ha csökken a fi­ze­tő­képes kereslet, akkor ez továb­bi elbo­csátásokat vált ki. A helyze­tet to­vább sú­lyos­­­bítja ennek a föld­rajzi ré­­gió­nak a történelmi elma­ra­dott­sága, ami szintén lefelé húz. Mind­ezen bajok lecsa­pódá­sai, a filléres gondok, a nyo­mor, a kilátás­talanság las­san fel­őr­lik az emberek ide­ge­it; így nem csoda, hogy meg­in­dul a vá­logatás nélküli bűn­bak­ke­re­sés. Ezt használ­ják ki az új rendszer soraiba befér­kőzött kalandorok, va­la­mint a szél­ső­­séges politikai néze­tet val­lók, akik el- és leszámolási vágyaik han­goz­tatásával jelentős mértékben hoz­zá­járulnak az indulatok elsza­ba­dulá­sához. Ebből kifo­lyólag a volt kom­munista országokban nem egye­di je­lenség, hogy a rendszerváltás so­rán átesnek a „ló túlsó oldalára”. A régi rezsim számos kiváló, nagy tapasz­talatokkal rendelkező szak­emberét kiszorították a politikai életből az önmagukat elkötelezett reformer­ként feltüntető tehetségtelen törtetők, akik csak egy dologhoz értenek, az előző rendszer szidalma­zá­sához. Ezek az új hatalomhoz dörgölődző talpnyalók arra számítanak, hogy a letűnt rezsimmel szemben felgyülemlett indulat­ok és a népharag kitart addig, amíg mél­tánytala­nul elnyert állásaikban jól meg­szedik magukat, hogy teli zsebbel állhas­sanak tovább.

Mindezen gondokat fokozza az új kormányok szociális érzéketlensége. Azzal kábítják a polgáro­kat, hogy: „A diktatúra megszűnésével önálló individuumokká vál­tatok, így kötelességetek önmagatokról gon­doskodni.” A többpárt­rend­­szerhez nem szo­kott politikusokat ugyanis annyira lefog­lalja az egyes pártok közötti ideológiai, és a saját pártjukon belül dúló pozícióharc, hogy észre sem veszik, hogy már ezrek turkálnak a kukákban, és mil­liók él­nek a létminimum alatt. Kép­telenek belátni, hogy a hazának je­­lenleg nem nacionalista jelszavak hangoz­ta­tá­sára és zászlólengetésre van szük­sége, hanem a mindennapi betevő falat biztosí­tására. Olyan po­litiku­sok kellenek most, akik nem de­magóg szónoklatokkal etetik a né­pet, hanem elérhetővé teszik számá­ra leg­alább a létminimumot.

A hatalom jelenlegi birtokosai azonban olyan gazdaságpolitikát foly­tatnak, amely nemhogy felemelné, hanem egyre mé­lyebb­re taszítja a kis­­embereket. Politikusaink az in­flá­ció felpörgetésével pró­bál­nak úrrá len­ni a költségvetés egy­re fokozódó hiányán. Ezzel párosul, hogy a fize­tések és a jövedelmek nem tar­ta­nak lépést az árakkal, ami elő­revetíti a fo­kozatos elszegényedés le­het­őségét. Az államháztartás hiá­nya azonban a bankbetétek elérték­telene­désével és a bér­kiadások rela­tív csök­kenésével sem szűnt meg, mert az inflá­ció a költ­ség­vetési szer­vekre is kihat. A nyers­anyag­árak, a szállítá­si költsé­gek, az energiaárak és egyéb ki­adások növe­kedésének el­lensú­lyo­zá­sára a kor­mány mind na­gyobb adó­­kat vetett ki a pol­gárokra. Meg­adóz­tatta az élet min­den szféráját, és a szó szoros értelmé­ben moz­gás­kép­te­lenné tette a társadalmat. A kis­jö­ve­delmű réteget segítő korábbi ártá­mo­gatások meg­szüntetése után fo­gyasz­tási adó­­val terhelte az alapvető élel­miszere­ket is. Erre a sorsra ju­tot­tak a különféle szol­gál­tatások, majd a kultúrát adóztatták meg. Ennek legkirívóbb következménye, hogy a világon szinte egyedülálló módon nálunk az újságkiadást is 15% for­galmi adó sújtja. Miután a nép mind­ezt zokszó nélkül tűrte, következő lépés az amúgyis rohamosan növek­vő energiaárak, víz- és csatornadíjak, valamint a szemét­szállítás, a kábel­tévé-használat és a lakással kapcso­latos minden egyéb szolgáltatás ÁFA-­val való megterhelése volt. Mind­ezek bete­tő­zé­seként a felsőfokú tan­intézményekben bevezették a tan­dí­jat, amit jövedelmi viszo­nyaitól füg­getlenül minden diáknak fizetnie kellett.

Az állami bevételekkel való felelőtlen gazdálkodás, a hivatali apparátus különbö­ző szintjein meg­nyilvánuló pénz­ügyi vissza­élések és csa­lá­sok következtében azonban ezek a pénzek sem tudták eny­hí­teni a kor­mány gondjait, ezért ismét az adó­préshez nyúltak. A nyugati orszá­gok­ra való hi­vat­ko­zás­sal bevezették az autó­pályadí­jakat. Később olyan autópályákat is díjfizetési kötele­zettséggel terheltek, amelyeket korábban államköltségen, az adófizetők pénzéből építettek. Azok sem jártak jobban, akik autóbuszon vagy vas­úton köz­leked­nek, mert idő­közben az üzemanyag­árakat is horri­bilis jövedéki adóval ter­helték, és eh­hez járult még a személy- és teherszál­lítást sújtó forgalmi adó, ami a hely­változtatásnak ezt a mód­ját is lehe­tet­lenné tette. A mind jobban el­­nyomo­rodó pol­gá­rok most már kimoz­dulni sem tud­nak ott­honról, a „rög­höz kö­töttség” új­kori áldozataivá vál­tak. Lát­szat­demokrá­ciánk olyan „vérszívó” csá­pokkal fonta körül az egész tár­sadalmat, hogy ha csak egy lépést tesznek bármerre, azon­nal lecsap rájuk az államgépezet csilla­píthatatlan pénzéhsége. Nem cso­da, hogy egy idő után az emberek­ből elemi erővel tört ki az in­dulat, hogy: „Nem hagynak ben­nün­ket élni, megfojtanak, telje­sen kizsi­gerelnek minket!” A pa­na­szok hallatán a gazdasági élet szem­for­gató irányítói arra hivat­koz­nak, hogy még most sem ér­tük el teljes mér­tékben a nyugati ár­szintet. Arról azon­ban elfe­led­keznek, hogy a kelet-euró­pai bé­rek szintje csu­pán 10%-a a nyu­gat-európainak, és ebből a jövede­lem­­ből kell a koldusbotra juttatott kis­em­bereknek is a nyugati árakat meg­fizet­niük.

Olaj a tűzre, hogy miután a gaz­­daság gyorsvonati sebes­ség­gel rohan a szakadék felé, az or­szá­gos vezetők oly módon vé­dik ki az infláció saját bőrükre is ki­ható következményeit, hogy a parla­menttel évente az átlagos bér­nö­ve­ke­dés több­szörösével emel­­te­tik meg a fizeté­sü­ket, egyre job­­ban elsza­kadva ezzel az általuk veze­tett tár­sadalom va­­ló­ságos hely­zeté­től. A vá­lasz­tá­sok előt­ti évek­­ben ezt nem me­rik meg­tenni, de emi­att nem éri őket veszteség, mi­vel ek­kor mil­liós jutal­ma­kat sza­vaz­nak meg egymás­nak ti­tok­ban. Ha­rá­csoló ösz­töneik gát­­lástalan kié­lé­sét az esetleges le­váltás vagy el­bo­csá­tás lehe­tő­sé­ge sem korlá­toz­za, mert elő­­ző­leg olyan mun­ka­­szer­ző­dé­seket köt­tettek ma­guk­nak, ame­­lyek tízmil­lió forintos vég­­kielégítéseket biz­­to­sítanak szá­­­­muk­­­ra. Ez az összeg a hazai át­lagfizetések öt­száz­szo­rosa, vagy­­is több, mint amit egy munkás vagy hivatalnok egész életen át tar­­tó munkájá­val meg­keres­het.

Nem kevésbé irritálja a köz­vé­le­ményt, hogy a kormány, va­la­mint az országgyűlés számos tag­ja tanács­adói, felügyelő-bi­zottsági állásokat tölt be külön­böző magánvállalatoknál, és eti­kátlan módon ezekből az össze­fonó­dásokból szár­mazó „tiszte­let­díjakkal” sokszoro­sára növe­lik az amúgy is tetemes jövedelmüket. A helyzetfelismerő képesség ­hiánya, valamint soraik meg­tisztításának haloga­tá­sa oda ve­zetett, hogy ebben a régióban a de­mokratikusan megválasztott kor­­mányoknak és parlamenteknek si­került a kisem­berek zömét ma­guk ellen fordítaniuk. A tisztelt „hon­atyákat” azonban nem izgat­ja, hogy eredménytelenségüket és pénzéh­ségüket megelégelve menesztik őket, mert tisztában vannak vele, hogy már vár rá­juk egy még zsírosabb állás. A választási kudarc után fel­mar­kol­ják a félévi fize­tésüknek meg­felelő végkielégítésüket, és ve­zető tanácsadóként elhe­lyez­ked­­nek valamelyik multinacionális nagy­vállalatnál, ahol a korábbi kapcso­lata­ik­ból, valamint a hi­vatali idejük alatt rájuk bízott államtitkok aprán­kénti áruba bo­csátásából élnek. Ezt látván egy­re többen vélekednek úgy, hogy országunkat szakmailag hozzá nem értő „nemzetrontó pan­cse­rek, és dema­góg hordószónokok” veze­tik, akik ígé­reteikkel ellentétben nem pol­gá­rokká, hanem elvi­selhe­tetlen terhek alatt gör­nyedező páriákká tették a népet.

Tovább rontja a rendszerváltás utáni kormányok megíté­lését, hogy válasz­tási ígéreteikből nem sokat tartottak be. Nem voltak képesek az inflációt meg­állítani, az ország mér­he­tetlen külföldi adósságállományát csök­kenteni, sőt óriási mennyiségű ál­lam­köt­vény kibocsátá­sá­val a költség­vetés fel­élte az állampol­gárok megta­ka­rí­tott pén­zét is, és ezzel befelé is el­adó­sodott az államháztartás. Ez a helyzet annyira sú­lyos, hogy a ma­gyar állam bel­ső tarto­zása már a rend­szer­változás utáni el­ső kormány ideje alatt meg­haladta a 3200 milliárd forin­tot, azaz a nem­zeti össz­jö­vedelem 90%­-át, a kül­földi államadós­ság pedig elérte a bruttó 35 milliárd dol­lárt. Ké­sőbb a helyzet tovább romlott. 2003. végére az ország bruttó adóssága 43 milliárd eu­ró­ra, azaz 53 milliárd dol­lár­ra nőtt. A belső ál­lam­adós­ság 1996. végére meg­közelí­tette az 5000 milliárd forintot, vagyis a kül­földi tar­tozás össze­gét. Ennek a hatalmas összegnek a kamat­ter­he is óriási. A magyar állam évek óta több kamatot fizet a nyugati bankoknak, mint amennyi a személyi jövedelemadóból befolyik a költségvetésbe.

Időközben már a „kegyelemdöfést” is megkaptuk. A 2002-ben még „csak” 35 milliárd dolláros adósságunk 2010-ben már 100 milliárd dollárra növekedett. Ez a hozzávetőleg 22 ezer milliárd (22 000 000 000 000) forintnyi tartozás azt jelenti, hogy a csecsemőktől az aggastyánig minden embert 2 millió forint adósság terhel. Jelenleg a külföldi államadósság eléri a GDP 80%-át. A rendszerváltás óta 17-szeresére nőtt a külföldi tartozásunk. Ennek csak a kamata 1000 milliárd forint évente. A világgazdasági válság miatt felvett IMF és Világbank-i hitelek visszafizetésére reményünk sincs. Rajtunk már a világgazdaság fellendülése sem segít, mert mind az iparunk, mind a mezőgazdaságunk elvesztette versenyképességét. Az egymást váltó kormányok sorozatos rossz döntései miatt éllovasokból sereghajtókká váltunk. Magyarország 2001-ben a világ 28. leg­verseny­képesebb gazdasága volt, 2010-ben viszont az 52. helyre csúsztunk le. Úgy tűnik, hogy a magyar gazdaságot már semmi sem mentheti meg a teljes leépüléstől.

Többek kö­zött ennek tudható be a rend­kívül alacsony munkabér. A magyaror­szági átlagfizetés immáron a kelet-euró­pai átlagot is alul­múlja. A diplomások pedig még a köz­tudottan alacsony életszínvonalú Orosz­or­szágban is többet ke­­res­nek, mint ná­lunk. Ez az oka a cse­kély nyug­díjak­nak is. Jelenleg az adós­ság­szolgálatra for­dított összeg a nyug­díj­alap kétszere­se. Az élet­színvonal ro­ha­mos csökkené­se oda ve­zet­ett, hogy az Euró­pai Unióhoz való csatla­ko­zásunk előtt több mint 1 millió ember, azaz Ma­gyar­ország lakos­ságának 10%-a ha­vi 13 ezer forint­ból (50 euró­ból) élt. Újabb 1 millió em­ber­ek a havi rezsi kifize­tése után 13 eu­rónyi összeg ma­radt meg­­él­he­tésre. (A helyzet a csat­la­ko­zás utáni években sem válto­zott. Csu­pán az in­flá­ció növeke­dett. A minimál­bérek és a nyugdíjak re­álértéke nem sokat emel­ke­dett.) A kilá­balás egy­re re­mény­te­le­nebb­nek látszik, mivel az ez­redforduló után a kamattörlesztésen fe­lül már tő­ke­tör­lesz­tést is kell fizet­nünk, ami duplá­jára emeli az amúgyis elvisel­hetetlen ter­het.

 Ezekkel a számokkal kapcsolatban fel kell még hívni a figyelmet arra, hogy a kormány hazánk külföldi tartozásaként előszeretettel tünteti fel a nettó adós­ság­állományt, mert ez az összeg jelenleg csupán fele a bruttó adósságnak. Arra hivatkoznak, hogy a különbözettel más országok tartoznak nekünk. Ez azonban csúsztatás, ugyanis ezt az összeget több­nyire a világ legszegényebb államainak (pl. Kubának, Vietnamnak és az afrikai országoknak) adtuk kölcsön. Ezek az ál­lamok akkor sem tud­nák belátható időn belül visszafizetni a felvett hitelt, ha meg­szűnne a diktatúra náluk, mert a gaz­da­ságuk romokban hever. (Újabban a költségvetés hiányát nem forintban, hanem euróban adják meg, így szám­szerűleg keve­sebbnek tűnik. Ezen kívül csak a folyó fize­tési mérleg hiányát közlik, a korábbi években felhalmo­zó­dott összes hiányról, a halmozott államadósságról hallgatnak.)

A gazdasági problémák tehát nem csök­kennek, hanem teté­ződ­nek, és az új politikai elit ezt a rohamosan növekvő csődtö­meget tehetetlenül maga előtt görgeti, egyre kilátás­talanabbá téve az utánuk következő nemze­dék hely­­ze­­tét. Az ország nyo­mor­ba dön­tése je­lenleg ott tart, hogy a kor­mány­­­párt elismerése szerint is az élet­szín­vonal 25%-kal, a nyug­­díjak re­álértéke pedig 30%-kal csök­kent a rendszervál­tás óta. Ez nem akármilyen ered­mény, ha figye­lembe vesszük, hogy a volt kom­munista orszá­­gok élet­ní­vó­ja min­den propa­ganda elle­nére alig ha­ladta meg a fej­lődő or­szágok szintjét. Ez a jö­ve­de­lemcsök­ke­nés részben az ál­la­mi alkal­ma­­zottak tájékozat­lan­ságá­nak tud­ható be. Érdek­kép­­­vise­leti szer­vei­­ken keresztül min­den évben ki­­harcolták ugyan az infláció mér­tékével azonos bér­emelést, de arra nem gon­dol­­tak, hogy a jelenlegi adó­rend­szer mellett ennek az összeg­­nek a felét az állam visszaveszi jö­ve­delem­adó és társada­lom­bizto­sítási járulék formájá­ban. Ah­hoz, hogy egyáltalán lé­pést tud­janak tartani az infláci­ó­va­l, a pénz­romlás mértéké­nek két­sze­re­sét kel­le­ne követelniük. So­kan azt sem veszik figyelem­be, hogy amikor a megmaradt pén­zü­ket elköltik, az állam ab­ból is elvesz 25%-ot általános fogyasztási adó címén.

A médián keresztül politiku­saink elősze­retettel han­goztat­ják, hogy a Kelet-Európába áram­lott külföldi tőke kétharmada Magyar­országon került befek­tetésre. Azt azonban el­felejtik megemlíteni, hogy a multinacionális vállalatok letelepítése ellenére a GDP (Bruttó Hazai Össztermék) össze­­­hason­lító ár­folyamon jelenleg 10%-kal ala­cso­nyabb, mint 1989-ben, a rendszer­váltás előtt volt. Az igaz, hogy a GNP (Bruttó Nemzeti Összter­mék) most ma­gasabb, mint a rend­szer­vá­ltás előtt, de a kü­­lönbség a külföldi nagy­vál­lalatok ­számláin található, akik bár­mikor kivonhat­ják a vagyo­nukat az ország­­ból. Ezt könnyen megtehetik, mert a kivitt jövedelem után nem kell adót fi­zetniük, mivel a kor­mánytól 5 év adómen­tességet kaptak. 2007-ben Magyarország brut­­tó nemzeti össz­terméke (GNP) 90 milliárd euró volt. Ennek csupán a fele gyarapí­totta az államkincstárt. 46 milliárd euróból gazdál­kodhat a költség­vetés. Ez a helyzet megle­he­tősen siralmas képet fest a gaz­da­sági mi­niszter által „pannon tigris”-nek ne­­vezett ma­gyar gazdaság telje­­sítő­képes­ségé­ről. (Jel­lemző a „vállal­ko­zóba­rát” adósza­bá­lyokra, hogy a ma­gyar állam adóbevételeinek 80%-a magánszemélyektől szár­mazik. A társasági adó, köztük a multina­cio­nális vállalatok által fizetett adó csak a bevételek 20%-át teszi ki.)

A gazdaság szétzilálásának, a minden téren megnyilvánuló elnyo­morodásnak csak egy pozitív következménye lett. A környezet ál­lapota annyit javult, amennyit a gazdaság romlott. A rend­szer­vál­tozás óta 80%-kal csökkent Ma­gyarországon a műtrágya-fel­hasz­nálás. Ennek oka a gazdák és a termelőszövetkezetek elszegénye­dése, az agrárolló szétnyílása miatti gaz­dasági ellehetetlenülés. Mivel a peszticidek ára is jelentősen emel­­kedett, nem tudtak eleget költeni permetezőszerekre sem. Így ná­lunk nem annyira mérgezett a ta­laj, mint a nyugati országokban. Az élővi­zek is tisztábbak, mert az ipari üze­­mek tönkremenetele mi­att eb­ben az időszakban 900-ról 500 millió köbméterre csökkent a köz­csator­nán elvezett szennyvíz mennyi­­sége. Miután egész ipar­ágak tűntek el a bérrabszolgaságra átállt gazdaságban, a széndioxid-kib­ocsátás is 30%-kal csökkent. Csak a mul­tina­cionális válla­latok által bé­relt ipari parkok környékén és a nagy­városok­ban nőtt a levegő­szennye­zettség mértéke.

A hatalom birtokosai az­zal nyugtatják a népet, hogy folyik a kiútkeresés, „látszik már az alagút vége”, de meg­felelő szak­ér­telem hiányá­ban próbálko­zá­saik szinte mind­egyike fi­as­kónak bizonyul. Ahe­lyett hogy kihasz­nál­nák a nem­zet­ben rejlő krea­ti­vi­tást, gaz­­da­sági kényszerin­téz­­ke­dé­sek­kel próbálják az orszá­got talp­ra ál­lí­tani. A jö­­vő fel­élé­se, a fejlő­dési le­he­tőségek el­visel­he­tet­len mér­tékű ka­matter­hek­kel való el­fojtása, az inflá­ció felpör­geté­sével pá­­rosuló gazdasá­gi sokk­te­rá­pia totá­lis katasz­trófát sej­tet, amely az új de­mokrá­ci­ákra nézve be­­lát­­ha­tatlan po­­l­i­ti­kai követ­kez­­mé­nyek­­kel járhat. Ha a nép szá­mára a gaz­da­sági át­ala­ku­lás terhei na­gyobb nyű­göt je­len­tenek, mint a pol­gári de­­­mok­rácia hi­á­nya, ak­kor előbb-­utóbb te­­ret kap­nak a szél­ső­séges néze­tek kép­vi­se­lői, és ez elkerül­hetetlenül újabb dik­tatú­rához ve­zet.

Egy ilyen fordulat első­sor­­ban a ha­tal­mon levőket fogja kelle­metlenül érinteni. Mi­vel ők idézték elő a tart­hatatlan hely­zetet, a megtor­lás is főleg elle­nük irányul. Ennek lezajlási mód­ja a ha­sonló sorsra jutott fejlő­dő országok­ban jól nyomon kö­vethető. A leg­utóbb pl. Pa­kisztánban döntötték meg a de­mok­ratikusan megvá­lasz­tott polgári kor­mányt. A ka­tonai diktatúra vezetőjé­nek első intéz­kedése az volt, hogy letar­tóztatta a korrupciós ügyekbe keveredett minisz­terel­nököt. Ez­után kiseperte a par­lamentet. A képviselőket szét­kergette a szé­lrózsa minden irányába, majd lelakatoltatta az épületet. Ezt követően zároltatta az országos vezetők és családtagjaik bank­betétjeit, és rögtönítélő bírósá­go­­kat állíttatott fel a vagyonelszámolások gyors és határozott lebonyolítására. Innentől kezdve az események a többi katonai diktatúrával megegye­ző módon alakultak. A megveszte­getési ügyek feltárása után a bű­nösnek talált politikusokat felakasz­tották illetve börtönbe zárták. A bí­rák szigorúságára jellemző volt, hogy a felelősségre vonás során az általuk kiszabott legenyhébb bün­tetés is a teljes vagyonelkobzás volt. Az érintettek az elszámoltatás elől külföldre sem szökhettek, mert az eljárás megindítása előtt az összes tisztviselő útlevelét bevonták.

A népharag gyakran eredményez egyéni megtorlásokat is. Erre akkor kerül sor, amikor a tű­rőképességü­ket elvesztett emberek úgy dönte­nek, hogy „kezükbe veszik az or­szág sorsát”. Egy­szerre lesznek ká­rosultak, nyo­mo­zók, vádlók és igaz­ságosztók. Nép­ítéletet hoznak a sa­ját tör­vé­nyeik szerint, és azt a hely­színen végre is hajtják. Ez történt a leg­utóbb Ör­ményországban, ahol két fegyveres férfi rontott be a Parlament ülés­ter­mébe, és géppisztolysorozatot zúdí­tottak a „kor­rupt, nép­­nyúzó” politiku­sokra. Az akció követ­kez­tében a kormányfő és két minisztere, vala­mint több parlamenti képviselő éle­tét vesztette. A mé­szárlást a jere­váni televízió egyenes adás­ban köz­vetí­tette, így még eltitkolni, vagy fél­re­magyarázni sem lehetett az ese­mé­nyeket.

Sokak szerint már most is dikta­túrában élünk. A pénz diktatúrája csak annyi­ban különbözik az abszo­lu­tizmustól, hogy a parancsok nem közvetlenül érkeznek. A pénzügyi körök anyagi javak juttatása vagy megvonása útján gya­korolnak nyomást az emberekre, intézményekre. Az elanyagiaso­dás már oly mértékűvé vált, hogy az em­ber is áru lett. Mind többen van­nak, akik nem csak a munkaerejü­ket, ha­nem önmagukat is áruba bo­csát­ják. Ezál­tal az emberi méltóság mara­dékát is kiölik önmagukból, és rosszabbá vál­nak, mint a rab­szolgák. Őket ugyan­is belegyezésük nél­kül ad­ták-vették, míg korunk embere ön­ként viszi vásárra a bőrét, lemondva leg­nagyobb érté­kéről, az önrendel­ke­zésről. A ko­ráb­ban bálványozott, illetve közszere­tet­nek örven­dő sze­mélyek is sorra „prostituálják” ma­gu­kat, eladják a lel­küket az ör­dög­nek csak azért, hogy még több pén­zük le­gyen. Egy régi zsidó bölcselet szerint: „Amíg 36 igaz ember van a világon, ad­dig ci­vilizációnk nem fog elpusz­tul­ni.” Va­jon az elüz­letie­sedett, önmagát áru­nak tekintő embe­riség között van-e még 36 igaz ember?

Az hogy civilizációnk még létezik an­nak köszönhető, hogy vannak közöt­tünk egyszerű emberek, akik hordoznak magukban valami emberit. Nem aljasod­nak le akkor sem, ha most ez a divat. Inkább beletörődnek abba, hogy nem vi­szik semmire, de nem engedik a lelküket elveszejteni. Egy belső hang azt súgja nekik, hogy: „Te ne menj arra, amerre a többi tart, még akkor se, ha lemaradsz.” Ők azok, akik a társadalom sze­mé­ben nem számítanak. Isten szemében azon­ban nagyon is fontosak. Nekik kö­szön­hetjük, hogy még nem pusztította el a világunkat.

A társadalmi feszültséget tovább nö­ve­li, hogy a közélet is kínos személyes­kedésektől, botrányos vádaskodásoktól hangos. Folyik a sár­do­bálás, egymás be­mocskolása. Belterjes, szőrszálhasogató vi­ták kötik le a ve­ze­tésre, kiútke­re­sésre hi­va­­tott fó­ru­mok erő­it. Közben a szabad ver­seny szabad tom­bo­­lásba csapott át, min­­den­ki ott veri át a másikat, ahol tudja. Az adóterhek elvisel­he­tetlen mér­tékű eme­­lése miatt a vállal­kozók rákény­sze­rülnek ar­ra, hogy lopja­nak, csaljanak, ha­zud­ja­nak, különben tönk­re­mennek. A ke­reske­de­lem­­ből és a ven­dég­látásból mar­ke­colás lett, ahol nem a vevők illetve ven­dégek tisztes­sé­ges ki­szol­gálása, hanem a kifosz­tása a cél. Na­­gyon messze ke­rül­tünk Kohn bácsi múlt szá­zadban ál­ta­lá­nosan val­lott üzletpoliti­ká­já­tól. Ami­kor meg­kér­dezték tőle, hogy mi a legér­té­kesebb do­log a boltjában, ezt fe­lelte: „Hát a vevő!” Ma már a legtöbb he­lyen módsze­resen becsap­ják az em­bert, annyi pénzt szednek el tőle, amennyit csak lehet. Fo­kozottan érinti ez a hely­zet a külföl­di­eket. Az ő ese­tükben nem ritka jelen­ség, hogy az amúgy­is magas árak tízszeresét számolják fel nekik. A számla kiegyenlítését a pincérként alkal­ma­zott, beretvált fejű, kétajtós szek­rény méretű verő­legények garan­tálják. A vendéglá­tó­ipar maffió­zói ar­ra nem gondolnak, hogy en­nek a bű­nöző magatartásnak előbb-utóbb hí­re megy a nagyvilágban, és ez tönk­re fogja tenni a magyar gaz­daság jelenleg egyetlen nyereséges ágaza­tát, a turizmust.

Mindenki érzi, hogy ez így nem me­het to­vább, a változ­tatás azon­­­ban nem könnyű do­log. A választott ve­ze­­t­ők­ből való ki­áb­rán­dult­­ság ugyan­is közöm­­­bö­s­­sé tette az em­be­re­ket a po­litika iránt, fá­sult­ság, le­tar­gia lett úr­rá a társadal­mon. A hely­­­zetet csak ne­he­zíti az a több év­százados múlt­tal ren­delkező de­mok­rá­­ciák­ból jól is­mert je­lenség, hogy az em­ber mi­u­tán a meg­szer­zett sza­­bad­ság má­­mo­rából ki­jó­za­no­dott, ele­mi erő­­­­vel küzd azért, hogy a kor­látlan vá­lasztási le­he­tő­ségből ere­dő rop­­pant felelős­sé­get má­sokra há­rítsa, vagyis a sza­bad­­ságát kor­látoz­za.

A folyamat betető­zé­se­ként Ke­let-Eu­rópa polgárainak rá kellett döb­ben­niük arra is, hogy kívülről sem vár­hat­nak je­len­tős támoga­tást. A rend­szer­vál­tást köve­tően sokan re­mény­­kedtek egy új Mar­shall-se­gély­ben, de hamar kiderült, hogy a Nyu­gat nem egy esetben még a beígért kisebb össze­geket sem fo­lyó­sítja. Emiatt sorra mentek tönk­re a gaz­daságtalan vállalatok, a még talpon ma­ra­dókat pedig felvásárol­ták a tő­keerős nyugati kon­­szernek. A ha­zai politikusok még siet­tették is ezt a folyamatot, mond­ván, hogy így gyors és hathatós tő­ke­in­jekcióhoz jut az or­szág. Vá­lasztások előtt a párt­vez­érek úton-­útfélen óriás­plaká­tokon hir­dették, hogy: „A haza nem el­adó!” Ennek ellenére hatalomra ju­tásuk után eladták az összes je­lentős ipari lé­te­sít­ményt. A be­folyt összeg pe­dig el­tűnt a költ­ség­vetés feneket­len zsá­kjában. A leg­nagyobb ré­szét annak a szer­­ve­­zet­nek a fenn­tar­tásra költöt­ték, amely a privati­zá­ciót vég­re­hajtotta. A privati­zálástól re­mélt tőkeinjekció azonban több­nyire elma­radt, és politiku­sai­nk ke­serűen tapasz­talták, hogy a volt szo­cialista ipar fel­leg­várai egymás után esnek áldo­za­tul egy könyörületet nem is­merő piacpoli­tikának.

A nyugati mono­póliumok jelentős há­nyada ugyanis csak azért vásá­rolta fel a potom össze­gekért kínált válla­latokat, hogy tönk­re­tegyék a verseny­társat, és így akadálytalanul hatolhas­sanak be erre a piacra. Ennek a jelen­leg is fo­lyó manő­vernek a kivitelezése igen tanulságos ­módon folyik. Ma már nem a klasszikus ka­pitalizmus farkas­törvényeit vetik be a tönk­re­té­telre kisze­melt versenytárs el­len, hanem megvásárolják vál­la­latá­nak rész­­vénytöbbségét, majd ke­v­és, de látvá­nyo­san beharan­go­zott tőkeinjekció után hagy­ják lass­an lepusztulni. Amikor a vá­l­­lalkozás felélte az alaptő­ké­jét, akkor köz­lik a tőkéstárssal, hogy ebből a hely­zetből csak egy újabb, de most már több száz millió dol­láros tőkeinjekció mentheti meg a vál­lalatot, ezért fizesse meg a rá eső részt. Mivel a tőkéstárs rend­szerint az állam, a kincstár pe­dig a fo­ko­zatosan növekvő költ­­ségve­tési hiány következ­tében üres, ezért nem tud mást tenni, mint hogy a rá eső há­nyadot felkínálja el­adásra a rész­vény­többséggel ren­­delkező külföl­di tulajdo­nos­nak. Ennek megvéte­le után jön a gyors csőd­be­je­len­tés. A válla­lat összes dol­gozó­ját elbocsát­ják, a gépeket lese­lejtezik, az épületet pedig eladják egy sebtében létre­ho­zan­dó áruház számára, hogy még a lehe­tősége se legyen meg annak, hogy azon a he­lyen va­laha is megin­duljon egy újbóli konkurenciát jelentő ter­melés. Ezt követően a „jó szán­dékú” üzlettárs kivonul az or­szágból, és helyette be­vonul az általa oda­kint, kül­földi mun­ka­erő­vel gyártott mé­reg­drága áru, rá­adásként pedig itt marad nekünk a munka­nél­küliség.

A legvérmesebb befektetők nem is titkolják ebbeli szándé­ku­kat. A nagy nyugati élelmi­szer­kon­szer­nek vezetői világo­san és egy­ér­tel­­műen kifeje­zés­re juttatták, hogy csak azért vá­sárolják meg a ma­gyar cukor­gyárakat, hogy utá­na be­­zár­ják őket. Az olcsó cukor­tól va­­ló megsza­ba­dulást szorgal­maz­za az a döntésük is, hogy nem ve­szik át a magyar terme­l­őktől a cu­kor­répát. Helyette az osztrák gaz­dák­tól vá­sá­rolják az alapanya­got. Ez­által alapjaiban rom­bolják szét ezt az iparágat, amit a keres­­letcsök­ke­nésre való hivatkozással indo­kol­nak. Ugyanígy járnak a ce­ment­gyá­raink is, amelyeket egy köz­vetítő Kft. kárpótlási jegye­kért ol­csón fel­­vásárolt, majd átját­szott a nyugati konkurenciának. Ez ön­ma­gában nem szokatlan je­lenség, de ők le akarják bontatni az üze­meket, hogy a további­ak­ban kény­telenek legyünk a ce­men­tet tőlük vá­sá­rol­ni. Hasonló módon bántak el a RICO Köt­szer­gyárral. Amint meg­vette a német tu­lajdonos rögt­ön bezárta, hogy a Német­ország­ban gyártott termékeivel láthassa el a magyar piacot.

A belső piac megszerzésének egy másik elterjedt módja, hogy a részvénytöbbséggel rendelke­ző külföldi tulajdonos egyszerű­en megszünteti a korábbi hazai ter­mék gyártását, és helyette a saját­ját gyártatja a korábbi ver­seny­társ üze­mében. Ettől kezdve a vá­sárlók hi­ába keresik a bol­tok­ban az olcsó honi készítményt, mivel a piacot elárasztotta az agyo­nrek­lámozott külföldi áru. Rá­adásul a díszes cso­magolású kinti termék beltar­talmi értéke sok esetben meg sem köze­líti a ko­rábbi hazai minőségét, az ára viszont jóval magasabb. A meg­­emelt ár miatti keresletcsökkenés nem nagyon izgatja az új tulaj­do­nosokat, ­mert a megma­radt árut ki­viszik kül­földre, és ott adják el bu­sás haszonnal. A kelet-európai mun­kásoknak juttatott fi­zetés ugyan­is sok esetben a nyu­gati mun­kabér egytizedét sem éri el, így bármi történik, ők nyernek az üzleten. Ez ellen csak a ha­zai befektetők nyújthatnának vé­del­met, de a kom­munista éra alatt kizsige­relt és a létminimum szint­jén tengő­dő pol­gá­roknak nincs elegendő pénzük ahhoz, hogy az állami vállalatokat fel­vásá­rolják, a ha­talom pedig egye­­lő­re nem látja be, hogy milyen veszélyekkel jár az ország ki­árusítása. Mel­lesleg ez a va­gyon nem csekély összeg. Az állami tulajdonban levő vállalatok és a kap­csolódó ingat­lanok 1990-es árakon becsült értéke kb. 9000 milliárd forint.

Vannak olyan külföldi cégek is, amelyek alantasabb eszközök bevetésétől sem riadnak vissza a belső piac meg­szerzése érdekében. Egy ismert multi­nacionális konszern pl. miután felvásárolta a legnagyobb mosószergyárunkat, 30%-kal csökkentette az itt gyártott mosóporok hatóanyagtartalmát, így próbálván elérni, hogy a háziasszonyok elpártoljanak az olcsó hazai terméktől és a drága külföldit válasszák. Nem növeli a kozmetikai- és háztartási vegyi árut gyártó cégek hírnevét az a jelenség sem, hogy az általuk reklámcélból biztosított árengedmények még véletlenül sem jutnak el a fogyasztóhoz. Általánosan ismert jelenség: a drogériákban, illetve az ABC-áruházak polcain egymás mellett áll két azonos márkájú fogkrém. A kisebbikre az van ráírva, hogy tartalma: 75 ml, míg a nagyobbikra: 75 + 25 ml. Ez utóbbinak a nyakán hatalmas betűkkel ott díszeleg az is, hogy: „+ 25 ml Ajándék”. Ebből minden olvasni és számolni tudó ember számára egyértelműen következik, hogy a két tubus árának meg kellene egyeznie, hiszen a különbség ajándék. Ennek ellenére a nagyobbik tubus 25%-kal drágább.

Aki a szélhámosságok és csalások lépten-nyomon megnyilvánuló áradatától még nem fásult el annyira, hogy ezt is elintézze egy kézlegyin­téssel, az a boltvezetőtől megtudhatja, hogy nem ők „nye­lik le” a különbséget. A nagyobb tömegű áru hozzájuk már drágábban érkezik. Akkor ki teszi zsebre az országos viszony­latban több száz millió forintnyi árengedményt, a nagy­kereskedelem? Árengedmények terén a kiskereskedelem sem tekinthető a tisztesség mintaképének. Szinte mindennapos eset, hogy az áru­cédulákon feltüntetett ár­engedményt „elfelejtik” betáplálni a számító­gép­be. Így csak otthon, a számla átnézése során de­rül ki, hogy a leértékelt termékért a régi árat fi­zettük. Kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy visszamenjenek rek­lamálni. Ha meg is te­szik, csak hosszas ve­sze­kedések, és becs­mér­lő megjegyzések árán jut­hatnak hozzá az árkülönbözethez.

A kereskedelem arc­pi­rító üzelmeinek egész világon tapasztalható meg­nyilvánulása, a diszkontáruház rendszer. Az évek óta belénk sulykolt reklá­mokból tudjuk, hogy ez az olasz eredetű kifeje­zés raktáráruházat jelöl. Azt is tudjuk, hogy ezek­ben a települések határá­ban lé­te­sített hatalmas áru­­há­­zak­ban „nagy­keres­ke­delmi” áron vásárol­ha­tunk. Az ár­engedményt az te­szi le­hetővé, hogy az ol­csó telken, olcsó épí­tési techno­lógiával fel­húzott épüle­teknek jóval ala­cso­­nyabb a létesítési és üzemeltetési költsége, mint a belvárosi üzlete­ké. Itt az áru a nagy­ke­reskedelmi raktárakhoz hasonlóan hatalmas polcokon, óriási tömegben összezsúfolva található, és csupán néhány alkalmazott felügyeli az egész áruházat. Ilyen körülmények között valóban nem jelent áldozatot lemondani a kiskereskedelmi árrésről, ami nálunk átlag 30%. Ezzel szemben mi a valós helyzet? Bárki tapasztal­hatja, aki betér ezekbe a nehezen megközelíthető önki­szolgáló hodályokba, hogy a tulajdonosaik meglehetősen felemás módon értelmezik a „diszkont” jelzőt. Az áru valóban nincs úgy adjusztálva, ahogy azt a kiskereskedelemben megszoktuk, és több száz méteres körzetben egyetlen eladót sem találunk, akitől felvilágosítást kaphat­nánk. Ennek ellenére az árak semmivel vagy csak alig valamivel alacsonyabbak, mint a belterületi szak­üzletekben, illetve ABC-áruházak­ban.

A hipermarketek­kel együtt nőtt a bevá­sár­ló­ko­csik mérete is. Kéz­ben tartható bevá­sárló­kosa­rat már sehol sem lehet találni. Az óriási méretű kocsik egyese­ket nyakló nél­kü­li vá­sár­lásra, má­so­kat pi­ron­ko­dásra kész­­tet­nek. Az asz­talnyi mé­retű ko­csikba csak­nem a bolt tel­jes áru­­választéka be­­lefér, így a helyhiány nem aka­­dálya szerzési vágyaink kiélé­sé­nek. Hogy való­jában mennyi áru fér el egy ilyen kocsiban, az csak a pénz­tárnál, a szám­la kéz­hezvételekor derül ki, de ekkor már késő. A túlköl­­tekezés veszélye azok­nál is fennáll, akik csupán egy-két árucikket akar­tak vásárolni. Miután szé­­gyellik a többi vásár­ló előtt, hogy csak egy fog­krém árválkodik a ko­csi alján, hát tesznek mellé még néhány dolgot. Nem mindenki tudja, hogy a szupermarketekben és a diszkontáruházakban az olcsó s jó minőségű áru mindig a legalsó polcokon található. Szemmagasságban, vagy karnyújtásnyira többnyire a nehezen eladható (rossz minőségű, illetve méregdrága) árucikket rakják.

Az is gyakran előfordul, hogy a gyártók úgynevezett polcpénzt (megvesztegetési pénzt) fizetnek a kereskedőknek azért, hogy a nem éppen kelendő termékeiket a vásárlók orra elé rakják. A polcpénz azonban csak egy a sok fizetnivaló közül, amit a multik kizsarolnak a termelőktől, gyártóktól. Ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a termékük az áruházba, belistázási pénzt kell fizetniük. Aztán velük fizetetik meg a különféle vá­sárlási akciók árengedményeit is. Emellett állandóan más beszerzési forrásoktól származó ellenaján­latok­kal bombázzák őket, hogy a kon­kurenciára való tekintettel adják ol­csóbban az áruikat. Amelyik gyártó erre nem hajlandó, annak termékét kilistázzák. Emiatt egyre kevesebb minőségi áru található a boltokban. A szupermarketeket teljesen el­árasz­totta a bóvli, a kacat. Különösen a Lidl áruházlánc jár elől az olcsó, tucatáruk forgalmazásban. A világ minden tájáról összegyűjtik a leg­olcsóbb termékeket, és egyáltalán nem törődnek a minőséggel. Miután a kis szaküzleteket az árversennyel tönk­re­tették, most már sehol sem lehet megvenni a korábbi minőségi ter­mékeket. Gyártóik tönkre­men­nek, mi pedig belesüllyedünk a ga­gyi, a bóvli világába.

A szupermarketek üzemeltetői arról is gondoskodnak, hogy az egyre színvonaltalanabb termékek ne kerüljék el a figyelmünket. Ez oly módon történik, hogy a napi fo­gyasztásra szolgáló cikkeket (pl. a tejet, a kenyeret) az áruház leg­vé­gére helyezik. Amíg a vevő odaér, vásárlásra csábító portékák tömke­lege mellett kell elhaladnia. Ha még így sem hajlandó­a­k a vevők oldalra tekingetni, terjedelmes raklapokat he­lyeznek az út kellős közepére, ak­ciós árukkal megrakva. Mivel ezek mellett csak egymást kerülgetve fér­nek el a vásárlók, várakozás közben kénytelenek a mellettük levő pol­cokra tekinteni. A padlóra ragasz­tott hatalmas matricák is lassításra késztetnek. Az andalító zene, és a kellemes hőmérséklet sem véletlen. Zimankós téli napokon vagy a nyári hőségbe senki sem ­igyekszik kifelé egy hőkon­dici­o­nált helyiségből, ahol ráadásul slágerzenével szóra­koz­tatják. Nem hard rockkal, hanem nyu­godt zenével, hogy lelassítsák a vá­sárlóikat. A hangerőre is ügyelnek. A zene nem lehet annyira han­gos, hogy elvonja a figyelmünket a vásárlástól. Mire ész­be kapunk, már tele a kocsi. A hű­tőpultot különleges fénnyel vi­lá­gítják meg, hogy az áru fris­seb­bnek, kívánatosabbnak tűnjön. A külön­böző színű lámpák a ter­­mésze­tesnél jóval gusztusosabbá vará­zsolják az élelmiszereket, a mö­géjük szerelt tükrök pedig az áru­bőség látszatát keltik. Erre egyéb­ként semmi szük­ség, mert amíg a rendszerváltás előtt 5000 fajta élel­miszer volt az üz­letekben, ma már 80 ezer termék kö­zül válogathatunk.

Minden bizonnyal sokaknak feltűnt már, hogy a kereskedők időről időre átrendezik az egész eladóteret. Ilyenkor semmit sem találunk a megszokott helyén. Aki azt hiszi, hogy jobb helyet kerestek az egyes árucikkeknek, téved. Az egész fel­fordulás egyetlen célja, hogy a vevők a kutatás során új áru­cik­keket fedezzenek fel, és még töb­­bet vásároljanak. Ez is a pon­to­san meg­tervezett profittermelő stra­tégia, a gerillamarketing része. Jól ismert trükk még, hogy a pénztár elé ala­csony pultokat helyeznek, te­le cu­kor­kákkal, apró csokoládéval és rá­gógumival a gyerekkel vásár­lók „bosszantására”. A gyerek ugyanis nem tud ellenállni a csábításnak, és sorban ál­lás közben telepakolja szü­lei kosarát mindenféle nyalánk­ság­gal. Ilyenkor a szülő két dolgot te­het. A következetes nevelési elve­ket vallók visszarakják az össze­gyűjtött holmikat a polcokra, és el­viselik gyer­­mekük hisztis dühki­tö­rését. A körülötte állók rosszalló pil­lantásai­tól tartók megadóan tűrik cse­meté­jük „vásárlását”, és az elvá­rásoknak meg­felelően kifizetik a nem kívánt áru­cikkeket is.

Miután mind több ember ismeri fel a diszkont áruházak nem éppen korrekt üzletpolitikáját, és térnek vissza a szomszédos kis boltokba, más módon kísérlik meg nyereségük fenntartását. Legújabb módszerük az árak „hintáztatása”. Nagy felhajtással beharangozzák a leggyakrabban vásárolt árucikkek en­­gedményes érté­kesítését. Ezt az árat addig tartják, amíg a vásárlók száma emelkedik. Ekkor hirtelen meg­növe­lik legalább 20%-kal. Mivel az em­berek több­sége meglehetősen fi­gyel­metlen, az árcédula ellenőrzése nél­kül, auto­mati­kusan le­emelik a meg­szokott ter­méket a polc­ról. Csak ak­kor veszik észre a jelentős áremelést, amikor megje­le­nik a pénztárgép kijelzőjén. Ekkor azon­ban már sem­mit sem le­het tenni, ki kell fizetni a ma­gasabb árat. A vonal­kód-leolvasó automa­tákat ugyanis szá­­mítógép ve­zér­li, utó­lagos manuális be­avat­ko­zásra nincs lehetőség. Sok ve­vőnek azonban fel sem tűnik egy-egy áru­cikk árának a felemelése. Ennek nem­­egyszer az az oka, hogy az árcé­dulát úgy írják át, hogy az első és az utolsó számjegy megegyezzen. Ha a raktári nyilván­tartás szerint csökken a szó­ban forgó termék forgalma, vissza­állítják a korábbi árat, majd pár hét múlva kezdődik az egész játék elöl­ről. Mellesleg jellemző világunk rom­lott­sá­gára, hogy ezeket az aljas mód­szere­ket napjainkban tudomá­nyos rang­­ra emelték, és marke­ting­straté­giának nevezve egyetemeken oktat­ják.

Az élelmiszerdiszkontok is átvet­ték a bankoktól azt a jól bevált mód­­szert, hogy a lényeget a több­oldalas szerződés végén, olvashatatlanul apró betűkkel tüntetik fel. A szuper­mar­ketek mostanában úgy hirdetnek ak­ciókat, hogy a leértékelt árucikkeket csak a vásárlói törzs­kártyával ren­delkezők vehetik meg Arasznyi be­tűkkel kiírják az árkedvezményt és az új árat, majd bolhányi betűkkel a tábla aljára írják, hogy ez az ár csak a SuperShop kártyával rendelkezők számára érvényes. Akinek nincs ilyen kártyája, mert nem akar bekerülni az élelmiszerdiszkontok számítógépes nyilvántartásába, azt a pénztárnál éri meglepetés. Ott ugyanis kifizettetik vele a teljes árat. A legtöbben azonban észre sem veszik a csalást, mert egy telepakolt kocsinál képtelenség minden egyes tétel árát ellenőrizni. Egyébként ezeket a vásárlói kártyákat a vásárlóközönség egymástól való elcsábítása szülte. A vevőknek szinte semmi hasznuk sem származik belőle, mert az időszakonként visszatérített összeg a 0,5%-ot sem éri el. Cserébe viszont ki kell tölteniük egy többoldalas adatlapot, amelyben az összes személyes adatukat, (talán még a vércsoportjukat) is fel kell tüntetni. Ezeket az adatokat aztán betáplálják egy központi számítógépbe, és jó pénzért eladják vagy az élelmiszerláncok egymás között csereberélik. Utána elárasztják a postaládánkat különféle prospektusokkal, reklámújságokkal.

A profithajszában az ipar sem marad el a kereskedelem mögött. Az élelmiszertermelés terén tapasztalható visszásságokról a „Reformételek ételek ínyenceknek” című műben részletesen tájékozódhatunk. A nyereség növelé­sé­nek létezik egy régóta alkalmazott, kártékonyabb módja is: a kis­mennyi­ségi felár. Ezzel próbálják a gyárak rákényszeríteni a vásárlókat arra, hogy minél többet vegyenek a termékeikből, a felesleget pedig dobják ki. Pl. vegyipari cikkeknél 300%-os felár is előfordul a boltokban kapható legkisebb és legnagyobb kiszerelésű termék ára között, holott a sok kis doboz előállítási költsége max. 10%-kal több a nagy dobozénál. Mivel a vársárlók ösztön­szerűen törekszenek a minél olcsóbb, minél gazdaságosabb vásárlásra, a legtöbben szükségleteiket meghaladó mennyiséget vesznek ezekből a termékekből. Az iparvállalatoknak ez a pazarlásra ösztönző kereskedelempolitikája azonban nem várt következményekkel is jár. A festékek ragasztók és egyéb vegyipari termékek indokoltnál nagyobb mennyiségű előállítása és forgalomba hozatala a Föld nyersanyagkészleteinek gyors kimerülését, a környezet fokozott pusztulását eredményezi. A felesleget ugyanis sokan kidobják, de ha megtartják, akkor is ez lesz a sorsa, mivel idővel kiszárad, tönkremegy. A folttisztító benzin és egyéb hígítók esetén a kényszertárolás életeket is veszélyeztet. Miután 1 liternél kevesebbet ma már nem árulnak ezekből a robbanásveszélyes vegyszerekből, a maradékot az emberek kénytelenek a lakásukban tárolni. Sokan nem gyanítják, hogy ezáltal egy időzített bombán „ülnek”. Ha netalántán tűz ütne ki a lakásban ezeknek a vegyszeres üvegeknek a felrobbanása következtében lehetetlenné válik az oltás. A ház porig ég, a tűzben rekedtek pedig a láng­tenger áldozatává válnak.

 

Az ipar lepusztulása után egyre fenyegetőbb a veszélye a mezőgazdaság tönkremenetelének is. A középkorban Magyarország volt Európa éléskamrája. Ezt a szerepünket hosszú évszázadokon át megtartottuk, és még az elmúlt rend­szerben is a világ legfejlettebb agrikultúrájú országai között tar­tottak nyilván bennünket. A magyar mezőgazdaság azonban a rendszerváltás után rohamos hanyatlásnak indult, amelynek csak részben oka az infláció által egyre ­tágabbra nyíló agrárolló. Mezőgazdaságunk működőképességére nézve sokkal ­nagyobb veszélyt jelent a jelenleg folyó repri­vatizáció, a jól működő nagyüzemek szétverése.

A II. világháború befejeződése, a feudális rend végleges megdöntése után nálunk is megindult a földosztás, az ura­dalmi birtokok „nadrágszíj” parcellákra hasítása. A parasztokban ugyanis a több mint ezer éves jobbágysors után olyan elementáris erővel tört fel a saját földhöz való jutás vágya, hogy ezt a folyamatot nem lehetett megakadályozni. A néhány évvel később hatalomra került kommunista párt azonban felismerte, hogy korszerű mezőgazdaságot nem ­lehet létrehozni kezdetleges módon művelt apró parcellákon, ezért meg­hirdette a kollektivizálást. Az egyéni gazdálkodók termelő­szövet­kezetekbe kényszerítése természetesen óriási ellenállást váltott ki a vidéki lakosságban. A program végrehajtása során egyik napról a másikra családok tízezrei mentek tönkre, és több ezerre tehető azoknak a száma is, akiket megfélemlítés vagy „jobb belátásra térítés” céljából elhurcoltak, meggyil­koltak, illetve a kíméletlen agitációs propaganda következtében önkezükkel vetettek véget az életüknek. Ezen a téren azonban az idő a kommunistákat igazolta, mert Magyarország visszanyerte korábbi helyét a világ vezető mezőgazdasági országai között, és ennek tudható be az is, hogy a volt szocialista blokkban nálunk viszonylag elviselhető életszínvonal alakult ki. Történelmi tény, hogy ezt a kényszerű váltást csak egy olyan könyörtelen diktatórikus apparátus tudta vég­rehajtani, mint a kom­munista párt, amely nem ri­adt vissza semmilyen erő­sza­kos cselekménytől.

A nagyüzemi gazdálkodás egyébként olyan jól mű­ködött, hogy ez lett az or­szág legjöve­del­me­zőbb ter­melési ágazata. Amíg a nyu­gati orszá­gokban a kormá­nyok mintegy 50%-os álla­mi do­tációt juttattak az egyé­ni gazdálkodóknak a meg­termelt javak után, addig a magyar mezőgazdaság éven­­te 100 milliárd forint adót és egyéb illetéket fizetett be az államkasszába. Ez az összeg jóval több, mint amit az ipari üzemeink produ­kál­tak, ezért elmondható, hogy évtizedeken át a mezőgazdaság tartotta el az országot. A politikai helyzetkép tehát tovább bonyolódik. A volt kommunista pártnak számos hibát fel lehet róni, de a mezőgazdasági nagyüzemek létrehozása, és az agráripar életképessé tétele vitat­hatatlanul az ő érde­mük, habár a kivitelezés módja nem éppen humánus mód­szerekkel történt.

A rendszerváltás után természetesen felszínre kerültek a régi elfojtott indu­lat­ok, és a jogosnak vélt sérelmek orvoslá­sára a mezőgazdaságban is meg­indult a reprivatizálás. Ez önma­gában nem jelentene veszélyt, mert a tu­lajdonviszo­nyok nem meg­határozóak egy-egy gaz­da­sági szektor jövedelmező­sé­gében. Mint tudjuk, a föld Amerikában is magán­kéz­ben van, de nem egy-két hek­táros parcellák, hanem ha­talmas farmok formá­jában, ahol a művelést néhány em­ber végzi ha­tékony gépek tu­catjaival. Nálunk is elő­nyö­­sebb lenne, ha a mező­gaz­daságban tevékenyke­dők sa­ját tulajdonukban levő föl­de­ken gazdálkodhat­ná­nak, hi­szen az emberek ma még jobban sze­retnek a magu­ké­ban dolgozni, mint a másé­ban. Ez tulajdon­kép­pen meg is valósult, de nem éppen szerencsés módon. Magyar­országon az 1300 jól műkö­dő ter­melőszövetkezet és állami gazdaság föld­jeit 2,5 millió kisbirtokos között osztot­­ták szét. Az új tulajdonosok jelentős ré­szének a parcellája a fél hektárt sem éri el. Ezeket a földterületeket még gazda­ságtalanul sem lehet megművelni, mert a több ezer hektáros táblákat olyan kes­keny csíkokra hasították, hogy jóformán végigsétálni sem lehet rajtuk, nem­hogy géppel rámenni. Elvi­leg megoldható len­ne ez a probléma, ha a felparcel­lázott te­rületet továbbra is egyben művelnék meg, de minden birtokos mást akar termelni a saját földjén.

Ebből az elhibázott intéz­kedésből csak egy kiút van, a tehetősebb gazdák vásá­rolják fel a szomszédok par­celláit. A ma­gyar paraszt azon­ban az előző rendszer kizsigerelő gazdaság­politi­ká­ja következ­tében ugyanúgy ­nincstelenné vált, mint az ipari munkásság, így nem ren­delkezik kellő mennyi­ségű tőkével, hogy a rentá­bilis műveléshez korszerű gé­peket, és ele­gendő mennyi­ségű földet vásároljon. A bankhitel sem jöhet számításba, mivel a jelenlegi 42%-os kamat mellett felelőt­lenség lenne kölcsönt felvenni. Még ha vállalkozna is valaki erre az őrültségre, akkor sem kaphatna hitelt, mert a ban­kok nem fogadják el jel­zálogként a meg­levő birtokot. A magyar földnek ugyanis nincs ér­téke. A szabad­piaci ára a né­met­országi ár egytizedét sem éri el.

Ennélfogva az újdonsült egyé­ni gaz­dák elkerül­hetet­le­nül drágábban fognak ter­melni, mint a korábbi nagy­üzemek. A rohamos lép­ték­ben elszegényedő lakos­ság viszont képtelen lesz ezeket az árakat megfizetni, így sorra mennek tönkre a re­privatizált nagyüzemek fel­darabolt par­cel­láin tevékeny­kedő paraszt­gazda­sá­gok, és a föld megműveletlen ma­rad. (Je­lenleg 210 ezer me­ző­gazdasági kisüzem van Magyarországon, de közül­ük csak 35 ezer gazdasá­gos.) Tovább rontja majd a helyzetet a magas benzin­árak és az óriási adóterhek miatti horribilis szállítási költség, ami akkora összeget tesz ki, hogy a már meglevő termést sem lesz érdemes beta­karítani, és piacra vinni. A jelek szerint az összeomlás már meg­kezdődött. Erre utal az a hivatalos tájékoztatás, mely szerint a rendszerváltás óta a magyar mezőgazdaság teljesítőképessége 40%-kal csökkent. Most ott tartunk, hogy a holland mezőgazdaság fele akkora megművelt területen 4,3-szor nagyobb jövedelmet termel, mint a magyar.

A csődbe jutó mezőgazdaság azonban már nem csak a munkanélküliek számát fogja növelni, hanem könnyen vezet­het éhínséghez is, mert a korábban tönkrement ipar nem tudja azt a jövedelemtöbbletet előállítani, amelyből a veszte­séges államháztartás ké­pes lenne az ország lakosságát import élel­mi­szerekkel ellátni. Ezt a veszélyt a gazdasági szak­em­berek is kezdik felismerni, de úgy tű­nik, hogy a jelenlegi demokratikus kor­mányok ezen a téren tovább folytatják elődeik meg­lehe­tősen kép­mutató po­litikáját. Abban bíznak, hogy a paraszt­emberekbe ősidők óta beidegződött kény­szer – mely szerint, ha itt a tavasz, akkor szántani és vetni kell, bármi tör­­ténjen is a terméssel – majd átse­gíti az agrár­ágazatot a ne­hézségeken. Ez az ösztön, a vidéki emberek természet ­adta felelős­sége azonban csak addig segít, amíg van mit, és van mi­vel elvetni. Ha az egyéni gaz­dál­kodók annyira elszegé­nyed­nek, hogy a vetőmagot is kénytelenek felélni, akkor már hiába a becsület, „a nincset nem lehet elvetni, még kevésbé learatni”.

Közbevetőleg megjegyezve a föld re­privatizációjának van egy igen kelle­met­len járulékos következménye is, az aller­giás megbetegedések rohamos növekedése. Ma Magyarországon a lakosság 28%-a szenved valamilyen allergiában. A meg­alázó tünetek milliók életét keserítik meg, és széles nép­tö­megeket tesznek hetekre, sőt hónapokra munkaképtelenné. Az orrspray, a szem­cseppek, a gyul­la­dásgátló készítmények, az injekció pedig ártalmas. Ezek a mellékvesekéreg-hormon ké­szít­mé­nyek ugyanis idővel a sztero­idokhoz hasonlóan megtámadják a májat, vesét és az egész szervezetet. Ennek ellenére parlagfű­virágzás idején évi 300 millió forintot köl­tenek nálunk az al­lergiások ezekre a gyógyszerekre, az állam­nak pedig évi 21 milliárd forintjába kerül a súlyosabb ese­tek kórházi kezelési költsége, és a kieső munkanapok miatti veszte­ség.

A legtöbb problémát okozó al­lergén anyag a virágpor, és közü­lük is leg­agresszívabb a parlagfű pollenje. Életképes­ségére jellem­ző, hogy amíg más növények magja 1-2 évig csíraképes, addig a rend­kívül igénytelen és gyorsan szapo­rodó parlagfűé 30-40 év múl­va is képes kihajtani. Egy k­ifejlett nö­vény 60 ezer magot is érlelhet. Ezáltal a következő évben kihajtó nö­vények száma exponen­ciálisan nő. Terjedésének, északra húzódá­sá­nak kedvez a melegedő éghajlat, és a légkör növekvő szén­dioxid-kon­centrációja. Nagy olaj­tartalmú mag­jait az énekesmada­rak is ter­jesztik, mert szívesen fo­gyasztják. Apró kis pollenjei tíz­milliószámra repül­nek szét a szél­lel, és egy-egy nö­vény 20 kilomét­eres körzetben ké­pes a levegőt szennyezni. Egyet­len növény évente 8 milliárd pol­lent termel, melyek a kipufogógá­zok nitrogén-dioxid molekuláira tapadva mindenhová eljutnak, még a magas hegyekbe is. Veszélyessé­güket növeli, hogy kis méretük kö­vetkeztében a légutak legmé­lyére is lejutnak, így néhány órányi sza­badban tartózkodás napokig tartó betegséget okoz. A nyugat-európai országokban már évekkel ezelőtt kiirtották ezt a vesze­delmes nö­vényt, nálunk azonban egyre jobban terjed. Az osztrákok füvesítéssel szorították ki ezt a gyom­növényt. Mint a neve is utal rá, a parlagfű csak a parlagon hagyott, műveletlen területeken szaporodik. A feltöretlen ugaron és a füvesített területeken nem. Nálunk az 5 mil­lió hektárnyi privatizált földterület tulajdonosainak jelentős része nem műveli a birtokát, így szabadon bur­jánzik rajta a gyom. Vannak vi­dé­kek, ahol a parlagfű már össze­füg­gő mezőket alkot, társa­dalmi mé­­­re­tű problémává növelve az aller­giás megbetegedések követ­kezmé­nyeit.

A kellemetlen tüneteken túl­menően az allergia komoly beteg­séget is kiválthat. Tudományos vizsgálatok szerint az allergiások 40%-a idővel asztmássá válik. Bennünket fokozottan veszé­lyez­tet ez a helyzet, mivel nemzetközi fel­mé­rések szerint Euró­pa parlagfűvel leginkább fertőzött te­rülete Magyar­ország. Ennek ellenére a mai napig sem születtek hatékony in­tézkedések a kipusztítására. Ne­he­zíti az irtást, hogy a parlagfüvet nem elég leka­szál­ni. Tövestől ki kell húz­ni, kü­lönben a gyökere jövőre újra ki­hajt. (Ezt a munkát gumi­kesz­tyű­ben cél­szerű végezni, mert a növény szára bőr­allergén anyagot tartalmaz.) A ka­szálás hosszú távon azért sem vezet eredményre, mert ez a rendkívül alat­tomos gyom „tanul” a dologból. A má­sodik kaszálás után már pár centis magasság után virágot hoz, ahol a gépi kasza nem éri el. A kaszálás azért sem célszerű, mert ezzel nem kiirtjuk, hanem szaporítjuk a növényt. A fő szár levágása után a parlagfű oldalhajtásokat hoz, melyek ráadásul gyorsabban virágba borulnak, mint az anyanövény. Kihúzás után sem szabad a talajra dobni, hanem el kell égetni, mert a parlagfű hajlamos a visszaeredésre. A irtás ha­logatása oda vezetett, hogy ma már az ország parlagfű-mentesítése 17 milliárd forintba kerülne. Az Egye­sült Államokban, ha egy köbméter levegőben 300 pollent mérnek, riadót fújnak. Nálunk 2001-ben 16 ezer pollent mértek a levegőben. Jelenleg mi vagyunk Európa fertőző góca, parlagfűvel leginkább szennyezett országa. 2003-ban már 7 millió hektáron virágzott ez az alattomos növény. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ezer lakosra eső asztmások száma néhány év alatt 65-ről 165-re nőtt.

A legújabb vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a virágporallergia nem a levegőben levő pollenekre, hanem a levegőszennyezésre vezethető vissza. A kutatók gyanúját az keltette fel, hogy virágpor korábban is volt a levegőben, mégsem volt ennyi allergiás. Kísérletképpen felvittek egy csapatnyi gyereket 1500 méter fölé, a hegyekbe, ahová már nem ér fel a szmog. Előtte körbeültették a tábort parlagfűvel. Ennek ellenére nem akadt köztük egy allergiás sem. Utána levitték őket egy nagyvárosba, melynek a környékén szintén virágzott a parlagfű. Néhány nap múlva a belvárosban tartózkodó gyerekek szinte mindegyikén kitört a virágporallergia. A további kutatások kiderítették azt is, hogy ez a reakció mire vezethető vissza. A vizsgálatok során egyértelművé vált, hogy a gépjárművek által termelt kipufogógázok a felületükön nem csak megkötik, hanem erősen aktivizálják is az allergiát kiváltó anyagokat. Ezáltal megsokszorozzák a hatásukat. Emiatt újabban olyan anyagok is allergiát váltanak ki, amelyek egyébként teljesen ártalmatlanok. Japánban korábban ismeretlen volt a cédruspor-allergia. A cédrus virágpora önmagában sosem okozott semmi bajt. A növekvő mennyiségű kipufogógázzal keveredve azonban már a lakosság 9,4%-ánál allergiás panaszokat vált ki. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy a legújabb megfigyelések szerint ma már a lovak is szénanáthában szenvednek.

Az allergia legfőbb kiváltó oka, tehát a környezetszennyezés, amit tovább fokoz az általa kiváltott immunrend­szer-leromlás. Ez az oka annak, hogy körülöttünk egyre több ártalmatlan anyag válik allergénné. A virágpor pl. száz évvel ezelőtt még szinte senkinek nem okozott problémát. A legnagyobb baj azonban az, hogy a leromlott immunrendszer téves reakciója beépül a genetikai programunkba, ami azt jelenti, hogy az allergia örökölhető. Ennek törvényszerű következménye lesz, hogy néhány évtized múlva az egész emberiség allergiássá válik. Ezt bizonyítja a tej- és porallergia rohamos terjedése. Mind többen vannak, akik legfőbb kalciumforrásunkat, a tehéntejet nem fogyaszthatják, mert szervezetükből hiányzik a laktáz nevű enzim, ami segíti lebontani a tej cukortartalmát, a laktózt. Olaszországban, Görögországban és Törökországban az emberek 40-70%-a szenved már ebben a betegségben. Thaiföldön a lakosság 97%-a tejallergiás. A porallergiások a lakásban szálló porra, állatszőrre és az ágyneműben megbúvó atkákra allergiások. A por a legfőbb hordozója a penészes falakról leváló gombáknak is. (1 gramm porban akár 1000 atka is lehet. Egy átlagos lakásban minden légköbméter levegő kb. 75 ezer gombát tartalmaz.)

 Az anyagiakat illetően ennél is nagyobb károk várhatók a megműveletlen területeken elszaporodott rágcsálók miatt. Az alföldi megyékben már 50-re teszik a pockok számát száz négyzetméterenként. Békés megyében óriási károkat okoz a gazdáknak a hörcsöginvázió is. A 2,5 milliósra becsült populáció évről évre szaporodik. Kiirtásuk milliárdokba kerülne, amit nincs aki vállaljon. Tavaly már 100 ezer tonna gabonát pusztítottak el, 2 milliárd forint értékben. Könnyen lehet, hogy a jövő évi búzatermést teljes egészében a mezei rágcsálók fogják betakarítani.

 

Visszatérve az agrárágazat csődhelyzetéhez a mezőgazdaság privatizálása, az agrárüzemek ma­gántulajdonosi alapon való újraszervezése kívánatos lenne ugyan, de úgy tűnik, hogy ezen a téren káros volt a sietség. Egy jól át­gond­olt gazdaságpolitika keretén belül előbb az ipart kellett volna talpra állítani, és csak utána (meg­felelő anyagi háttér, nagyarányú állami kölcsönök biz­tosítása mellett) lett volna szabad a mező­gaz­daság privatizálását megindítani. Ennek hiányában a vidéki lakos­ság nem tudott mit kezdeni a pri­vatizálás során visszakapott föld­jé­vel, ezért potom áron eladták a tőkeerős osztrák gazdáknak. Sta­tisztikai kimutatások szerint az ország nyugati megyéiben több mint százezer hektár termőterület van külföldi tulajdonban. Amikor az ország kiárusítása botrányos méretűvé dagadt, a kormány oly módon próbálta visszafordítani a folyamatot, hogy szerződés­sze­gés­re biztatta a földjeiket eladó ma­gyar gazdákat. Ekkor már elő­ke­rült az állami szubvenció, és a ked­vező kamatú bank­hitel lehető­sége, de ez már nem sokat segített. A kiala­kult állapot ­tehát egy újabb buktató, amely­re tekintettel kell lennünk ebben a kusza politikai hely­zetben a fennmaradásunk érde­ké­ben. Mindezek összegzéseként el­mondható, hogy a kollektív fej­lő­dés sem­mivel sem könnyebb, mint az egyéni, a nagyobb közös­sé­gek­nek ugyanúgy át kell jutniuk a maguk által terem­tett helyzet akadályain, mint ahogy az egyén sem kerülheti el tetteinek követ­kez­mé­nyeit.

 

Újra szembe kell tehát néznünk sorsfordító problémá­inkkal, mint már annyi­szor a történelmünk so­rán. A rend­szerváltás kezdeti eu­fóriáján túljutva rá kellett döb­ben­nünk arra, hogy a kommu­niz­mus megszűnésével nem jár együtt a kapi­talista jólét. Nyu­gatról ide is előbb érkeztek meg a kapitalizmus hordalékai, mint a tőke és a pol­gári jólét értékei. Az illúzió­vesztés to­vább tetézte amúgy sem csekély ba­ja­inkat. Még fel sem tudtuk dol­goz­ni azt a trau­mát, amelyet a korábbi nemzeti tragédiák – két vi­lág­háború elvesztése, az ország területének meg­­cson­kítása, a főváros rommá lövése, lányaink, asszo­nya­ink megerősza­ko­lása, a szabadrablások, a szovjet meg­szállás, a kommunista diktatúra, az ’56-os forra­da­lom elbukása, az inter­nálások, az erőszakos téesze­sítés, a kulák­listázás, a rekvirálás, a kitelepítések, a szólássza­badság hiánya és a kül­világtól való elzártság – okoz­tak, máris újabb problémák szakad­tak ránk. A sorozatos sorscsapások tönk­retették a korábban jól be­vált élet­vezetési normákat, kulturális ha­gyo­má­nyo­kat, melynek hatására az em­berek elbizonyta­la­nodtak és elszige­telődtek. Úgy érez­zük, veszítet­tünk, ezért fokozódik a kiábrándultság, a befelé for­dul­ás, az el­ide­genedés.

Ennek törvényszerű következ­mé­nye, hogy nem használjuk ki újdonsült demokráciánk előnyeit sem. A szólássza­badság szellemi pezsgést kellene eredményezzen, a különböző vélemények megmé­ret­tetése helyett azonban elural­ko­dott a gyűlölet. A magasröptű, értel­mes viták és szellemi pengeváltá­sok helyét átvette az „anyázás”, az al­pári stílusban való vagdalkozás. A sok csalódott em­bernek ugyanis szembe kell néz­nie a keserű való­sággal, hogy vá­gyai most sem val­ósultak meg, és ez agressziót szül. A frusztrált, gyűlöl­ködő em­ber úgy próbál eb­ben az áttekint­hetetlen, zűrzava­ros világban ma­gya­rázatot találni a gondjaira, hogy igyekszik feketére-fehérre egy­szerűsíteni a dolgokat. Ebből szü­le­tik azután az elfogult­ság, a cím­kézés, az általá­no­sítás, vagyis mindaz, ami a jelen­legi politikai légkört jellemzi. Ha egy társadalom nem nyitott, nem kom­munikatív, ahol nincs igazi gondolatcsere, ott veszélybe kerül az értékteremtés, sőt a már meg­levő értékek megtartása is. Ahol nincs olyan érték, amit a társa­da­lom tag­jai magukénak éreznének, és ami kihozza az egyénből a legjobbat, és nincs menekülési lehető­ség sem, ott kialakul a kollektív neurózis. Ennek bizonyítéka, hogy egy euró­pai uniós felmérés szerint a ma­gyarok 83%-a boldogtalan­nak, míg a svédek 95%-a bol­dog­nak vallotta magát. Mi magyarok va­gyunk Eu­rópa legelkesere­det­tebb, leg­pesszi­mistább népe.

A depresszió gyakori oka a lus­taság, a semmittevés, életünk célnélkülisége. Ezen azonban könnyen lehet segíteni. Hogy mivel? Munkával, önmagunk lefoglalásával. Az öreg paraszt­embernek, aki látástól vakulásig dolgozik egész életében, vajon miért nincsenek pszichés komp­lexusai? A lelki zavarok oka többnyire az unatkozás. Aki unatkozik, menjen el egy szövőgyárba három műszakba dolgozni, majd elmúlnak a lelki nyavalyái. A XVIII. századi angol költő, William Blake szerint: „A buzgó méhecske nem ér rá szenvedni.” A maga által te­remtett világ torzulásaira, értel­met­lenségére, veszélyeire reagálva az ember egyre inkább cselek­vés­képte­lenné válik, pótcselekvésbe kezd, hibás választ ad mind az egyénnek, mind az egész világ­nak. A kollektív depressziót kollektív konzummámorral pró­bálja ellen­sú­lyozni.

A fogyasztói társadalom azon­­ban nem csak a föld, hanem önma­ga tartalékait is fogyaszt­ja, elő­idézve ezzel saját pusztu­lását. Vi­lá­gos tanácsokkal, kö­vet­hető példákkal, tudással, szak­értelemmel, felelősséggel mind­ez elkerülhető lenne. Egy olyan országban azonban ahol sem­mi­be veszik az előre mutató tanácsokat, nem hagy­ják ér­vényesülni a szakér­tel­met, ahol senki sem felelős sem­miért, ott az ember elveszti tá­jékozó­dá­sát, biztonságérzetét. Ahol a tegna­pi terrorista ma elismert politikus; ahol csak az gazdagodhat, boldogulhat, aki lop, csal, rabol; ott eltorzul a polgár ítélőképessége, és kizá­rólag a saját túlélésére kon­centrál. Az évezredes erkölcsi értékeket kifordító világban meg­­teremti a fekete-fehér, a me­rev igen-nem válaszokat. Nem mér­legel, nem differenciál, ha­nem ingerülten vagdalkozik. Neu­­ro­ti­kussá válik, és másokat is azzá tesz.

Helyze­tünket súlyosbítja, hogy nem ismerjük önmagunk erejét és gyen­geségeinket, ezért hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, hely­zetünk hisztérikus megítélésére, ami képtelenné tesz bennünket az összefogásra, az együttműkö­dés­re. Ráadásul az emberek hajszoltak, elgyötörtek, fizikailag és lelkileg egy­a­­ránt túlterheltek, így már „vastar­talékaikat” élik fel. Ezek után nem csoda, hogy felerősödik társadal­munk önpusztító hajlama, ami többek kö­zött abban is megnyilvánul, hogy alig van már olyan negatív statisz­tika a világon, amelynek ne mi len­nénk az élén. Ebből a helyzetből nem könnyű kilábalni, mert ahol hi­ányzik az önismeret, az önbecsülés és a minőségi munka tisztelete, ott a bajok csak tovább sűrűsödnek.

Egyre többen érzik úgy, hogy teljes sebességgel zuhanunk a szakadékba, és nincs aki ezt a folyamatot meg­állítsa. Botcsi­nálta politikusaink in­fantilis ­módon zajló kicsinyes vi­ták­kal, és álproblé­mák megoldá­sával vannak el­fog­lalva. Ri­pacs­kodó, szűk­lá­tó­­körű maga­tar­tá­suk­kal elér­ték, hogy a par­la­menti köz­ve­títé­sek során az egész ország a tévé előtt fet­reng a rö­högéstől, mi­vel a kor­mány és az ellen­zék ko­moly kon­kurenciát tá­maszt a kaba­rénak. Ilyen kö­rül­­mé­nyek kö­zött nem csoda, hogy sehonn­an sem ér­kezik se­gít­ség. En­nek a bolhacir­kusz­nak a láttán minden jóérzésű em­bernek el­megy a kedve a po­­­liti­kától. Az ország igazán te­hetséges szak­emberei félre­áll­nak, mert még a gondolattól is hányin­gert kap­nak, hogy ilyen társaságba kevered­jenek. Eb­ben a helyzetben szinte ter­mé­szetes, hogy sorra születnek a rossz tör­vények, az elhi­bá­zott rende­le­tek. Ez a tendencia már annyi­ra törvény­szerűvé vált, hogy a hata­lom je­lenlegi birtokosai­nak nem ad­ha­tó más ta­nács, mint: Döntsenek a képes­sé­ge­ik­nek megfelelően, és a hatá­rozat meg­születése után tegyék mind­ennek az ellenkező­jét. Így majd jobbra fordul az ország sorsa.

A korrupciós ügyekhez való hoz­zá­állásuk sem javítja politi­ku­saink meg­ítélését. A soro­za­tos megvesztegetések, a milli­ár­dos csalások az ese­tek ­túl­nyo­mó részében felderítetle­nek ma­radnak, és ez azt a képzetet kel­ti az egyszerű embe­rekben, hogy a politika és a gazdaság egy­másba fo­nódása már a leg­felső politikai vezetést is kom­pro­mit­tálta. A helyzet le­egy­szerű­sí­té­sére törekvő kisember el­ke­sere­désében már nem tesz különb­séget a törvényesség becsületes őrei, és a sok lepénzelt csirkefogó között. Egyre nyomasztóbb megélhetési gond­jait érzékelve nem egyszer jutnak eszébe drasztikus megol­dások, de még a legbéketűrőbb emberekből is kikívánkoznak efféle megjegyzések: „Ne lopjatok annyit, és akkor a népnek is jut!” A leg­többen azonban már csak a humor segítségével ké­pesek úrrá len­ni az indulataikon, mely­nek kö­vet­keztében a rendszer-váltás után be­alkonyult politikai vicc­gyártás ismét szárnya­kat kapott. Egy ismert humo­ristánk pl. így foglalta össze je­len­legi ba­jaink okát: „Fe­leditek fiúk, hogy sámliról nem lehet kimagas­lani. Tu­dás, tehetség, ta­pasz­talat tor­nyo­zó­dása kellene alá­tok, de nem lát­ni a talapzatot, ahon­nan le­nézhetné­tek.”

[

Sajnos a „minden mindennel összefügg” elv alapján az előzőekben felsorolt káros hatások csak a főbb következ­ményei az életösztön elsat­nyulásának és a dilettáns gazda­ság­­irányításnak; az állampolgárok­nak még perifériális gon­dok­kal is szembe kell nézniük. Ezek­nek a gon­doknak a közös forrása az, hogy a sokkszerű változások hatására az ed­dig meg­szokott életmód már nem követhető, a korábbi, fogó­dzók­kal te­li életutak már nem járhatók. Az új út keresése viszont időbe telik, és át­meneti zűrzavarral jár. Ezt hasz­nál­ják ki az önjelölt próféták és egyéb kétes elemek, akik fennen hir­detik ma­gukról, hogy ebben az egyre kö­nyör­telenebbé váló világban csak ők segít­hetnek. Ilyenkor jelenik meg a kar­valytőke is a gazdaságban, amely­­nek a legenyhébb megnyilvá­nulási formája, hogy az átlagfizetés kb. 10%-áért folyóira­tokban és az elekt­ronikus mé­diában különböző csoda­szereket kí­nál­nak a ­kiutat kereső em­bereknek problémáik megoldá­sára. A méreg­drága elixírről és a reklámok­ban pá­ratlan tulajdon­ságokkal felruházott eszközökről csak az átvétel után de­rül ki, hogy hatástalan kotyvalékról illetve ócska bóv­liról van szó. Ter­mészete­sen arról már nem is érdemes beszélni, hogy a meg­rendelőlapon feltüntetett vissza­fize­tési garancia is humbug, mert ezek a hangzatos nevű cégek rend­szerint csak pos­tafiókkal képvi­sel­tetik ma­gu­kat az országban, ahonnan az összegyűlt pénzt felmar­kolva nyomta­lanul odébbállnak.

Jellemző ezeknek a cégeknek a gátlástalanságára, hogy a szélhámos­ság semmilyen formájától sem riad­nak vissza. Ha ugyanis nem megy az üzlet, nya­kukon marad a sok érték­telen, használhatatlan kacat, akkor el­indítanak egy ra­finált kényszer­vá­sár­lási akciót. En­nek az emberek kapzsiságára, nye­részkedési vágyára építő manő­ver­nek az a lényege, hogy korábbi csa­lódott vevőiknek kiküldenek egy értesítést, amelyben ez áll: „Szívből gratulálunk! 21 ezer vásárlónk kö­zül a komputerünk az Ön nevét húz­ta ki. Ön tehát 5 millió forintot nyert készpénzben vagy aranyban. Önnek azonban vásárlási kötelezettsége van! A nyereményre feljogosító csekk el­küldésének előfeltétele, hogy leg­alább két árucikket megrendeljen tőlünk.” A meglepetés akkor éri a hiszékeny polgárt, amikor a meg­rendelt árut kifizette és átvette. A csomagba ugyanis csekk helyett egy újabb értesítést mellékelnek, amely­ben ez áll: „Kedves Barátunk! Gra­tu­­lálunk! Ön bejutott a második fordulóba! Ahhoz, hogy hozzájusson a nyere­ményhez, újabb két árut kell vásárolnia, különben elveszti jogo­sultságát.” Innentől kezdve csak idő és pénz kérdése, hogy a rászedett áldozatok mikor, hányadik forduló után unják meg ezt a játékot, és mikor veszítik el a „nyere­ményre” való „jogosultságukat”.

Nem segít az sem, ha a kárvallott bírósághoz fordul, hogy így szerezze meg a beígért nyereményt, mivel az értesítés hátlapján biztosan található egy olvashatatlanul apró betűs megjegyzés, amely arra utal, hogy fokozott érdeklődés ese­tén az akció többfordulós is lehet. Ennek hiányában a játékszabályzat megfogalmazásában van elrejtve egy-egy nyaka­tekert, normális észjárású emberek számára érthetetlen feltétel, amelyre hivatkozva a jogi útvesztőkben járatos csalók kimentik magukat a bíróság előtt, és áthárítják a perköltséget a panasztevőre. A legáltalánosabb kibúvót azonban az a mondat teszi lehetővé, amely majd minden értesítésen nagybetűkkel ott áll: „Nyomdahiba esetén felelősséget nem vállalunk!” Ez a kitétel ugyanis igen alkalmas arra, hogy jogi fele­lősségre vonás esetén a cég szövegszerkesztési vagy nyom­da­hibára hivatkozzon, és sajnálkozásának kifejezésre juttatá­sával hárítsa el a felelősséget. Az erélyes hatósági fellépést hátráltatja az is, hogy nálunk a törvény nem rendelkezik kate­gorikusan erről a magatartásformáról. Ilyen esetekben nem egy jogász nyilatkozott már úgy, hogy: „Aki nem elég körül­tekintő, az fizessen”. Vagyis, aki balek, az megérdemli, hogy rászedjék.

Az átejtések tárháza pedig kime­ríthetetlen, mivel az emberi fantázia szár­nyakat kap, ha rossz célok szol­gálatáról van szó. A fenti akció csak egy kezdet­leges módja a pénz ki­csalogatásának, a dörzsöltebb ka­lan­dorok ennél sokkal agyafúrtabb mód­szereket alkalmaz­nak. Ezek egyi­ke, hogy a cso­mag­ban egy kitöltött teli­találatos lottó­szelvény van, azzal a megjegy­zés­sel, hogy a beváltás felté­tele az áru­vásárlás. Sokan „nyer­tek” így autót is. A címzetthez azon­ban csak a slusszkulcs érkezik meg, a kocsit csak a sokfordulós vásárlás után kaphatja meg a „nyertes”. Nem egy hölgy „nyert” már ily módon „fan­tázia ékszereket”. Kíváncsisá­guk ára az volt, hogy a csomag át­vé­telekor ki kellett fizetniük 5000 Ft postá­zási költséget. Miután ki­nyi­tották az „ék­szer­do­bozt”, rögtön világos­sá vált előttük, hogy a „fan­tázia” el­ne­vezés inkább illik az öt­let kia­gya­lójára, mint a primitív mó­don meg­munkált filléres bizsukra. Ha versenyt indí­tanának ebben a mű­fajban, akkor a pálmát minden bi­zonnyal az a vállalkozás vinné el, amely tényleg érvé­nyes nye­re­mény­­­utalványokat sorsol ki. A merített papíron, domborműves betűk­kel nyo­­­mott, névre szóló ok­mányok való­ban világkörüli utazásra jogo­sítják fel a címzetteket, némi szép­séghibával. A cég nagylelkűségét di­csérő tájékoztatóból ugyanis az derül ki, hogy a nyertesnek „csupán” a repülőjegyek árát, és bizo­nyos ille­tékeket kell befizetnie, az összes töb­bi kiadást ők fedezik. Némi utána­já­rással azonban kiderül, hogy az „ille­tékek” összege magasabb, mint a szállodai költség, így jobban jár az illető, ha a saját kontójára indul el világkörüli útra.

Jellemző ezeknek a kalandor szellemű vállalkozásoknak az üzletpolitikájára az a tájékoztatóban feltüntetett mondat is, mely szerint: „A sorsolással kapcsolatos reklamáló leve­lekre nem válaszolunk.” Amennyiben valaki kinyomozná a cég székhelyét és venné magának a fáradságot, hogy személyesen fejezze ki nemtetszését az eljárást illetően, azt a következő mondat próbálja jobb belá­tásra téríteni: „Aki a sorsolással kapcsolatban személyesen érdeklődik vagy reklamál, az automatikusan kizárja magát a játékból!” Ha valaki mindezek ellenére felkeresi ezeknek a maffiaszellemben irányított társaságoknak a központját, azt a kapuban álló fegyveres őr győzi meg arról, hogy ő itt csak szép lehet, de okos nem.

 

Az elbizonytalanodott, talajt vesztett emberek csoda­várására épít egy másik jelentős üzletág, amely különböző könyvek megvétele által ígér gyors meggazdagodást, vagy sorsunkat jobbra fordító horoszkópokat ajánl. Ennek a nyom­tatásban megtestesülő szolgáltatásnak az ára ugyanannyi, mint a fogyasztó, fiatalító és egyéb árucikkek formájában terjesztett silányságoknak, vagyis a havi átlagbér 10%-a. A hiszé­kenység kultúrára szakosodott vámszedői ugyan­csak ügyelnek arra, hogy az átvétel és a vételár kifizetése előtt ne lehessen megállapítani, hogy mi van a csomagban. Így kizá­rólag a felbontás után derül ki, hogy a látszatra tekintélyes méretű könyv csak kívülről tűnik nagynak, belsejét tekintve egy néhány lapos brosúrával van dolgunk. Ezt a tartalmát illetően semmi újat nem nyújtó pároldalnyi anyagot azonban rendkívül rafinált nyomdatechnikával állították elő, és ennek tudható be a viszonylag vaskos külső. Már magának a könyvnek az ajánlása is a szemfényvesztés magas­iskolá­já­nak tekinthető, de a szélhámosság csak ebben a kézzel fogható produktumban teljesedik ki. A kívülről tetszetős borító fella­pozása után ugyanis rögtön szembeötlik, hogy ebben a „spe­ciális” műben csak minden második oldalon van szöveg, ami kapásból megduplázza a könyv lapjainak számát. A vastag papírra nyomtatott oldalak szerkesztése azonban még ennél is nagyobb „bravúrral” történt. Az óriás betűkkel írott szöveget féloldalanként még hatalmasabb betűkkel szedett alcímek és kiemelések szakítják meg, hogy minél szellősebb legyen a szövegmező. Ehhez járul még a körös-körül legalább 4 cm széles margó. Mindezek összességében ismét megduplázzák az oldalszámot.

A horoszkópok és a különféle jóslatok terén sem jobb a helyzet. Az „egyénre szabott” horoszkópnál csak az elolvasás után derül ki, hogy nem más, mint egy számítógéppel szerkesztett klisé-összeállítás. A reklám céljára fel­használt aszt­rológus – fel­tehe­tően nem kis pénzért – a vál­lalkozás rendelkezésére bocsá­totta a jó és rossz eseményeket leginkább befolyásoló két boly­gónak, a Jupiternek és a Sza­tur­nusznak adott évben meg­nyil­vánuló főbb hatásait, amelyeket számí­tógépbe táplálnak. Ezt követő­en már semmi mást nem kell tenni, mint ezeket az ada­tokat összekombinálni a hirde­tésre jelentkező balekok szüle­tési dá­tumából eredő napho­rosz­kóppal, és máris kész a „személy­re szóló” jóslat. Ráadásul ebbe a fajta horoszkópba belekötni sem lehet, mivel a számí­tógép egy­szerre kinyomtatja a várható jó és rossz hatásokat, és rábízza a megrendelőre, hogy válassza ki belőle a neki leginkább tetsző változatot. Így, akik vakon hisznek a misztikumokban, garantáltan nem fogják visszakérni a pénzüket, ugyanis ha az adott időszak lejártakor visszatekintenek az elmúlt hónapok eseményeire, biztosan történt velük valami jó vagy rossz dolog. A nyomaték kedvéért ezeket a horoszkópokat oly módon tálalják, mintha maga az asztrológus írta volna saját kezűleg. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert amit kaptunk, nem más, mint szövegszerkesztő géppel készített és lézerprinterrel kinyomtatott zsinórírás. További mézesmadzagként gyakran bevetik még az ingyenes talizmán ajándékozását is, amely legtöbbször egy találomra kiválasztott középkori mágikus könyvből kölcsönvett, és színes fénymásolóval sokszo­ro­sított papírfecni. Ha valódinak tűnő talizmánt kapunk, annak se örüljünk nagyon, mert csak egy alu­míniumlemezből pré­selt, eloxált ócskaságról van szó, amely­nek a hatása ezoterikus szempontból a nullával egyen­lő.

A címzettek zöme már fel sem viszi a lakásába ezeket a leveleket, hanem a postaládá­ból kiszedve felbontatlanul be­leszórják a kukába, ezért újab­ban vastag betűkkel rányom­tat­ják a borítékra, hogy „HIVATALOS ÉRTESÍTÉS”. A szélhámos­ság­nak ez a legújabb megnyilvá­nulása azt a veszélyt rejti ma­gába, hogy ha az állampolgárok az ily módon jelölt áru­pro­pa­gáló leveleket is automatiku­san kidobják, esetleg egy va­ló­di hi­vatalos értesítés is a sze­métbe kerül. Ezeket a fon­tos­ko­dó firkál­mányokat azért is ne­héz kiválogatni a küldemé­nyeinkből, mivel ezek az ördö­gi ravaszsággal irányított cégek kb. félévente megváltoztatják a nevüket. Így mire megszoknák az „ügyfelek” a megtévesztő cég­jelzéseket, és a méltó helyre jut­tatnák a „szemétpostát”, kezd­he­tik elölről a vizsgálódást. Újab­ban ezeknek a leveleknek már nem csak a külsejét, hanem a belsejét is hamisítják. Olyan ér­tesítést küldenek áldozataiknak, mintha már megrendelték volna az árut, és ezzel kimerítik az okirat-hamisítás tényét is.

Sokan nem is gondolnak arra, hogy ezek a nagystílű kalan­do­rok, ­elvetemült szélhámosok nem csupán anyagi kárt és egyéb bosszú­ságot okoznak. Társa­dal­mi szin­ten az előbbieknél is na­gyobb kár származik abból, hogy lejáratják a szavak hitelét. A silány, színvo­naltalan termé­kek alaptalan dicsé­rete, vagy a gya­korlatilag hatás­talan mód­sze­rek felmagasztalása után az emberek nem hisznek többé a sokat ígérő szavaknak, és csak legyintenek, ha pozitív kicsen­gésű hírt halla­nak. Ez pe­dig nagy baj, mert ha valaki elő­áll egy olyan ötlettel, ami a je­len­le­gi vészterhes idők­ben a pusztu­lástól menthetné meg a világot, szinte biztos lehet benne, hogy a kutya sem fog rá hallgatni. Egy ilyen nagy hord­erejű felismerés előnyeinek reá­lis ismertetése ugyan­is még a legvisszafogottabb hang­nemben megfogalmazva is dics­himnuszként hangzik, amit a sze­ren­cselovagok nem éppen áldá­sos tevékenysége következtében a legtöbben csak kézlegyintéssel fogadnak. A minden pozitív megnyilatkozást egy kalap alá vevő közgondolkodás végül is nem engedi a valódi érté­ket érvényre jutni, ami akár az emberiség megsemmisülését is eredményezheti. Jó esetben a ­végveszély közeledtével rádöbbennek ugyan a hitükben megrendült emberek arra, hogy a kóklerek között volt egy igazmondó is, de akkor már késő a cselekvés, a rendelkezésre álló idő nem elegendő a megmeneküléshez.

Vannak, akik csupán azért dőlnek be a csupa valótlanságot tartalmazó ajánlatoknak, mert nem tud­nak ellenállni a mézesmázos stílusnak. Ez főleg a volt kommunista országokban élőkre vonatkozik. Ebben a régióban évtizedekig nem vették emberszámba a polgárokat, senki sem törődött velük, most meg egymás után kapják kézhez a díszes leveleket, amelyekben már a megszólítás is szédítő: „Kedves Uram! Mély megtiszteltetésnek vesszük, hogy exkluzív ajánlatunkat eljut­tathatjuk Önnek.” Az árajánlatokban gyakran ta­lálhatók ilyen hízelgő mondatok is: „Ne hagyja ki ezt a le­he­tőséget. Megrendelésével azt bi­zonyítja, hogy Ön nem vásárol meg bármit és bárhol.” Ezek­nek a túláradó udvariasságtól csöpögő leveleknek a küldői azonban nem csak a fogalmazás módjára fektetnek nagy hang­súlyt, hanem a kivitelre is gon­dosan ügyelnek. Meglepően fej­lett pszichikai érzékük folytán tisztá­ban vannak azzal, hogy sok fontoskodó vagy gyermeteg lelkű ember szinte elájul attól, ha a nevét meglátja kinyomtatva egy csicsás papírlapon, így ér­demes a külalakkal is törődni.

Az egyszerű emberek viselkedési ösztöneire alapozva gyak­ran előfordul az is, hogy a gyer­meki énünket szólítják meg. Olyan rafinált módon fogalmaz­zák meg ajánlataikat, hogy a naiv, romlatlan lelkek képtelenek ellenállni ennek a tudatalatti manipulációnak, és a csapdát állítók elvárásainak megfelelően cselek­szenek. Ennél is nagyobb mértékben fokozza a vásárlási kedvet korunk rákfenéje, a szeretethiány. Akit kisgyermekként elutasítottak, az rákényszerül arra, hogy egy életen át önmagát kényeztesse. Márkás cipőkkel, ruhákkal és különféle luxustermékekkel kedveskednek önmaguknak. Manapság azért lehet annyi mindent jól eladni, mert tele van a világ önmagukat vigasztaló, lelkileg sérült emberekkel. A helyzetet felismerve mind több vállalkozó lovagolja meg az em­berek szeretetre való kiéhezett­ségét. Valódi érzelmekről azon­ban szó sincs. Az alakoskodás mintapéldája lehetne ez a rek­lámszlogen: „Mi szeretjük a ve­vőinket.” A valóság azonban az, hogy csak a pénzüket szeretik, de ezt nem illik nyíl­tan beval­lani.

Ezzel az erkölcsi normákat nem ismerő, gátlástalan tevékeny­séggel kapcsolatban még egy nagyon fontos szempontra fel kell hívni a figyelmet. A kar­valytőkére alapozott cégek szo­ros együttműködésben állnak egymással, ezért rend­szeresen ki­cserélik a számítógépeikben tárolt név- és címjegy­zékeket. Így, ha valamikor valame­lyi­kőjüktől megrendelünk pl. egy „szuperórát” (amelyről mellesleg kiderül, hogy a sarki ajándékboltban negyedáron megvehettük volna), akkor a postacímünk tovább fog vándorolni az összes hasonló üzleti alapon álló céghez. Ettől kezdve el fognak árasztani bennünket a különböző helyekről érkező könyv-, horosz­kóp-, és áruajánlatok. Egy idő után azt vesszük észre, hogy pro­spektu­sokkal és ingyenes hir­detőújságokkal kitömött pos­taládánk használhatatlanná válik, és keservesen fogjuk tapasztalni, hogy ez ellen semmit sem te­he­tünk. Nincs az a bíróság ugyan­is, amely elrendelhetné, hogy a hoz­zájárulásunk nélkül továbbadott cí­mün­ket töröljék a nyilván­tar­tásból, mivel ezek a cégek az adatbázisaikat többnyire az or­szág­határon kívül tárolják.

 

A fenti üzelmek jelentős beruházást igényelnek, ezért csak a nagy „ragadozók” alkalmazhatják. Zűrös időkben azonban a piti­áner szélhámosok is megta­lálják a módját annak, hogy kevés tőkével nagy nyereségre tegyenek szert. Ennek legis­mertebb módja az úgynevezett piramisjáték. Ez a nagy nehéz­ségekkel küszködő országok­ban szinte járványszerűen fel­bukkanó és terjedő játék a csa­lásra épített gyors meggaz­da­godásnak és az emberi hiszé­kenységnek a klasszikus min­tapéldája. Ezen ugyan­is csak az nyerhet, aki elindította, a sor végén álló tömegek min­den esetben veszítenek, mert a lehetséges résztvevők száma matematikailag korlátozott, így egy idő után nincs aki folytassa a láncjátékot. A végén bekap­csolódó legnagyobb létszámú játékosok tehát elkerülhe­tetlenül hoppon maradnak, még a befizetett összeget sem kapják vissza.

A kisstílű csalások gyakori módja még, hogy kihasználva a nagyarányú munkanélküliséget és az alacsony fizetésekből eredő perspek­tívátlanságot, sokan külföldi munkahelyeket kínálnak meg­határozott közvetítési díj fe­jében. A postán megérkező aján­lat azonban nem más, mint nyu­gati újságok álláshir­detéseiből kimásolt lista, amely már régen aktualitását vesztette. Van aki be­éri az emelt díjas telefon­hí­vá­sokból származó haszonnal is. A napi- és hetilapokban köz­zé­tesz­nek egy hirdetést, hogy: „Otthon végezhető munka. Ki­magasló kereseti lehetőség. Szer­­ződés­kö­tés amerikai cég­gel.” Aztán ki­találnak valami bonyolult terméket (pl. egy mikrohullámú készüléket) amelynek az előállítási módjához senki sem ért. Amíg az érdeklődő telefonon tisztázza, hogy miről is van szó, és a hirdető „megállapítja” hogy a jelentkező nem alkalmas a feladat ellátására 20 perc is eltelik. Közben pereg az óra. A percenkénti 450 forintos hívási díj máris 9000 forintra ugrott. Ha csak egy valaki hívja a megadott telefonszámot naponta, az is többet jövedelmez, mint a 8 órás munkavégzés.

Ennek az amatőr módszernek van egy továbbfejlesztett változata is, amelyet a mobiltelefonok elterjedése tett lehetővé. Ez esetben a bűnözők rávesznek egy balekot, hogy legyen a „vállalkozás” kültagja, majd kevés pénzt adva neki megbízzák, hogy nyisson egy bankszámlát, és egy postafiókot. Ezt követően hangzatos hirde­téseket adnak fel, mely szerint: „Németországba keresünk szak­embereket jól fizető munkára.” Az „állásajánlatban” a feltöltő­kártyás mobiltelefonjuk számát tüntetik fel, ami természetesen szin­tén a mit sem sejtő „üzl­et­társ” nevén szerepel. A nagy­fokú munkanélküliségre és a ma­gyar­országihoz képest egy nagy­ság­renddel nagyobb fizetés­re való tekintettel jelentkezőkben nincs hiány.

 Kezdetben minden érdeklődő boldog, mivel senkit sem utasí­ta­nak el. Teljesen mindegy, hogy a jelentkezőnek mi a szakmája. A válasz az, hogy: „Az jó, éppen önre van szükségünk. Küldje el az önéletrajzát a címünkre, és fizessen be 15 ezer forintot a bank­­számlánkra. Ezután nyil­ván­­tar­tás­­ba vesszük önt, és l hónap múl­­va értesítjük, hogy mikor indulhat.” A végén ke­net­teljes hangon meg­jegyzik, hogy: „Amennyiben fi­zet még 5000 forintot, akkor so­ronkí­vü­liséget biztosítunk. Ez azt jelenti, hogy ha a kinti mun­ka­társaink közül valaki megbe­teg­szik, vagy családi okok mi­att ha­zajön, akkor önt fogjuk a helyére kiküldeni.” Egy hónap után az­tán beszüntetik a tevé­keny­sé­güket. A bankszám­lá­juk­ra átutalt pénzt felmar­kolják, és még mi­előtt a rá­szedett jelentkezők aggódni kezdenének, és telefonhívá­sa­ik­kal ostromolnák őket, nyom­talanul eltűnnek. A mobil­te­le­fonjuk számát töröltetik, majd egy másik városban, új tele­fon­számmal, -bankszámlával és -postafiókkal folytatják üzelmeiket. A rendőrség tehetetlen ezekben az ügyekben. A hátrahagyott ba­lek rendszerint fizetésképtelen. Miután sejtelme sem volt arról mibe rángatják bele, ő is áldo­zatnak tekinthető. A rendőrség még a tényállást sem tudja tisz­tázni, mivel a pályázók sze­mélyesen nem találkoztak a hirdetőkkel, ennélfogva még személyleírást sem tudnak ad­ni róluk.

Az egzisztenciális ellehe­tet­lenülés időszakában a primitív, jóformán írni-olvasni sem tudó szélhámosok is megtalálják a szá­mításukat. Az általuk alkal­ma­zott kifosztási módszer neve: Itt a piros, hol a piros? – és for­galmas tereken, vagy zsúfolt piacokon játsszák. A játék lé­nyege, hogy lerak­nak egy asz­talként szolgáló kartondobozt, rátesznek három gyufásdobozt, és egy piros szivacsgolyót. A gyu­fásdobozokat gyorsan ide-oda rakosgatják, és a fogadó­nak el kell találnia, hogy me­lyik alatt van a golyó. A tét több ezer forint, amit előre le kell tenni az asztalra. A társa­sághoz tartozik egy „beetető” ember is, aki meg­lehetősen nagy tétekben fogad, és természetes, mindig nyer. Ha horogra akad egy balek, akkor persze másként alakul a játék kimenetele. A gyufásdobozokat ugyanis nemcsak ide-oda rakos­gatják, hanem gyorsan moz­gatják is. Amennyiben a fogadó nem találja el, hogy hol a golyó, nincs semmi baj. Ha igen, akkor sincs gond, mert mielőtt a dobozt felemelik, előre mozgatják, és az ily módon alatta kigördülő szivacslabdát a két ujjuk között elrejtik. Ezt követően megfogják a másik dobozt, és hátra mozdítva, begördítik alá. Utána felemelik, és színpadias mozdulatokkal körbemutogatják, hogy: „Nézzétek meg jól, a másik alatt volt.” Így könnyen belátható, hogy ezzel a játékkal a nyerési esély szin­tén a nullával egyenlő. A figyelem elterelése érdekében a gyufásdobozokat sárga-fekete csíkozású ragasztószalaggal vonják be, amely a gyors mozgatásnál kifárasztja a szemet, megnehezíti a koncentrálást. A díszes társasághoz tartozik még két ember, akik azt lesik, hogy van-e a láthatáron rendőr. Ha igen, akkor a kartondobozt hátrahagyva, gyorsan elsza­ladnak. Akkor sincs gond, ha a játékos elügyetlenkedi a dolgot, és a golyó az alatt a doboz alatt van, amely­re a fogadó rámutatott. Ilyenkor felkapják a pénzt, és szintén kereket olda­nak. Hatósági becslések sze­rint ezzel a módszerrel eddig több száz millió forintot csaltak ki a hiszékeny állampolgároktól. Sajnos, az áldozatok több­sége kisnyugdíjas, vagy munka­nélküli, akik sok­szor teljes havi ellátmá­nyukat teszik fel erre a játékra, abban bízva, hogy most talán sikerül eny­híteni nyomasztó anyagi gondjaikon.

[

Ezeknél a nap mint nap tapasztalható bosszú­ságoknál sokkal súlyo­sabb gondot jelent az a jelenség, amely első­sor­ban a fiatalokat érinti, és beláthatatlan követ­kez­mé­nyekkel járhat az egész társadalom jövő­jére néz­ve. Ez a prob­­lé­ma nem más, mint a szo­ciológu­sok által ge­ne­rá­ciós bom­bának ne­ve­­zett távlatvesztés. A piacgazda­ság­ra való át­állás, illetve a szociá­li­san érzéketlen gaz­­da­ság­­­­politika ugyanis leg­­in­kább a fia­talo­kat sújt­ja. A volt kommunista or­szá­gok közül nálunk is el­viselhetetlen mérték­ben nö­ve­ke­dik a munka­­nél­kü­liség. A rendszer­vál­tás után 6 év­vel, 1996-ban a regiszt­rált és a nyíl­­ván nem tartott ál­lásta­la­nok, va­la­mint az idő előtt kény­­szernyug­díja­zot­tak szá­ma együtte­sen elérte a 30%-ot, azaz több mint 1,5 millió ember maradt munka nél­kül. Mivel a hatalom előszeretet­tel ma­­ni­pulálja ezt az adatot, érde­mes fel­hív­ni rá a fi­gyelmet, hogy a nem­zet­közi sta­tisz­tikai kimu­­tatások szerint egy or­szág munkaképes lako­sai­nak a szá­­ma meg­egye­zik az össz­la­kosság fe­lé­vel. Ha tehát valaki meg akarja tudni, hogy hazájában való­jában hány mun­kanél­küli van, vonja ki ebből az ér­tékből a hivata­losan nyilvántartott ál­lás­vállalók szá­mát, és teljes bizo­nyos­­sággal meg­kap­ja, hogy hány ember él körülöt­te, aki vala­mi­lyen oknál fogva nem dol­go­zik.

Kevésbé manipulál­ha­tó a foglal­koz­­tatási mu­tató. Ez a szám azt jel­zi, hogy a munkaképes la­kosság hány százaléká­nak van munkahelye. Az egymást váltó kor­mányok azt ígérték, hogy 2010-re az aktív lakos­ság 70%-ának lesz mun­kája. A pozitív válto­zás­nak azonban semmi jele. A ko­ráb­bi tendenciát nem si­került megfor­dítani, ezért a foglal­koz­tatási mu­­tató 2004-ben a rend­szer­váltás előtti közel 100%-ról 56%-ra süllyedt. Az Európai Unió­hoz csat­lakozott álla­mok közül Ma­gyar­országon a leg­na­gyobb a mun­ka­nélküliség, itt a leg­alacsonyabb a foglalkoztatási ráta, vagyis a gaz­dasági aktivitás. (Mel­lesleg az Eu­ró­pai Unió ko­rábbi tag­államaiban az aktív mun­­kaválla­lóknak is csak a 64%-a dol­gozik. Ez azt jelenti, hogy a nyugati orszá­gok­ban 36%-os, il­let­ve a teljes lakos­ságra vonatkoz­tatva 18%-os a mun­kanél­kü­li­ség, és nem 4-5%, mint a sajtó han­goztatja. Va­lamivel jobb a helyzet Japánban és Angliában, ahol 74%, míg az Egye­­sült Álla­mokban 75%-os a fog­lal­koztatási mutató. A közölt adatok itt is a nyilvántartott munkanél­küli­ekre vonatkoznak.) A Központi Sta­tisztikai Hivatal adatai alapján nál­unk az 1988-as 5 millió 100 ezerrel szem­ben jelenleg csupán 2 millió 850 ezer embernek van állása. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküliek valós száma 2 millió 250 ezer. Arányaiban ez nem 8%-os, hanem 54%-os (illet­ve az or­szág teljes lakosságát te­kintve 27%-os) munkanélküliséget je­lent. A kor­mány által közölt, és a médiában lép­ten-nyomon han­goztatott 8%-os arány a nyilván­tar­tott munkanélkü­li­ek számát jelöli. A mun­kanélkü­liek túlnyomó része azon­ban már évek óta kikerült a nyil­vántartási rendszerből. Ők már sem munkanél­küli-, sem szo­ciá­lis se­gélyt nem kap­nak. Egy részük alkal­milag munkát vál­lal ugyan a „szür­ke” gaz­daság­ban, de ez a fajta foglal­koz­tatás több­nyire idő­szakos, és nem biz­tosít sem beteg­el­látást, sem nyug­díjjo­go­sult­sá­got.

Senki sem tudja, hogy mi van ve­lük, miből élnek, senkit sem ér­dekel a sorsuk. A szociológusok „holt lel­keknek” nevezik azt az 1 mil­lió 850 ezer embert, akik „egy­szerűen eltűn­tek” a munkaügyi sta­tisztikából. Ezek az embe­rek nem haltak meg, de nem sok vá­lasztja el őket a pusz­tulástól. A társadalom pere­mén tán­torognak éhesen, fáz­va és lerongyo­lódva. Az egész­ségük rohamosan rom­lik, és néhány évnél tovább nem fognak élni. Tízezrével várnak kila­kolta­tás­ra, mert nem tud­ják fizetni a lakbért, a fűtést, a víz, gáz- és vil­lanyszámlát. Igaz, hogy nincs is na­gyon szük­sé­gük ezek­re a szolgáltatásokra, mert a tar­tós fogyasztási cikkeik (villany­bojler, hűtőszekrény, mosógép, televízió) már évek óta tönk­re­mentek, és pénz hiányában nem tud­nak újat venni. A politikusok a rend­szerváltás áldozatainak te­kintik ezeket az embereket.

Ez a helyzet további problé­má­kat is felvet. A munkanél­kü­liek ugyanis nem fizetnek sem egészségbiztosítási hozzájárulást, sem nyugdíjjárulékot. Az ebből eredő gondokat a jelenlegi kormány úgy oldotta meg, hogy kinyilván­ítot­ta: „Aki nem járul hozzá az egész­ség­pénztár kiadásaihoz, az nem része­sülhet orvosi ellátásban.” Ennek az intézkedésnek a foganato­sítására lét­rehoztak egy számítógépes rend­szert, és aki nincs benne a nyil­vántar­tás­ban, az nem részesülhet or­vosi ellá­tásban, kórházi kezelésben. Így aki munkanélküli, az haljon meg. De mi lesz azokkal, akik en­nek ellenére életben maradnak? Ki fogja eltartani őket? A kimutatások sze­rint ma Magyarországon 1,3 mil­lió em­ber­nek nincs annyi járulék­fize­tési ide­je, amennyi a nyugdíj­fo­lyó­sításhoz kell. (Ahhoz hogy va­laki nyugdíjat kapjon, minimum 20 év szolgálati időre van szükség.) To­váb­bi 700 ezer ember pedig csak nyug­­­díjmi­nimumra számíthat, amely je­len­leg 28 500 Ft. Ez a havi 90 eu­rónyi összeg még a nyomorszintű meg­élhetést sem biztosítja. Nem ár­tana a politikusoknak elgondol­kodni azon, hogy mit fognak kezdeni azzal az 1,3 millió emberrel, akik néhány év múlva megöregszenek, és sem­mi­lyen ellátásra nem jogo­sultak. Azt amit most, nem vesznek róluk tu­domást? Hagyják őket éhen halni, különféle betegségekben elpusz­tul­ni?[8]

A munka­nél­küli fiatalok helyzete sem jobb. Nekik ugyan van hol lakniuk, de már évek óta a szüleik nyakán élnek, és semmi reményük arra, hogy állásuk, saját lakásuk, önálló életük legyen. A kormányt azonban ez nem zavarja, pedig a vele járó ellehetetlenülés társa­dal­munk létét veszé­lyezteti. Köz­ben az állásban levők majd megszakadnak a sok munká­tól. Európa egyetlen államá­ban sem dolgoznak annyit az emberek, mint nálunk. Jelen­leg 2,85 millió munkáskéz 40%-kal több értéket állít elő, mint a rendszerváltás előtt 5,1 millió alkalmazott. Bár a munka szervezettsége még mindig nem érte el a nyugat-európai szintet, de 2006-ban már 72%-nál tartot­tunk. A re­álbérek növekedése azonban még a többi volt szo­cia­lista ország szintjét sem éri el. Egy 2008-as kimutatás szerint az átlagkereset visszaesett az 1989-es szintre. A rendszerváltás tehát nekünk csak többletmunkát ho­zott, ugyan­annyi bérért. Ez is csak a szerencséseknek adatot meg, mert most fele annyi embernek van munkája, mint a kommunista diktatúra évtizedeiben. Politikusaink az ipar és a mezőgazdaság túlzott automatizálását és a gazdasági válságot hibáztatják az alacsony foglakoztatási mutatókért. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A 82 milliós Németországban 2012-ben, a gazdasági válság ellenére 41,2 millióan álltak munkaviszonyban. Ez a munkaképes lakosságra vetítve több mint 100%-os foglalkoztatottságnak felel meg.

Mellesleg hasonló demagóg fél­revezetés tapasztalható az in­flá­ció éves szintjének a kimu­tatása terén is. A hivatalos adat nem a közszükségleti cikkekre vo­nat­ko­zik, hanem a teljes áru­skála és az összes szolgál­ta­tás árváltozá­sán ala­pul. (Ná­lunk 16 ezer termék tartozik a fogyasztói ko­­sárba.) Mi­után az átlag­em­ber nem túl gyakran szokott bajuszkötőt, nerc­­bundát vagy hálósapkát vásárolni, ezért ezek a termé­kek az ala­csony kereslet mi­atti stagnáló ár­szintjükkel és magas ár­ará­nyukkal telje­sen meg­ha­mi­sít­ják a statiszti­kai adato­kat. Az élelmi­sze­reknél a hi­vatalos és a valós áremel­ke­dés közötti eltérés akár há­romszoros is le­het. A hivata­los bejelentés sze­­rint pl. ta­valy csupán 10% volt az élel­mi­szerek árnö­ve­kedése. Eköz­ben a liszt és eb­ből kifo­lyó­lag a kenyér, a pék­süte­mé­nyek; a tej, és ezáltal minden tejter­mék, valamint a zöld­ség-gyü­mölcsök ára 30%-kal emel­kedett. A jóval drágább ka­viár, lazac, languszta és egyéb luxusélelmiszerek ára azon­ban a csekély érdeklődés mi­att nem változott, így az át­lagos áremelkedés valóban 10%-os volt. A lakosság több­sége azonban alapvető élel­mi­szereket vásárol, mert az ala­csony fizetésekből és nyug­díjakból nem telik másra. Így számukra a tényleges árem­elkedés 30%. A si­kerpropa­ganda által manipulált sta­tisztikai ada­tok egyre inkább elfedik a kiskeresetűek folya­matosan romló anyagi hely­zetét, így a hatal­mon levők lel­kiismeret furdalás nélkül foly­tathatják életszínvonal-csökkentő manipu­láció­i­kat.

Létezik ugyan olyan kimutatás is, ami a la­kos­ság által naponta vásárolt árucikkek, és a leggyakrabban igény­be vett szol­gáltatások ár­moz­­gását fi­gyeli, de ezt nem hoz­zák nyilvá­nos­­ságra, mert ez az adat legalább a dup­lája az inflá­ció hi­va­talo­san közölt mértékének. Ennél valamivel meg­bíz­­hatóbb mó­don tör­­ténik a min­denkori létmi­ni­mum ki­szá­mítása. Mi­vel ezt az ada­tot ne­héz meg­hami­sí­tani, nagyon fontos kö­vet­­kez­teté­seket vonha­tunk le belőle. Normális esetben meg­tud­hat­juk, hogy az or­szág lakos­sá­gá­nak hány száza­léka él nyo­mor­szin­ten. Igen fontos követ­kez­te­tést von­ha­tunk le abból is, hogy a hatal­mon levő kormány mi­kor tiltja meg a létminimum érté­ké­nek nyil­vá­nos­ságra hozását. Ennek bekövet­kezé­se egyértel­mű jele, sőt hivatalos beis­merése annak, hogy az ország­ban megindult a tömeges elsze­­gé­nye­dés.

Az ellehetetlenülést fokozza, hogy a rendszer­váltás után a vállalkozói jövedelmekhez igazították az ára­kat. A kisjövedelműek és a nyug­díjasok már évek óta nem tudják megfizetni az iparcikkek és a szol­gál­tatások árait. Tovább növe­li az árszintet, hogy a megélhetési bű­nö­zés fokozó­dása következtében már a kisebb üz­letek is rákénysze­rülnek drága be­törésvédelmi beren­dezések beszerzé­sére, és őrsze­mély­zet tartá­sára. A fize­tőképes ke­reslet beszű­kü­lé­se kedvezőtlenül érin­ti a gaz­da­sá­got is, mivel a piac zsu­­go­rodása csök­ken­ti az adóbevéte­le­ket, és ez egy­re ne­he­zebbé teszi az ál­lami feladatok el­látását. Pénz hiá­nyá­ban „kút­ba es­nek” a korábban meg­­­hir­­detett gazda­ság­élén­kítő prog­ra­mok, így a gazdag vál­lal­ko­zói ré­teg mind in­kább egy­más ki­szol­gálására ren­dez­kedik be, a kis­em­berek pedig tel­jesen kiszo­rul­nak a fogyasztói tár­sadalom vérke­rin­gé­séből. Igényeiket a „KGST” pi­aco­kon elégítik ki, mert csak a volt szo­­cialista orszá­gokból becsem­pé­szett gyen­ge minőségű áruk, valamint az ezeknél is rosszabb kínai termékek árát képesek meg­fizet­ni. Eközben a gomba­mód szaporodó üzletek és áru­há­zak konganak az ürességtől. Erre a vál­lal­kozók még fel­jebb sró­fol­ják az áraikat, hogy a vé­kony tehetős réteg eltart­­hassa őket.

Nem könnyíti meg a ki­lá­balást eb­ből a hely­zet­ből, hogy a munka­nél­küliek egyre na­gyobb há­nya­da pá­lyakezdő f­i­atal, és ez nem átmeneti je­­len­ség, hanem tar­tós állapot. Sze­ren­csés esetben még egy darabig szá­mít­hatnak rá, hogy a szü­leik eltart­ják őket, de ez előbb-utóbb a felesle­ges­­ség ér­zését ala­kít­ja ki ben­nük. Mi­vel egy idő után nem akarnak a csa­­ládjuk nyakán ko­­­lonc­ként élni, sokan kö­zü­lük alkalmi munkát vállalnak. Ez az élet­mód azonban meg­foszt­ja őket a mun­­kahelyi közös­ség­től, a munkavál­la­lót meg­­­­­­illető jogoktól, és a társa­da­lom­biz­tosítási járandósá­gok­tól. Ki­látás­ta­lan helyzetüket ér­zé­kel­ve nagyon hamar rá­döb­ben­nek ar­­ra is, hogy számuk­ra el­ér­he­tet­len tá­vol­­­ság­ban van az otthon­te­rem­tés, a csa­ládala­pí­tás, a nyugdíjba vonulás lehe­tő­­sé­ge. Fiataljaink jelentős része tehát lóg a levegőben, és vegetál.

A talajt vesztett, illetve még gyökeret sem eresztett fiatalokra meglehetősen sok veszély leselke­dik, őket ugyanis még az átlagosnál is könnyebben hálózzák be lelkiismeretlen, kétes elemek. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a felnőttkor küszöbén tétován toporgó ifjaink közül egyre többen nyúlnak az italhoz vagy a drogokhoz. Ennek törvény­szerű következménye a bűnözés, mivel a kábítószerek sokba kerülnek, és ezt az összeget valahonnan elő kell terem­teni. (Nálunk 1995. és 2005. között tizenötszörösére nőtt a kábítószerfogyasztók száma. Jelenleg havi 1 millió adag kábítószert adnak el Magyarországon.) A kényszerpályák egy másik útja, hogy sok fiatal szélsősé­ges politikai áramlatokhoz sodródik, mert ezek fajgyűlölő, rasszista nézeteikkel egyfajta megoldást kínálnak a gondjaikra. Ezen csoportoknak leglátványosabb meg­nyilvánu­lási formája a skinhead-mozga­lom, de sajnos akadnak olyan szervezetek is, amelyek a hit, a vallás nemes törekvéseit használják fel alantas céljaik elérésére. Ezek a vallási alapon álló mozgalmak, más néven szekták nálunk is egyre intenzívebb tevékenységet fejtenek ki, családok tucatjait taszítva elveszett gyermekük miatt érzett kétségbeesésbe.

A kiszolgáltatott, könnyen befolyásolható fiatalok családból való kiszakítása az egész világon szinte azonos koreográfia alapján zajlik. Ezek a mód­szerek kezdetben ártalmatlannak tűnnek, és a legtöbb szülőben csak akkor tudatosul a „térítők” tevékenységének helyrehozhatatlan következ­ménye, amikor az már késő. Lelki gondozást a különböző kis és nagy egyházak is végeznek. A fanatikus szekták azonban a lelkek „megmentéséért” folytatott konkurenciaharcban semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. A házról-házra járó vagy a gyanútlan járókelőket háborgató hittérítőik úgy érzik, hogy ők Isten kiválasztottjai. Az Evangélium szellemét nem isme­rik, de minden szavát betéve tudják. Beszélgetni nem lehet velük, mivel nem vitatkoznak, hanem kinyilatkoztatnak, és térítenek. Azt sem miattunk teszik, hanem mert jó pontot akarnak szerezni a feletteseiktől, feljebb akarnak emelkedni alakulatuk kato­nai szervezetre emlékeztető hierarchiájában.

A szekták a kiforratlan lelkületű, gyenge akaraterejű fiatalokra vetik ki a hálójukat, és a szeretet látszatát keltő gondoskodással alapos agymosásban részesítik őket. Ennek a személyiség teljes átgyúrását eredményező manipu­lációnak a lényege, hogy a szektatagok fokozatosan leépítik kiszemelt áldozatuk individuumát, és ezáltal könnyen befolyásolható bábbá változtatják őket. A gyengédséggel, hízelgéssel, és a családias melegség sugallatával kezdődő folyamat később totális ellenőrzéssel folytatódik, mert csak így tudják az új tagokat átláthatóvá, kiszolgáltatottá, és kritikátlanul fanatikussá tenni. A személyiség maradéktalan kioltásának fontos feltétele a teljes elkülönítettség, a gyö­kerek elvágása, ezért a folyamat végén a szektatagokat elszakítják az iskolától, a korábbi barátoktól, sőt a szüleiktől is. Mindezek betető­zéseként fóbiákat ültetnek beléjük, melyek szerint most már nincs hová menniük, ha elhagyják a szektát, akkor kitaszí­tottá válnak. Egy olyan embernek azonban, aki már megszűnt önmaga lenni – tehát a többiektől függ –, a lehető legnagyobb büntetés a kiszakítottság érzése, ezért mindent elkövet, hogy megfeleljen mindazon elvárásoknak, ame­lyeket vezetői támasztanak vele szemben.

Ezt az elvakult hitet használják fel a szektaalapítók arra, hogy vallási kön­tösbe bújtatott céljaikat megvalósítsák. A hívek sokszor több milliós tábora ugyanis az átszellemült arccal járó, és állandó önmegtartóztatásról papoló szekta­vezetőket felettes énjüknek tekintik, és kritikátlanul ­elhiszik, hogy az általuk hirdetett tan az egyedül üdvözítő eszme a Földön. Ez a hitvallás azonban a legtöbbször meglehetősen önző célokat szolgál, mivel a gombamód szaporodó szekták vezetői ezeknek az agyondolgoztatott modern rabszolgáknak a vakbuzgalmára több kontinenst behálózó gazdasági-ha­talmi centrumot építenek, amely különböző maffiaszerű üzelmektől kezdve a fegyvergyártásig mindennel foglalkozik, ami a hatalmi törekvéseiket, a kényelmüket és az anyagi javakban való tobzódásukat elősegíti.

Ebben a jelenségben a legnagyobb problémát az okozza, hogy szinte lehetetlen ellene védekezni, mert a legtöbb szekta törvényes keretek között, hivatalosan bejegyzett szervezetként tevékenykedik, így a hatóságok nem léphetnek fel elle­nük. Új törvényekkel sem lehet megvédeni a fiatalokat, mivel ez jelen­tős mértékben sértené a vallásszabadságot, és korlátozná az emberi szabadságjogokat. Sajnos a tapasztalatok szerint ebben a szituációban a meggyőzés, a logikus érvek sem segítenek, mert ezeknek a fiataloknak a többsége meglehetősen naiv, hiszékeny, és annyira fanatikus, hogy még a kézzel fogható bizonyítékoknak sem hisznek, ádáz dühvel utasítanak vissza minden pró­bálkozást, amely új életmódjuk felhagyására irányul. Még súlyosabbá válik a helyzet, ha a szülők erőszakos úton próbálják visszaszerezni gyer­me­küket, mivel az ilyen akciók többnyire öngyilkossággal végződ­nek. Az egyetlen járható út a szeretet, a türelem és a kivárás út­ja. A legtöbb fiatal ugyanis idővel rájön arra, hogy ezek a szekták min­den tekintetben maximálisan ki­használják őket, és egy átmeneti kábulaton túl hosszú távon nem képesek biz­tosítani a bol­dogsá­gu­kat.

A lelkük mélyén meglevő két­ségek felszínre kerüléséhez azonban évekre van szükség, és ezt a folyamatot nem lehet siettetni. A szü­lők akkor cselek­szenek a legoko­sabban, ha nem vitatkoznak a szekta mellett elkötelezett gyermekükkel, nem próbálják őket meggyőzni az igazukról, és nem keltenek bennük bűntudatot. A legfontosabb, hogy minden körül­mények között őrizzék meg velük a kapcsolatot. Az elszakított gyermek tudja, érezze, hogy van egy hátország, ahová bármikor vissza­térhet. Éljék továbbra is úgy az életüket, mintha semmi sem történt volna, és fogadják hazalátogató gyermeküket olyan szeretettel, mintha egy hosszú útról tért volna vissza. Ígértessék meg velük, hogy bárhová mennek is, ­mindig megküldik a címüket, hogy beszámolhassa­nak nekik a csa­ládi esemé­nyekről. Ezek a kedves hangú szeretetteljes üdvöz­letek előbb-utóbb meghozzák a kívánt eredményt, mert ha eleinte nem is érke­zik rájuk válasz, a mag egy idő után kikel, és a lélek legmélyén terebé­lyesedő fa beérleli a szellemi tisztánlátás gyümölcsét. Addig is gyűjtsük a lélekrabló, család­romboló szektákra vonatkozó cikkeket, a profitpróféták üzelmeit leleplező dokumentumokat, és amikor a kétkedés érezhetővé válik ben­nük, akkor min­den megjegyzés nél­kül adjuk át nekik a gyűjteményt.

Természetesen az lenne a leg­jobb, ha erre az eljárásra nem lenne szükség. Ehhez azonban meg kel­lene változtatni a világunkat. Sok fia­tal ugyanis azért csapódik kü­lönféle ban­dákhoz vagy szekták­hoz, mert ott legalább mű­­­ködik va­la­milyen szabá­lyo­zó rendszer, egy­fajta rend, ami­hez alkalmazkodhat­nak. A fel­nőttek normá­lisnak mon­dott társadalmát azon­ban egy­re in­kább a káosz jel­lem­zi. A ko­rábbi ér­­tékrend fel­bomlott, új pe­dig nincs. En­nek köve­tkez­tében olyan er­­köl­csi és etikai fellazulás tapasz­talható a vilá­gunk­ban, mely­nek ered­mé­nye­­­ként a fiatalok önma­guk el­len for­dulnak. A romlott­ság, a fo­kozatosan elural­kodó erő­­szak meg­rontja az ő vilá­gukat is. Amer­re csak néz­nek, min­de­nütt lop­nak, csal­nak, ha­zud­nak. Nap mint nap ta­pasztalják, hogy a pél­da­képnek tekintett fel­nőt­tek szá­mára már semmi sem szent. Las­san az egész tár­sa­dalmat átszövi a kor­rup­ció. Az „aki kapja marja” elv alapján egymás rovására pró­bálnak érvé­nye­sülni az em­berek. Rá­­adásul semmi remény sincs a fo­kozatos elálla­tia­sodás megfékezésé­re, mert ebben a folyamatban az or­szág vezetői jár­nak élen, vagyis azok, akiknek ez a feladatuk lenne. A legjobb nevelési módszer a pél­damutatás. Ha ilyen pél­dával szol­gá­lunk gyerme­keinknek, akkor miért csodálko­zunk azon, hogy utánoz­nak minket. Elő­ször csak kinézetre öltenek ál­lati külsőt, tetováltatják a bőrüket, kopas­zra beret­váltatják a fejüket, karikákat tűz­nek az orrukba, fülük­be, szájukba, köldö­kük­be és egyéb testré­szeikbe, később azon­ban a lelkük is átita­tódik a fel­nőttek vilá­gában tapasztalt aljas­ságokkal.

Ösztönösen érzik, hogy az ő bőrükre megy ki a játék, amit most a szüleik el­rontanak, annak később ők fogják megin­ni a levét. Azt is látják, hogy civilizációnk a környe­zet­szennyezés, a természe­ti erő­források ki­rab­lása és a mérhetetlen önzés, hará­cso­lás következtében egy­re mé­lyebbre ássa ma­gát, olyan mélyre, amely után már csak a vég, a teljes pusz­tulás következhet. Ezt pedig nekik kell átél­niük. Divatosan szól­va nekik kell majd elvinni a balhét. Az általunk terem­tett apokaliptikus álla­po­tok­nak ők lesz­nek az áldozatai. Ezért ne cso­dál­kozzunk azon, hogy így vi­selked­nek, cseleke­de­teiket jö­vőjük kilát­ástalan­sága moti­válja. Több­ségük nem képes ugyan megfo­gal­mazni ezt az érzést, de a tuda­tuk mélyén ott mun­­kál bennük, és aka­ratlanul is láza­dás­ra készteti őket. En­nek meg­nyilvánu­lásai a lelki sérelem mély­ségétől, a vérmér­sék­lettől és a ne­vel­­tetés­től füg­gően kü­lön­bözőek, de kö­zös voná­suk hogy elle­nünk irányulnak. Mi azon­ban ahe­lyett hogy meg­vizsgál­nánk ennek a viselkedésnek a gyökereit, meg­bot­rán­kozunk rajtuk, és álszent mó­don saját if­jú­korunk erkölcsi nor­máira hi­vatkozunk. Való igaz, hogy az előző nem­­zedékek ál­tal ránk testált er­kölcsi érték­rend igen ma­gas szintet kép­viselt, de ezt mi nem be­csültük meg, és nem adtuk tovább a gyermekeinknek.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

Gyermekeink nevelésével kapcsolat­ban sokan teszik fel manapság a kér­dést, minek tudható be, hogy egyre élet­kép­tele­nebbé és züllöttebbé válik az ifjú­sá­gunk. Mi az oka annak, hogy a mai fiatalokban szinte semmi tartás sincs, a leg­kisebb megpróbáltatás led­önti őket a lá­bukról, és a romlás, a teljes fizikai meg­semmisülés irányába taszítja őket. Nos, ez a megállapítás csak rész­ben igaz, mivel gyerekeink legtöbbje ma is törekvő, állhatatos, és a modern kor értékrendjéhez viszo­nyítva erkölcsösnek mondható. Kétségtelen azon­ban, hogy az előző generációk egyi­ké­ből sem selejteződött ki annyi fiatal, mint a jelenlegiből, és ennek oka nagy valószí­nű­séggel a megváltozott élet­kö­rül­mé­nyekben keresendő. A XX. szá­zadban felgyorsult technikai fejlődés ugrásszerű növekedést ered­ményezett a családok életszínvonalában, ami egyik oka az elhibázott gyermeknevelésnek. Sok szülő hely­telenül úgy gondolkodik, hogy: „Amit nekem nem adott meg az élet, azt kapja meg a gyermekem, ő már ne érezzen semmiben sem hiányt.” Az erőfeszítések nélküli jólét azonban az „Ezoterikus körkép” IV. fejezetében vázolt következményekkel jár, és szinte elkerülhetetlenül a züllés útjára vezet. Sok szülőt keserített már meg ily módon az elkényeztetett, élvhajhász gyermeke, akinek egész élete haszontalan ostobaságok sorozata.

Az életben adódó problémák leküzdésének esélyeit azonban nem csak az elkényeztetés nehezíti, hanem az a sajátos nevelési szemlélet, amelyet szintén a XX. század termelt ki magából. A gyermekneveléssel kapcsolatos jelenlegi demokratikus felfogás szerint nem egy országban törvény tiltja a fia­­talkorúak legcseké­lyebb mértékű testi fenyítését is. Mivel a szülők nem verhetnek a kritikus pillanatban gyermekük fenekére, oly módon büntetik őket, hogy nem szólnak hozzájuk, „haragszomrád”-ot játszanak, és megvonják tőlük a sze­retetüket. Ez a csendes és fojtott agresszió azonban gyil­ko­sabb hatású, mint alkalmasint egy jól irányzott pofon, amelyre bizony (főleg kamaszkorban) sok gyerek rászolgál. Érdekes, hogy a lelkük mélyén maguk a gyerekek sem ítélik el a konzervatívnak tartott nevelési módszereket, sőt felnőttként hálával gondolnak a szüleikre, amiért annak idején hisztis kölyökként a fenekükre csaptak, vagy később, mint éretlen kamaszt, egy nevelő célzattal lekevert pofonnal térítették jobb belátásra. A drákói szigor, a szinte már kegyetlenségszámba menő nevelési elvek is meghozzák a gyümölcsüket. Michael Jacksont olyan szigorúan nevelte az apja, hogy ha nem engedelmeskedett neki, elkapta a lábát, meglóbálta a feje fölött, és a falhoz csapkodta a fejét. Meg is lett az eredménye. Michael Jackson lett a világ leghíresebb popsztárja. Az ő lemezeit adták el legnagyobb példányszámban.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyermeket állandóan ütni kell, mondván, hogy csak így lesz belőle ember; az igaz­ságtalanul kapott pofon ugyanis mély nyomot hagy benne, amelyet egy életen át megőriz a lelkében. A verést, mint nevelési módszert csak nagyon ritkán, sorsdöntő fontosságú esetekben szabad alkalmazni, és akkor sem mindenkinél. Az intellektuális típusú gyerekek ugyanis nem viselik el a verést, őket egy alapos szidalom jobban megrendíti, mint a durva ütlegelés. Egy meg­átalkodott rosszcsont azonban szinte „igényli” a verést, tehát súlyos következményekkel járhat, ha nem ismerjük fel időben, hogy gyermekünknél melyik nevelési módszer a leghatékonyabb. Egyre azonban nagyon kell ügyelni, hogy amit teszünk, azt szeretetből, a gyermekünk iránti aggódásból tegyük, mert a zsenge, fiatal lélek rendkívül érzékenyen reagál az indulatokra, és azonnal megérzi, ha nevelési módszereink mögött gyűlölet, szadizmus lappang, és az ilyen indítékból elkövetett testi fenyítést sohasem bocsátja meg nekünk.

Sokak szerint a manapság divatos megengedő, a gyerekre mindent ráhagyó nevelés az oka a fiatalkori bűnözésnek, a kábítószer-élvezetnek, a hippi- és egyéb társadalomellenes mozgalmaknak. Ennek a folyamatnak az elindítója dr. Benjamin Spock amerikai gyermekorvos volt, a „Baby and Child Care” [9] (Csecsemőgon­do­zás és gyermek­nevelés) cí­mű művével. Dr. Spock a Ma­ka­renko által képviselt spártai nevelés helyett engedékeny­sé­get hirdetett, ami akkora tet­szést váltott ki a szülők köré­ben, hogy valóságos kultu­rális forradalmat okozott. Jel­lemző ennek az 1946-ban meg­jelent könyvnek a népszerű­ségére, hogy a Biblia után a második legnagyobb példány­számban ki­adott mű a világon. Eddig 40 nyelvre for­dítva több mint 50 millió darabot adtak el belőle. Nem vé­letlen, hogy so­kan őt hibáz­tatják azért, hogy a gyer­mek­nevelés terén „át­es­tünk a ló túlsó oldalára”. Mind töb­ben hangoztatják, hogy dr. Spock nyitott utat a jelenlegi „min­dent szabad” elvhez, ami tár­sa­dalmunk rákfenéjévé vált. (Mel­­lesleg Spock az új gyer­mek­ne­velési elveivel a saját fiainál is kudarcot vallott. Ami­kor olva­sói is hasonló ered­ményre jutottak elismerte, hogy néhány nézete „félreértel­mez­hető”.)

Nem csak otthon állt feje te­tejére a világ, hanem az is­ko­lákban is. Manapság a kö­zép­iskolák inkább hasonlíta­nak egy hippitanyára, vagy egy ga­r­ázda rokkerbandára, mint a hajdani alma materre. Miután a tanár­októl megvon­ták a fe­gyel­me­zés minden esz­közét, a diá­kok azt csinálnak, amit akar­nak. Jellemző a je­lenlegi álla­po­tok­ra az egyik na­pila­punkban meg­jelent karika­túra, amely­ben a nagyapa ezt mond­ja: „Bizony kis unokám, ak­ko­riban az isko­lában még szokás volt a verés! Erre az uno­ka: „Ah nem ér semmit. Én is meg­próbáltam, de a ta­nár­nő vissza­ütött.”

A mindent megengedő ne­velési sokszor groteszk meg­nyilvánulásokba torkollik. Ame­rikában egy fiú sárral dobálta meg az arra járókat. Amikor valaki rászólt, anyja vehe­men­sen kikelt ellene, és bírósággal fenyegette meg a szerencsétlent, mert nyilvános helyen csorbította kisfia jogait. Félresik­lott neve­lési elveink már a leg­­fia­talabb korosztályt is meg­ron­tot­ták. En­nek egyik meg­nyil­vánu­lá­sa, hogy az angliai Barn­ton­ban egy 6 éves kisfiú felje­lentette az anyját és a ta­ní­tó­nőjét a rendőrségen. A bű­nük az volt, hogy nem adtak neki csokit. A gyerek azért ha­ragu­dott meg a tanítónőre, mert hi­bát talált a dolgozatá­ban, és emiatt megtagadta tőle a meg­ígért karamellás bon­bont. Rá­adásul az iskolából ha­za­érve az anyja helyeselte a tanító néni eljárását. Ez annyira felbőszítette, hogy követelte a rendőröktől a letartóztatásukat: „Azt akarom, hogy börtönben legyenek, amíg meg nem kapom a csokit”.

A következetesebb nevelési elvekhez való visszatérés és az anyagi javak juttatásához való átgondoltabb hozzáállás azonban még nem elegendő, mert a gyermeknevelés egy rendkívül összetett, sok törődést igénylő feladat, de ha felismerjük, hogy gyermekünk is az univerzum szerves része, és a világot irányító felsőbbrendű törvények szellemében neveljük őt, akkor már biztosítottuk számára a legfőbb esélyt a társadalomba való sikeres beilleszkedésre. Ennek előfeltétele, hogy adjuk meg neki a másik embernek járó tiszteletet. Úgy bánjunk vele, mint egy önálló lénnyel, aki szellemileg és testileg fejlődésben van ugyan, de lelkileg egyenrangú társunk. Gyermekünk nem a tulajdonunk, hanem egy velünk karmikus kapcsolatban álló lélek, akinek a fejlődése egy emberöltőnyi idő­szakra ránk lett bízva, tehát felelősséggel tartozunk azért, hogy értékesebb lelket adjunk tovább, mint amilyet kaptunk. Az ily módon kezelt gyermek szinte kivirul a családban, és sugárzik belőle az őszinte összetartozás és a kölcsönös megértés érzése.

Nagyon fontos még, hogy minél több időt töltsünk a gyermekeinkkel, és hogy türelemmel tanítsuk őket mind­azon ismeretekre, amelyekre az életben szükségük lesz. Nagy hibát követ el az a szülő, aki időhiányra hivatkozva a neve­lést pénzzel próbálja megváltani. A legtöbb gyerek szá­mára a drága ajándéknál is nagyobb kincs az az idő, amit velük töltünk, amit csak nekik szentelünk. A velük való foglal­kozás azonban ne ímmel-ámmal történjen, mert ezzel többet ártunk, mint használunk. Ügyeljünk arra is, hogy felnövekvő utódainkat ne láncoljuk magunkhoz, hanem fokozatosan neveljük őket egyre nagyobb önállóságra. A szülőnek tud­nia kell idejében elengedni gyermekét, hogy valójában megtarthassa.

Rohanó, teljesítményorientált világunkban kissé furcsán hangzik, de a gyer­mekeinket nem kell mindig nevelni. Képes­ségeik rendszeres fejlesztése fontos ugyan, de emellett szükség van a „haszontalan” együttlétekre is. Együttlétekre, amelyeknek nincs céljuk. Olyan időszakokra, amikor nem kérdezzük meg tőlük, hogy mi történt az iskolában, amikor nem oktatjuk őket a helyes viselkedésre, nem rakatjuk el velük a játékaikat, nem figyelmeztetjük őket a rendre, és a mindennapos kötelességeikre. Ilyenkor csak úgy együtt vagyunk. Cél­ta­lanul sétálgatunk, bámészkodunk, vagy ülünk az asztal körül, és meghitten beszél­getünk. Gyermekkorunk emlé­kezetes kalandjairól mesélünk, szóba hozzuk szüleink, nagy­szüleink szokásait, számba vesszük a rokonainkat, elmeren­günk a múlt emlékein. Beszélhetünk nekik születésük körül­mé­nyeiről, arról hogy mi történt velük a kórházban, és hogyan hoztuk haza őket. A pszichológusok sze­rint ilyenkor észrevétlenül kitágítjuk gyermekeink látókörét térben és időben, emellett az összetartozás érzését keltjük bennük. Az értelmi fejlődés csak akkor képes kimagasló szintet elérni, ha érzelmi biztonságba mélyeszti a gyökereit. A pénzre és sikerre orientált családok gyermekei közül sokan válnak kallódóvá, talajt vesztett, megkeseredett felnőttekké, mert hiányzik belőlük a bensősé­­ges összetartozás intim érzése. Nincs meg bennük az az érzelmi töltet, amely a part­nerkap­csolatukat megszilárdítaná, ami védené őket az élet viharaiban.

Egyelőre sokan vannak, akik ezeknek a nevelési elveknek az elolvasása után felháborodnak majd, és harcias szólamok kö­zepette utasítják vissza még a lehetőségét is annak, hogy gyer­meküket akár ők, akár az al­kal­mas pillanatban éppen mel­­lettük tar­tózkodó pedagógus meg­üsse. Ezek a szülők azon­ban nem gondolnak arra, hogy az élet törvényei könyör­tele­nek, nem dédelgetnek senkit, és jobb, ha az ember ezeket a sza­bályokat már gyermekkor­ban, a család védőszárnyai alatt megismeri. A korlát ugyanis nem csak kor­látoz, hanem véd is. Az eré­lyes fellépés tehát szük­séges, de kö­vetkezetes neve­­lés­sel me­gaka­dályozhatjuk, hogy a do­log idá­ig fajuljon. Első és legfon­to­sabb teendőnk, hogy ne ké­nyeztessük a gyerme­künket. Ügyeljünk arra, hogy a szük­ségletein felül ne kapjon sem­mit, mert az anyagi javak ára­data hamis értékítéletet ala­kít ki benne. Azt hogy mire van szüksége ne a gyerek, ha­nem a szülő döntse el, józan belátása szerint.

Ha mindent megadunk neki amit megkíván, kiöljük belőle a vágyat a megszerezhető javak iránt. Ha nem tanulja meg becsülni a fizikai lét által kínált örömöket, nem is fog küzdeni értük. A későbbiek során is a környezetétől fogja elvárni, hogy megkapjon mindent akkor is, amikor már nem lesz, aki megadja neki. Ráadásul a fogyasztói társadalom által kitermelt sok divatos kacat elvonja a figyelmét a lényeges dolgokról, és önmagáról. A „menőnek” mondott árucikkek vég nélküli sorának kipróbálása szétforgácsolja az idejét, szétszórja a gondolatait. Egy példát felhozva pár év múlva már senki sem fog emlékezni a jelenlegi „tamagocsi” és „Pokémon” őrületre. Pedig világszerte több százmillió gyerek áldozta minden idejét hó­napokon át ezekre az ostoba­sá­gokra anélkül, hogy a leg­cse­kélyebb hasznuk származott vol­na belőle. Ezek a játékok csu­pán arra jók, hogy a kita­lálóik, és a gyártók meggaz­da­godjanak rajtuk. A bűvkörük­be esett gye­rekek nem mások, mint szelle­mileg megfertőzött ál­doza­tok.

Mostanában sok szülő han­goztatja, hogy: „Én soha, sem­mire nem fogom rákénysze­rí­teni a gyerekeimet.” Erre csak azt lehet felelni, hogy: Nem is lesz belőlük semmi. Csak a korlátok közé szorított, követ­kezetes szigorral nevelt gyerek válik teljes értékű tagjává a tár­sadalomnak. A rendre, fegye­lemre szoktatás, a napi köte­lezettségek teljesítése közben átélt apró szenvedések idővel kellő kitartást alakítanak ki ben­ne. Növelik az edzettségét, a lelki ellenálló képességét. Az átélt szenvedések hatására nem csak okosabbak, hanem bölcseb­bek is lesznek. Az iskolai tan­anyaggal együtt elsajátítják az élet tudományát is. A mai agyondemok­rati­zált társadalom­ban nagyon veszélyes fiatalnak lenni. Ahol min­dent szabad, ott a fiatal, tapasztalatlan lélek ha­mar elbotlik, könnyen elront­hat­ja az életét. Minél nagyobb a sza­badság, an­nál nagyobb a felelős­ség is.

Ha nem tanítjuk meg őket beillesz­kedni az élet rendjébe, akkor az is­ko­lapadból kikerülve az első munka­helyi vagy magánéleti konfliktusnál össze­om­lanak. Mivel nincsenek tisz­tában az élet értelmével, világunk rej­tett össze­függései­vel, és a teherbíró képességük sem meg­felelő, hamar fel­adják a küz­delmet. A csalódások, a sorscsapások hatására dep­resszióssá, alkoholistává, ká­­bítószer-él­vezővé, vagy súlyosabb eset­ben ön­gyil­­kossá válnak. A későbbiek során azon­ban eddig sem fognak el­jutni, mi­vel a régi, jól bevált nevelési elvre vissza­térő szülők élet­képes gye­rekei bulldó­zerként fogják leseperni a „pályáról” az elkényeztetett mamla­szo­kat, a sok ön­állótlan „mama kedven­cét”. Az ily mó­don kiselejtező­dött gyerekek még egy darabig elvegetálnak a szülői ház­ban, de amint ez a védőernyő megszű­nik fe­lettük, nyomtalanul eltűnnek a társa­da­lom süllyesztőjében. Grace Kelly[10] sze­rint: „Egyetlen szülői nevelés sem le­het olyan kemény, mint maga az élet.”

 

Boldogságkeresés

 

Mindenkiben él a vágy, hogy boldog legyen, de csak kevesen érik el ezt a hőn áhított állapotot. Az emberek többsége élete végéig hiába várja, hogy berepüljön az ablakán a „boldogság kék madara”. Boldogtalanságukért szinte minden esetben a környezetüket okolják, és eszükbe sem jut, hogy magukban keressék a hibát. A bajok gyökere azonban több­nyire bennünk van, és csak kisebb részben tehető felelőssé érte a kor, amelybe születtünk. A boldogság ugyanis szubjektív érzés, ezért elsősorban nem a külső körülményektől függ, hanem az események és a lehetőségek megítélésétől. Sokan vannak, akik kellő mértékben birtokolják a földi javakat, sőt még hatalommal is rendelkeznek embertársaik felett, mégsem boldogok. Mások viszont szerényen élnek, bőven kijut nekik az élet nehézségeiből is, mégis elégedettek. Nem attól leszünk boldogok, ha többre törünk, hanem ha a meglevőt élvezzük. A bol­dogság titka, hogy igényeinket a lehetőségeinkhez kell igazítani.

Aki sokat szenvedett, egész életén át szűkölködött, annak ez nem jelent problémát, mert a sors által kínált legapróbb ajándéknak is örülni tud. Akit viszont elkényeztetett az élet, annak semmi sem elég, bármit kap, örökké elégedetlen marad. A végén már maga sem tudja, hogy mit kívánjon, elfásul, elveszti az örömök iránti fogékonyságát. A pénz tehát nem boldogít. A kulturált életmód kialakításához, a komfortérzés eléréséhez szükséges ugyan, de ezen túlmenőleg már nem képes fokozni az örömünket és a megelégedettségünket. A sok pénz és a nagy jómód egy idő után csömört okoz, és kiégéshez, lelki meghasonláshoz vezet.

Azokra sem vár boldogság, akik beleszülettek a ­jómódba, mivel a nagy anyagi biztonság unalommal jár. A belső értékek nélküli jólét szükségszerűen egy­hangúságba, céltalan­ságba, az élet értelmetlenségének ér­zésé­be tor­kollik. Aki fáradozás, erő­fe­szí­tés, szenvedés nélkül jut va­gyon­hoz, ranghoz, hely­zetét nem sok­ra becsüli. Többnyire unott, el­bizakodott, szeszélyes, elvisel­he­tetlen fajankóvá válik, és ha a sors lerántja róla a jólét dí­szes leplét, előtűnik torz, vissza­ta­szí­tó jelleme.

Az elkényeztetett fiatalok semmiért sem éreznek fele­lős­séget, semmit sem várnak el maguktól, és nem tudnak mit kezdeni ön­ma­gukkal. Úgy ér­zik, hogy nem fontosak senkinek, nekik sem fon­tos semmi, és az egész éle­tük üres, tartal­matlan dolgok ismétlő­dé­se. Ami­kor a fásult­ság, a ha­tártalan una­lom már szinte fizi­kai fájdalmat okoz ne­kik, a szokatlanság má­mo­rá­ba mene­külnek. Az egyhangú­ság elű­zésének vágyától hajtva csa­patokba verődnek, és kóbor­lá­sa­ik során egyetlen cél vezeti őket, hogy valami tilosat tegye­nek. Kalandos lopásokkal pró­bálják felpezsdíteni az életüket, de ha jobb ötletük nincs, akkor megrongálják az utcai auto­ma­tákat, tönkreteszik a telefon­fül­kéket, vagy összetörik az őri­zet­lenül hagyott gépkocsikat. Min­­den értelmes magyarázat nél­kül belekötnek ember­társaikba, és idős, beteg járó­ke­lőket vernek össze, csupán una­lomból. Köz­ben bárgyú vi­gyor­ral biztatják egymást a korábban rájuk rakódott civilizációs máz maradéktalan lekopta­tá­sára. Egy idő után azonban ezt sem tartják elég érdekesnek, és különböző ajzószerekkel pró­bálják feldobni, színe­sebbé ten­ni az életüket. Ehhez egyre erősebb narkotikumokat hasz­nálnak, míg végül unalomból, egy kábítószeres túladagolás folytán meghalnak.

A bandába verődés másik oka, hogy misztikus húrt pen­dít meg a fiatalokban. Korunk hi­tetlen társadalma már semmi jelentőséget sem tulajdonít a mítoszoknak, pedig a mitológia civilizációnk kútfője. A fejlődő lélek igény­li a mesét, a hősi elbeszélé­se­ket, mert ezekből me­rít mintát ma­gának. Miután a mo­dern vi­lágban nem találják meg a mitologikus kellékeket, ban­dákba tömörülnek, ahol van vezető, vannak rituálék, be­ava­­tási szertartások. A kevés­bé bát­­rak hazug, felelőtlen já­té­kokat űznek. A tár­sa­dal­mat já­ték­szer­ként kezelők cso­port­jába több­nyire szer­telen, kis­szerű lányok tartoznak. Nincs egyéniségük, nin­csenek célja­ik, és nin­csenek gátlásaik. Az életet úgy tekin­tik, mint egy nagy játszótér, ahol követ­kez­mé­nyek nélkül kedvük­re ki­tom­bol­hat­ják magukat. Romlottak, élős­di módjára élnek a pusz­títás részeg mámorában. Ha valaki nem elég elővigyázatos, és tar­tósan összeköti velük az életét, biztos lehet benne, hogy a sor­sa katasztrófába torkollik. Ne­ve­lés hiá­nyában ugyanis ezek­ből a lányokból teljes mér­ték­ben hiány­zik az erkölcsi érzék, az emberi tartás. A jel­lem, a be­csület, a szavahi­hető­ség szá­mukra isme­retlen fogalmak.

A számtalan riasztó példa ellenére ma még sokan attól boldogtalanok, hogy nincs elég pénzük, úgy érzik jóval többet érdemelnének. Ez még akkor is így van, ha valójában nagyon is meg­fizetik a munkájukat, te­hát semmi okuk sincs panasz­ra. Elégedetlenségük valódi oka inkább az irigység. Folyton má­sokhoz hasonlítják a jövedel­müket, és képtelenek elviselni, ha valaki többet keres náluk. Az ilyen emberek nem látják be, hogy ha nem vagyunk egy­formák képességeinket és adott­ságainkat illetően, akkor miért legyünk egyenlők vagyoni hely­zetünk szempontjából. A kö­zös­ség, amelyben élünk, csu­pán jog- és esélyegyenlőséget teremthet; a társadalmi rang, valamint az anyagi hely­zet az egyén képességeitől, és az erőfeszítéseitől függ. Aki nem töri magát, azt egyetlen demokratikus társadalom sem teheti gaz­daggá vagy híressé, csak a lehetőséget adja meg, hogy ezt az álla­potot nemre, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül elérhesse. Az unifor­mi­zálás, a vagyoni helyzet terén is megnyilvánuló egyenlősdi nem viszi előre a társa­dalom fejlődését, a letűnt kommunista rendszerek már bebizonyították, hogy az anyagi javak szét­osztásának ez a módja sehová sem vezet.

Az emberek többsége azon­ban ezt képtelen belátni, ezért a boldogság legáltalánosabb akadálya a telhetetlenség. Ha megkapjuk mindazt, amit aka­runk, egy darabig úszunk a bol­dogságban. Később meg­szok­juk új helyzetünket, és még többre vágyunk. Nem vesszük észre, hogy vágyaink folyto­nos kielégítésével fokozzuk azokat. Így sohasem találunk nyugalmat, soha nem leszünk boldogok. Szel­lemünk ébre­dése le tudná ugyan állítani ezt a folyamatot, de az örökös hajszában egy perc időt sem tudunk szentelni önmagunkra, nincs időnk a befelé fordulásra. A legtöbb ember számára csak anyagi szükséglet létezik, ami az elért eredményekkel szaporodik. Az életkörülményeknek tehát nincs közük a boldogsághoz. Szerzéssel azért sem kaparinthatjuk meg magunknak a boldogságot, mert egy idő után elveszítjük érdeklődésünket a megszerzett dolgok iránt. Ez az oka annak is, hogy a jóléti társadalmakban élők semmivel sem boldogabbak, mint a szegény országokban tengődők.

Az anyagiak okozta boldogtalanság gyakori oka még, hogy az emberek túl gyorsan, és túl sokat akarnak. A siker árát azonban nem tudják, és nem is akarják megfizetni. E nélkül pedig nem érhető el tar­tós siker, és a jövedel­münk za­vartalan élvezetéhez szükséges lel­ki nyugalom. Eb­ben a világban a törekvő, am­biciózus fiatalok sem lehetnek boldogok. A feje tetejére állt civilizációnkban hiába kész va­­laki a küzdelemre, nincs mód­ja arra, hogy megszenvedjen a sike­rért. Harcolni sem lehet már sem­miért. Nincs mit szétverni, mert az általános értékválság következté­ben a XX. század végére magától szétmál­lott min­den. Nincs olyan ér­­ték­rend, ami ellen lázadni le­het­ne. Az egész társadalomban nincs egyet­len tabu sem, amit le kellene rombolni. Tu­lajdon­kép­pen min­­dent sza­bad. Bár­mit meg­te­he­tünk, senkit sem bot­­rán­koz­ta­tunk meg vele külö­nö­­­seb­­ben. A rengeteg lehetőség, a túl nagy szabadság következ­tében min­den értékét veszti. Ha semmi­ért nem kell megküzde­ni, ak­kor semminek sincs sú­lya, becsülete. Ilyen körül­mé­nyek között az élet kihívásaira adott válaszok mindennek nevez­hetők, csak sorstragédiának nem. Napjainkban, ha egy ti­né­d­zsert csa­lódás ér, kicseréli mo­­biltelefonjá­nak előlapját na­rancs­sárgára, és kész. A lázadó fia­talt ma már csak az külön­böz­teti meg a többiektől, hogy más-­­más előlapot használ a disz­­kó­ban, az érettségi vizsgán, és a válóperes tárgyalásán.

Manapság már kevés olyan dolog van, amiért érdemes lenne áldozatot vállalni, az igaz értékek lassan kivesznek körülöttünk. Ezt azonban nem szívesen vesszük tudomásul, ezért görcsösen belekapaszkodunk a bol­dogság elérhetőségének képzetébe. Tudati fejlődésünk jelenlegi szintjén ugyanis életünk értelmét a boldogságban látjuk, ezért mindent megteszünk azért, hogy részünk legyen benne. Van viszont a boldogságnak egy fontos előfeltétele, az egészség. A beteg embernek ugyanis a lelkiállapota is megváltozik, és elveszíti az élet szépségeire való nyitottságát. Az örömszerző és örö­möket befogadó képesség csökkenése nem csupán testi, hanem lelki betegségek (pl. depresszió, neurózis, negatív önértékelés vagy tartós reménytelenségérzés) esetén is előfordulhat. Ez csak oly módon akadályozható meg, hogy minden ember számára biztosítani kell az egészséghez való jogot, és a lehetőséget az egészséges életmód megvalósítására.

Ugyancsak komoly akadálya a boldogságnak a magá­nyosság. A magányos embernek nincs kivel megosztani a bánatát, és vele sem osztja meg senki az örömét. Az ember társas lény, szüksége van valakire, aki meghallgatja a prob­lémáit, segít feloldani a konfliktusokat, akire támaszkodhat a bajban, aki taná­csokkal látja el, és erősíti benne a jövőbe, illetve az önmagába vetett hitet. Az életben gyakran vannak nehéz pillanatok, melyek komoly lelki válsághoz vezethetnek, ha nincs az ember mellett egy okos, intelligens, megértő társ, aki néhány vigasztaló szóval eltereli a figyelmünket a bajokról, és új erőt önt belénk az életben vívott harcunk továbbfolytatásához. A legnehezebb helyzeteket is át lehet vészelni, amennyiben valakivel megosztjuk a bánatunkat, de a kis gond is hatalmassá duzzad, ha magunkban ápolgatjuk, nevelgetjük. A megfelelő társ megtalálását azonban mind nehezebbé teszi a társasági élet fokozatos megszűnése, a kap­csolatteremtési készség hiánya. Ennek oka, hogy az embereket valósággal agyonnyomják a gondok. Hovatovább a beszél­getésről is leszoknak, és mindenki begubózik a bajával. Különösen nálunk aggasztó ez a probléma. Amíg az Egyesült Államokban a népesség 21%-a él egyedül, Magyarországon az egyedülállók aránya elérte a 30%-ot.

Főleg fiatal korban elengedhetetlen feltétele a boldogságnak a szerelem, és a szerelem beteljesedésének igénye. Ezen a területen azonban még nagyobb fokú az elégedetlenség, mint az anyagi javak megszerzése terén. Sokan életük végéig sem találják meg az igényeiknek megfelelő társat, és ennek legtöbbször az az oka, hogy túl magasra állították a mércét. Nincsenek tisztában önmagukkal, a saját értékeikkel, ezért mind az anyagiak, mind az érzelmek terén olyan irreális igé­nyekkel lépnek fel, amelyeket a környezetük, az a közeg, amelybe beleillenek, nem tud kielégíteni. Emiatt önmagukat fosztják meg a boldogságtól, csupán azért, mert képességeiket és adottságaikat képtelenek kellő kritikával szemlélni.

Az önkritika hiányának tudható be kudarcot vallott kap­csolataink megítélése is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hibát a másikban keressük, holott minden egyes ballépé­sünkért mi magunk vagyunk a felelősek. Akár mi fordulunk el a másiktól, akár tőlünk fordulnak el, egyaránt mi vétettünk. Amennyiben mi szakítjuk meg a kapcsolatot, akkor a vétkünk abból fakad, hogy nem voltunk elég körültekintőek partnerünk megválasztásánál. Csalódásunk oka, hogy nem fordítottunk elég időt és energiát arra, hogy a leendő társun­kat megismerjük, vagyis felületesen döntöttünk. Ha a partne­rünk fordul el tőlünk, akkor még nagyobb a vétkünk, mivel nem igyekeztünk felnőni hozzá, így kénytelen volt csalódni bennünk.

A szerelmek mulandóságának másik oka az önzés. Senki sem ismeri be, de valójában magunkat szeretjük a másikban. Legszívesebben soha nem engednénk ki kedvesünket ölelő karjaink közül, és ha mégis elmegy úgy érezzük, hogy kitépett szívünket viszi magával. Féltékenységünk azt diktálja, hogy partnerünk testestül-lelkestül a miénk, a mi birtokunk, élvezeti tárgyunk, amihez másnak semmi köze. Önző szeretetünkkel szinte megfojtjuk a másikat. Nem vagyunk tisztában azzal az univerzális igazsággal, hogy minél nagyobb szabadságot adunk valakinek, annál inkább a miénk; és minél görcsösebben kapaszkodunk belé, annál jobban el akar szakadni tőlünk. Ahol nem maradt ajtó a kapcsolatban, ahol csak falak meredeznek, ott rabnak érzi magát a szeretett lény. Sokan zokogva panaszkodnak, hogy: „Minde­nemet odaadtam neki, mégis elhagyott!” Arra azonban nem gondolnak, hogy a legfontosabbat, a szabadságot nem adták meg neki. Bármennyire is szerették partnerüket, ketrecben érezte magát, és ez az érzés megmérgezte a szerelmet. A tartós kapcsolat titka akár szerelemben, akár barátságban: Tudj ­kötni, de oldani is!

Sok ember pocsékolja el az életét várakozással is, mert azt hiszi, hogy majd egyszer eljön a nagy „Boldogság”. Eközben nem veszi észre a sok apró örömöt, amellyel az élet folyamatosan megajándékozza. Nem használja ki, nem becsüli semmire az élet kis örömeit, mert mindig a nagyra vár. Eköz­ben elszáll az élete, és csak késő öregkorára döbben rá, hogy elfelejtett élni. Egész életében délibábo­kat kergetett, képtelen volt a realitások talajára ereszkedni.

Az álmodozáson, a nagyravágyáson és a felületességen kívül a megfelelő társ megtalálásának nem egyszer komoly akadálya még, hogy sokan nem tudnak bensőséges emberi kapcsolatokat teremteni, vagy képtelenek a már meghódított partnert megtartani. Számos esetben ez arra vezethető vissza, hogy az illetőben nem fejlődött ki kellő mértékben az önzet­lenség és a szeretetadás képessége, ami gyakran párosul azzal a negatív tulajdonsággal, hogy elfogadni sem tudja mások őszinte ragaszkodását. Szeretni csak az az ember képes, aki elő­zőleg sokat szenvedett. Erre szokták mondani, hogy a bol­dogságra születni kell, vagyis az előző életeinkben meg kell érte szenvedni. Teljes értékű boldog­ság kizárólag bensősé­ges emberi kapcsolatok során alakulhat ki, melyekben leg­alább annyi szeretetet kell adni, mint amennyit kapunk. Boldoggá tehát csak azt lehet tenni, aki hagyja magát. Ha valaki a lelke mélyén érzi, hogy nem elég érett rá, akkor ösztönösen elhárítja magától a felkínált lehetőséget, és a szenvedés útját választja.

Az esetek többségében azonban jóval egyszerűbb ok húzódik meg a kap­csolatteremtési zavarok mögött. Sokan azért nem tudnak közvetlen, meghitt viszonyt kialakítani embertársaikkal, mert a modern életvitelt követő szülők nem tanítják meg a gyermekeiket szeretni. A szeretetadás- és elfo­gadás képességét nem lehet iskolában megtanulni, ezt a családban kell megtapasztalni. Az európai kultúrkörben élők helyzetét még az is nehezíti, hogy mifelénk nem szokás a szeretetről beszélni. Egyesek szemében az érzelmek kimutatása, a kitárulkozás szemérmetlenségnek számít. Hovatovább ott tartunk, hogy már képtelenek vagyunk kimondani azt a szót, hogy szeretlek. Ezen a téren lénye­gesen jobb a helyzet Amerikában. Az óceánon túl élők már évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy a másik emberhez vezető legrövidebb út a szeretet. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a magunk köré épített láthatatlan betonfalakat leromboljuk.

Az USA fejlett társadalma azzal is tisztában van, hogy az emberi kapcsolatokban nagyon fontos szerepet tölt be az érintés. A tudomány már a múlt század végén bebizonyította, hogy az érintés az emberek számára nem csak kellemes, hanem létfontosságú. Amerikai szakértők régóta tapasztalják, hogy az intézetben élő gyerekek zöme testileg, lelkileg fejletlen, és sokukat korán elragadja a halál. Mivel a táplálkozásukban és a higiéniai viszonyokban nem találtak semmilyen hiá­nyosságot, így arra a következtetésre jutottak, hogy fejlődési rendellenességük egyetlen magyarázata a nem megfelelő érzelmi törődés, a sze­retet és az érintés hiánya. Ezeket a megállapításokat azóta számos tanulmány igazolta. Lengyel tudósok szerint: „Ugyanolyan szükségünk van az érintésre, mint a vízre és a táplálékra. Mindannyiunkban egy detektorhálózat van a bőrünk alatt, mely érzékeli a különféle érintéseket. Amikor valaki megérint bennünket, az információ eljut az agyba. Az agyunk értelmezi azt, és mosollyá, kedves megnyilvánulássá, vagy valamilyen más, barátságos gesztussá alakítja. A gyerekeknek – főleg az első években – különösen nagy szükségük van testi kontaktusra. Sajnos sok szülő csak akkor érinti meg a gyermekét, amikor öltözteti, fürdeti, eteti vagy megbünteti. Vizsgálataink viszont arra engednek következtetni, hogy azok a gyerekek, akiket ölbe vesznek, átölelnek, megpuszilnak vagy dédelgetnek egészségesebbek, fejlettebbek, értékesebbek lesznek azoknál a kicsiknél, akikkel távolságtartóan bánnak.” Az állatkísérletek is hasonló eredményre vezettek. Azok a laboratóriumi állatok, amelyeket rendszeresen simogattak, az érintést nélkülöző társaiknál lényegesen gyorsabban szaporodtak, ritkábban betegedtek meg, és jobban tűrték a stresszt.

Különösen nagy szerepe van az érintésnek a szerelemben, a szexben. A svéd Karolinska Intézet kutatóinak kimutatása szerint egymás érintése, simogatása során oxitocin hormon keletkezik a partnerek agyalapi mirigyében. A szétáradó hormon nagy megnyugvással tölti el őket. Hatására harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. A nyugalmi állapot segít elviselni a modern társadalom által kiváltott stresszhelyzeteket is. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy akik ideális szexuális életet élnek, vagyis nagy hangsúlyt fektetnek az elő- és utójátékra, hosszabb életűek. Érdekes megállapítás, hogy mindezek nem vonatkoznak a futó kapcsolatokra. Ez esetben az oxitocintermelést valószínűleg a kalanddal, szexuális kicsapongással járó izgalmak akadályozzák meg. Nem kis mértékben gátolja a folyamat kialakulását a kapkodás, a lebukástól való félelem. Az érintés mellett mind jobban terjed az ölelés. Ausztráliában az ismerősök, barátok nem kezet fognak, hanem átölelik egymást. A kézfogással ugyanis be lehet csapni a másikat, jóindulatot színlelve. Az átölelés során azonban belépünk a másik energiamezejébe, és érezzük, hogy milyen lélek lakik benne. Ha indulatosan érkezik hozzánk, az ölelés során a harag elmúlik, és a kapcsolat normális alapokon bontakozik ki.

Egyébként a különféle masszázsok varázslatos hatását is jórészt a fokozott oxitocintermelés váltja ki. A vele járó bódulat, megnyugvás csak kis részben tudható be a vérkeringés fokozódásának. A kellemes érzés fő oka, hogy az érintés, simogatás hatására képződő hormonok elárasztják az egész testünket. Aki kénytelen ezt nélkülözni, annál olyan nagyfokú hormonhiány lép fel, hogy szinte könyörög azért, hogy legalább a kezét megérintsék. Ez a probléma főleg idős korban jelentkezik, amikor az emberek már kénytelenek nélkülözni a szexet. Persze az érintésnek, a gyengédségnek ebben a korban sem kellene elmaradnia, de ma még a legtöbb ember képzeletében a szex, és a simogatás azonos fogalomkörbe tartozik, és korukra hivatkozva elutasítják az ilyen jellegű közeledést.

Az emberi összetartozás érzésének kialakításában az érintésnél is nagyobb szerepe van az ölelésnek. A hozzánk közel állók szeretetteljes átölelése nem csak érzelmeink kifejezését szolgálja, hanem komoly ezoterikus kihatása is van. A szoros testi érintkezés következtében a két ember aurája szinte összeolvad, ami azzal a következménnyel jár, hogy bioenergiát adnak át egymásnak. Kiegyenlítődnek az aurájukban fellelhető hiányok és feleslegek, mindegyikük azt kapja a másiktól, amire szüksége van. Ez már néhány percnyi ölelkezés után is olyan mély megnyugvást okoz, és az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami más módon nem érhető el. Ne szégyelljük tehát átölelni szeretteinket, mert ezzel nem csak velük teszünk jót, hanem önmagunkkal is. Szexuális partnerek esetén is ajánlatos a gyakori spontán ölelkezés, mivel semmi sem szilárdítja jobban a kap­csolatot, mint szeretetünk kinyilvánításának ez a legemberibb és legtermészetesebb módja.

Sorsdöntő jelentősége van az ölelésnek életünk első fél órájában. Ezért felsírása után a babát azonnal tegyük az anya testére. Ettől a születés traumáját átélt csecsemő megnyug­szik, és olyan szoros kötődés alakul ki anya és gyermeke között, ami egész életre szólóan meghatározza a viszonyt közöttük. Az apák is jól teszik, ha minél előbb magukhoz ölelik újszülött gyermeküket, mert később a leggondosabb neveléssel, törődéssel sem tudják annyira elmélyíteni a kap­csolatot vele, mint a születést követő órákban ezzel az egy­szerű gesztussal.

Kevesen tudják, hogy az intenzív szeretet is hatást gyakorol a másik ember aurájára. Ha nagyon szeretünk valakit, akkor a belőlünk kiáradó mentális és érzelmi sugarak körbeveszik a féltett lényt. Ezek az energiahullámok „védőbur­kot” képeznek az aurája körül, így a külső káros hatások kevésbé képesek ártani neki. Szerelmesek között ez a külső burok összeolvad, szinte egymás aurájában élnek. A határtalan szeretet óvó hatása távolról is érvényesül. Akit a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló jótékony sugarakkal nagy távol­ságból is képesek vagyunk körülvenni. Hosszabb együttélés, a kapcsolat elmélyülése esetén energianyalábok alakulnak ki a partnerek között, amelyek hosszan elnyúló láthatatlan szalagként kötik össze az aurájukat, bárhol vannak is.

Az emberi aura létezéséről, és mentális befolyásolhatóságáról legmeggyőzőbb módon Árvai Attila: Paranorma című könyve számol be. Részlet egy Tibor nevű olvasó leveléből: Képes vagyok látni az aurát, sőt még a fák, növények energiaburkait is. Talán sokan csodálkoznak rajta, de a kövek és különféle élettelen tárgyak körül is látható egy bizonyos energiamező, bár kétségtelen, hogy a legérdekesebb energiaburok az embert veszi körül. Pl. ha valaki dühös és agresszív, az aurája vörös színűre változik, kisebb lesz, sőt szinte pulzál. Ezzel szemben azokból, akik nyugodtak, halványzöld, ködszerű, finom energiamező árad ki. Minél nyugodtabb valaki, vagy minél erősebben koncentrál valamire, annál jobban növekszik az aurája, és gyakran a színe is változik. E különös képességem jóvoltából néha meglepő dolgokat tapasztalok. Amikor két ember intenzíven veszekedett egymással láttam amint aurájuk valósággal rátapadt a másikéra, mintha „lopni” akart volna belőle, hol az egyik, hol a másik. A két energiamező sötétvörös színben táncolt, és szinte verekedtek egymással.

Ennél is érdekesebb a szerelmespárok aurája. Óriási különbség van az egymást szívből szeretők, és az érdekből együtt levők energiaburka között. Szívből jövő vonzalom és kölcsönös szeretet esetén a partnerek aurája szinte összeolvad. Ilyenkor a közös energiamező mérete sokszor tízszerese annak, ami normál körülmények között körülveszi az embert. Úgyszólván folyik köztük az energia, mintha egymást töltenék fel folyamatosan. Közben mindenféle színekben pompázik a közös energiamező. Egészen másként fest a helyzet ott, ahol csak színlelik az érzelmeket. Tapasztalataim szerint a nők igazi mesterei az érzelmek megjátszásának. Az aurájukon azonban nem képesek uralkodni, ami elárulja valódi érzelmeiket. Egy alkalommal pl. azt láttam, hogy a látszatra vonzalmat színlelő hölgy aurája külön burokban volt, sokkal kisebben és sötétebben, mint a partneréé. A mellette ülő férfi aurája megpróbálta „bekapni” a nő energiaburkát, ő azonban nem engedte, mintha bezárkózott volna a kis „barlang­jába”. A férfi aurája hiába próbálta bekebelezni, érzelmileg meghódítani, a nő mentálisan, tudat alatt ellenállt. A látszólag bizalmas viszony ellenére a két energiamező egyál­talán nem olvadt össze, sőt élesen elhatárolódtak egymástól. Miközben tovább „turbékoltak” a padon, a férfi energiája beáramlott a nő mezejébe. A szimpátia azonban továbbra sem volt kölcsönös, így ez a próbálkozás azzal végződött, hogy a férfi energiaszintje megcsappant, a nőé pedig megerő­södött, majd újra bezárta energiaburkát part­nere előtt.

Az ilyen alakoskodó, álszent kapcsolatok­nak hamar vége lenne, ha az embe­rek látnák egymás auráját. Az előbbi, látszatharmónián alapuló érdekkapcsolatnak is legalább egy boldogtalan áldozata lesz. Sokan vannak, akik anyagi érdekből egy életen át szerelmet hazudnak, és eltorlaszolják magukat életük párjától. Mennyire boldogabb lenne az em­beriség, ha az őszinteség természetes élet­vitel lenne, és nem az érdek, hanem pozitív ösztönök, és tiszta érzelmek irányítanák éle­tünket minden téren. Az évmilliókon át kifi­nomodott ösztöneinkre támaszkodva sokkal emberibbé tehetnénk a világunkat, és nem lenne ennyi boldogtalan ember körülöttünk.

Egyébként a jövőben mindnyájan szert teszünk erre a képességre, mindenki látni fogja a másik auráját. Ez rendkívüli mértékben elősegíti majd a minden­napi életben való bol­dogulásunkat is. Ránézésre meg tudjuk álla­pítani, hogy kivel „hányadán állunk”. Auránk színe, kisugárzásának intenzitása elsősorban nem a szóban forgó ügytől függ, hanem a hitállapottól, amellyel a kapcsolatban részt veszünk. Így világosan megmutatkozik a fölény vagy kisebbrendű­ségi érzés, a támadó illetve védekező reflex, vagy az, hogy önzés illetve kooperá­ciós hajlandóság él-e bennünk az adott személlyel kapcsolatban. Az auramező egyértelműen és könyörtelen őszinteséggel jeleníti meg állapotunkat, érzelmi és önértékelési pozíciónkat, szándékunk minőségét.

A természetközeli, ösztönös viselkedés te­hát szintén elengedhetetlen feltétele a bol­dogságnak. Lényeges előfeltétel még az élet szépségeire való nyitottság, mert mint tudjuk a bol­dogság sok esetben apró örömökből tevődik össze. Aki nem képes meglátni kör­nyezete és a természet által kínált apró, hét­köznapi csodákat, az sohasem lesz boldog. A boldogság elérésének legegyszerűbb módja a pillanatba való belefeledkezés. Amíg külön­böző dolgok nyugtalanítják lelkünket, figyel­münk folyton elkalandozik. Ha nem tudjuk megragadni a pillanatot, ha folyton más örö­mök után kutatunk, elrohan mellettünk az élet. Amikor tudatában vagyunk a jelen pilla­nat fontosságának, akkor nincsenek gondo­latok, megszűnik az idő, Isten országában találjuk magunkat. Modern világunkban azon­ban a pillanat élvezetét lehetetlenné teszi a rohanás. Az emberek egyre gyorsabban érkeznek arra a helyre, ahol egyre kevesebb időt töltenek el.

Az önmagukat megelégedettnek valló em­berek között is nagyon kevés az, aki töké­letesen boldog. A kiteljesedett boldog­ság­hoz ugyanis az önmegtartóztatáson ke­resz­tül vezet az út, és korunk szexuális sza­badossága gyakran útját állja a ma­radéktalan boldogság elérésének. Ma már a fiatalok a fokozatosan javuló szo­ciális körül­mények következtében biológiai­lag jóval korábban válnak éretté, szexuális kifejlett­ségük hama­rabb következik be, mint évszá­zadokkal ez­előtt. Ezzel szemben a tár­sa­dalmi hasz­nos­ság és elismertség korhatára az ellenkező irányba tolódott el, ami azt je­lenti, hogy a szexuálisan érett ifjak­nak leg­alább egy év­tizedet kellene várniuk ahhoz, hogy kellő eg­zisztenciális hátteret tudjanak bizto­sítani a kulturált körül­mények között foly­tatható ne­mi élethez, és a családalapítás anyagi alap­jainak a megteremtéséhez. Ehhez azon­ban a legtöbb fiatalnak nincs türelme, és a jelen­legi divathullám sem kedvez a kiváró élet­módnak. Emiatt sokan túl korán vetik be­le magukat a nemi életbe, ami számtalan egyéb veszélyen kívül (pl. különböző be­teg­ségek, nem kívánt terhesség) lelki ki­üre­se­déshez, kiégéshez vezet. A szexuális kap­cso­latteremtés ugyanis nem csupán testi érint­kezés, hanem lelki és szellemi azonosulás. Amennyiben ennek a követelménynek nem tesz eleget a kapcsolat, akkor ez a biológiai folyamat lealacsonyul az állatvilág szintjére, és lélek nélküli közösülés lesz belőle. Ehhez viszont nem muszáj embernek lenni, a nemi vágyak ösztönszerű kiélésére az állat is képes. Sok esetben azonban még ezt a szintet sem éri el az ily módon végzett aktus, mert az állatok közötti párzást legalább a faj­fenntartás ösztöne motiválja.

A kiteljesedett kapcsolathoz a nemi érettségen kívül elengedhetetlenül szükséges a szellemi érettség is. Ráadásul a szellemi megállapodottság bekövetkezése nem kor kérdése, hanem egyénenként változó. A 18. életév, vagyis a nagykorúság elérése még nem jelent automatikusan szellemi érettséget is. A fiatalok zöménél a felnőtté válás jóval később szokott bekövetkezni, és ezt nem lehet felelőtlen cselekedetekkel gyorsítani. A sietség, az élet habzsolásának vágya megfoszt bennünket a szerelem teljes átélésétől, attól az élménytől, amely a legtöbb boldogságot képes nyújtani az életben. A kíváncsiság, a felnőttek utánzása ezen a téren sem ajánlatos, mivel ugyanolyan csömört okoz, mint a korai dohányzás, vagy az italozás. A szellemileg éretlen ember a szexben nem a bol­dogságot, az együttes kiteljesedést keresi, hanem a kielégülést, aminek elengedhetetlen következ­ménye a csalódás, a kiábrándultság. A szex nem abból áll, hogy bemászunk az ágyba, „rugózunk” néhányat, és túl vagyunk rajta. Itt nincs értelme rekordot dönteni. A szexuális boldogság nem az aktusok és a partnerek számától függ, hanem az érzelmek mélységétől. A szerelemben a számoknak nincs jelentőségük.

Maradéktalan boldogságra csak a testileg és szellemileg egyaránt érett ­ember képes. A szellemileg is kiteljesedett partnerek tud­ják csak végigjárni az utat, amely egy­más egyé­niségének a felfedezésétől a teljes elfogadásáig ve­zet. Ebben az esetben a partnerek egyi­ké­nek sem lesz már fenn­tar­tása a másikkal szem­ben, így örö­müket fogják lelni a test­i sze­re­lemben is. A szexuális kap­cso­latot csak ak­kor szabad elkez­de­ni, amikor a sze­­re­lem beteljese­dé­sé­nek a vágya tel­jesen termé­szetessé válik mind­két fél számá­ra, hogy sem­mi se ve­szé­lyeztesse a bol­dog­ságot. Ha két ember iga­zán szereti egymást, ha lelkileg is össze­tar­toznak, ak­kor megérzik egymás rez­düléseit, és feloldód­nak a gátlások, szoron­gá­sok, fé­lel­­mek. A szerelem tehát hu­ma­nizálja, esztétikussá vará­zsol­ja a szexualitást, így megóvja a part­nereket az érzelem nélküli fi­zi­­kai érintkezés által kiváltott trau­­mától. A szerelem az udvarlástól, az elfogadáson át a beteljesülésig több szakaszra oszlik, amit nem érdemes átugorni. A taoista életszemlélet szerint: „Az utat is élvezni kell, nem csak a célt.”

A felvilágosult emberek más szemmel nézik az életet. A kispolgári gondolkodásmód távol áll tőlük. Ezek az emberek csak akkor válnak boldoggá, ha hozzájuk illő társra lelnek. Ezekben a kapcsolatokban a házaspár nem egymás ellen él, és nem birtokol, hanem szoros szellemi szövetséget alkot egymás támogatására. Ahol a férfi nem egy megunt és zsörtölődő robotgéppel él együtt, nem ingyen cselédként kezeli a feleségét, az asszony pedig nem házi zsarnok­ként tűri férjét, keserűen melen­get­ve kielégítetlen vágyait. Nem gaz­dasági és jogi kényszer, nem az elszenvedett sérelmek által hajtott törlesztési vágy, hanem örömteli barátság fűzi őket egy­máshoz. Igazi szövetség, amely nem szűkül le rájuk, hanem kiter­jed mindenkire.

 

Az igaz boldogsághoz azonban még ennél is több kell. Ma már nem divat a szexuális önmeg­tartóztatás, a szüzesség, de nők esetében a tökéletes boldogság ér­zését gyakran beárnyékolja a házasság előtti nemi élet, a nagy „Ő” előtti felelőtlen kapcsolatok tudata. Nem egy asszony pana­szolta már el pszichológusának, hogy mennyire bántja, hogy nem a férjéhez fűződik az az élménye, amely minden nő életének alap­vető, so­ha el nem felejtett mo­men­tuma. Minél nagyobb a sze­relem, minél nagyobb a boldog­ság, annál fá­jóbb a tudat, hogy a szüzes­sé­gü­ket érdemtelenre pa­za­rolták, és nem annak adták ma­gu­kat teljes egé­szében, akit a vilá­gon a leg­jobban szeretnek. Ezt az érzést egy fiatalasszony nagyon talál­óan így fogalmazta meg: „Most nem tudok mást nyúj­tani a fér­jemnek – akit pedig halálosan szeretek –, mint a korábbi partnereimnek, akikkel csak kísérle­tez­tem.” A szerelem önzet­lenné teszi az embert, így magunknál is fontosabb lesz a másik öröme, érdeke, boldog­sá­ga. A szere­lem totalitásigénye következtében tár­sunknak mindent és mindenünket szeretnénk odaadni. Aki azonban a legfőbb értékét korábban méltatlanra pazarolta, az élete hőn szeretett párjának valóban nem adhat mást, mint amit az bármely nőtől meg­kaphat.

Gyakran előfordul az is, hogy egy fiatal lány csak azért adja oda magát a partnerének, mert a követelődzésnek engedve így szeretné őt maga mellett tudni. „Lefekvéssel” azonban nem lehet egy fiút sem megtartani, a zsarolással kikényszerített nemi kapcsolat csak futó viszonyt eredményez. Ráadásul a könnyen megkapható lányok értéke devalválódik, egy önmagára valamit is adó férfi nem köti életét egy kézről-kézre adott könnyűvérű nőhöz. A legtöbb férfi egyáltalán nem válogatós, amíg kalandot keres, de mindjárt igényessé válik, ha a leendő felesége kiválasztásáról van szó. Sajnos a fiatal lányok többsége erre túl későn döbben rá, akkor, amikor az eltékozolt évek alatt kergetett álomkép szertefoszlik, vagy amikor a megtalált „igazinak” már nem tudja azt nyújtani, amit szeretne. A szerelem az emberi életnek olyan kivételes adománya, bol­dogságforrása, amely természetszerűleg igényli a férfi és a nő totális egymásra találását, fenntartás nélküli elfogadását, és énjük tökéletes egybeolvadását. Nem érdemes tehát elaprózni magunkat, mivel teljes értékű kap­csolatra csak teljes értékű partner tarthat igényt.

Legalább ennyire lehetetlen a kapcsolat megszilárdítása gyermekvállalással. Gyakran hallani azt a téves felfogást, hogy majd „minden jóra fordul, ha megjön a gyerek”. A kötelék megerősítésére, vagy egy rossz házasság fenn­tartására azonban teljesen alkalmatlan a gyermekvállalás. Az utódok neve­lése szilárd bázist igényel, ez a vállalkozás még a boldog házasságban élők számára is megpróbáltatást jelent. Az olyan házasság, mely a gyermekáldás előtt is válságban volt, később még nagyobb krízisbe jut. A gyerek csak tetézi az amúgy is meglevő bajokat.

A korán kezdett szex nem oldja meg a szeretetéhségből eredő problémákat sem. A fiatal lányok egy része ugyanis a sivár családi életből, az otthontalanságból menekül a sze­re­lembe. A szexuális partner azonban nem képes pótolni a szülői szeretetet, így a következmény nem megnyugvás, hanem egy újabb csalódás lesz. A modern, előítéletektől mentes élet könnyebbé teszi a nemi élet elkezdését, de meggondolandó, hogy érdemes-e élni ezzel a lehetőséggel. A túlzott szabadság veszélyei ugyanis a szexben csúcsosodnak ki, és ezekkel még felnőttkorban is nehéz megküzdeni. Nem cél­szerű tehát gyerekfejjel olyan veszedelmeknek kitenni magunkat, melyeknek következményei egész életünkön át kísértenek minket.

Tovább tetézi a bajt, ha valaki ebben a korban gyermekszülésre is vállal­kozik. Az anyaszerepre éretlen nő ugyanis gyakran beleragad a lánykorába. Miután még nem élte ki magát, nem szórakozott eleget, továbbra is őrzi a függet­lenségét, hajtja a kalandvágy. Tinédzser éveit taposva az is természetes, hogy továbbra is szép és kívánatos akar ­maradni. Félti az alakját, csak magára gondol, képtelen megélni az önzetlen, gondoskodó anya szerepét. Az ilyen nő vagy másokra bízza a gyerekét, vagy úgy hordozza magával min­denhová, mint valami koloncot. Meggondolatlan, elhamar­kodott lépésével szánandó sorsra kárhoztatta gyermekét. Ugyanakkor ő sem boldog, mert már nem teheti azt, amit akar. Gyermekét kelléknek szülte azért, hogy a partnerét megtart­hassa vele. Müller Péter szavaival élve, nem embert hozott a világra, hanem egy ütőkártyát, vesztes szerelmi partijához. Mivel nem nőtt fel a feladathoz, így a gyermekét játék babának tekinti, eleven hajas babának, akivel szórakozni lehet. Miután számításai nem váltak be, hamar rájön, hogy csak a gondjait szaporította. Ekkor már nem is bánná, ha kicsi­nye eltűnne a világ színpadáról, és élhetné tovább a korábbi szabad, független életét. Erre azonban nincs mód, így a továbbiakban képzeletben éli meg a fiatalságát, a korával járó elszalasztott élményeket. Ez azután azzal a következményekkel jár, hogy végképp beleragad a serdülőkor időszakába. Később sem tudja felvállalni mindenkori önmagát, belefeledkezik egy álomvilágba. Az idő múlásával ezekből a nőkből lesznek a festett hajú, felvarrt arcbőrű, műmellű „csitrik”. Egyébként az élet más téren is tele van ilyen „leragadt” emberekkel. Túl korán vágnak bele egy feladatba, vagy megriadnak a változástól, a folyamatos átalakulástól, és éretlen kamaszok maradnak.

 

Az élet bonyolultsága folytán nem mindenkinek adatik meg a teljes körű boldogság. Az egészséges emberek között is sokan vannak, akiknek elhivatottságuknál fogva eleve le kell mondaniuk a nemi élet által nyújtott örömökről, mert pl. az egyház szolgálatába lépnek. Ez esetben a szexuális vágy kiélését egy magasabb rendű érzés, Isten szolgálatának a vágya pótolja, amely képes felülemelkedni a testi örömök által nyújtott boldogságon. Az egyedüllétnek van még egy különleges esete is, amikor valaki azért magányos, mivel nem talál magának azonos tudati szinten álló társat, de az embe­riség jelenlegi fej­lettségi szintjén ez a veszély ma még kevés embert fenyeget. A munkájuk mellett elkötelezettek is gyakran lemondanak a magánélet által kínált boldogságról, mert azt tartják, hogy a teljesítmény feltétele a magány. A család ugyanis kötelezettségekkel jár, így inkább megfosztják magukat az általa nyújtott örömöktől és vállalják az egye­düllét keserveit, mivel a szabad, kötetlen cselek­vésnek, a küldetés maradéktalan teljesítésének ez az egyetlen módja. Amikor a királyi pompának hátat fordított Buddha az erdőben megtudta, hogy a felesége gyermeket szült, csak annyit mondott, hogy „bilincs született”.

Az egyedüllétnek tehát van egy hallatlanul nagy előnye: a függetlenség. Sokan ezt akkora kincsnek tartják, ami önmagában felér a boldogsággal. Timár Katalin szerint: „A boldogság a függetlenség mélyén rejlik. Igaz, hogy ezt a függetlenséget a függés mindenfajta változatának kell megelőznie, hogy benne minden ellentétében megmutatkozhasson a magányosság pozitív volta. A kapcsolatok tapasztalatai tehát mégiscsak elengedhetetlenek. Végig kell járni unt társulások, súrlódások, félelmek, elvesztések útját, hogy velejéig kitapasztaljuk, ez sem az igazi. Égnünk kell a szenvedélyek kohójában, hogy rájöjjünk, a boldogság nem itt lakik. Tűrnünk kell anyagi kifosztottságot, és tornyosuló jólétet, hogy belássuk, mindennek semmi köze sincs a boldogsághoz. Csak amikor minden kötelék elszakadt, minden érzelmi örvény elsimult, minden vihar elült, amikor tökéletesen kiábrándult, elhagyatott az ember, akkor kezd felfényleni a boldogság. Itt kezdődik a magányosság varázslata. Az ember nem valamitől boldog, ahogyan hiszi. A boldogságnak nincs anyagi vagy érzelmi feltétele. Önmagából való, és önmagától teljes.”

A független embereknek a boldogságról alkotott fogalmuk is rendhagyó. Számukra az jelenti az igazi örömöt, amikor a munkájuk során koncentráltan foglalkoznak egy maguk által választott tevékenységgel, és ezalatt olyan önfe­ledt állapotba kerülnek, amelyben elveszti jelentőségét az idő, a tér, és valósággal eggyé válnak azzal, amit csinálnak. Ebből az átlagember számára is levonható az a tanulság, hogy aki a feladatát teljes odaadással végzi, az maga is teljessé, egésszé és megelégedetté válhat. Az alábbi anekdota minden magyarázatnál frappánsabban fejezi ki ezt a folyamatot. Egy szellemi útkereső csoport megkérdezte az őket oktató Zen-mestertől: Hogyan tudja az ember elérni a nyugalmat, az elégedettséget, a boldogságot? A mester válasza így szólt: „Ha ülök, akkor ülök; ha állok, akkor állok; amikor eszek, akkor eszek.” Hiszen mindnyájan ezt tesszük, mégsem találjuk meg a belső nyugalmunkat! – válaszolták a tanítványok. Ez azért van – mondta a mester –, mert amikor ültök, arra gondoltok, hogy fel kellene állni; ha álltok, már majdnem futásnak eredtek; és amikor futtok, már az evésen jár az eszetek; amikor pedig esztek, azon tűnődtök, mi volt tegnap és mi lesz holnap. Sosem vagytok ott, ahol vagytok, ez a baj!

Aki úgy végzi a munkáját, hogy szinte „istentiszteletté” emeli, közelebb kerül a boldogsághoz. Ennek módja, hogy fegyelmezetten, koncentráltan, elmélyülten és alázattal kell ellátni feladatunkat. Semmilyen kártékony érzés nem vehet rajtunk erőt, ha az adott feladatra koncentrálunk. Nem az a lényeg, hogy munkánkat siker koronázza, még kevésbé az, hogy elnyerjük méltó jutalmunkat. Lelki nyugalmunk, boldogságunk szempontjából az a fontos, hogy amibe belekezdünk, azt tökéletesen és szeretettel csináljuk. Aki csak a sikerre, a jutalomra kacsingat, az boldogtalan marad. Az életművészethez érdeknélküliségre és összpontosításra van szükség. Aki művész akar lenni, annak el kell veszítenie magát a műben.

Az előbbi példán túl­me­nően a hatalom is jár­hat egyedül­léttel. Ez nem egyenlő a magánnyal. A ma­gány ugyanis a kapcso­latteremtési képesség hiá­nyából fakad. A hatalom­mal bíró emberek nem ma­gányosak, sőt sokszor talp­­nyalók és haszonlesők ha­da nyüzsög körülöttük. Emiatt még az is előfor­dulhat, hogy az ilyen em­ber vágyik a ma­gányra. Egyedül­létüket a hasonló kaliberű társ hiánya okoz­za. Néha metafi­zikai okok­ra vezet­hető vissza az egye­düllét. Vannak, akik az át­lagnál intenzívebben em­lé­keznek a túlvilágra, ahonnan érkeztek. Tudatalattijukban felidéződik egy nagyszerű, esz­ményi világ, ami a jelenlegi valós világhoz egyáltalán nem hasonlít. Maguk­kal hozzák odaátról a tökéletes partner, a saját duállelkük képét is, és nem tudnak megalkudni a szürke valósággal, ami a fizi­kai síkon körül­veszi őket. Így hiába keresik, nem találják a pár­jukat. Bárki jön eléjük, képtelenek megnősülni, vagy férj­hez menni. Együtt élnek az aszt­rálsík­ról magukkal hozott ideáljukkal, és fizikai síkon egyedül maradnak. Ezek az emberek többnyire az élet más területén sem találják helyüket a Földön, és alig várják, hogy ismét visszakerüljenek az igazi otthonukba.

A boldogtalanságnak vannak mélyen gyökerező, az előző életeinkből származó okai is. Ezek közül nem túl gyakori, de igen jellemző tünetekkel jár a tunyaság. A lusta, henyélő lelkek inkarnációik során gyakran megismétlik előző életüket, ha az békés és nyugalmas volt. Ezt oly módon teszik, hogy vala­mely közösség zárt világát választják életterüknek, amely megvédi őket a valóságos világgal való ütközéstől. Nem akarnak elmerülni az élet örvényében, ezért egy erős háttér­országra támaszkodva kivonják magukat a társadalmi fejlődést szolgáló erőfeszítések alól. Egy idő után azonban megbánják a döntésüket, látván, hogy elvesztegetik idejüket. Ez a belátás viszont tudati szinten nem képes megnyilvánulni, az érintettek csupán annyit éreznek, hogy állandóan valami küzdelem folyik bennük. Zavartalan életük ellenére nem iga­zán bol­dogok, mert a lélek lelkiismeret formájában állan­dóan nyugtalanítja őket. Más lehetőség híján ugyanis így próbálja meg rávenni az egyént vegetáló életmódjának feladására, a fejlődést elősegítő nehézségek vállalására.

A boldogtalanok táborának legfeltűnőbb típusa a mazochista. Érzelmi vonalon mindenkit, így önmagát is kínozza. Sóvárog a barátok után, de elmarja őket magától. Mindig olyasmi után fut, amit nem kaphat meg. Ha mégis megkapja, már nem érdekli tovább a dolog. Nem tudja megbecsülni az élet ajándékát. Szomjazza a szeretetet, de önzése érzelmi vákuumot teremt körülötte. Tulajdonképpen érzelmi csodára van beállítva, de azt mindig kívülről, égi kegyelemként várja, mialatt mindent megtesz, hogy a csoda sohase férkőzhessen hozzá. Született boldogtalan ember, aki szenved a magányosságtól.

[

Jelentős mértékben hátráltatja a boldogság elérését a kor is, amelyben élünk. Mindnyájan érez­zük, hogy világunk vészjóslóan elmé­lyülő krízisben van, ami kül­ső és belső tünetekben egyaránt megnyil­vánul. A válság külső jelei, hogy a modern technika az iparilag fej­lett országokban egyre elviselhe­tet­le­nebb mérté­kű kör­nye­zet­szennye­zést okoz, ami már a klíma teljes össze­omlásával, a természet tönkr­e­tételé­vel fenye­get. Naponta kö­zel 50 növény- és állatfaj hal ki, és a fák esztelen irtása kö­vet­kez­tében évente 130 ezer négy­zet­ki­lométer­nyi erdőt irtanak ki vi­lág­szerte. Ez annyi, mint Né­met­or­szág, Belgi­um és Hollan­dia összes erdőterülete. Ez a módszeres ter­mészetcsonkítás el­sősorban Dél-­Amerikában, fő­leg Brazíliában zaj­lik. Az Ama­zonas menti er­dők két­harmadát már ki­vágták. A Sao Paulo áll­amban található trópusi erdők 1845-ben csak­nem 20 millió hektárnyi terül­e­tet foglaltak el. Mára 750 ezer hektár maradt belőle.[11] Mellesleg az itt élő trópusi növény és állatfajok 90%-a sehol nem található meg a Földön. Az indonéz szigetvilágban és Afriká­ban zajló pusztítást is figye­lembe véve évente 12 millió hektár erdőt irtanak ki a világon anélkül, hogy pótolnák. Madagaszkáron az erdőknek már a 90%-a pusztult el, Kalifor­niá­ban pedig az eredeti vörösfenyő-állomány 90%-át irtották ki. Ha ilyen ütemben folytatódik az er­dő­pusztítás, 10 éven belül a ma­radék is eltűnik.

Ná­lunk sem jobb a helyzet. A va­lamikori er­dőknek ma már csak a töredéke van meg az Al­földön. Az ember megjelenése előtt a Kárpát-me­dence terüle­té­nek 90%-át borí­totta erdő. Még a Honfoglalás ide­jén, va­gyis 1100 évvel ezelőtt is 60% volt az erdőterület Ma­gyaror­szágot. Ma ez az érték 18%. Ez a szint Európában a leg­ala­csonyabb. (Az Európai Unió korábbi tagállamaiban ez az arány 24%, míg Finnor­szág­ban 76%. Még a szomszédos Szlo­vá­kia is 45% erdőál­lo­mánnyal ren­delkezik.) Az erdőirtás a lakott települések környékén volt a legintenzívebb. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a levegő szennye­zettsége a legtöbb nagyvárosban már oly mértékű, hogy belégzése közvetlen veszélyt je­lent az egészségre.

Ennek ellenére tovább folyik a természet pusztítása és a motorizáció növelése, holott minden egyes fa 14 ember oxigénszükségletét képes megtermelni, és minden újonnan forgalomba kerülő rob­banó­motoros gépkocsi 800 em­­ber számára elegendő oxigént fo­gyaszt el. Az egész világra ki­ha­tó atmosz­férarongálás felbe­csü­lése ér­dekében érdemes meg­jegyezni, hogy jelenleg 806 mil­lió személygép­kocsit és kisteherautót tartanak üzem­ben szerte a vi­lágon, és számuk évente 26 mil­lióval növekedik[12]. Ebből 135 mil­lió az Egyesült Államok, 56 millió Japán és 45 millió Német­ország útjait rója. (Nem 26 milliót gyártanak, ha­nem ennyi a növe­ke­­dés. Az évente előállított 56 mil­lió[13] sze­mély­­gépkocsiból 30 millió szol­gál a leselej­tezett autók pótlá­sára, és 26 millió a szaporulat.[14] Az el­adási sta­­tisztika pedig mere­de­ken ível fel­felé.) Egy vi­lág­banki ta­nulmány szerint 2020-ra az uta­kat ellepő gép­kocsik szá­ma több mint 1,5 mil­li­árdra emelkedik. A mo­tor­ke­rék­­pá­rokkal együtt 1,8 mil­­liárd robbanómotoros jármű­re számíthatunk. Eb­ben nin­cse­nek benne a ha­szon­gép­­­jár­művek, a mun­ka­gépek és az oxigén­fo­gyasz­­tásban élen járó repü­lő­gépek. Ez utóbbi hatását sokan hajlamosak alá­be­csül­ni, pedig a Földön na­pon­­ta 85 000-szer emel­ked­nek ma­­gas­ba utas- és teher­szál­lító re­pülő­gépek, ame­lyek évente 1 milliárd utast és több millió tonna árut szál­lítanak. Csupán az euró­pai nemzetközi hajófor­ga­lom évente 23 millió tonna kén-dioxidot és 3,3 millió tonna nitrogén-oxi­dot juttat a lég­kör­be.

A jelenlegi 1 milliárd gép­­­jármű és a katonai-, va­la­mint sportre­pülő­gépekkel együtt több mint 1 millió légi jármű által kibocsátott füstgázok veszélyességét növeli, hogy közvetlenül a sztratoszférát szennyezik. Itt a szén-dioxid hő­visszaverő hatása sokkal nagyobb, mint talajközelben. Az olcsó fapa­dos járatok szaporodása tovább fokozta a légszennyezést. (Csupán a Budapest – New York já­raton, egyetlen út alatt 50 tonna folyé­kony üzemanyagot éget el a repü­lőgép hajtóműve.) A ki­engedett forró szénhid­ro­gének a levegő oxi­génjével ke­veredve szén-dioxi­dot, szén-monoxidot és kén-di­oxidot alkot­nak. Egy tanul­mány sze­rint 2050-re az Egyesült Ki­rály­ság üveg­ház­hatást oko­zó gáz­kibocsátá­sá­nak 75%-a a repülés­ből származik. Javulás hosszú távon sem várható, mert a világ repü­lő­terein a forgalom 12 évente meg­két­szereződik.

A repülőgépeknél is nagyobb mértékben szennyezik a környezetet a kereskedelmi hajóflották. A nagy teherhajók és óceánjárók ugyanis dízelolaj helyett a finomítók legolcsóbb és legnagyobb kátránytartalmú fűtőolaját tankolják, és nem rendelkeznek semmilyen füstszűrővel. A hajók kén-dioxid- és koromkibocsátása sokszorosa a szárazföldi közlekedésben megengedett értékeknek. A 16 legnagyobb teherhajó annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint 1 milliárd autó. Miközben a gépkocsigyártókat egyre szigorúbb szabályok ösztönzik alacsony károsanyag-kibocsátó modellek kifejlesztésére, a világtengereken ma is ugyanolyan olajfaló és koromokádó monstrumok cirkálnak, mint húsz évvel ezelőtt.

Globális méretekben a levegő­szennye­­zett­ség vezetett a savas esők kialaku­lásához, az eddig még nem tapasztalt mértékű aszály­hoz, és az ózonréteg fo­kozatos szétfosz­lásához. Nem kis rész­ben a kaotikus klimatikus viszonyok­nak tudható be a fej­lődő országok meg­­­állíthatatlan elszegé­nye­dése, amit to­vább súlyosbít a túlnépesedés. Ennek kö­­vetkeztében a világon minden he­te­dik, ember éhezik. Sta­tisztikai felmé­rések szerint évente több mint 30 mil­lióan halnak éhen, vagy pusztulnak el a hi­ányos táp­lálkozásból eredő beteg­ségek követ­kez­tében, és egyharmaduk gyerek. A megmen­té­sükhöz annyi pénz is ele­gen­dő lenne, amennyit je­len­leg a gazdag orszá­gok­ban kutya- és macs­kaeledelre köl­te­nek. Megdöb­bentően nagy az éhe­zők száma is. A FAO ki­mutatásai sze­rint je­len­leg 1 milliárd alultáplált em­ber él a fejlődő orszá­gokban, és a szá­muk egyre nő. Az éhezés határmezs­gyéjén 2 milliárd em­ber él. Ők elegen­dő mennyiségű éle­lemhez jutnak ugyan, de táplálkozásuk egyol­da­lú. Oly kevés vitamint és ás­vány­­anyagot tartalmaz, hogy a hiány­beteg­ségek bármikor meg­tá­madhatják a szer­vezetüket. Közülük 140 millió gye­rek­nek azért van látás­za­vara, mert A-vita­minhiányban szen­ved­nek. Haitin az éhín­ség már oly mértékű, hogy az em­berek agyagból sütött kek­sszel csil­la­pítják az éhségüket. Nehogy azt higgyük, hogy ez helyzet bennün­ket nem érint. A leg­újabb kutatások sze­rint már az Euró­pai Unióban is 80 millió ember éhezik, köz­­­tük 20 millió gyerek.

 

Még válságosabbá teszi a helyzetet a fegyverkezési haj­sza, az értelmetlen he­lyi háborúk szaporodása. Csupán a II. világháborút követő úgymond „bé­ke­időben” 150 helyi háború tört ki vi­lágszerte, amelyben 20 millió em­ber vesztette életét. Az ily módon ke­let­ke­zett vesztesé­get jól érzékelteti, hogy csak a boszniai háborúban 200 ezer ember halt meg, 4 millió embert szám­űztek az otthonából, az anyagi kár pe­dig meghaladta az 5 mil­li­árd dollárt. Ennél is na­gyobb volt az áldozatok szá­­ma Ru­an­dában, ahol 1 mil­lió em­bert mészá­rol­tak le a törzsi vil­longások so­rán, és 130 ez­ret tartóz­tat­tak le nép­irtás vád­já­val. Az or­szág szin­te min­den la­ko­sa gyil­kos vagy ál­do­zat volt. Ez esetben a bű­nö­sök fele­lősségre vo­ná­sa sem le­het­séges, mert olyan so­kan van­nak, hogy a bíró­sági pe­rek le­foly­tatása 100 évig tarta­na. 2003-ban 30 or­szág 2,3 milliárd lakosa vett részt va­la­milyen fegy­ve­res kon­flik­tus­ban. Vi­lágszerte 300 ezer gyer­mek­katona harcol kü­lön­böző há­borúkban. Jelenleg a világ or­szá­gai közel 100 mil­lió dollárt köl­tenek fegy­verekre, órán­ként. Így nem csoda, hogy el­ural­ko­dott az erőszak, a bűnözés a Földön. Az 1980-as évek­ben az egyéni bűnö­zők, a maffiaszerű fegy­veres ban­dák, és a kü­lön­bö­ző dik­ta­túrák több embert üldöz­tek, kínoztak és gyil­koltak meg, mint amennyit a tör­ténelem folyamán összesen.

Mindenütt romlik a közbiz­ton­ság, a fegyveres bűncselekmé­nyek mindennapossá válnak, a külön­böző terrorszervezetek és a maffia már nem csak a gazdasági szférá­ba, hanem a politikába is beépült. A kábító­szer-élvezet meg­­­állít­ha­tatlanul terjed, nyo­má­ban a fiatal­korú bűnözés, a pros­­ti­tú­ció, az AIDS, és a családok fel­bom­lá­sa. (Csupán az Egyes­ült Államok­ban évente 40 milliárd dollárt költenek dro­gokra.) Mi már ott tar­tunk, hogy egy 9 éves kis­fiút he­roin-túlada­go­lással szál­­lítot­tak kór­­ház­ba. A 4 éves kis­öccse pe­dig mód­­szer­tani be­mu­tatót tartott a rend­őrök­nek. A bűnözés mérté­ké­re jel­­lemző, hogy csupán az USA-ban minden 22. perc­ben meg­­­­gyil­kol­nak, min­den 47. má­sod­perc­ben ki­rabol­­nak, és min­den 28. másod­perc­ben ­­foko­za­tosan elsze­gé­nye­dő álla­mok­­ban még rosszabb a hely­zet, mert eb­ben a régió­ban egyre na­gyobb szerepet ját­szik a meg­élhetési bű­nözés is. Nem meg­­lepő az a sta­tisztikai kimu­tatás, hogy a volt szo­­cialista országokban az el­múlt 3 év alatt oly mértékben nőtt a bűn­cselekmények száma, mint Nyugat-Európában 15 év alatt. En­nek láttán nem véletlenül szü­letett az a keserű megállapítás, hogy: „Az Úr kőbe véste a szeretet igéit, és az emberek most ezekkel a kövekkel verik agyon egymást.”

Újabban azokat is kirabolják, akik egész nap otthon ülnek. A minap egy agyfúrt társaság tiszt­viselő orgánumú tagja telefonon felhívott egy idős há­zaspárt, és ellentmondást nem tűrő hang­nem­ben fel­szólította őket, hogy fá­rad­janak be a társadalom­biz­tosí­tási pénz­tár­ba, hogy aláírják a nyug­díjemelé­sük­kel kapcsola­tos irato­kat. Sze­gények nem tud­ták, hogy az infláció mérté­ké­vel ará­nyos nyugdíj­emelést nem kell kü­lön igé­nyelni, mert ez auto­ma­tiku­san jár. Csekély kis járan­dó­ságukat féltve fel­ke­rekedtek, és ahogy kí­ván­ták, be­mentek a Hivatalba. Ott derült ki, hogy hiá­ba fá­radtak be. A cél a ki­moz­­­dí­tásuk volt, mert mire ha­za­értek, kira­bol­ták a la­kásu­kat. Minden moz­dítható hol­mit el­vit­tek. A szél­há­mos­sághoz azonban ész is kell, és az új generáció színvo­nal­romlása ebben a szak­má­ban is érez­teti hatását. He­lyette a nyers erőszak jött di­vatba.

Az előző korok betörői még nagy hangsúlyt fektet­tek a szakmai tudás­ra. Tar­tóz­kodtak az erőszaktól, ezért napo­kig figyelték a házat, lakóinak szoká­sait, és füzér­nyi álkulcsot gyár­tottak a feltűnésmentes bejutás érde­kében. Nap­jainkban azon­ban a brutalitás oly mér­téket ért el, hogy már az sem érdekli a betörőket, ha otthon van a la­kás tulaj­donosa. Amennyiben szüksé­gük van a kisze­melt értékekre, berúgják az ajtót, a tulajdonost egyetlen csapással agyon­ütik, és kifosztva a lakást villámgyor­san távoznak. Tanúkat nem hagynak hátra, és abban bíznak, hogy hamarabb elhagyják a helyszínt, mint ahogy a rendőrség kiérkezik. Az autótol­va­jok sem bajlódnak már a gép­kocsik fel­törésével. Megvárják, amíg a kiszemelt autó tulajdonosa beül a jár­művébe. Ekkor a tolva­jok egyike a kocsi elé áll, a másik pedig a szélvédőn keresz­tül pisz­tolyt fog a tulajdonosra. Ezután ki­rángatják a szerencsétlen kár­val­lottat a ko­csiból, majd elhaj­tanak vele. Enn­ek az ak­ciónak a sikerét is a meglepetés­szerű tá­ma­dás segíti elő. Mire az áldo­zat fel­ocsú­dik a sokkos állapotból, a rablók messze járnak. Az igazi kétség­beesés azonban ak­kor lesz úrrá rajta, amikor megtudja, hogy a biztosító nem hajlandó meg­té­ríteni a kárt. Hiába a lopáskárokra is kiterjedő mé­regdrága kiegészítő biztosítás, a szabály­zat elő­írja, hogy: „Az indítókulcs gyújtás­kap­csolóba hagyása kizárja a biztosító fele­lősségét.”

Ha elszámítják magukat, az sem tra­gédia. A bűnözőknek ugyanis jo­ga­ik vannak. Miközben ők szem­reb­benés nélkül halomra gyilkolnak ár­tatlan em­be­reket, a törvény tiltja, hogy a rendőr megfogja a betörő kar­ját, mert ez táma­dás­nak minősül. Még a nevét sem lehet meg­említeni, mert ezt is tiltja a jog. Ki sem hallgat­hatják őket, amíg az ügy­védjük meg nem ér­ke­zik. Ha az ügy­véd elég ügyes, a vádlottat a szo­ciá­lis körül­mé­nyeire hivatkozó blab­la alapján fel­men­tik. Amennyi­ben a bíró­ság „hát­rá­nyos hely­ze­tük” ellenére még­­is ki­szab né­hány év börtön­bün­tetést rab­ló­gyil­kos­sá­gért, ak­kor sem esnek két­ségbe. A de­mok­ratikus or­szá­gok börtö­neiben köz­ponti fű­téses kétsze­mé­lyes cel­lák, hi­deg-me­leg vizes zuha­nyo­zó, na­pi há­romszori étkezés, jól fel­sze­relt kondi­te­rem, társalgó, könyv­­tár és színes televízió várja az el­ítélteket. (So­kan azon­ban ezt is keveslik. Az Egyesült Álla­mok­ban egy elítélt be­perelte a Salt Lake megyei bör­tönt, hogy a zu­hanytálcák nem alkalmasak für­­désre, mert túl csúszósak. A bíró­sá­gon azzal érvelt, hogy a hideg-me­leg vizes zuhany pad­ló­jának síkossá­ga kimeríti a kegyetlen bánásmód, és a külön­leges büntetés fogalmát. A bíró­ság azzal utasította el a kere­se­tet, hogy a zuhanytálcák csú­szós­­sága min­den nap koc­káz­tatja a szabadlábon levő lakos­ság testi épségét is.)

A művészi hajlamú széplelkeknek műtermet bocsátanak a rendel­kezé­sükre, hogy kiélhessék alkotói vá­gyaikat. A hiányos iskolázottságúak befejezhetik a tanulmányaikat is, bár ehhez többnyire nem fűlik a foguk. Szívesen jár­nak azonban a „nehéz fiúk isko­lájába”, ahol többszörösen vissza­eső, profi bűnözők oktat­ják őket a „szakma” rejtelmeire. Így mi­re szabadulnak biztosítva van a szak­képzett utánpótlás is. Ma már dol­gozniuk sem kell, hiszen a becsületes embereknek sincs munká­juk. Ennek ellenére gyak­ran szabad­ságra mehetnek, sőt ha egy kis meg­bánást szín­lelnek, szabadon engedik őket, és csak éjszakára kell bemen­niük a bör­tönbe. Ter­mésze­te­sen meleg va­cso­rá­val várják őket, mert kint, ab­ban a cudar világ­ban biztosan meg­éheztek. Nem kell gon­dos­kod­niuk a szállásról, az étke­zés­ről és egyéb rezsi­költségek elő­te­­remtéséről. Mind­ezt az állam fi­­zeti, többek között az áldo­zatok zsebéből. A több­szö­rö­sen visszaeső, megrögzött bű­nözők sem szakadnak el a külvilágtól, szervezetüket, ér­de­kelt­sé­geiket a börtönből is zavartalanul irá­nyíthatják. Eh­hez régebben még meg kellett vesztegetniük a börtönőröket, hogy szabadon fogadhassák bűntársaikat. Ma már erre sincs szükség, mivel a jelenlegi rendelkezések lehe­tővé teszik, hogy az elítéltek a börtönbe is magukkal vigyék a mobiltelefonjukat.

Néhány éve már a szexet sem kell nélkülözniük az elítélteknek. Számos európai országban lehetőség van arra, hogy a rabok egy elkülönített szobában házaséletet éljenek. Havonta egyszer a házastárs családostól is meglátogathatja az elítéltet. Ilyenkor együtt étkezhet­nek, tévézhetnek. Gondot csak az okoz, hogy közben ki vigyázzon a gyere­kekre. A túlterhelt börtönőrök ugyan­is gyermekmeg­őrzést nem vállalnak. Szanatóriumszerű állapotokra utal, hogy a Fülöp-szigeteken végrehajtott börtönrazzia során csaknem 120 da­rab nagyképernyős televízió került elő a cellákból. Az igazgató azért rendel­te el a kutatást, mert gyanúsan magas volt a börtön villanyszámlája. Az őrök egy sereg DVD-lejátszót, HiFi-tor­nyot és mobiltelefont is elkoboztak. Emellett ráakadtak 900 fegyverre, kard­ra, machetere, késre és több száz éles lőszer­re. Az engedékenység világre­kordját egy kolumbiai börtön állította fel, ahol a szigorú őrizet ellenére 511 örömlányt találtak. Ezenkívül rábuk­kan­tak egy magánszaunára, több ki­sebb szeszfőzdére, számos fegyverre, számtalan mobiltelefonra, és ölebként tartott rotweilerekre. A felügyeleti hatóság arra is fényt derített, hogy ebbe a „börtönbe” csak protekcióval lehetett bejutni.

Az angol börtönökben is aranyéletük van a raboknak. Az elítéltek egész nap a szobájukban heverésznek, és ágyban reggelizhetnek. Műholdas televíziót néznek, több tucat csatornával, és ingyen telefonálhatnak. Nagyvonalú zsebpénzt kapnak, amit a szó­rakoztatásukra becsem­pé­szett prostituáltakra költenek. A kábítószer-kereskedők is gyakori vendégei a fegyin­téze­tek­nek. Ilyen körülmények között a rabok egyáltalán nem gondolnak szökésre. Az egyik börtönben kicserélték a rácsokat. Ez alatt napokig szabaddá váltak az ablakok. Egyetlen rab sem használta ki a kínálkozó lehetőséget, sen­ki sem szökött meg. Az ango­lokon is túltettek a své­dek, akik Karib-tengeri kéjutazásra küldték a bűnözőket, hátha ettől megjavulnak.

Nálunk is van olyan EU-kompatibilis börtön, ahol a pad­­lófűtéses cellák mindegyike zuhanyfülkével van ellát­va. Még a magánzárkában is van színes televízió. A könyv­t­ár, a színes tévé és egyéb szórakozási lehetőségek mellett két focipálya áll a rabok rendelkezésére. A környéken lakók, a rezsiköltségüket fizetni nem tudók azért fohász­kodnak, hogy bejuthassanak ebbe a luxusbörtönbe. Ezért a magán­vállalkozásban épült börtönért az állam évente kétezer millió forint bérleti díjat fizet. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy tele vannak a börtönök, és hogy ez az intézmény ma már senkit sem képes vissza­tartani a bűnö­zéstől. A bűnözési statisztika láttán a reform­politikusok is mind gyakrabban hangozt­atják, hogy kondi­teremmel, társalgó­val, sportpályával felszerelt büntetés-végrehajtási intéz­mé­nyeink nem börtö­nök, hanem well­ness központok, ahol nem kell dolgozni, és két bűn­cse­lekmény között ki­pihenhetik ma­gukat a „beutaltak”. A költ­ségekkel sem kell törődniük, mert a számlát az állam, illetve a tisztes­séges adófizető polgárok állják.

 

Ezek után természetes, hogy a világban tapasztalható katasztrófák ördögi lehelete beférkőzik az emberek tu­datába is, ami belső válsághoz vezet. Ennek tünetei a fé­lelem, az elidegenedés, a lelki kiüresedés, a fásultság, a depresszió vagy a növekvő ag­resszi­vi­tás. Ehhez társul még a bizalmatlanság, a bezár­kózás, a más­ság minden te­kintet­ben való elutasítása, és az ebből eredő ide­gen­gyű­lölet. Egyre több az olyan ember, aki mást mond, mint amit cse­lekszik, ami tovább fokozza az egymás iránti gya­nak­vást. Lassan már nem bízhatunk senkiben sem, nincs aki előtt a lelkünket kitárhatnánk. Ha ez így megy tovább, akkor be­teljesedik a prófécia, mely szerint: „Az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját!”. Kül­ső­ségekre figyelő, belső tartalom nél­küli ál­ságos vilá­gunk­ban rejtőzni kény­szerül minden, ami igaz, örök érték. Rohanó világunkban a pil­lantást már nem kon­tak­tusfel­vé­telre hasz­náljuk. Hideg, élett­elen szemek merednek ránk min­den­honnan. Jelentésük: Tartsd tá­vol magad tőlem!

Napjainkban olyan fogalmak szűn­nek meg, mint az adott szó, a felelős­ség­tudat, vagy az őszinte ba­rátság. Régen még méltósága volt az embernek, az életnek, ma azonban a leg­többen azt hir­detik, sőt a média is lépten-nyomon azt sugallja, hogy nincs szük­ség egye­nes beszéd­re, ne­mes, lova­gias küz­de­lemre, amelyben a képes­sé­gek méret­nek meg, és nem az al­jasság mértéke dönti el, hogy ki kere­ke­dik a másik fö­lé. Hol van­nak ma már a lo­vagi bajvívások, a „csip­ke­gal­léros” há­borúk. A XX. szá­zad háborúit lesből vagy hátul­ról tá­madó partizánok, a XXI. szá­zadi hábo­rúkat pedig ártatlan civileket robbant­gató ter­ro­ris­ták vív­ják. Az övön alu­li csa­táro­zás szo­ká­sa be­épült a min­den­napja­ink­ba is. A gát­lás­ta­lanság, a tör­te­tés és a má­so­kon átgázolás erénnyé vált. A min­den­napi életet át­szövi a tü­rel­met­lenség, az ag­resszi­vitás. Az ide­­­ges­ség, az agyon­­haj­szolt­ság, a fo­ko­zatos el­álla­tia­sodás megnyil­vá­nu­lá­sa a túl­rea­gálás is. Súg­nak ne­künk valamit, erre el­kez­­dünk or­dí­tozni. Rálép­nek a lá­­bunkra, er­re le­lök­­jük a sze­­­­ren­csétlent a villa­mos­ról. Ránk du­dál a mö­göttünk ha­­ladó, hogy szeret­ne előz­ni. Erre ke­resztbe állunk az úton, kirán­gat­juk az illetőt a kocsijá­ból, és agy­­­ba-főbe ver­­­jük.

A deviáns viselkedés mind gyako­ribb megnyil­vá­nulása lát­tán eluralko­dott a ki­szol­gálta­tottság ér­zése. Korunk em­be­re kö­nyör­telenül ki­használja a má­sik gyen­­ge­ségét, hát­rá­nyos hely­zetét vagy átme­neti küzdőkép­te­lenségét. Az adott szó már a ki­mondás pillanatában érvé­nyét veszti. A hála, az ígé­­ret teljesítése, a kö­te­le­zettség vá­llalása lassan ismer­etlen fogalmakká vál­nak. Fel­menté­sünket ko­runk divatos jelmon­data, a „valahogy él­ni kell!” mö­gé búj­va pró­báljuk meg­hozni. Sokan olyan tö­kélyre tettek szert lel­kiismeretük ily módon való nyug­tatásában, hogy már el is hi­szik, hogy ez így van rendjén. Az ér­vényesülés min­­den­napos eszkö­zévé vált a rágalom, a plety­ka, a csúsz­tatás, és a kisebb-na­gyobb ha­zugságok. A fe­lelőt­lenül ki­mondott sza­vak, a való­ság­nak meg nem felelő mon­datok sok­szor igen nagy vihart ka­var­nak a kör­nye­ze­tünk­ben, és elkerül­he­tetl­enül vissza­hat­nak ránk is. Ekkor a hazug­ságot újabb ha­zugsággal próbál­juk palástolni, míg végül teljesen elle­he­tet­lenítjük ön­magunkat. Eközben „mér­­gezett nyila­inkkal” pokollá tesszük a körülöttünk élők amúgy sem könnyű életét. Mindez elkerülhető volna, ha job­ban odafi­gyel­nénk arra, amit mon­dunk. Egy arab közmondás szerint mi­előtt bár­mit mon­danánk három kapun kell át­jutnia min­den szavunknak. Az első ka­pus ezt kérdezi: Igaz ez? A má­sodik pedig ezt: Szükséges ez? Végül a har­madik kapus ez után érdeklődik: Szív­ből jön? Ennek a szabálynak az alkal­mazásával azonban az a baj, hogy ha szigorúan betartanánk, sok ember­nek nagyon kevés mondanivalója lenne.

Hazugság, önáltatás, álszenteskedés, körmönfont önigazolás folyik mindenütt. Észre sem vesszük, hogy fonnak körbe bennünket az önmagunkról alkotott hamis képek. Beszűkült életszemléletünk következtében egyre felfuvalkodottabbá vá­lunk, senkit sem ismerünk el magunk felett. Úgy tartjuk, hogy környeze­tünk­ben mi gondolkodunk a leg­helyesebben, a mi el­kép­zelésünk a legtökéletesebb, a másik véleményét meg sem hallgatjuk. Ennek a gőgnek a valódi oka, hogy hiányzik belőlünk az ön­bizalom és az önbe­csülés. Mivel nem tudjuk elvi­sel­ni fogya­tékosságainkat, ha­mis képet festünk ön­ma­gunkról. Torz önké­pünk­höz való ragaszkodásunk során egyre jobban be­szű­kül az életszemléletünk, megfeledkezünk a körü­löt­tünk levők emberi mél­tóságáról. Nem tisztelünk többé senkit, sorozatos tapin­tatlanságainkkal a felsőbbrendűsé­gün­ket akarjuk igazolni. Ítéleteinkkel azon­ban nem saját kiválóságunkat bizonyít­juk, hanem azt áruljuk el, hogy nem is­merjük önmagunkat. Másokban ugyan­azokat a hibákat ostorozzuk, amelyeket mi is állandóan elkövetünk, felsőbb­ren­dűségünk demons­trá­lá­sával a kisebb­ren­dűségi érzésünket palástoljuk. Ahogy őszintébbek leszünk önmagunkhoz, és készségesen beismerjük saját fogyaté­kosságainkat, önismeretünket és önbe­csülé­sün­ket növeljük. Ez az önbecsülés eloszlatja kisebb­rendűségi érzésünket, és így nem lesz többé szükségünk arra, hogy fel­sőbbrendűséget színleljünk.

Ahhoz, hogy igazán alázatosak le­hes­sünk, őszintén szembe kell néznünk önmagunkkal, és világosan tisztába kell jönnünk képességeinkkel és gyön­ge­ségeinkkel. Ha önérté­kelésünk őszinte, meg tud­juk becsülni önmagunkat, saját természetünknek ez a mélységes elfogadása pedig mások jobb meg­ér­té­séhez, és na­gyobb megbecsüléséhez vezet. Indít­tatva leszünk, hogy segítsünk máso­kon gond­ja­ik meg­ol­dásában, és tá­mogassuk őket képessé­geik kibontakozta­tásában. Látni fogjuk, hogy mind­nyájunkat a boldog­ság és kiteljesedés ugyan­azon vá­gya vezérel, és mindnyá­jan ugyan­azok­kal a gon­dokkal és ne­héz­ségekkel küszködünk. Ha nem va­gyunk őszin­ték önma­gunkhoz, nem tudjuk meg­becsülni ben­ső ter­mé­sze­tünket. Ezért hamis énké­pünkre hagyat­ko­zunk, hogy valakinek érezzük magunkat. Annyi­ra annak a védelme fog­lalkoztat min­ket, hogy egy idő után már csak a saját önző céljainkat tud­juk szem előtt tar­tani. Sze­mélyünk túl­zott előtérbe helyezé­sé­vel, erőszakos, pök­hen­­­di mó­don pró­bálunk ér­vé­nye­sülni, pedig nem ez a leg­haté­konyabb módja az elő­rejutásnak. A tár­sa­da­lom ugyan­is nem bika­vi­adalra szolgáló aréna, ha­nem le­hetőség céljaink meg­va­lósítására, ahol a má­sik em­­ber az egyén bol­­do­gulá­sá­nak eszköze. Ha sze­retettel fordulnánk egy­más felé, és igyekeznénk elősegíteni a másik érvé­nyesü­lé­sét, akkor mi is könnyeb­ben jutnánk előre.

A jelenlegi önző, egymással mit sem törődő viselkedésünkkel sohasem lesz a földi világból mennyország. Egy keleti anekdota szerint egyszer megkérdezték Éliás prófétától, hogy: „Mi a menny, és mi a pokol?” Éliás kézen fogta a hívőt, és egy hatalmas kastélyterembe vitte, melynek közepén egy nagy üstben finom leves főtt. A kondért körbeállták az emberek, mindnyájuk kezében egy-egy kanál. Mertek a levesből, de a kanál nyele olyan hosszú volt, hogy nem tudták a szájukhoz emelni. Ezért éhesek maradtak. Látod, mondta a próféta, ez a pokol. Aztán egy másik terembe vitte a hívőt. Ott is leves főtt, és szintén hosszú nyelű kanalakkal merték a levest az emberek. De mind­nyájan jóllaktak, mert egymást táplálták. Látod, ez a mennyország! – Mutatta mosolyogva Éliás.

A társadalom akkor fejlődik optimálisan, ha kölcsönösen segítjük egymás törekvéseit. A közös eredmény előbb-utóbb kihat az egyénre is, és annál ­nagyobb lesz a haszon, minél többen fognak össze a létrehozása érdekében. Az egymásra való figyelés és az együttműködés feltárja bennünk a munka örömét is. Ha természetünkké válik, hogy törődjünk mások­kal, minden cselekedetünknek ja­vul a minősége, és semmi sem szab határt a teljesítményünknek. Az össz­munka során megtapasztal­juk a kölcsönös megértést és megbecsülést, ami mara­dandó kielégülést nyújt számunkra, s alkotómunkára ösztönöz bennünket. Bol­dogan fogadjuk a kihívásokat, alkotókészségünk kibontako­zik mind a munkában, mind a magánéletünkben. Amennyiben önös érdekeinket háttérbe szorítva, szívvel-lélekkel együttműködünk a körülöttünk élőkkel, minden emberi kapcsolatunkat mélységes öröm és megelégedés hatja át. Nyitott hozzáállásunkból eredően felgyorsul személyiségünk fejlődése, ami azáltal is megmutatkozik, hogy pozitív energiát sugárzunk magunkból.

A mi lelki beállítottságunkat azonban az irigység és a bosszúvágy jellemzi, amit legjobban ez a tanmese érzékeltet: Kért rivális kereskedőnek az utca két oldalán, egymással szemben volt boltjuk. Naphosszat mást sem csináltak, csak ültek az ajtóban, és figyelték, hogy megy a másik üzlete. Valahányszor bement egy vevő valamelyikhez, az diadalmasan rávigyorgott a másikra. Egyik éjjel egy angyal jelent meg az egyik kereskedő álmában, és így szólt hozzá: „Isten küldött hozzád, hogy megleckéztesselek. Bármit megkapsz, amit kérsz, de tudnod kell, hogy a másik kereskedő az utca túloldalán kétszer annyit fog ka­pni ugyanabból. Gazdagsá­got kérsz? Dúsgazdag leszel, de a másik kereskedő még egyszer olyan gazdag lesz. Egészségben le­élt, hosszú élet­re vágysz? Megkapod, de a másik kereskedő még to­vább fog élni, még tökéle­te­sebb egészségben. Kaphatsz hírnevet, gyerekeket, akikre büszke lehetsz, vagy bármit, amit akarsz. De a másik ke­reskedő a dupláját fogja kap­­ni.” A boltos összerán­col­ta a hom­lokát, gondol­kodott egy per­cig, majd így felelt: „Jól van, akkor azt kívánom, hogy Is­ten vegye el a fél szemem vi­lágát.”

Az együttműködés szük­sé­­gességének hangsúlyozása a felső szintű állami vezetés fe­ladata lenne. Ám a szégyen­letes politikai iszapbirkózás, amely demokrá­cia címén je­lenleg a Parlamentben, valamint a pártokban és mé­di­á­­ban folyik, a mond­va­csinált látszat­prob­lé­mák felfújása ál­tal ger­jesztett pánik­hangulat és hisz­té­ria­keltés megza­var­ja az embe­re­ket. Ez pedig nagy baj, mert el­te­reli a figyelmü­ket a szűk kö­rű po­litikai és gazdasági klikkek ál­tal el­hall­­gatott valódi sors­kér­dé­sekről. Az elszabadult in­du­latok a fej­lődéshez szük­sé­ges nyu­­godt légkört is ve­szél­yez­te­tik. A negatív ener­giák, az ellen­sé­ges érzel­mek, a romboló ösz­tönök gá­­tolják a kibontakozást.

Ráadásul ez a helyzet egyre na­­gyobb számban teszi az ál­lam­­polgárokat fásulttá, közönyössé egy­más és az ország dolgai iránt. Betonépítményeinkbe zárva egész nap a tévé előtt üldögélünk, belefeledkezve a valóságshowk és brazil szappanoperák idillikus világába. Könnyekig meghatódunk a virágáruslányok hercegnővé válásának perspektíváin, miközben a kinti világban halomra gyilkolják egymást az emberek. Szelle­mi tompultságunk foka már olyan mértéket ért el, hogy a hírekre sem tudunk koncent­rálni. Egy nemzetközi felmé­rés szerint a nézők 70%-a alig valamire, vagy semmire sem emlékszik a hírműso­rokból. A letargia, a kiábrán­dultság már a fiataloknál is általánossá vált. Egy ameri­kai kisvárosban egy 14 éves gyerek elcsórta apja géppisz­tolyát, és az iskolában osz­tálytársaiba engedett egy so­rozatot. A kihallgatáson meg­kérdezték tőle, hogy: Miért lőttél a társaidra? A Válasz: Csak. – De hát három társadat és egy tanárt megöltél, nyolc diákot pedig megsebesítettél! A nem éppen megnyugtató válasz így hangzott: – Na és?

 

Az apátia az enyészet melegágyává válik társadalmunk minden megnyilvánulásában. Sokan nem is sejtik, hogy a közösségi tudatnak ez a defor­mációja mennyire veszélyes. A közömbösség, a nem­törő­dömség sorsunk jobbrafordulásának lehe­tetlenné tételén túlmenően elősegíti az igaz értékek rohamos pusztulását is. Miután senkit sem érdekel, hogy mi történik körülötte, a sátáni erők lassan és észrevétlenül átveszik a hatalmat mindennapi életünk felett. Ennek első megnyilvánulása, hogy az élet minden területén fokozatosan teret nyer az értéktelenség, burjánzik a színvonaltalanság. Az üzleteket elönti a sok hivalkodó kinézetű értéktelen kacat, a semmire sem jó, tiszavirág életű divatáru. A nagy ipari konszernek tulajdonosai egyre silá­nyabb tömegtermékeikkel módszere­sen leszoktatják az embereket a minőségről. A végén képmutató módon széttárják a kezüket, és azt mondják: „Mit tegyünk, ez kell nekik!” Emellett tolakodó, agresszív módon tör előre az ízléstelenség, a giccsparádé.

A szolgáltatások nívója is rohamosan csök­ken. A vállalkozókat az érdekli, hogy minél hamarabb, minél nagyobb haszonra tegyenek szert, a fogyasztók pedig kénytelenek egyre kevesebb, és alacsonyabb színvonalú szolgáltatásokkal beérni. Eközben elsikkad a minőség, az alapos és pontos munkának egyre kisebb lesz a becsülete. Az egymást gerjesztő hatások miatt az emberek lassan leszoknak a tisz­tességgel elvégzett munkáról. Ez pedig katasztrofális következményekkel járhat, mert a szakmai tisztesség és hivatástudat tartja össze a nemzetgazdaságot, és nem az államgépezet. Az előző generációk életszemléletét a: „Szegényen, de jól élünk, senkivel sem cserélünk.” – egyszerű elégedettsége jellemezte. Újbarbár utódaink már egészen más életelvet vallanak. A mai fiatalok legtöbbjére, a plázagenerációra ez a jellemzés illik: „Zsigeréig érzi a dörgést, dobja a nőjét, és csak a money-ra kattog az agya.”

Müller Péter szerint régen a mesteremberek szakrális hivatásnak tekintették a munkájukat. Komoly öntudattal tették a dolgukat, és azt gondolták, hogy amit csinálnak, az isten szolgálata. Korunkban a különféle szakmák elvesztették szakralitásukat, pénzkereseti forrássá züllöttek. Munka, meló lett belőlük. A pénzért hajtók pedig már nem tudnak szentséget vinni a tevékenységükbe, nem telik örömük a munkájukban. Csak egy cél lebeg a szemük előtt, hogy ezért a melóért mennyi pénzt tudnak leszakítani. Manapság talán az anyaság az egyetlen tevékenység, amely még nem vesztette el a szakrális indíttatást. Az anyák nem azért nevelik nagy gonddal, odaadással a gyermekeiket, hogy azok majd felnőve megjutalmazzák őt. Nem kötnek velük hallgatólagos szerződést, hogy 25 évig én tartalak el téged, utána pedig te viseled a gondomat.

A munkaviszonyban folytatott tevékenységből azonban már eltűnt az odaadás, a haszonra nem ügyelő igyekezet. Ez ugyanis nagy áldozattal jár. A kétféle munkavégzés között akkora a különbség, mint a pénzért, túlóradíjakért dolgozó ápolónő, és Teréz anya között, aki fizetség nélkül, örömmel ápolta a betegeket. Sokszor még köszönetet sem kapott érte. Önfeláldozását valahogy természetesnek tartották. Régen a szabónak senki sem köszönte meg, ha jó ruhát készített, mert ez volt a természetes. Ma meg az a természetes, ha átvernek bennünket, ha a pénzünkért bóvlit kapunk. Ennek az is oka, hogy mi is hasonló módon cselekszünk. „Hamis pénzzel” fizetünk más munkájáért, ezért azt kapjuk, amit adtunk. A mi munkánk sem ér többet annál, amit másoktól kapunk. Ez a folyamat oda vezetett, hogy össztársadalmi szinten leértékeltük magunkat, mi is csak annyit érünk, mint a munkánk.

Sajnos ezek az életünk minőségét rontó változások a kultúrát sem kerülik el. Bármerre nézünk, mindenütt a „talmi” válik uralkodóvá. Az újságokban, a képes folyóiratokban a mélyenszántó gondolatokat felváltják a felületes isme­retekkel szolgáló rövid hírek. A színes képekkel agyontarkított képre­gényszerű újságírás pletykaszintűvé zülleszti a sajtót, és könnyen emészthető, semmit érő információkhoz szoktatja az olvasót. Ezzel egyidejűleg divattá válik az élvhajhász, az erkölcstelen élet­módra való buzdítás. A gombamód szaporodó tingli­tangli lapocs­kák úgy próbálnak a piacon megkapaszkodni, hogy szisz­tematikusan lerombolják a több évezredes erkölcsi érté­keket. Tisztában vannak vele, hogy minden, ami tilos vonzó, ezért sokan nem tudnak majd ellenállni a csábításnak. Azzal már nem törődnek, hogy az apró bűnökre késztetés, a kisebb félrelépések helyeslése olyan úton indítja el a társadalmat, amelynek a vége a totális erkölcsi fertő, és az elkerülhetetlen pusztulás lesz. Egy ország megtartó ereje a becsületes mun­ká­ban, és a szilárd erkölcsökben rejlik, és most frontális támadás kezdődött nemzeti létünk alapjai ellen. Erről bárki meggyőződhet, aki hajlandó belelapozni a magyar sajtó új keletű vadhajtásaiba. A nyugati bulvár- és pletykalapo­kat majmoló szennylapok ilyen címszavakkal bombázzák olvasóikat: „Az igazi élvezet a hármasban szeretkezés” és „A testvérszerelem nem is olyan ritka”, vagy: „Az apjával is szeretkezett”. Már csak a biztatás hiányzott a cikk végé­ről, hogy: Nosza, próbáljátok ki ti is, nincs ebben semmi rossz!

A nyálas intimitástól csöpögő bulvárlapok áldatlan tevékenysége azonban nem merül ki az örök erkölcsi értékek kikezdésében, a moralitás jelentőségének aláásásában, mellette még intenzív egészségrombolást is végeznek. Gyakran bevetnek olyan jel­mondatokat, hogy: „A kö­vér­ség vonzó!” vagy: „A cu­kor nem felelős a fogszuva­sodás kialakulá­sáért”, ezért nyu­godtan együk azt, és annyit, amennyit csak aka­runk. Az egész­ségvé­de­lem­ben tájéko­zatlan olvasó ter­mészetesen örül ­ennek a biztatásnak, és úgy gondol­ja, hogy most már lelkiis­meret-furdalás nélkül ki­élheti az ösztöneit. Előbb-utóbb rá­döb­ben ugyan arra, hogy szak­mailag tá­jéko­zat­lan zugfir­ká­szok áldo­zatává vált, de ekkor már nem te­het mást, mint kétségbe­eset­ten rohan­gál egyik orvostól a mási­kig. A fajsúlytalan „limonádé” lapocs­kák gyár­tói­ra a szakmai dilettantiz­mu­s­on és a felüle­tességen kí­vül a lustaság, a trehányság is jellem­ző. Itt-ott felcsipegetett infor­mációmorzsákból élnek, fél füllel hallott megjegyzésekből sebtében cikket kanya­rítanak anélkül, hogy utánajárnának a szerzett hír helyt­állóságának. Így aki a bulvárlapokból próbálja ismereteit bővíteni, az nem csak az egészségét veszélyezteti, de könnyen nevetségessé is válhat egy művelt társaságban. Az egyik szenzációhajhász lap pl. ilyen címszóval harangozta be a cayennei bors torokfájás-csökkentő hatását: „Kicsi a bors, de használ”. Kár, hogy a cayenne-i[15] bors nem bors, hanem a chili[16] paprikához hasonló, rendkívül erős fűszerpaprika. Minden­esetre jellemző egy társadalom intelligenciaszintjére és lelki beállítottságára, hogy ez a kiadvány jelenleg a legna­gyobb példányszámban megjelenő női magazin nálunk.

Sok partnerhiányban szenvedő nő nem is sejti, hogy amikor egy tömegközlekedési járművön utazva előveszi ezeknek a sajátos sajtótermékeknek egy díszpéldányát, a körülötte álló férfiak messze­menő következtetéseket vonnak le a szellemi színvonalával kapcsolatban. Nem hiába ­tartja a közmondás, hogy: mutasd meg mit olvasol, és megmondom, ki vagy. Sajnos ez a helyzet ennél mélyrehatóbb következményekkel is járhat. Nagy veszélyt hordoz magában, hogy ezek a hevenyészett, haszontalan kiadvá­nyok fokozatosan elvonják az olvasókat az igazán ér­tékes lapoktól. Ezért ezek egy­re kisebb példány­szám­ban, és ennek következtében egyre drágábban tudnak csak megjelenni; ami az életszín­vonal csökkenése miatt előbb-utóbb előfizetőik lemorzso­lódását, és ezáltal a tönkre­menetelüket fogja ered­mé­nyezni. Ezt követően ma­rad a talmi, a kulturálat­lan­ság, az ízléstelenség, és az em­beriség vissza­süllye­dése a bar­barizmusba.

A sok reklámtól harsogó rádióban és televízióban is egyre kevesebb lehe­tőség nyí­­­lik a valódi problémák megvitatására, és az igény­telenséghez szokta­tott előfi­ze­tők egy idő után nem is hiányolják ezeket a mű­so­rokat. Sokan órák hosszat bambulnak a tévé előtt, és eszükbe sem jut, hogy léteznek tartalmasabb szórakozá­sok is. A könyvolvasás, a klasszikus remekművek kö­­te­lező olvasmánnyá degra­dá­lódtak. A kényelem, a lus­taság annyira elhatalma­so­dott rajtunk, hogy már az ol­va­sást is fárasztónak tartjuk. A fiatalok pedig már egyáltalán nem vesznek könyvet a kezükbe, vagy ha igen, nem válik javukra.

Fél évszázaddal ezelőtt a tinilányok rózsaszín pettyes borítójú romantikus lányregényeket olvastak. Aztán hosszasan ábrándoztak a királyfiról, aki egyszer majd eljön értük is fehér lovon. Manapság az „Émelyítő a vér szaga” című horror a legnépszerűbb körükben. Szinte kéjelegve olvassák, hogy „állattetemek százai lógnak ezüstkampókon, merev testükön csillog a rájuk fagyott vér. A padló síkos a vértől”. Ezt a művet a Vámpírsorozat köteteként eddig 37 országban adták ki, 30 nyelv­re fordítva. A szerző dedikálásait nálunk is tinédzserek hada várja. Az írót is meglepte, hogy a könyvének témája alapján várható felháborodás elmaradt. Egyébként a sorozat 12 kötete azt dolgozza fel, hogy egy kiskamasz vámpírrá változik, és beépül a vérszívók társadalmába. A „jó” vámpírok persze itt sem ölik meg áldozataikat, ellentétben a „rossz” oldalon állókkal, akik ellen a főhős véres csatákat vív, akár a pokolban is. Tekin­tet­tel az olvasóközönség alacsony szellemi szín­vonalára, a szerző egy­szerű tőmondatokat használ. Az igénytelen stílust már csak a ter­melékenység múlja fe­lül. A ponyvaregény­írók egyik „kiváló­sá­ga” pl. 16 év alatt 450 kötetet írt. A kiadók azzal védekeznek, hogy „erre van igény”. Az­tán álszent módon hoz­záteszik: „Aki e kö­te­tetek révén megis­mer­kedik az olvasás élmé­nyével, az később szín­vonalasabb irodalmat is kézbe vesz.” 

A színház és a mozi szintén igazodik a közízléshez, a pénztelenség és az álértékek favo­rizálása fokozatosan kiszorítja a valódi művészetet. A szépség és harmónia mint szellemi mene­dék is egyre szűkül szá­munkra. A lelki fel­üdü­lést nyújtó értékes darabokat el­söprik az értéktelen fércművek, amelyek csak úgy hem­­zsegnek a trágár sza­vaktól, az ocsmány ki­fejezésektől. A színhá­zi élet esztrádokban, zagyva avantgárdok­ban, obszcén ökörkö­dé­­sekben nyilvánul meg. A nagy ge­neráció ki­halásával eltűntek a mű­vészi életből az egyé­niségek. Az a néhány, aki még itt-ott fellel­hető sem képes érvényesülni. A médiagyáraknak ugyanis személyiség nélküli, formálható gumiemberekre, üres fejű Barbie-babákra van szüksé­gük.

 

 

Egyre színvonalta­lanabb alakításaik el-le­nére színészeink minden lehetséges alkalommal ünne­peltetik magukat. A lát­ványos öntömjé­ne­zés arra szolgál, hogy jóté­konyan elfedje a jelen­legi produkció­kat jel­lemző ürességet, a gon­dolati tartalom tel­jes hiányát. A jelen­legi kö­rülmények kö­zött egye­sek elretten­tés­ként né­­zik a kultúra számos sze­­rep­lőjének megnyilvá­nu­lásait. Azért szeretik, mert utálják, utálatuk tár­gyá­­val nem tudnak be­tel­ni. Az „Annyira rossz, hogy nézni kell!” ala­pon foly­tatott szóra­ko­zás azon­ban nem más, mint lé­lekmérgezés. A primitív megnyilvá­nu­lások beé­pülnek a tudat­alattinkba, és ész­revétlenül egyre lej­jebb húznak ben­nün­ket arra a szintre, amit kíván­csi­ságból magunk­ba fo­gadtunk.

A beszédünk is el­dur­vul. A primitív em­berek ál­tal használt szit­kok, károm­ko­dások meg­ra­gad­nak ben­nünk, és fel­in­dult ál­la­pot­ban mi is alkal­maz­ni fog­­juk őket. Szó­kin­csünk olyan dur­va sza­vakkal bővül, me­­lyek­nek hasz­­ná­lata egyéb­ként eszünk­­be sem jut­na. Ezáltal dur­vul a lel­künk is, mert a kimon­dott szó életre kel, és nem csak má­sok lel­ké­ben ver gyö­keret, ha­n­em a sajá­tunk­­ban is, és át­formál ben­nün­ket. Egy idő után megle­pőd­­­ve tapasz­tal­juk, hogy mi is hoz­zá­juk hason­ló­vá váltunk. A tudat­alatti ne­gatív progra­mo­­­­zása foly­tán a nega­tív pél­daké­pek köve­ten­­dő mintává vál­nak, és las­san az egész társa­da­lom le­süllyed az alja­embe­rek színvo­na­lá­ra. Ezek az em­be­rek le­rán­gat­nak ben­nün­ket a sa­ját szint­jük­re, be­le­ta­pos­­nak min­­ket a sár­ba, mo­csokba, Ne fe­lejtsük el, hogy nem csak mi for­máljuk a vil­ágot, ha­n­em a vil­ág is formál ben­nün­­ket. 

A filmművészet szín­­vonalcsökkenése már ott tart, hogy a keres­kedelmi televíziók né­zői közül sokan a mes­terkélt, a valós világtól elrugaszkodott reklám­betéteket tartják az esti műsor legemlékezete­sebb perceinek. A kri­ti­kusok szerint. „Van­nak köz­tük olyan fe­lejthetetlen al­kotások, melyek messze túl­élik a köztük sugárzott fil­meket; mert több időt, mun­kát és tehetséget fektettek bele, mint egy kétórás já­té­k­film­be.” A szellemi al­ko­tóerők krízishelyzetét hí­ven tükrözi korunk képző­mű­vészete. A techno­k­ra­tává fejlődött emberiség művészi ízlése riasztó szel­lemi igénytelenségről, bel­ső elsilányulásról árulko­dik. Olyan korban élünk, amikor a szépség he­lyett a rút, a torz, a bizarr és az ijesztő vált izgalmas­sá, ér­dekessé, szellemileg stimu­lálóvá, azaz stílusirány­zat­tá. A legújabb stílus az üveglapokra ra­gasz­tott marhabél. Alkotója szerint ez „híven kife­jezi az emberi szenvedést”. Egy újkori ítész szerint a jó képnek három helyen kell hatnia a közönségre: a fejben, a szívben és a gyo­morban. Hát a gyomorban biztosan hatnak korunk alkotásai, mert jól felfor­gatják. Aztán akár le is hány­hatjuk őket, ott hely­ben. Sokat nem rontunk rajtuk, mert egyébként is úgy néznek ki, mint a hányadék. A tartalmatlan, felszínes dolgok terjedése, a torz eszmény­képek el-ural­kodása, az erkölcsi ér­tékek fellazulása lassan megállíthatatlanná válik, és mindez annak tudható be, hogy sorsunk irányítását kiengedtük a kezünkből. Ha így haladunk tovább, a kultúra és a gazdaság után életünk minden szférája rothadásnak indul. Árad a szenny, a mocsok, és mind jobban átitatja az egész társadalmat.

A jövőnket illetően nem sok jót ígér, hogy ez az intellektuális mélyrepülés leginkább az ifjúságot ragadja magával, mert bennük még nem alakult ki az a szellemi igényesség, ami ösztönösen eltávolíta­ná őket a többnyire alpári stílusban előadott „hantakultúrától”, és a gyorsfogyasztásra szolgáló „hambur­gerkultúrától”. Sajnos az általuk leginkább kedvelt kulturális műfaj, a könnyűzene is igénytelenségre neveli őket. Az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek nagy zenésznemzedéke ma már nyugdíjas korú, az új nemzedék pedig nem volt képes tartani a szintet, nem tudták folytatni elődeik színvonalas zenekultú­ráját. A könnyűzene manapság nem más, mint keverőpulton létrehozott mesterséges ricsaj. A popzené­szek szintetizátorokon való bűvészkedéssel, dobgépekkel, méregdrága hang- és fényeffek­tekkel, s bő­dületes hangerővel próbálják pótolni a hiányzó tehetségüket.

Mostani zenészeink nagy bajban lenné­nek, ha kiállítanák őket a színpadra egy szál gitárral a kezükben, hogy ugyanazt a dalt játsszák el kü­lönféle elektronikus trükkök nélkül. Hamar kiderülne, hogy az agyonmanipulált dalocskáknak nincs se dallamuk, se értelmes szövegük. A kínrímekből szőtt falvédő szöveg színvonalát már csak az agyongyötört gitárból kicsikart szánalmas hangzavar múlná alul. A popzene nagyjai közül Koncz Zsuzsa miért mert kiállni a színpadra egy szál gitárkísérettel? A végén a gitár is elnémult, és ő egyedül énekelt. Nem maradt azonban teljesen kíséret nélkül, mert az egész közönség vele énekelte a „Ha én rózsa volnék” című dalt. Hol van ma már olyan dal, amely szólóban énekelve, zene nélkül is slágerré válik. A fülbemászó dallamok helyét átvette a psziche­delikus rocknak nevezett őrület, ami a pokol rémisztő világát idézi.

Prózai alkotásaink zöme sem szolgálja a lelki épülésüket. Az apokalip­szis korának irodalma úgy viszonyul az előző évszázadok műremekeihez, mint Rücskös Bobby verse egy Shakespeare-szonett­hez. Így hangzik az ezredvégi költő műve: „Nincs menőbb a világon egy nagy­­fenekű lánynál; Vele minden olyan buli; Kit érdekel a suli; Tőle leszek laza; Nincs több ilyen maca; Du, du; Oh bébi, ez ám a kafa.” Civilizációnk erkölcsi színvonalát a „The Opera” című angol musical is jól jellemzi. A mű forgatókönyve egy talk show-n alapul. Kirívóan durva nyelvezetére jellemző, hogy 8000 obszcén megjegyzés, káromkodás hangzik el benne. Istenkáromló hangvétele mellett Jézust homoszexuálisként mutatja be, félmeztelenre vetkőzve.

Reális értékítéletünktől indíttatva már megtaláltuk a korunk iro­dalmi alkotásaihoz leginkább illő előadóhelyet is. Sajtóér­tes­ülések szerint egy San Francisco-i színház férfi­vécéjéből 20 férőhelyes ka­maratermet alakítottak ki. A premieren Bob Ernst: Rötyi című da­rab­ját adták elő. A szerző is egyetértett azzal, hogy darabjához az illemhely a legmegfe­le­lőbb színpad. Azért is előnyös ez a megoldás, mert ebbe a színházba nem kell mel­lékhelyiséget építeni. A szü­netben a színpad eredeti rendeltetésének megfele­lően használható.

A legkisebbek is kap­nak ízelítőt korunk kul­tu­rális színvonalából. A ne­kik írt modern mese így szól: „Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisleány, aki nagyon szerette a málnaszörpöt. Egy napon elhatározta, hogy beáll a bányába segédvájárnak, mert utálta a napsütést. Le is húzott a fejtésben tíz évet. Koszos lett a haja, a réselőgép is feltörte a markát, ej elege lett a kisleánynak a bányából. Ezért aztán egy szép napon otthagyta a nyavalyába az egészet, és útnak indult a nagy sűrű erdőn keresztül. Ahogy ment-mendegélt észrevette, hogy nem is éhes. Megörült ennek a kisleány, de nagyon. Jót nevetett, mire a bokrok közül egyszer csak egy nagy, zöld béka ugrott elő. A kisleánynak nem dobbant nagyot a szíve, mert marhára nem érdekelte a bé­ka, a béka pedig hihetetlenül nem törődött a kisleánnyal. Így mind­ketten mentek a maguk dolgára.”

 

Súlyos gondok a munkahelyeken kívül a családban is vannak. A családnak egymást szerető, egymásért felelősséget vállaló és áldozatot hozó emberek együttesének kellene lennie. Ezzel szemben ma a legtöbb család nem más, mint sza­naszét rohangáló, egymás­ra nem figyelő emberek laza együt­tese. Sen­ki sincs otthon, sen­ki sem ér rá semmire, egész nap csip-csup ügye­­ik intézésével vannak elfoglal­va. A szociológusok sze­rint a je­lenlegi család ágyrajárók társas vál­lal­ko­zása, amely előbb-utóbb fel­bom­lik. A családi élet ily módon történő fel­számolódása azonban akár szerencsésnek is nevezhető, mert a szegénység, a munkanélküliség egy­re több esetben élezi ki a minden családon belül fellelhető feszült­sé­geket, és az állandósuló vesze­ke­dések gyakran véres tragédiába tor­kollnak. A gyilkos indulatok ki­robbanásához csak részben járul hozzá a pénzhiány, az elmér­ge­se­dett hely­zet fő oka, hogy aki el­veszti az állását, az egy idő után elveszti az önbecsülését, az emberi tartását is. Ez a generáció abban a tudatban nőtt fel, hogy két kezükkel képesek megkeresni azt a pénzt, amiből tisztességesen meg tudnak élni, biztos egzisztenciát teremthetnek önmaguknak és családjuknak. Azután jött a hirtelen változás, a gazdasági átrendeződés, és ez olyan erős sokkot váltott ki, hogy az emberek elvesztették a bizalmukat egymásban, a társa­dalomban. A munkahelyeikről elbocsátottak becsapottnak, kirekesztettnek érzik magukat.

Az előző generációk esetében ez a helyzet nem vezetett törvényszerűen tragédiához. Régen is voltak szegény emberek, a nagy gazdasági világválság idején pedig a jelenleginél is többen veszítették el az állásukat. Korábban vi­szont rendelkezésre álltak az elő­deinktől örökölt túlélési technikák. Mi azonban már elfelejtettünk sze­gényen élni. Az emberek több­sége nem tudja beosztani a pénzt, kép­telenek tartalékolni, mert nem ta­nulták meg. A korábbi létbiz­ton­ság szükségtelenné tette a nehéz hely­zetekhez való alkalmazkodás elsa­játítását. Ismeretlen előttük a régi pa­rasztkonyhák mindent fel­hasz­náló, változatos, ennek ellené­re ol­csó étrendje. Nincsenek tisz­tában azzal, hogy saját munkájuk­ra, talá­lékonyságukra támaszkodva kis pénzből is jobban élhetnének, mint korábban a fizetésükből. So­kan azt a kevés pénzt is meg­gon­dolatlanul elszórják ham­bur­ger­re, kólára, amit szociális segélyként kapnak. Végül adósságokba verik magukat, aztán már csúsznak is lefelé megállíthatatlanul. Ez a probléma az idő múlásá­val sem oldódik meg, mivel ez a tehetetlenségre kárhoztatott réteg újratermeli önmagát. Gyermekeik ugyanezt a sorsot élik, mert ebben a közegben nőnek fel. Nincs előttük követhető példakép, aki előrevivő életmintával szolgálna nekik, és az iskola sem tanítja meg őket értelmesen élni, s arra, ho­gyan lehet a semmiből is valamit teremteni.

Ma már az iskola sem nevel, hanem oktat. A tanárok leadják a hivatalosan előírt tananyagot, és ezután már nem marad idejük arra, hogy a rájuk bízott diákokat ne­vel­jék. A hivatal nem ismeri az ügy­felet, az ügyeket adathalmazként kezeli. A számítógépesített világ­ban az ember csak egy sorszám, aki­nek a sorsát gépiesen alkalma­zott szabályok döntik el. Az ügy­intézőknek nincs idejük arra, hogy megismerjék ügyfeleik speciális elbírálást igénylő problémáit. Ha megbetegszünk sem járunk jobban, mert akkor bekerülünk az egész­ségügy gépezetébe, és egy karton lesz belőlünk. Ezen a kartonon feltüntetik a különböző gépekkel végzett vizsgálatok eredményét, de a lelkünkkel senki sem törődik. Sok embernek pedig már attól elmúlna a betegsége, ha jól kibeszél­hetné magát, de nincs kinek, az orvos ilyesmire nem ér rá. Az orvos­tudomány jelenleg bonyolult gépezetként kezeli az embert, amelynek csak szerkezeti baja lehet, így a gyógyítás nem más, mint alkatrészek megjavítása, cseréje.

A hagyományos gyógyítás művelői gépészek, akik megjavítják a gépet, amit testnek neveznek. A betegség kiváltó okával nem törődnek. Azt sem veszik figyelembe, hogy a test mögött ott a szellem, amely kormányozza a testet. Nem veszik maguknak a fáradságot, hogy kiderítsék, mi okozta a betegséget, nem foglalkoznak a beteg életvitelével. Pedig ha megtennék, hamar rájönnének, hogy a betegségnek gyakran karmikus okai vannak. A betegség egyfajta büntetés, ami az előző életünkben gyökerezik, vagy a jelenlegi életvitelünkből fakad. A rossz tett sokszor egészségproblémaként köszön vissza. Ez nem Isten büntetése. Minden rossz tett feszültséget okoz az elménkben, a lelkünkben, mert lelkiismeretünk nem fogadja el, nem bocsátja meg nekünk. A lelki háborgás miatt nyomás, feszültség keletkezik a tudatunkban, ami a testre kihatva különböző betegségeket idéz elő. A belső nyugtalanság kezdeti megnyilvánulása a stressz, ami nem csak túlhajszoltság következménye lehet, hanem rossz tettek is kiválthatják. Ennek kiderítése azonban őszinte együttműködést igényel mind a beteg, mind az orvos részéről. Ehhez sok idő, türelem és nagy szakértelem kell. Az ok-okozati összefüggések feltárásához nem csak szakorvosi, hanem pszichiáteri ismeretek is szükségesek.

Testi-lelki nyavalyáink legfőbb okozója azonban a sze­retethiány. A „civilizált” társa­dal­makban nem divat az érzel­mek kimutatása. Így még attól a kevés szeretettől is megfoszt­juk a másikat, amelyet oktalan egymásnak feszüléseink után még érzünk a körülöttünk élők iránt. Ez a helyzet pszichésen kihat az egészségünkre is, és ennek következtében a legtöbb ember betegsége mögött krónikus szeretethiány van. Ennek a tendenciának a megváltoztatását szinte lehetetlenné teszi a fokozott elidegenedés[17], a bezárkózás, egymás társaságának a kerülése. Már a lakóközösség, amelyben élünk is idegenek közösségévé vált. A szomszédok nem ismerik egymást, nem beszélgetnek egymással, sőt sokan egymás létezéséről sem vesznek tudomást. Wolfgang Dircks egy nyugat-európai bérházban lakott, amikor váratlanul elhunyt. Létének hiánya senkinek sem tűnt fel. A háztulajdonos is csak azért kereste fel, mert valami zavar támadt a lakbér banki átutalásában. Amikor benyitott, egy csontvázat talált a televízió előtti székben. A csontváz kezében egy 1993-as tévéújság feküdt. A szerencsétlen ember 5 éve halott volt. A rekordot egy észt férfi tartja, aki 9 évig feküdt holtan lakásában, mielőtt a rendőrség felfedezte oszlásnak indult testét. A hatóság 2004-ből származó naptárat és újságot talált a helyszínen. A férfit ekkor látták utoljára, de senki sem hiányolta.

Az elidegenedésben, az egymás iránti közönyben mi is élen járunk. Egy közműtartozások miatt elárverezett lakásban a helyszínelő rendőrök megtalálták a tulajdonos holttestét a padlón. Pontosabban a padlóban. Az elmúlt hat év alatt ugyanis a lebomló test szinte közös szövetet képzett a fapadlóval. Eltűnése sem a szomszédokat, sem a közműszolgáltatókat nem érdekelte. Amikor a rendőrök megkérdezték a közös képviselőt, hogy miért nem érdeklődtek nála, csak annyit mondott: „Bedobtam neki néhány felszólító levelet a postaládájába, a közös költség elmaradása miatt. Mi mást kellett volna még tennem?” Ennél is szomorúbb eset, hogy egy panelház lakója kihívta a rendőröket, mert beázott a lakása a felette lakó miatt. A behatolás után kiderült, hogy a felső lakó négy éve váratlanul, szívmegállás következtében meghalt, amikor éppen fürdeni készült. A kinyitott csap pedig csak folyt a kádba négy éven át, amíg el nem vízkövesedett a lefolyó. A megdöbbentő eset vége, hogy az elhunyt nő lánya, aki négy éven át az anyja felé sem nézett jelentkezett az örökségért. A kb. 5 millió forint értékű lakáshoz megkapta a Vízművek 7 millió forintos számláját is.

Páncélt vontunk magunk köré, hogy megvédjük vagyo­nunkat, biztonságunkat, nyu­galmunkat. Ennek aztán az lett az eredmé­nye, hogy be­fala­zódtunk a sa­ját vilá­gunk­ba, és ma­gunkra maradtunk. Milliók érzik el­veszettnek, nyomorultnak ma­gukat, mert nincs kihez for­dulniuk. Már a szomszédjuk sem hajlandó meghallgatni őket, mivel nem ér rá. Az elhagyatottság érzése, a jó szó hiánya mind gyakrab­ban vezet öngyil­kos­ság­hoz. Mindezek követ­kez­mé­nye­ként üres, rideg világ­ban ér­zi magát az egyén. Sokak szerint ennek oka a kor, amelyben élünk. A Bib­lia ezt az idő­szakot az „utol­só napok­nak” hívja. A prófécia sze­rint a II. évezred végén egy olyan korszakba jutunk, amelyben az emberek „sze­re­tet nélkül valók” lesznek. Jézus azt mondta az utolsó időkről, hogy: „Megsok­a­so­dik a gonoszság, és az em­be­rek szíve kihűl.”

[

Sajnos ezek a problémák még elviselhetetlenebbé te­szik azokat a gondokat, ame­­­lyekkel most a volt kom­mu­nista országok polgárainak szembe kell nézniük. Ebben a földrajzi régióban halmo­zottan jelentkeznek a ren­dezésre váró feladatok, ame­­lyek csak a nyugati világ se­gítségével oldhatók meg. Ah­hoz ugyanis, hogy egy új rend létrejöjjön, előbb a réginek atomizálódnia kell. A legkisebb egységeire szét­­hullott régi birodalom aztán új alapokon, új formában fog újjászerve­ződni, de ez ren­ge­teg szenvedéssel jár. A gu­lyáskommunizmusban mi is mások pénzén, a felvett köl­csönökből éltünk jól, és en­nek most isszuk meg a levét. Ez a langymeleg biz­tonság azonban már nem hozható vissza. Ha tet­szik, ha nem, át kell állnunk az új gazdasági rendre. Ez­zel egyidejűleg tu­do­másul kell vennünk, hogy a hőn áhított piacgazdaság nem­csak áru­bőséget jelent. En­nek a föl­di jónak az ára a munka­nél­küliség, a létbi­zony­­talanság, és a kemény ver­seny.

A piacgazdaságra való át­állás azonban nálunk még a szo­kásosnál is ­nagyobb nehézsé­gekkel jár. Ennek oka, hogy nem használjuk ki a rendelke­zésünkre álló erőforrásokat. A nyugati országok ugyanis (ha nem is az ál­talunk remélt mért­ék­ben) de támogatják ezt a fo­lya­matot. Nagy szüksé­günk is van rá, mivel az ipar szer­ke­zetátalakítása és talpra ál­lítása renget­eg pénzbe kerül. A hazai bankok viszont az in­flációra hivat­kozva csak 40-45%-os ka­matra haj­landók hitelt nyújta­ni, és ezt lehetetlenség igény­be venni, hiszen nincs az a vállal­kozás, amely ekko­ra ka­matot tisztességes úton ki tud­na termelni. A Nyugat által fel­ajánlott olcsó hitelek áthidal­hat­nák ezt a problé­mát, de a vállalkozók még­­sem tud­ják a lehetőséget ki­hasz­nálni, mert a hazai ban­kok az 5%-os kamat­ra folyó­sított hiteleket 35%-os ka­mattal adják tovább. Ez az eljárás a média egyöntetű vé­leménye szerint is „enyhén szólva pofátlanságnak minő­sül”, de a kormány semmit sem tesz ennek a visszás­ság­nak a megszün­tetésére. Így aztán hiába van az „Egzisz­tencia” hitel, ami az egyéni vállalkozások bein­dítását hi­vatott elősegíteni, vagy pl. az Európai Közösség által a Phare-program keretén belül felkínált olcsó beruhá­zá­si hi­tel, ha a gazdálkodó szer­ve­zetek nem tudják fel­venni. Ráadásul a magyar kor­mány a Phare-hitelt újab­ban 25% for­gal­mi adóval is meg­terhelte, és ez nem csak nál­unk, hanem már az EK-tag­álla­mokban is nagy felhá­bo­ro­dást váltott ki. Nem meg­lepő tehát, hogy ezek a szinte aján­dékszám­ba menő hitel­kere­tek sorra ki­haszná­lat­lan­ok marad­nak, és prob­lé­má­ink csak szapo­rodnak.

A politikai és gazdasági rendszerváltás előzőekben már vázolt nehézségeit nem segíti elő az új vállalkozói réteg ma­ga­tartása sem. Több­ségük­nek a kölcsönös átve­ré­sen jár az eszük, ahe­lyett, hogy üzle­ti kap­cso­­la­taikat bi­­zalmi ala­pon szer­veznék. Nem kis gon­dot okoz az is, hogy a bi­zonytalan gazda­sági helyzetre való tekin­tet­tel a vállalko­zók egyik nap­ról a másikra akar­nak meg­­­gazdagodni. Amíg ez a je­lenlegi „kaszálási” vágy nem hal ki az embe­rekből, amíg az üzleti part­nerek ki­vá­lasztását kizárólag az mo­ti­vál­ja, hogy kiből mennyit lehet „kitép­ni”, addig lehe­tet­len lesz megállítani az in­flációt, és a fokozatos el­sze­gényedést. Sajnos az új „arisz­tokráciában” még nem tuda­tosult, hogy em­ber által alko­tott kö­zöss­égekben nem le­het egy­más rová­sá­ra élni. Egy elszegényedő társada­lom­­­­­ban a gazdagok is előbb-utóbb szegé­nyek lesz­nek, hogy ez mikor kö­vetkezik be, az csak idő kérdése. A 2008 ok­tó­be­rében kitört világ­gaz­dasági válság már adott némi ízelí­tőt abból, hogy mi vár a gaz­da­gok­ra, a vagyonosokra. Mind­ezen bajok elke­rülése ér­dekében nem ár­tana ma­­gunk­ba szállni és elgon­dol­kodni az egy­­máshoz fűző­dő viszo­nyunk­ról. Ész­­re kel­le­ne vég­re ven­nünk, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ha nem kez­djük el ke­res­ni sür­gő­sen a társa­dalmi megbékélés útját, akkor káosz, zűr­za­var és pusz­tulás vár ránk.

A harácsolási ösztön gát­lástalan kiélése, az állami javak korrupciós botrá­nyok­kal tarkított át­játszása oda vezetett, hogy néhány ezer ügyeskedő hihetetlen mérték­ben meg­gazdagodott, míg a „tűztől távol álló” kis­em­berek több milliós ré­tege egy­re lejjebb csú­szik, gazdasá­gi­lag tel­je­sen el­lehe­tetlenül. A két tá­bor kö­zötti feszült­sé­get to­vább ger­jeszti egy sa­játos ke­let-eu­ró­pai jelen­ség, a rész­vét­lenség. Napja­ink­ban Ma­gyar­ország lakos­sá­gá­nak egyhar­mada lét­mi­ni­mum alatt él, és 5%-a éhe­­zik, vagy ahogy a sajtó­or­gá­numok nevezik „mély­­­sze­gény”. A szegény­sé­gi kü­szöb alatt élők szá­ma 1,5 mil­­lió. Ha a nyugat-eu­ró­pai szintet vesszük ala­pul, ak­kor Ma­gyarországon 8,2 mil­­lió em­ber minősül sze­génynek, vagy­­is a lakos­ság 80%-a koldusok élet­szín­vonalán él. Na nem a nyu­gati koldusok szintjén, mert az ő napi bevételük több­szörösen megha­ladja a ma­gyar átlag­jö­vedelmet. A mi életszín­vo­nalunkhoz ké­pest egy bécsi vagy münc­he­ni koldus Krő­zusnak számít.

A nyomorgó millióknak nem elég baj az, hogy nem tud­nak enni adni a gyermekeik­nek, hogy Európa kellős kö­zepén kikapcsolják laká­sai­k­ból a villanyáramot, és gyer­tyával kell vilá­gí­ta­niuk, hanem még utálják is őket. Új­gaz­dagjainkból nem csak az el­­szegényedők iránt érzett rész­­vét hi­ány­zik, hanem ki­feje­zet­ten gyűlölik nyo­morgó em­bertársaikat. A nyugati gaz­da­gok­kal ellentétben legtöbbjüknek eszük­be sem jut, hogy esetleg segíthetnének rajtuk. Ha meg­látnak egy koldust az utcán, undor­ral elfor­dít­ják a fejüket. Nem ritkák az olyan szélső­séges véle­mények sem, hogy „ezeket az ala­kokat ki kellene irtani”.

Ez a sajátos reakció két ok­ra ve­zet­hető vissza. Az egyik az ide­gesség. Újgazdag­jaink érzik, hogy ha ez így megy tovább, ak­kor előbb-utóbb ők is koldusbotra jutnak, és a gaz­dagságból bele­csöppenni a sze­gény­ség­be nem kel­lemes do­log. A másik ok, hogy bántja őket a lel­kiis­mere­tük. Tudják, hogy nagy sze­repük van ab­ban, hogy az ország gaz­da­sága ide ju­tott. A rend­szer­váltás után elő­nyös po­zí­cióju­kat ki­hasz­nál­va kira­bolták, ki­fosz­tot­ták az orszá­got, nem voltak te­kin­tettel arra, hogy ez milyen ha­tással lesz a tár­sa­dalomra. Az élve­zetek gátlás­talan hab­zso­lása, a kí­mé­letlen hatalom- és szer­zésvágy olyan morális rot­ha­dást indított el az egész or­szágban, amely meg­szün­tette az em­berek egymás iránti fele­lős­ség­érze­tét. Az önös érdekek má­sokon át­gá­zoló érvé­nye­sítése ellen a társa­da­lom legalsó ré­tege képtelen volt véde­kezni, így ezek a halmozottan hát­rányos hely­ze­tű em­be­rek az újgaz­da­gok áldo­zataivá vál­tak. Most aztán nem hagy­ja őket nyug­ton a lelkiismeretük, mert az utcán, a mé­diában nap mint nap látniuk kell, hogy mit tettek a hazájukkal.

Kelet-Európa újsütetű milliomosai még annyi szolidaritást sem vállalnak a tár­sadalom elesettjeivel szemben, mint az elő­­ző rendszer elitje. A volt arisz­tok­ra­tákba be­le­ne­vel­ték, hogy aki­­nek több ada­tott, az na­gyobb felelősséggel tar­­tozik kör­nyezete meg­tartása, fel­eme­lése iránt. Az új arisztokrácia alul­ról fel­ka­pasz­ko­dott képvi­selői­ben azon­­ban még nem tu­datosult, hogy er­köl­csi kö­te­lességük tá­mo­­gat­ni azt a tár­sa­dal­mat, amely­nek a jó­létüket kö­szön­­­he­tik. Nem is érnek rá ilyes­mi­vel foglalkozni. Ná­­­lunk a gazda­gok több­sé­ge első­gene­rá­ciós üz­let­­em­ber­ként szerezte va­gyo­nát. Még hiányzik be­lőlük a szü­letetten gaz­dagok belső biztonsága. Lefog­lal­ja őket va­gyo­nuk növelése és meg­őrzése. Régen a társadalom elitjét az arisztok­rácia képviselte. A likvidá­lásukkal ke­letkezett űrt azóta sem tudták be­töl­teni. A faluról szalajtott suttyók, a vá­rosi prolik nem válnak a társadalom elitjévé, akkor sem, ha csokornyak­ken­dővel szerelik fel őket. Az előkelőség látszatát keltő, tűsarkú cipőben és nagy­estélyiben botladozó fitnessladyk és luxuskur­vák is csak egy sznoboknak szóló médiaesemény főszereplőivé válhat­nak.

Ebben a világban már a hatal­mat, a vagyont sem lehet élvezni. Ennek elle­nére mindenki erre törekszik. Ma­­­napság a legfőbb cél: pénzt, kar­ri­ert csinálni. Csak nem sok örö­mük telik benne. Müller Pét­ert idéz­ve: Sok ve­széllyel jár, és nagyon kell sietni. A meggazdago­dásra vágyók érzik, hogy már nem sok van hátra a világból. Előbb­-utóbb el fog pusz­tul­ni, ezért igye­kezni kell minél gyor­sabban, mi­nél többet élvezni belőle, amíg lehet. Az egész folyamat gör­csössé vált. Nem véletlen, hogy oly sokan lesz­nek kö­zülük a szívin­fark­tus, az ideg­össze­omlás, az álmatlan­ság és az ül­dö­zési mánia áldozatává. Túlsá­go­san nagy az in­dulat a társa­dalom sze­gé­nyebb rétegeiben, túlsá­gosan sok töltött fegy­ver van a ke­zekben. Ezért­ a ha­talma­sok golyó­biz­tos üveg­kalit­kában szóno­kolnak, mi­közben titkos­rendőrök ha­da vigyáz rájuk. A millio­mosok pán­célozott gép­kocsiban mer­nek csak ki­menni az ut­cára, go­lyó­biztos üveg­gel és riasztó beren­de­zé­sek tucat­jaival védett otthonai­kat pedig éjjel-nap­pal kamerák pász­tázzák. Saját és családtagjaik min­den lépését testőrök vigyázzák, és annyira félnek embertársaiktól, hogy már senkivel sem mernek szóba állni.

Emberkerülésük fóbiává alakult, mindenkiről azt hiszik, hogy akar tőlük valamit. Szinte rögeszméjükké vált, hogy mindenki a pénzükre pályázik, minden közeledési szándék mögött az érdeket gyanítják. Emiatt képtelenek a normális partnerkapcsolatra, a másik nemben is potenciális kifosztójukat látják. Egyébként sem élvezik a szexet, mert ehhez laza­ság, jó hangulat és önfeledtség kell. A világra csodálkozás, a zavartalan bámészkodás, a bármibe való belefeledkezés luxusát azonban ők nem engedhetik meg maguknak. Néhány kudarc után keserűen tapasztalják, hogy pénzért nem lehet mindent megvásárolni. Ettől boldogtalanná válnak, és még inkább bezárkóznak erődként szolgáló palotá­ikba. Végül teljesen meggyűlölik embertársaikat, ami azzal a következ­ménnyel jár, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hajlandóak enyhíteni a társadalmi feszültségeket. Öncélúan gyarapított vagyonuk holt tőkévé válik. Ez a pénz a haláluk után sem szabadul fel, mert sokan a kedvenc kutyájukra, illetve macskájukra hagyják az értékeiket. Talán ez a helyzet is közreját­szik abban, hogy világszerte csökken a tulajdonnal járó szociális felelősség. Mindez annak ellenére alakult így, hogy a vállal­kozói nyereség még soha nem volt olyan magas, mint manapság. Ennek az áldatlan állapotnak a következménye, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, ami tovább növeli a társadalmi robbanás veszélyét.

Már a kevésbé tehetősek, a személyzetet tartani nem tudók sem képesek zavartalanul élvezni a gazdagságukat. A bűnözés előretörése miatt ugyanis nem mernek kimozdulni az otthonaikból. Így az utazási irodák által meghirdetett luxusutak is sorra kihasználatlanul maradnak, mert a gazdagok otthon ülnek az összeharácsolt vagyontárgyaikon. Attól rettegnek, hogy nem fog megszólalni a riasztó, vagy nem törődik vele senki sem, és távollétükben kirabolják őket. Vagyonuk foglyaivá váltak. Életük nem sokban különbözik a börtönlakóétól, mert ők önként háziőrizetre ítélték magukat.

 

Az össztársadalmi megbékélésnek fontos feltétele a másság elfogadása, és tiszteletben tartása is. Sok embernek jelenleg az okozza a legnagyobb problémát, hogy képtelen elfo­gadni, hogy a másiknak az övétől eltérő a bőrszíne, a vallása vagy a szokásai. Eszükbe sem jut, hogy amikor külföldre mennek, akkor ők is mássá, idegenné válnak, és minden bizonnyal nem esne nekik jól, ha őket is olyan gyűlölettel fogadnák, mint ahogy ők viseltetnek a megszokottól eltérő emberekkel szemben. A különbözőség megőrzése azért fontos, mert aki elveszti a másságát, az elveszti az identitását, az egyéniségét is. Ha megszüntetnénk az emberek közötti különbözőséget, elvesztenénk az azonosságunkat, jellegtelen, gyökértelen, uniformizált társadalommá válnánk. Nem lehetünk azok, akik vagyunk, ha nincsenek olyanok, akik különböznek tőlünk. A különbözőséget azért is óvnunk kell, mert a technikai fejlődés ez ellen hat.

Az utazási idő csökkenésével a világ egyre inkább zsugorodik. Ez a tendencia oda fog vezetni, hogy lassan megszűnnek az egyes országok közötti határok, és megindul a népek vándorlása, keveredése. Egységes lesz a világ, ahol elzárkózásnak nincs helye sem egyéni, sem társadalmi értelemben. Az uniformizálódáson túlmenően ennek egzisztenciális kihatásai is lesznek. Jobb, ha már most hozzászokunk a gondolathoz, hogy a jövőben nem csak a saját kis közösségünkben kell megmérettetnünk, hanem az egész világ előtt. Aki nem „veszi fel a kesztyűt”, az menthetetlenül lemarad. Átlagosnak lenni már ma sem elég, mivel ami ma átlagos, az holnap már átlag alatti lesz. Ami ma kiváló, az holnap az internacionalistává váló világban átlagossá válik. A fejlődés nem áll le senkinek a kedvéért, te­hát vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy kiselej­teződünk. Az államhatárok lezárása, az idegenek egyes országokból való intéz­ményesített kitiltása szintén nem vezet eredményre, mert történelmi példák bizonyítják, hogy a teljes elszigetelődés még jobban visszaveti a fejlődést. Japán pl. ma nem lenne a világ vezető ipari hatalma, ha nem adta volna fel a középkori állapotokat konzerváló több évszázados elzárkózó poli­tikáját, és nem nyitott volna a Nyugat, vagyis az egész világ felé.

A globalizáció sokak szá­mára kellemetlen követ­kez­ménye lesz a bérek ki­egyen­lítődése. A nagy ipar­válla­latok sorra zárják be a nyugati gyáraikat, és tele­pítik át a keleti államokba, az alacsony munkabérek reményében. Az Internet lehe­tőséget ad arra is, hogy a kórházak, áruházak és egyéb vállal­ko­zások komp­lett adatál­lo­mányukat át­küldjék In­diá­ba, ahol a har­mincszor olcsóbb mun­ka­erő napra­ké­szen feldol­goz­va vissza­küldi. Termé­sze­tesen egy idő után a keleti bérrab­szolgák is kiharcolják ma­guknak fizetésük foko­za­tos emelését, a nyugati al­kalmazottaknak azonban be­­le kell törődniük jöve­del­mük csökkenésébe, ha to­vábbra is dolgozni akar­nak.

Ennek a folyamatnak az első lépése az lesz, hogy a nyugati országok­ban élő munkavállalók jelenlegi 35 órás munkaidejét felemelik először 45, majd 50 órára, hogy ne kelljen a fizeté­sü­ket csökkenteni. Ez azon­ban csak átmenetileg jelent megol­dást, az olcsó tá­vol-ke­leti munkaerő előbb-utóbb ki­kényszeríti, hogy a nyu­gati vállalkozók csökkent­sék a munkabéreket. Ezzel egy­idejűleg csökkenni fog az éves szabadság időtar­tama is. Németországban je­len­leg 42 napos szabadság jár a dolgozóknak, míg a Tá­vol-Kelet „kistigrisek”-ként emlegetett fejlett ipari álla­maiban csupán 2 hét. Egyéb­ként az Egyesült Államok­ban is csak 2 hét fizetett szabad­ság jár az alkalma­zottak­nak. Emellett Japán­ban és az Egyesült Álla­mok­ban szombaton is dol­goz­nak.

Nagyban hozzájárul gond­jaink elmélyüléséhez az a je­len­ség is, hogy ­korunk em­bere lelki válságba jutott. Az egyre bonyolultabbá váló tu­domány­ba már nem lát bele, nem érti azt, és ez mind jobban elbi­zonytalanítja. Nem se­gíti elő problémáink meg­ol­dását az a helyzet sem, hogy az emberek többsége ma sok­kal kevésbé hajlik az el­mé­lyült gondolko­dásra, mint az előző korokban. Paradox mó­don ennek oka, hogy információözönben él, mindent készen kap a médián keresztül. Mindent megmagyaráznak ne­ki, sokszor még annak el­lenkezőjét is, amit tegnap állítottak. Így a legtöbben nem látják át, nem érzik döntéseik felelősségét. Az elmélyült gondolkodás leg­főbb akadálya az állandó rohanás.

Aki gazdag vagy híres az azért hajt, hogy a csú­cson maradjon, a szegény pedig a túlélésért küzd. Önmagunkra soha sincs időnk. A napi tapo­sóma­lomban senki sem ér rá arra, hogy önmagába néz­ve felfedezze saját ma­gát, a rejtett értékeit. A ver­sengő életvitel mellett nem ér rá gondolkozni azon, hogy valójában ki is ő, és mi a feladata ebben a világban. Civilizációnk legfőbb baja, hogy spiri­tu­ális ismereteink messze elmaradnak technikai fejlődésünk mögött. Ennek következtében világunkban mind több a lelki baj, a mélabú, a céltalanság, mind több embert kerít hatalmába a szorongás, a kétségbeesés. Boldogságunkat alapvetően gátolja, hogy a ma embere nem ismeri sem önmagát, sem a kö­rü­lötte levő világot. So­kat hallott ugyan róla, de a lényegéről nem tud sem­mit. Ehhez le kelle­ne ásni a dolgok gyöke­ré­hez, de erre nem érünk rá.

Már a kultúra sem ké­pes vigaszt, átmeneti fe­le­dést nyújtani számunk­ra, mert korunk stressz­ből stresszbe rohanó em­be­rének nincs türelme és ideje a hagyományos él­mények befogadására, a klasszikus művek nagy oda­adást igénylő feldol­go­­zá­sára. Életünk egy őrült futam, és itt-ott a ka­nyar­­­ban ragadnak ránk új in­formációk. Arra azonban nem érünk rá, hogy meg­álljunk, és az ismeretek mélyére hatoljunk, így nem véletlenül alakult ki az a mondás, hogy ma­nap­ság az emberek egyre kevesebbet tudnak, egyre több mindenről. Százfelé figyelünk, de sehová sem igazán. Ide-oda kapko­dás az életünk, nem tu­dunk megnyugodni. Azt hisszük, hogy lema­ra­dunk valamiről, ezért egyszerre mindennel akarunk foglalkozni. Eközben a legfontosabbal nem foglalkozunk: a lel­künkkel. Erre már nem jut időnk. A benyomások tűzijátékában majd szétrobban a fejünk, és figyelmünk darabokra törik. Elménk szétszórtsága a tébolyig fokozódik.

A mindennapi küzdelem is elveszi tőlünk az időt. A napi hajsza után nem marad időnk arra sem, hogy átgondoljuk a sorsunkat. Így hiába születne egy megoldás, amely ezt a folyamatot leállíthatná, senkinek sem lenne ideje arra, hogy a módszer leírását elolvas­sa, vagy az ötlet kidolgozóját meg­hallgassa. Olyanok vagyunk, mint az együgyű hajléktalan, aki nem ér rá beköltözni a felajánlott pa­lo­tába, mert minden idejét leköti a napi betevő sze­métből való ki­guberá­lá­sa. Ilyen körülmények kö­zött még a Megváltó sem te­hetne semmit, mert az embe­rek nem tudnak időt szakítani arra, hogy megváltsák őket. A külvi­lág­gal mit sem törődve esze­­lő­sen hajtják tovább a „mókus­ke­reket”, míg össze nem roppan­nak, el nem pusztulnak. Életük nem más, mint értelmetlen ro­bot. Egy olyan kény­szer­pályán mozognak, amit bármikor megszüntet­het­nének, ha leállnának, és egy kicsit körülnéznének a világban. Ekkor végre észrevennék, hogy van egy másik pálya is, ami normális életet biztosítana számukra, ráadásul nem kellene szembenézniük az ökológiai katasztrófával, az emberiség elpusztulásának mind fenyegetőbb rémével.

A politika is jóval szövevényesebbé vált, egyre nehezebben lehet megkülönböztetni a feketét a fehértől. A Jó ugyanis már csak részben jó, a Rossz pedig nem mindig olyan rossz, mint ahogy azt egyesek állítják. A felvilágosodás és a materialista elvek terjesztése következtében a vallás el­vesztette hatalmát a lelkek felett, a társadalom viszont egyre könyörtelenebbé válik, ezért az egyén nem tudja, hogy mibe kapaszkodjon, hová meneküljön. Szükség lenne egy új ­val­lásra, egy új hitre, amely a modern embernek is támaszt nyújtana. Ezt azonban nem lehet a jelenlegi világvallások és a különféle filozófiai irányzatok összezagy­válásával létrehozni, mert nem lenne életképes. A korszellemnek megfelelő vallásra valószínűleg csak a rövidesen ránk köszöntő Vízöntő korszakban, a várva várt new age korában fogunk szert tenni, a túlvilági hatalmakkal, és a Földön kívüli civilizá­ciókkal való tömeges kapcsolatfelvétel során. Addig azonban el is kell jutni, és az emberiség jelenlegi helyzetét tekintve nem sok remény van arra, hogy túléljük a XXI. századot. Most még nagy a valószínűsége annak, hogy történelmünk a Bibliában megjósolt módon, apokaliptikus szenvedések köze­pette fog véget érni. Ha nem változtatunk a jelenlegi magatartásunkon, akkor könnyen beteljesedhetnek Jézus szavai, melyek szerint: „A világot vagy a szelídek fogják örökölni, vagy nem lesz örökség!”

Egyetlen lehetőségünk van a megmenekülésre: meg kell tanulnunk a Földön egymással békében és harmóniában élni, amíg ez nem késő. Ennek alapja a szeretet, amely egyben kulcs a világmindenséghez. A „senkinek sem ártok” langymeleg szeretete azonban nem elég. A cselekvő krisztusi szeretetet kell elsajátítanunk. Mindennapi életünkbe be kell építe­nünk a tolerancia, a meg­bocsátás és a segítőkészség elvét. Kétségtelen, hogy ez irgalmatlanul nehéz feladat egy olyan világban, ahol az önzés, a haszonlesés, az irigység, az igazságtalanság és a részvétlenség hálójában vergődünk, de vállalnunk kell ezt a hatalmas energiát felemésztő küzdelmet.

Később az abszolút világban lévő tanítóinktól és a Földön kívüli civilizációktól szerzett információk birtokában mi is tisztában leszünk majd a világ működési rendjével, ami ­olyan magatartáshoz vezet el bennünket, amely bölcsességet teremt­het még a személyünket érintő legnagyobb nyomorúságból és megaláztatásból is. Későbbi tapasztalataink alapján elérjük azt a szintet, hogy érdekesnek és nem gyűlöletesnek fogjuk tartani a magunkhoz viszonyított másságot. Belátjuk majd, hogy a rész harmóniája az egész harmóniája, ezért minden körülmények között hűnek kell maradnunk az igazi céljainkhoz, hogy minél hatékonyabban szolgálhassuk a világot. Megértjük a körülöttünk zajló ese­mények valódi okát, és szto­ikus bölcsességgel szemléljük majd a világot. Ez a szellemi síkon lezajló forradalom, ez az ugrásszerű tudati fejlődés olyan erős „pszichés földrengéshez” fog vezetni, amilyet az emberiség még soha nem élt át. Kizárólag rajtunk múlik, hogy sikerül-e evolúciós fejlődésünk­ben ezt a minőségi ugrást elérnünk, vagy arra a sorsra jutunk, mint az előző, elvetélt civi­lizációk. Ebben az esetben betel­je­sedik a Jelenések köny­vében megjö­vendölt prófécia, és az emberiségnek csak egy kis (arra érdemes) hányada fog megmenekülni. Azonban nekik is egy mesterséges (inkubátor) világban kell tovább élniük, mert a Föld teljesen lerombolt felszíni világa jó ideig alkalmatlan lesz a normális életvitelre.

 

Figyelnek minket

 

Sokak szerint az apokalipszis elkerülésének legkézenfekvőbb módja a Földön kívüli civilizációkkal való mie­lőbbi kapcsolatteremtés lenne. A fej­lődésünket figyelemmel kísérő magasabb rendű civilizációk azonban egyelőre elzárkóznak a nyílt kommunikációtól, és ennek oka kizárólag magunkban keresendő. Jelenleg ugyanis azt látják, hogy mi egy meg­lehetősen korlátolt, erőszakos, rosszindulatú és gyűlölködő faj vagyunk, amelyet nem lehet partnerként kezelni. Kiszá­míthatatlan, ostoba, agresszív és szűk látókörű emberekkel lehetetlen érdemben tárgyalni, mert a civilizációnak ezen az alacsony fokán még nem várhatók el olyan biztosítékok, amelyek a megállapodás betartását garantálnák. Egy ala­csony tudati és erkölcsi szinten álló paranoiás fajt nem lehet kiengedni a kozmoszba, mivel semmi sem szavatolja, hogy annak törvényeit tiszteletben tartják. Amikor a saját fajtánkat is esze­lősen gyilkoljuk, akkor mit tennénk, ha a túl korán meg­szerzett tudásra támaszkodva kikerülnénk az univerzumba, és ott tőlünk merőben eltérő kinézetű idegen fajokkal talál­koz­nánk?

Nem ártana, ha végre tudatosulna bennünk, hogy más értelmes civilizációk figyelnek minket, akkor talán elszé­gyellnénk magunkat. Eddig azt hittük, hogy egyedül vagyunk, és amit nem látunk, az nem létezik. Ez azonban óriási tévedés, mert különböző rendű és rangú civilizációk tömege kontrollálja a fejlődésünket, és semmilyen tettünk sem kerüli el a figyelmüket. Erre alkalmas készülékkel minden Földön kívüli jármű el van látva. A megfigyelés felet­tünk keringve történik. Ezek az UFO-k vagy láthatatlanná teszik önmagukat, vagy olyan magasan helyezkednek el, hogy az őket körülvevő plazmaburok egy csillag méretének felel meg, így észrevétlenül beolvadnak az égboltba. Remélhetőleg ilyen megfigyelő készülékeket hamarosan mi is fogunk gyártani, és akkor minden emberben tudatosul végre, hogy egyetlen tette, szava, de még gondolata sem rejthető el a világ elől.

Katasztrofális helyzetünket látva bizonyára sokakban felmerül, hogy miért nem térítenek minket erőszakkal jobb belátásra? Azokkal az eszközökkel, amelyekkel ők rendelkeznek, ez minden bizonnyal megoldható lenne. Egy ilyen akció lebonyolítása valóban nem ütközne semmilyen technikai nehézségbe, de két akadálya is van annak, hogy ez bekövetkezzen. Az egyik a kozmikus értelem parancsa, amely ellene szól bármilyen közvetlen beavatkozásnak, mivel minden beavatkozás manipuláció. A külső manipuláció pedig meg­fosztja az alacsonyabb szinten álló civilizációkat attól a tudattól, hogy uralják a saját fejlődésüket. Mellesleg ugyanerre az okra vezethető vissza az a rejtőzködő magatartás is, amit a földönkívüliek tanúsítanak velünk szemben. Nem véletlen tehát, hogy az UFO-balesetektől eltekintve semmi kézzelfogható bizonyíték nem áll rendelkezésünkre a tevékenységükkel kapcsolatban. A tartózkodás másik oka, hogy a Földön kívüli civilizációk megfigyelései egy intergalaktikus egyezmény alapján zajlanak, amely szigorúan tiltja a durva beavatkozást, vagy kész eredmények, megoldások fejletlenebb világoknak való átadását. Amelyik faj megsérti ezt a szabályt, az teljes kiirtással bűnhődik. Ez a büntetés megfellebbezhetetlen és elkerülhetetlen.

Egyébként a kozmikus értelem is azt diktálja, hogy a felvilágosítást lassan és fokozatosan kell végezni, olyan tempóban célszerű az információ­kat átadni, ahogyan azt az emberiség kollektív tudata fel tudja dolgozni. Ha az eredetünkkel, a bennünket körülvevő univerzum működésével kapcso­latos összes ismeretet egyszerre zúdítanák ránk, az sokkhatást váltana ki az emberekből. Megzavarodna a tudo­mány, egy csapásra összeomlana a vallás, rémület és káosz támadna a világban. A Földön kívüli civilizációk tömeges fellépése pánikot váltana ki, ami politikai és katonai zűrzavarba torkollna. Ennek elkerülése érdekében a megfigyelés a háttérben zajlik, és csak az elra­bolt személyek hipnózis útján történő kikérdezése során derül fény arra, hogy milyen módszerekkel folyik fajunk egyedeinek fiziológiai vizsgá­lata, és mi az, ami a leginkább érdekli őket. A megfigyelés alatt álló személyek élménybeszámolói alapján kimutatható, hogy a kb. féltucatnyi bennünket figyelő civilizáció közül a Zéta Reticuli csillagrendszer két bolygójáról származó idegenek érdeklődnek legintenzívebben fejlődésünk jelenlegi szintje iránt.

Ez a beható érdeklődés viszont nem mindenkinek tet­szik, sokan felháborodva utasítják vissza, hogy beleavatkozzanak az életünkbe. A felháborodás azonban nem biztos, hogy jogos. Kissé drasztikus ugyan a hasonlat, de a mi helyzetünk leginkább az állatkerti majmokéhoz hasonló. Tehát mielőtt állást foglalnánk a saját ügyünkben, el kellene dönteni, hogy kié az állatkert, a majomé, vagy az emberé. A majom szempontjából természetes, hogy az övé, hiszen ő lakik benne. Nem kisebb felháborodást vált ki az a ma már röntgenfelvéte­lekkel is bizo­nyítható jelenség, hogy a „kis szürkéknek” is nevezett idegenek a megfigyelés alatt tartott emberek homloküregébe egy 2-3 mm hosszú, tű- vagy apró golyó alakú szondát helyeznek fel a könnyebb megtalálhatóság érdeké­ben. Sokan nem is tudnak róla, hogy ilyen azonosító eszközt hordanak magukban, mivel a beépített szonda semmilyen fájdalmat nem okoz. Az aggódás elsősorban az ismeretlentől való félelemnek tudható be. A jelek azonban arra vallanak, hogy itt egy széles körű tudományos felmérésről van szó, mindenféle ártó szándék nélkül. A jelenlegi tudati szintünkön megalázónak tűnik ugyan ez a helyzet, de gondoljunk arra, hogy a meggyűrűzött galamb sem érti azokat a bonyolult összefüggéseket, amelyek a vele történtek mélyén rejlenek. Ennek megfelelően mi sem tudjuk, hogy vizsgálataiknak mi a végső célja, csupán sejtéseink vannak, hogy mi az, ami annyira érdekli őket.

Az eltérítésekkel foglalkozó publikációk összegzése után annyi már megállapítható, hogy ezek a „Ezoterikus körkép”-ben vázolt kinézetű fura kis lények jól isme­rik a világunkat, mindennel tisztában vannak, amit a növényi, állati és emberi létformával kapcsolatban rólunk tudni lehet, kivéve az érzelmeket. Az ő világukban minden lény szoros felügyelet alatt áll. Őrzőknek nevezett felsőbb vezetőik minden gondolatukat ellenőrzik, minden mozdulatukat meghatározzák. Önállóan, engedély nélkül semmit sem mondhatnak, semmit sem tehetnek. A mi civilizációnkat azonban a szabad akarat irányítja, fejlő­dé­sünknek ez a motorja. Számukra viszont rendkívül szokatlan, hogy döntéseinket nem csak a logika, hanem gyakran az érzelem is irányítja, és ezáltal meglehetősen kiszámíthatat­lanok vagyunk. Az ő életükben az emóció nem játszik jelentős sze­repet, ha rendelkeznek is valami hasonló adottsággal, az teljes mértékben az akarat, az értelem irányítása, kont­rollja alatt áll. Irántunk tanúsított fokozott érdeklődésük tehát nem annak tudható be, hogy az életformánkat szeretnék megismerni, mert a hozzájuk képest primitívnek számító fej­lődési szintünkkel tökéletesen tisztában vannak. Csupán egy dolog rejtély számukra, az érzelmeink. Ez az, amit olyan intenzíven tanulmányoznak. Ennek egyik oka, hogy az indu­latok gyorsan képesek működésbe hozni az akaratot, ami kiszámíthatatlanná teszi az emberi cselekvést, és ez úgy látszik, zavarja őket. Ez ugyanis nem teszi lehetővé, hogy teljes mértékben kiterjesszék az ellenőrzésüket a civili­zációnk felett.

A másik, valószínűleg sokkal jelentősebb oka az irántunk tanúsított érdeklődésnek, hogy egy magasabb rendű életképes civilizáció csak az értelem, az érzelem és az ösztönök egyensúlyban tartása esetén fejlődhet ki, és maradhat fenn. A „Ezoterikus körkép” V. fejezetében már szó volt arról, hogy ez a fizikai megjelenésüket tekintve a dinoszauruszok nemzetségéből származó civilizáció túl nagy hangsúlyt fektetett az értelem fejlesztésére. Ezáltal az ösztönök és az érzelmek fej­lődése háttérbe szorult, ami zsákutcába vezette őket. Most minden igye­kezetükkel azon vannak, hogy kivezessék a civilizációjukat ebből a zsákutcából, és megmentsék a vele járó kihalástól, de ahhoz, hogy megpróbálják visszabillenteni az egyensúlyt, előbb meg kell érteniük az emóció lényegét, és azt, hogy az érzelmek hogyan és milyen módon befolyásolhatják az akaratot. Ez azonban nem könnyű feladat, és ők is kezdik sejteni, amit mi már régóta tudunk, hogy az indulatok kiszámíthatatlanok, ennélfogva az emberi akarat is kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Éppen ez a legcsodálatosabb egy harmo­nikusan fejlődő civilizáció életében, hogy nem lehet tudni, hogy milyen úton, milyen módon, és meddig fog eljutni. Ennek viszont megvannak a hátrányai is, mivel közvetlen irányítás és ellenőrzés hiányában bármikor elpusztíthatjuk a világunkat. Ez a fejlődési forma azonban ezzel a kockázattal jár. A nagyfokú szabadság nagy veszélyeket hord magában, az ily módon elérhető fejlődési szint ­viszont határtalan.

 

A „kis szürkék” áhítattal vegyes félelemmel szemlélik, hogy az emberek hogyan képesek központi irányítás nélkül, független egyéniségként élni és fejlődni. Ráébredtek arra, hogy nekik is egymással kapcsolatban álló individuumokként kellene élniük, de ettől meg vannak rémülve. Azt is tudják, hogy az átálláshoz szükséges segítséget csak tőlünk kaphatják meg. Ezzel kapcsolatban azonban még nem kezdődött meg a párbeszéd közöttünk. Egyelőre ódzkodnak attól, hogy a kiszámíthatatlannak tekintett emberekkel kapcsolatba lépjenek. Szeretnék kézben tartani az ellenőrzést, megőrizni a tekintélyüket. Világosan látják, hogy zsákutcába kerültek, és azt is tudják, hogy evolúciós szempontból új típusú testre van szükségük. Az ehhez szükséges génállományt tőlünk szerzik be, az individuális életvitelhez szükséges viselkedési mintát pedig tanulmányozás útján próbálják elsajátítani. Ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a közvetlen kapcsolatfelvétel­lel többre mennének, de visel­kedésünk aggoda­lommal tölti el őket. Az is lehet, hogy a végső próbatételre várnak. Még mielőtt magukévá tennék ezt az életformát, meg akarnak győ­ződni róla, hogy ez a fajta életvitel alkalmas a túlélésre. Alapvetően tehát ennek tudható be az a mostanság tapasztalható fokozott érdeklődés Földön kívüli civilizációk részéről a világunk iránt.

Jelenleg egy olyan evolúciós határvonal előtt vagyunk, ahol eldől, hogy mi lesz velünk. Mivel nem állunk közvetlen irányítás alatt, a szabad akaratunkból eredő dönté­sünktől függ, hogy átlép­jük-e ezt a küszöböt és tovább fejlő­dünk, vagy nem tesszük meg ezt a lépést, és ak­kor nagyon hamar elpusztítjuk a vi­lágunkat. Ez a pusz­tulás két mó­don mehet végbe. Az egyik, hogy a helyi háborúk kiszé­lesedése egy nukleáris össze­csa­pás­ba torkollik, amely rövid idő alatt megsemmisíti bolygónk élő­­világát, és atmoszféra nélküli holdbéli tájat alakít ki a felszínén. A másik pusz­tulási mód a Föld foko­zatos „lela­kása”; vagyis a jelenlegi környe­zet­romboló életmódunkkal és kez­det­leges technológiai felszerelt­sé­günk­kel fokról fokra tesszük tönk­re boly­gónk élővilágát. Egy idő után ugyan­­is az általunk keltett mér­gek­kel már oly mértékben telítődik a víz, a talaj és a levegő, amely az élő­világ év­milliók során kialakult öko­lógiai lán­colatának dominó­szerű össze­om­lásához vezet. Ez a folya­mat az ala­csonyabb rendű élőlények pusztu­lásával kezdődik, majd a nö­vények és az állatok rohamos kihalását eredményezi.

 

Környezeti ártalmak

 

 A bajok legfőbb oka, hogy jelen­leg a többnyire katalizátorral fel­szerelt benzin- és dízelüzemű gépjárművek is 14 milliárd tonna szennyeződést eregetnek a levegőbe. Ehhez járul azután az ipari üzemek és a hőerőművek által kibo­csátott óriási mennyiségű égéster­mék, nem is ­szól­va a fosszilis tüze­lőanyagot hasz­náló háztartások okozta leve­gő­szennye­zésről. 1950-ben olaj­egyenértékben számolva még csak 1715 millió tonna fosszilis tüzelő­anyagot hasz­náltak fel a világban. 2004-ben ez az érték 8965 millió tonnára emel­kedett. A növekedés fél évszázad alatt több mint két és fél­szeres. Ezeknek a mérges gázok­nak csupán a széndioxid-tartalma 28 mil­liárd tonna évente. Ezen túlme­nő­en még kb. 4 milliárd tonnányi szén-dioxid keletkezik a trópusi ős­erdők irtása, felégetése miatt. Sokan nem is sejtik, hogy az ártalmat­lan­nak tar­tott vízi erőművek is hasonló mér­tékben szennyezik a levegőt. Amíg a duzzasztógátak a folyó men­ti élő­vi­lágot teszik tönkre, a hozzá­juk kap­csolódó tározók sekély, pos­ványos vizéből nagy mennyiségű szén-di­oxid és metán kerül a levegőbe. (A metán aránya kisebb ugyan, de ennek a gáznak az üvegházhatásra gyakorolt befolyása 25-ször nagyobb, mint a szén-dioxidé.) Különösen veszélyesek a trópusi erőművek. Ezekből tízszer annyi üvegházhatást kiváltó gáz szabadul ki, mint egy azonos kapacitású szénerőműből. A Brazíliában működő 112 megawattos Balbina erőmű tározója pl. évente 3 millió tonna szénnek megfelelő gázt bocsát ki magából. Az ugyanilyen teljesítményű szénfűtéses erőművek gázkibocsátása évi 0,35 millió tonna. Egy világbanki támogatással készült tanulmány szerint a Föld különböző országaiban működő vízi erőművek tározóinak össz­fe­lülete francia­or­szágnyi területet tesz ki.

A füstgázok szén-monoxid, kén-dioxid, nitrogén-dioxid és ólomtar­talma következtében már ma is több százmillió ember szenved lég­úti megbetegedésben. Az aszt­más és tüdőrákos esetek száma évről évre rohamosan növekedik, és a legtöbb áldozat a gyermekek közül kerül ki. Nemzetközi felmérések szerint évente 3 millió em­ber hal meg a szennyezett leve­gő, és 2 mil­lió a szennyezett vizek miatt. Kü­lönösen elviselhetetlen a levegő a nagyvárosok felett. New York felett pl. 1 év alatt 1,4 millió tonna szén-monoxid, 515 ezer tonna kén-dioxid, 270 ezer tonna nitrogén-dioxid és 209 ezer tonna por jut a levegőbe. De vannak szennye­zet­tebb levegőjű városok is, pl. Los Angeles, vagy Dél-Amerika, va­lamint Délkelet Ázsia metropoli­szai. Az ott élők helyzetét sú­lyos­bítja, hogy fejlődő országokban meg­­lehetősen ritka a katalizátoros gépjármű, és még mindig ólmozzák a benzint.

A világ zsúfolt nagyváro­saiban már olyan súlyos a helyzet, hogy sorra nyílnak az oxigénbárok. Ebben a füstgázos levegőtől elká­bult gyalogosok és üzletem­berek oxi­génmaszkot bérelhetnek, és né­hány per­cig tiszta levegőt szív­hatnak. Erre a későbbiekben min­den városlakónak szüksége lesz. A Dél-Kalifor­niai Egyetem munka­tár­sai 8 éven át figyeltek több mint 1700 gyereket. 10 éves koruktól 18 életévükig kísérték végig a fej­lődésüket. A vizsgálatból kiderült, hogy a legszennyezettebb levegőjű metropoliszokban élő 18 évesek tüdőteljesítménye mindössze 80%-a az elvárható értéknek. A tiszta levegőjű falvakban élő gyerekeknél csak 1,6%-ban volt ilyen alacsony a teljesítmény. A vizsgálat­ba kizárólag olyan fiatalokat vonta be, akik soha nem dohányoztak, és asztmás megbetegedésük sem volt. A kisebb tüdő­tel­jesítménnyel rendel­ke­zők nehe­zeb­ben vészelik át az őszi, téli meg­fázásból eredő légúti megbe­te­­ge­déseket is. Idős korban csökken­nek az életesélyeik is, mivel a fel­nőt­tek tüdőkapacitásuk 1%-át veszí­tik el évente. Egy nemzetközi kuta­tó­­cso­port kimutatásai szerint a kipu­fo­gógáz az emberi örökítőanyagot is ká­rosítja. Az autópályákon, a díj­beszedő kabinokban dolgozóknál 90%-kal több DNS változást mu­tat­tak ki, mint az irodai alkalmazottak­nál.

A füstgázok jelentős mennyiségű széndioxid-tartalma közvetlen mér­ge­zést nem okoz ugyan, de átté­teles hatása az egész élővilágra néz­ve katasztrofális lehet. A levegő szén­dioxid-tartalmának növekedése ugyan­is a freonszárma­zékok­kal együtt a már említett üvegház­hatás kialaku­lá­sához vezetett, amely Földünk lég­körének fokozatos fel­melegedését eredményezi. Ennek egyik következménye az évek óta tartó aszály, amely bolygónk mező­gazdasági művelés alá vont kb. 3 milliárd hektárnyi terüle­tének egyre nagyobb hányadát érinti, a másik pedig a felső légköri ózonréteg el­vékonyodása.

A nap káros sugarai ellen védő ózonnal telített réteg megsemmisü­lése még az aszálynál is nagyobb veszedelmet jelent, mivel az ultra­ibolya sugárzás a röntgensugár­zás­hoz hasonlóan megöli a sejteket, ami először a növények, majd az állatok, végül az emberek elráko­so­dásához vezet. A szak­értők meg­állapítása szerint 1% ózonvesztés 2%-kal több káros UV sugárzást jelent, ami 4%-kal növeli a bőrrák kialakulásának veszélyét. Az ibolyántúli sugárzás legkártéko­nyabb összetevőjét, az UV-C sugarakat szerencsére teljes egészében felfogja az ózonpajzs, de az A és B sugarakat egyre nagyobb mértékben engedi át az elvékonyodott ózonréteg. Az UV-A sugarakat eddig ártalmatlannak hittük, de a közel­múltban kiderült, hogy a megszokottnál nagyobb dózisban tönkreteheti a bőrünk rugalmasságát biztosító kollagén- és elasz­tin­rostokat. Ráadásul negatív befolyásuk az évek során összeadódik, és erősítik az UV-B sugárzás káros hatását. Pedig a legtöbb kárt ez okozza. Az erős UV-B sugárzás nem csupán égési sérüléseket eredményez, hanem a bőr mélyebb rétegeibe hatolva rákos elváltozásokat idéz elő. A melaninter­me­lés fokozásával képes ugyan a bőr védekezni a napfény ellen, ez a pigment­szerű festékréteg azonban már nem tudja ellensúlyozni a természetellenesen megnövekedett ultraibolya sugárzást. Jellemző ennek a veszélynek a mértékére, hogy az Amerikai Környezetvédő Hivatal (EPA) vizsgálata szerint 2,5%-os ózonfogyás esetén 470 ezerrel több ember betegszik meg bőrrákban.

Az ózonréteg elvékonyodása, illetve az UV-B sugárzás növekedése lassítja a fotoszintézist is. Ennek következtében fokozatosan csökken a növények növekedése, és csökken a termés mennyisége is. Legnagyobb mértékben a haszon­növényeknél figyelhető meg ez a jelenség. Az ibolyántúli sugárzásra leginkább érzékeny búza, rizs és szójabab esetében már néhány év múlva 20-25%-os terméshozam-csökkenéssel számolnak a szakemberek. Ugyanakkor rohamosan nő az UV-B sugárzásra jóval kevésbé érzékeny gyomok, és rovarok kártétele. Ez további 50%-os terméskiesést is okozhat. Ezzel párhuzamosan lelassul a vízfelszín közelében élő halállomány növekedése, és a szárazföldi állatok szaporodása. Az egyre jobban növekvő ultraibolya sugárzás következtében mind több állatnál állapítanak meg vakságot, az embereknél pedig szürke hályogot. A legújabb kutatások fényt derítettek arra is, hogy a sztratoszférában zajló ózonpusztítás túlnyomó részét a füstgázokban található klór-peroxid végzi. Napfény hatására mindkét klóratomját elveszti. Az ily módon szabaddá vált kloridionok az útjukba eső ózonmolekulákból kihasítanak egy oxigénmolekulát, mellyel közönséges oxigénmolekulává redukálják. A kihasított oxigénion a kloridionokkal ismét dimer molekulává alakul, és a folyamat ismétlődik, a ciklus újraindul. Emiatt viszonylag csekély klórperoxid is mérhetetlen pusztítást visz végbe az élővilágot védő ózonpajzsban.

A Déli-sark felett már 24 millió négyzetkilométernyi lyuk van az ózonpajzson. Ez a folytonossági hiány akkora, hogy az ausztrál kontinens háromszor elférne benne. Mindez az utóbbi 15 évben alakult ki. Az idén már az Északi-sark felett is kiszakadt az ózonpajzs. Most már két oldalról kezd felbomlani ez a védőréteg. A sztratoszférikus ózonmennyiség csökkenése tehát több oldalról is fenye­geti a világunkat, és a bioszféra teljes pusztulását eredményezheti. Paradoxonnak tűnik, hogy ezzel egyidejűleg növekedik is a légkör ózonmennyisége, de ez nem okoz kiegyenlítődést. A legújabb kutatási jelentések szerint a szén-dioxid, a nitrogén-dioxid és a kén-dioxid egy része ózonná bomlik le, ez a talaj menti ózonréteg azonban nem képes átvenni a felső ózonréteg szerepét. Negatív hatása viszont nem marad el, ugyanis egyre intenzívebben mérgezi a növényeket. A helyzet drámaiságát alátámasztja az a számsze­rűsített adat is, mely szerint az el­múlt száz év során kőolaj­szárma­zékok, földgáz, fa és szén elége­té­sével az emberiség 440 milliárd tonna szén-dioxidot engedett a levegőbe. A jelenlegi széndioxid-ki­bocsátásunk 5 milliárd tonna éven­te.

Sajátos ellenpólusa az aszály­nak, hogy a megzavarodott időjá­rás következtében a Föld egyes részein özönvízszerű esőzések ala­kulnak ki, hiszen a szárazsággal sújtott területek felől elsodródó felhőknek valahol meg kell sza­ba­­dulniuk a csapadék-tartal­muk­tól. Ezeken a területeken a kon­centrált, felhőszakadásként lezú­duló esőzések folytán árvizek, bel­­vizek és föld­csuszamlások kelet­keznek, amelyek mind emberéletben, mind anyagiakban igen nagy kárt okoz­nak. Nem kis mértékben fokozza az árvizek intenzitását, hogy már a mérsékelt égöv alatti or­szágok is kíméletlenül irtják az erdőket. Így nincs ami megfogja, elnyelje a ma­gas hegyekből le­zúduló esővizet. (A növényzet az­által is csökkenti a csapa­dék­víz mennyiségét, hogy a gyö­ke­reivel felszívja, és a levelein keresztül elpárologtatja.) Gya­ko­ri a sárlavi­na is, mivel a víz magával viszi a tarra vágott er­dők vékony talajrétegét. A csa­padékvíz a völ­gyek­ben és a sík vidékeken sem tud el­nyelődni, és belvíz lesz be­lőle. Ennek oka, hogy az aszályos idő­szakokban elhanyagolták, sőt sok helyen betemették a vízelve­zető árko­kat. Emiatt az eső, a meg­­olvadt hó beszivárgott a talajba, meg­emelve a vízszintjét. A másik ok, hogy sok a csatornázatlan te­le­pülés, ahol az épületek emész­tő­gödreiből évtizedeken át kiszi­várgó zsíros, szap­panos lé eltö­mítette a talaj kapilláris csövec­skéit. Ezért a talaj felszínére ke­rülő víz nem képes le­szivárogni, és a föld alatti víz­erek nem tudják elvezetni. Az idő­járás normális menetének kizökkenésé­vel magya­rázható az a ciklon és szökőár is, amely 1991-ben pusz­tított Bang­ladesben. A katasztrófa következtében 138 ezren haltak meg, és több millióan váltak haj­léktalanná. Időjárási szélsőségek ré­gebben is elő­for­dultak, ezek erő­södése azonban egyértelműen az üvegházhatásra vezethető vissza. Minél melegebb a levegő, annál több vízgőz hal­mo­zódik fel benne. A felhők nehezebbé válnak, mely­nek hatására csendes eső helyett zá­poreső, pely­hes hóhullás helyett pe­dig hóvihar, jég­eső, ítéletidő ke­let­kezik. Az emberiség túlnyomó ré­sze azonban jelenleg az aszály­károk miatt szenved, amely az üveg­ház­hatás fokozódása miatt egyre na­gyobb területekre terjed ki.

Az atmoszféra széndioxid-tartal­ma a levegőbe eregetett mérges gázokon túlmenően amiatt is növekedik, hogy a savas esők által tönkretett erdők mind kevesebb szén-dioxidot tudnak felvenni. Ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a légkörben a szén-dioxid megoszlása az elmúlt 20 év során 25%-kal emelkedett. Az 1990-es évek eleje óta évente 29 milliárd tonnával nő a levegő széndioxid-tar­tal­ma. Ezzel egyidejűleg fokozatosan csökken az oxigén mennyisége. A földtörténeti középkorban (az ember megjelenése előtt) a légkör össztömegének 28%-át tette ki az oxigén. A múlt század köze­pére (elsősorban a széntüzelés követ­keztében) 24%-ra csökkent ez az érték. Jelenleg 21%-ot mér­nek a szakemberek, de a nagy­városok felett még ennél is keve­sebb, csupán 17% a levegő oxigén­tartalma.

Tovább fokozza az erdők pusztu­lását a talajmér­gezés, az évente fel­használt óriási mennyiségű műtrá­gya, növényvédő- és gyomirtó szer, amit a talajvíz a mezőgazda­sági mű­veléstől távol eső területekre is szét­hord. Ezek közül ma még felbe­csülhetetlen károkat okozott a DDT, ami a világ számos országában je­lenleg is használatban van. A mű­trá­gyázás az élővizek algásodásában is nagy szerepet játszik. A termőföl­dek­re kiszórt nitráttartalmú műtrágyát az esővíz a folyókba, tavakba mossa, ahol algatelepeket táplál. Az algák kivonják a vízből az oxigént, és lak­hatatlanná teszik a halak számára. A Mississippi folyó völgyében már 13 ezer négyzetkilométernyi területet tet­­tek kihalttá az algák. Már az Ad­riai tenger partján is vastag algasző­nyeg húzódik végig. Szaporodásukat a ten­gerbe ömlő olasz folyók táp­anyag­ban gazdag vize tette lehetővé. Szétoszlását akadályozza, hogy a szél folyamatosan a tenger felől fúj. A nagyüzemi mezőgazdaságban használt kemikáliáknál is károsabb hatást fejt ki a PCB és a dioxin, melyek azáltal szennyezik a környezetet, hogy évente több millió tonnányi ipari szennyvizet öntünk tisztítatlanul a világ­tengerekbe. Mel­lesleg a szemét elégetésekor is igen nagy mennyiségű PCB kerül a levegőbe, és ez az anyag semmilyen módon sem tud lebomlani a természetben. Ezek a vegy­szerek és egyéb mérgek az élelmi láncon keresztül bekerülnek az emberi szervezetbe, így teljesen leromlik az immunrendsze­rünk. Az immunrendszer gyengülése és a fokozódó környezeti ártalmak pedig néhány éven belül világméretű járványok kialakulását fogják eredményezni.

Ennek előjele, hogy a mér­gezésnek közvetlenül kitett tengeri halállomány tömeges pusztulásnak indult, az immunrendszer legyengüléséből eredő fertőzésveszély az alacsonyabb rendű élőlények sorsát már megpecsételte. Az 1980-as években 18 ezer fóka pusztult el az Északi-tengerben, és a vizs­gálatok azt mutatták, hogy zsírszöveteikben igen magas volt a klórozott szénhidrogének (dioxin) szint­je. Ennek következtében az immunrendszerük működése egyharmadára csökkent, ezért nem tudtak megbirkózni azokkal a vírusos betegségekkel, amelyeket korábban ép bőrrel megúsztak. Hasonló okok miatt pusztult el a Földközi-tengerben 1000 delfin. A dioxin azonban csak a „jéghegy” csúcsa. Toxikológiai vizsgálatok alapján 1940, vagyis a vegyipar térhódítása óta 30 ezer vegyszer került a világtengerekbe.

Többek között mérhetetlen mennyiségű higany, ami felszívódott a halak szervezetébe, onnan pedig átkerült az emberekbe. Egy San Francisco-i tanulmány szerint 116 megvizsgált férfi és nő vérében a mért szint messze meghaladta a megengedett mértéket. Néhányuknál 17-szer nagyobb higanymennyiséget mutattak ki. Ők tengeri halat fogyasztottak rendszeresen. A higanymérgezés gyakori következménye a depresszió, memóriazavar, zavarodottság, remegés, fémallergia és hajhullás. Ezek a betegségek már a határérték négyszeresénél fellépnek. A vizsgálat szerint a lakosság több mint felénél 10%-kal, míg 16%-uknál 400%-kal haladja meg vérük higanytartalma a határértéket. A higany nem az egyetlen nehézfém és mérgező ásványanyag a halakban. Az 1960-as években Japán part menti vizeiben oly mértékű volt az arzén- és kadmiumszennyezettség, hogy a kifogott halak fogyasztása járványszerű betegségeket váltott ki.

A tengereket tápláló folyóinkban még rosszabb a helyzet. Az itt élő halak és madarak életét az is veszélyezteti, hogy a víz méregtartalma kiülepedik a partokra. Ennek oka a vízi erőművek duzzasztógátjai által előidézett lassú vízáramlás. A világ folyóvizeinek természetes áramlását ma már 45 ezer duzzasztómű gátolja. Az erőműszennyezés következtében az édesvízi halak higanytartalma is meghaladja azt a szintet, amit a szabályozás gyermekek és fogamzáskorú nők esetén megenged. Az Egyesült Államokban a szövetségi hatóságok elrendelték a tavakból és víztározókból származó halak ellenőrzését. 1999. és 2001. között 260 különböző helyről származó 2500 halmintát vizsgáltak meg. A halminták 76%-ában a higanyszennyezés átlépte a 3 évesnél fiatalabb gyermekek számára még elfogadható mértéket, 55%-uknál pedig a fogamzáskorú nők számára megengedhető szintnél magasabb volt a higanytartalom. Ez idegrendszeri problémákat okoz, és hátráltatja a magzat egészséges fejlődését. Ezért a szövetségi hatóságok azt javasolják, hogy he­ten­te maximum egyszer, legfeljebb 20 dg édesvízi halat fogyasszunk. A kommunális szennyvíz is fertőzi a halállományt. A kuvaiti-öbölben 2000 tonna döglött halat vetett ki a tenger. Pusztulásukat a streptoco­ccus baktérium okozta.

A legnagyobb szennyezők az ipart és a háztartást kiszolgáló ve­gyi üzemek. A különféle műanya­gok gyártásától kezdve a gyógy­szergyártáson át a festékek előál­lításáig sok mindennel foglalkoznak. Még ha nem is engednek ki tisztítatlan szennyvizet a környe­zet­be, és füstszűrővel látják el a kémé­nyeiket, akkor is potenciális ve­szély­­forrást jelent a tevékenységük. A gyártás során visszamaradt mérgező salak­anyagokkal ugyanis nem tud­nak mit kezdeni. Jelenleg acélhor­dókba zárva méregraktárakban tá­rol­ják őket, amíg a hordók ki nem lyu­kadnak. Ekkor megpróbálják rásóz­ni egy fejlődő országra, hogy titok­ban égessék el a saját szemét­ége­tő­ikben, vagy temessék egy elhagyott bányagödörbe. Már nem csak a szá­razföldet változtattuk hulladék­lera­kóvá, hanem a világtengereket is. A tengerparti országok lelkiismeretlen gyártulajdonosai felbérelnek egy nem éppen makulátlan hírű kapitányt, aki a nemkívánatos raktárkészletet roz­zant bárkára rakja, és a nyílt vízen elsüllyeszti. Hollandia néhány éve nemzetközi botrányt kavart azzal, hogy a disznóhizlaldákban összegyűlt hígtrágyát nyitható aljú konténerhajókban a nyílt tengerre szállította, és a vízbe eresztette. Most azt fontolgatják, hogy a trágyatavakban bűzlő anyagot tar­tályhajókban Indiába szállítják. (Hogy ott mi történik vele, arról nem szól a híradás.)

Ma már szervezett módon tör­té­nik a környezetszennyező anyagok eltüntetése. Az egyéni vállalkozók szerepét átvette az ökomaffia. Olasz­országban pl. évente 13 millió tonna veszélyes hulladék tűnt el nyomat­lanul. A maffia rájött arra, hogy kör­nyezetkárosító anya­gok ten­gerbe szó­rása vagy elhagyott bá­nyákba teme­tése a prostitúciónál is jövedel­me­zőbb üz­letág. Immáron 139 klán fog­lalkozik ve­le, és az elmúlt évti­zed­ben forgalmuk elérte a 132 mil­liárd eurót. Eddig 246 ezer ilyen bűncselekmény jutott a ha­tóságok tu­do­má­sára. Mivel az el­követők meg­találása nagyon nehéz, évente 32%-kal nő a természet el­leni bűncselek­mé­nyek száma. Ennek tudható be, hogy San Francisco és Hawaii között a Csendes-óceánon 700 ezer négyzetkilométer kiterjedésű szemétsziget lebeg, amely zömében műanyag palackokból áll. Időközben a hulladéksziget egyre terebélyessé vált. 2012-ben már kb. 100 millió tonna műanyagot tartalmazott. 2019-re tömege elérte a 150 millió tonnát. Kiterjedése is tovább nőtt. Kalifornia partjaitól kb. 500 mérföldre kezdődik, és csaknem Japánig húzódik Felülete az USA területének kétszerese. Mindemellett évente tízezer árukkal zsúfolt konténer is a vízbe hullik a teherhajókról.

A tudósokat a sok szemétnél is jobban aggasztja a szabad szemmel nem látható műanyagszennyezés a tengerekben. A műanyagok biológiailag nem bomlanak le, hanem a napsütés hatásra egyre kisebb részecskékre esnek szét. A fotodegenerációs folyamat eredményeként először mikroszkopikus ré­szecskék keletkeznek, ame­lyek bekerülnek a zoo­plank­tonok szervezetébe. Mivel ezek az apró élő­lények a táplálkozási lánc elején állnak, a tudósok­nak egye­lőre fogalmuk sincs arról, hogy ez milyen hatást fog gyakorolni a világtenge­rek élővilá­gára. Ennél is nagyobb ve­szély, hogy a műanya­gok lebomlása nem áll meg itt, hanem tovább folyta­tódik, és parányi na­noré­szecskék keletkeznek. Ez a kémiai­lag inert anyag erősen re­akcióképes, ami nagy meg­lepetést okoz­hat. A nano­részecskék ugyanis olyan mélyen behatol­nak az élő szervezetbe, hogy egé­szen az agy mé­lyéig eljutnak. Ez a folyamat nem csak a halakra lesz veszélyes, hanem a „tenger gyümölcseinek” fogyasztóira, az emberekre is.

Könnyen lehet, hogy nem csak a szárazföldön, hanem a tengereken is az életünkkel fogunk fizetni a környezetszennyezésért. Ez a helyzet a műanyagipar fejlődésével súlyosbodni fog. Az emberiség eddig 8,3 milliárd tonna műanyagot állított elő. Ennek a mennyiségnek Európában 30%-a, Kínában 25%-a, az USA-ban pedig csak 9%-a hasznosul újra.[18] Az előrejelzések szerint 2050-re már 34 milliárd tonnányi műanyaggal árasztjuk el a világot. Ha továbbra is ilyen hatásfokkal történik a begyűjtésük és újrahasznosítások, akkor négyszer ennyi műanyag kerül a szeméttelepekre és a világtengerekbe. A becslések szerint jelenleg 250 millió tonnányi szemét van a világtengerekben, és ez a mennyiség évente 30 millió tonnával nő.

Ko­rábban a kormányok is méreg­te­me­tőként használták az óceá­no­kat. A II. vi­lágháború után nem tudtak mit kezdeni a fel nem használt vegyi fegy­verekkel, a foszgénnel és mus­tár­gáz­zal. Úgy pró­bál­tak megszabadulni tőle, hogy a 120 ezer tonnányi mérgező anya­got hajókra rakták, és elsüllyesztették őket. Ezek a hordók mostanában kezde­nek kilyukadni. Egyes hajóskapitányok még azt a fáradságot sem vették, hogy a megrakott hajókat nyílt vizekre vezessék. Némelyiket Írország nyugati partjainál süllyesztették el, hogy a mentőhajóval minél hamarabb visszaérjenek. Iparosodott világunkban 13 mil­lió vegyi anyag vesz körül bennünket, és ezek közül kb. 100 ezerrel találkozunk naponta. A probléma súlyosságát jól érzékelteti, hogy jelenleg 6 millió féle vegyszert állít elő az emberiség, és a számuk évente 200 új vegyülettel szaporodik. Ezek mindenhová behatolnak, testünk minden porcikáját méreggel telítik. A Karolinska Intézet vizsgálatai szerint a környezetünkből szervezetünkbe szivárgó vegyszerek már az anyatejben is kimutathatók, és mennyiségük ötévente megduplázódik.

Jelentős mértékben katalizálja az üvegházhatást, hogy a fokozatos felmele­gedés miatt elpusztul a tengerek plankton­állománya, és megszűnik az a bio­massza, amely eddig képes volt megkötni a levegő széndioxid-tartalmának 30%-át. Közbevetőleg megjegyezve a tengeri élet fennmaradásában nagy szerepet játszó korallzátonyok 10%-a már véglegesen elpusztult, és az elkövetkező 20 évben további 30% semmisül meg. A sokféle korallból felépülő építészeti műremekek az összes tengeri élet egynegyedét tartják fenn. Az Ausztrália északkeleti partjainál húzódó Nagy korallzátony pl. 250 ezer km² kiterjedésű. Ezek a mikroszkopikus méretű élőlények nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az élet fenntartásában. Igen nagy mennyiségben nyelik el a légkör szén-dioxid-tartalmát, és fékezik a viharok, szökőárak erejét. A tengervíz fokozatos felmelegedése következtében azonban elpusztulnak, életképtelenné válnak. Ennek egyértelmű jele, hogy kifehérednek. Az elmúlt 27 év alatt a Nagy korallzátonyon a korallok több mint fele elpusztult. A tengerkutatók szerint a következő 10 évben a másik felét is elveszítjük. A Karib-tenger korallzátonyainak már 90%-a elpusztult.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy most már semmit sem tehetünk ellene. Ha akarnánk sem tudnánk a kipusztulásukat megakadályozni, mert ahhoz hogy az óceánok visszahűljenek a korábbi hőmérsékletükre min. 50 évre van szükség. Ez a rohamos pusztulás az időjárást is befolyásolja. Ausztrál kutatók kiderítették, hogy a Nagy korallzátony felett rengeteg dimetil-szulfid kerül a légkörbe, ahol aeroszolrészecskékké alakul, ami a felhőképződés alapvető feltétele. Ez a kénvegyület – amely egyébként az óceánvíz jellegzetes szagát is adja – a tengeri algák terméke. Pusztulásuk, dime­tilszulfid-kibocsátásuk csökkenése nagymértékben hozzájárult a szárazság fokozódásához, az elsiva­tagosodásához. A korallképződés is veszélyben van. Tudományos megfigyelések szerint a tengerek elsavasodása csökkenti a mészképződést. A savasodás jelenlegi növekedése alapján száz év múlva felére csökken a mészképződés intenzitása, ami a korallzátonyok megújulását is lehetetlenné teszi.

Az emberiség túlnépesedése, a világ behabzsolására irányuló őrület a tengerek öntisztulását is megakadályozza. Az élvezetek hajszolása, a „tenger gyümölcseinek” mértéktelen fogyasztása a halállomány rohamos csökkenését eredményezte. A statisztikai adatok szerint 2012-re a világtengerek halállományának 80%-át lehalásztuk. A túlhalászás következtében nem csak a halállomány csökken vészesen, hanem a nagytestű tengeri emlősök, valamint a rákok és kagylók is. John Smith hajóskapitány 1607-ben kelt hajónaplójában megemlíti, hogy Amerika keleti partjainál hajózva a Chesa­peake-öböl vizébe esett egy ágyúgolyójuk, ami 9 méter mélységben is tisztán látható volt. Korábban azért volt ilyen tiszta a víz, mert óriási osztriga­telepek éltek a tenger­öb­lökben, amelyek három­na­ponta átszűrték a vi­zet. Így nem szaporodtak el a mikrobák és az al­gák. A naplóból az is ki­derül, hogy akkoriban nagyon sok szürke bálna, delfin, lamantin, vízi me­nyét, tengeri teknős, alli­gátor és közönséges ton­hal élt ezen a környéken. Manapság a legtöbb öböl nem más, mint hínár­ten­ger. Az osztrigák mérték­telen gyűjtése következ­tében a tengeri strandok vize annyira elalgásodott, hogy már fürödni sem lehet benne.

A hőmérséklet foko­zatos emelkedése során nem csak a növények pusztulnak el, hanem ki­száradnak a folyók és a tavak is, ami az ivóvíz­készlet fokozatos apadá­sához vezet. Szomjan ha­lásunknak azonban nem a Föld édesvízkész­leté­nek elpá­rol­gása lesz az oka, mert ez már jóval korábban be fog követ­kez­ni. A fel­melegedő fo­lyók­ban és tavakban ugyanis annyi­­ra elszaporodnak a fer­tőző baktériumok, hogy a víz­tisztító berende­zé­sek fel­mond­ják a szol­gá­latot. Ez eset­ben a víz fel­for­ra­lása sem segít, mert erő­sen szennye­­zett folya­dékban előfor­dulhatnak olyan kóroko­zók, ame­lyek a +360 °C-os hő­mér­sék­letet is ki­bír­ják, és min­denféle fer­tőt­­le­ní­tő­szer­nek ellenállnak.

A szárazföldi vízkész­let elapa­dása azzal a tra­gikus következménnyel is járhat, hogy a világ-szerte elszaporodó erdő­tüzeket nem lesz mivel eloltani. Nem kis mér­ték­ben nehezíti majd az ol­tást, hogy a rekkenő hő­ség miatt megol­vad­nak az aszfaltutak, ami lehe­tetlenné teszi a tűz­oltó­kocsik helyszínre kül­dését. Vonattal sem tud­juk majd az erdőtü­ze­ket megközelíteni, mert a pokoli hőségben elgörbülnek a vasúti sínek, és a közlekedésnek ez a módja is lebé­nul. A leve­gőből történő oltás is kivitelezhe­tetlen lesz, mivel a vastag füstfelhők nem teszik lehetővé a terület megközelítését. A katasztrófát to­vább fokozzák a szándékos gyújtogatók, akik vélt vagy valós sérelmeiket ily módon próbálják megto­rolni a társadalmon.

 

Környezetünk pusztulását az egyes társadalmak vagyoni helyzete is gyor­sítja. A szegény országok lakói azáltal rongálják a klímát, hogy kivágják életterük fáit, és – más lehetőség híján – ezzel fűtenek. A fokozatosan csökkenő erdőállomány egyre kevesebb levegőt tud megtisztítani, a sza­badba engedett füstgáz pedig tovább növeli az atmoszféra szennye­zett­ségét. Nagyságrendek­kel nagyobb kárt okoz azon­ban az erdők előzőekben említett módszeres, nagy­üzemi irtása, amit a túl­népesedett országok meg­élhetési kényszere dik­tál. A brazíliai, az indo­néziai és afrikai őserdők termőterületté alakítása az utóbbi években oly mértéket öltött, hogy en­nek komoly, globális kihatásai vannak. A tarra vágás következményeként nem csak a fák pusztulnak el, hanem az erdei növények és állatok is. Ennek mértékére jellemző, hogy a trópusi őserdőkben található a növény- és állatvilág csaknem fele.

Az esőerdők kiirtása azonban nem oldja meg a rohamosan szaporodó lakosság megélhetési gondjait. Lombhullató fák, komposztálás hiányában ugyanis a forró égövi talaj tápanyagokban meglehetősen sovány. Ezért csak nagyon kevés termést ad, és néhány év után kimerül. Ezt követően az esőt adó felhők képződésének el­ma­radása miatt elhomoko­so­dik. Az itt élők nem tanultak az tan­ga­nyikai kudarcból. A II. vi­lág­há­ború után a gyarmatosító an­gol kor­mány el­határozta, hogy Tan­ga­nyiká­ban 13 ezer négy­zet­­kilo­méteren kiirtják az őserdőt, és a helyén földi­mogyoró-mo­no­­kul­túrát lé­te­sí­tenek. Szerencsére csu­pán 600 négyzetkilométernyi te­rüle­tet si­került feltörni. Ennek sem volt értelme, mert csak 30 négy­zetkilométeren takarítottak be va­lami kevés termést. Utána a te­­rület nagy része sivataggá vált. Fák hiányában megszűnt a ta­lajvíz-esővíz természetes kör­for­gása, ezért a kiszáradt föld elhomokosodott.

Azonban nem csak a szegénység, hanem a gazdagság is hozzájárul környeze­tünk fele­lőt­len pusz­tításához. A mérhe­tetlen nyersanyag- és energiapazarlást, az értelmetlen luxusfogyasztást akarva, akaratlanul is a természet sínyli meg. A gazdagok többsége egyszerűen nem tud mit kezdeni a pénzével. Először drága élelmisze­rekre és élvezeti cikkekre költi. Ami­kor már minden létező ételkülön­leges­séget kipróbált, a gyom­­rába tömött, elkezdi utánozni a középkori főura­kat. Énekesmadarakra fáj a foga. A ritka madarakat termé­szetesen nem a saját környezetéből szer­zi be, hanem orvvadászo­kat bé­rel fel, akik a sze­gény or­szágokba utazva ezrével öldö­sik le, és csempészik át a határon a nagy értékű védett ma­darakat. Miután min­den földi jóval el­telt, beleveti magát a szó­ra­ko­zásokba, tovább terhel­ve az emberi és természeti erő­forrásokat. Később – pil­la­natnyi sze­szélyeinek en­ge­delmes­ked­ve – egymás után dobálja ki a tartós hasz­nálati tár­gyait. Nem azért, mert a régi nem mű­ködik, ha­nem mert meg­­unja, és új él­ményekre vágyik.

Jelentős motiváció a köl­­­­tekezési vágy is, a vásár­lás izgalma. A pazarul be­ren­dezett lakásokban unat­ko­zó fe­leség gyakori hob­bija, hogy szekré­nyeit di­va­tos ruhákkal, cipőkkel és szőrmebundákkal töm­ködi tele. Fel azonban nem veszi őket, mert be­vásárló körútjairól egyre újabb szer­­­zemé­nyekkel tér haza, így a legtöbbjük so­ha nem kerül sorra. Tudo­mányos megfogalmazás szerint a vásárlási lázban vergődők tulajdonképpen szenve­dély­­­­betegek: „A köl­tekezés ké­je alapvetően különbözik a tárgyak élvezetétől. Az öröm itt a vásárlási aktu­sából adó­dik, az élvezet a pénz­ki­adáshoz kapcso­ló­dik, te­kin­tet nélkül ennek tar­tal­mára. E pillanat iz­galma elfedi mind a pénz tárgy­szerű kezelését, mind ma-gát a tárgyat, amit a köl­tekező éppen vásárol.”

A vásárlási szenvedély tehát egy betegség. Olyan, mint a játékszenvedély. Nem lehet szabadulni tőle. A notórius vásárlót nem a megvásárolt áru érdekli, hanem a válasz­ték megtekintése, az áru váloga­tása, a pénzköltés. Való­jában nincs is szük­sé­ge arra, amit vesz, őt csak a vásárlás iz­gal­ma ér­dekli. Sok ilyen em­ber él a világban, de a leg­több­jük anya­gilag nem en­­ged­heti meg magának, hogy sza­ba­don kiélje ezt a szen­­ve­délyét. A csinos, fia­tal nők egy része ezen úgy se­gít, hogy gazdag férjet választ ma­gának, aki mel­lett sza­bad­jára engedheti az ösz­tö­neit. Az sem baj, ha idő­sebb az illető, a pénz­köl­tési szen­ve­dély ugyan­is min­den más ér­zést hát­térbe szorít a lel­ké­ben. Tu­datában van an­­nak, hogy az ösztön kiélése meg­al­ku­vással jár, ezért ezek az érdek­házasságok általában meg­lehető­sen sta­bi­lak. Amíg a férj pén­­ze el nem fogy, a szenve­délybeteg feleség ki­tart mellette. Különösen ak­kor, ha az öregedő férj elnézi neki a szexuális kicsapongásait is. Ennek a kölcsönös engedményeken alapuló viszonynak aztán a kör­ny­ezet látja kárát. Nem csak a szer­telen pazarlók pusz­títják a bioszférát, hanem a vá­sár­lá­si lázban szenve­dők is.

A gazdagok társadal­má­­ban je­lentős ösztönző erő még a szno­bizmus. Egymást túllici­tál­va igye­keznek min­den­féle ex­trém ter­méket be­sze­rezni, hogy aztán dicse­ked­hes­senek vele. Ra­gasz­kod­nak az egye­di darabok­hoz, még akkor is ha hasz­­nálha­tat­lanok. Szá­mukra ugyanis nem az a fon­tos, hogy praktikus le­gyen a megvett holmi, hanem, hogy a társa­sá­gukba tartozók ne jut­has­sanak hoz­zá. Így akar­ják meg­mutatni, hogy ők nem akárkik. Ékszerből sem vá­sá­rolnak akár­milyent. A sznob feleség­nek már csak a platina jó, mert az arany olyan „ósdi”. Na és a platina drá­gább is, ezért jobban lehet vele kérkedni.

A gyermekvállalás hiányában meglehe­tősen túlméretezett ház ura sem akar le­maradni a pénzköltésben, ezért ha más passziót nem tud kitalálni, hát évente le­cseréli a kocsiját, vagy az alig használt bútorait. Külön kategóriát al­kot­nak a techno­őrültek. Fő­leg a fia­tal, jól ke­reső értel­miségiek kö­zül ke­rülnek ki. Akár szá­mí­tógép­ről, szóra­koz­tató elektro­nikai készü­lé­kekről, videofel­sze­relésről vagy mobiltele­fo­nok­ról van szó, meg­szál­lot­tan keresik a legújabb típu­sokat. Elég egy új funkció megjelenése, vagy a korábbiaktól elütő külső, máris megveszik az újdon­ságot. Nem baj, ha már minden szo­bában van egy számítógép és egy HiFi-torony, tovább bő­vítik a készletet. Használni azonban nem tudják egyiket sem, mert a pénz­szerzés, a vagyongyarapítás lekö­ti minden idejüket.

Jelentős mértékben hozzá­járul a vásárlási láz fokozódá­sához az is, hogy a gombamód szaporodó vállalkozások mind gyakrab­ban gerjeszte­nek mesterséges keres­le­tet olyan termékek iránt, ame­lyek­re a nor­mális élet­vitelhez nincs szük­­­ség. Mivel a középréte­gek el­­szegényedé­sével tovább szű­kült a köz­szükségleti cik­kek pia­ca, rá­ve­tették magukat a te­­hető­sek­re. Miután nekik már min­­denük meg­van, új piaci stra­tégiát kellett kit­a­lálni. En­nek lé­nyege: nem léte­ző igé­nyek felkel­tése, és állandó ápo­­lása. Olyan árucikkeket, szol­­gál­ta­tásokat kínál­nak, amelyek tel­­je­sen feles­le­ge­sek. Csu­pán ar­ra jók, hogy vásárlóik, igény­beve­vőik kü­lön­bözőségét bi­zo­nyít­sák. Ra­finált reklám­had­jára­tok­kal igyekeznek be­bi­zonyítani a pén­zes fo­gyasz­tónak, hogy az ő szín­vo­nalán az ajánlott termék megér­demelt jutalom. Lépten-nyo­­mon azt sugallják neki, hogy egy bi­zonyos szint felett a luxusjavak fogyasztása emberi méltóságát ga­rantáló társadalmi kötelezettség. (A felmérések sze­rint az Egyesült Államok 700 mil­liárd dolláros marketing- és hir­detési piacának 80%-át a vágy­keltés teszi ki, vagyis amikor nem meglevő igényeket akarnak ébreszteni. A kutatók azt is meg­állapították, hogy a több tárgy bir­toklása egy fokkal sem tesz ben­nünket boldogabbá.) Jól érzé­kel­teti a reklámhadjárat ál­tal keltett nyo­mást, hogy jelenleg világ­szer­te 1 billió (10¹²) dollárt költenek hir­­detésekre. (Melles­leg ennyi pénz­ből már meg le­hetne menteni a természetet és ezzel a világot a pusztulástól.)

A gazdagságba beleszületett, szertelen költekezőknél is na­gyobb kárt okoznak a szegénységből ki­emelkedett újgazdagok. Őket a „sosem elég”, a „semmi sem elég” beteges filozófiája jellemzi, ami a szükség tudatából táp­lál­kozik. Ko­rábbi nélkülözéseik mi­att az a kényszerképzet alakult ki ben­nük, hogy valaminek mindun­ta­lan szűkében vannak. Lelki gyöt­rődésük abból a gondolatból szár­mazik, hogy nincs meg minde­nük. E hiányérzet következtében vég nélküli hajszába bonyolód­nak, hogy betöltsék a képzelet­be­li űrt. Hajtja őket az újabb és újabb dolgok megszerzésének vá­gya, hogy elérjék a teljesség ér­zetét. Hiányérzetüket naponta szít­­ják a tévéreklámok, amelyek azt harsogják, hogy egy külön­le­ges au­tó, egy egzotikus utazás, vagy egy új parfüm teljessé és elé­­ge­det­té tesz. Jelentős mértékben kata­lizálja az esztelen harácsolás fo­lyamatát a kivagyiság, az úr­hat­­námság is. Azzal már nem tö­rő­dik ez a többnyire sznobokból álló réteg, hogy a szükségleteken felü­li fogyasztás mérhetetlen károkat okoz a környezetben, hogy min­den feleslegesen kivágott fa hoz­zájárul a természet pusztulásához.

Az erdők tönkremenetele után megindul a rohamos talaj­erózió, amely az ultraibolya-sugárzással és az immunrendszer leromlá­sá­val együtt tovább gyor­sítja a nö­vény- majd az állat­világ kiha­lá­sát. Az erdők pusztulását azon­ban a savas esőkön, a talaj­mér­ge­zésen és az aszályon kívül a kár-tevők is siettetni fogják, mivel a meleg kedvez a gombásodásnak és a rovarok szaporodásának. A megmaradt fákat rovarok, her­nyók és sáskák hada fogja el­lep­ni, és csonkig rágják a lomb­koro­náju­kat. Mellesleg a városi rovarok (csótányok, molyok, han­gyák) is aktivizálódni fognak, amelyek a civilizációs értékeket fogják megtámadni. Sokan nem is sejtik, hogy a csótányok nem csak anyagi kárt okoznak, de veszélyes betegséghordozók. Belga kutatók egyetlen rovarban 14 millió bakté­riumot találtak. Közülük igen aktívak a szalmonella, a húgyúti fertőzés és a fertőző májgyulladás kórokozói. Nehezíti az ellene való védekezést, hogy a csótány éjszakai rovar. Az éj leple alatt telepszik be az ágyba, a ruhák az élelmiszerek közé, és észre­vétlenül terjeszti a baktériumokat.

A későbbiek során egyre nagyobb gondot fog okozni a mutáció. A vírusokhoz és baktériumokhoz hasonlóan a növény- és állatvilág kártékony fajaiban is sorra jelennek meg olyan egyedek, amelyek ellenállnak a velük szemben alkalmazott védőintézkedéseknek. Az első fegyverüket, az álcázást már bevettették. Az időjárási szélsőségek hatására Oroszországban olyan gombafajok jelentek meg az erdőkben, amelyeket a gombaszakértők sem ismernek. A tüzetes vizsgálat azonban kiderítette, hogy nem új fajtákról van szó, hanem mutációról. Egyes veszélyes gombák álarcot öltöttek. A gyilkos ga­lócák pl. megszólalásig hasonlítanak az ártalmatlan és finom kalapgombákra. A légyölő galócák is megfeledkeztek a piros kalapszínről és a pettyekről. Ők is ehetőnek mutatkoztak, megtévesztve az ott élők generációkon át kialakult gombaismeretét. Ennélfogva sokan elfogyasztották őket, melynek következtében eddig már több mint ezer mérgezéses esetet regisztráltak, és közülük mintegy százan meg is haltak. A rovarmutációra is egyre több példa akad. Amíg korábban kuriózumnak számított egy-egy elfajzott példány megjelenése, ma már csapatostul támadnak ránk. A fokozódó aszály következtében nemrégen 6 cm hosszú sáskák özönlötték el a szibériai Omszk városát. Az állatok nagy erővel nekiugrottak a házak ablakainak, rászálltak az épületek falaira, sőt az emberekre is. Mielőtt betörtek volna a városba, elpusztították az omszki búzamezők termését; mindent felfaltak, ami az útjukba került. A helyi hatóságok tehetetlenek velük szemben, mert az óriássáskák ellenállnak a rovarirtó szereknek.

Mivel a klímát károsító hatások egymást gerjesztik, ezért egy bizonyos határon túl a folyamat megállíthatatlanná válik, és elkerülhetetlenül a Föld elsivatagosodását, illetve a kiszáradt vízgyűjtő helyek elszikesedését eredményezi. Mindezek során mindennaposak lesznek a porviharok, mert a már ma is egyre gyakoribb viharos szelek fokozatosan felerősödnek, és a sívó homok települések egész sorát fogja betemetni. (Ez a folyamat már megindult. A meteorológiai kimutatások szerint az utóbbi húsz évben az átlagos szélse­besség 5-10, míg a trópusok felett 20%-kal nőtt. Az elmúlt 50 év­ben a Szaharából érkező porviharok száma megtízszereződött. A szél fokozódására utal az a megfigyelés is, hogy az elmúlt 20 év alatt a világtengerek hullámmagassága 25%-kal emelkedett. A mérések azt is kimutatták, hogy a megelőző 15 évben 65 milliméterrel kevesebb csapadék esett évente, mint az utóbbi 50 év átlaga.)

Az eltemetett városok lakói vándorútra kelnek, és a hőgutától elcsigázottan próbálnak új életteret keresni maguknak. Az elsivatagosodás következtében azonban mind kevesebb lesz az emberi tartózkodásra alkalmas hely, ami további bonyodalmakat okoz, mivel a hosszú sorokban kígyózó, és a hőségtől remegő leve­gőben eltikkadt hajléktalanok menete nem fog megállni az országhatároknál, hanem beözönlik más népek viszonylag kedvező klímájú területeire. Az ott lakók viszont megélhetésüket féltve szembefordulnak a kiéhezett és mindenre elszánt jövevényekkel, és ez öldök­léseket, helyi háborúkat fog kiváltani. Miután a menekültek száma egyre több, a még lakható terület pedig egyre kevesebb lesz, brutalitás és anarchia fogja uralni az egész világot. A tartós éhínség következtében nem lesz ritka jelenség a kannibalizmus sem, ami tovább fokozza az indulatokat. Az elviselhetetlen társadalmi feszültség teljes morális csődöt, kor­má­nyoz­hatatlanságot okoz, ami totális háborúhoz, tömeges népirtáshoz vezet­het. Az apokalipszis lovainak megjövendölt elszabadulása láttán a túlélők irigyelni fogják a holtakat.

Bolygónk elsivatagosodása során tehát az emberiség túlnyomó része éhen fog halni, vagy a fegyveres összecsapások áldozata lesz. A megmaradók sem számíthatnak azonban túl hosszú életre, mivel a felső légköri ózonréteg megszűnésével tovább forrósodik a levegő, és emiatt elolvadnak a sarki jég­hegyek. A megnövekedett vízszint azután elárasztja az emberi tartózkodásra leginkább alkalmas tengerparti élettereket. Az újonnan létrejött part menti sáv is alkalmatlan lesz a letelepedésre, mert a szárazföldről érkező árvizek, és a tenger felől pusztító szökőár következtében elmocsarasodik. Az emberiség hatalmas áradásokat, szökőárakat, föld­csuszamlásokat túlélő és éhínség által megkímélt része a kontinensek északabbi (szárazságtól kevésbé sújtott) részeire, illetve a hegyekbe fog vonulni. Azonban itt sem lelnek nyugalomra, mivel a hirtelen támadó felhőszakadások következtében gyakori földcsuszamlások, nagyobb magasságokban pedig az üvegházhatás miatt olvadó lavinák veszélyeztetik az életüket. A természeti csapások elkerülése, valamint a léghőmérséklet további emelkedése miatt egy idő után kénytelenek lesznek földbe vájt bunkerekbe, vagy a hegyek gyomrában található barlangokba költözni. Később a forróság fokozódásával elpárolog a tengerek és az óceánok vize is. Ennek következtében óriási mennyiségű vízgőz kerül a légkörbe, ami relatíve lecsökkenti a levegő oxigéntartalmát. Azok tehát, akik megfelelő élelmiszer- és ivóvízkészleteket felhalmozva leköltöztek a föld alá, és túlélték a korábbi katasztrófákat, végül a leve­gőbe került füstgázok, valamint az elviselhetetlenül magas páratartalom következtében fulladásos halált fognak szenvedni.

Lehetséges azonban, hogy a halálnak ez a nem éppen kellemes módja hamarabb bekövetkezik, mert az egyre nagyobb forróság miatt az elszáradt erdők, az épületek és minden gyúlékony anyag (még a földfelszín közelében lévő tőzeg és szén is) el fog égni. Ez oly mértékben megnöveli a levegő korom- és füstgáz-koncentrációját, amely önmagában is fulladáshoz vezet. A Föld felszínének felperzselődéséből eredő fulladásos halál a drága szűrőberendezésekkel felsze­relt atombiztos bunkerekben sem kerülhető el, mivel az égés következtében felszabaduló szén-monoxid felemészti a levegő oxigéntartalmát, így egy idő után nem lesz mit belé­legezni. Arról az apróságról nem is szólva, hogy ezeket a berendezéseket nem tudjuk működtetni, mivel a hűtővíz felmelegedése következtében az erőművek már jóval korábban működésképtelenné válnak, és beszün­tetik az áramtermelést, jelenlegi aggregátoraink működtetéséhez pedig nem csak üzemanyag, hanem oxigén is kell.

Végül a földfelszín további mele­gedése következtében olyan klimatikus viszo­nyok alakulnak ki a bolygónkon, mint amilyenek jelenleg a Vénuszon találhatók. Mint ismeretes, a Vénusz felszínén eddig ismeretlen okok miatt +475 °C a hőmérséklet, és 90 bar nyomás uralkodik, légkörét pedig túlnyomórészt szén-di­o­xid alkotja. Azt még nem tudjuk, hogy ez a mostoha klíma annak tudható be, hogy a Nap közelsége folytán a Vénusz felszínén nem alakulhatott ki az élet, vagy annak, hogy egy korábbi civilizáció elpusztította a bolygó élővilágát; az azonban biztos, hogy a mérges gázok ily mértékű koncentrációja, és ilyen magas hőmérséklet mellett az élet bármilyen meg­nyilvánulása lehetetlenné válik.

Amennyiben egy bennünket megelőző civilizáció felelőt­len cselekedete okozta ezt az állapotot, akkor nem zárható ki, hogy ez a folyamat nálunk is ugyanúgy fog végbemenni, és ugyanazt fogja eredményezni. A pokoli hőség következtében ugyanis az elpárolgó óceánokból származó vízgőz nem tud kicsa­pódni, és ismét vízzé alakulni, mert az egyre növekvő hőmérséklet nem teszi lehetővé, hogy a vízgőzmolekulák esőcseppekké álljanak össze. Ezzel szemben a hőmérséklet emelkedésével állandóan nő ezeknek a molekuláknak a kine­tikus energiája, és egy bizonyos határon túl olyan értéket ér el, amely legyőzi a Föld gravitációs vonzerejét. Ekkor az atmoszféra vízgőz- és leve­gőnél könnyebb nitrogén- valamint nemesgáztartalma el fog illanni, és vissza­marad a leve­gőnél nehezebb szén-dioxid, továbbá az esővíz hiányában kicsa­pódni nem tudó korom. Mivel a Föld távolabb van a Naptól, lehet, hogy a klímaszabályzó atmoszféra elszökése után nálunk valamivel alacsonyabb lesz a hőmérséklet és kisebb a szén-dioxid nyomása, mint jelenleg a Vénusz felszínén, de ez mit sem változtat azon, hogy ezt követően a Föld is halott bolygóvá válik.

 

Nagy a valószínűsége azonban annak, hogy a Földön túli hatalmak nem fogják tétlenül nézni, hogy mi felelőtlenül elpusztítjuk a természetet, mert ez az általuk alkotott tökéletes mű több milliárd éven keresztül alakult ki, és egy ilyen hatalmas érték nem eshet áldozatul egy hetvenkedő, a saját jövő­jével mit sem törődő civilizáció lelkiismeretlen üzelmeinek. Miután a Mindenható a teremtésünk kezdetén megígérte nekünk, hogy a mi civilizációnktól már nem veszi el a földi világot, bennünket már nem száműz a földkéreg alá, ezért nincs más választása, mint a beavatkozás. Ennek módjára utal az előzőekben már említett apokaliptikus megoldás, amelynek során a Biblia szerint csak 144 ezer, a Földön kívüli civilizációk küldöttei szerint pedig max. 440 ezer ember fog életben maradni, vagyis az emberiségnek 99,99%-a el fog pusztulni. Ez azt jelenti, hogy a földönkívüliek mentésben való közreműködését is figyelembe véve minden tizenháromezer ember közül csupán egy fog megmenekülni. Még a technikai lebonyolítás módjára vonatkozóan is találunk utalást a Bibliában: „Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. Két asszony őröl a malomban, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” Ez a fajta „begyűjtés” fizikailag könnyen megoldható, hiszen ezt a technikát a földön­kívüliek már évtizedek óta alkalmazzák nálunk az UFO-­elrablások során.

Azért, hogy ne legyenek kétségeink a helyzet komoly­ságát illetően, rövidesen ízelítőt is kapunk abból, hogy ez a pusztítás milyen módon megy majd végbe. Tudományos körök ugyanis néhány hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozták azt a nem éppen megnyugtató hírt, hogy a világűrből egy 800 méter átmérőjű meteorit száguld a Föld felé. Az „égi csapás”-nak nevezett meteorit becsapódási ideje 1998. március 23-ra várható, az Egyesült Államok keleti partvidékén. A csillagászok katonai szakértőkkel együttműködve most azon tanácskoznak, hogy miként háríthatnák el ezt az év 13. hetében bekövetkező katasztrófát. Azt tervezik, hogy a felénk száguldó meteoritot atomtöltetű rakétákkal célozzák meg, és még mielőtt a Föld légkörébe érne, szétrobbantják. Túlvilági hatalmak véleménye szerint azonban az emberiség jelenleg nem rendelkezik olyan nagy erejű plutóniumbombával, amellyel ezt megtehetnénk. Egyetlen lehetőségünk tehát, hogy a szélét megcélozva letérítjük a pályájáról, feltéve, ha külső erők ezt nem akadályozzák meg. Baljós jelek szerint azonban most nem egy spontán égimechanikai jelenségről, egy statisztikailag kimutatható gyakoriságú kozmikus bal­esetről van szó, hanem tudatos erők tevé­kenységéről. A csillagászok ugyanis azt jelentették, hogy a meteorit pályája nemrégen „megváltozott”, így még pontosabban célba vette a Földet.

Ha a kísérlet nem sikerül, akkor ez a hatalmas, fémércekkel telített kőszikla előreláthatólag New York városára fog zuhanni, és egy hússzoros átmérőjű krátert vájva teljes romhalmazzá változtatja a metropolist és környékét. Ezzel egyidejűleg főleg Észak-Amerikában óriási földrengések és vulkánkitörések keletkeznek, és ezért a föld alatti barlangjáratokkal átszőtt floridai félsziget nagy valószínűséggel le fog válni a kontinensről, és dél felé úszva önálló sziget lesz belőle. Ezek a gigászi erők igen nagy kárt fognak okozni anyagiakban és emberéletben egyaránt, amit csak fokoz az a szökőár, amely az Atlanti-óceán mindkét partvidékét letarolja. New York part menti fekvése folytán a levegő telítőd­ni fog a robbanáshő által keltett vízgőzzel, valamint porral és egyéb törmelékanyagokkal. A nagy páratartalom következtében felhőszakadásszerű esőzések fogják akadályozni a mentést, amit tovább nehezít a levegő magas füstgáztartalma. A légtérbe került hatalmas mennyi­ségű por keveredni fog a vulkánkitörések által kibocsátott szén-monoxiddal, kén-dioxiddal és egyéb mérges gázokkal, valamint rengeteg korommal, pernyével és hamuval. A min­dent elborító füstgáz, hamu- és porfelhő nem marad meg az amerikai kontinens felett, hanem feljut a magasabb légrétegekbe, és a szél szétteríti bolygónk körül. A tudósok számításai szerint ez kb. 10 °C-kal csök­kenti a felszíni hőmérsékletet, ami beláthatatlan következ­ményekkel járhat a Föld minden lakójára.

A tavaszi vetés idejére várható becsapódás és az erős lehűlés következtében ugyanis ebben az évben sehol a világon nem terem majd kenyérgabona, de nem lesz kedvezőbb a hely­zet a takarmánytermesztés terén sem. Emi­att soha nem tapasztalt éhínség fogja sújtani a világot. Az egyes országok stratégiai kenyérgabo­na-tartaléka képes ugyan a ter­méskiesést néhány hónapig pó­tolni, ebben az esetben azonban nélkü­lözni kell a teljes gyü­mölcs- és zöldségtermést is, így az éhín­ség még a fejlett ag­ri­kul­túrával rendelkező orszá­gokban is elke­rülhe­tetlen lesz. Ráadásul a meg­levő gabonakész­letek sem lesz­nek biztonságban, az egerek, pat­kányok és egyéb rágcsálók ugyan­is természetes élelem hiá­nyában milliószámra fognak be­özönleni a városokba, és mindent elpusztítanak, ami ehető. A hús- és tejellátás is hamarosan meg fog szűnni, mert takarmány hiányában elhullik a haszonállat-állomány, ami mellesleg megbénítja az élelmiszer-feldolgozó ipart is.

A szárazföldi állatok megsemmisüléséből eredő húshiány egy darabig pótolható lenne az óceánok halállományával, de le­het, hogy erre sem lesz lehe­tőségünk. A leg­újabb hírek sze­­rint ugyanis a világ­ten­ge­rek­ben rohamosan terjed a gyil­­kos alga, ami egy akváriu­mok­ban gyak­ran használt algafaj­nak a mu­tációja. A feltevések szerint a ten­gerbe is egy mo­nacói akváriumból került, a csatornán keresztül. Min­den­esetre a Földközi-tengerben már 6000 hektárnyi part­sza­kaszt lepett el, és a megfigye­lések szerint nap­ról-napra ro­ha­mosan terjed. A gyors ter­jedés oka, hogy a gyilkos alga na­ponta 8 centimétert is képes nőni. Idő­közben Auszt­rá­lia part­­vi­dé­kén is megjelent, és itt sem tudják megál­lítani a terje­dé­sét. Káros hatását az­ál­tal fejti ki, hogy mé­reganyagával el­pusz­tít­ja az óceánok nö­vény- és állatvilágát. Méregtartalma annyira nagy, hogy 1 dg alga már képes egy egeret meg­ölni. A jelek szerint tehát a vi­lágtengerekre is egy sajátos el­­si­vatagosodás vár, ahol a ho­mok sze­re­pét a gyilkos al­ga min­dent ellepő ára­data töl­ti be.

Az algásodás folyamatát je­lentő­sen gyorsítja az a több millió köbméter ve­gyi hulla­dék, amely évente az óceá­nok­ba kerül, melynek szer­ves­anyag-­tartal­ma is fokozato­san nő. Ez utóbbi a la­kos­ság váro­sok­ba koncentrálódásá­nak, az általuk produkált anyag­cse­retermékeknek tudható be. Egyet kiragadva a vi­lág­vá­rosok közül, az 5 mill­ió la­kosú Szentpétervár kom­mu­nális szenny­vize jelen­leg is tisztítatlanul ömlik a Balti-ten­gerbe. A skandináv or­szá­gok sem járnak élen a nyílt vizeik tisztán tartásában. Nem vélet­len, hogy az Északi ten­ger halállo­má­nyá­nak már a 40%-a bőrbe­teg­ség­ben és rák­ban szen­ved, s csak fele annyi ideig él, mint ko­ráb­ban. A fe­ká­liás szennye­zés­nek tudható be, hogy a Föld­közi-tenger kagy­ló­állo­má­nya ví­rus­fer­tő­zötté vált. Ezért nem lehet őket nyersen fogyasz­tani. Né­met kutatók ki­mu­tat­ták, hogy a tengeri kagylók 45%-a he­patitis-A vír­ust ter­jeszt. A betegség csak több he­tes lappangás után jelent­kezik.

Ami azt illeti ezen a téren nekünk sincs okunk a büszkeségre, mivel a 2 milliós Bu­da­pest szenny­vizének jelen­leg csupán 19%-a ke­rül vissza tisz­títottan a Dunába[19]. Mind­­emel­lett évente 6-8 mil­lió tonna olaj ömlik fo­lyó­inkba, és a világ­ten­ge­rek­be. Ennek je­len­tős ré­szét az olaj­szállí­tó ha­jók balesete, és a tanke­rek ten­­ger­víz­zel történő ki­öb­lí­té­se te­szi ki. Isme­re­tes, hogy a hatalmas olaj­­szál­lító ha­jók a rako­mány továb­bí­tá­sa után a nyílt vi­ze­ken mos­sák tisz­tá­ra a tar­tá­lya­i­kat, és a több­tonnányi ola­­jat tar­tal­ma­zó szennyes levet a ten­gerbe engedik. A ka­tasz­tro­fális követ­kez­mé­nyek­­­kel já­­ró szennye­­ződést azonban az el­süllyedt tar­tály­hajók okoz­­­­zák. 1970. és 2000. között 5322 ezer ton­na olaj ömlött a ten­gerekbe a bal­ese­tet szen­vedett tan­kerekből. Mind­ezt tetézi a tenger alat­ti olajme­zők ki­ak­názásával járó szi­vár­gás.

A bajokat tovább fogja tetézni, hogy a krónikus élel­­mi­szerhiány valószí­nű­leg nem csak a lakosság-, ha­nem kor­mány-körökben is pánikot kelt, ami lehetet­lenné teszi a nehezebb helyzet­ben levő országok támogatását. Elmaradnak az élel­miszersegélyek, ami maga után von­ja a jelenleg is élelmezési gondokkal küzdő fejlődő országok népességének szinte teljes kihalását. Így a Föld lakosainak száma jelentős mértékben csökkenni fog, és még évtizedek múlva is érezni fogjuk annak a környezetrombolásnak a következményeit, amit ez a várható katasztrófa okoz. A jelentős élelmiszertartalékokkal rendelkező gazdag országok sem mentesülnek a megrázkódtatásoktól. Itt az éhenhalási pánikot az fogja kiváltani, hogy a helyzetet villámgyorsan felismerő feketézők nagy tételben felvásárolják az élelmiszerkészleteket, hogy később csillagászati árakon adják tovább. Ennek jogi akadálya nincs, mert a szabad piac biztosítja a szabad kereskedelmet, a hasznot pedig a kereslet-kínálat törvénye szabja meg.

 

Kiútkeresés

 

A helyzetünk tehát elkeserítő, de van még egy mákszemnyi remény a megmenekülésünkre, mind ebből, mind a végső veszedelemből. 1992-ben Molnár Edit újságírónő riportot készített egy önmagát Magyari Miklósnak nevező sze­méllyel, aki azt állította magáról, hogy közvetlen kapcsolatban áll Jézussal. Közölte azt is, hogy ő tulajdonképpen nem erről a bolygóról való, hanem reinkarnációját tekintve egy másik, nálunk jóval fejlettebb civilizáció küldötte, és most azért van itt, hogy segítsen nekünk. Elmondása szerint van némi tapasztalata a katasztrófa-elhárításban, mivel korábbi életében egy másik bolygón már sikerült neki megakadályozni egy miénk­hez hasonló végítélet bekövetkezését. Ezt hallva az emberek többsége csak legyintene, hogy megint egy futóbolond a világmegváltást ígérő sok elmeháborodott közül, de Magyari számtalan tanújelét adta annak, hogy tényleg van valami abban, amit állít. Az újságírónő „A másik út; Világkatasztrófa közeleg” című könyvében beszámolt azokról a Jézustól származó kinyilatkoztatásokról, amelyek az apokalipszis elkerülhetetlenségére utaltak, és részletesen ismertette Magyari Miklós ötletét is, amelyet kézenfekvő használhatósága, és az emberi lélek rejtelmeit jól ismerő tisztánlátása miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt a zseniális megoldást az alábbi hasonlattal tette szemléletessé, és mindenki által könnyen érthetővé.

Képzeljünk el egy hatalmas karámot, amely nem más, mint a világ, és a közepén egy szekeret, amely az emberiség sorsa, történelme. A szekérhez számtalan ló van kötve, amelyek az embereket szimbolizálják. A szekér, vagyis a történelem a XX. század végén megfeneklett egy óriási kátyúban, amelyből csak akkor húzható ki, ha minden ló, azaz minden ember azonos irányba indul el. A sok ló azonban önmagától képtelen egy irányba rendeződni, csak tipródnak a szekér körül, és az életet adó fű zömét kitaposták. Emiatt csoportokba verődnek, és védik a még zöldellő területeket, miközben önző érdekeik által motiválva különböző irányba rángatják a kocsit. A fű azonban a gondosan védett részeken is egyre kevesebb lesz, mivel a veszteglés alatt is enniük kell a lovaknak. Ettől még nagyobb zavar támad, lassan pánikhangulat alakul ki a ménesben. Mindezt tetézi egy néhány éven belül várható katasztrófa valószí­nűsége, ami abban nyilvánul meg, hogy egy meteorit becsapódik a karámba, és szétzúzza a szekeret. Az apokaliptikus állapotokat csupán néhány ló fogja túlélni. Ebből a helyzetből egyetlen módon lehet megmenekülni, ha minden ló belátná, hogy mekkora veszély lesel­kedik a karámra, és azonos irányba rendeződve gyorsan kirántanák a szekeret a kátyúból. Ezt azonban lehetetlen elérni, mert a katasztrófa bekövetkeztéig olyan kevés idő van már csak hátra, hogy ezalatt nem lehet a lovakat jobb belátásra bírni, és a ménest egy irányba elindítani.

A jelenlegi állapot tehát egy leküzdhetetlennek tűnő kelepce, mégsem olyan reménytelen a helyzet. Létezik ugyanis egy ravasz megoldás, amely egyirányú, gyors vágtára késztetheti a lovakat. Magyari szerint semmi mást nem kell tenni, mint valahol megnyitni a karámot határoló kerítést. Ekkor a bent nyűglődő kiéhezett lovak közül néhányan észreveszik a kövér legelőt, amely a lebontott palánkon túl, a szabadban található. Miután semmi sem gátolja, hogy elérjék ezt a szemkápráztató bőséget, viharos sebességgel elindulnak a kapuként megnyílt rés irányába, hogy minél előbb kijuthassanak az üde, zöld fűvel borított „Édenkertbe”. A többi ló hamarosan felfigyel az élénk mozgásra, és a karámnak arra a szegletére tekintenek, ahol a nagy nyüzsgés zajlik. Ekkor döbbenten eszmélnek rá, hogy mit látnak, és mindannyian egy­szerre megindulnak a nyílás irányába. Természetesen ezen a kis hasadékon már nem férnek át annyian, amennyien a karámban vannak, ezért áttörik, letapossák a kerítés jelentős részét. Ez azonban nem baj, mivel megvalósult a hőn áhított állapot: a lovak azonos irányba indultak el. Miközben jól felfogott érdekeik által ösztökélve szinte ész nélkül vágtatnak a cél felé, mellékesen kirántják a szekeret is a kátyúból, vagyis kimozdítják a történelmet az utolsó, legnehezebb stációból. Jelenleg tehát nem lehet mást tenni, mint túl kell járni a lovak, azaz az emberek eszén. Azokat az ösztönöket, amelyek most összevissza munkálkodnak bennük, egy irányba kell terelni, egy olyan cél felé, amelynek az elérésére tudat alatt régóta vágyakozunk, sőt türelmetlenül várjuk, hogy a kiapadhatatlan bőség irányába „nyargalhassunk”.

Ez kétségtelenül fondorlatos megoldás, még ha kissé lealacsonyító is, ­mivel nem az emberi értelemre, hanem az állati ösztönökre épít, de ha nincs más mód a megmenekülésre, akkor ez is megteszi. A lényeg az, hogy túléljük a XXI. századot, és ezzel a módszerrel megvan rá az esélyünk. A szubatomi energia alkalmazásával ugyanis leküzdhetjük az éhínséget, soha nem látott élelmiszerbőség lesz a Földön. A primer energiahordozót nem igénylő áramtermelő berendezések segít­ségével ingyen állíthatjuk elő az energiát, korlátlan mennyi­ségben. A szabadenergia iparban és közlekedésben való felhasználása megszünteti a levegőszennyezést, ami elhárítja a klímaösszeomlás veszélyét. Az ingyenenergia következtében az élelmiszerekhez hasonlóan az iparcikkek ára is jelentő­sen csökkenni fog, ami a „Ezoterikus körkép” V. fejezetében már leírt módon azt eredményezi, hogy az alapvető szükségletek minden ember számára biztosítva lesznek. Így megszűnik a megélhetési bűnözés, mivel senki sem kényszerül arra, hogy tisztességtelen módon szerzett jövedelemből tartsa fenn magát. A társadalmi feszültségeket tovább csökkenti, hogy az átlagosnál nagyobb egzisztencia törvénybe ütköző módszerekkel való megszerzésére sem fog többé senki törekedni, mert a karmatan ismerete, valamint az abszolút világban rendelkezésünkre álló ellenőrző háttér ezt értelmetlenné teszi.

Ráadásul az atomháború sem fenyegeti többé az embe­riséget, mivel ha tetszik, ha nem, a ma még számottevő hadiipar szintén ki fogja használni azokat a lehetőségeket, amelyeket a végtelen mennyiségben rendelkezésünkre álló szubatomi energia kínál. Olyan új fegyvereket fognak kifej­leszteni, amelyek­nek a pusztító hatása többszörösen felül­múlja a nukleáris bombákét. Ezeknek a sugárfegyvereknek azonban meglesz az az „előnyük”, hogy csak a kiszemelt célpontot semmisítik meg, nem árasztják el és teszik tönkre radioaktív fertőzéssel az élővilágot. Az elavult atomfegyverek leszerelése és megsemmisítése után feltehetően az egész világ egyesülni fog egy közös kormányzás alatt, ennél­fogva ezeket az új típusú fegyvereket remélhetőleg soha nem fogjuk emberéletek kioltására használni. Így elérkezünk végre abba a békés aranykorba, amely Nostra­damus szerint ezer, a Földön kívüli civilizációk szerint tízezer évig fog tartani.

Az sem elképzelhetetlen azonban, hogy ennek a folyamatnak az elindulását az önös érdekeken kívül az a sajátos kényszer is siettetni fogja, ami a történelmünk során már számtalan esetben segített egy-egy korszakváltás végrehajtásában. Arról a hadiiparban és a csúcstechnológiában jól ismert szállóigéről van szó, amely így hangzik: „Amit mi nem csinálunk meg, azt megcsinálja más, de akkor jaj nekünk!”. Ma még az emberiség nem hajlandó összefogni egy közös cél érdekében, de az össznépi társadalmon belül egy-egy ország vagy országcsoport mindent megtesz azért, hogy a másik ne kerüljön föléje, mert történelmi tapasztalataink alapján azzal már tisztában vagyunk, hogy ez milyen következményekkel jár. Ennek a páni félelemnek tudható be az is, hogy a világ vezető hatalmai belekényszerültek a fegyverkezési versenybe, és ez vezetett a jelenlegi nukleáris arzenál kialakulásához is. A fegyverkezési hajsza következménye, hogy a jelenlegi világgazdasági válság csak a hadiipart nem sújtja. A gazdasági aranykornak számító 2002-es évhez képest 2012-re 147%-kal nőtt a világ fegyveriparának forgalma. Mivel ezek az ösztönök tovább munkálkodnak, nem lehetetlen, hogy a mostani paradigmaváltás által kínált lehetőségek kiaknázásában is jelentős szerepük lesz, de ezúttal már pozitív irányban.

Eddig majd minden ország zsákszámra öntötte a pénzt a stratégiai jelentőségű fejlesztésekbe, hogy a katonai egyensúly fel ne boruljon. Miután ezek a beidegződések még mindig működnek, nem zárható ki, hogy most is hasonló meggondolások fogják előteremteni az anyagi alapot a gyors korszakváltáshoz. Egyébként a technikai fölény sorsdöntő szerepét számos történelmi példa bizonyítja. Ezek közül közismert Francisco Pizarro hadjárata, aki mindössze kétszáz katonával hódította meg a hatmilliós inka birodalmat. Ehhez a bravúr­hoz nem volt szükség csúcstechnológiára sem, elég volt az a relatív előny, amit az ötszáz évvel ezelőtt gyártott acélkardok és primitív lőfegyverek biztosítottak az indiánok nyilaival szemben. Ennek a hadjáratnak a későbbi következményei azonban sokkal súlyosabbak voltak, mint az amerikai kontinens elfoglalásával járó közvetlen veszteségek. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy ez az esemény gyakorlatilag megpecsételte egy egész rassz sorsát. A hódítók az elmúlt 500 év alatt több mint 100 millió indiánt irtottak ki, melynek következtében az életterüket vesztett rézbőrűek népességállomá­nya ma már az 1 milliót sem éri el. A bukásra ítélt népek még részvétre sem számíthatnak a leigázók részéről. Amerika meghódításának 500. évfordulóján pl. az indiánok országszerte tiltakozó felvonulásokat rendeztek, amelyen Ko­lombuszt jelképező bábukat éget­tek el. Megmozdulásukkal azonban csak annyit értek el, hogy érdekes hírként szerepeltek az esti tévéhíradóban.

A Jézustól származó üzenetek szerint, ha a Föld jelenleg közel hétmilliárd lakója közül négymilliárd hajlandó ebben a „karámban egy irányba húzni a szekeret”, akkor a kataszt­rófa még elkerülhető. Most már csak az a kérdés, hogy az emberiség kétharmadában munkálkodik-e az az egészséges önzés, amely ha a másik érdekeit nem is, de a sajátját szem előtt tartja. Ha igen, akkor ennek a fortélynak a bevetésével megúszhatjuk a büntetést, az istenek megkegyelmeznek ne­­künk. Sőt, a szubatomi energiában rejlő le­hetőségeket kihasználva meg­akadályoz­hatjuk a természet pusztulá­sát, és ezáltal a Föld élővilágának meg­semmi­sülését.

 

Ez a folyamat természetesen alapos szervezést, és körül­tekintő irányítást igé­nyel. A feladat ellátása a különböző szintű politikai vezetőkre vár, amennyi­ben ké­pesek lesznek a helytállásra. Az aggá­lyos­kodás sajnos nem alaptalan, mivel sokak szerint a világ jelenlegi bajai je­lentős részben abból fakadnak, hogy az egyes országokat nem a legtehetsé­ge­sebb em­berek irányítják. Az első vonal­beli szak­embe­reket ­ugyanis a magán­vál­la­la­tok el­szip­kázzák, sőt a nagyobb ban­kok és ipari konszernek már az egyete­meken kivá­lo­gatják a legrátermettebb di­­á­kokat. Mivel ezek a vállalatok a több­szö­rösét fizetik an­nak, mint amennyit egy állami hivatalnok keres, a közvetí­tőként el­járó fejvadászok­nak nincs ne­héz dol­guk.

Az államigazgatás pedig kénytelen be­­­érni a másodvonalbeli szakembe­rek­kel, azok­kal, akiket meg tud fizetni. En­nek aztán egész társadal­munkra kiható kö­vet­kez­mé­nyei van­nak. A másodrendű fő­nök ugyanis harmadrendű beosztotta­kat gyűjt ma­ga kö­ré. Ez a jelenség aztán végig­gyű­rűzik az egész hivatali rang­lét­rán. Ezért tartunk ott, ahol állunk. Ezért szidják a polgárok foly­ton a kormányt. Sem az uralmon levő, se az ellenzékben tevé­kenykedő pár­tok nem képesek megfelelő képes­ségű szakemberekre szert tenni. Ha akadna is olyan érté­kes ember, aki hajlandó lenne segíteni ne-kik, nem engedik maguk közé. A karrier­féltés, a szakmai féltékenység meg­gátolja, hogy náluk különbnek en­gedjék át a ha­talmat, és a vele járó előnyöket. Ahhoz, hogy ez az állapot meg­változzon, tudato­sulnia kellene az emberekben, hogy az életben nem a pénzhajhá­szás, az anyagi javak vég nélküli gyarapítása a legfontosabb, hanem a világ szolgálata, az em­be­riség – és ezáltal az univerzum – fejlő­dé­sének elősegítése.

A világ vezetéséhez azonban nem elég a szándék; képzett­ség, meg­fe­lelő adottság is kell hozzá. Ilyen em­ber sajnos nagyon kevés él a Föl­dön, úgy tűnik, hogy még egy tu­catnyi sem áll a rendelkezé­sünk­re. Einsteinnek egy post mor­tem (halál utáni) közlése alap­ján csupán tíz élő ember van a vilá­gon, aki va­lóban ké­pes gondol­kod­ni, aki jelen­legi adott­ságaink mel­lett ma­ra­dék­talanul ké­pes hasz­nál­ni az agyát, aki nagy haté­kony­ság­gal tud­ja al­kal­mazni azokat a gon­dol­ko­dá­si fo­lyamatokat, amelyek­kel min­den intelligens ember ren­del­kezik. Amikor lord Bertrand Rus­­­sel, a vi­lághírű matematikus meg­halt, Ein­stein így mó­dosította a vélemé­nyét: „most már csak kilen­cen van­­nak”. A hétmil­liárd em­ber­hez ké­pest ez az arány igen si­ral­mas. Ilyen körülmények kö­zött ért­hető, hogy civilizációnkat ma még nem az ész, az értelem kor­­má­nyoz­za.

Különösen aggasztó ezen a té­ren, hogy amíg a legegy­szerűbb foglalkozás is alapos szakmai rátermettség-vizsgá­lathoz van kötve, addig a politikai tisztségre pályázóknak semmiféle alkalmassági vizsgán, pszicho­ló­gi­ai teszten nem kell átesniük. Jelenleg tehát az a helyzet, hogy a csöpögő vízcsapot csak egy szakmai­lag megbízható szak­em­ber javít­hatja meg, a vilá­got viszont akár egy jöttment, te­het­ségtelen, paranoiás alak is irá­nyíthatja, ha a politika színpadán jól el tudja adni magát. Ezen a pá­lyán többnyire olyanok van­nak, akik minden­hon­­nan kiszorultak, akik a szó­szátyár­kodá­son kí­vül sem­mire sem alkal­ma­sak. Itt nem szá­mít a te­hetség, a szakmai ké­pes­ség, a ve­­ze­tői készség, az er­kölcsi érzék, csupán az a fon­tos, hogy az illető bes­zéd­készsége elég fejlett le­gyen ahhoz, hogy de­ma­­góg szónoklatai­val el­ká­bítsa a környezetét. Ezek után nem csoda, hogy a becsvágyó po­litikai akar­nokok hada az elmúlt év­tizedekben meglehe­tő­sen kikezdte ennek a pályá­nak a becsületét, és ez rossz fényt vet azokra a politikusokra is, akik alul­ról kezdve, a rátermett­sé­gük és becsületessé­gük révén küzdötték fel magukat jelenlegi, méltán megérdemelt pozíciójukba. Ilyen körülmények között normális ember csak akkor megy el politikusnak, ha természetes intelligenciáját elnyomja a hatalom vágya, a népboldogítás rögeszméje vagy a megélhetés kényszere.

A jelenlegi választási rendszer sem segíti elő a tehetséges emberek előtérbe kerülését. Független politikusként nagyon nehéz érvé­nye­sülni, nem is szólva a választási küzdelemmel járó horribilis költsé­gek előteremtéséről. Ezért a politikai pá­lyán indulók kény­telenek vala­me­lyik párt ol­tal­ma alatt fellépni, ami azzal a következménnyel jár, hogy a ha­talom elnye­rése után a mun­ka­tár­sai­kat ideo­lógiai elkö­tele­zett­ségük alapján kell kivá­laszta­ni­uk. Ez azt a visszás hely­­zetet ered­ményezi, hogy amíg más terü­le­teken a leg­ala­csonyabb veze­tő állá­sokat is pá­lyázat útján, vagyis a szak­mai rátermettség vizs­gála­tá­val töltik be; a politikusok fe­lelős posz­tokra tör­ténő kine­vezése a párttag­ságuk alap­ján tör­ténik. Je­lenleg tehát az egyes országok politi­kai és gazda­sági irá­nyí­tá­sának legfőbb feltétele az egy „brancsba” tarto­zás. Sok kor­mány és mi­nisztérium összetételét te­­­kintve azonban ez nem csak az azo­­nos párt­hoz, hanem a leg­főbb ve­zető haveri köré­hez, vagy volt is­kola­társaihoz va­l­ó tar­tozást is je­lenti. Néha hallani ugyan olyan esetekről, amikor egy országban szak­értői kor­mány alakul, de ez csak akkor szokott előfordulni, amikor a gazdasági hely­­zet kataszt­rofálissá válik. En­nél is nagyobb kárt okoz az országnak, ha a csúcsvezető válasz­tási kampányát nem egy párt, hanem az ipari körök fi­nanszírozzák. Ez eset­ben a hi­vatalába iktatott elnöknek, kor­mányfőnek úgy kell ugrálnia, ahogy azt a háttérben álló tá­mo­gatói előírják. Olyan in­téz­­ke­déseket kell hoznia, ame­lyek nem sértik az ipari lobbi érdekeit. Ennek a helyzetnek egész világra kiható követ­kez­ményei is lehetnek, mivel a profithajsza me­llett elköte­le­zett kormány sorozato­san fi­gyel­men kívül hagyja a kör­nye­zetvédelmi szempontokat.

A vezetésre leginkább al­kal­mas sze­mélyek kiválasz­tá­sát jelentős mért­ékben nehe­zíti az az értéktorzulás is, ami a társadal­mun­kat jellemzi. Az emberiség most az értékvesztés, az ér­téktévesztés és az értékvál­to­zás ko­rában van. Való­szí­nű­leg az útke­re­sésből adódó za­varodottságnak tud­ható be, hogy jelenleg az éretlen, de friss, fiatal testet tekinti esz­ményképnek. Az előző nem­ze­dékkel ellentétben semmire sem becsüli a sorsát megcsi­nált, bölcs embereket. A poli­ti­kusokban sem azt nézik, hogy mennyire rátermett, ne­mes lel­kű, hanem hogy mennyi­re fitt. Képes-e korát meghazudtolva sürögni-forogni a társaság­ban, a repülőgépre felkúszva há­ny­asával veszi a lépcső­fo­ko­kat, és közben látszik-e a li­he­gése. Az, hogy mek­kora hi­vatás­tu­dat munkál benne, va­lódi feladatának mi­lyen mértékben képes eleget tenni, senkit sem érdekel. A legutóbbi olasz-francia csúcs­találkozón is csak az érdekel­te az újság­író­kat, hogy a két elnök kö­zül ki hord magasabb sarkú cipőt. (A bulvár­lapok szerint mindkét ál­lamfő ala­csony termetű, ezért magasí­tott talpú cipőt hordanak.) A megbeszélés tárgyával senki sem törődött. Ma már a szak­tudás sem számít. A karrierhez csu­pán három do­logra van szükség: nyelvtu­dásra, hi­bátlan fog­sorra, és tud­jon szörfözni az In­ter­ne­ten. Hogy valójában nem ért sem-mihez az nem szá­mít, hiszen a többiek fel­készült­sé­ge is ha­sonlóan felszínes. Sok múlik a kap­csolatr­end­szeren is. Azon, hogy ki, kinek, a ki­je; kik­kel alakít ki patronáló kap­c­solatokat. Ezen azon­ban nincs mit csodálkozni, mert ez a múltban is így volt. Kapcsolatok nélkül sem­mire sem le­het jutni az élet­ben. Hiába a legra­gyo­­góbb tehetség, a világra­szó­ló eredmény, ha az il­lető nem ren­delkezik meg­­fe­lelő kapcsolatokkal, so­hasem fog érvényesülni az élet­ben.

Az új korszak elindí­tá­sa a sok ösztökélő és kény­szerítő hatás el­lenére nem fog simán menni, bőven lesznek egyéb aka­dályok is. Az új módsze­reket ugyanis nehéz lesz a már kialakult technikai kultúránkba úgy beépíte­ni, hogy ne tegyünk tönk­­re vele egész iparágakat, ne rom­bol­junk tekin­télyt, ne sértsünk politikai és gazdasági érdekeket. Az érintettek legszívesebben ezeket az ered­­mé­nyeket is elzárnák gondosan őr­zött páncélszekrényekbe, mint annyi sok hasznos talál­mányt a történelem so­rán, ha nem fenyegetne ben­nün­­ket az ökológiai ka­taszt­rófa, és nem len­ne a vég­ítélet a nyakunkon. Nem kis aka­dályt jelent, hogy az egyes álla­mok erő­szak­szervezeteinek vezetői a para­pszichológiának még a gondo­la­tá­tól is irtóz­nak, mert imádnak in­fan­tilis mó­­don titkolózni, örömüket lelik a „szigorúan bizalmas” dosszi­ék gyár­tásában, és a nevetséges fontosko­dás­ban. Ráadásul a fegyveres tes­tületek irá­nyítóinak túlnyomó része üldözési mániában szenved, gya­nakvó, kicsi­nyes módon kezel­nek min­den olyan javaslatot, amely a túl­élésünkkel kap­cso­latos változá­sokat szor­galmaz. Az élet min­­den terül­etére kiterjedő változtatá­sokon kívül a pusztulás el­kerülésé­nek más alter­natívája azonban nincs, és ez meggondolásra fog­ja kész­tetni a leg­elvakul­tabb, a ha­ladást legin­kább fékező politikai köröket is. Kény­telen-kelletlen be fogják látni, hogy ebből a hely­zetből csak előre le­het menekülni. Ha erre mégsem kerülne sor, akkor a fordulatot, a vál­tozásokat a nép, a tűrőké­pes­ségük vég­ső pont­ján lévő kisemberek fogják ki­kény­szeríteni. Az éhség és a be­teg­ség ugyanis nagy úr. A világszerte egyre mé­lyülő gazdasági válság, a fo­­ko­zatos elnyomorodás, a már szin­te elvi­sel­hetet­len kör­nyezeti ártalmak, és az ebb­ől eredő egész­ségromlás egy bizonyos pon­ton túl tár­sa­­dalmi robba­náshoz ve­zet­nek, amely a változ­tat­ásra képtelen régi rend­szert nyomtalanul elsöp­ri.

Az új tudományos fel­fedezések rákény­szerí­te­nek bennünket arra is, hogy könyörtelenül szem­benézzünk önmagunkkal, azzal, hogy jelenleg mik vagyunk, és a későbbiek során mivé válhatunk. Újra kell értelmezni a Jó és a Rossz fogalmát, és alapvetően másként kell megítélni az élet szinte minden megnyilvánu­lá­sát. Ehhez ugyancsak ke­vés rendszernek, intéz­ménynek és embernek lesz kedve, mert erre az útra csak akkor lehet rálépni, ha alapjaiban átalakítunk magunk körül min­dent. Ennek során sok ember hatalma, anyagi biztonsága, és korábbi szavahihetősége fog megrendülni. Természetesen ők is ellenezni fogják a változásokat, és foggal-körömmel harcolnak majd a régi világrend megtartásáért. Az élet minden terén megnyilvánuló megújulás, a kozmikus életszemlélet kialakítása azonban elkerülhetetlen.

Ha a társadalom nem akar önszán­tából jó útra térni, akkor erre külső erők fogják rákényszeríteni. Ezt oly módon teszik, hogy nem fogják elhárítani fejünk felől azokat a veszedelmeket, amelyeket környezetünk pusztítása, ösztöneink zabolátlan kiélése, vagy csupán a figyelmetlenségünk következ­tében okozunk a világban. A sorozatos sorscsapások, valamint egy világméretű veszedelem valószínűsége minden rendszert jobb belá­tásra térít majd, és előbb-utóbb vállalják a megújulással járó áldozatokat, hogy elkerüljék a teljes megsemmisülést. A kérdés csupán az, hogy ez mikor történik meg. Állítólag mi már túl vagyunk azon a pillanaton, amikor a megbánás és a jobb belátásra térés segíthetne rajtunk, mivel a hátralevő idő a dolgok normális menete szerint nem elegendő a cselek­vésre. Most már csak egyetlen reményünk van, hogy a szubatomi energiával kapcsolatos új tudo­mányos felismerések robbanásszerű változást indítanak el a Földön, ami az utolsó pillanatban mégis csak képes lesz megállítani az egyre gyorsuló ütemű pusztulást a világunkban, és végül megmenti civilizációnkat a felettünk kimondott halálos ítélet bekövetkezésétől.

Tulajdonképpen erre megvan a lehetőségünk, mivel az evolúció törvénye is segíti a fejlődésünket. Újkori tudományos felismerés, hogy minél magasabb szinten áll a világ fejlődése, annál gyorsabban halad. Földünk hozzávetőleg 4,5 milliárd éves. Fejlődéséből 1,5 milliárd évet vett igénybe az életfeltételek kialakulása. Utána megjelentek az egysejtűek, majd a növények és az állatok. Érdekes módon, minél primitívebbek voltak ezek a lények, annál tovább tartott a kifejlődésük. Bármennyire is hihetetlen, a legbonyolultabb és legtökéletesebb élőlény, az ember kialakulása tartott a legkevesebb ideig. Ha a földi világ keletkezésének történetét kezdettől napjainkig 24 órára zsugorítjuk össze, akkor az ember ezen az időskálán 34 másodperccel 24 óra előtt jelent meg. Még ennél is gyorsabb volt a technikai előrehaladásunk. A kőbaltától a bronzból, majd vasból készült szerszámokig több ezer év telt el. A gőzgépek feltalálása, az elektromosság felfedezése és gyakorlatba való átültetése már csak 200 évig tartott. A telefon elterjedéséhez elegendő volt fél évszázad is. A rádió széles néptömegekhez való eljuttatása már 30 évet sem vett igénybe. A televízió sorozatgyártásáig csupán 12 évre volt szükség, az első használható modell bemutatásától számítva. Az atombomba kifejlesztése és sajnálatos bevetése között mindössze 6 év telt el. Ha ez a trend továbbra is fennmarad, akkor nincs okunk aggodalomra, mert az újonnan kifej­lesztett szubatomi készülékek pár éven belül gyártásba kerülnek. Ezen a téren különösen gyors lesz a fejlődés. Nikola Tesla[20] már száz évvel ezelőtt felhívta erre a figyelmünket: „Amikor a tudomány elkezdi az érzékeken túli jelenségek tanulmányozását, nagyobb előrehaladást tesz egy évtized alatt, mint létezésének évszázadai során.” Világunk megváltoztatásához tehát nincs szükség évszázadokra, csupán rá kell lépni erre az útra, a többi már megy magától is.

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében leírt nagy hatásfokú elektromág­nesekkel kapcsolatban meg kell még emlí­teni, hogy elektromos energiát nem ki­zá­rólag villamos forgógépekkel lehet előállítani, hanem moz­gó alkatrészt nem tartalmazó áramkörökkel is. Ezeknek az áram­termelő konver­tereknek az első megalkotója Nikola Tesla, szerb származású horvát feltaláló volt, aki legjelentősebb eredményeit az Egyesült Államokban érte el. Tesla hosszú vi­szontagságok után érkezett Amerikába, ahol a Budapesten, a Ganz Villa­mos­ság Műveknél[21] fel­talált váltó­áramú energiatermelő és továbbító rendszerét vég­re meg­valósíthatta. A találmányát először Edisonnak aján­lotta fel, és egy darabig munkatársként dolgozott is a híres men­lo parki laboratóriumban. Kapcsolatuk azonban kezdettől fogva feszült volt. Edison ugyan­is hamar felismerte, hogy a Tesla által megalkotott váltakozó áramú rendszer jobb, meg­bíz­hatóbb, mint a saját egyenáramú rendszere, ezért semmit sem tett a bevezetése érdekében. Mi­után Tes­la belátta, hogy nem várhat segítséget a rivá­lisá­tól, sőt még a munkabérét sem kapta meg tőle, hamarosan otthagyta Edisont. Sze­ren­cséjére találmányának a híre eljutott a Wes­tinghouse Társa­ság­hoz, amely felkarolta ötletét, és lehetővé tette, hogy rendszerét a gyakorlatban is kidolgozza. Ettől kezd­ve valóságos háború dúlt Tesla és Edison között, ami végül az Edison-féle egyen­ára­mú hálózat teljes megszűnésé­vel végződött. Az er­köl­csi elismerés azonban nem jelentett egyben anyagi sikert is Teslának, ezért későbbi talál­mányai­nak megvalósítása során is igen sok gond­dal kellett meg­küz­denie.[22] Nehéz­ségeinek legfőbb forrása az lehetett, hogy Tesla nem csak rendkívül jó kísérleti fizikus, hanem úttörő elme is volt, teóriái legalább fél évszázaddal megelőzték korát. A századelő pénzem­berei nem is­merték fel ötleteinek jelen­tőségét, és legtöbbjük elzár­kózott a segí­tségnyújtástól.

Ezeknek a forradalmi jelentőségű elvetélt találmá­nyok­nak az egyike volt az a konverter, amely egy kisebb bőrönd méretű[23] fadobozba volt beépítve, és ké­pes volt egy nehéz luxusautót 90 mérföld/órás se­bes­séggel mozgatni. A jármű­vet egy nagyméretű, ha­gyo­mányos elektromotor hajtotta, amely­nek a táp­lálását kizárólag ez a konverternek nevezett egység végezte. A konverterhez hozzátartozott még egy kb. 1,8 m hosszú antenna, amely a külső „energiát” az áram­kör­höz csat­lakoztatta, a dobozon belül pedig tekercsek, kondenzátorok és néhány rádiócső volt lát­ható. A rend­szer­hez nem csatlakozott sem akku­mu­látor, sem áramtermelő generátor, a meg­hajtómo­tor teljes áramszükségletét néhány elektronikus alkatrész biztosította. Az üzemi próbára 1931 nyarán Buffalo városában került sor, ahol ez a zaj és kipufogógáz nélküli „szellemautó” igen nagy feltűnést keltett. A sors azonban nem akarta, hogy ez a találmány még a II. világháború előtt megvalósuljon, így a cég, amely ennek a konverternek a sorozatgyártását vál­lalta, tönkrement, az ötlet pedig feledésbe merült.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a „Csipkerózsika-álom” nem tart soká, ugyanis Henry Moray[24], amerikai feltaláló – aki szin­tén ezen a témán dolgozott – átvette és továbbvitte Tesla elgondolásait. Moray nem gépkocsihajtásra használta a konvertert, hanem a laboratóriumában szokványos villamos fogyasztókat táp­lált vele. Ő antennaként kb. 6 mm átmérőjű és 150 m hosszú szigetelt rézhuzalt használt, a földvezetéket pedig hozzákötötte a vízvezeték-hálózathoz. Moray rendkívül sok – jegyzőkönyvben is rögzített – nyilvános bemutatót végzett ezzel a készülékkel, ennek ellenére ő sem volt képes találmányát a gyakorlatba átültetni. A konverter lelkére, a detektorra vonatkozó szabadalmi kérvényét 1937-ben vissza­utasították, mivel túlságosan bizarrnak találták az ötletét. Keserves küzdelmek vártak rá is, találmányát többször is megpróbálták ellopni, végül úgy tűnt, hogy a helyi elektromos társaság hajlandó finanszírozni a gyártását. A megállapodás azonban csapdának bi­zonyult, amint a készülékhez hozzájutottak, kalapáccsal szétzúzták, így semmisítve meg az in­gyen­energiát adó versenytársat.

Mint már szó volt róla, a konverter lelke az úgynevezett „detektor” volt, amelynek a működési mechanizmusa nem ismert. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy a feltalálók eltitkolták találmányuk lényegét, hanem sokkal inkább az, hogy valójában ők sem értették az általuk létrehozott eszköz valódi működési elvét. Abban az időben ugyanis még nem léteztek félvezetők, így természete­sen hiányoztak azok az ismeretek és szakkifejezések is, amelyekkel ezt a jelenséget meg lehetett volna magyarázni. A dióda alapanyagáról csak annyit tudunk, hogy Moray az 1920-as és ’30-as években germánium-, molibdénszulfid- és bizmutkristályokkal kísérletezett. Nagy jelentősége lehetett a dotáció mértékének is, mert állandó gondja volt a kristály kémiai összetételének tisztázása. Ennek alapján sejteni lehet, hogy ez a különös eszköz egy germánium alapanyagú kezdetleges alagútdióda volt. Ez a többnyire n-típusú adalékanyagokkal erősen szennyezett nagyfrekvenciás dióda arról nevezetes, hogy a rajta átfolyó áramnak nem kell leküzdenie a félvezető technikában küszöbfeszültségként ismert néhány tized voltos feszültséggátat, így segítségével veszteségmentes egyenirányítás való­sítható meg.

A „Ezoterikus körkép”-ben már szó volt róla, hogy egy párhuzamosan kapcsolt tekercs­csel és kondenzátorral is létre lehet hozni külső energiabefektetés nélküli elektronáramlást abban az esetben, ha ezt a párhuzamos LC-kört rezonanciafrekvencián üzemeltetjük. Ez a módszer viszont nem alkalmas energiatermelésre, mert a rezgőkör ohmos ellenállása folytán néhány százaléknyi veszteség keletkezik. Ezt a veszteséget az áramkör a csatlakozópontokra kötött külső áramforrásból fedezi. Ez az áramforrás azonban a kis áramfelvétel következtében gyakorlatilag csak a gerjesztő feszültség sze­repét tölti be, ami azt jelenti, hogy ezt a feladatot akár egy huzalantennából nyerhető néhány mikrowattnyi energia is képes ellátni. A Tesla-féle konverter alapáramköre annyiban tért el a szokványos párhuzamos LC-körtől, hogy itt csak a nagy kapacitású kondenzátor volt közvetlenül a gerjesztést végző antenna és a földpont közé kapcsolva, a párhuza­mosan kötött induktivitás a detektornak nevezett sajátos egyenirá­nyító diódán keresztül csatlakozott az antennához. A hasznos jelet illetve a hasznosítható áramot a transzformátorelv alapján az LC-kör tekercsével, mint primer tekerccsel induktív csatolásban levő szekunder tekercs vezette el a rendszerből. Mivel az így nyert áram energiatermelés szempontjából még nem volt számottevő, ezt a primernek nevezett egységet további fokozatok követték. A kaszkádba (láncba) kapcsolt fokozatok a gerjesztő feszültséget egymástól kapták, míg végül a sorozatos feszültségfeltranszformálás következtében akkora energia keletkezett, amekkora képes volt egy hagyományos villanymotorral ellátott gépkocsi nagysebességű hajtására, vagy egy családi ház teljes villanyáram-szükségletének a fedezésére.

A követő fokozatokban a villamos energia visszaáramlásának megakadá­lyozását hideg katódos elektroncsövek biztosították. Ezek az alkatelemek már közönséges diódákhoz hasonló rádiólámpák voltak, hiszen a nagyfeszültségű feltranszformálás következtében a további fokozatok gerjesztésénél már nem volt jelentősége annak a néhány tized voltos veszteségnek, amelyet ezeknek a szokványos diódáknak a küszöbfeszültsége okozott. Sajnos a kissé homályo­san megfogalmazott szabadalmi leírásokban nem találhatók utasítások arra vonatkozóan, hogy az egyes alkatelemeket milyen anyagból, és milyen szempontok szerint kell méretezni. Konkrét működési leírás sem készült a konverterről, az azonban a feltalálók életrajzi visszaemlékezéseiből egyértelműen kiderül, hogy mind a primer áramkör, mind a követő áram­körök R-C elemeinek az értékét úgy kell megválasztani, hogy a rezgőkörök rezonanciafrekvenciája megegyezzen az éter rezgésfrekvenciájával. Ellenkező esetben nem keletkezik többlet­áram, az egyes áramkörök nem képesek gerjeszteni az utánuk következőket. Jellemző az áramkörök éterfrekvenciával való összehangolásának érzékenységére, hogy ha valaki megérintette az antennát, akkor a készülék azonnal leállt, megszűnt a kimenőáram.

A lánc végén a feszültségsokszorozás következtében elő­állt nagyfeszültségű többletáramot letranszformálták olyan értékre, hogy a szokványos villamos fogyasztókra rákapcsolható legyen. Ezzel arányosan nőtt a konverter terhelhetősége, ami azt jelentette, hogy ez a sajátos készülék a szokványos hálózati feszültség biztosítása mellett 10 amper feletti áram­­erősség leadására is képes volt. A feszültségsokszorozó egységek számának növelésével azonban ez a teljesítmény tovább fokozható. A találmány szerinti áramkör valószínűleg azért lett erre a teljesítőképességre tervezve, mivel ez az energia már képes volt az akkori igényeket kielégíteni. A feltalálók igen nagy súlyt fektettek a kis méretre és a hordozhatóságra is, mert a nyilvános bemutatókon gyakran kellett bizonyítaniuk, hogy a készüléket rejtő dobozba nem fér bele akkora akkumulátor, amely a kimenetre kapcsolt vasalót és nagy fényerejű izzólámpákat a megfigyelés több száz órás időtartama alatt működtetni tudná. A könnyű szállíthatóságra azért is szükség volt, mivel a szerkezetet nem egyszer vitték különböző járművekre, hogy egy távoli siva­tagban vagy az óceán kellős közepén bebizonyítsák, hogy a konverter az energiát nem a lakott települések elektromos vezetékeinek kisugárzásából, és nem is a közeli rádióadók jeléből veszi, hanem valóban az éterből vonja ki.

Érdekessége volt még ennek az áramkörnek, hogy magá­tól nem indult be, külső mágneses gerjesztésre volt szükség. Ezt Tesla oly módon oldotta meg, hogy feltehetően két ellen­tétes pólusú mágnesrudat tolt be a rendszerbe, míg Moray egy patkómágnessel „simogatott” egy fekete ragasztószalaggal álcázott alkatrészt. Ez az egység minden valószínűség szerint egy tekercs lehetett, amely mágneses gerjesztés hatására képes volt akkora feszültséget indukálni, hogy az áram­kört felélessze, az indításhoz szükséges kezdeti feszültséget biztosítsa. Erre az áramkörre azért van szükség, mert az antenna által szolgáltatott jel amplitúdója nem éri el a párhuzamos LC-kör üzemi feszültségének szintjét. Ez a csekély energia csupán arra képes, hogy a hőellenállásból eredő veszteséget pótolja. Az induktoros indításon kívül sajátos jellemzője volt még ennek az áramkörnek, hogy a primer tekercsben jóval nagyobb volt a rezgésfrekvencia, mint a szekunder tekercsben. Ez feltételezhetően annak tudható be, hogy a diódás egyenirányítás után a nagyfrekvenciás jelnek csak az egyik félpe­riódusa maradt meg. Mivel egyenáramot nem lehet transzformálni, ennek a jelnek csak a felharmonikusai, az amplitúdócsúcsok alacsony frekvenciás ingadozásai kerültek át a szekunder tekercsbe. Valahogy úgy működött ez az áramkör, mint egy detektoros rádió, amelyben a dióda vagyis a demodulátor leválasztja a modulált jelről a nagyfrekvenciás vivőhullámot, tehát a rádióhullámokat alacsony­frekvenciás egyenáramú jellé alakítja át, ahol az áramerősség ingadozása a mikrofont gerjesztő hang frekvenciájától és intenzitásától függ.

Ennek a konverternek a rekonstruálása minden bizonnyal forradalmi változásokat fog előidézni a világ energia­ellátásában. A nagy hatásfokú elektromotorok által meghajtott generátorokkal szemben ugyanis a Tesla-konverterek előállítási költsége igen csekély, ezért az egyes települése­ken belül sem lesz szükség az épületek energetikai össze­vonására. Mivel ezek a konverterek nem tartalmaznak mozgó alkatrészt, nem igényelnek karbantartást sem, áruk pedig nem magasabb egy átlagos háztartási robotgép beszerzési költségénél; így minden nehézség nélkül megvalósítható lesz a lakások egyedi energiaellátása. Ily módon tehát nem csak a nagyfeszültségű távvezetékek számolhatók fel, hanem egy-egy településen belül megszüntethetők a villamos összekötő kábelek is. Mindez óriási tehertől és kiadástól szabadítaná meg mind az országokat, mind a polgárokat.

Hazai viszonyainkat tekintve a paksi atomerőmű jelenleg 8 Ft-ért termel 1 kW-nyi áramot. Ezt az áramszolgáltatók 42 Ft-ért adják tovább a fogyasztóknak. Mi értelme van 500%-os felárat fizetni az áramért, amikor az helyben is előállítható, ráadásul ingyen. Teljesen felesleges létrehozni, és fenntartani több ezer kilométernyi nagyfeszültségű és kisfeszültségű távvezetéket, transzformátorállomások ezreit, majd villanyórák millióit felszerelve mérni a fogyasztást. Arról nem is szólva, hogy a központi áramszolgáltatás bármikor megszűnhet. A vihar vagy a rárakódott jég leszaggatja a távvezetékeket, a kidőlt fák megrongálják a helyi légkábeleket, a villámcsapások pedig kiégetik a nagyfeszültségű transzformátorokat. A föld alatti kábelek sincsenek biztonságban, mert ezeket meg az útépítő- útkarbantartó gépek tépik szét. Mindemellett számolni kell az épületek bekábelezésével járó veszéllyel is. Világviszonylatban évente több ezer ipari létesítmény és lakás gyullad ki, ég le a kábelek nem megfelelő illesztéséből eredő részárlatok miatt. Ugyanennyi gondot okoz, és legalább ennyire veszélyes a több ezer kilométernyi gázvezeték fenntartása, amire szintén semmi szükség. Ha elegendő mennyiségben áll rendelkezésre elektromos energia, akkor felesleges a viszonylag olcsó gáz használata is.

Egyszerűbbé és olcsóbbá válik a Tesla-konverter előállítása, ha gépkocsihajtásra használjuk fel, mert nagy hatásfokú elektromotorokat alkalmazva a konverter által termelt nagyfeszültségű áramot nem kell letranszformálni, hanem közvetlenül rá lehet csatlakoztatni a motorra. Mivel ebben az esetben a termelt áram csak gerjesztési feladatot lát el, ez a típusú konverter jelentős mértékben miniatürizálható, antennaként pedig egy darab szigetelt drót is elegendő a működtetéséhez.

 

Moray ezt a készüléket nem csak energiatermelésre használta, hanem egy forgókondenzátorral vagy egy változtatható induktivitású tekerccsel kiegészítve távoli beszél­getéseket is lehallgatott vele. Ebben az esetben a kimenő áramkör váltakozó áramú jelét demoduláló diódán keresztül rákötötte egy fejhallgatóra, és némi hangolás után jól kivehető volt az utcai zaj, az embe­rek beszélgetése, az esőcseppek kopogása vagy a szél süvítése. Egy bemutató alkalmával az egyik kíváncsi újságíró a tilalom ellenére hozzányúlt a hangoló gombhoz, és kissé elmozdította. Ekkor a kb. 5 mérföldre levő vasútállomás hangjait hallotta, a vonatfüttyöt és a kalauz beszélgetését az állomásfőnökkel anélkül, hogy a közelben mikrofon és rádióadó lett volna elrejtve. A szak­emberek számára is hi­hetetlennek tű­nik, hogy ez a jelenség létezik, de a legnagyobb dilemmát az okozza, hogy egy LC-kör rezonanciafrekvenciájának az elhangolása hogyan függ össze a hatótávolsággal. Ezt a rendkívül szokatlan rádióadást minden bizonnyal az tette lehetővé, hogy a hanghullámok modu­lálták a környező szub­atomi részecskéket, és az „éter” rezgésének ez a sajátos változása jelent meg demodulálás után, a megfigyelő által is észlelhető hang formájában a fej­hallgatóban.

A feltaláló egyébként ennek az elvnek az alapján javaslatot tett a hagyományos rádiókészülékek egyszerűsítésére is. Az általa kifejlesztett újfajta áramkörök több olyan alkatrészt is feleslegessé tettek, amelyek a szokványos rádiókapcsolások elengedhetetlen részei, ennek ellenére a vétel minősége nem romlott, hanem kifejezetten javult. Sajnos ennek a megoldásnak a lényegéről semmit sem tudunk, de ezt az egy­szerűsítést valószínűleg az tette lehetővé, hogy a szubatomi hírközléshez nincs szükség vivőhullámra, mert ezt a szerepet az éter tölti be. Ennélfogva a szubatomi alapon konstruált vevőáramkör azáltal válik egyszerűbbé, hogy nem igényel sem középfrekvenciás generátort, sem keverő fokozatot, sem áteresztő szűrőáramköröket. A téma jelentőségére való tekintettel mindenképpen célszerű lenne ennek a készüléknek a rekonstruálása is.

Moray javaslatainak a bevezetése esetén ugyanis ezek az egyszerű áramkörök várhatóan nem csak a rádiózást, a rádió- és tévékészülékek előállítását teszik majd olcsóbbá, hanem előreláthatóan megreformálják a telefonhálózatot is. A jövőben nagy valószínűséggel megszűnnek a telefonkábelek, és még a celluláris rendszernél is olcsóbb mobiltelefonokon fogunk egymással beszélni, műholdakon elhelyezett központok közvetítésével. Könnyen meglehet azonban, hogy ehhez műholdra sem lesz szükség, mert a szubatomi energiahullámokat semmilyen anyag sem árnyé­kolja le, így még a távoli kontinenseken élők is közvetlenül kommunikálhatnak egymással a földgolyón áthatoló szub­atomi energiahullámok révén. Miután a szubatomi energiarészecskék akadálytalanul áramlanak át az anyagon, ezért az elektromágneses sugarakkal ellentétben nem tesznek kárt az élő szövetekben. Így az újfajta tömegkommunikációs készülékek használóinak, valamint az adótornyok közelében élőknek nem kell számolniuk egészségkárosodással sem.

Ezeknek a készülékeknek az előállítási költsége annyira alacsony lesz, hogy a későbbiek során a telefontársaságok ingyen fogják osztogatni azoknak, akik a szolgáltatásaikat igénybe kívánják venni. Ezzel egyidejűleg jóval egysze­rűbbé válik a használatuk is. Megszűnik a szerződéskötés, a nyilvántartás, a telefonszámla. Ezeket a készülékeket ugyanúgy fogjuk használni, mint az utcai telefonállomásokat. Ha valakit fel akarunk hívni, bedugjuk a debit kártyánkat a készülékbe, amely automatikusan felveszi a kapcsolatot a bankunkkal, és ellenőrzi, hogy a számlánkon van-e fedezet. Ha igen, engedélyezi a hívást, és ennek költségével megterheli a számlánkat. Ennélfogva megszűnik a telefonokkal való visszaélés (vonallopás, illetéktelen készülékhasználat, SIM-kártya átruházás stb.). A telefontársaságoknak is biztonságosabb ez a megoldás, mivel számítógépes kalózok nem tudják feltörni az általuk kiadott SIM-kártyák kódját, és nem telefonálhatnak a társaság számlájára. Bárkinek a készülékét kölcsönkérhetjük, vagy a miénket is kölcsön adhatjuk, mert mindenki csak a saját kontójára tud telefonálni.

Nagy előnye még ennek a rendszernek, hogy kizárólag akkor kell fizetni érte, ha igénybe vesszük ezt a szolgáltatást. Megszabadulunk a vonalhasználati-, a készen­léti-, az üzem­ben tartási díjtól. A jelenlegi helyzettel ellentétben a telefontársaságok nem szedhetnek be havonta meghatározott összegeket azoktól, akik nem vagy csak alig használják a készüléküket. Az ügyfél többé nem lesz kénytelen elviselni a társaságok zaklatásait, mert a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevő között megszűnik a személyes kapcsolat. A bűnüldöző szervek sem fognak akadályt gördíteni ennek a rendszernek az elterjedése elé, mivel a banki kimutatáson nem csak a telefonszámla összege és a hívás időpontja jelenik meg, hanem az is, hogy a számlatulajdonos milyen számot hívott, vagyis kivel telefonált. Ez az eljárás számunkra is előnyös lesz, mert a havi banki kimutatással egyetemben kapunk egy részletes telefonszámlát is, így utólag ellenőrizhetjük a hívásainkat.

Gazdaságilag nem elhanyagolható előnye ennek az ­újfajta hírközlési módnak, hogy a szubatomi alapon működő egy­szerű és olcsó vevőkészülékek használatbavételéhez nem szükséges új adóhálózatot kiépíteni. A már meglevő rádió- tévé- és rádiótelefon-antennák ugyanis az általuk kibocsátott nagyfrekvenciás vivőhullámokon kívül a körülöttük levő étert is modulálják. Így egyelőre egymás mellett élhetne a két rendszer, lehetővé téve ezzel a fokozatos átállást. (Mellesleg ez teszi lehetővé azt is, hogy a tőlünk több száz fényévnyire élő civilizációk folyamatosan nézik a tv-műsorainkat.)

Visszatérve a Moray-féle vevőkészülékre sajnos a feltaláló nem adott semmilyen támpontot arra vonatkozóan, hogy a beszédérzékelési távolság miért függ az áramkör működési frekvenciájától. Elképzelhető azonban, hogy erre a fizika törvényeivel ellentétes következtetésre csak a látszat utal. Feltehető, hogy ebben az esetben a hangoló gomb elmoz­dításával nem frekvenciamódosítás történt, hanem haté­konyságromlás. A feltaláló, amikor közeli beszél­getést akart hallgatni, akkor elhangolta a készüléket. Ezáltal leromlott az érzékenység, így csökkent a hatótávolság, és csak a környező zajok voltak észlelhetők. Ha távolabbi beszélgetéseket akart hallani, akkor a hangológombot az LC-kör pontos rezonanciafrekvenciájára állította, így megnőtt a hatótávolság. Azt pedig, hogy honnan, milyen irányból hallja a hangokat, az antenna elfordításával oldotta meg.

Ennek a különös, mikrofon nélküli rádiózásnak az elve már azt is sejteti, hogy az áramtermelő konverterekben mi okozza a jel hullámzását, mi az az alacsonyfrekvenciás modu­láló jel, amely ráül az éter nagyfrekvenciás rezgésére. Ez feltehetően bármilyen mozgás lehet, amely megzavarja az étert alkotó szubatomi energiarészecskék zavartalan áramlását. Ilyen hatást válthatnak ki pl. a levegőben terjedő hang­rezgések, a szél, a járművek mozgása, az eső, a villámlás vagy bármely mechanikai helyzetváltozással járó megnyilvánulás, amely egy élő bolygón előfordulhat. Nem zárható ki azonban az sem, hogy bizonyos mértékben az elektromágneses kisugárzások, pl. a fénysugár, a rádióhullámok, vagy a váltakozó áramú távvezetékek elektromos kisugárzása is befolyásolja az éter frekvenciamodulációját.

Az „Ezoterikus körkép”-ben már szó volt róla, hogy az étert a koncentrált szubatomi energiasugárzás is modulálja, és úgy tűnik, hogy a Földön kívüli civilizációk is ezen a módon kommunikálnak egy­mással. Amennyiben tudósaink a rendkívül bonyolult és költséges rádiótávcsövek helyett backward vagy Gunn diódával építenének egy Tesla-konvertert, és ezzel a készülékkel hallgatóznának a világűrben, valószínűleg igen nagy meglepetésben lenne részük. Ezek a speciális diódák az alagúteffektusnak köszönhetik veszteségmentes egyenirányító képességüket. Egy­máshoz közel álló fegyverzetek között keltett erős villamos erőtérben ugyanis az elektronok szerepét feltehetően átve­szik a mindenütt jelen levő szubatomi energiarészecskék, amelyeknek nem jelent akadályt a küszöbfeszültségként ismert elektromos potenciálgát. Mivel a szubatomi energiarészecskék terjedési sebessége több nagyságrenddel megha­ladja az elektronok sebességét, ez az effektus egy járulékos tulajdonsággal, a negatív belső ellenállással is felruházza ezeket a félvezető eszközöket. A negatív belső ellenállás az áramköri felhasználás során erősítő hatásként jelenik meg, vagyis az alagútdiódák azon túlmenően hogy egyenirá­nyítanak, pótlólagos al­katrészek nélkül erősítenek is.

A negatív belső ellenállásnak tudható be a Tesla-konverterből kivehető többletenergia is. E nélkül a nulla küszöbfeszültségű, vagyis veszteségmentes egyenirányító dióda csupán arra képes, hogy fenntartsa a párhuzamos LC-kör rezgését. Mint tudjuk ebben a fajta rezgőkörben az elektromos energia a rezonanciafrekvencia ütemében periodikusan átalakul mágneses energiává, majd a kondenzátorba visszafolyva ismét elektromos energia lesz belőle. A rezgőkörre kötött antenna is csak arra képes, hogy pótolja az összekötő vezetékek ellenállásból eredő veszteséget, azaz biztosítsa a folyamatos rezgést. Ebből az áramkörből így még nem lehet áramot kinyerni. A többletenergia az egyenirányító dióda negatív ellenállása következtében jön létre. A Tesla-konverter speciális diódája nem csak veszteségmentes szelepként működik, hanem nyitóirányban többletelektronokat generál. Miközben egyenirányít, negatív belső ellenállásánál fogva jelentős mértékben megsokszorozza a rajta átfolyó elektronokat.

Azt még egyelőre nem tudjuk, hogy ez a hatás pontosan hogyan megy végbe. Lehet, hogy az egyik fegyverzeten keltett elektron­áramlás modulálja az étert, amely a másik fegyverzet elektron­jait hasonló mozgásra készteti, de az is lehet, hogy a rendkívül erős elektromos erőtér hatására az elektronok átteleportálódnak a potenciálgáton, vagyis a két elektróda közötti utat étertest formájában teszik meg. A megérkezésük után aztán ismét visszaalakulnak elektronokká, de közben létrejön az a sajátos jelenség, ami a negatív belső ellenállást, azaz az erősítőhatást előidézi. Ennek közvetlen kiváltó oka az elektronok és a szubatomi energiarészecskék áramlási sebessége közötti több mint 12 nagyságrendi különbség. Az óriási sebességgel megérkező szubatomi energiarészecskék szinte lövedékként csapódnak a túloldali félvezető réteg atomjainak, melynek hatására igen nagy mennyiségű elektron válik le róluk. Ehhez hozzáadódnak a szubatomi energiarészecskékből visszaalakult elektronok, amelyek együttesen eredményezik az erősítő hatást.

Jellemző ennek a diódának a kulcsfontosságára, hogy a többletenergia-keltésen kívül még két ha­gyományos szerepkört is betölt az áramkörben. Az egyikről, a demodulálásról már volt szó. Ez teszi lehetővé, hogy a hírközlés során kisugárzott, illetve a távolból történő lehallgatások során érzékelt jelek hallható hanggá alakuljanak át. A felüláteresztő szűrő szerepén kívül az egyenirányító dióda szelepfunkciót is betölt, azaz ellenkező irányban lezárja az áram útját. Ennek elsősorban az energiatermelésre használt konverternél van jelentősége. A többletenergia ugyanis csak az induktivitásból vezethető el, a szekunder tekercs segítségével. Ha a kondenzátorból próbálnánk kicsatolni az energiát, akkor a galvanikus összeköttetés, a fogyasztó által okozott leterhelés következtében az áramkör elhangolódna, és az oszcillátor leállna. Transzformátoros kicsatolásnál ez a probléma nem lép fel, de dióda nélkül a többletenergia visszafelé folyna a kondenzátorba. Ez a speciális dióda tehát ebben az esetben nem csak a többletáram előállításáról gondoskodik, hanem a szelephatásánál fogva megakadályozza, hogy kifolyjon a tekercsből, azaz biztosítja a keletkezett energia kicsatolhatóságát, felhasználhatóságát. Ez a hármas funkció ad magyarázatot a dióda speciális elhelyezési módjára is, vagyis arra, hogy miért ékelődik be a párhuzamos LC-körbe, a kondenzátor és az induktivitás közé.

Egyébként a róla elnevezett konverter hírközlésben való alkalmazhatósága Tesla számára sem volt ismeretlen. Sőt ő nem csak az éteri vevőt, hanem az adót is megszerkesztette, méghozzá hordozható kivitelben. Ezt bizonyítja az 1899-ben készült találmányi leírása, és a hozzá tartozó kapcsolási rajzok. A több mint száz évvel ezelőtt született mobiltelefon ötletét azonban annyira futurisztikusnak vélte, hogy be sem nyújtotta szabadalmaztatásra. Nem felejtsük el, hogy Popov a XIX. század végén még csak szikratávíróval kísérletezett, Markoni pedig 1901-ben jutott el oda, hogy morzejelet küldjön az Atlanti-óceán túlpartjára. Az általa kifejlesztett rádió 1921-ben vált alkalmassá beszéd közvetítésére. Teslának tehát reménye sem volt arra, hogy negyed századdal korábban szabadalmat kapjon rádiótelefonra, amikor még a tudósok sem tudták azt, hogy mi az a rádió. Erről technikatörténeti tényről csak kevés embernek van tudomása. A kommunista diktatúra évtizedei alatt azt tanították az iskolában, hogy a rádió feltalálója az orosz Popov. A nyugati iskolákban az olasz Marconi nevét sulykolták a gyerekekbe, holott az Amerikában élő Tesla mindegyiküket jóval megelőzte. Három évtizednyi pereskedés után ezt az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is elismerte. Megfellebbezhetetlen határozatukban Teslának ítélték a rádió feltalálói jogát, de ekkor már az érintettek egyike sem élt. A világot pedig a legkevésbé sem érdekelte, hogy ki találta fel a rádiót. Az emberek örültek neki, hogy megszületett, és egyre nagyobb számban hallgatták a rohamosan szaporodó adóállomásokat.[25]

Egyébként az antigravitációs hajtómű feltalálása is Tesla nevéhez fűződik. Először neki sikerült ezt a szerkezetet előállítani, akaratlanul. 1890-ben New York-i laboratóriumában bekapcsolta mechanikus oszcillátorát, és a frekvencia növelésével megpróbálta elérni az épület rezonanciafrekvenciáját. Szerencsére ez nem sikerült neki, különben az egész épület ráomlott volna. Az épület recsegése, ropogó hangja még nem riasztotta el a kísérlet folytatásától, a mechanikus oszcillátorból kisugárzódó nagy mennyiségű Yang energia azonban beszivárgott a laboratórium felszerelésébe, amitől a nehéz gépek felemelkedtek. Ettől Tesla úgy megijedt, hogy kalapáccsal összetörte a készüléket. A kísérlet épületen kívül is káoszt okozott. Az utcán akkora zavar támadt, hogy kiszállt a rendőrség és a mentők. Tesla és munkatársai nem tudták megmagyarázni a furcsa jelenség okát, mert ők maguk sem tudták, hogy miről van szó, ezért azt mondták a rendőröknek, hogy biztosan földrengés volt.

Kisebb frekvencián üzemeltetve azonban a mechanikus oszcillátor kifejezetten kedvező hatást gyakorolt a közelben tartózkodókra. Tesla nem tudta, hogy az emberi szervezetet is ugyanaz a mágneses energia működteti, amivel ő kísérletezett. Sejtelme sem volt az emberi testet behálózó meridi­án­rendszerről és az auráról, bár ilyet korábban egy betegsége során már látott ködszerű buborék formájában. Ezért nem tudta, hogy milyen veszélynek teszi ki magát és munkatársait az éteri és gravitációs energiával való kísérletezés közben. A mágneses sugarak kivonhatják az energiát egyes meridiánokból, illetve túltölthetik őket, és az energiaegyensúly felbomlása különböző betegségeket vált ki. Nem csoda, hogy mind ő, mind laboratóriumának dolgozói emésztési zavarokkal, gyomor- és epebántalmakkal, székrekedéssel, felfúvódással küszködtek. A mechanikus oszcillátor körüli tevékenység során azonban egy hét alatt mindnyájan meggyógyultak. Négy évig, amíg a gépet használták senki sem betegedett meg közülük. Egy ízben Mark Twain is felkereste a laboratóriumot. Ekkor már a világhírű amerikai író meglehetősen rossz egészségi állapotban volt. Különféle aggasztó és veszélyes betegségben szenvedett, emlékezett vissza Tesla. A laboratóriumi látogatásai során azonban két hónap alatt visszanyerte egészségét. A mechanikus oszcillátorból kisugárzódó kb. 28 kHz-es Yang energia meggyógyította.

Már csak egy valami nem világos ezzel az áramkörrel kapcsolatban, hogy a második és az utána következő fokozatok hogyan tesznek szert többletenergiára? A párhuzamos LC-körben keletkező energia egy bizonyos fokig kicsatolható ugyan, de ha túlságosan leterheljük, akkor leesik az üzemi feszültség, és az oszcilláció is leáll. Nem lép fel azonban az alacsony terhelhetőség problémája, ha mindegyik fokozat egyenirányító diódájának a belső ellenállása negatív. Ebben az esetben a befolyó áram felerősítve jelenik meg a primer tekercsben, és a többletenergia már képes a következő (nagyobb méretű) fokozat megnövekedett gerjesztőáram-szükségletének a kielégítésére, illetve a legvégén a fogyasztó táplálására. A követő fokozatokban alkalmazott hideg katódos elektroncsövek tehát nem közönséges rádiólámpák lehettek. Csak annyiban hasonlítottak a hagyományos diódákhoz, hogy küszöbfeszültséggel rendelkeztek, a belső ellenállásuk viszont nagy valószínűséggel negatív volt. A néhány tized voltos küszöbfeszültségük valóban nem jelent gondot, mert ez még az Amerikában használt 110 V-os hálózati feszültség mellett is elhanyagolható veszteséget okoz. A követő fokozatokban is nagy áramú és nulla küszöbfeszültségű diódát használva azonban ez a veszteség is elkerülhető. Ez ma már könnyen megoldható. Mi ugyanis mindegyik fokozatban diódát fogunk alkalmazni, ahol a küszöbfeszültség mértéke csupán attól függ, hogy az egyik réteget milyen mértékben dotáljuk „szennyező anyagokkal”. Az alacsonyabb küszöbfeszültségű példány alkalmazása azért sem jelent többletköltséget, mert a félvezető eszközök árában a chip előállítási költsége csupán néhány százalékot tesz ki. A termelői árat túlnyomórészt a tokozás módja szabja meg.

Egyelőre még csak fantasztikus álom, de nem zárható ki az sem, hogy egy rendkívül érzékeny konverterrel és egy jól irányítható antennával a jövőben a távoli beszélgetéseken kívül a gondolatok is lehallgathatók lesznek. Ez a lehe­tőség is alátámasztja azt a jóslatot, hogy nem is olyan hosszú idő múlva teljesen megszűnik a titkolódzás és a bűnözés a Földön, mivel ezekkel az eszközökkel, valamint a Magasabb Intelligencia számítógépeiből lehívható információk segítségével minden rossz szándék, illetve megnyilvánulás észlelhetővé válik, minden olyan törekvés leleplezhető lesz, amely nem az emberiség javát szolgálja. Természetesen ma még sokaknak nem tetszik, hogy a jövőben bárki ellenőrizhet bennünket. A XX. század lehallgatásoktól és minden állami felügyelettől ódzkodó polgára ösztönösen tiltakozik ennek a lehetőségnek még a gondolata ellen is, de nem tehetünk mást, mint bele kell nyugodnunk ebbe a helyzetbe, és úgy kell élnünk, cselekednünk, hogy ez a fejlett civilizációk életében elkerülhe­tetlenül bekövetkező szituáció ne okozzon problémát. Kahlil Gibran arab költő így fogalmazta meg ennek az időnek az eljövetelét a Próféta című művében: „Hajlékotokat egy ideig falak választják el földijeitektől. És bár házatok pompás és felséges, mégsem fogja titkotokat megtartani.”

 

Technikai újdonságok

 

Az ezoterikus szakirodalomban megjelenő legújabb publikációk arra enged­nek következtetni, hogy az előzőekben vázolt technikai lehetőségek nem a távoli jövőben fognak megvalósulni, hanem jóval hamarabb, mint gondolnánk. A kormányhivatalnokok által szisztematikusan folytatott kiszivárogtatásokból ugyanis egyre több olyan információhoz lehet hozzájutni, amely azt sejteti, hogy a jelenleg folytatott titkos kutatások már jóval meghaladták ezt a szintet. Ma már nem csupán hangot, hanem akár háromdimenziós színes képet is lehet közvetíteni a tér bármely pontjáról anélkül, hogy a helyszínen hagyományos híradástechnikai eszközöket alkalmaznánk. Az éteren át történő magas szintű kommu­nikáció megvalósíthatóságának az alapja a Delta Time antenna, amely nem más, mint egy bütykös végű elemekből összerakott nyolcszögletű oszlop. Ezt nem a tartóoszlopra merőlegesen szerelik fel, mint a hagyományos URH antennákat, hanem függőlegesen rögzítik, és úgy néz ki, mint egy kiszáradt ágas-bogas jegenyefa, a csúcsán fényes gömbbel. Fél évszázad­dal ezelőtt még nem volt ismeretes ez a szub­atomi energiasugárzások vételére alkalmas speciális ­antenna, így Moray a hagyományos rádióadások vételére szolgáló kifeszített drótdarabbal csak hangot tudott fogni az éterből.

Egyébként ennek az antennának a megvalósíthatósá­gában nagy szerepük volt a Földön kívüli civilizációknak, amelyek mostanában élénk figyelemmel kísérik minden ilyen irányú tevékenységünket. Az elsőgenerációs antennák állítólag a Szíriusz egyik bolygójáról származó idegenek útmutatásai alapján készültek, a későbbi tökéletesítés módszerét pedig az Orion csillagkép intelligens lényei sugallták az amerikai kutatóknak. Ezeket az antennákat ma már nem csak a Föld egyes régióinak a megfigyelésére használják, hanem állandó intergalaktikus kapcsolatot tartanak fenn a Tejútrendszer, illetve a szomszédos galaxisok értelmes lényeivel. Ma még sokan vannak, akik iskolai tanulmá­nyaik alapján lehetetlennek tartják, hogy tőlünk több száz vagy több ezer fény­évnyire levő civilizációkkal közvetlen, telefon- vagy akár videokapcsolatot tartsunk fenn, de mint már a „Ezoterikus körkép”-ben szó volt róla, a szubatomi energiarészecskék áramlási sebessége több nagyságrenddel meghaladja a fény, illetve az elektromágneses hullámok sebességét, ezért az ily módon lebonyolított kom­muni­kációnál ugyanúgy nem kell számolni jelkéséssel, mint a hagyományos telefonbeszél­geté­sek­nél.

A szubatomi energiaáramlás útján történő információ­szerzés és kommunikálás az egész világon egyre jobban terjed. Új-Zéland fővárosa, Wellington felett repülve pl. egész erdőt lehet látni ezekből a speciális antennákból. A kommunikációhoz természetesen nem elég csupán az antenna, hanem szükség van olyan áramkörökre is, amelyek képesek feldolgozni az éterből kiszűrt jelet. A vevőáramkör legfontosabb alkatrésze egy speciális tekercsrendszer, amelyet még Tesla fejlesztett ki az 1930-as években az RCA cég számára. A Tesla-féle egység „Delta Time tekercselrendezés” elnevezéssel került át a jelenleg használt készülékekbe, és a Delta-T antennák hatékonyságának köszönhetően ma már a hangon kívül színes képek vétele is megoldható vele. Sajnos erről a speciális áramköri összeállításról nem közöltek további rész­leteket, így nem ismerjük a pontos működését. Azt azonban tudjuk, hogy a műszaki elnevezése: „levezető fojtótekercs”, amiből arra lehet következtetni, hogy ennek a szettnek leg­alább egy tagja leföldeli a tekercsek Yin végében indukálódó hagyományos elektromágneses hullámokat, hogy a mikrohullámú gerjesztés ne zavarja a szubatomi pólus vételi érzé­kenységét. Ahhoz, hogy ezzel a készülékkel adni is lehessen, szükség van egy szubatomi energiagenerátorra is, ami szintén Teslának még az 1920-as években megalkotott egyik talál­mányán alapul.

Mindez elég meghökkentően hangzik, de a java még csak most következik. Nem csak szubatomi kommunikációs készülékek tucatjai működnek ma már szerte a világon, hanem egy évtizeddel ezelőtt elkészült az első időgép is. Ez a fantasztikus szerkezet tulajdonképpen a sikertelen Eldrige-kísérletnek köszönhette a megszületését. Tudniillik az Eldrige[26] cirkáló láthatatlanná tételét kitűző Rainbow Project[27] tragikus kimenetele után a próbálkozások nem maradtak végleg abba. A sokkhatás enyhülése után az 1940-es évek végén felújították a kísérleteket, ami a Montauk Project[28] beindítását eredmé­nyezte. Ennek a fő célja az volt, hogy létrehozzanak egy olyan berendezést, melynek segítségével visszajuthatnak 1943-ba, az Eldrige-kísérlet színhelyére. Erre azért volt szükség, hogy a helyszínen ellenőrizhessék, elődeik milyen hibákat követtek el, és levonhassák belőle a megfelelő tanulságokat. A New York melletti Long Islanden[29] folytatott kísérletekhez egy speciálisan kialakított széket használtak, amely azt a célt szolgálta, hogy a benne ülő parafenomén tudatalatti képességeit felerősíthessék. Az alacsonyfrekvenciás agyhullámok vagy gondolathullámok érzékelését egy Tesla-féle tekercsszett végezte oly módon, hogy a széket a vevőkészülékkel együtt beépítették a tekercsstruktúrába. Az adóantenna sze­repét egy Orion Delta-T antenna töltötte be, amelyet a szék alá, egy üregbe állították be. Ezt a hatalmas antennát fázisba hozták a szék fölé helyezett RF[30] antennával, hogy az interferenciákat kiszűrjék.

Kezdetben a használaton kívüli radarállomáson csak telepatikus, valamint szuggesztiós kísérleteket végeztek a szerkezettel, majd áttértek a parafenomén által elképzelt tárgyak megnövelt adóteljesítménnyel való materializálására. Ezt Poltergeist kísérletek követték, melyek során egy közeli településen távirányítással tárgyakat mozgattak, betörtek egy ablakot, szobabelsőket romboltak szét, sőt a tévékészülékek vételét is megzavarták. A kezdetben végzett kísérleteknek látszólag nem sok értelmük volt, mivel ezeket a jelenségeket bármely parafenomén elő tudja idézni bonyolult eszközök nélkül is. Az alap­feladatok azonban azt a célt szolgálták, hogy a műszerek gyakorlati alkalmazhatóságát ellenőrizhessék, a szükséges tökéletesítéseket elvégezzék, és felkészüljenek a végső erőpróbára, az időgép megalkotására. Az időalagút létrehozásához ugyanis már nem elegendő az az energia, amely a para­fenomén agyából kiáramlik, itt már jelentős teljesítményerősítésre van szükség. A „beme­legítés” során a kezdeti gyakorlatokat egyre bonyolultabb kísérletek követték, melyek sikerében már nagy szerepe volt a megnövelt adóteljesítménynek is. Ilyen gyakorlat volt, hogy telepatikus úton állatokat tereltek egy mérföldekre levő település utcáira, majd két órán át tartó bűnözési hullámot váltottak ki a közeli Montauk városban.

A sikereken felbuzdulva időközben elindítottak egy párhuzamos programot is Phoenix Project[31] néven, amelynek legfontosabb célkitűzése az időjárás befolyásolása volt. Legfőbb szenvedő ala­nyai és egyben hiteles tanúi ennek a kísérletsorozatnak is a Montauk Point környékén élők voltak. A kutatóknak sike­rült augusztusban havazást kiváltani, és nem egyszer idéztek elő szűk körzetben jégesővel tarkított iszonyatos viharokat, de képesek voltak arra is, hogy a természetes úton kialakult hurrikánok erejét csökkentsék. Az időjárás megváltoztatására irányuló próbálkozások néha nem várt következményekkel jártak. A környék lakosai­nak beszámolói szerint egy ízben ismeretlen (feltehetően másik dimenzióbeli) állatok tucatjai hullottak az égből, beestek a lakások ablakain és betörték az utcai kirakatokat. (Közbevetőleg megjegyezve a brit kutatók önmaguknak okoztak kárt ily módon. A Laurence Livermore laboratóriumban szintén sikerült megnyitni egy dimenziókaput, és ezen keresztül néhány dühödt madár került át hozzánk. A hatalmas méretű ismeretlen madarak óriási pusztítást vittek végbe a berendezésben, mire sikerült végezni velük. Tetemüket egy tudóscsoport vizsgálta, de nem jutottak semmire. A szárnyasok nem hasonlítanak semmilyen földi madárhoz.)

Egy idő után a Long Island-i kísérletekben meglepő fordulat állt be. A parafenomén ugyanis hiá­ba termelte a gondolatokat, nem történt semmi. Miután a legegyszerűbb gyakorlatokkal sem boldogultak, arra gyanakodtak, hogy elromlott a berendezés. Mindent alaposan átvizsgáltak, az összes folyamatot többször ellenőrizték, de sehol semmi hibát nem találtak. Már kezdtek elkeseredni, amikor a korábban keltett jelenség egyszer csak megjelent, némi időkéséssel. Határtalanul nagy volt a kutatók ujjongása, mert ráeszméltek arra, hogy már csak egy hajszál választja el őket az időgép létrehozásától. Ettől kezdve a materializációs és egyéb kísérleteknek nem csupán a helyét, hanem az idejét is megszabták. Elérkezett tehát a nap, amikor a tér után az időt is szolgálatukba állították. Most már tág tere nyílt az emberi tudattal folytatott manipulációknak, és egy idő után a kísérlet résztvevői rádöbbentek arra, hogy maga a kozmosz is ugyanezt a játékot folytatja velünk. Az életben lezajló ese­mények külső irányítása, vagyis a sors nem más, mint tudatunk különböző frekvenciájú energiahullámokkal való befolyásolása. Az univerzumban a Genezisnek nevezett társasjáték fő mozga­tórugói az energiahullámok, a dolgok kimenetele pedig az éteri hullámok frekvenciamodulációjától és irányításától függ. Ebbe az isteni játékba kezdünk mi most belekóstolni, és lassan ráébredünk arra, hogy mindnyájan egy nagy közös értelem részei vagyunk, elválaszthatatlan egységet képezünk azzal a világegyetemmel, amelyben élünk. Isten megengedte nekünk, hogy belepillantsunk a lapjaiba, hogy a továbbiakban ne csak passzív résztvevői, hanem aktív alakítói legyünk a kozmikus evolúció­nak.

Tudósaink egyelőre nem ismerik el ennek a jelenségnek a létét. Kétségüket arra alapozzák, hogy az agyban semmilyen érzékelő szerv nincs, ami ilyen gyenge mágneses hullámokra reagálni tudna. Paradox módon ennek lehetőségét éppen ők találták meg, az emberi agyról készített mágneses rezonanciaképeken. Joseph L. Kirschwink, a California Institute of Technology kutatója különös fekete pontokat fedezett fel az agysejtekben. 7 elhunyt agyvelejéből vett minta elemzése során kiderült, hogy 50 millimikron átmérőjű mágneses részecskékről van szó. Az analízisek eredménye: az agy legtöbb régiója 5 millió magnetitkristályt tartalmaz grammonként, a fontos agymembránok pedig legalább 100 milliót. Mivel a magnetit több mint egymilliószor intenzívebben reagál a külső mágneses mezőre, mint bármely más biológiai anyag, megdőlni látszik az az ortodox nézet, hogy az emberi szervezetnek nincs „anten­nája” a gyenge mágneses mezők vételére.

1983-ban az intenzív kutatások eljutottak arra a szintre, hogy az áramkörbe iktatott nagy teljesítményű számítógép segítségével sikerült egy időalagutat is létrehozni. A kísérlet résztvevői tehát elérték a kitűzött célt, megnyílt a lehe­tőség arra, hogy ezen a folyosón keresztül eljussanak 1943-ba, az Eldrige cirkáló eltűnésének színhelyére. Az időkapu a Delta-T antenna közepéről nyílt, és alkalmas volt arra, hogy a kuta­tók átsétáljanak rajta abba az időzónába, ame­lyet a parafe­nomén megjelölt. Egyébként ez az alagút nem különbözött a sci-fi filmekben látható, sejtelmes fényben derengő folyosóktól. Ebből is látszik, hogy Verne Gyula óta nem sokat változott a helyzet, a tudományos fantasztikum művelői ma sem „légből” kapják az ötleteiket. A nagy izgalommal várt kísérlet végül is sikerült, az expedíció tagjai feljutottak a cirkálóra, és számos tapasztalattal gazdagabban szerencsésen visszatértek a jelenbe. Az oda- és visszautazáshoz használt időalagút fizikai felépítéséről semmit sem tudunk. A leírások csak annyit említenek, hogy a kör alakú folyosó végén fény volt látható. Az eddigi ismereteink szerint feltételezhető, hogy ez a spirálisan örvénylő alagút koncentrált szubatomi energiarészecskékből épült fel, a végén látható intenzív fényjelenségnek pedig az lehetett a szerepe, hogy a fizikai testet dematerializálja. Erre azért volt szükség, hogy az étertest a lélek­kel együtt akadálytalanul átkerülhessen a kívánt helyre, az előre beprogramozott időzó­nába. A jelek tehát arra engednek következtetni, hogy az időutazás nem más, mint egy idődimenzióban zajló teleportáció, ahol az áttelepítésre kijelölt helyszín attól függően változik, hogy az újramaterializálódást az idősík mely pontjához kötöttük.

Az első sikeres kísérlet után már nem jelentett gondot múltunk más színhelyeinek a meglátogatása sem. Mivel ezek a jelenségek sem a térben, sem az időben nincsenek korlá­tozva, a kutatócsoport egy ízben ellátogatott a Marsra is, és megállapította, hogy 125 ezer évvel ezelőtt egy nagyon magas szintű civilizáció élt ezen a bolygón. Érdekessége ennek az akciónak, hogy most a parafenomén is a többiekkel tartott, mert a folyamatos fejlesztés, tökéletesítés következtében a berendezés automatizáltsága olyan szintet ért el, hogy már nem volt szükség arra, hogy a programozást végző sze­mély végig a speciális székben üljön. Az időalagút létrehozása során a vevőkészülék és az adóantenna közötti nagy teljesítményű számítógép felmérte a parafenomén agyhullámai­nak minden jellemző frekvenciaértékét, és reprodukálta a folyosó fenntartásához szükséges energiahullámokat. Ettől kezdve az emberi tudatra csak a prog­ramozásnál volt szükség, az időgép üzemeltetéséhez szükséges hullámok gene­rálását a bonyolult számítógépes automatika végezte. Ez nem csupán kényelmi szempontból volt előnyös, hanem jóval biz­tonságosabbá is tette a kísérleteket. Eleinte ugyanis gyakran előfordult, hogy a parafenomén elfáradt és elengedte az időalagutat, így a kísérleti személy „elveszett” a hipertérben, nem tudták többé visszahozni a jelenbe.

Az időgéppel folytatott kísérletek azonban nem merültek ki a múlt feltárá­sában, hanem gyakran ellátogattak a jövőbe is. A beszámolók szerint állítólag utcai csavargókból verbuvált kísérleti alanyok ezreit tették ki 200-300 évvel előre, a jövőnkbe. Miután közülük egy sem tért vissza, így nem tudjuk, hogy a valódi, vagy a virtuális jövőnkbe érkeztek-e meg. Mivel a valódi jövőnk még csak most alakul, nem zárható ki, hogy ők is úgy járnak, mint az a német tengeralattjáró, amelyet valószínűleg Földön kívüli civilizációk teljes legény­ségével együtt áttelepítettek a jövőbe. Ez az akció 1942-ben történt, és közel fél évszázadig kellett várniuk arra, hogy a beprogramozott időben megérkezzenek hozzánk. Addig valahol a hipertérben „parkíroztak” az öregedés és a fizikai elhasználódás legcsekélyebb jele nélkül, feltehetően étertest formájában. 1991. október 17-én azonban annak rendje és mód­ja szerint megérkeztek hozzánk. Természetesen semmi tudomásuk sem volt arról, ami az elmúlt fél évszázad alatt történt, így gyanútlanul manővereztek New-Jersey partjaitól mintegy százmérföldnyire. A „háborút” azonban nem sokáig folytathatták, mert néhány órával az újramaterializálódásuk után egy amerikai romboló szonár segítségével felfedezte a gyanús járművet. Rádión felszólították őket, hogy azonnal jöjjenek fel a felszínre, aminek a személyzet a túlerő láttán haladéktalanul eleget is tett. Amikor a tengeralattjáró felbukkant, az amerikaiak megdöbbenve fedezték fel rajta a náci Németország felségjelvényeit. A hajó egyébként olyan jó állapotban volt, mintha akkor került volna ki a hajógyári dokkból. Az ellenőrzés során a tengeralattjáró fedélzetén 63 katonát találtak, akik mind kitűnő egészségnek örvendtek. 1942 óta nem öregedtek egy napot sem, csupán az zavarta őket, hogy át kellett szállniuk az ellenségnek tekintett amerikai hadihajó fedélzetére. A kihallgatás alatt Heinrich Martin, a legénység parancsnoka szilárdan ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy 1942. augusz­tus 24-e van. Kijelentette, hogy fogságba esése ellenére hű Hitlerhez, és köve­telte, hogy bocsássák Roosevelt elnök elé. A ka­tonák kihallgatását követő ellenőrzés során kiderült, hogy mindegyikük valós személy, akiket a háború után eltűntnek nyilvánítottak. Ezzel az üggyel kapcsolatban az amerikai haditengerészet semmiféle hivatalos közlemény kiadására nem volt hajlandó. A Weekly World News katonai tudósítója azonban 1991. november 26-án beszámolt erről a különös esetről, és a cikkhez Heinrich Martin SS-tiszt fényképét is mellékelte. Egyelőre senki sem tudja, hogy mi lett a tengeralattjáró és a legénység további sorsa.

Hasonlóan bizarr időutazásról számol be egy francia repülőgépgyár angol nyelvű folyóirata, a Helly Flash. Az 1976-ban megjelent cikk szerint egy Cessna[32] típusú gép szárnyának a hegye nekiütközött egy század elején gyártott favázas repülőgépnek. Az incidens akkor történt, amikor a Cessna egy „vastag felhőből” bukkant elő. Az időutazást átélt pilóta megdöbbenve látta, hogy egy „özönvíz előtti” gép jön vele szemben, melynek vezetője I. világháborúbeli egyenruhát viselt. Bizonyos idő múlva egy szénakazalnál megtalálták a régi gép maradványait. A törzsén felfedezett festékről megállapították, hogy a Cessna szárnyáról való. A fedélzeti naplóba több mint ötven éve írta be az utolsó feljegyzést a hajdani pilóta. Ebben megemlíti, hogy gépe összeütközött egy ismeretlen, fémből készült repülőgéppel.

Visszatérve a Montauk bázisra, a szinte hihetetlen sikersorozat után a programot egyik napról a másikra leállították, mert a hatóságok attól tartottak, hogy a további kísérletek beláthatatlan következményekkel járhatnak. Ezért 1984-ben egy katonai különítmény szállta meg a szigetet. A kutatókat elhurcolták, és különleges módszerrel törölték a memóriájukat. A berendezéseket leszerelték és elszállították, majd a telepet lerombolták, az alatta levő föld alatti folyosókat pedig betonnal kiöntötték. Korábbi zavartalan műkö­désüket is csak annak köszönhették a programban tevékenykedők, hogy a kuta­tási költségeket egy magáncég fedezte. Az amerikai kongresszus tagjai ugyanis az agy befolyásolásának és múltunk ellenőrizhetőségének már a gondolatától is megrémültek, és leszavazták az ilyen irányú kísérletek finanszírozását. Ennélfogva a Montauk és a Phoenix programok felett egyetlen állami vagy kormányzati szerv sem gyakorolt fel­ügyeletet, így a hatóságok csak a tudo­mányos körökben keltett erős visszhang alapján ébredtek rá arra, hogy ez a peri­férián tevékenykedő kis csoport milyen messze merészkedett. Arról nincs információnk, hogy hivatalos formában a Pentagon[33] vagy a NAVY[34] keretén belül tovább folytatták-e ezeket a kísérleteket, mert újságírói tapasztalatok alapján ismert tény, hogy a katonai ellenőrzés mellett végzett parapszichológiai kísérletek titkossága sokszorosan felül­múlja az első atombomba előállításánál elrendelt hírzárlat szigorúságát is.

Érdekes módon ennek ellenére rendszeresen folyik a hivatalos kiszivárogtatás, de mindig csak annyi információ kerül nyilvánosságra, amennyit a kor­mányszervek jónak látnak. A hírek adagolásának legelterjedtebb formája, hogy a sci-fi filmek alkotóit többszörös áttételeken keresztül (de néha közvetlen úton is) ellátják olyan ötletekkel, amelyek a leg­újabb kutatási ered­ményeket tükrözik. A tájékoztatásnak ez a sajátos módja valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy felkészítse az embereket a vár­ható jövőre, így egy későbbi „színvallás” esetén remélhetőleg majd az átlagpolgár sem kap idegrohamot a hirtelen rázúduló valóságtól. Ebben a műfaj­ban jelenleg legnagyobb népszerűségnek a 726 részes „Star Trek, The next generation” című amerikai filmsorozat örvend. Valósághű és hiteles ábrázolásmódjának tudható be, hogy a nyugati televíziókban minden egyes epizódja em­berek millióit szegezi a képernyők elé. Sajnos hozzánk még nem érkezett el a teljes széria, így csak néhány részletét láthattuk.

Megjelenésével egyidejűleg megvettük azonban az „X-akták” című filmsorozatot, amely az FBI parapszichológiai indíttatású titkos bűnügyeit tárja a nyilvánosság elé. Nagy előnye ennek az alkotásnak, hogy megtörtént eseteket dolgoz fel valósághűen, és közérthető formában. Nagyban hozzájárult a sorozat sikeréhez a két szimpatikus főszereplő is, így nem véletlen, hogy szerte a világon so­kan képmagnóra rögzítik az egyes epizódokat. Visszatérve az előbbi témához, aki többet szeretne tudni a fenti kísérletekről, az részletekbe menően is tájékozódhat róla Hargitai Károly: Döbbenet című köny­vében. Az angolul tudók eredetiben is elolvashatják ezt a történetet Preston B. Nichols és Peter Moon: The Montauk Project című művében.

[

Ugyancsak az előrehaladott kísérletek terméke egy másik múltvizsgáló berendezés, a kronovizor. Ez ugyan nem időgép, de alkalmas arra, hogy tévéképernyőre kivetítse letűnt korok eseményeit. A találmány szellemi inspirálója az olasz Alfredo Pellegrino Ernetti szerzetes, aki különböző országokból 12 fizikust és híradástechnikai szakértőt gyűjtött maga köré elgondolásának megvalósítására. A fejlesztések eredményeként 1972-ben létrejött az első működőképes modell, amely még fekete-fehér képet közvetített. A nyilvánosság előtt azonban csak 1986. október 18-án mutatták be találmányukat a Garda-tó melletti Riva del Gardában. Ekkor már színes képernyővel rendelkezett. A szerkezet a premieren is meglepő eredményeket produkált. Először egy régi görög tragédia i.e. 169-ben lezajlott előadását varázsolta az ámuló újságírók és meghívott szakemberek elé. Mind a hang, mind a színes képsorok minősége tökéletes volt, és a jelen levő szakértők szerint semmi kétség nem fért a hitelességéhez. Később Quintus Enniusnak, egy latin szónoknak a beszédét fogták, majd egy dór zenekar muzsikáját élvezhették eredeti archaikus előadásban.

A feltalálók tájékoztatása szerint a berendezés három fő egységből tevődik össze. Az első egy bonyolult anten­narendszer, amely képes arra, hogy felvegye a kapcsolatot a Magasabb Intelligencia számítógépével, és a memóriájából lehívja a megadott kor látni kívánt eseményeit. A következő fokozat egy szubatomi energiahullámok érzékelésére és erősítésére alkalmas áramkör, míg a harmadik egy konverter, amely a szubatomi energiahullámokat elektromágneses hullámokká alakítja át. Ezután a jelet már csak rá kell kap­csolni egy kommersz színes tévé bemenetére, és máris film­szerűen feltárul előttünk történelmünk bármely eseménye. Mivel a Magasabb Intelligencia szuperszámító­gépei életünk minden egyes megnyilvánulását rögzítik, a kronovizor nem csak szórakoztatási célra használható, hanem várha­tó­an fontos szerepe lesz a tudományos viták eldön­té­sé­ben is. A legnagyobb ha­té­konysággal azonban a bűn­­ül­döző szervek fogják ezt a be­rendezést alkalmazni, mert segítségével bár­mely bűn­cse­lekmény percek alatt fel­deríthető lesz.

Erre azonban még egy da­rabig várni kell, mivel a szer­kezet jelenleg hozzáfér­he­tetlen. Ennek a végkifej­let­nek több mint 30 éves előz­ménye van, amelyről egy olasz lap, a Domenico del Corriere tudósított. Az 1972. május 2-án megjelent cikkük alapján Ernetti atya a velencei zenei konzervatórium docense volt, majd kinevezték a vatikáni zenei titkárság igazgatójává. Így került szoros kapcsolatba XII. Pius pápával. Az akkori egyházfő nagyon örült a Benedek-rendi szerzetes találmányának, mert a túlvilág, az öröklét létezésének bizonyítékát látta benne. Ernetti fő segítője Germetti professzor, valamint a híres olasz atomfizikus Fermi egyik tanítványa, Braun volt. Jelentős részt vállalt a találmány kidolgozásában a portugál De Matios professzor, valamint egy japán Nobel-díjas fizikus is. A fejlesztés költségeit a Vatikán fedezte. Az interjúból az is kiderült még, hogy a krono­vizor nem csak a bemeneti egységeiben tért el a szokványos híradástechnikai eszközöktől, hanem a képmegjelenítésben is. Már az első készülék is hologramszerű, térhatású képet közvetített. A segítségével szá­mos múltbéli eseményt tártak fel. Többek között végigkövették Jézus életét. Nagy megdöbbenésükre a Messiás nem mindent úgy mondott el, ahogy az a Bibliában áll, és ahogy azt évszázadokon át taní­tották. Ez nagy zavart okozott a Vatikánban. Csupán a hiteleség alátámasztása érdekében végignézték Mussolini nyilvános szerepléseit is, de itt nem találtak eltérést. A fasiszta diktátor ugyanazokkal a szavakkal adta elő beszédeit, mint ahogy azt a történészek feljegyezték.

Aggodalmaikat növelte, hogy a kronovizor néha önállósította önmagát. Egy ízben pl. elkezdte közvetíteni az amerikai nagykövet és a palesztinai felszabadítási front küldötteinek előző esti titkos találkozóját. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a készülék nem csak a múlt fürkészésére alkalmas, hanem feltárja a jelen eseményeit is. Alkalmazásával egy csapásra megszűnne a politikai, katonai, tudományos, ipari, üzleti és magántitok. Ezt belátva a pápa, Ernetti atya és az érintett fizikusok arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez a találmány túl korán született, használata beláthatatlan következményekkel járna jelenlegi világunkban. Ezért úgy döntöttek, beszüntetik a kronovizor fejlesz­tését, és megakadályozzák a sorozatgyártását. Döntésüket siettette, hogy a nyilvános bemutató után Ernetti körül mind több gyanús alak ólálkodott. Állítólag elsőként az oroszok kezdtek el szaglászni a találmány után. A KGB ügynökei nagyon szerették volna megszerezni a dokumentációját. Nem kellett sokáig várni az amerikai kémek megérkezésére sem, ezért az egyházi elöljárók kénytelenek voltak gondoskodni az atya fizikai biztonságáról. Beköltöztették őt a velencei kolostorba, és testőröket fogadtak fel, hogy megakadályozzák az ügynökök erőszakos behatolását. Mindezen eseményeket Ernetti barátja, Francis Brune írta meg az 1998-ban kiadott könyvében. A műből, valamint a szerző által adott interjúból, amely az olasz Terzomillenio (Harmadik évezred) című folyóirat 1998. évi 5. számában jelent meg az is kiderült, hogy ezt követően Ernettinek megtiltottak bármilyen információközlést a készülékről.

Szerencsére nem semmisítették meg, mint annak idején a Tesla-konvertert, hanem darabjaira szedték. Fő részei a Vatikánban maradtak, a legfontosabb alkatrészeket pedig diplomáciai postával más országok egyházi köz­pont­jaiba küldték. Az akció olyan titoktartás mellett bo­nyolódott, hogy maguk az őr­­zők sem tudják, mit bíztak rá­juk. Hasonló módon he­lyez­ték el a kronovizor doku­men­tációját. Jelentős mérték­ben csökkenti az illetéktelen hoz­zájutás valószínűségét, hogy időközben elhunyt a titkosítást elrendelt pá­pa, sőt maga Er­net­ti is, vala­mint a cso­port­jából 10 fizi­kus. Most már csak a Va­tikán, illet­ve a je­len­legi pápa jó­in­dula­tán mú­lik, hogy ez a ké­szülék elő­kerül-e valaha a süllyesz­tő­ből. Mindenesetre biz­tató hír, hogy a több mint 80 évi tit­kolódzás után nap­vi­lág­ra ke­rült a harmadik fati­mai titok. Remélhetőleg a kro­novi­zor sza­baddá tételére nem kell ilyen sokáig várni. A világ egy­re sú­lyosbodó bajait, a bűnö­zés és a terrorizmus ro­ha­mos terje­dé­sét látva az egy­házi kö­rök előbb-utóbb belátják, hogy szük­ség van ennek a készüléknek a rendszerbe állítására, kellő felügyelet melletti használa­tá­ra. El­len­kező esetben elpusz­tul a civi­lizációnk, és nem lesz értelme a további titkolód­zás­nak. Az emberiség jó útra té­rí­tésének leggyorsabb és leg­haté­ko­nyabb módja a titkos ma­nipulációk, a bűnös szán­dé­kok feltárása. Így védekez­he­tünk leg­­ered­mé­nyesebben a társada­lom­ellenes cseleke­de­tek ellen. Egy idő után ennek a készüléknek a puszta léte is elegendő lesz ahhoz, hogy meg­gátolja a becs­telen törekvés, a pusztító szándék megnyilvánulását, alkalmazhatóságának tudata is rákényszeríti az embereket a tisztességes életvitelre.

Amennyiben nincs szükség képi megjelenítésre, lényegesen egyszerűbb eszközökkel is kapcsolatba léphetünk a túlvilággal. Az angliai Scole csoport jelenleg egy olyan készülék fejlesztésén dolgozik, amely feleslegessé teszi médiumok alkalmazását a túlvilági szférákkal történő össze­köttetés megte­rem­téséhez: Ez a készülék nem más, mint egy germánium alapanyagú félvezetőeszközökkel kiegészí­tett közönséges magnetofon, mikrofon nélkül üzemeltetve. A kapcsolási rajz egy túlvilági ter­vező­cso­porttól érkezett. A szellemvilág ennek az eljárásnak a Trans-Dimensional-Communication (TDC) nevet javasolta. A kutatók nem bánták meg, hogy megfogadták a másvilágról érkezett tanácsot. Már a kísérleti modell is működőképesnek bizonyult. A különböző szellemek tanácsain kívül ily módon túlvilági zenét is sikerült rögzíteniük. Ennek hangzása a pánsíp és a furulya keverékéhez hasonlít. Saj­nos, a készülék működési mechanizmusával kapcsolatban nem közöltek részleteket, ezért csak sej­teni lehet, hogy a mikrofont helyettesítő bemeneti áramkörhöz miért kell germánium alapanyagú félvezető eszközöket használni. Ezekre az elektronikai iparban ma már elavultnak számító tranzisztorokra és diódákra valószínűleg azért van szükség, mert a germánium félvezetők küszöb­feszültsége csupán fele a jelenleg általánosan alkalmazott szilícium alapanyagúaknak. Ezáltal könnyebben lehet őket az éter hullámain át aktiválni, a túlvi­lági szellemek részéről kevesebb energiát igényel a műkö­désbe hozásuk.

Találgatásokra sincs szükség egy másik készülék működésével kapcsolatban. Dr. George W. Meck a franklini Metascience Research Foundation mérnökeként egy évtizedet töltött a Spiricom-nak nevezett készülék kifejlesztésével. A készülék alkalmas a halottakkal való közvetlen, médium nélküli kommunikációra. A laboratóriumi tesztekről több magnófelvétel is tanúskodik. A Meck által közreadott részletes gyártási dokumentáció alapján bárki megépítheti ezt a készüléket. Akit behatóbban érdekel ez a téma John Fuller: A 29. megaciklus szelleme (Ghost of 29. Megacycles) című könyvében többet is megtudhat róla. A szakemberek szerint ezzel a három készülékkel kezdetét vette az instrumentális transzkom­munikáció kor­szaka. A Montauk-bázis különböző parapszichológia jelenségeket keltő berendezéséhez hasonlóan már a spirituális megnyilvánulások előidézéséhez sincs szükség különleges adottságú személyek közreműködésére.

Egyébként a közönséges rádiókészülék is alkalmas a túlvilági lények üzeneteinek vételére. A „fehérzaj” (kozmikus háttérzaj) pásztázása csaknem olyan régi tevékenység, mint a rádiózás. Az EVP (Electronic Voice Phenomena) műveléséhez semmi másra nincs szükség, mint egy világvevő rádiókészülékre, egy magnetofonra és egy jó minőségű fejhallgatóra. A kóbor szellemek hangja a rádió elhangolásakor, az egyes csatornák között hallható. A kíséretek egy része is gyakran rémisztgeti ily módon a ház új lakóit. A szellemvadászok szerint a legjobb kiindulási pont az 1475 Hz-es frekvencia, mert a középhullámnak ez a tartománya meglehetősen kihalt. Mások az úgynevezett halászsávban[35] (tengeri hajók számára fenntartott sávban) keresgélnek. Ez azonban csak speciális, szélessávú rádióval pásztázható, mert a kommersz készülékek nem tartalmazzák azt a frekvenciasávot.

A legújabb kutatási eredmények nem csupán kiszivárogtatás útján kerülnek nyilvánosságra, hanem kézzelfogható módon is testet öltenek. A kor­mányprogramokban résztvevő kutatók titoktartási kötelezettsége ugyanis csak az infor­mációk nyilvánosságra hozatalát tiltja, a szakmabeliek egy­más közötti tapasztalatcseréjét nem tudja megakadályozni. Így gyakran előfordul, hogy különböző áttételeken keresztül olyan szakemberekhez is eljut néhány hasznos ötlet, akik megragadva a kínálkozó lehetőséget létrehoznak egy új vállalkozást, és elkezdik gyártani korunk legújabb technikai vívmányait. Feltehetően egy ilyen élelmes vállalkozónak köszönhető az az elmegépnek nevezhető termék is, amely külsőre leginkább a nyelvtanulásra használt Rela­xomat készülékhez hasonlít. Ehhez is tartozik ugyanis egy különleges szemüveg, és egy fejhallgató, melynek az a szerepe, hogy programozott fény- és hangmátrix segítségé­vel szinkronizálja az agyhullámokat. Ezt a készüléket azonban kiegészítették egy szubatomi energiahullámokat keltő generátorral is, amely a szemüvegben található. A generátor táplálását egy miniatürizált mikroprocesszoros számítógép végzi oly módon, hogy a kisugárzott energiahullámok frekvenciája 1 és 30 Hz között változtatható. Az elmegép tehát a speciális szemüvegbe épített szekventált fényimpulzusok, és a számítógép által generált különböző frekvenciájú hangjelek segítségével nem csak szinkronizálja a felhasználó agyhullámait, hanem a generátor révén olyan energiahullámokat küld az agyba, amelyek hipnotikus hatást váltanak ki. A hatásfok növelése érdekében a fényimpulzusok előállításáról nem 2, hanem 4 db LED gondoskodik. Ez a készülék lényegében nem más, mint a Montauk-berendezés leegyszerűsített változata, egy olyan prog­ramozott mikroszámítógép, amely a hipnotizőrök agyfrekvencia-csökkenést előidéző gondolati kisugárzását modellezi az agy teljes frekvenciatartományában.

A felhasználó több ezer frekvenciaértékkel kísérletez­gethet, amíg meg nem találja a céljainak leginkább megfelelő agyi állapotot. Az MC-Square típusú készülékhez 10 kötött program is tartozik, amely azokat a frekvenciaértékeket állítja be, amelyek leginkább alkalmasak pl. megnyugtatásra, tanulásra, olvasásra vagy felfrissülésre. Élettevékenységeink túlnyomó része ugyanis meghatározott agyfrekvencia mellett a legintenzívebb. A „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk, hogy a leghatékonyabb alvás az agy delta frekvenciatartományában tapasztalható, így ha a generátor frekvenciáját 4 Hz alá állítjuk, akkor olyan mély alvásba merülünk, hogy fél óra alatt jobban kipihenjük magunkat, mint nyolcórányi normál alvás közben. A théta frekvenciatartomány egyik előnye, hogy az alfában működő Relaxomat készüléknél is intenzívebb nyelvtanulást tesz lehetővé. Egy kaliforniai egyetem 1800 hallgatójára kiterjedt tesztsorozat kimutatása szerint a thétában történő nyelv­tanulás háromszor hatékonyabb, mint a szavak bétában, vagyis éber állapotban való biflázása. A théta és a mély alfa tartomány legna­gyobb előnye azonban az, hogy ennek a készüléknek a segítségével azok előtt is megnyílik az öngyógyítás, valamint mások távgyógyításának a lehetősége, akik az Agy­kontroll tanfolyamon képtelenek voltak az agyfrekvenciájukat a kívánt szintre lecsökkenteni. Théta tartományban mód van arra is, hogy magnószalagra felvett gyógyító programokat hallgassunk. A hipnózisnak ez a for­mája lehetővé teszi, hogy pszichiáter közreműködése nélkül is kigyógyuljunk lelki betegségeinkből, vagy leszoktassuk magunkat a dohányzásról, az italo­zásról, illetve olyan késztetést juttassunk el a tudatalattinkba, amely elősegíti pl. a fogyókúránkat.

Mivel a készülék memóriája további húsz program befogadására alkalmas, a felhasználó maga is készíthet olyan kötött programokat, amelyek leginkább megfelelnek az igényeinek, és a továbbiakban ezt egy gombnyomással elő­hívhatja. A memó­riakapacitás kitöltésére azonban megrendelhetők olyan kombinált fény-hang programok is, ame­lyeket a gyártó cég a kíván­ságnak megfelelően szállít. Ezek­nek az a szerepük, hogy intenzívebbé tegyék a relaxálást. Ha pl. valaki pihenni kíván, és beállítja a számára leginkább megfelelő agyfrekvenciát, akkor egy neki tetsző fény- és hangprogrammal (pl. alkonyi fény zsongító vízcsobogással kísérve) még hatékonyabbá teheti az ellazulást. A hangmagasságon és az agyat stimuláló ener­giahullámok frek­venciáján kívül a készüléket öt különböző időtartamra is be lehet állítani. A csúcsszintű technológia, valamint a sokoldalú használhatóság ellenére a készülék ára még a 300 dollárt sem éri el. A várhatóan nagy érdeklődésre való tekintettel célszerű közölni a gyártó cég nevét és címét is: ZYGON, P. O. Box 97022, Redmond, WA 98073-9722, USA. Telefon: (00-1)-206-885 9200. A készüléknek létezik egy 17 ezer dolláros klinikai változata is, de ennek a programozása olyan széleskörű, hogy csak képzett pszichológusok tudják kihasználni.

Elmegépet nemcsak ez az egy cég gyárt. Amerikában és a világ más országaiban több tucatra tehető a komoly eredményeket elért gyártók száma. A laikusoknak nehéz eligazodni a mind szélesebb válasz­tékban. Ezért a bécsi Focus csoport letesztelte ezeket a készülékeket, és nyilvánosságra hozta, hogy használati érték, élettartam, szubjektív tapasztalat, valamint ár-teljesítmény szempontjából melyek bizonyultak a legjobbnak. A fenti típus a széles körű programozhatóságán kívül a könnyű kezelhetőségével is elnyerte a tetszésüket. Külön kiemelték, hogy a legmodernebb technikával, tisztán kidolgozott, egy­szerű felépítésű készülékről van szó, ahol a design során a funkcionális külsőre helyezték a fő súlyt.

Ugyanez már kevésbé mondható el az ugyancsak előkelő helyezést elért Minds-Eye típusú készülékről. Ennél az elmegépnél viszont a 16 választható program mellett arra is lehetőség van, hogy egy klaviatúra segítségével a gyárilag betáplált programokat megváltoztassuk. A jó műszaki konstrukció és a programlehetőségek sokfélesége folytán ez a termék is eredményesen verse­nyezhet más készülékekkel. Hátránya azonban a bonyolult programozás, és az alkalmazást elősegítő használati utasítás hiányos kidolgozása. Szintén 16 programmal rendelkezik az Inner Quest típusú agytréner. Jellemző rá a professzionális kidolgozás. Az optikai-akusztikai stimulátor egységet tiszta, pontosan generált impulzusok, és sokoldalúan kialakított programok vezérlik. A magas fokú mikroprocesszoros technikának köszönhetően a walkman-t leszámítva nincsenek elhasználódó alkatrészei. A Sinchro-Energizer típusú készülék azzal tűnik ki a többi közül, hogy a stresszkeltő vörös fényű LED-ek helyett fehér fényt alkalmaz a szemüvegben. További különbség a fénydiódák kör alakú elhelyezése, ami előnyösen befo­lyásolja a fény beesési szögét a szembe. Az InnoMED 1. típusú agytrénernél az optikai ingerek a lezárt szemhéjon át jutnak a recehártyára, és ott álom- s fantáziaképet idéznek elő. A LED-eket itt is a mikroprocesszor vezérli, de a fejhallgató csatlakozóira külső zeneforrás is rákapcsolható. A készülékbe épített komputer szintű mikroprocesszor olyan speciális hullámmodellt hoz létre, amelyre mindkét agyfélteke ráhangolódik. A 11 beépített program között megtalálhatók a kikapcsolódást, a meditációt és a szupertanulást elősegítő üzemmódok is.

Jellemző az elmegépek népszerűségére, hogy már a NASA is foglalkozik vele. Ők minden bizonnyal az űrhajósok kiképzésére használják, de két típust kereskedelmi forgalomba is hoztak. Az amerikai fejlesztők leginkább ellazí­tásra (alvásproblémák kiküszöbölésére, stresszoldásra), ener­getizálásra (fáradtság esetén történő energiafeltöltésre, a koncentrációs képesség fokozására), fájda­lomcsök­kentésre, pszichoszomatikus betegségek tüneteinek enyhítésére (a szer­vezet öngyógyító képességének aktivizálása által), a két agyfélteke összehan­golására, a feledékenység csökkentésére, a kreativitás növelésére és a meditatív állapot elérésére ajánlják készülékeiket. Ezekhez az agytrénerekhez nem csak külföldön juthatunk hozzá, hanem már nálunk is kaphatók az alábbi címen: Jupiter Kft. 1062. Budapest, Lehel u. 5. I. em. 16, Tel: 239 3479. A „DAVID 2001” típus jelenlegi ára: 92 900 Ft + 20% ÁFA, a „PARADISE XL” típusé: 156 000 Ft + 20% ÁFA. Arra is van mód, hogy a vásárlás előtt kipróbálják a készülékek hatékonyságát. A helyszínen végzett kezelés ára egy alkalomra 1000 Ft, öt alkalomra 4000 Ft +20% ÁFA.

Az elmegépek célorientáltan tovább egyszerűsített változata a Max Stress Controller, amelyet szintén Amerikában fejlesztettek ki. Ez a gyufásdoboz méretű, gombelemmel működő készülék mágneses impulzusokat bocsát ki magából, így közvetlenül és mellékhatások nélkül harmonizálja az idegrendszert. Öt üzemmódban használható. Az 1. program az alvászavarban szenvedőkön segít. Rendszeres használata során ritkulnak, majd elmaradnak az éjszakai felébredések. A 2. program használatával a kommunikációs, koncentrációs és problémamegoldó képességek javíthatók. A 3. programmal a memória fejleszt­hető. A 4. program kifejezetten stresszoldásra való. Gépkocsivezetéskor, frontátvonuláskor, vizsgák, tárgyalások előtt és alatt célszerű használni. Segít­ségével megelőzhetők a stressz okozta betegségek, és a feszültségoldó gyógy­szerek elhagyhatók. Különösen alkalmas ez a program a lámpaláz csillapítására. Alkalmazása során rövid időn belül megfigyelhetjük izmaink görcsös tónusá­nak oldódását, és közérzetünk javulását is. A pozitív gondolkodást elősegítő 5. program használója elfelejti a „búját-baját” és optimista, tettrekész állapotba zökken.

A miniatűr készülék alkalmazása rendkívül egyszerű. A kiválasztott üzemmód bekapcsolása után a készüléket tegyük zsebre, vagy helyezzük magunktól max. 1,5 méteres körzetbe. Mivel a kibocsátott mágneses hullámok közvetlenül nem érzékelhetők, a Max Stress Controller használatát titokban tarthatjuk. Bővebb információkat a 215 9125-ös telefonszámon kaphatunk. A forgalmazó címe: Meditens Hungary Kft. 1092. Budapest, Hőgyes Endre u. 11. A készülék ára: 26 400 Ft + 20% ÁFA. Egyébként Nyugaton már több mint százezer ember használja nagy megelégedéssel ezt a készüléket.

 

Budapest, 1993. november

 

 

II. FEJEZET

 

Az elmúlt két év során újabb hasznos ismeretek láttak napvilágot, mind az egyéni boldogulás, mind az ezotéria területén. Ez a fejezet nem csupán ezek ismertetésére szorítkozik, hanem megpróbál kapcsolatot találni az egymástól látszólag független események és jelenségek között.

 

Egészségmegőrző készítmények

 

A természetgyógyászat térhódításával egyre több olyan szer kerül kifejlesztésre, amelyek természetes alapanyagok felhasználásával segítenek megőrizni az egészségünket, illetve képesek arra, hogy a méreggel telített szervezetet megtisztítsák. A legújabb kutatási eredmények közül nemzetközi elismerést aratott az életkristály, ami egy magyar ­származású atomfi­zikus, dr. George Merkl felfedezése. Az Amerikában élő tudós szerint a betegségek 80%-a a helytelen táplálkozásból ered. Amit eszünk, iszunk, belélegzünk, lera­kódik bennünk, eltömíti az ereket, és lerontja a vérkeringés hatásfokát. Az életkristály azonban visszafordítja ezt a folya­matot, mert rendszeres bevétele zsír- és vérrögoldó hatásánál fogva tisztítja az ereket, artériákat és kapillárisokat. Ezáltal lehetővé teszi a vérkeringés jobb működését, és biztosítja a tápanyagok akadálytalan eljutását minden egyes sejthez. Az életkristálynak nevezett folyadék fő alkotó­eleme az ATP (adenozin-trifoszfát), ami az élő szervezet akkumulátora, táp­lálja, újjáépíti a sejteket. A koncentrátumot jobbára piros színű biogyümöl­csökből vonják ki, egy kristályos anyagot eredményező speciális eljárással. Ezen túlmenően különleges gyógy­növényeket is tartalmaz, amelyeket Tibet legmaga­sabb hegyvidékéről szereznek be, a kínai kormány engedélyével. Egy-egy adag kristály 16 hónapon keresztül készül a mexi­kói sivatag legforróbb területein felállított hőálló napreaktorokban.

A növényekben az ATP-t a klorofill állítja elő napfény és víz segítségével, ami azután glukózzá alakul át. Lebomlásával táplálja a növényt, de előtte jelen­tős energiatartalma serkenti a növekedését, és a környezeti ártalmakkal szembeni ellenálló képességét. Amennyiben az ATP-t a szervezetünkbe juttatjuk, akkor a kúra időtartama alatt sejtjeink közvetlenül hozzáférnek a számunkra szükséges anyagokhoz anélkül, hogy meg kellene dolgozniuk érte, így javul minden egyes szervünk működésének hatásfoka. Egyedülálló előnye ennek az oldatnak, hogy a benne tárolt nagy mennyiségű energia is a szervezetbe jut, és a sejtekhez irányuló útja során elvégzi a végleges gyógyulást előidéző áldásos tisztító tevékenységét, és méregteleníti a szerveze­tet. Ezt oly módon éri el, hogy depolarizálja a testünkben levő vizet, ezáltal oldhatóvá válnak az apoláris anyagok, pl. a zsí­rok. Az erek megtisz­tulása vezet azután a vérkeringés felélén­küléséhez, és ez a folyamat eredményezi az anyagcsere, va­lamint a méregtelenítés fokozódását. Az ATP szubatomi energiatartalmára és depolarizáló hatására jellemző, hogy ha egy szelet húst belehelyezünk, az 1 év múlva is friss marad. Az életkristály azonban nem csak a zsírlerakódásoktól tisztítja meg az ér­falat, hanem feloldja a rájuk tapadt meszet is. Az adenozin által feloldott kalcium nem ürül ki a szervezetből, hanem a véráram útján eljut a csontokba. Az életkristály tehát a rossz helyen levő kalciumot átcsoportosítja oda, ahol nagy szükség van rá.

Széles körű tapasztalatok alapján ez az italként fogyaszt­ható szer jól alkalmazható cukorbetegség, ízületi bántalmak, veseelégtelenség, psoriasis, szív- és keringési zavarok (szív­ritmuszavar, magas vérnyomás, visszeresség) szürke- és zöld hályog, valamint elvesztett látás esetén, de immunrend­szer-erősítő, állóképesség-növelő, memóriajavító, potenciát és termékenységet fokozó, továbbá öregedést lassító hatása is van. Ezen túlmenően növeli a fizikai és szellemi telje­sítőképességet, és javítja a közérzetet. Beszerzésénél fokozott gonddal járjunk el, mert mint a legtöbb világhírű terméket, már ezt is hamisítják. Az eredeti, kizárólag természetes anyagokat tartalmazó, mellékhatás­mentes elixírt nálunk a Life Crystals Kft. forgalmazza. Címük: 1148. Budapest, Adria sétány 8/E. Tel: 460 0717. Fax: 460 0718. Honlap: http://www.avalonteam.hu A kúra java­solt időtartama: 3 hónap. Egy palack 1 hónapnyi mennyiséget tartalmaz. Ada­golása: naponta 1 mokkáskanálnyi. Az Ufómagazin szerkesztőségéhez tartozó Stúdió könyvesboltban is beszerezhető. (A címet lásd a III. fejezet Egészségmegőrző készítmények cím rovatánál.)

Az életkristálynak létezik egy klinikai használatra szánt kon­centrált változata is. Ez az injek­ció formájában alkalmazott szer a szervezetünkben élő apró mikroorganizmusok, a chondriánák felélesztését segíti elő. Az immunrendszer jelentős mennyiségű életkristály bevi­telével való helyreállítása illetve erősítése sok embert gyógyított már meg súlyos szívbetegségből, és különféle rákos megbetegedésekből. Az életkristályban szaporított chond­riána-injekció szi­gorúan ellenőrzött adagokban történő használata nem csak a vírusok, baktériumok elpusztítását, és kisebb tumorok felszívódását idézi elő, hanem végső esetben, operáció előtt is segít, mert elkerülhetővé teszi a kemo­terápiás kezelés alkalmazását.

Mivel a pí-víz és a bioenergia is feltételezhetően a chondriánák aktivi­zálásával fejti ki hasznos tevékenységét a szervezetben, érdemes közelebbről is megismerkedni ezekkel az őssejtekkel. Genetikailag minden ember képes meg­óvni önmagát a betegségektől. A testünk védelmére szolgáló őssej­tek azonban egyre kevésbé tudják ellátni a feladatukat, mert aktivizálásukhoz szubatomi energiára van szükség. Önpusztító életmódunk, és a fokozódó környezeti ártalmak következtében viszont mind kevesebb tiszta életenergiához jutunk. Ráadásul a talaj agyonvegyszerezése és vizeink elszennye­ződése következtében a táplálékunk is alig tartalmaz már tiszta energiát, így a chondriánák egyre kevesebb „üzemanyaghoz” jutnak, mind tehetetlenebbek lesznek. Ez pedig nagy baj, mivel egy olyan szisztematikusan kiépített sejthadseregről van szó, amely a testünkön belül szabályos csatát képes vívni az életünkért. Az őssejtek mindig tudják, hol kell a betolakodókat meg­támadni. Előtte gyorsan összegyűlnek, kb. 1 perc alatt „megtárgyalják” a tennivalókat, majd szét­oszlanak, és a legalkalmasabbnak talált stratégia szerint megkezdik a támadást. Ha kell, órákon be­lül több millióra is képesek felszaporodni. Érdekes, hogy a nőstény szüléssel hozza létre az utódo­kat. Az örökké mozgó aktív hím ivartalan szaporodással katonasejteket is képes teremteni, amelyek speciális fehérje­­bontó enzimeket választanak ki. Ezek az enzimek feltörik a betolakodó sejtek (vírusok, baktériumok) membránját, amitől azok elpusztulnak, és táplálékul szolgálnak a chondriánáknak. Rákos szövetek esetén az őssejtek gyöngyfüzérhez hasonlóan gyűlnek össze, és először elpusztítják a daganat kapaszkodó rostjait, ami a tumor széteséséhez vezet. Utána teljes felületen körülve­szik, zsákszerűen bezárják a rákos sejteket, és alkotóelemeikre bontják. A fekete folya­dékká széteső sejtek száma ezáltal rohamosan fogy, a szövet egyre jobban zsugorodik.

Mikroszkopikus szinten a chondriánák igen magasan szer­vezett társa­dalomban élnek. Nagy intelligenciával rendelkeznek, és olyan tervezői, kivi­telezői képességeik vannak, amilyeneket mi emberek csak irigyelhetünk. Ma már nagyon sok módszer áll rendelkezésünkre, hogy szubatomi energiát juttassunk a szervezetünkbe, így semmi akadálya sincs annak, hogy természetes immunrendszerünket feléb­resszük Csipkerózsika-álmából, és megszabaduljunk végre a betegségeinktől. Ennek egyik ígéretes módja az életkristály alkalmazása, mivel mindenféle gyári kemikáliától mentes, és a bioenergia-átadással ellentétben közreműködő személyre sincs szükség.

[

A szervezet élő organizmusokkal történő gyógyítása nem új keletű módszer. Ázsiában már 2000 évvel ezelőtt használtak egy speciális gombatenyészetet az immunrendszer erősítésére, és különböző betegségek legyőzésére. Ez a kombuchagomba[36] néven ismertté vált szer az 1920-as, ’30-as években Oroszországon keresztül jutott el Európába, ahol rövid időn belül népszerű lett. A kombucha tulajdonképpen nem gomba, hanem alacsonyrendű élőlények együttéléséből létrejött életközösség. Leginkább a zuzmókra hasonlít, melyek 2,5 milliárd évvel ezelőtt fejlődtek ki a tengeri moszatokból. A zuzmók úgynevezett zuzmósavakat tartalmaznak, ame­lyeknek rendkívül jelentős élettani ha­tásuk van. A kombucha lényeges összetevője még a trópusi élesztő. Ehhez a szimbiózishoz baktériumok is csatlakoztak, melyek közül legfontosabb az ecetbaktérium, ami sikamlós masszát termel cellulózból. A kombuchát többnyire tea formájában fogyaszt­ják. Ezt az italt tejsavas erjesztéssel állítják elő, ami számos gyógyító hatásán kívül méregtelenítő és roboráló tulajdonsággal is fel­ruházza. Az erjesztés melléktermékeként glükonsavak, karbonsavak, ecetsav, B1-, B2-, B3-, B6-, B11-, valamint B12 vitaminok, és különböző enzimek keletkeznek benne. A termelt savak antibak­teriális és vírusellenes tulajdonságot kölcsönöznek a teának.

Mindezen együttműködések eredményeként a kombucha kiváló élettani hatást gyakorol a test sejtjeire és a bélflórára. Ezáltal a szervezet ellenállóbbá válik a betegségekkel szemben, ugyanakkor az alkalmazása nem jár semmilyen káros mellékhatással. A gomba legfőbb tulajdonsága, hogy a gyomor és a bélrendszer pH-értékét csökkenti, és számos hasznos baktériumot juttat az emésztőcsatornába. Ennek következtében jelentősen javul a szervezet számára szükséges táp­anyagok felszívódása, és a káros baktériumok is elpusztulnak, mert nem bírják az alacsony pH-szintet. Ez a jelenség nagyon hasonló a rend­szeres joghurtfogyasztás esetén tapasztalható hatáshoz. Miután a kom­bucha­gombából készült tea felszívódik az emésztőrendszerünkbe, a vérünk eljuttatja minden testrészünkbe. Így a szervezetünkben tovább él, mintegy élő részünkké válik. A kombucha­gombának és a belőle erjesztett italnak több neve is van. Ezek közül talán legismertebb a Kirgiz tea. Ez az elnevezés onnan ered, hogy egy japán hölgy kb. 60 évvel ezelőtt Kirgíziába látogatott, és megdöbbentette, hogy milyen sok, 100 évnél idősebb ember él ott. Még inkább meglepte, hogy a 80 év feletti asszonyok arcán is alig látott ráncot. Megpróbálta a titkot meg­fejteni, és ennek során feltűnt neki, hogy szinte minden házban (fiatalok és öregek egyaránt) naponta legalább 3 dl kombuchateát fogyasztottak. Meg­szerezte a speciális élesztő gombákat, és a használati utasítást, majd Japánba visszatérve elkezdte szaporítani a tenyészetet. Nemsokára több mint 1 millió ember itta a teáját. Japánból azután utat tört a kombucha a többi távol-keleti országba, majd Ausztrálián és Amerikán keresztül körülutazta a világot.

A kombuchát sokan csodaszernek tekintik, ami a hosszú élet megőrzésére szolgál. A legújabb kutatások szerint ezt a hatást az okozza, hogy a gombatea tágítja a hajszálereket. A vékony ereken jobban átfolyik a vér, így a szívnek kevesebb munkát kell végeznie. Ezáltal kevésbé fárad el, ami növeli a mun­kabírásunkat, és az élettartamunkat. Ráadásul a hosszú élet egészséggel párosul, mert a kitágult hajszálereken keresztül a beteg szövetekhez jobban hozzá­férnek immun­­rend­szerünk ellenanyagai. Megnövekedett élettartamunkat nem kese­ríti az agyérelmeszesedés sem, mivel nem csak fizikailag, de szellemileg is frissebbé, aktívabbá válunk. Ehhez a hírnévhez jelentősen hozzájárult, hogy a fentiekben vázolt előnyös hatásán kívül számos betegség gyógyítására is alkalmas. Immunrendszer-erősítő tulajdonságánál fogva egyre több AIDS-beteg fogyasztja. A tudományos vizsgálatok szerint a kombucha inaktiválja a HIV-vírusokat, csökkenti az antigénszintet, és növeli az immunválaszban részt vevő gének számát. Egy másik leküzdhetetlen betegség, a rák ellen is hatásos oly módon, hogy megelőzi a kialakulását. A fokozatosan erősödő immunrendszer következtében véd a krónikus megfázás, az influenza, a torokgyulladás és az asztma ellen is. Ezen túlmenően gyógyítja a székrekedést, az aranyeret, a prosztatagyulladást, a különböző keléseket, az ér­szűkületet, a szürke hályogot, a szívbetegségeket, a reumát, a köszvényt és az ízületi gyulladásokat. (Ez utóbbi a teán kívül, ledarált gombából készített pakolással is kúrálható.) A kombucha­teával megelőzhetők a menopauza kellemetlen hatásai, helyre­állítható az étvágy, és megszüntethetők az alvásza­varok. Ezenkívül erősíti a lábizmokat, a vesét, és növeli a szexuális vitalitást. Csökkenti a testszagot, az ödé­mát, valamint az epekő kialakulásának veszélyét is, és segíti a máj méregtelenítő funkcióját.

Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Kneipp-féle fürdő­kúráknál is elterjedten alkalmazzák ezt a teát. A fürdővízhez adva energetizálja a testet, és javítja a közérzetet. A szüksé­ges mennyiség: kb. 0,5 liter alkalmanként. Pakolások for­májában övsömör, ekcéma, bárányhimlő és gombás bőrfertőzés ellen is hatásos. Gyenge hashajtó hatásánál fogva fogyókúránál ugyancsak eredményesen alkal­mazzák. A has­hajtókkal ellentétben nagy előnye a kombuchateának, hogy az elfogyasztott mennyiség növelésével nem nő arányosan a hasmenés mértéke. Fogyókúránál naponta kétszer igyuk, étkezések előtt. Erre a célra a legalább 14 napig erjesztett savanyú tea a legideálisabb. A kombucha alkalmas még a koleszterinszint csökkentésére, az allergia enyhítésére, az égési sérülések kezelésére, és a szalmonella­bak­tériumok elpusztítására. Különleges felhaszná­lási területe a szépség­ápolás. A kom­buchából készített ránctalanító krém előállítása rendkívül egyszerű. Konyhai mixerrel aprítsuk össze a gombát, és az arcunkra kenve hagyjuk rajta kb. 20 percig. Utána meleg vízzel öblítsük le.

Sokan alkalmazzák a kombuchát a test méregtelenítésére, a bélrendszerben előforduló élősködők kiirtására, a lábizzadás csökkentésére, valamint másnaposság kezelésére, és az alkoholelvonó kúrák hatékonyságának növelésére. Ettől a teától az egészséges szervezet is frissebb lesz, az erőnlét növekedik, jó kondícióba kerülünk, és ellenállóbbak leszünk a betegségekkel, valamint a káros környezeti ingerhatásokkal (stresszel) szemben. Sportolóknál étrendi kiegészítésként adagolva a legkeményebb edzések után sem lép fel izomláz, mert felgyorsul a sejtek közötti anyagcsere, és az elhasznált energia gyorsan pótlódik. Nyugaton a természetgyógyászok fontos vivőanyagként is nyilvántartják a kombuchát, mivel a bélflórán keresztül bármilyen szert képes beépí­teni a szer­vezetbe. Ezért előszeretettel alkalmazzák gyógyteákkal és más természetgyógyászati termékekkel kombinálva. Meglepő hatása még a kombuchának, hogy rendszeres fogyasztása esetén megszűnik a laktóz-intolerancia. Aki tejallergiában szenved 3-4 hónapon át folytatott kúra után már nem csak tejtermékeket fogyaszthat, hanem tejet is.

A kombuchateát többnyire zöld vagy fekete teafű főzeté­vel hozzák forgalomba. Léteznek azonban gyógynövények (pl. papaja, zeller, galagonya, gyermekláncfű, guavafa-levél) főzetével kevert teák is. Ezek közül igen figyelemre méltó a papajalevél kivonatával kevert ital. Egy amerikai kutató ugyanis kimutatta, hogy a papajafában van egy vegyület, ami szerinte mil­liószor hatéko­nyabb a rák ellen, mint a jelenleg alkalmazott szerek. Jellemző a különféle gyógynövény­kivonatokkal készített teák sokféleségére, hogy jelenleg 1001 receptet ismerünk. Laikusoknak azonban nem tanácsos ilyen teákat készíteni, mert bármely alkotóelem túladagolásával ellenkező hatást érünk el. Mivel a kom­buchagomba bármi­lyen anyagot képes a szervezetbe beépíteni, túl nagy dózisú adalékanyagok esetén mérgezés is felléphet. Komplex gyógyhatást vált ki a jódos kombuchatea. Különösen a jódhiányos területen élők számára előnyös, mert megakadályozza a pajzsmirigy-megbetegedést és a golyvaképződést. A palackozott formában árusított tea jellemző tulajdonsága, hogy az íze jelentős mértékben függ a tárolási hőmérséklettől. A teában a gombák szálasodása természetes folyamat. Ügyel­jünk arra, hogy soha ne melegítsük fel, mert a hőkezelés tönkreteszi, és ezáltal megszűnik a tea gyógyhatása.

A kombuchatea ajánlott napi fogyasztása: 3 dl. Normál esetben az első adagot reggeli előtt, a másik kettőt pedig ebéd, illetve vacsora után fél órával fogyasszuk. Az íze meg­lehetősen fanyar, ezért sokan 1 : 1 arányban gyümölcsle­vekbe keverik. A gyors méregtelenítés kezdetben okozhat némi kellemetlenséget. Átmenetileg fejfájás, gyomorfájás, émely­gés, fáradtságérzet, szédülés, enyhe hasmenés, szélképződés, valamint pattanások és kiütések léphetnek fel, ez azonban 1 hét után elmúlik. Elkerülhető azonban ez a hatás, ha a kúra alatt sok vizet iszunk, vagy eleinte csak 1-2 kávéskanálnyi teát fogyasztunk, és fokozatosan növeljük az adagot. Az egyszerre megiható maximális mennyiség: 1,5 dl, főétkezés után. A kúra javasolt időtartama: 3 hét. Azután 1 hónap szünetet célszerű tartani, hogy a szervezet ne szokjon hozzá a gombához. Nyomelem és multivitamin-készít­mé­nyek­kel (pl. Humet-R, Centrum, Mega 50) nem cél­szerű együtt alkal­mazni, mert hasmenést okozhat. Az emésztési zavarokkal küszkö­dőknek hasznos információ lehet még, hogy a kombucha étkezés előtt fogyasztva puhítja, utána viszont keményíti a székletet.

A kombucha jótékony hatása először a legbetegebb testrésznél jelentkezik, majd a kevésbé beteg szervek felé haladva az egész testünkre hatást gyakorol. A gomba ellensége a nikotin és a dohányfüst, ezért a kúra időtartama alatt – a saját érdekünkben – szüneteltessük a dohányzást. A kom­buchatea már koncentrált kivitelben, kapszulálva is kapható. A kapszula előnye, hogy akár a zsebünkben is bár­hová magunkkal vihetjük, és a hatóanyaga pár napig még nagy melegben sem változik meg. A legtartósabb azonban a kombucha por. A kombucha instant kivitele nem csak vízben oldható fel, hanem mézbe, joghurtba, kefirbe is belekeverhető, így nem érződik a savanykás mellékíze. Gyó­gyításra a teán kívül a gomba is alkalmas. Arra azonban számítsunk, hogy az íze és az állaga nem kifejezetten étvágyger­jesztő, hatóanyagtartalma azonban jóval magasabb, mint a teáé. Már piacra került a szárított gomba is, amely főleg vidékre postázás esetén előnyös, mivel jól bírja a hosszú idejű szállítást. Ugyancsak új termék lesz a piacon a gomba­porból és szőlőcukorból készített gombacukorka.

Gombateához nem csak készen lehet hozzájutni, hanem mi is előállíthatjuk otthon. Arra azon­ban ügyeljünk, hogy a gombatenyészetet megbízható forgalmazótól szerezzük be, mert az ellenőrizetlen, engedély nélkül gyártott hamisítványok különféle betegségeket okozhatnak. Az erjesztésnél megköve­telt szigorú higiéniai előírásokat ugyanis csak színvonalas technológiai berendezésekkel lehet biztosítani. Ennek hiányában a muslicák, legyek vagy más rovarok könnyen hozzáférhetnek az anyaghoz, és belerakhatják az ürüléküket, illetve petéjüket. Ezek a gombatenyészetben rohamos baktériumszaporodást indíthatnak el. Az illegális tenyésztők nem rendelkeznek azokkal a mérőeszközökkel sem, melyekkel ellenőrizni lehetne a gombatea tisztaságát és optimális összetételét. Kerüljük tehát a védjegy és eredet-megjelölés nélkül árusított olcsó teákat. Akkor járunk a legjobban, ha a „K” betűs védjeggyel ellátott, nemesített törzstenyészetből származó teát vásároljuk. Ezt a Dél-Kaliforniai Egyetem Biológiai Intézetében több száz gombatenyészetből választották ki jó néhány éves munkával. A kutatók a legjobb tulajdonságokkal rendelkező, leghatásosabb tenyészetet szaporították tovább és a három spórás micellaszálból alkotott organikus, „K” betűvel ellátva hozták forgalomba.

A megfelelően kezelt gombák néhány hónapig élnek. Az alsó rétegek elhalnak ugyan, de a felüle­tükön állandóan nevelnek új rétegeket. Az újabb tenyé­szeteket ismerőseinknek továbbadhatjuk, de a tisztaságáért a felelősség bennünket terhel. Házi tenyészeteknél gyakran előfordul, hogy ecetes vagy édeskés gombateát kapunk, ami gyógyászati célra alkal­matlan. Az esetek többségében a cukor rossz adagolásáról van szó, máskor a gomba elöregedése, a levegő szennyezettsége okozza a hibát. Ilyen­kor megváltozik a gomba pH-értéke is, megnő a szárazanyag-tartalma, feldúsul a seprő, és további tenyésztésre alkalmatlanná válik. Ekkor új tenyészetet kell vásárolni. Az általános és speciális gyógyhatású kombuchatea, valamint a gombatenyészet nálunk az alábbi címen szerezhető be, megbízható minőségben: Viva Natura World Kft, Jakab István, 2151. Fót, Bánya u. 17. Pf. 42. Tel: (06)-27-358 465. Fax: (06)-27-358 499. Honlap: http://vivanatura.hu E-mail: info@kombucha.hu Aki részletesebben szeretne tájékozódni erről a témáról, ezen a postacímen megrendelheti Herald W. Tietze: Kombucha, a csodálatos gomba című művét is. A 2500 forintos vételár befizetése után a vásárló a könyv mellé kap egy Amerikából származó szárított gombatenyészetet is. A speciális gombatenyészet csak különleges kerámiaedényben erjeszt­hető kellő biztonsággal, ami ugyanitt szerezhető be.

A külföldön élők ügyeljenek arra, hogy néhány országban tartósítják a kom­buchát. Ausztriában pl. pasztörizálják az italként árusított kombuchát. Ez a frissítő italként forgalmazott termék élettani szempontból semmit sem ér, mivel elpusztították benne azokat az élő mikroorganizmusokat, amelyek a gyógyhatást kiváltják. Ezekben az országokban csak a „bio” jelöléssel ellátott kombucha­ter­mé­keket szabad megvenni.

[

Az utóbbi évek jelentős egészségvédő készítménye a hazai gyártmányú Humet-R. Dr. Csucska Elek makro- és mikroelemek pótlására szolgáló találmánya egy olyan reboráló szer, amely nevét vivőanyagáról, a huminsavról kapta. Más nyomelemkeverékekkel szemben a Humet egyedülálló tulaj­donsága, hogy nem csupán nyomelemek bevitelére, hanem a toxikus nehézfémek eltávolítására is alkalmas. A jelenleg legismertebb nyomelemkészítmény, a Béres-csepp mester­ségesen előállított komplexképző vegyületet (EDTA) használ a felszívódás elősegítésére. Ez a természetben elő nem forduló vegyület kétségtelenül alkalmas a hiányprobléma meg­oldására, de feladatának elvégzése után másodlagos reak­ció­ként nemkívánatos következmények (pl. étvágynövekedés, elhízásveszély) léphetnek fel. A Csucska doktor által 30 évi ideg- és egészségőrlő munkával kifejlesztett szer azonban mentes minden mellékhatástól, mert ez a folyadék a nyomelemeket egy természetes eredetű anyaghoz, a geológiailag fiatalkorú tőzegek huminsavki­vonatához kötve viszi be a szervezetbe. Ennélfogva a fém­komplexek szerves kötésben, egy megkötő fehérje által, könnyen leadható módon jutnak el az egyes szervekhez. Miután a Humet szállító mechanizmusa leadta a hiányzó nyomelemeket, a felszabadult kötőhelyekre más szabad elemeket vesz fel. Vivőanyagával reakcióba lépnek a bélben levő mérgező nehéz­fémek (pl. ólom, kadmium) és kiválasztódnak a szervezetből.

Ezt a 300 milliliteres kiszerelésben, patikákban kapható gyógyhatású készítményt az engedélyező szerv fáradékony­ság, gyengeség, kimerültség, étvágytalanság, betegség utáni lábadozás esetén, illetve a szervezet ellenálló képessé­gének, valamint szellemi- és fizikai teljesítőképességének növelésére ajánlja. Ennek ellenére egyre többen használják rákellenes gyógyszerként, mivel a Béres-cseppel ellentétben szelént is tartalmaz. A legújabb kutatások szerint a szelén önmagában alkalmazva is kb. 20%-kal mérsékli a rák kialakulásának veszélyét. E-vitaminnal kombinálva pedig a mellrák gyakoriságát 80%-kal is csökkentheti. Talán ennek tudható be, hogy a Humetet onkológus szakemberek szintén alkalmazzák, a hagyományos kezelések kiegészítésére. Tapasztalataik szerint enyhülnek a betegek fájdalmai, és általános közérzetük láthatóan javul. A készítmény pozitívan befolyásolja a vérképet, az emlőműtött asszonyoknál pedig ritkábban alakul ki karödéma. A Humetet szedő páciensek sokkal jobban tűrik a citosztatikumokat, kevésbé jelentkeznek náluk a rettegett mellékhatások (hányás, gyen­geség, hajhullás). Egy háziorvos szerint a műtéten átesett betegek egy hónappal a Humet-kúra után mindnyájan felkeltek, és rájuk sem lehetett ismerni, olyan jól néztek ki. Általános orvosi vélemény sze­rint a Humettel éveket lehet nyerni, aki pedig hosszabb ideje szedi, az most nem a halált várja, hanem él és dolgozik. Ha már menthetetlen a beteg, akkor sem csonttá soványodva, kómában éli meg az utolsó napjait, hanem emberhez méltó állapotban.

A Humettel a gyermekgyógyászatban is igen figyelemre méltó eredményeket értek el. A vérszegény gyerekeknél azt tapasztalták, hogy amíg a hagyományos vaspótló gyógy­szerek csak három-négy hónap alatt állítják helyre a szérum­szintet, Humettel ez már háromhetes kúra után elérhető. Volt olyan beteg is, akinek a vérszegénységét két éven át nem sikerült rendezni, ez a szer azonban két hét alatt megszüntette a bajt. Hatásosnak bizonyult a Humet a fejlődésben elmaradt gyermekeknél, a felszívódási zavarokban küszködőknél, égési sérülteknél, valamint a fiatalkori kopaszság kezelésében is. Mivel a készítmény hatása tartós, így az orvosokon kívül a szülők is örömmel tapasztalták, hogy gyermekük közérzete, étvágya javult, és vitaminpótlásra sincs mellette szükség. Mindezeken túlmenően a legújabb vizsgálati eredmények szerint a Humet kiegyenlíti a szervezet só-víz háztartását is. Ráadásul rendszeres szedése meggátolja a körömszakadást, a hajvégtörést, és elmulasztja az ekcémát. Önsza­bályozó képessége folytán ez a szer biztonságosan, a túladagolás veszélye nélkül használható.

Időközben megjelent a Humet-R külsőleg alkalmazható változata is, a ­Humea-kenőcs. Humin­sav- és nyomelemtartal­mánál fogva ez a krém igen jó hatásfokkal használható bőrgyulladások és allergiás eredetű bőrbetegségek ellen. A klini­kai vizsgálatok szerint az esetek 70 százalékában hatéko­nyan gyó­gyítja az ekcémát, ami ennél a fajta betegségnél jó eredménynek számít. Eddig szteroid­készítmé­nyeket használtak erre a célra, amitől a bőr cigarettapapírszerűen elvékonyodik, ránco­sodik, erősebben szőrösödik, védekezőképessége pedig annyira legyengül, hogy gombák, genny­keltő bakté­riumok telepednek meg rajta. A Humea mindezen mellékhatásoktól mentes, ráadásul a huminsav csillapítja a bőrviszketést. Mindemellett hidratál is, ami azért fontos, mert az ekcémás betegek többségének rendkívül száraz a bőre. Gyulladásgátló, antiszeptikus és szabadgyökfogó[37] hatása következtében jól alkalmazható ez a kenőcs a napozástól leégett vagy a szoláriumozástól begyulladt bőr ápolására is. Ha napozás előtt használjuk, akkor a huminsavtartalma meg­akadályozza a leégést, ami csökkenti a rosszindulatú bőrdaganatok kialakulásának veszélyét. A kor követelményeinek megfelelően a Humea nem tartalmaz illat- és konzerváló anyagot, amelyek irritálhatják az érzékeny bőrt. Ez a termék gyógyszertárakban és kozmetikai szereket árusító szak­üzletekben vásárolható meg.

[

Egy horvát feltaláló találmánya a zeolit méregmegkötő és hatóanyag-közvetítő hatásán alapul. Az 1980-as évek elején Tihomir Lelas megnyert egy pályázatot, melynek célja egy osztrák sertéshizlaldában keletkező orrfacsaró bűz megszüntetése volt. Lelas ismerte a zeolit gázelnyelő és szűrő tulajdonságait, így kísérlete átütő sikert aratott. Nem csak a bűz csökkent, hanem a hasmenés és az idegesség is teljesen megszűnt az állományban. A gyógyhatás láttán a feltaláló arra gondolt, hogy ami jó az álatoknak, az hasznára lehet az embernek is. Ezért intenzív kísérletezésbe és kutatásba kezdett. Először saját magán próbálta ki a zeolit hatását. Nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy meggyógyult tőle a reumás térde. A hír hallatán a barátai is jelentkeztek kísérleti alanynak. Őket is sikerült különböző betegségekből kikúrálni. Időközben kiderült, hogy ez az ásvány a népi gyógymódok számára is sok helyen szolgált alapanyagul. Az indiánok már évezredek óta gyógyítanak zeolittal. A balkáni háború kitörése után kutatásait az Egyesült Államokban folytatta. Ott dolgozta ki azt az eljárást, amellyel szilárd anyagokat rendkívül finom részecskékké lehet aprítani, valamint polarizálni. Nemzetközi szabadalommal védett találmányát a zeolit őrlésére használta.

A dinamikus dörzsöléssel nyert por „Super-Mineral” néven vált ismertté. A zeolit alapanyagául szolgáló lávakőzet a világ sok országában felellhető, de legtisztább formában Horvátországban, Szlovákiában és Kubában található. A hatás szempontjából igen fontos még az őrlemény finomsága, amit az általa szabadalmaztatott készülék biztosít. Ennek segítségével a porszemcsék finomsága a nanotartományba esik. A minél kisebb szemcseméret azért fontos, mert a rendkívül finom, elektromos töltéssel is rendelkező zeolitrészecskék eljutnak a sejt belsejébe is, ahol töltésüknek és különleges felületüknek köszönhetően megkötik a sejtplazmában található káros anyagcseretermékeket. Ezt a salaktalanító hatást az által érik el, hogy a zeolitkristályok porózusak, mikroszkopikus méretű lyukak, csatornák szelik át őket. Ha ezek a kristályok valamilyen szennyezőanyaggal vagy oldattal kerülnek kapcsolatba, a pórusokon levő atomok helyet cserélnek az oldat anyagaival. Ráadásul a szemcsék felülete negatív elektromos töltéssel bír, melynek következtében a pozitív töltésű szabad gyököket magukhoz tudják vonzani, és képesek megkötni. Az elektromos töltéskülönbséget érzékelő és megszüntető hatásánál fogva a porított szilikát használata az egész világon elterjedt.

Hatóanyag-hordozóként is kiválóan használható. A természetes anyagok közül pl. virágport, pro­poliszt és csalánport tud a közvetlenül a sejtekbe szállítani. Élettani hatása is jelentős. A zeolit tetraéder alakú rácsszerkezetet alkot. Anyaga szilícium-alumínium-oxid, melynek csatornáiban negatív töltésű kalcium-, magnézium-, nátrium- és káliumionok találhatók. Ezek stabilizálják és szabályozzák a szervezet elektrolitháztartását. A nehézfémek eltávolítására is igen jól használható. A 0,4 nanométer csatornák mérete ideális a nehézfémek és az ammóniák megkötésére, és semlegesítésére. A zeolitpor mérgekre gyakorolt erős adszorbciós és abszorbciós hatása, valamint rendkívüli anti­oxidáns (szabadgyök-eltávolító) képessége erőteljesen méregteleníti a szervezetet, és segít az öngyógyító mechanizmus beindításában. Ennélfogva a zeolit az immunrendszer erősítésében, és a betegségek megelőzésében nagyon hatékony. Ezek összhatásaként nő az élettartam. A laboratóriumi muslicák 30%-kal hosszabb ideig éltek.

A zeolit nukleonokat is képes megkötni, ami azok számára fontos, akiket radioaktív sugárzás ért. Az ókorban még csak sebgyógyításra használták a zeolitport, mert a váladékozó sebet is képes meg­tisztítani, és csökkenti a vérzést. A rendkívül finom zeolitport a rák, a cukorbetegség, az érelmeszesedés és a szívinfarktus kiegészítő kezelésében is alkalmazzák. Rákbetegek esetén csökkenthetők vele a kemoterápiás kezelés mellékhatásai. A zeolit nem gyógyszer, nem gyógyhatású készítmény, hanem táplálékkiegészítő. Újabban már a sportolók is használják. A vitaminok mellett ez is egyike az engedélyezett doppingszereknek. A kívánt teljesítményfokozó hatást oly módon éri el, hogy megtisztítja a testszöveteket, és ezáltal jelentős mennyiségű energia szabadul fel a szervezetben. Egyébként a zeolitpor Magyarországon sem ismeretlen. NEUROSAN néven már évtizedek óta forgalmazzák a gyógyszertárak. Ez azonban nincs olyan finomra őrölve, ezért csak nyomelempót­lásra alkalmas, és székletfogó hatása van.

[

Sokan a növények királynőjének tartják a Polinéziában vadon élő nonit. Gyümölcse valóságos házi patika. Termését már 2000 éve használják hashajtóként és általános salaktalanítóként. Indiában vitalizáló- és vágyfokozó szerként tartották számon, Ausztráliában évszázadok óta az asztma és a megfázások legfőbb gyógyszere. Közép-Amerikában főleg gyulladások, fejfájás, reuma és daganatos megbetegedések kezelésére használják. Alkalmazása sem jelentett gondot, mert évente min. 12-szer terem. A nyugati országok figyelme az 1990-es évek elején fordult a noni felé. A kutatások kiderítették, hogy több mint 100 bioaktív hatóanyagot tartalmaz, köztük számos vitamint, nyomelemet, ásványi sókat, aminosavat, enzimet, flavonoidokat és többszörösen telítetlen zsírsavakat. Ezek együttes hatásának köszönhető az immunerősítő és sejtregeneráló hatása. A természetgyógyászok elsősorban erősítésre, roborálásra, vitalitásfokozásra ajánlják, de jól használható kimerültség, lehangoltság, alvászavarok, visszatérő fertőzések, gyulladások, allergia, magas vérnyomás anyagcserezavarok ellen is. Ezen túlmenően mind gyakrabban alkalmazzák a daganatos megbetegedések kiegészítő kezelésére, a klinikai kezelés mellékhatásainak enyhítésére, az erőnlét fokozására, a szervezet saját védekező mechanizmusának aktiválására. A noni kapszula, por és oldat formájában is kapható, de leghatásosabb a gyümölcs frissen kisajtolt leve.

 

A másik csodanövény az aloé vera. Az aloé vera gyógyító hatását is­merték már a sumérok és az egyiptomiak is. Sebek gyógyítására, viszketések, duz­zanatok enyhítésére hasz­nálták, de tisztában voltak gyulladásgátló és antibakteriális tulajdonságaival is. Számos betegség kapcsán mutatott gyógyító hatása miatt került az utóbbi években ismét előtérbe. Az aloé vera a liliomfélék csa­ládjába tarozik, és külső jegyeiben a kaktuszhoz hasonlít. 30-60 cm magas. Le­vele húsos, és a tövénél széles, csúcsban végződő tüskékkel a szélein. Ezek a kö­vér levek tartalmazzák azt az áttetsző, gyógyító gélt, mely 96 százalékban víz. A többi 4 százalék 75 féle  ismert anyag, többek között A-, B-, C-, E-vitamin, kalciu­m, aminosav, valamint  enzimek. Több mint 240 fajta aloé van, de csak 3-4 fajtának van gyógyhatása. Sok ősi kultúrában isten­ként tisztelték, mindenféle legendákat meséltek a növényről, és annak csodálatos hatásáról. Az ókori Keleten néma gyógyítónak nevezték, Indiában a titkos gyógynövények között tar­tották számon. Egyip­tomban a fáraók a hosszú élet elixírjének tekintették. A papok a halhatatlanság nö­vényeként tisztelték, és balzsamo­zásnál, temetkezési rítusoknál használták. Dioszkoridész görög or­vos híres munkájában, a „De Materia Medicában” a következőképpen ír az aloé tulajdonságairól, hatásáról: „Megalvasztja a vért, gyorsítja a horzsolt és nyílt sebek forradását, kelést és aranyeret gyógyít.”

A keresztes hadjáratoknak köszönhetően az aloé eljutott Nyugatra is, az arabok hozták be Európába, Andalúzián keresztül. Először jezsuita szerzetesek kezdték el tuda­tosan termesz­teni a növényt a spanyol és portugál gyarmatokon. Az aloé vera összetétele szinte egyedülálló a nö­vényvilágban. A vitaminok és nyomelemek széles skálája mellett mono- és poliszachari­do­kat is tartalmaz, melyek közül az acemannon a rák és az AIDS ígéretes ellenszere lehet. Esszenciális és nem esszenciális aminosav- és enzimtartalma a szervezet kémiai egyensúlyát, és a sejtmegújulási folyamatot irányítja. Emellett erősíti az immunrendszert, méregteleníti és táplálja szervezetet. Ráadásul vértisz­tító, sebösszehúzó hatású, gyulladáscsökkentő, fájda­lomcsillapító, vírus-, baktérium-, gomba- és csíraölő. Serkenti és regenerálja a szervrendsze­reket (vérkeringés, emésztő-, kiválasztó-, és nyirokérrendszer). Antioxidáns, véd a rákeltő szabad gyököktől. Az Ausztráliából importált 99,5% tisztaságú Aloé vera juice a bioboltokban kapható. A növény gyümölcséből sajtolt szűrt ital előállítója a Viva Natura World Kft. (Címe a kombuchagombánál található.)

 

Pszichoorientációs gyógyítás

 

Az Agykontroll és egyéb pszichoorientációs gyógymódok alkalmazása során előfordulnak olyan esetek is, amikor az egyén képtelen megbirkózni a problémával, pszichiátriai beavatkozásra van szükség. A megoldhatatlannak tűnő bajok gyökere ugyanis többnyire az előző életünkben rejlik, amelynek felszínre hozása csak egy kívülálló személy köz­reműködésével lehetséges. A mélyből fakadó gondok fel­tárásának leghatékonyabb módja a regresszív hipnózis, amikor egy képzett pszi­chológus segítségével visszatekintünk a múltunkra, és szembekerülünk korábbi nehézségeinkkel. A kóros tüneteket jelentős részben elfojtott traumák, a lélek önvádja okozza. A szorongást a tudatalatti által megőrzött korábbi bűn elfojtása idézi elő. A gátlás gyakori oka lehet a gyermekkori trauma is. Az idő nem gyógyít be minden sebet. A tudatalattiba száműzött sorscsapások csak akkor veszítik el negatív hatásukat, ha feldolgozzuk őket.

Sigmund Freud rámutatott arra, hogy amennyiben tudatossá tesszük a tudat­alattit, akkor megszüntethetők a tünetek. A regressziós technika alkalmazásával a páciens emlékképeit visszapörgetik arra az időpontra, amikor a traumát kiváltó eset történt, és ez lehetővé teszi számára, hogy újból átélje az eseményeket. Amint az elfojtott emlékek felszínre bukkannak, az általuk okozott pszichés tünetek nyomban eltűnnek. Ahogy gyerekkorunk vagy előző életünk félelmei tudatosulnak bennünk, megnyugszunk, és megszűnik a feszültség bennünk. Ez azért van így, mert a bajok okának újbóli át­élése során tudatára ébredünk annak, hogy ez a veszély a jelenlegi életünkben már nem fenyeget bennünket, így a továbbiakban már nincs miért aggódnunk. A veszélyhelyzet újbóli átélése és tudatos fel­dolgozása után a gátlások, szorongások, fóbiák feloldódnak, és a lélek lezárja ezt a problémát. Sokan attól tartanak, hogy szembe kell nézniük a korábbi bűnükkel, nem lesznek képesek feldolgozni a tettüket. Ez a félelem azonban nem igazolódott be. Ha a léleknek nincs már rejtegetnivalója, akkor a szorongás megszűnik, a tudat pedig könnyen meg tud birkózni a múltból eredő tényekkel.

A regresszív hipnózis a félelmeink eredetét tárja fel, ezért azonnali és tartós javulást eredményez. Más szemszögből megvilágítva ezt a folyamatot, jobb agyféltekénk minden élményt rögzít, pontosan aszerint, ahogyan észleljük. Min­den apró részletet elraktároz, és ha traumatikus emlék kerül ebbe a té­vedhetetlen memóriabankba, akkor úgy fog visel­kedni, mint a szálka a bőr alatt. „Gennyezni” kezd és mindenféle pszichés problémákat, kóros tüneteket okoz, míg felszínre nem hozzuk. A tudatalatti memória igyekszik kivetni magából a traumát, és közben a bal agyféltekébe küldi ennek fájdalmas emlékét. Ez az emlék kínoz bennünket pszichés zavarok formájában, és mindaddig nem lesz tőle nyugtunk, amíg nem tudatosul bennünk a kiváltó ok is. Dr. Edith Fiore klinikai pszichológus rendkívül frappáns hasonlatánál maradva, amíg a szálka a bőrben van, addig rendkívüli fájdalmakat okoz, és egyre jobban elgennye­sedik. A test ugyanis megpróbálja kivetni magából, és eközben fokozatosan elmérgesedik a seb, egyre nagyobb lesz a baj. Amennyiben beavatkozunk ebbe a fo­lya­matba, eltávolítjuk a szálkát, a regenerálódás azonnal megindul, megszűnik a fájdalom, a sérü­lés nyo­mai gyorsan eltűnnek, és a gyógyulás végle­gessé válik. Ezt követően a szálkát akár a kezünkbe is vehetjük, és kedvünkre vizsgálgathatjuk, hiszen a továbbiakban nem okoz kellemetlenséget. Ugyanez zajlik le, amíg egy régóta gyötrő, fájdalmas emléket hipnózis útján felszínre nem hozunk. Az elő­ásott emlék olyan, mint a szálka. Ha egyszer kikerül a tudatalattiból, akkor már nem képes ártani nekünk, és a tudat rohamos gyó­gyulásnak indul.

Ez a módszer sajnos nem mindenkinél alkalmazható. Azoknak sem kell azonban kétségbe esniük, akik nem hipnotizálhatók, mert az előző életek eltemetett emlékei nem csupán regresszióval hozhatók elő. Az új-mexikói hegyek egyik fennsíkján, a 2300 méter magasan meghúzódó Galisteo nevű faluban él Chris Griscom, a Fény Intézetének neve­zett alternatív gyógyító központ alapí­tója. Az ötvenes éveiben járó hatgyermekes családanya felfedezett az emberi testen egy eddig ismeretlen akupunktúrás pontot, amelynek apró tűvel való ingerlése felszínre hozza a tudatalatti emlékeket. A multiinkarnációs terápia alkalmazásával, a karmikus emlékképek ily módon történő felidézésével már rengeteg embert sikerült kigyógyítani a pszichés eredetű betegségekből.

[

Akik elvégezték az Agykontroll tanfolyamot, azok tudják, hogy ezzel a módszerrel nem csak gyógyítani lehet, hanem igen hatékonnyá tehetjük vele a tanulás, az ismeretszerzés folyamatát is. A képzettársítás és a „memóriafoga­sok” után megszületett a legújabb agykontrollos módszer, a villám­olvasás. A harmadik évezred olvasási technikájának is nevezett eljárást Paul R. Scheele amerikai bölcsész dolgozta ki. A villámolvasásnak semmi köze sincs a gyors­olvasáshoz, ugyanis itt a szem nem követi a sorokat. A gyorsolvasás többnyire elfog­lalt emberek által alkalmazott technikája főleg az olvasási tempó növelésén alapul. Ezt oly módon érik el, hogy nem a szavak jelentésére, hanem az üzenetére helyezik a hangsúlyt. Nem árt a szókincs bővítése sem, mivel ez esetben az olvasó nem áll meg az ismeretlen szavak előtt, és nem gondolkodik el azok jelentésén. Tovább növeli az olvasási sebességet a névelők, és az ismétlődő szavak figyelmen kívül hagyása. Gyakran az alanyt is átugorják, és csak az állítmányra és a jelzőkre koncentrálnak. Ezzel szemben a villámolvasásnál vagy fotóolvasásnál nem kutatjuk a szöveg értelmét, hanem egyszerűen lefényképezzük a sze­münk­kel. Ennél a másodpercenként egyoldalas sebességgel zajló olvasási módszernél tehát a szem pillanatfelvételeket készít az agy számára, amely a „lágy tekintettel” érzékelt szöveget betárolja a tudatalattiba. Jellemző a tudatalatti befogadóképességére, hogy amíg a tudatos elme másodpercenként csak 2000 bitnyi információt képes kezelni, a tudatalatti 400 milliárdot.

A tudatalattiban, vagyis a lelkünkben történő adattárolás előfeltétele, hogy agyfrekvenciánkat le tudjuk csökkenteni a kívánt szintre, vagyis a szervezetnek olva­sás közben teljesen ellazult állapotban kell lennie. Ebből következik, hogy a fotóolvasást csak azok tudják megfelelő hatékonysággal alkalmazni, akik elvégezték az Agykontroll tanfolyamot, vagy valamilyen más úton tettek szert a testi és szellemi ellazulás előidézéséhez szükséges ismeretekre. Azoknak sem kell azonban elkeseredniük, akik a különféle relaxációs módszerekkel nem képesek az agyfrekvenciájukat lecsök­kenteni alfa szintre. Egy rend­kívül egyszerű eljárás­sal ugyanis mindenki pillanatok alatt elő tudja idézni a fotó­olvasáshoz szükséges „radar­képet”. Helyezkedjünk el kényelmesen a széken, lazítsuk el az izmainkat, és a betárolni kívánt könyvet (normál olvasási távolságban) tartsuk úgy magunk elé, hogy szem­tengelyünkre merőleges legyen. Ekkor nézzünk át a szétnyitott könyv gerince fölött, és fókuszáljuk a látásunkat egy olyan pontra, ami kb. 1 méterrel a könyv mögött van. Ezután pillant­sunk vissza a könyvre. Azonnal látni fogjuk a radarképet. Vigyük a tekintetünket a könyv közép­vonalába, és kezdjük el a „fotózást”. Ha lapozás közben eltűnik a fantomkép, ne essünk kétségbe. Pillantsunk a könyv mögé, és ismét előjön. Közbevetőleg megjegyezve, a radarkép tulajdonképpen nem más, mint a jobb és a bal szemünkkel látott kép egymás mellett.

Mellesleg ezen az úton juthatunk el az auralátás képességéhez is. A két sze­münk­kel történő külön-külön látás megtanulása előfeltétele a tobozmirigy aktiválásának, az éteri világ érzékelésének. A következő lépés a kétdimenziós képek három dimenzióban való látása, amelyet az úgynevezett „3D” ábrák tanulmányozásával fejleszthetünk ki. Jelentősen megkönnyíti ennek a képességnek a kialakítását, ha hús-, zsír-, és cukormentes táplálkozást folytatunk. A testszerte lerakódott mérgek ugyanis erősen gátolják a természet rendjébe való harmonikus beilleszkedésünket, ami legintenzívebben a metafizikai képességeink elkorcsosodásában nyilvánul meg.

Az agyba betárolt anyagot többféleképpen hasznosíthatjuk. Ezek közül a leggyakoribb elménk „megszondázása”. Tegyünk fel célirányos kérdéseket agyunknak. Fontos, hogy miközben kérdezünk ne várjunk azonnali választ! Ha azt várjuk, hogy ezzel a módszerrel minden szóra emlékezni fogunk, akkor csalódásban lesz részünk. Az emlékezet erőltetése esetén elménk a tudatos agyban kezd el ku­tat­ni, a frissen szerzett információk között. Ott azonban nem talál semmit. Az összefüggésekre koncent­ráló kérdések esetén viszont elménk auto­matikusan a tudatalattihoz fordul, mert a betárolt információk összegzésére, asszociációk kialakítására csak agyunk jobb féltekéje képes. A puhatolózás azt eredményezi, hogy a tudatalattink elkezdi keresni a megértéshez vezető legjobb utat és eszközt. Elménk kíváncsiság által hajtott „megszondázása” elindítja a megértés folyamatát. Kíván­csiságunk utat nyit a tudatalatti hatalmas adatbázi­sához. Jellemző ennek az adatbázisnak a hatékonyságára, hogy a tudatalatti tárolókapacitása mintegy tízmilliárdszorosa a tudatos elme információrögzítő képességének. A fotóolva­sással betárolt szöveg aktiválásánál tehát ne törekedjünk a rész­letek felidézésére. A cél az legyen, hogy teljesen elsajátítsuk az anyagot, és a benne leírt módszereket, elképzeléseket sikeresen alkalmazhassuk a gyakorlatban.

A másik hatásos módszer: előző este beprogramozzuk magunknak, hogy a tudatalattink keresse meg a „raktárból” a szükséges információt, és másnap a munkánk során küldje a tudatunkba. A keresett információ aktiválódásának igen gyakori megnyilvánulási formája még, hogy a betárolt köny­vet „véletlenszerűen” mindig ott fogjuk kinyitni, ahol a bennünket leginkább érdeklő szövegrész található. Ha nincs kéznél a könyv, a rögzített szöveget kivetíthetjük a „laboratóriumi képernyőnkre” is, hogy behatóan tanulmányozhassuk a tartalmát. Nem célszerű ezt a módszert alkalmazni regé­nyek olvasásánál. Szép­irodalmi műveket ugyanis nem csak azért olvas az ember, hogy megismerje a tartalmukat, hanem azért is, hogy élvezze a stílusukat, gyönyörködjön a nagy műgonddal egymáshoz illesztett szavak harmóniájában, a szöveg gondolatmenetének mesteri alakításában. A villámolvasás részletes szabályait egy kb. 160 oldalas könyv tartalmazza, amely az Agykontroll Kiadó gondozásában magyar nyelven is megjelent 1995-ben. Sok országban ez a módszer már tanfolyamon is elsajátítható. Egy­szerűbb és olcsóbb azonban a tanfolyam anyagát tartalmazó csomagot (9 db kazettát + 5 db könyvet + 1 db tükröt) meg­vásárolni, mivel így bármikor abbahagyhatjuk és újra kezdhetjük a tanulást.

Ez a képesség egyébként nem új jelenség. Nem az Agykontroll hozadéka. Az Agykontroll csak rámutatott erre a jelenségre, és mindenki számára hozzáférhetővé tette. Régebben is sokan alkalmazták a villámolvasást. Nálunk a fotóolvasás legismertebb alkalmazója Antal Imre volt. A közkedvelt színész és tévés műsorvezető képes volt bármilyen szerepet azonnal eljátszani. Kezébe vette a forgatókönyvet, 5 perc alatt végiglapozta, aztán hibátlanul eljátszotta a szerepet. Az oldalakat az agyával lefényképezte, aztán ott olvasta a szöveget. A színészkollegái szinte rettegtek tőle, mert már az első olvasópróbára úgy jött, hogy betéve fújta a szerepét, egy névelőt sem hagyott ki a szövegből. Egyébként első tévébemondónk, Tamási Eszter is rendelkezett ezzel a képességgel. Nem volt szüksége súgógépre. Csak rápillantott az elé tett papírra, aztán a kamerába nézve hibátlanul felmondta a szöveget. Gálvölgyi János színművész és parodista is rendelkezik ezzel a képességgel. Csak ránézek egy oldalra, és már el is olvastam – nyilatkozta egyszer.  Jelenleg hét darabban játszik, és a hét szerep minden szavára tökéletesen emlékszik.

Nem csak születési adottság, hanem baleset folytán is hozzáférhetünk a lélek nagyságrendekkel nagyobb memóriakapacitásához. Egy brit nő, Mary S. külföldön síbalesetet szenvedett, melynek során beütötte a fejét. Miután távozott a kórházból azt vette észre, hogy olyan különleges memóriára tett szert, amelynek a baleset előtt egyáltalán nem volt birtokában. Barátai, ismerősei nem győznek csodálkozni a hihetetlen memóriáján. Dr. David Allsberg pszichiáter vezetésével egy kutatócsoport különféle kísérletekben tesztelte képességét. Mary pl. ellenőrzött körülmények között elolvasott több tucat oldalt egy könyvből, majd minden sorára szó szerint emlékezett. Egy másik alkalommal bement egy szobába, ahol 20 önkéntes beszélgetett egymással. Bent töltött 30 percet, majd az összes beszélgetést visszamondta a kísérletvezetőnek. Egyetlen beszélgetőpartner egy szavát sem hagyta ki. Még azokat a hozzászólásokat is pontosan idézte, ahol a résztvevők egyszerre beszéltek.

A fejlett lelkeknek ez a képesség már sajátjuk. Velük születik, és magától értetődően használják. Meg sem fordul a fejükben, hogy ők egy különös adottsággal rendelkeznek. Sőt azon csodálkoznak, hogy mások nem képesek erre. A fejlődés lépcsőfokai előrehaladva azonban mindenki képes lesz a villámolvasásra, sőt különféle parapszichológiai jelenségek előidézésére is.

Érdekességként még megemlíthető, hogy nem ez az egyetlen különleges képesség, amellyel egyesek rendelkeznek. A kutatók nemrég fedezték fel, hogy a nők egy része szuperszínesen lát. Egy átlagember kb. egymillió színárnyalatot tud megkülönböztetni. Vannak azonban olyan nők, akik akár 100 millió színt is képesek felismerni. Gabrielle Jordan neurológus feltételezése szerint a nők egy része a hagyományos trikromatikus (háromszínlátás) helyett tetrakromatikus látással rendelkezik, vagyis az ő szemükben egy sejtfajtával több van. A szuperszínes látást okozó génmutáció a feltételezések szerin a nők 12%-ánál fordul elő. Eddig ezt a képességet azért nem fedezték fel, mert az érintettek ezt nem jelezték. Akik színesebben látják a világot, azt hitték, hogy mindenki így látja. Mivel a többletszínekre a nyelvben nincs megfelelő elnevezés, az átlagon felüli színlátással rendelkezők nem is tudják megfogalmazni mit látnak. 

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A legegyszerűbb pszichoorientációs gyógymód a medi­táció. A világon jelen­leg alkalmazott meditációs techni­kák közül leghatékonyabb a Maharashi Transz­cendentális Meditáció (TM). Kidolgozója Maharashi Mahesh jógi, aki polgári foglalkozását tekintve fizikus. Módszerét 1957-ben kezdte el terjeszteni a nyugati országokban. Ma már 5 millió ember gyakorolja ezt a technikát, és 40 ezer TM-tanár tevé­kenykedik, szerte a világon. Az eljárás sikere felkeltette a tudósok és a pszichiátriai szakemberek érdeklődését is. Jelenleg 600 tudományos kutatás bizonyítja a TM páratlan hatásait. Ezeket többek között olyan egyetemeken folytatták, mint a Harward, Yale, Stanford, MIT, UCLA. A tudományos jelentések a világ 27 országának 200 egyetemén készültek, és egybehangzóan kiemelik ennek a módszernek a könnyű alkalmazhatóságát, és nagyfokú stresszoldó képességét.

Közismert, hogy betegségeink jelentős része pszichoszomatikus eredetű, azaz kialakulásukért az idegesség, a csalódás és a kudarc okozta szorongás tehető felelőssé. A stressztől való megszabadulás helyrebillenti a szervezet működési mecha­nizmusát, ami a különféle betegségek fokozatos megszűnését eredmé­nyezi. TM hatására gyorsabbá válnak a reakciók is, nő az éberség, javul a figyelem-összpontosítás, növekszik a tanulási- és munkateljesítmény, és javul a kör­nyezethez való alkalmazkodás képessége. Ezenkívül megnöveli a szervezet energiaszintjét, jó közérzetet teremt, és fiatalító hatása is van. Gyakorlása által fizikailag erősebbek leszünk, és szervezetünk ellenállóbbá válik. A fiatalító hatást a DHEA-hormon növekedése váltja ki. A stressz megszűnésével csökken szervezetben a kortizolszint, ami növeli a dehidroepiandoszteron képződését. A legalább 5 éve meditálók bio­lógiai kora 10-12 évvel fiatalabb, mint a kronológiai koruk. A tudat stresszmentesítése nagyobb ren­dezettséget hoz létre az agyban, ami növeli az intelligenciát, javítja az egyén problémamegoldó-képességét, és elősegíti a kreatív gondolkodást. Ezen túlmenően optimista világszemléletre tesznek szert, és nő a humorérzékük. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a TM-esek elégedettebbek munkájukkal, harmonikusabb családi életet élnek, és kevésbé keverednek konfliktusokba. Ráadásul az idegrendszer feszültségmentesítése felszabadítja az egyént, ami lehetővé teszi a kibontakozását az élet minden területén.

Az USA egyik biztosító társasága 5 éven át vizsgáltatott egy 2000 fős, TM-et gyakorló csoportot, összehasonlítva 600 ezer meditációt nem végző ember adataival. Az eredmények kiértékelése után kiderült, hogy a TM gya­korlóinak kevésbé van szükségük orvosi ellátásra és kórházi kezelésre. Közöttük minden kategóriában kevesebb volt a megbetegedés. Pl. a szívbetegség 87,3%-kal, a jó- és rosszindulatú daganatok 55,5%-kal, az idegrendszeri betegségek 87,8%-kal, a mentális rendellenességek 30,6%-kal, a légzőszervi betegségek 73,7%-kal kevesebbszer fordulnak elő azoknál, akik rendszeresen gyakorolják a TM-et. Nem véletlen, hogy mind több országban adnak kedvezményeket a biztosító társaságok a TM művelőinek. Az USA-ban az orvosok a TM-tanfolyamot „vényre” is felírhatják, a tandíjat a biztosító társaságok megtérítik. A TM gyakorlása igen alkalmas a kábítószer-függőség leküzdésére is. Ezt az elmúlt 18 évben számos tanulmány dokumentálta. 1969-ben pl. egy tudományos program kimutatta, hogy 143 kísérleti alany közül (akik a TM elkez­dése előtt marihuánát és kemény drogokat használtak) 119 teljesen abbahagyta, 22 pedig legalább 50%-kal csökkentette a kábítószer-fogyasztást, és csak 2%-uk maradt meg továbbra is a rendszeres élvezetüknél. Egy kábítószer-rehabilitációs központban végzett tudományos megfigyelés sze­rint 76 nyilvántartott drogfüggőnél 57,6%-kal csökkent a narkotikumok fogyasztása. A TM alkalmazása csökkenti az orvos által felírt nyugtatószerek, továbbá mind a receptre, mind a recept nélkül kapható gyógyszerek iránti igényt is. A bol­dogság és a megelégedettség fokozódásával csökken a többi káros szenvedélyt kiváltó szer (alkohol, nikotin, koffein) fogyasztása.

A TM igen eredményesnek bizonyult a bűnözők rehabi­litációjában is. Maharashi szerint ez annak tudható be, hogy a bűnözés oka nem a szegénység, az iskolázottság hiánya, vagy a különböző betegségek, hanem a közösségi tudatban felhalmozódott stressz és feszültség. Egy társadalom kollektív tudata a tagjai által keltett hatások összessége. Ez természetesen visszahat az egyénre is. Ha egy nemzet kollektív tudata tele van feszültséggel és félelemmel, akkor előbb-utóbb súlyos szociális problémák keletkeznek. Ennek következtében nő a bűncselekmények és a balesetek száma, utcai zavargásokra kerül sor, vagy belháború törhet ki. Amennyi­ben több feszültséggel terhelt ország helyezkedik el egymás mellett, akkor egymást is megtámadhatják, ami világméretű ellenségeskedésbe torkollhat. Mindez elkerülhető azonban, ha a feszültséggel küszködő személyeket megszabadítjuk a stressztől.

Szenegálban az elmúlt években oly mértéket ért el a bűnözés, hogy a kor­mány már nem tudta elhelyezni a bűnözőket. Végső kétségbeesésükben fordultak a Maharashi-féle TM-központhoz, hogy próbáljanak rajtuk segíteni. A kikül­dött tanárok előbb a kérelmező miniszterrel, majd a börtönőrökkel végeztették el a tanfolyamot. Végül sort kerítettek minden egyes rabra. Az eredmény: a kisza­­badult bűnözők 96%-a jó útra tért, csupán 4%-uk került vissza néhány héten belül újra a börtönbe. A legtöbbjük nem tudta meg­fogalmazni, hogy pontosan mi történt vele. Olyanokat mond­tak, hogy: „Jó lenne valami munkát keresni, mert ez nem mehet így tovább, semmi kedvem sincs visszamenni a börtönbe”.

Mellesleg Magyarország is hasonló gondokkal küzd. A Belügyminisz­térium most készül több új börtönt építtetni, holott ennek a költségnek a töredéke is elég lenne a bűnözés megállításához. Ha a jelenlegi börtönlakókkal és a büntetett előéletűekkel államköltségen elvégeztetnék ezt a tanfolyamot, akkor néhány év múlva a meglevő börtönökre sem lenne szükség. Ezt a megoldást más országoknak is fontolóra kellene venni, mivel a bűnözés növekedése világjelenség. A Dél-Afrikai Köztársaságban már ott tartanak, hogy kihasználatlan kormányhivatalokat építenek át börtönökké. A zsúfoltság azonban még így is óriási, ezért most azt találták ki, hogy egy hatalmas teher­szállító hajót alakítanak át börtönné, és a parttól 160 kilométerre lehorgo­nyozva üzemeltetik.

Ebben az egész jelenségben az a legriasztóbb, hogy főleg a fiatalkorú bűnözők száma növekszik rohamos mértékben. Ez pedig elsősorban a nevelés hiányának tudható be. A felnövekvő nemzedéknek nincs kitől átvennie azt az erkölcsi értékrendet, ami megtartaná őket a helyes úton. Ezen univerzális értékek legfőbb közvetítői a túlvilági erők. Az utóbbi évtizedekben azonban mind jobban háttérbe szorult a világban a vallásos nevelés, így az ateista szellemben oktatott szülők maguk sem hisznek a túlvilági lények létezésében. Ilyen körülmények között csak egy lehetőség van a jótékony erők segítségének igénybevételére, a jobb agyfélteke aktivi­zálása. Hidat kell verni a látható és a láthatatlan világ között, mert ha továbbra is elzárkózunk a túlvilági hatalommal való kapcsolatteremtéstől, elpusztul a világunk. Ennek legegy­szerűbben megvalósítható formája a meditálás. Ha már a hit és az imádság kapcsolatte­remtő képességét kiiktattuk az életünkből, alkalmaznunk kell egy olyan technikát, ami közelebb visz bennünket Istenhez, és az ő határtalan lehe­tőségeket kínáló világához. A jelenleg ismert agyfrekvencia-csökkentő technikák legkönnyebben elsajátítható módja a TM-meditáció.

Az 1990-es évek elején a mozambiki köztársaság miniszterelnöke is felfigyelt a TM-meditáció eredményeire, és elha­tározta, hogy kipróbálja hatásosságát a hazájában. Először saját maga, majd a családtagjai és a miniszterei ismerkedtek meg a módszerrel. Ezt követően a légi-, a gyalogsági-, majd a tengeri erők 16 ezer katonája kapott ilyen jellegű kiképzést. A hatás nem maradt el. A több évtizede tartó polgárháborút követően sikeresen lezajlott az első demokratikus választás. A mérhetetlen nyomor és szegénység után ez a kelet-afrikai állam a kontinens legdinamikusabban fejlődő országává vált. A TM bevezetése és módszeres gyakorlása eredményeként Mozambik időjárása is normalizálódott. Ennek következtében megszűnt az éhínség, és sikerült külföldi segélyek nélkül felvirágoztatniuk az ország gazdaságát. Ezek után nem vélet­len, hogy ebben az országban miniszteri rendelet teszi kötelezővé a meditálást, az elért pozitív hatás fenntartását. A sok ezer meditáló agyából kiáramló koherens (térben rendezett) hullámok egy olyan láthatatlan pajzsot tartanak Mozambik fölé, amely megvédi őket a külső, káros behatásoktól, és megőrzi a lakói között uralkodó harmóniát és békét.

Ez a technika nemcsak a fejlődő országokban működik jól. A TM-módszer továbbfejlesztett vál­tozatát, a TM-Sziddhit gyakorlók több kísérletet is végrehajtottak az Egyesült Államokban. Először 1978-ban Rhode Island[38]-on, a 3 hónapig tartó „Ideális társadalom”-nak nevezett kampány alatt végeztek ilyen felmérést. A statisztikai kimutatások szerint ebben az időszakban az öngyilkos­ságok száma 41, a munkanél­küliség 26, a bűncselekmények száma 26 (az FBI jelentése szerint 54), a gyilkosságok száma pedig 39,5 százalékkal csökkent. 1983. december 16-tól 1984. január 6-ig Iowa államban, Fairfieldben tartották az „Utópiakóstoló” elne­vezésű tanfolyamot, ahol egyszerre 7000 ember gyakorolta a TM-Sziddhi programot. Ez esetben a sziddhák megnövelt erősségű agyhullámokkal optimizmust és magabiztosságot sugároztak a világnak. Ennek következtében 19 országban észrevehetően emelkedett a tőzsdeforgalom, a világ háborús övezeteiben csökkent a konfliktusok száma, kevesebb fertőző megbetegedés fordult elő, alábbhagyott a terrorizmus, sőt a közlekedési balesetek száma is mérséklődött. Amikor a kurzusnak vége lett, és a résztvevők hazamen­tek, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ebből is látszik, hogy mennyire fontos ennek a folyamatnak a fenntartása. Nem elég előidézni a kívánt hatást, azt fenn is kell tartani, naponta ismét­lődő meditációkkal.

A TM-gyakorlat lényege, hogy a meditáció során az agyfrekvenciánk lecsök­ken, melynek hatására testünk, lelkünk és szellemünk megnyugszik. Ebben az állapotban a szerve­zetünk sokkal hatékonyabban pihen, mint a legmélyebb alvás során. Ennek mérhető következményei, hogy lelassul az anyagcsere, amit az energiafelvétel és a széndioxid-leadás erős csökkenése jelez. Ugyancsak csökken a meditáló légzés- és pulzusszáma, vérnyomása, vércukor- és koleszterin­szintje. A legújabb tudományos vizsgálatok szerint csökken a vér tejsavszintje is. Ez a vegyület a szorongásban, neuró­zisban szenvedő szemé­lyek vérében nagy mennyiségben kimutatható. A legjellegzetesebb hatás azonban az, hogy az agyhullámok harmonizálódnak, koherenssé válnak. Ennek következtében idegrendszerünk megszabadul a stressztől, így akadálytalanul elindulhatnak bennünk az öngyógyító folyamatok. Az Agykontrollal ellentétben, a TM alkalmazása során nem kell a kívánt állapotot egy belső képernyőre kivetíteni, hanem csak el kell lazítani magunkat, hogy agyfrekvenciánk lecsök­kenjen. Ha ezt sikerült elérnünk, a pozitív változások egy idő után automati­kusan bekövetkeznek. Ebben az esetben a mindenütt jelen levő jóakaratú túlvi­lági erők segítik elő a meditáló és környezete sorsának jobbra fordulását. Nincs szükség arra, hogy egyenként felsorolva, konkrétan meghatározva kérjük baja­ink orvoslását, mert a Mindenható és segítői nagyon jól tudják, hogy mire van szükségünk, miként kell az állapotunkat normalizálni, és ahol hajlandóságot látnak a kapcsolatfelvételre, ott nem is marad el a segítség.

Itt az agyfrekvencia lecsökkenését mantrázással (szanszkrit szavak monoton ismételgetésével) érik el. Mivel ezek a Védák könyvében megörökített bűvös szavak nem mindenkire hatnak egyformán, elengedhetetlen az egyenkénti próba, a módszer testreszabása. Emiatt ez a tanfolyam a beve­zető előadást követően személyes foglalkozások formájában zajlik. Ebben a folyamatban tehát a tanár nélkülözhetetlen, ezért ezt a módszert könyvből vagy videokazettáról nem lehet megtanulni. Csak az oktató által specifikusan kiválasztott szavak ismétlése hozza meg a kívánt eredményt. A dilet­táns módon alkotott mantra hatástalan marad, de súlyos veszélyt is előidézhet. Az agyfrekvencia mélyebb szintjein a szónak igen nagy súlya, szinte hatalma van, ezért nem taná­csos önkényesen választott mantrát alkalmazni. Ebben az esetben még az univerzális mantrának tekintett „OM” szócska is káros hatást idézhet elő a pusztán olvasmányok útján meditáló személyeknél. Az erővel felruházott szavakat egyébként háromféleképpen lehet kiejteni a meditáció során: 1. hango­san, 2. mormolás for­májában, 3. elgondolás útján. A leghatásosabb a pusztán elgondolt, szellemileg átélt mantra. A man­trázás azáltal is elősegíti a meditatív állapot kialakulását, hogy elvonja agyunk figyelmét a gondo­la­tok­tól, így lehe­tővé teszi az agyfrekvencia akadálytalan lecsök­kenését.

Természetesen ennél a meditációs technikánál sem csök­ken le az agyfrekvenciánk azonnal a leg­mélyebb szintre, de a folyamatos gyakorlás során egyre jobban megnyílik a csa­torna a jobb és a bal agyfélteke között. Ennek megfelelően hamarosan megnyugszunk, mind több stressztől szabadulunk meg, és ezáltal mind intenzívebbé válik a gyógyulásunk, és megoldódnak nyomasztó gondjaink. A pozitív folyamatot az idézi elő, hogy a jobb agyféltekénken keresztül kapcsolatba kerülünk az isteni szférákból érkezett túlvilági erőkkel, akik a szükséges segítséget megadják nekünk. A kapcsolatfelvétel egyértelmű jele, hogy a TM rendszeres gyakorlása alatt megnövekszik az agyhullámok intenzitása és koherenciája. Az agyhullámok EEG-műszerrel is kimutatható kohe­renciája hatással van embertársainkra is. Maharashi szerint ez a hatás annyira intenzív, hogy egy város lakosságának 1%-a képes hatást gyakorolni az egész településre. Már ilyen kis arányban is növelni tudjuk környezetünk rende­zettségét, javíthatjuk a közösség életének minőségét. A TM tehát nem csak az egyénben, hanem áttételesen a társadalomban is csökkenti a feszültséget. Ez a bajok elkerülésén túlmenően egy idő után gazdasági fellendüléssel is jár.

A haladó TM-Sziddhi technika alkalmazása esetén ez a hatás még erősebb. Itt már elegendő a lakosság 1%-ának a négyzetgyöke a hatás eléréséhez. A TM-Sziddhi képességfej­lesztő program három hónapos meditálás alatt tanulható meg. Ennek során agyfrekvenciánk olyan mélyre csökken, hogy képessé válunk különféle parapszichológiai jelenségek előidézésére is. Ezek közül leggyakrabban előforduló jelenség a levitáció. Ez azáltal jön létre, hogy az erősen lecsök­kent agyfrekvencia következtében a TM-sziddhák testébe pozitív szubatomi energia áramlik, ami legyőzi a gravitációt. Ez egy sajátos, ugráló mozgást eredményez, ami miatt ezt a módszert „jóga repülésnek”, gyakorlóit pedig „TM-Sziddhi jóga repülőknek” is nevezik. A nyugati világban annyira komolyan veszik a TM-medi­táció környezetünkre gyakorolt pozitív hatását, hogy 30 országból érkezett gyakorlói számára a hol­land kormány már egy sziddhi falut is építtetett. Az Amszterdam melletti Lelystadban 400 TM-sziddha él, környezetük legnagyobb megelégedésére. Az államnak semmibe sem kerül az ottlétük, mivel az épületekért bérleti díjat fizetnek, és megélhetési költségeiket is saját zsebből fedezik.

Az alaptanfolyam általában 6×2 órás (hat egymást követő napon) és már 3 éves kortól elvégezhető. A TM- és a TM-Sziddhi tanfolyamokra nálunk, az alábbi címen lehet jelentkezni: 1076. Budapest, Thököly út 17, III. em. 6. Tel: 335 6093 és (06)-20-923 0106. Aki ennél is magasabb szintre kí­ván ­eljutni, az a Maharashi Transzcendentális Meditációs Központban jelentkezhet a Kreatív Intelli­gencia Tudománya (KIT) 33 lec­két tartalmazó, 70 órás tanfolyamára, amelyet személyesen Maha­ras­hi jógi tart angolul. A TM-meditáció különle­ges­ségére jellemző, hogy az ősi Indiában is csupán egy maroknyi beavatott ismerte. A titkos tanítást több ezer éven át csak királyok kaphatták meg, hogy bölcsebben uralkodhassanak. Maharashi Mahesh jógi azonban szakított a hagyományok­kal, és ezt a régi, védikus hagyományokon alapuló tanítást a Nyugat rendelkezésére bocsátotta. Ezt azért tette, hogy megmentse az embe­riséget a végső pusztulástól. Világosan látta, hogy napjainkban a kormányok egyre tehetetlenebbül állnak a társadalmi problémákkal szemben. Sokszor csak tétlenül szemlélik, hogyan zúdul egyik szerencsétlenség a másik után az embe­rekre. Mindez a stresszel agyonterhelt közösségi tudat­ból ered. Ez azonban könnyen és olcsón megváltoztatható ennek a módszernek az alkalmazásával. Eredménye­ként egy minőségileg magasabb szintű társadalom jön létre.

Aki elsajátította ezt a technikát, annak nincs más dolga, mint hogy reggel és este csukott szemmel 20-20 percen át gyakorolja, majd élvezze a meditáció előnyeit. Ne gondoljuk azt, hogy a világtól elvonult jógikhoz hasonlóan nekünk is a „nyakunkba kell tekerni” a lábunkat. Karosszékben, kényel­mesen ülve is végezhető ez a gyakorlat, melynek során bársonyos nyugalom száll ránk, majd frissen és boldogan folytathatjuk a napi tevékenységünket. Nagyon fontos, hogy mindezt lazán tegyük, hogy a meditáció ne fulladjon görcsös vagy erőszakos koncentrációba. A tudósok szerint a TM a leghatásosabb stresszoldó prog­ram, maga a stresszelmélet kidolgozója, a magyar származású Selye János is alkalmazta. Ezt a fajta meditációt világszerte orvosok ezrei ajánlják, kiemel­kedően jó eredményeket biztosító betegségmegelőző és egészségfejlesztő programként. A keleti vallás megalapítója is biztatta híveit az alkalmazására. Egyszer megkérdezték Buddhát, hogy mit nyert a meditációval. Azt felelte: semmit. „De hadd mondjam el, hogy mit veszítettem: haragot, szorongást, depressziót, bizonytalanságot, félelmet az időskortól és a haláltól.” Mindez fokozottan igaz a meditáció modernizált változatára, a TM-meditációra.

 

Reiki

 

A Reiki nem más, mint egy ősi kézrátételes gyógymód, valamint szemé­lyiségfejlesztő módszer. Története több ezer éves múltra tekint vissza. A távol-keleti misztikus tudományok túlnyomó részéhez hasonlóan, ennek eredete is a Védák könyvében keresen­dő. A gyógyításnak ezt a módját Indiában és Tibetben sokáig alkalmazták. 2500 évvel ezelőtt Buddha is használta, a közép­korban azonban teljesen feledésbe merült. Már úgy tűnt, hogy ez az egye­temes érték végleg elvész az emberiség számára, amikor a múlt század végén Japánban új­raéledt ez a tech­ni­ka. Feltámasztója egy keresztény papi iskola vezetője, dr. Mikao Usui volt. A történet úgy kez­dődött, hogy egy végzős ta­nít­ványa megkér­dezte tő­le:

– Elfogadja ön a Biblia tartalmát szó szerint?

– Igen, felelte a dékán.

– A Bibliában az áll, hogy Krisztus kézrátétellel gyó­gyította a betegeket. Elhiszi ön ezt az állítást anél­kül, hogy valaha is látott vol­na ilyet?

– Elhiszem, habár még soha nem láttam efféle csodát.

– Lehet, hogy önnek elég egy szemtanú általi köz­lés, de ne­künk az eljárás érthető leírására van szük­ségünk, vagy arra, hogy a saját szemünkkel lássuk. Kérjük, magyarázza el, ­hogyan tette ezt Jézus?

Usui bármennyire is restellte, képtelen volt válaszolni a kér­dés­re, ami lavinát indított el az életében. A japán hagyományok szerint ugyanis annak a tanárnak, aki nem tudott felelni tanítványa kérdései­re, fel kellett hagynia a tanítással. Ezenkívül maga is ki akarta deríteni a titkot, ezért másnap lemondott az állásáról, és elutazott Amerikába, hogy ott nyomozzon a kézrátételes gyógyítás titkai után. A chicagói egye­tem teológiai tanszékén végzett hosszas kutatásai után díszdoktorrá avatták, de mégsem találta meg, amit keresett. A val­lási iratok tanulmányozása során azonban rájött arra, hogy Buddha is alkalmazta ezt a mód­szert. Ezért visszautazott Japánba, hogy megismerkedjen a buddhizmus tanaival. Sorra járta a Zen kolostorokat, hátha valahol segítségre, eliga­zításra talál. De hiába volt a fáradozás, mert mindenütt azt a választ kapta, hogy: „Túlságosan el vagyunk foglalva a lélek gyógyításával, nem érünk rá a testtel törődni.”

Végül talált egy nagyon öreg apátot, aki azon a vélemé­nyen volt, hogy: „Bármi, ami egyszer megtörtént, újra megtehető”, és hajlandó volt őt segíteni ebben a törekvésében. Befogadták a kolostorba, és rendelkezésére bocsátották a buddhista szentírást, a Szutrákat. A japán fordításban azon­ban semmit sem talált. Erre megtanulta a kínai nyelvet, hogy még több írást tanulmányozhasson, de így sem ért el eredményt. Ennek ellenére nem adta fel. Megtanult szansz­kritül is, hogy olyan ősi iratokban búvárkodhasson, amelyeket soha nem fordítottak le más nyelvre. Ekkor végre megtalálta, amit keresett. 7 évi kutatás után rálelt Buddha rejtett tanaira, amit egy ismeretlen tanítványa jegyzett fel. Ez tartalmazta a formulát, a szimbólumokat, és a Buddha által alkalmazott kézrátételes gyógyítás szabályait. Most már a tudás birto­kába jutott, de nem tudta használni azt. Hiányzott a szimbólumok formájában ábrázolt erő, ami képessé teszi a testet a kozmikus energia átadására.

Tanácstalanságában felkereste öreg barátját, hogy most mitévő legyen. Az apát azt javasolta neki, hogy menjen fel a környék szent hegyére, ott 21 napig böjtöljön, meditáljon, és ez meghozza majd a megvilágosodást. Felérve a Kuri­jama hegyre összegyűjtött 21 kavicsot, hogy ezzel mérje a múló napokat. 20 napig semmi sem történt, az aszkétikus meditálás nem vezetett eredményre. A 21. nap hajnalán éppen újhold volt. A teljes sötétség miatt tapogatózva nyúlt az utolsó kavics után, hogy azt is elhajítsa. Ekkor meglátott az égen egy fénysu­garat, ami egyenesen felé irányult. Félelmében mozdulni sem tudott a helyéről. A fény olyan erővel csapódott a homlokcsakrájához, hogy odébb lökte. Ezután fény­gömbbe zárva gyors egymásutánban megjelentek előtte azok az aranyszínű szanszkrit szimbólumok, melyeknek a jelentését oly sokáig kereste. Most egy pillanat alatt felismerte ezek értelmét, szinte a tudatába égett az isteni eredetű kozmikus energia felhasználási módja. A megoldás kulcsával együtt megkapta a beavatást is, képessé vált a kézrátételes gyógyí­tásra. Erre azonban csak később jött rá. A transz elmúltával csupán azt érezte, hogy megszűnt a fáradtsága, a kínzó éhségérzete, és teljesen felfrissült. Elindult hát a kolostor felé, de útközben beütötte a lába nagyujját egy kőbe, ami csúnyán felsebezte. A fájda­lomtól ugrálva, önkéntelenül megmar­kolta sajgó lábát. Meglepődve vette észre, hogy az erősen vérző seb szemmel láthatóan gyógyulni kezdett. Perceken belül elmúlt a fájdalom, és a vérzés is elállt.

Megtörtént tehát az újkor első nagymesteri beavatása közvetlen isteni segédlettel, és az azt követő első gyógyítás. A völgybe leérve betért az első fogadóba, ahol mit sem törődve a 21 napos böjt következményeivel, kiadós reggelit kért. Közben észrevette, hogy a szolgálólány arca fel van dagadva. Miután megtudta, hogy három napja fáj a foga, rátette a tenyerét a sajgó testrészre. Néhány perc után megszűnt a fogfájás, és a duzzanat is kezdett visszahúzódni. Estére Usui visszaért a kolostorba, ahol azzal fogadták, hogy öreg barátja már napok óta betegen fekszik. Letérdelt a gyékénye mellé, elkezdte kezelni kínzó köszvényét, mire az apát állapota rohamosan javult, és másnapra felkelt. Ezután megbeszélték a történteket, és úgy döntöttek, hogy ezt a csodálatos erőt egyetemes életenergiának, japánul reikinek nevezik el.

Ezt követően Usui búcsút mondott a kolostornak, és Kyoto koldusnegyedébe költözött, hogy a leginkább rászorulókat gyógyítsa. Egészségük visszanyerése után elküldte őket dolgozni, segített nekik beilleszkedni a társadalomba. Egy idő után azonban azt vette észre, hogy szinte mindegyik visszatér a nyomornegyedbe. Amikor megkérdezte őket, hogy miért választották ismét ezt a sorsot, azt mondták, hogy jobban tetszik nekik a szabad, felelősségmentes élet. A tisztességes életmód túl sok kötelezettséggel jár. Inkább vállalják a sze­génységet, a nyomort, mint a normális életvitel fenntartásával járó megpróbáltatásokat, kötöttségeket. Ekkor Usui rádöbbent, hogy senkit sem lehet akarata ellenére meggyógyítani, és jó útra téríteni. Elhatározta, hogy a jövőben csak olyanokat fog kezelni, akik igénylik a gyógyulást, vállalják az egészség fenntartásához szükséges belső átalakulást, tehát készek áldo­zatot hozni azért, hogy ismét normális életet éljenek. Aki még nem érett meg arra, hogy a környezetéből kiemelkedjen, nem hajlandó változtatni a gondolkodásmódján, vagyis lelkileg nem elég fejlett ahhoz, hogy elinduljon a társadalmi fel­emelkedés útján, azt nem lehet erre rákényszeríteni.

Mindezt belátva 7 év után elhagyta a koldusnegyedet is. Olyan betegeket kezdett el gyógyítani, akik keresték őt, akik azért akartak meggyógyulni, hogy megváltoztassák az életüket. Közben iskolát alapított, és elkezdte oktatni a Reiki szabályait azoknak, akik többet szerettek volna megtudni erről a mód­szerről. Idővel 18 tanítványát avatta mesterré. Megtanította őket az öngyógyításra, és a Reiki alkalmazásával járó gondolkodásmódra. Követői közül egy nyugalmazott tengerésztiszt, Csujiro Hajasi bizonyult legeredményesebb­nek a Reiki technikájának és filozófiájának átvételében, ezért élete végén nagymesterré avatta őt. Miután Usui rábízta módszerének lényegét a tanítványára, kérte, hogy érintetlenül őrizze meg azt. A Reiki olyannyira népszerűvé vált Japánban, hogy Usui életművéért kitüntetést kapott, amelyet maga a császár adott át. Halála után Tokióban, egy Zen templomban temették el. Óriási sírkövére felvésték, hogy életével az emberiséget szolgálta.

Hajasi eleget tett fogadalmának. Tokióban klinikát alapított, és tovább oktatta a módszert, ami 1938-ban, a nagymesterré avatott Havajo Takata asszony révén eljutott Hawaira, majd az Egyesült Államokba is. A rohamosan növekvő Reiki gyógyító hálózatot jelenleg két szervezet, a dr. Barbara Weber Ray nagymester által létrehozott A.I.R.A. (American International Reiki Asso­tiation) és a Phyllis Lei Furumoto nagymester által alapított Reiki Alliance irányítja. A tradicionális irányzatok mellett Európában létrejött egy reform­irányzat is, a R.A.I. (Reiki Assotiation International), amit F. E. Eckard Strohm nagymester hozott létre. Jellemző ennek a hálózatnak a sikerességére, hogy két éven belül a világ második legnagyobb Reiki szervezetévé nőtte ki magát. Egyébként a hagyományos japán, és a megreformált európai irányzat között nincs lényeges különbség. A gyógyítás alap­elve mindegyiknél ugyanaz, csupán a beavatás, és a kezelés módjában vannak kisebb eltérések. Néhány megállapítás erejéig ismerkedjünk meg most a kézrátételes gyógyításnak ezzel a módjával, és a továbbfejlődés irányaival.

A Silva-féle speciális és standard gyógyító eljárásnál az ujjakból kiáramló energiával folyik a kezelés. A Reikinél azonban nem a kéz természetes Yin és Yang jellegű energiakisugárzását használjuk gyógyításra, hanem egy ősi beava­tási eljárással megnyitják a tenyércsakrákat, amelyek a fej­tető­csakrán át beszí­vott kozmikus energiát sugározzák ki. Ennél a módszernél tehát nincs szükség sem a kéz rezgetésére, sem a Magasabb Intelligencia, illetve a tudatalatti közre­mű­ködésére. Ezért a kezet rá lehet helyezni a kezelendő testfelü­letre, sőt ajánlatos is, mert minél szorosabb az illeszkedés a bőr­felületek között, annál hatéko­nyabb az energiaátadás. (Szükség esetén ruhán keresztül is adhatunk energiát, de így hosszabb beavatkozásra van szükség.) A kezelés úgy történik, hogy az energiahiányos testrészbe a jobb kezünkkel kozmikus, Yang jellegű energiát sugárzunk be, energiatúltengés esetén pedig a bal kezünkkel elvonjuk azt.

Sajnos, éppen az egyszerűségéből ered a Reiki hátránya is. Mivel a kozmikus (éteri) energia közvetítésével gyógyít, így nem alkalmas a Yin jellegű energia­zavarok korrigálására. Amennyiben egy szervben Yin energiahiány lép fel, akkor a Reiki ezt úgy gyógyítja, hogy elvonja a többlet Yang ener­giát. Ezáltal az egészség helyreáll ugyan, de csökken a páciens bioenergia-szintje, ami a természetes védekező mechanizmus gyengülését vonja maga után. A nem kellő gondossággal végzett kezelés másik veszélye a túltöltés, illetve az energia­elvonás. Bármelyik kezünkkel végezzük is a gyógyítást, utána kérdezzük meg a beteget, hogy érzése szerint javult, vagy romlott az állapota. Ha már a terápia kezdetén számottevő állapotromlásról számol be, akkor a másik kezünkkel ismételjük meg a beavatkozást. Nem igaz ugyanis az az állítás, hogy a „reikierő” kiegyenlítődik, a kezünkből csak annyi ener­gia áramlik a beteg szervbe, amennyit az felvesz. Ez csak akkor lenne így, ha a saját bioenergiánkkal saját magunkat kezelnénk. Ebben az esetben azonban kívülről jövő energiát használunk, melynek intenzitása jóval meghaladja a töltött­ségi szintünket. A tenyerünkből kiáramló kozmikus energia ugyanúgy túl tudja tölteni a Yang energiával telített szervet, mint a mágnesrúd, és el is lehet vele vonni az energia­hiányos szerv maradék energiáját. Ilyenkor a leggyakoribb panaszok: heves szívdobogás, hőhullámok, idegesség, álmatlanság vagy általános rosszullét. Nagyon fontos, hogy komolyan számon kérjük a visszajelzéseket, mivel egyelőre semmilyen más módszerrel nem tudjuk eldönteni, hogy a beteg szervnek ener­giára van szüksége, vagy energiát kell elvonni belőle. Jelenleg csak próbálgatás útján juthatunk kielégítő eredményre.

Mindezen hátrányok ellenére egyre népszerűbb ez a módszer, mert ­könnyen elsajátítható. Mag­netopresszúrával bármely meridián energiaszintjét tetszőleges mértékben növelhetjük és csökkenthetjük ugyan, de ehhez nagyfokú szakmai ismeretekre van szükség, ráadásul minimális eszközök (mágnesrúd, meridián­térképek) kellenek hozzá. Az Agykontrollal már eszközmentesen gyógyíthatunk, de ­ehhez meg különleges képességek (az agyfrekvencia lecsökken­tésének adottsága) szükséges. A Reiki alkalmazása viszont nem igényel semmilyen különleges tehetséget, a beavatás után bárki képes arra, hogy használja ezt a módszert. Ezen túlmenően teljes mértékben eszközmentes, a szabályai pedig olyan egyszerűek, hogy fél nap alatt mindenki elsajátíthatja. (A tanfolyam teljes időtartama 2 nap.) Mai rohanó világunkban szinte felbecsülhetetlen előnye a Reikinek, hogy alkalmazása nem igényel külön időt. Nem kell eljárni keze­lésekre, otthon sem kell rá időt szakítani, mert tévénézés vagy olvasás közben is gyógyíthatjuk magunkat, ha a kezünket ráhelyezzük a beteg testrészünkre.

Nagyon fontos szempont még, hogy a hagyományos kézrátételes eljárással ellentétben itt nem a test bioenergiáját használjuk gyógyításra, hanem a kívülről beáramló végtelen mennyiségű kozmikus energiát. Ennélfogva a Reikivel gyógyítók sohasem fáradnak el, nem fenyegeti őket a kimerülés veszélye. A kívülről jövő energia azzal a járulékos hatással is jár, hogy mind a kezelt személynek, mind a gyógyítónak emelkedik a kozmikus energiaszintje. Ez a többletenergia aktiválja az anyagcserét, élénkíti a szervezet méregtelenítését, feszessé teszi a bőrt, a kötőszöveteket és az izmokat. Az energiadugók feloldásával a bioenergia minden egyes szervhez akadálytalanul eljut, ami egyrészt egészsé­gesebbé teszi az alkalmazóját, másrészt idővel megnő aurá­jának rezgésfrekvenciája. Ettől feszült­ségmen­tesebbé, kedélyesebbé válik, és fokozódik a pszichikai terhelhetősége. Más energetikai gyógy­­módok elsajátításához hasonlóan a Reiki beavatottak hite is elmélyül, kinyílnak a világ felé, életük harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb lesz.

Egy gondolat erejéig érdemes még erről az eljárásról szólni. Az energetikai gyógymódokat tárgyaló szakkönyvekben gyakran megemlítik, hogy csakrák a tenyéren kívül a talpon is találhatók. Nem zárható ki, hogy a beavatás során ezek is megnyílnak, így tulajdonképpen lábbal is lehetne gyógyítani. A Reikivel kapcsolatos szakirodalom egyáltalán nem említi ezt a lehetőséget, ennek elle­nére vannak olyan beavatottak, akik a lábaikkal is gyógyítanak. Ez az eljárás azonban meglehetősen nehézkes, és nem is túl esztétikus, így első hallásra sokan azt mondhatnák, nincs értelme időt vesztegetni rá. Van viszont egy szempont, ami miatt érdemes lenne tüzetesebben is megvizsgálni ezt a techni­kát. Tudjuk, hogy a szervezet a földből kisugárzódó Yin jellegű energiát a gyökércsakrán keresztül szívja fel. Mivel ez a csakra a két lábunk között, azok tövénél helyezkedik el, könnyen lehet, hogy a lábainkból nem Yang, hanem Yin energia sugárzódik ki. Ha ez így van, akkor megszűnik a Reiki jelenlegi egyoldalú használhatósága, és ugyanolyan teljes értékű mód­szerré válik, mint a magnetopresszúra. A különbség csak annyi lenne, hogy itt nem a meridián­pontok stimulálásával szabályozzuk a szervezet energiaszintjét, hanem a beteg szerv közvetlen besugárzása útján gyógyítjuk a betegséget.

Nem tartozik ugyan szorosan ehhez a témához, de azért érde­mes még megemlíteni, hogy mellék­csakrák a mell­bim­bón is találhatók. Ennek főleg szoptatás idején van jelen­tőségük, mert a csecsemők ily módon a köztudottan pótolhatatlan anya­tejen kívül életenergiát is szívnak magukba, mely által jóval egészségesebbek lesznek, mint a tápszerrel táplált társaik. Ezen túlmenően azok a csecsemők, akik minimum 6 hónapon át anyatejet kaptak, felnőve legalább 40%-kal ritkábban híznak el, mint cumiztatott társaik. A szoptatás időtartama alatt a fertőző és halálos kimenetelű betegségek ellen is védve vannak. Ezt az a tudományos megfigyelés támasztja alá, hogy az anyatej megöli a vírusokat, baktériumokat, és elpusztítja a rákos sejteket.

 

Az öngyógyítást, valamint mások közvetlen érintkezés útján történő gyógyítását a Reiki I. tanfolyamon tanulhatjuk meg. A különböző kéztartásokkal általában a beteg szervbe sugárzunk be energiát, de az oktatónk azt is megmutatja nekünk, hogy miként lehet a testaurát és az egyes csakrák energiaáramlását harmonizálni. Az akupunktúrával ellentétben ez a gyógymód nem mindig hat azonnal. A mélyebben fekvő szervek esetén, vagy aura-, illetve csakraharmonizálás­kor néha órák kellenek ahhoz, hogy az energia eljusson a sejtekhez, és a kívánt hatás bekövetkezzen. Abban azonban megegyezik az akupunktúrával, hogy akkor is gyógyít, ha a páciens nem hisz benne. Érdekessége ennek a módszernek, hogy akit egyszer beavattak, az élete végéig reikicsatorna lesz. Ha akarja, ha nem, a tenyércsakrái örökre nyitva maradnak, készen állnak arra, hogy energiát közvetítsenek. Elfe­lejteni sem lehet ezt a képességet. Hosszú kihagyás után is auto­matikusan megindul az energiaáramlás, ha kezünket akár a saját, akár mások beteg testrészére helyezzük.

Mielőtt valamelyik tanfolyamra beiratkoznánk, nem árt egy kis óvatosság. Mostanában ugyanis a fokozódó érdeklődést kihasználva, sokan tanítanak enge­dély nélkül. Óvakodjunk az újságokban meghirdetett „szuper olcsó” tanfo­lyamoktól (vagy azoktól, akik csak egy telefonszámot adnak meg), mivel ­szinte biztos, hogy ezeket kellő szakismeret nélküli szélhámosok tartják. Léteznek olyan tanárok is, aki­ket etikátlan magatartásuk miatt a Reiki szervezetek kizártak tagjaik közül. Legjobb, ha ismerőseink körében érdeklődünk, mert így nagyobb a valószínűsége, hogy színvonalas oktatásban lesz részünk. A beiratkozás előtt nem árt, ha elbeszélge­tünk a leendő mesterünkkel. Amennyiben emberként nem tudjuk elfogadni őt, akkor inkább keressünk másik tanárt, ­mivel az ismeretek magas fokú elsajátítása érdekében alapvetően fontos a jó kontaktus, az azonos „hullámhossz”. (Akinek nin­cse­nek ezotériában jártas ismerősei, az Elixír magazinban rész­letes tájékoztatást kaphat a különféle tanfolyamok helyéről és időpontjáról.

Mellesleg ebben a folyóiratban található az „Alfajárók” című négyoldalas melléklet is, ami az agykontrollosok hivata­los lapja. Újabban már az Interneten is olvasható az „Alfajárók”, sőt az Agykontroll Iroda honlapján keresztül levelezni is tudnak egy­mással az agykontrollosok. Honlap cím:  http://www.agykontroll.hu/levele.htm (Ha itt rákattintva nem nyílik meg, a Vágólapon keresztül másoljuk át a címet a böngésző címsávjába.) Friss és igen széleskörű tájékoztatót kaphatunk a különféle tanfolyamokról a http://www.ezoteria.lap.hu honlapon is. Az Agykontroll Iroda címe: 1389. Budapest, Pf. 115. Tel: 488 0118. Az Agykontroll Kiadó által megjelentetett könyvek, hangkazetták, CD-lemezek, és a tanfolyamaikra szóló belépőjegyek az Agykontroll Irodában és a Hattyúházban kaphatók. Cím: 1015. Budapest, Hattyú u. 14. II. em. A Reiki ügyeivel egy negyedévenként megjelenő folyóirat, a Christall foglal­kozik behatóan.)

A Reiki II. tanfolyamon a csakrák tisztítási módjaival is megismerkedhetünk, de a tananyag gerincét a távgyógyítás elsajátítása alkotja. A második fokozat érdekessége, hogy a megnövekedett energiaszint következtében az első fokozatnál is hatékonyabb méregtelenítés lép fel a szervezetben. A testi tisztulással együtt megindul az intenzív lelki salaktalanítás is. A pszichikai csatornák megnyílása folytán évekig elfojtott indulatok, görcsök, megaláztatások törnek fel belőlünk. A nyomasztó múltbeli emlékek helyét a körülöttünk élők iránti nagyfokú szeretet veszi át a szívünkben. A férfi szemében a nő társsá válik, és for­dítva is. Megváltozik az egyén viszonyulása az öregekhez és a gyerekekhez. Megtörténik az „emberszámba vevés” családi és egyéb kap­csolatainkban. A beavatás segít lebontani azokat a korláto­kat, amelyeket a társadalom évezredeken át alakított ki az emberek egymástól való elszigetelésére. Tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Reiki második fokozata nem csupán energianövelő, hanem egyben személyiségfejlesztő iskola. A hivatásszerűen gyógyítani kívánók számára rendelkezésre áll egy mesterfokozat is, ami lehetővé teszi az energia további erősödését, és a képességek elmélyülését.

Az előzőekben már említettük, hogy a Reiki nem egyen­értékű a magnetopresszúrával. Azért sem, mert amíg a magnetopresszúránál a meridiánpontok ingerlésével irányítjuk a bioenergiát a kívánt helyre, addig a kézrátételes gyógyításnál az egyes szerveket sugározzuk be kozmikus energiával. Az akupunktúra szabályain alapuló mágnesrudas kezeléssel igen precízen, célirányosan adagolhatjuk az energiát, a több mint 4000 éven át finomított módszerek követésével. Így speciális betegségeket is nagy hatásfokkal gyógyíthatunk vele. Az újkori alkalmazását tekintve csupán néhány évtizedes tapasztalattal rendelkező Reiki pl. nehezen boldogul a szénanáthával. Csak hosszas kezeléssel lehet csökkenteni a panaszokat, miközben a beteg szenved a náthára jellemző kellemetlen tünetektől. Egy mágnesrúddal viszont percek alatt csillapítható a szemviszketés és az orrfolyás. Ehhez többnyire elegendő a vastagbél meridián 19-es és 20-as, valamint a kormányzó vezeték 23-as és 26-os, illetve In Do pontjait stimulálni néhány percig. Mivel az allergiás hajlamot a máj működési zavarai is okozhatják, a 2-es vagy 8-as pontokon keresztül fordítsunk gondot a májmeridián energiaszintjének helyreállítására.

Ennél is hatékonyabb a vesemeridián karbantartása. Sok esetben szinte teljes gyógyulás érhető el a K 26-os (első borda alatti) pont stimulálásával. A fülön is találhatók allergiacsillapító pontok. Közülük leghatásosabb a fülcimpa legmagasabb pontján található Allergiapont. (Nem a fülcimpa tetején, hanem az oldalán a legmagasabb pont.) Ha nincs nálunk semmilyen aktiváló eszköz, az ujjunkkal is masszírozhatjuk. A fülakupunktúrát ismertető térképen érdemes megkeresni és kezelni a Szem, valamint az Orr pontokat is.

Ha a pollenkoncentráció olyan szintet ér el, hogy már semmi sem segít, akkor kenjük be az orrlyukainkat csípős paprikával. Ettől perceken belül megszűnik a tüsszögés, több órára leáll a váladékképződés. Egyelőre nem tudni, hogy ezt a meglepő reakciót mi váltja ki, a kapszaicin gyógyító hatása, vagy az, hogy az erősebb inger elnyomja a gyengébbet. Az is lehet azonban, hogy a csípős paprikát az agy testünk ellen irányuló agresszív támadásnak minősíti, ezért utasítást ad az immunrendszer limfocitáinak, hogy hagyják ott a virágport, és forduljanak a kapszaicin ellen. A bőr maró érzése egyébként csak néhány percig tart, és még mindig könnyebb elviselni, mint az állandó orrfolyást. (Mellesleg ez a módszer fejfájás és migrén ellen is hatásos.) A hisztamin felszabadulását a fény is gátolja. A Szegedi Tudományegyetemen intenzív fénnyel világítják meg az orr nyálkahártyáját. A kezelést néhány alkalommal kell végezni 3-4 percig, és jelentősen csökkennek a tünetek. A fototerápia elősegíti az allergiában szerepet játszó limfociták szétesését, és bizonyos mediátor­anyagok (interlukin 5) termelődését is. A Rhinolight fényforrással végzett kezelés a Biovital Egész­ségközpontban is hozzáférhető. Tel: 345 8569 és 345 8598. Sok esetben végleges gyógyulás is elérhető homeopátiás úton. A „hasonlót a hasonlóval” elv alapján virágport kell szedni folya­matosan növelt mennyiségben. Az adagolás beállítását személyre sza­bottan, természetgyó­gyásszal kell elvégeztetni.

Szőr, atkák és por okozta allergia ellen is hatásos a német orvosok által javasolt vazelines módszer. Ha orrunk belsejét vékonyan bekenjük vazelinnel, akkor a nyálkahártyán képződött filmszerű réteg megvéd az allergizáló anyagokkal való érintkezéstől. Már speciális kenőcs is kapható erre a célra. A Dr. Theiss Alergol 3-4 órán át biztosít védelmet a virágpor, az utcai por és a szőr okozta irritáció ellen. Utána vizes vattával ki kell törölni az orrüreg nyálkahártyájára tapadt polleneket, és újra be kell kenni az orr cimpáját. Forgalmazó: NaturProdukt 2046. Törökbálint (DEPO) Pf. 8. Tel: 06-23-336 131. Fax: 06-23-511 339. Az allergiások számára nagyon fontos az orrjáratok megtisztítása is. Amennyiben nem fordítanak gondot a gyakori orrfújásra, és a szájukon keresztül veszik a levegőt, az szűretlenül kerül a tüdőbe. Ennek következtében a hörgőkben is az a folyamat játszódik le, ami az orrban. A nyálkahártya-gyulladás kiterjed a tüdő mélyére is, amitől az allergiások asztmássá válnak.

Van azonban egy területe a Reikinek, ahol a magnetopresszúra nem versenyezhet vele: a csakra­gyógyászat. Testünk minden egyes szervét, és azok sejtjeit a meridiánrendszer látja el energiával. A meridiánok azonban az éltető bio­energiát testünk állandóan forgó, tölcsérszerű energiaközpontjaiból nyerik, azok gyökerein át. Így, ha valamelyik csakránk megsérül vagy beszűkül, akkor a hozzá kapcsolódó meridiánokban energiahiány lép fel. Ezzel a helyzettel sem az akupunktúra, sem a magneto­presszúra nem tud mit kezdeni. Ezek a gyógymódok ugyanis csak szabályozni képesek a meglevő bioenergiát, feltölteni nem lehet velük a meridiánokat. A Reiki hatásmechanizmusa viszont lehetővé teszi, hogy a beteg csakráinkat is kezelésbe vegyük, lehetővé téve ezzel sok krónikus probléma megszüntetését. A beszédzavar, szorongás, lámpaláz pl. a legtöbb esetben a gégecsakra beszűkülésének, az elégtelen energiafelvételnek tudható be. Ez esetben az akupunktőrök egyes meridián­pontok stimulálásával megpróbálnak olyan energetikai viszonyokat teremteni az agyban, amely enyhíti a beszédközpont görcseit. Látványos vagy végleges javulást azonban nem tudnak elérni, mivel a gége­csakra elégtelen energiaellátását ezzel a módszerrel nem lehet pótolni. Cayce szerint a dadogás oka nemcsak a gége­csakra beszű­külése lehet. Akkor is előáll ez a probléma, ha a beáramló energia felgyülemlik a hangszalagban. Személyes tapasztalata alapján a megrekedt energiát a felső háti, valamint a 2-3-4. nyaki csigolyák helyreigazításával lehet a gerincoszlopban megindítani. Ehhez jól kép­zett kiroprak­torra (csontkovácsra) van szükség, mert a hozzá nem értő beavatkozás súlyos csigolyakárosodást okozhat.

Ezen túlmenően még sok olyan összetett, különleges betegség van, melyek oka valamely csak­ránk nem megfelelő működésére vezethető vissza. Az egyes csakrákhoz tartozó betegségek és képességbeli zavarok részletes leírása a szakiro­dalomban található meg. A nálunk is kiadott könyvek közül ezt a témát legtömörebben és gyakorlati szempontból is leginkább használható módon Walter Lübeck fogalmazta meg „A reiki ösvényén” című munkájában. Aki magasabb szintre szeretne eljutni ezen az úton, annak egy idő után nélkülözhetetlen lesz Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek című műve is. (A kiadvány eredeti címe: Hands of Light.)

Csakraharmonizálásnál sem mindegy, hogy melyik kezünket hová helyezzük. Jegyezzük meg, hogy a jobb kézből kifelé folyik az energia, a bal kézbe pedig befelé. Ha tehát kozmikus energiával szeretnénk ellátni valamelyik csak­ránkat, akkor az energiafogadó, vagyis a bal kezünket helyez­zük a fejtetőcsak­ránkra, az energiaadót, vagyis a jobbat pedig a kezelendő csakrára. Gyakran előfordul, hogy az energia megreked, feldúsul a gyökércsakránál. Ezért érdemes ezt a műveletet ellenkező irányból is megismételni. Amennyiben valakinek szívszúrásai vannak, akkor helyezzük a bal tenye­rünket az 1-es, a jobbat pedig a 4-es csakrájára. A gyökér­csakránál megrekedt energia szívcsakrába vezetése a szívpanaszokon kívül sok esetben az évek óta fennálló krónikus álmatlanságot is képes megszüntetni. Ha a két csakra között szeretnénk energiakiegyenlítést végezni, akkor az erősebben töltött csakrára tegyük a bal, a gyengébbre pedig a jobb kezünket. Hogy melyik csakránk működik intenzívebben, és melyik gyengébben, azt próbálgatással vagy ingával tudjuk eldönteni, hacsak nem vagyunk „tisztánlátók”.

Egyébként a gyökércsakra az immunrendszer, a csontozat, illetve az ízületek, a gerinc, a fog, valamint a fogíny állapotát befolyásolja. A keresztcsonti csakra vagy más néven hasi csakra az idegrendszer, az epe, a máj és a nemi szervek állapotáért felelős. Hozzá tartozó szervek: petefészek, mell, izmok, hormonrendszer, részlegesen a vékonybél és a gyomor, valamint a nyelv. Blokkolása esetén a méhvel, petefészekkel, menstruációval, herével és prosztatával kapcsolatos betegségek alakulnak ki. Energiazavara impotenciát, klimaxos tüneteket, bélgörcsöt, gyomornyálkahártya-gyulladást és hólyaggyulladást is okozhat. A hasi csakra állapota a gyomron és az emésztőszerveken kívül kihat az izomzat működésére is. A köldökcsakrából vagy ismertebb nevén napfonat­csakrából indul ki az akarat, a szenvedély, a határozott cselekvésre való ösztönzés. A köldökcsakra kezeli a az agressziót, a küzdőszellemet is. Zavara szorongásos panaszokat vagy kitöréseket, hisztériás rohamot okozhat, de innen indul ki a kisebbrendűségi komplexus, a szadizmus és a mazochizmus is. A köldökcsakra alul- vagy túlműködésével küszködők gyakran tűnnek részvétlennek, érzéketlennek vagy könyörtelennek. Ehhez a csakrához tartozó szervek a gyomor, hasnyálmirigy, máj, epehólyag, rekeszizom, vékonybél és a szem. A szívcsakra összeköti az alsó három testi jellegű csakrát a felső három szellemi jellegű központtal. A szív, vérerek, tüdő, bőr és kéz állapotáért felelős. Kihatással van az immunrendszerre is, állapota befolyásolja az allergia, az asztma, az ekcéma, a rák és a különféle fertőzések kialakulását.

A torokcsakra a beszéd, a hallás, az írás, az éneklés képességére hat. A „belső hang” maghallásában és megértésben is fontos szerepe van, és hatást gyakorol az őszinteségre, valamint az önkifejezésre. A torokcsakra nyitja meg a kaput a tudat és a szellem szférájába. Túl- vagy alulműködése leggyakrabban a beszédben, a kommunikációban hoz létre zavarokat. A torokcsakrához tartozó szervek a nyak, száj, nyelv, gége, hangszálak, nyelőcső, légcső. A torokcsakra blokkjai rekedtséget, torokfájást, köhögést, fülbetegségeket, mandulagyulladást, asztmát, nyakfájdalmakat, nyelvproblémákat okozhat. A torokcsakrát a múltbeli megpróbáltatások, az előző életben elszenvedett sokkok is blokkolhatják. A homlokcsakra vagy harmadik szem csakra az intuíció, a belső érzékelés, a felismerés, a bölcsesség központja. Ehhez a csakrához tartozó szervek az agy, az arc és az orr. Energiazavara belső feszültségekben, tanulási zavarokban, szétszórtságban, a szellemi tisztánlátás hiányában, illetve az újtól való elzárkózásban nyilvánul meg. A koronacsakra blokkjai pszichés torzulást válthatnak ki. Nem megfelelő működése az idegrendszeri rendellenességek mellett genetikai problémákat, valamint csont- és izombetegségeket is okozhat.

 

Csakráink tisztításának és harmonizálásának módját a Reiki tanfolyamon sajátíthatjuk el. Sok tanár a csakratisztítást már a Reiki I. tanfolyam hallgatóinak is megmutatja, mert a kettő szorosan összetartozik. Ne kerülje el a figyelmünket, hogy a szakkönyvekben a mellkasi oldalon ábrázolt csakrák nem érnek véget a gerincben, hanem van egy kiegészítő párjuk a test hátoldalán. A háti csakrák ugyan­o­lyan tölcsérré szélesednek, mint az elülső összetevőjük, és működésük egymástól eltérően is alakulhat. Ez azt jelenti, hogy ha valamelyik mellkasi csakra jól működik, attól a hát­oldali párja még lehet zárt. Gyakori eset, hogy az elülső csakrában az energia normálisan, vagyis az óra járásával meg­egyező irányban befelé halad, hátoldali párjában azonban az energiaörvény ellenkező irányban forog. Ez a kifelé áramlás lerontja az elülső csakra jótékony hatását, vagy gátolja a hozzá tartozó képességek érvényesülését. Ezért a csakrakezelést minden esetben célszerű kiterjeszteni a beteg hátoldalára is. Arról, hogy a csakrában mennyire intenzív az energiaáramlás és milyen irányú, legegy­szerűbben ingával győződhetünk meg. Az inga által rajzolt kör nagysága a csakra erősségétől, és a csakrán átáramló energia mennyiségétől függ, de befo­lyásolja a gyógyító bioenergiájának mennyisége is. A köröző mozgás az energiaáramlás irányát követi. Ha az inga mozgása eltér a szabályos körtől, ez pszi­chi­kai torzulásokra utal. Amennyiben a kilengése minimális, vagy közvetlenül a bőr fölé tartva sem indul be a köröző mozgás, az egyértelmű jele a csakra krónikus beszűkülésének.

Eltérő energiaszint észlelése esetén a kétoldali csakrapárt egyszerre is kezel­hetjük. Ha pl. az elülső gégecsakra túlműködést mutat a többi csakrához képest, a hátsó pedig beszűkült, akkor a bal kezünket helyezzük a gégénkre, a jobbot pedig a tarkónkra. Így rövidebb idő alatt teljes gyógyulást érhetünk el az 5-ös csakrához tartozó szerveknél, illetve képességeknél. A kétkezes kezelés a különböző szer­vek gyógyításánál is hatásosabb lehet, mint az egykezes beavat­kozás. Ezt a módszert egyébként szinte minden esetben általános szabályként tanítják a tanfolyamon, de nem árt az óvatosság. A túltöltés, illetve az energiaelvonás elkerülése érdekében csak akkor használjuk mindkét kezünket, ha ennek helyes­ségéről előzetes próbák alapján meggyőződtünk. Általában nem szokott gond lenni akkor, ha a beteg testének jobb oldalát a jobb, a bal oldalát pedig a bal kezünkkel kezeljük, mert így a szervezet természetes töltöttségi állapotát állítjuk helyre.

Az aurasimításnál is fontos a megfelelő kéz használata. Az energiaburok jobb oldalát a jobb, a bal oldalát pedig a bal kezünkkel simítsuk végig. Nem mindegy az irány sem. A tanfolyamon tanultakat követve tekintetbe kell venni a test durva energiaáramlását. Ennek megfelelően a jobb oldalon a talptól a fejtetőig, a bal oldalon pedig a fejtetőtől a talpig kell végezni az aurasimítást. A test középvonalában is követnünk kell a durva energiaáramlás irányát. Ennek megfelelően a háton a farkcsonttól vigyük a kezünket a fejtetőig, majd onnan lefelé a 7-es csakrától az 1-es csakráig. A Reiki alkalmazásánál, de különösen az egész testet érintő kezeléseknél alapvető előírás, hogy sem a gyógyító, sem a beteg nem viselhet karórát, ékszereket, hajpántot, mert ezek blokkolják az energiát. Nem minden tanfolyamon hívják fel rá a figyelmet, ezért érdemes még megemlíteni, hogy Reiki kezelés után néhány óráig tartózkodjunk a zuha­nyozástól vagy fürdéstől. Az aura- és csakrakezelésnél több órára van szükség ahhoz, hogy az energiakorrekció hatása eljusson a sejtekhez. Ha erre nem ügyelünk, akkor a kezelésnél bevitt energia ugyanúgy kimosódik a testünkből, mint a különböző tárgyakba impregnálódott szubatomi energiahullámok.

A Reikit alapfokú gyógymódként az atlantiszi civilizáció is ismerte. A hivatá­sos gyógyítók azonban ennél hatéko­nyabb eljárásokat, az AROLO-t és a TIFAR-t alkalmazták. Ezekre a módszerekre F. E. Eckard Strohm talált rá, miközben máso­dik könyvén, az „Atlantisz mestertudásá”-n dolgozott. Az európai reikimeste­reknek lehetőségük van ezeknek az újraélesztett technikáknak is az elsajátítására. Aki még tovább akar jutni az energetikai gyógyítás útján, az megismerkedhet a R.A.I. keretén belül oktatott szellemgyógyászattal. Az átlag­embernek azonban nincs szüksége erre a nagyfokú tudásra, ezeket az eljárásokat többnyire diplomás orvo­sok alkalmazzák, alternatív gyógymódként. Egyébként az AROLO egy energetikai diagnózis és kezelési rendszer, amely megmu­tatja, hogy bioenergia-szinten hol van a betegség, és arra aktív keze­léssel hat. Együttműködve a hagyományos orvoslással lehe­tővé teszi, hogy különböző segédeszközök nélkül informá­ciókat kapjunk a beteg állapotáról, a kezeléshez szükséges kivonatok és egyéb segéd­anyagok adagolásáról, illetve arról, hogy a fennálló betegséget milyen módszerrel lehet a leghatékonyabban gyógyítani.

A TIFAR lényegében egy magas fokon folytatott kristály­gyógyászat. A tanfolyamot végzettek speciális, atlantiszi technikával programozott hegyikristályokat kapnak. A kezelési lehetőséget programozott ametisztek bővítik, melyekkel lehe­tőség nyílik a hibás energiastruktúrák megváltoztatására, vala­mint pozitív képek programozására, és a negatív viselkedési minták törlésére. Az aktív szellemgyógyászat öt tanfolyamból áll, és ennek végén a beavatottak megtanulják a pszí-sebészet módszereit is. Mivel ennél a Fülöp-szigeteken álta­lánosan alkalmazott eljárásnál már a test belsejében folyik a beavatkozás, elengedhetetlenül szükséges az anatómia magas fokú elsajátítása. Ezért is ajánl­ják ezeket a meglehetősen drága tanfolyamokat elsősorban orvosoknak, mert ők már rendelkeznek a szükséges előképzettséggel, sebészeti gyakorlattal, és jól ismerik a kiegészítő gyógymódokat is.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

A gyermeknevelés még egy képzett pszichológus számára sem könnyű ­dolog. Nem csoda hát, hogy a szülők túlnyomó része helytelenül cselekszik ezen a téren. A faggatózás, prédikálás és büntetés nem oldja meg a gondokat. Ez az elavult nevelési módszer csupán azt eredményezi, hogy egyre nő a feszültség a szülő és a gyermek között, ami fokozatosan eltávolítja őket egymástól. Az amerikai szakembereket már régóta foglalkoztatja ez a probléma, és meg is találták rá a megoldást. A Gordon-módszer alapja a józan ész, a belátás, a beleélő-képesség és a türelem. Ismét bebizonyosodott tehát, hogy az eredményes szülő-gyermek kapcsolat időt igényel. A gyermekeinkkel való foglalkozás, a meghitt beszélgetések elengedhetetlenek a nevelésben, sőt sok esetben csodát tesznek. Thomas Gordon szerint, ha a gyermekünk viselke­désével gond van, akkor ne árasszuk el őt szidal­mainkkal, hanem higgadtan vegyük tudomásul a helyzetet, majd egy alkalmas pillanatban beszélgessünk el vele. Ennek során semmi más dolgunk nincs, mint jóindulatúan feltenni néhány tisztázó kérdést, és türelmesen meghallgatni a választ. (Pl.: nyugtalanít, amit rólad hallottam. Nem tudom, mi lehet az oka a viselkedésednek? Te mit gondolsz?)

Amennyiben a szavainkat nem hatja át az elfojtott düh által gerjesztett indulat, hanem megértő hangnemben érdeklődünk, akkor gyermekünk igyekszik egy kívülálló számára is érthető módon beavatni bennünket a gondjaiba. Ez sokszor nem megy könnyen, ezért figyeljük minden szavát, és segítsünk neki szabatosan megfogalmazni problémája lényegét. Ha sikerült lehatolnunk a bajok gyökeréhez, akkor már nincs is több dolgunk. Ezután a gyermek önmaga fog eljutni a megoldáshoz. Azzal, hogy türelmesen meghallgattuk őt, esetleg segítettünk tisztázni a tény­állást, olyan hely­zetet teremtet­tünk, hogy tel­jes mélységében megérti az ese­mé­nyeket. Ezt követően rendszerint meg­történik a csoda. Ahogy minden össze­függé­sé­ben végiggondolja a helyzetet, ha­ma­rosan meg is találja a megoldást. A „tükröző, együtt megértő” meghall­gatási módszer lényege tehát az, hogy a gyerek megfogalmazza a prob­lé­má­ját, és eközben rájön a kellemetlen szi­tuációt előidéző erők működési mecha­nizmusára, ahonnan már csak egy lépés a megoldás megtalálása. Az „értő fi­gyelem” önismeretet ad a gye­reknek, és ezáltal lehetőséget kap arra, hogy megállja a helyét a maga világá­ban.

 

Környezeti ártalmak

 

A fenyegető előjelek ellenére, to­vább foly­tatjuk környe­zetromboló élet­­módunkat. Így nem csoda, hogy az újságok címoldalait egyre gyak­rab­ban töltik meg az időjárásról szóló rendkívüli beszámolók. Özönvíz pusz­tít Ameri­kában, Kínában és Indiá­ban. Az egyéb­­ként zord éghajlatú Alaszká­ban hő­hullám tom­­bol, az Alpokban pe­­dig a nyár kellős közepén hull a hó. Má­jus 9-én az egyesült államokbeli Louisi­ana államban egyetlen nap alatt 40 cen­timé­ter­nyi eső esett. A med­réből kilépett Missis­sippi és Missouri egymillió hektárnyi terüle­tet árasztott el, és nyolcezer házat döntött romba. A természeti csapás kö­vetkeztében hu­szonöten haltak meg. A ke­letkezett anyagi kár 22 milliárd dollár, nagy­jából annyi, mint Magyarország nettó adós­ságállománya. Kí­ná­ban a mon­szun­esők okoz­nak özönvizet, az északi tar­tományokban viszont szárazság pusz­tít, észak-nyugaton pedig a homokvi­harok öltek meg 67 embert. Az északi sarkkör közelében júliusban +7 °C körüli a szoká­sos hőmérséklet, és gyakran hava­zik. Most azonban + 31 °C-ot mértek, ami jól jött volna pl. Svájcban, ahol a nyár derekán helikopterről kel­lett takar­mányt ledobni a hóvihar­ban rekedt teheneknek.

Az egyes területeken fellépő özön­víz­szerű esőzések ellenére a világ leg­több or­­szágát aszály sújtotta. Az agrár­szak­em­be­rek szerint 1995 nyara úgy vonul be a sta­tisztikai nyilván­tartásba, mint min­den idők legaszá­lyo­sabb idő­szaka. Az aszály követ­keztében csupán Magyar­or­szágon min. 10 milliárd fo­rint kár érte a mezőgazdaságot. Ehhez járul még a szin­te egymást érő er­dő­tüzek okozta vesz­tes­égek. Külföldön még drasz­tiku­sabb volt a helyzet, mert az anya­gi károkon túl­me­nően emberek szá­zai vesztették életüket az időjárás vi­szon­tagságai miatt. Még a köz­is­merten hűvös éghajlatú Moszkvá­ban is sok áldo­zatot követelt a kánikula. Július második heté­ben pedig olyan hőség volt az Egyesült Álla­mokban, hogy 700 ember hő­gu­tában meghalt. A nappali +43 ­°C-os, magas páratartal­mú meleg éjszakára is csak +30 °C-ra hűlt le. Jellemző a fel­melegedés idei mér­té­kére, hogy Dél-Spa­nyol­or­szág­ban a hő­mér­sék­let +49 °C-ra emelke­dett, árnyékban. Ettől észa­kabbra sem volt sok­kal enyhébb az idő, Rómában pl. július 12-én +48 °C-ot mértek a Szent Péter téren. Utó­lag meg­állapítva ebben az év­ben a téli idő­járás sem alakult ked­ve­zőbben. A szél­sőséges időjárás kö­vetkeztében a telek is egyre keményebbek lesznek. Az Egyesült Álla­mok keleti partvidékén az évszázad leg­zordabb tele tombolt, melynek követ­keztében 40 ember megfagyott. Ugyan­akkor a nyugati parton, Los Angelesben +32 °C-os kánikula volt. Az ott lakók tél ide vagy oda, a tengerparti strandokon kerestek enyhülést a hőség ellen. Ka­na­dában, Newfoundland tartományban, Saint John’s városára több mint 6 mé­ternyi hó hullott, Orosz­or­szágban pedig 70 éves hidegrekord dőlt meg. Szibéria városaiban heteken át –57 ^oC-ot mértek.

Ha nem is olyan látványos formában, de még ennél is nagyobb kárt okozott a világban a levegőszennyezés. Az utóbbi években a motorizáció oly mértéket ért el, hogy jelenleg a levegő szennyezőanyag-tartalmának túlnyomó része a kipufogógázokból származik. Ezek fő alkotóelemei a kén-hidrogén, a szén-monoxid, a nitrogén-dioxid és a kén-di­oxid. Ezt a helyzetet csak súlyosbította a Fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-es kitörése, melynek során húszmillió tonna kén-dioxid került a sztratoszférába, ami a levegő nedvességtartalmával egyesülve folyamatosan kénsavvá alakul. Összes­ségében ennek a helyzetnek tudható be a savas esők keletkezése, amely világszerte több millió hektárnyi erdőt pusztít el minden évben. (Csak az északi féltekén 200 tonna tömény kénsav hullik le savas esők formájában évente.) A savas esők hatására megváltozik a talaj tápanyagkészlete. Kimosódik belőle a kálium, kalcium és magnézium. Megnő viszont egyes fémek (alumínium, higany, mangán, ólom) mérgező vegyületeinek oldhatósága. Ezenkívül a nitrifikáló baktériumok a nitrogéntartalmú szerves anyagok bomlásakor keletkező ammóniát mérgező nitritekké és nitrátokká alakítják. Sokan nem is sejtik, hogy a tiszta csapvízzel való öntözés is mérgezi a talajt. A vezetékes vízbe kevert klór ugyanis reakcióba lép a humuszban levő nyomelemekkel, és kloroform, klórpik­rin, triklor-ecetsav, valamint klorát lesz belőle. Mindez rohamosan csökkenti a fák ellenálló képességét is. Fogékonyabbá válnak a betegségekre, ezért a tápanyaghiányon kívül a kórokozókkal is meg kell küzdeniük.

 Ez egyre kevésbé sikerül nekik, így naponta 50 ezer hektár erdő tűnik el a Föld színéről. Néhány évezrede még a szárazföld felét, ma viszont csak az egyötödét, mintegy 2,4 milliárd hektárnyi területet borít fás növényzet. Ebből 1,5 milliárd hektár az egybefüggő erdő, amely az utóbbi évtizedekben rohamos pusztulásnak indult. A svájci Alpokban a fenyves erdők 43%-át elpusztították már a savas esők. A lombos erdőkben sokkal nagyobb a kár. Csehország erdeinek 71%-a beteg. Nagy Britanniában és Görögországban ez az arány: 64%, Lengyelországban, Németországban és Dániában: 49%. Hasonló a helyzet Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Norvégiában és Észtországban. De nem csak a talaj savasodik el, hanem az élővizek is. A svéd tavak egynegyede savas. A 90 ezer tó közül 4000-ben már nem élnek halak. Norvégia déli részén a tavak és patakok négyötöde kihalófélben van.

A savas esőn túlmenően különböző fertőző betegségek is pusztítják a fákat. A fenyőféléket és a nyírfákat egy korábban ismeretlen levéltetű, a platánokat és a diófákat az ágvégek elhalását okozó gombaféle, a vadgesztenye-állományt pedig a levelek idő előtti elszáradását és lehullását okozó aknázómoly sorvasztja. A fertőzés mértékére jellemző, hogy a hazai gesztenyefa-állomány 80%-a vált már ennek az apró atkafélének az áldozatává. Ez a globális felmelegedés következtében kifejlődött kórokozó Macedóniából indult el, és innen jutott a közép-európai országokba. Jelenleg már a Balti államoknál tart. Japánban a cseresznyefákat támadta meg a boszorkány seprűsödésnek nevezett penész. Mivel a szigetországban valóságos kultusz alakult ki a cseresznyefavirágzás körül, a japánok nemzeti csapásként élik meg, hogy már az ország 18 tartományában felbukkant ez a fák virágzását meggátló betegség.

A savas eső rongáló hatását az épületek is megszenvedik. Főleg a műemlékek válnak áldozatává a modern kori eróziónak. Az athéni műemlékek az elmúlt negyed században jobban rongálódtak, mint az előző 2400 évben. Nem jobb a helyzet Rómában sem. A márvány rendkívül kemény és időálló kőzet. Csupán két ellensége van: a savas eső és a szmog. Miután Róma belvárosa is fuldoklik a gépkocsik kipufogógázában, sorra mennek tönkre az ókori műemlékek. A Colosseum melletti Aure­li­a­nus fal már 80 méter hosszan leomlott. Hasonlóan roggyant állapotban van Traianus oszlopa, Constantinus és Titus diadalíve, s maga a Colosseum is. Hiába tiltották ki időközben a belvárosból az autókat, a füstgáznak nem lehet megálljt „parancsolni”. Ennél is rosszabb a helyzet Ázsiában. Az otthoni fa- és széntüzelés, valamint a katalizátor nélkül üzemeltetett gépjárművek miatt Ázsia déli országait az év túlnyomó részében 3 km vastag barna ködréteg borítja.

A kén-dioxid a bioszférán és az épületeken túlmenően az egészségünket is károsítja. A belélegzett kén-dioxid ugyanis – a szervezet víztartalmával érintkezve – szintén kénsavvá válik, ami feloldja az orr, a garat, a légcső nyálkahártyáját. Ettől kimaródások keletkeznek, és megnő a légúti fer­tőzések veszélye. Hasonló hatást vált ki a dízelüzemű járművek által kibocsátott nitrogén-dioxid, amely a vízzel salétromsavvá alakul. Ez a gáz azonban reakcióba lép az utakra kiszórt kősóval is, és veszélyes nitrátokat hoz létre. A szén-monoxid ugyancsak jelentős kárt okoz az egészségünkben, mert megköti a vér hemoglobinját. Főbb tünetei a nehézlégzés, izomgörcsök, imbolygó járás, mérgezés. Ennél is mélyrehatóbb rombolást végez a kén-hidrogén. Ez az ingerlő, fojtó hatású gáz elpusztítja a szervezet oxigénellátásában meghatározó szerepet betöltő vörösvértesteket. Izgatja a nyálkahártyákat (a szem-, a száj-, a végbél-, valamint a hüvely nyálkahártyáit) felszí­vódása után pedig megtámadja az epét és az idegrendszert. Súlyosabb esetben a nyúltagyvelőben levő idegközpontot is megbéníthatja.

Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy a kipufogógázok együttes hatásukban rákot is okozhatnak. Osztrák felmérések szerint a forgalmas autópályák mellett élők átlagosan negyvenszer nagyobb valószínűséggel lesznek daganatos betegek. Más adatok alapján a nagyvárosokban lakók körében az elmúlt másfél évtized alatt 3-4 szeresére nőtt a tüdőrákosok száma. Ezek a károsodások fokozottan sújtják a gyerekeket. A statisztikai felmérések szerint az elmúlt évtizedekben az asztmások száma nyolcszorosára nőtt, és a szennyezett levegőjű településeken élő gyerekek kb. negyede szenved valamilyen légúti megbetegedésben. Az asztma lassan népbetegség lesz, és krónikussá válva bronchitis alakul ki, ami az orvosok sze­rint a tüdőrák melegágya. Nem véletlen tehát, hogy jelenleg az összes haláleset 5%-a légúti megbetegedésekre vezethető vissza. Komoly gondot okoznak a járulékos károsodások, melyek kiváltó oka, hogy a légzési nehézségek miatt kevesebb oxigén jut a gyerekek agyába, ami hosszú távon szellemi fejlődési zavarokhoz vezet.

Nem kis problémát jelent az ólomszennyezés, ami ugyancsak a fiatalabb korosztályt sújtja a legnagyobb mértékben. Amerikai or­vo­sok vizsgálatai szerint a gyermekek agresszív viselkedése sok esetben ólommérgezésre vezethető vissza. Az agyban lerakódó nehézfém számos idegrendszeri funkciót károsít, végül el is pusztítja az idegeket. Az ólommérgezés nem csak a szellemi képességeket csökkenti, hanem bűnözővé teszi a felnövekvő generációt. Az ohioi Cincinatti Egyetem kutatói megállapították, hogy az ólommal mérgezett gyerekek egyes agysejtcsoportjai egyszerűen eltűnnek. A tudósok a teljes szürkeállomány 1%-ának hiányát állapították meg. A hiány főleg azokon a területeken jelentkezett, amelyek a döntéshozatalért, a hangulat szabályozásért felelősek. A legmegdöbbentőbb felfedezésük azonban a bűnözői hajlam növekedése. 1979 és 1984 között 250 várandós nő gyerekének bűnözői adatait összevetették azok vérének gyerekkori ólomkoncentrációjával. Ebből kiderült, hogy a magas ólomszintű gyerekek 55%-át felnőtté válva legalább egyszer letartóztatták, 28%-uk pedig kábítószerélvező lett. Nagy volt közöttük az erőszakos bűncselekményt elkövetők aránya. Sajnos az ólom magától nem ürül ki a szervezetből, és a világ számos országában jelenleg is forgalmaznak ólmozott benzint. Mivel a levegő nem ismer határokat, a szél a szennyezett légkört körbekergeti az egész földgolyón. Így azokban az országokban is érvényesül az ólomszennyezés, ahol már ólommentes benzint használnak.

A bajokat tovább fokozza a levegő jelentős por- és koromtartalma is, mert ezeknek a szem­csék­nek a felületén megtapadnak a kórokozók, melyek sok betegség előidézői lehetnek. Ezek közül legenyhébb a nyálkahártyákon képződő gyulladások, amelyek a kellemetlen közérzeten kívül gyengítik a szervezet védekező mechanizmusát. A peszticidek (növényvédő szerek) alkalmazása is a gyermekeinket sújtja leginkább. Szakemberek nemrég figyeltek fel rá, hogy a mexikói Yaqui völgyben élő 4-5 éves gyerekek fejlettségi szintje elmarad az átlagostól. Ügyetlenebbek pl. a feléjük dobott labda elkapásában, különösképpen pedig a rajzolásban. Csak töredezett vonalakat képesek papírra vetni. A tőlük nem messze, de magasabb hegyi területeken élő kortársaik viszont szépen rajzolnak. Miután a szociális és kulturális körülményeik azonosak voltak, a kutatók nem értették a különbség okát. Végül megtalálták a bajok eredetét. Megállapították, hogy a völgyben az évek során nagy mennyiségű növényvédő szert permeteztek szét, míg a magasabban fekvő területeken nem, vagy csak minimális mértékben alkalmaztak ilyen vegyszereket.

Természetesen a levegő- és talajszen­nyezés romboló hatása legalább ilyen mértékben érinti a növény- és állatvilágot. Nem véletlen, hogy évente 17 500 különböző növény- és állatfaj pusztul ki vég­leg a Földön. Az ENSZ előrejelzése alapján ebben az ütemben haladva 2020-ra a ma élő növény- és állatfajok 25%-a kihal. (A biológusok véleménye szerint az érintetlen természetben kétezer évenként selejteződik ki egy-egy állat- vagy növényfaj, az evolúciós szelekció következtében.) Ennek hallatán sokan csak legyintenek. Ismerve a növény- és állatvilág gazdagságát azt gondolják, hogy jut is, marad is. A számunkra fontos, gazda­sági hasznot hozó fajok termesztésük, illetve tenyésztésük folytán fenn fognak maradni, a többi meg nem számít. Az már nem jut eszükbe, hogy a szolgálatunkra rendelt élővilág nem csak közvetlen haszon formájában lehet a segít­ségünkre, hanem közvetve, ma még nem is sejtett áttételek útján is.

Erre talán legjobb példa, hogy az 1970-es években Indonéziában hatalmas terméskiesések voltak, mivel egy eddig ismeretlen kór a rizstáblák nagy részét elpusztította. Ezért Los Banosban intenzív kutatások folytak egy olyan fajta után, amely a „Grassy Stunt” vírussal szemben ellenálló. 6273 faj­ta tesztelése után megtalálták végre a keresett öröklődési információt egy észak-indiai vadrizsben. Ennek a változatnak a kipusztulása esetén nem tudták volna legyőzni ezt a vírust, ami a délkelet-ázsiai országokban minden bizonnyal éhínséghez vezetett volna. Egyébként csupán a szerencsén múlott, hogy ez a helyzet nem következett be, mert az eredetileg 30 000 fajt számláló rizspopuláció közül már nagyon sok kipusztult. Ennek legfőbb előidézője a nagyüzemi mezőgazdaság. Kínában 1949-ben még közel 10 ezer fajta rizst termesztettek. A kolhozrendszer bevezetése után számuk 1000 alá csök­kent. Az Egyesült Államokban közel 6000 fafajta tűnt el az elmúlt 100 évben. A haszonelvűség, a termésrekord-hajhászás áldozatává vált a káposztafélék 95%-a, és a paradicsomfajták 81%-a is.

A fajtaválaszték leszűkítése teljesen kiszolgáltatottá tesz bennünket a növényi kártevőkkel szemben. A többszörös mutáció során rezisztenssé vált kórokozók ellen nem védenek a permetszerek. Ennek egyik bizonyítéka az alma- és körtefákat pusztító „tűzelhalás” fertőzés. Hasonlóan alattomos kórokozó az Amerikából szárazó kukoricabogár. Az éves kukoricatermés 30-75%-át is képes elpusztítani. Mivel belül, a növény szárában terjed, nem lehet permetezéssel védekezni ellene. Megoldhatatlan problémát okoz a zöld díszbogár és a bóbitás bükkszú támadása is. Mindkét kártevő a bükkfát támadja meg, amely tejes erdőállományunk 22%-át teszi ki. Védekezni lehetetlen ellenük, mivel a fa testében élnek, és a kéreg alá nem lehet bejuttatni a permetezőszereket. A fák elhalása miatt 2004-ben 165 hektárnyi bükkfát kellett kivágni, és ezek helyére újakat ültetni. Az 500 millió forintos kár jövőre duplájára fog növekedni, mert a kevés csapadék miatt a vízigényes bükkfák ellenálló képessége rohamosan csökken. A csapadékhiány kedvez a fenyveseket károsító szú szaporodásnak is. Nálunk 3400 hektárnyi lucfenyőt támadott meg ez a kártevő. Eddig 320 ezer köbméter beteg fát kellett kivágni Kőszeg környékén. A szú a szomszédos ausztriai fenyveseket sem kíméli.

A globális felmelegedés következtében északabbra tolódik a szubtrópusi terület határa. Vele együtt megjelennek az ottani kártevők is. Így került hozzánk a gyapottok-bagolylepke. Miután nálunk nem ter­mesztenek gyapotot, helyette a kukoricát, dohányt, napraforgót, zöldborsót, zöldbabot, paradicsomot, zöldpaprikát és számos dísznövényt pusztítja. A termelők tehetetlenek, mert ez a kártevő is a száron keresztül rágja fel magát a termésig. Ennélfogva nem is látják. A fogyasztók is mind gyakrabban szembesülnek ezzel a problémával, amikor a megvásárolt paprikában, paradicsomban kukacot találnak. A verebek már hamarabb felfedezték ezt a jelenséget. A felvásárló helyeken csapatostól gyü­lekeznek, és a dús lakoma reményében megszállják a friss paprikaszállítmányokat. Megérkezett Magyarországra az orosz búzalevéltetű is. Iránból származik, és a termés 60%-át elpusztítja. Újabban már a tavaszi árpát is megtámadja.

A csokoládégyártás is veszélyben van. 2009-ben az afrikai Elefántcsontpart kakóültetvényein egy alattomos betegség ütötte fel a fejét. A növény duzzadó hajtásait megtámadó CSSV vírus elpusztítja a kakaófákat. Már több millió beteg kakaófát égettek el, hogy megállítsák a betegség tovaterjedését, de a szigorú intézkedések nem sokat használtak. Ez a hír nagy riadalmat keltett a csokoládéiparban mert a világ kakaótermelésének 70%-át Afrika adja. Már a brazil ültetvényeken is pusztít a „boszorkányseprűnek” nevezett gombabetegség. Az éhínség rémével fenyeget a búza feketerozsdáját okozó gombafaj új mutációja. A rozsdabetegség már az ókorban is sok gondot okozott. A Római Birodalomban pl. annyira rettegtek a gombarozsdától, hogy külön istenük volt a kártevő kivédésére. Minden évben áldozatot mutattak be Robigalinak, hogy védje meg a kalászt ettől a betegségtől, és a rómaiakat az éhhaláltól. Most bennünket is fenyeget ez a veszély, mert 2006-ban felbukkant a feketerozsda Ug99-es változata, mely ellen a jelenlegi búzafajtáknak csupán 1%-a védett. A mérsékelt égöv összes búzatáblájának gombaölő szerekkel való permetezése nem jelent megoldást, mert tovább mérgezi a talajt és az élővizeket, s a gazdák többsége képtelen lenne megfizetni az árát. Emellett a készletek sem elegendők a fokozott igény kielégítésére.

Megsokszorozódott erővel rohamoz bennünket a monília. Eddig csak a meggyfákat tizedelte, de újabban megtámadta a cseresznye-, az alma-, a körte-, a birsalma-, a kajszibarack-, az őszibarack- és a mandulaültetvényeket is. Ez a makacs, nehezen kezelhető fertőzés először virágzásban kapja el a fát. Gyorsan szaporodó spórái a virágok bimbóinak kinyílásakor jutnak el a bibére. Ott kicsíráznak, majd behatolnak a virágba. Onnan a gombafonalak már belülről támadják meg a friss hajtásokat, majd a nedvkeringéssel eljutnak a vastagabb ágakba, és a törzs belsejébe is. Jól látható jele, hogy hervadást okoz, és a szirmokon szürkésfehér penészgyep jelenik meg. A fertőzött virágok általában nem hullanak le, hanem az ágakra száradnak. Később a törzsén rákos daganatok képződnek, és a gyümölcsfa pusztulásra van ítélve. A monília másik változata gyümölcsérés idején támad. Ilyenkor megbarnul az alma, körte, birsalma, és elrothad. A koncentrikus körökben jelentkező penészpárnák először varangyszerűek, majd sárga színre váltanak. Ez a betegség nem kíméli a télire betárolt gyümölcsöt sem. A tűzelhaláshoz hasonlóan minden fertőzött ágat, termést el kell égetni, és a talajt a fák alatt tisztán kell tartani. Terjedésének kedvez az enyhe tél, a ködös, párás időjárás. Ilyenkor könnyen áttelel. Beszövi a kérget, majd kora tavasszal a szél és a rovarok terjesztik a fertőzést. Csak szintetikus, mélyhatású permetszerekkel lehet védekezni ellen. Ezek meglehetősen drágák, ezért a kiskerttulajdonosok egy része nem védekezik ellene. A fertőzött fákról tovaterjedő spórák aztán évről évre mind nagyobb kárt okoznak.

A legújabb kártevő a borsóaknázó rovar. Nevével ellentétben a paprika- és paradicsomültetvényeket pusztítja. Mind több helyen okoz gondot a burgonya barna rothadását kiváltó baktérium. Csupán a hibridizáció képes megvédeni a mezőgazdaságot korunk betegségeitől. Egyre kevesebb azonban az olyan ősi növényfaj, amely ellenáll a legalattomosabb kártevőknek is. A növényfajok kipusztulásával mi is arra a sorsra jutunk, mint Írország, ahol az 1845 és 1849 között dúló burgonyavész következtében 750 ezer ember halt éhen. További 350 ezer pusztult el az éhezéssel járó legyengülés okozta betegségekben. Nem kis veszteség származott abból is, hogy az éhínség miatt legalább 1 millió ember vándorolt ki az országból. A gazdaság tönkremenetele és az alacsony születésszám folytán Írország 8,2 milliós lakossága a XX. század elejére felére csökkent. Ezt a veszteséget azóta sem tudták kiheverni.

Ez a példa nem egyedülálló. Nem egy ritkán bekövetkező sorscsapásról, hanem az azonos fajokat sújtó szinte menetrendszerű kipusztulásról van szó. A XIX. század végén, az Európán végigsöprő fi­loxérajárvány kipusztította az összes szőlőültetvényt. A betegségen csak fajtaváltással tudtak úrrá lenni. A szőlő legújabb betegsége azonban korunk génsebészettel felfegyverzett botanikusainak is fejfájást okoz. A rejtélyes ESCA több éven át kialakuló kór. Csapadékos években, illetve öntözött területeken jól álcázza magát ez az összetett betegség. Aszályos években azonban halványulnak a levelek, a fürtök pedig elsatnyulnak, fonnyadnak, végül az egész tőke elhervad, kiszárad, elpusztul. A kort nemrég fedezték fel. Minthogy sok alakja van, egyelőre kivédhetetlen. Megérkezett hozzánk a szőlő másik veszélyes kórokozója, az aranyszínű sárgaság fitoplazma is. A fertőzés először 20-25%-kal csökkenti a szőlőtőkék terméshozamát, majd néhány év után kipusztulnak a tőkék. A kór ellen nem tudunk semmilyen növényvédő szerrel védekezni. Az egyes fertőzések más növényfajokat is veszélyeztetnek. 1946-ban, az USA keleti partvidékén a paradicsomültetvények több mint a fele ment tönkre a burgonyavész általa kiváltott rothadás miatt. Itt is csak a korábbi, ellenálló fajtákkal történő keresztezés segített. Ekkor azonban még volt mivel hibridizálni a jó terméshozamú fajtákat. A házi kertekben fellehetők voltak a korábbi, gyenge termésátlagú, de ellenálló fajták. Ezek száma azonban a kisparaszti gazdaságokban is eluralkodó haszonelvűség, és a fokozódó környezetszennyezés következtében rohamosan csökken.

Ugyanez a helyzet az állatfajtákkal. A természetben élő állatfajoknál is gyorsabban halnak ki a tenyészállatok. Svájci kutatók globális felmérése szerint korábban 6800 házasított állatfajtát (juhokat, kecskéket, szarvasmarhákat, baromfikat és egyéb jószágokat) tenyésztettek világszerte. Kétharmadukat a fejlődő országokban találták. Közülük azonban minden hónapban eltűnik egy fajta az állattenyésztésből. A gazdák ugyanis fokozatosan áttérnek a szuper tenyészfajtákra, mint amilyen a jól tojó fehér Longhorn tyúk, és a sokat tejelő Holstein-fríz tehén. A több tejet, tojást és húst hozó import fajták kedvéért a gazdák veszni hagyják a szárazságtűrő és rovarokkal szemben ellenálló fajtákat. Ezért a háziasított fajták kihalása még gyorsabban megy végbe, mint a vadon élő állatfajtáké. A vörös maszáj juh évszázadokon át boldogult Kelet-Afrika szárazságtól sújtott szavannáin, de 15 év alatt teljesen eltűnt, miután a gazdák áttértek a nagyobb hasznot hozó Dorper-juhok tenyésztésére.

Ez a veszteség pótolhatatlan, mivel az állatvilágban nincsenek génbankok. Amíg a termesztett növények magjait szinte minden országban növénynemesítők és génbankok őrzik, a tenyészállatok hímivar- és petesejtjeit sehol sem tárolják. Így később, fagyasztott szaporítóanyag hiányában mesterséges megtermékenyítésre sem lesz lehetőség. Ez pedig nagy baj egy olyan világban, ahol az éghajlatváltozása kiszámíthatatlan. Ha így halad tovább a globális felmelegedés, akkor a Szahel övezetben található hosszúszarvú Kuri-marha lesz az egyetlen szarvasmarhafajta, amely képes lesz elviselni a ránk váró szárazságot és hőséget. Még a szélsőséges csapadékeloszlást is túléli, mivel kiválóan úszik, ha áradó vízbe kerül. Ugyanígy nagy kincs lehet a cecelégytűrő Seko, és a nyugat-afrikai N’Dama fajta, mivel idővel nálunk is megjelennek a trópusi rovarok és egyéb kártevők. Ezekre az ősi állatfajtákra a hibridizáláshoz, új nagy hozamú tenyészfajták létrehozásához is szükség lenne.

A kipusztult növény- és állatfajok aránya a környezetszennyezés mértékétől függ. A kutatók szerint 0,5 ^°C-os globális hőmérsékletemelkedés esetén a vadon élő szárazföldi élőlények 9%-át, mintegy 1 millió fajt fenyeget a kipusztulás veszélye. 1,5 ^°C-os emelkedésnél a fajok 10-30%-a pusztulhat ki, míg a 3 ^°C-os emelkedés 30-50%-os eltűnést is előidézhet. Az előrejelzések szerint az európai madárállomány negyede, a növényfajok 11-17%-a is kihalhat. Ennél is nagyobb a flóra- és faunapusztulás veszélye Indonéziában, Indiában, Kínában, Brazíliában és Peruban. 2050-re az egyedülálló brazil szavannavilág növényeinek 45%-a kihalhat. Az Ausztráliában honos 400 lepkefajból (amelyből 200 csak ezen a kontinensen él) mindössze háromnak van esélye, hogy elvándorlás nélkül kitartson jelenlegi élőhelyén.

Az időközben védetté nyilvánított kihalófélben levő növények mellett a gyógynövényeket is pusztulás fenyegeti. Ennek oka groteszk módon a társadalmi tudatban bekövetkezett pozitív változás. Az évtizedek óta folytatott egészségvédő kampány következtében évente 10%-kal nő a gyógynövények iránti kereslet. Ezért a gyűjtők szinte teljesen lecsupaszítják az erdők, mezők gyógynövényállományát. A megoldás a termesztés kötelezővé tétele lenne. Vállalkozó is akadna rá, mert a gyógynövénytermesztés mindenütt a világon jól jövedelmező tevékenység. A forgalmazók azonban nem hajlandók megfizetni a termesztés költségeit, amikor a természetben letépett gyógynövény ingyen van. Csak a begyűjtésért kell fizetni. Pedig a tapasztalatok szerint a termesztett gyógynövény sem sokkal drágább. Az erre a célra rendszeresített parcellákon ugyanis koncentráltan termelik a növényeket, és géppel takarítják be a termést. Ráadásul ez a technológia biztonságos is, mert nem keverednek közé mérgező növények. A vegyszerezés sem okoz gondot, mivel a gyógynövények nem igényelnek sem műtrágyát, sem permetezést. A gyógynövénytermesztés általánossá válása csupán hatósági intézkedés kérdése. Ez azért is előnyös, mert a globális felmelegedést a termőföldek műtrágyázása is növeli. A nitrogén-oxid a szén-dioxidnál háromszor intenzívebben járul hozzá a klímaváltozáshoz.

A növényvilág pusztulása közvetlenül is veszélyeztet bennünket. Nem kizárt, hogy a jövőben az emberiségnek egy minden eddiginél pusztítóbb betegséggel kell majd szembenéznie. Az iszo­nyatos költséggel járó kutatások nagy sokára kimutatják majd, hogy ez a betegség egy korábban létező ritka növény kivonatával gyógyítható lenne. Igen ám, de ez a növény a bioszféra rohamos pusztulása miatt időközben kihalt, ennek folytán az emberiség is ki fog halni. Mi lesz, ha a jelenlegi növény- és állatfajok túlnyomó része kipusztul, a jövő betegségeit hogyan fogjuk kivédeni? Ha egy faj kihal, újbóli megteremtésükre soha többé nem nyílik lehetőségünk. Ami most elvész, az számunkra örökre elveszett. Jelenlegi közönyös magatartásunkkal végső soron önmagunkat fogjuk kipusztítani, de ennek még nem vagyunk tudatában.

 

Az utóbbi években már kaptunk némi ízelítőt az apokaliptikus betegségek iszonyatos kínokat okozó tárházából. Ezek közül az első az AIDS volt, amely jelenleg is megállíthatatlanul terjed. Évente 3 millió ember hal meg ebben a betegségben, és 40 millió a fertőzöttek száma. Közülük 2,5 millió gyerek. Újabban már nők is fertőznek nőket. Eddig 28 millió áldozatot követelt az AIDS világszerte. Többet, mint a többi fertőző betegség együttvéve. A legtöbb fertőzött Afrikában található. A Szahara alatti országokban a lakosság 20-30%-a (Botswanában 39%-a) hordozza magában a HIV-vírust. Nem sok jót ígér az a statisztikai megállapítás sem, hogy ezekben az országokban minden harmadik-negyedik várandós asszony fertőzött a vírussal. A kór előretörése rohamosan fokozódik. A világon ma naponta 14 ezer ember fertőződik meg HIV vírussal. Vannak törzsek, ahol az AIDS-et szűz lányok­kal „gyógyítják”. Ez az eljárás persze hatástalan, de arra alkalmas, hogy a gyereklányok is meg­fertőződjenek. Zambiában a legvisszataszítóbb a helyzet. Ebben az országban rohamosan terjed az a hiedelem, hogy az üzleti profit növelésének, a munkahelyi előmenetelnek és az AIDS-ből való kigyógyulásnak az a legjobb módja, ha valaki nemi aktust folytat egy kiskorúval, vagy a saját gyermekével. Emiatt riasztó ütemben nő a fiatalok megrontása. Zambiát alapjaiban rázkódtatja meg ez az új szokás, mivel itt minden ötödik ember HIV-fertőzött.

A tudatos fertőzés is növeli az AIDS-esek számát. A prostituáltak közül sokan szándékosan fertőzik meg alkalmi partnereiket, így „büntetve” őket kicsapongó életmódjukért. Különösen a homoszexuálisok éreznek késztetést sorstársaik halálba rántására. Fátumszerű tevékenységüket nagymértékben segíti, hogy ezeket az eseteket a közvélemény nem helyteleníti, vagy nagyfokú közönyt tanúsítanak az érintettek sorsa iránt. Az alvilágban nem ritka az önfertőzés sem. A kínai zsebtolvajok HIV vírussal oltják be magukat, hogy őrizetbe vételük esetén hamar szabadlábra helyezzék őket. A kínai törvények szerint ugyanis a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket nem lehet bebörtönözni.

A holt-tengeri tekercsek szerint az AIDS-et egy afrikai növény leveléből származó kivonattal lehet gyógyítani. Ennek a szernek az előállítására még ebben az évezredben lehe­tőségünk nyílt volna. Ez azonban nem történt meg, ami nagy valószínűséggel annak tudható be, hogy a környezetszennyezés következtében ez a növény is kipusztult. Most már csak egy lehetőségünk maradt, hogy gyógyszervegyészeinknek sikerül kifejleszteni egy vírusmentesítő vakcinát. Erre azonban egyre kisebb a remény. Hírügynökségi jelentések szerint egy afrikai prostituált szervezetében találkozott a halálos vírus két változata, és létrehozott egy közös utódot, egy teljesen új, és még pusztítóbb hibridet. A szakértők aggódnak amiatt, hogy ehhez hasonló felülfertőzések során több új típus keletkezhet, ami megakadályozza az általános védőoltás kidolgozását. Az AIDS is olyan betegség lesz, mint a rák. Több száz fajtája létezik, így univerzális védőoltás alkalmazására gondolni sem lehet.

 Mindezek tetejébe már itt van a nyakunkon egy a HIV vírusnál is alat­tomosabb parazita, az Ebola. Ezt a kórokozót mindössze két közönsé­ges fehérje-összetevő alkotja, ennek ellenére fáradhatatlan gépként működik, és megállíthatatlanul elemészti a szervezetet. A Christall magazinban megjelent kórtünetből idézve, a betegség első látható jeleként apró vérrögök keletkeznek a vérben. A vérrögök mozaikszerűen hozzátapadnak az erek falához, a vér besű­rűsödik, és ennek következtében a kerin­gés lelassul. A mozaikfal egyre vas­tagabb lesz, a vérrög nő, majd a leszakadó részek a vérárammal eljutnak a kis hajszálerekbe, és azokat eltömítik. Ennek következtében az egész testre kiterjedően valamennyi szervnek először a rész­leges, majd a teljes vérellátása megszűnik, és az ezeket alkotó szövetek elhalnak. A bőrben apró, pontszerű bevérzések keletkeznek, és ezek rövid idő alatt nagy kiterjedésű vérömlenyekké válnak. A vírus a kötőszövet rugalmas rostjait is tönkreteszi, és mivel a kötőszövet tartja össze a szervezetet, e „tartórács” szétesésével a test is szétesik.

Az Ebola szinte felemészti a szervezet fehérjéit, ennek következtében a bőr alatti kötőszövetek elfolyósodnak. A bőr felrepedezik, a repedésekből véres váladék szivárog. A bevérzéses területek egyre csak nőnek, végül az egész test felpuffad, és sötétkék lesz. A felpuhult, vizenyőssé vált elhaló bőr a legkisebb fizikai behatásra is leválik. A test minden nyílásán át vér távozik, még a nyálmirigyekből is vér ürül. A nyelv hámja először leválik, majd az egész nyelv elhal, amit a beteg rendszerint kiköp. Ugyanakkor bevérzések keletkeznek a szív­izomzatban is, az izomzat áteresztővé válik, így az összehúzódásokkal a szív­kamrákból a vér a mellüregbe jut. Rendszerint bevérzik a szemgolyó, és a beteg megvakul, miközben vért könnyezik, mert a könnymirigyek is vért ürítenek. A szervezetből távozó vér egyáltalán nem alvad meg. A vér mikroszkopikus vizsgálatával látható, hogy az oxigént szállító vörösvértestek széttöredeztek és elhaltak.

A rothadásnak indult máj először felpuffad, később elsárgul, majd elhal. A keringésben lévő szövetdarabok eltömítik a veséket, így azok működés­képtelenné válnak. A vese nem tudja ellátni funkcióját, húgy­vérűség lép fel. A vírus a szervezet nagy részét elpusztítja. Tönkreteszi az agyat is, és a betegség végső stádiumában az epilepsziás rohamokhoz hasonló rángógör­csök jelentkeznek. A görcsös roham alatt a testből kifolyó véres váladék szétszóródhat, és a vírus újabb áldozatokat fertőzhet meg. Ráadásul ez a kórokozó a levegőben is terjed. A beteg halála előtti időben egyetlen csepp vérben mintegy ezermillió vírusrészecske található, melyekből vírusok alakulnak ki. A halál közvetlen oka többnyire agyi bevérzés, melynek következtében féloldali bénulás jön létre. A halál beállta után a test igen gyorsan szétesik, mivel az egyes szervek már előzőleg is részben vagy teljesen elhaltak, elfolyósodtak.

2000-ben 173-an haltak meg Ebola-fertőzésben. 2002-ben történt fellángolásának 128 áldozata volt. 2003-ban Kongóban söpört végig a járvány. Év végéig 150 embert ölt meg. A kongói egészségügyi hatóságok szerint a helyzet nagyon súlyos, és aggasztó. A járvány egyre nagyobb mérteket ölt, és megállíthatatlanul terjed. A statisztikai felmérések szerint egy beteg átlag 12 embert fertőz meg. A legutóbbi felbukkanását az váltotta ki, hogy az éhező emberek megették az Ebola-fertőzött gorillák húsát. (Ennek a tragédiának ártatlan áldozati is voltak. Abban a faluban, amelyben a majomhúst fogyasztották halálra köveztek 4 tanárt, mert azt hitték, hogy ők szabadították rá a járványt a településre.) Azóta a gaboni határ mentén is felütötte a fejét a vírus. Ez esetben egy elhullott vaddisznó elfogyasztása indította el a járványt, és több mint egy tucatnyi ember halálát okozta. A járvány 1976-os azonosítása óta az Ebola-vírus közel ezer áldozatot követelt. Időközben felütötte a fejét az Ebola mutáns változata, a Margburg vírus, amely először a kongói aranybányászokat sújtotta. Itt 73-an haltak bele a fertőzésbe. Később a járvány átterjedt Angolába, ahol 308 embert fertőzött meg. Közülük 277-en meghaltak. Egyébként a Magburg vírus arról a német városról kapta a nevét, ahová 1967-ben orvosi kísérletekre szánt majmokkal hurcolták be a kórokozót. Szerencsére még idejében felfedezték, így Németországban nem tört ki a járvány.

Ezenkívül még két hasonló fertőző betegségről tudnak a kutatók. Az egyik a krimi-kongói vérzéses láz. Pakisztánban 4 személyt ölt meg, és további 6-ot megfertőzött. Őket orr-, íny- és bélvérzési tünetekkel szállították kórházba. Ez az Észak-Afrikából származó kór kullanccsal terjed állatról emberre. A legutóbb Koszovó nyugati falvaiban ütötte fel a fejét. Kórokozója rágcsálókban élősködik, kullancsok terjesztik, de vér útján emberről emberre is átadható. Tünetei: fejfájás, heves láz, hidegrázás, kötőhártya-gyulladás, hányás. Végül a végtagokon vérömlenyek jelennek meg, és a halált itt is belső vérzések okozzák. Rohamosan terjed a dengue láz. A hírek szerint Indonéziában egyetlen nap alatt 62-en haltak meg a kór következtében, a fertőzöttek száma pedig naponta 3300-al nő. Az egészségügyi hatóságok értetlenül állnak a járvány szokatlan terjedési sebessége előtt. A dengue láz ellen nincs védőoltás. Tavaly már 24 ezren haltak meg ebben a betegségben világszerte. Már nálunk is megjelent a „húsevő” baktérium. Kezdeti tünetei, hogy a bőr sérülései nem gyógyulnak be. Ha nem kezelik időben, néhány nap alatt felfalja a test sejtjeit.

Már Európában is felütötte fejét a Réunion szigeteken tomboló vírusfertőzés, a sikungunya[39]. Svájcban és Észak-Olaszországban több mint százan kapták el a lázas fertőzést. (Hozzánk használt autógumikkal jutott el. Az ázsiai tigrisszúnyog lárvái az elázott autógumikban megrekedt vízben szaporodnak.) Eddig világszerte 212 ezer személyt támadott meg, és 148 esetben a betegség gyógyíthatatlannak bizonyult. Lázzal, végtagi fájdalmakkal, izom-összehúzódással jár, ezért is nevezik a szigetek őshonos lakosságának a nyelvén sikungunyának, ami meggörbült hátat jelent. A beteg a fájdalomtól és a súlyos izomgörcstől összegörbül. A kórokozóval szemben az antibiotikumok hatástalanok. Aki megfertőződött, annak élete immunrendszere erősségétől függ. Két hullámban támad. Amikor a beteg azt hiszi, hogy már túl van rajta, újra legyengül, felmegy a láza, és erős fejfájásra, hidegrázásra, hányingerre panaszkodik. Viszkető kiütések és kínzó ízületi fájdalmak is felléphetnek. Ez a járvány azért is veszélyes, mert a HIV-vírushoz hasonlóan legyengíti a szervezetet, így a betegek nem közvetlenül a sikungunyában, hanem egy fellépő járulékos fertőződésben halnak meg. Dél-Franciaországban már több tucat beteget tartanak nyilván, akik a volt gyarmaton tartózkodva kapták el betegséget, vagy a használt autógumikkal behurcolt szúnyogok csípése révén fertőződtek meg.

A sárgalázt kiváltó és a sikungunya kórokozóját hordozó egyiptomi csípőszúnyog terjeszti a Zika-vírust is. Főleg Dél-Amerika országaiban fertőz. Brazíliában már több mint ötezren fertőződtek meg. Amikor kiderült, hogy a Zika-vírus a terhes nők újszülötteinél kóros kisfejűséget okoz, világméretű pánik robbant ki. 2016 elején Brazíliában már 2500 csecsemőnél diagnosztizáltak mikrokefáliát. A politikusok azonban nem emiatt aggódtak, hanem azért, hogy ilyen körülmények között mi lesz a riói nyári olimpiával. A brazil hatóságok azzal próbálták nyugtatni a versenyzőket és a turistákat, hogy nyáron Brazíliában tél lesz, és akkor kevésbé aktívak a szúnyogok. Azt azonban elfelejtették megemlíteni, hogy Brazíliában télen is +30 °C a hőmérséklet, ami egyáltalán nem gátolja el a szúnyogok szaporodását. A hazai egészségügyi szervek pedig azzal nyugtatták a lakosságot, hogy a kontinentális éghajlat alatt nem képes szaporodni az egyiptomi csípőszúnyog. Arról viszont elfeledkeztek, hogy a trópusi országokban járó turisták Európába is behurcolják a fertőzést, ami emberről emberre, sőt nemi úton is terjed.  

Később kiderült, hogy a Zika-vírus nem csak a nőket, illetve magzataikat, hanem a férfiakat is veszélyezteti. Egereken végzett kutatások során a zikavírus tartós károsodást okozott a hímivar­szer­vekben. A fertőzött állatok heréi összezsugorodtak, csökkent a nemi hormonok termelése, és termékenységük is romlott. A Nature című szaklapban Michael Diamond, a washingtoni Saint Louis Egyetem tudósa arról számolt be, hogy egyelőre csak egereknél találtak ilyen hatást, de az ered­mény aggasztó, így tanulmányozni kell, hogy emberek esetében is lehet-e ilyen hatása a kórokozó­nak. Azt már korábban bizonyították, hogy a vírus a spermában hat hónapig is életképes maradhat, de azt még nem lehet tudni, hogy milyen hatással van a herékre. A fertőzött egerekben azt vették észre, hogy három hét után a herék eredeti méretük tizedére mentek össze, belső szer­kezetük pedig szinte teljesen megsemmisült. „A vírus olyan sejteket támad meg, amelyek nem képesek regene­rá­lódni, és ez tartós terméketlenséget okoz.” – nyilatkozta Diamond. Kimutatták, hogy a kísérletben megfertőzött egerek csak negyedannyi esetben tudtak sikeresen nőstényeket megtermékenyíteni, mint egészséges fajtársaik. „Eddig ez az egyetlen ismert vírus, amely akut med­dőség tüneteit képes előidézni” – figyelmeztetett Kelle Moley, a tanulmány társszerzője, aki ter­mékenységi szakember.

Ez azonban csak a kezdet, mert immunrendszerünk leromlása miatt a későbbiekben olyan ördögi természetű betegségek szabadulhatnak ránk, melyek­nek a lefolyását és következményeit egyelőre elképzelni sem tudjuk. Addig is támadnak a korábbi kórokozók. A tudósok az 1980-as évektől felfigyeltek arra, hogy az egyszer s mindenkorra legyőzöttnek hitt betegségek sorra visszatérnek, de most már antibiotikumoknak ellenálló változatban. A közvélemény úgy tudja, hogy a tbc-t évtizedek óta legyőzte az orvostudomány. Ez valóban így is volt, legalábbis a civilizált államokban. Az 1980-as évek közepén azonban a tbc újra lábra kapott. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint 1995-re már 22 millióra növe­kedett a tbc-s megbetegedések száma a világban, és közel 3 millióan meg is haltak közülük, többen mint a történelem során bármely évben. Az elmúlt 100 évben egyébként 200 millió embert vitt a sírba ez a betegség. A WHO azonban a jelenlegi helyzet alapján arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező 50 évben akár félmilliárd ember is megbetegedhet tbc-ben. Jelenleg minden másodpercben megfertőződik valaki tuberkolózissal. A világ lakosságának egyharmada baktériumhordozó, és közülük évente 1,7 millió ember hal meg ebben a betegségben.

Az antibiotikumok nyakra-főre történő alkalmazása következtében a tbc-baktériumok immunissá váltak a gyógyszereinkkel szemben. 1998-ban 50 millió „rezisztens” tbc-s beteg volt a világon, vagyis olyan ember, aki nem gyógyítható. Indiában évente 1 millió ember pusztul el gümőkórban. Már a rezisztens tbc-baktérium is terjed. 2000 őszén megjelent az első halálos tuberkulózis baktérium. Az XDR minden ismert antibiotikumnak ellenáll, és akit megfertőz, annak vége. A többi tébécé baktériumhoz hasonlóan a levegőben terjed, így még fokozott higiéniával sem lehet védekezni ellene. A tuberkulózis egyébként nem kizárólag a szegények betegsége. Ennek oka, hogy ez a betegség cseppfertőzés útján is terjed. A felmérések szerint egyet­len tébécés beteg 10-15 embernek adja át a fertőzést. A felköhögött váladék minden egyes köbmillimétere tízezernyi baktériumot képes a zsúfolt villamos, autóbuszon légterébe juttatni. Ily módon nem csak egészségtelen körülmények között élők betegedhetnek meg, hanem olyanok is, akik életvezetésük, jó testi kondíciójuk alapján sohasem válnának tébécéssé. Így nem véletlen, hogy az antibiotikumoknak is ellenálló új baktériumtörzsek megjelenése óta már London belvárosában is terjed a járvány.

A tbc csupán egyike újjáéledő betegségeinknek. Bizonyára sokan emlé­keznek még a rettegett torokgyíkra. A XX. század közepéig a diftéria gyógyít­hatatlan betegségnek számított. Világszerte több millió gyerek életét követelte ez a kór, soha el nem múló fájdalmat okozva szüleiknek. A penicillin feltalálásával azt hittük, hogy ezt a betegséget is elfelejthetjük. Nem így történt. A volt Szovjetunió tagállamaiban az 1990-es években több százezer diftériás megbetegedést észleltek. Hispa­niolán újraéledt a másik rettenetes gyermekbetegség, a sokakat megnyomorító járványos gyermekbénulás is. A paralízist 1999-ben megszűntté nyilvánították az Egyesült Álla­mok­ban. Ugyanebben az évben újraéledt a karibi szigetvilágban. 19 gyereket bénított meg, közülük 2 meghalt. A védekezést nehezíti, hogy a vírus módosította a gén­ál­lo­mányát, és megerősítette fertő­ző­ké­pességét. Újabban az Escheric­hia coli bacilus támadása okoz ria­dal­mat.

Ismét pusztít a madárinfluenza, amely megfertőzi a baromfi­állo­mányt is. Emberre való áterjedése sok esetben halálos kimenetelű meg­betegedésekhez vezet. Főleg a gyen­ge immunrendszerű gyerekek ve­szélyeztettek. Gazdasági­lag is igen nagy kárt okoz ez a fertőzés, mert ahol felüti a fejét, a térségben min­den szárnyast kiirta­nak. 2004-ben a madárinfluenza 10 kelet-ázsiai országot fertőzött meg. Csupán Vietnamban és Thai­föl­dön 22 ember halt meg, és az egész térségben 30 millió csirkét kellett kiirtani a fertőzés megállí­tása érdekében. Az áldozatok szá­mát öngyilkosságok is növelik. Egy ja­pán baromfitenyésztő cég igaz­ga­tója és felesége felakasz­tot­ta ma­gát, amikor a cégük telephelyén 138 ezer baromfi pusztult el ma­dárinfluenzában. A fertőzést nem je­lentették a hatóságoknak, mert így akarták elkerülni, hogy a teljes ál­lományt kiirtsák. Amikor a bot­rány kipattant, a felelősségre vonás elkerülésnek ezt a módját válasz­tották. Később a madárinfluenza átterjedt a sertésállományra is.

Ez a vírus egyelőre nem terjed emberről emberre, de a szakértők szerint fennáll a veszélye egy ilyen mutáns vírus kialakulásának is. A madárinfluenza okozta világméretű pánik annak tudható be, hogy ez a betegség nem közönséges influenza. A fertőzöttek 80-90%-a életét veszti. Nem csak idősek halnak bele, a szövődményként kialakuló tüdőgyulladásba, hanem gyerekek is. Sőt a legtöbb áldozat a még kialakulatlan immunrendszerű gyerekek közül kerül ki. A fertőzött szárnyasoknál az elhullási arány közel 100%-os. Madárinfluenza ellen van ugyan védőoltás, de ezt az állattartók nem veszik igény­be, mert nagyon drága. Többe kerül a vakcina, mint a beoltott szárnyas értéke. Mind­ezek kö­vet­kez­té­ben naponta 50 ezer ember hal meg a világon különböző fertőző betegségekben. Az állatok sem mentesek az új kórokozók okozta tömeges pusztulástól. 2005. tavaszán több mint 1000 ló döglött meg a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az „afrikai lóbetegség”-et okozó vírusos kór ellenáll minden eddigi oltóanyagnak.

Amíg a ma még ismeretlen vírusokat és baktériumokat feltehetően a nagy­arányú erdőirtás szabadítja ki az őserdők mélyé­ről, addig a korábbi betegségek ismételt támadása az éghajlatváltozás számlájára írandó. A Marylandi Egyetem Biotechnikai Tanszékének kutatói egyértelmű bizonyítékot találtak a felmelegedés és az újkori kolerajárvány között. 1991-ben az El Niño (el nínyó), a Csendes-óceán egyenlítői régiójának felmelegedése következtében 350 ezer ember betegedett meg kolerában. A közvetlen ok: az éghajlatváltozás hatására a part menti vizekben megindult az algásodás. Miután az alga a parányi evezőslábú rákok fő tápláléka, így ezek az apró állatkák is gyors szaporodásnak indultak, a rajtuk tanyázó kolera­baktériumokkal együtt. A tengeráramlatok és a hajók azután kikötőről kikötőre hurcolták a bacilusokat. Az ily módon kiala­kult helyzet súlyos­ságát valójában nem tükrözik a hiva­talos adatok, mivel az érintettek legfeljebb minden tizedik megbetegedést jelentettek be. A kutatók szerint a dél-ame­rikai országok part menti vizein bármikor várható egy újabb járvány. Pár évvel később ez be is következett, de nem Dél-Amerika, hanem Afrika partjainál. A Dél-Afrikai Köztársaságban fél év alatt 55 ezer kolerás megbetegedést regisztráltak.

Nem kisebb ijedelmet okozott 1993 nyarán a hanta vírus, mely az Egyesült Államokban 124 embert fertőzött meg. Ez a két Koreát elválasztó Hanta folyó mellékéről származó vírus súlyos veseelégtelenséget okoz, és a tüdőt is megtámadja. Terjedésének előfeltétele a felhőszakadásszerű esőzéseket követő szárazság. Ellenanyaga nincs, a betegség kimenetele 60%-ban halálos. Ugyancsak átlépte a határokat a szúnyogok által terjesztett Nyugat-Nílus vírus, amely halálos agyvelőgyulladást is okozhat. Az USA-ban két év alatt több tízezer embert fertőzött meg, köztük nyolcan meghaltak. Rohamosan terjed az Egyesült Államokban a Dél-Amerikából behurcolt Chagas-kór is, amit a Trypanosoma cruzi okoz. Ezt az egysejtű élősködőt a szárnyas poloskák ürüléke, és a csókosbogár­nak nevezett rovar csípése terjeszti. Korábban vérátömlesztéssel, szervátültetéssel is terjedt, és anyák is átadhatják gyermekeiknek. A világon 20 millió ember fertőzött. Elsősorban gyermekeket támad meg, és évtizedekig lappanghat a szervezetben nyelési, emésztési és szívműködési zavarokat előidézve, míg végül szívelégtelenség miatti halált okoz. Van ugyan két gyógyszer a kezelésére, de ezek nagyon kellemetlen mellékhatásokat váltanak ki.

Várható a malária további terjedése, északra vonulása is. A közismerten hűvös éghajlatú Kanadában már 2 évvel ezelőtt 600 megbetegedést regisztráltak. A világ országaiból jelenleg 500 millió új megbetegedést, és 3 millió halálesetet jelentenek évente. 90%-uk 5 évesnél fiatalabb gyerek. Védőoltás ugyan létezik ellene, de ezt a legszegényebb milliók nem tudják megfizetni. A betegség által okozott kár is nagy. Afrikának évi 12 milliárd dollárba kerül a malária. Nem kis veszélyt jelent számunkra a már ismert baktériumok elfajulása. Bele­inkben 400-500-féle baktérium található. Japánban nem régen regisztráltak egy emésztőrendszeri megbetegedést, amelyről kiderült, hogy egy jótékony baktérium elfajulása okozta. Ezreket kellett miatta kórházba szállítani, és közülük csaknem tízen meghaltak. Az USA-ban már két ilyen járvány ütötte fel a fejét. Az egyik 85%-os halálozással járt.

Az elfajuló jótékony baktériumokon kívül alaposan próbára teszik immunrendszerünket a lappangó fertőzések is. Mostanában derült ki, hogy a gyomor- és nyombélfekély kialakulásáért sok esetben egy fertőző baktérium a felelős, amely az emésztőrendszerben bújik meg. A legújabb kutatások szerint a szívinfarktusok jelentős része is fertőzésre vezethető vissza. Az érelmeszesedésben szenvedő betegek 70%-ánál chlamydia baktériumot találtak az erek belső falán. Tipikusan lappangó fertőzés a herpesz. Ezt a vírust már az emberiség 80%-a magában hordozza. Az egyik változata kézről-kézre és a pénz fogdosása révén terjed, így szinte lehetetlen védekezni ellene. Manapság az állati betegségek is kezdenek átterjedni az emberre. Közülük nagy ijedelmet váltott ki a csirkeinfluenza, mert hírhedt elődjéhez hasonlóan ez is Hongkongból indult el. Ez esetben sikerült elkerülni a világméretű tragédiát, mert egy tucatnyi ember halálát követően a hatóságok elrendelték a város másfélmilliós csirkeállományának megsemmisítését. Ez volt az ára annak, hogy ne alakuljon ki ismét az 1968-as helyzet, amikor világszerte 68 ezer ember halt meg a hongkongi A-vírus okozta in­fluen­zajárvány­ban. Sokakban felrémlett az I. világháború utáni spanyolnátha is, amelynek 70 millió áldozata volt[40].

A vi­rológusok szerint néhány éven belül újabb pusztító influenzajárvány várható. A vírust nagy valószínűséggel madarak hozzák Európába. A hongkongi A‑vírussal szemben az emberek többségénél bizonyos fokú védettség alakult ki. Ez azonban most nem segít, mert a következő nagy járványt teljesen új altípusba tartozó vírusok fogják okozni. Ezek vándormadarak ürülékéből sertésekre kerülnek, ahol más emlősöktől érkezett vírusokkal együtt szaporodva géncsere megy végbe. Ez okozza majd a vírusok teljesen új felépítést, mely ellen az embereknek nem lesz védettségük.

A sárgaságot okozó hepatitisz-A és a súlyos májkárosodást kiváltó hepatitisz-B vírusnak megjelent egy újabb, sokkal veszedelmesebb változata. A hepatitisz-C vírus az AIDS-hez hasonlóan vérrel, testnedvekkel és nemi érintkezéssel terjed. Ellenszere nincs. A betegség kezdetben itt is tünetmentes, súlyos szimptómák csak évek múlva jelentkeznek. Mivel a fertőzöttek nem tudják, hogy vírushordozókká váltak, továbbadják a betegséget a tetováló- és piercing szalonok működtetőinek, a foghúzást vagy egyéb műtétet végző orvosoknak, ápolóiknak. Ennek tudható be, hogy Németországban már 800 ezerre tehető a hepatitisz-C fertőzöttek száma, ami az ottani HIV-fertőzötteknek a hússzorosa. Az USA lakói közül minden ötvenedik tartozik a vírushordozók közé. Ez a fajta vírus már most is évente 10 ezer amerikai haláláért felelős. Az előrejelzések szerint ez a szám a következő évtizedekben meghússzorozódhat. Terjedését gyorsítja, hogy a hepatitisz-C vírus rendkívül ellenálló, és a fertőzéshez igen kis mennyiség is elegendő. A gyógyítás egyetlen lehetősége a májátültetés, ami lehetetlenné teszi a betegek életének tömeges megmentését.

Zabolátlan szexuális kicsapongásaink következtében a hagyományos nemi betegségek (tripper, illetve kankó, szifilisz) mellett rohamosan növekszik a candida, chlamydia, trichomonas, genitális herpesz és a human papillomavírus (HPV) okozta fertőzések száma. A nemi betegségek gyors növekedése oda vezetett, hogy amíg a múlt században a lakosság csupán néhány ezrelékét érintette ez a gond, a szexuális szabadosságban élen járó nyugati országokban a 20-24 éves nők egynegyede papillomafertőzött. Tovább fokozza a fertőzésveszélyt, hogy a gyógyíthatatlannak számító hepatitisz-C vírus, valamint a HIV vírus is túlnyomórészt szexuális úton terjed. Már a szifilisz kórokozója is mutálódott. Egy seattlei kutatócsoport megállapítása alapján a mutáns baktériumtörzzsel szemben hatástalanok az eddig alkalmazott tabletták.

Súlyos gondot okoz ezeknek a betegségeknek az elhanyagolása is. A kórházi kimutatások szerint a méhnyakrákot 99%-ban a human papillomafertő­zés nem megfelelő időben történt kezelése okozza. A legtöbb áldozat a 18 és 29 éves nők közül kerül ki. Nem véletlenül terjed az a mondás, hogy: „Ha biztonságos szexre vágysz, előtte »főzd ki« a partneredet”. Ebben az a legviccesebb, hogy ma már ez sem segítene, mivel olyan baktériumok is lappanganak bennünk, amelyek a +130 ^oC-ot is kibírják. A járványügyi helyzet nagyfokú romlásához jelentősen hozzájárult a turizmus növekedése. Amíg az 1990-es évek elején csupán 50 millió ember hagyta el hosszabb-rövidebb időre lakóhelyét, ez a szám 1997-re 613 millióra nőtt. Ha ez a tendencia nem változik, 2020-ban 1 milliárd 600 millió ember kel útra. Ezáltal jelentősen megnő a különböző fertőzések importálásának veszélye.

A mikroorganizmusok a növény- és állatvilágot sem kímélik. 2006-ban nálunk is megjelent a méhek tömeges pusztulását okozó IAPV vírus. Fő tünete, hogy a megfertőzött méhek tájékozódó képessége megzavarodik. Ezért nem találnak vissza a kaptárhoz, hanem végkimerülésig repülve elhullanak. Emiatt a királynő a kaptárban éhen hal, és a teljes kolónia kipusztul. Az Egyesült Államokban már 2004-ben felütötte fejét ez a járvány, és a méhállományok vesztesége meghaladta a 50%-ot. Európában 2006 őszén észlelték először a jelenséget, ahol Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban és Lengyelországban is felütötte a fejét. A kaptárelhagyás az európai méhészeknek 30-90%-os termeléskiesést okoz. Ez nem csak a méztermelést csökkentette radikálisan. Sokkal nagyobb veszteséget jelent, hogy a haszonnövények 85%-át a méhek porozzák be. Ennek elmaradása esetén radikális terméscsökkenéssel kell számolni a mezőgazdaságban is. (Egy kaptárnyi méhcsalád 3 millió virágot tud beporozni naponta.)

A kutatók egyelőre nem tudják, hogy lehetne védekezni a méheket megtámadó vírus, és az ebből eredő kolóniaösszeomlás ellen. (A fogyasztók, vagyis az emberek egészségének védelme érdekében a méheket nem lehet antibiotikumos kezelésnek alávetni. Ráadásul nincs is olyan antibiotikum, amely a jelenlegi betegséget okozó mutáns törzset elpusztítaná.) Egyetlen megoldás az lenne, ha a méhek maguk keresnének gyógyírt a betegségükre a természetben. Erre azonban már nincs lehetőségük. Amíg az 1950-es években a mezőgazdasági területeken még 300 növényfaj élt, ma már csak néhány tucat. A modern mezőgazdasági termeléssel járó kemizálás kipusztította az összes gyomot és gyógynövényt, így nincs ami gyógyítsa az állatvilágot. Egy Albert Einsteinnek tulajdonított jóslat szerint: „Ha a méhek eltűnnek a Föld színéről, az emberi faj csupán négy évvel éli túl a pusztulásukat.” Egyébként már nem vagyunk messze ettől az időponttól. Az elmúlt 5 évben 2 millió méhcsalád pusztult el az Egyesült Államokban. A méhek 80%-a eltűnt. A maradék 20%-ot úgy próbálják megmenteni, hogy egyik államból a másikba utaztatják. Az erős környezetszennyezés által kiváltott betegségek azonban mindenütt utolérik őket, így pár éven belül várható a teljes kihalásuk.

 

Az alma- és körtefákat pusztító „tűzelhalás”-nak nevezett vírusos betegség ellen sem lehet védekezni. Csupán a terjedését tudjuk megakadályozni, azt is csak úgy, hogy az egész ültetvényt kiirtjuk, és elégetjük. A juh- és szarvasmarha-állományt a kergekór tizedeli. Ez a betegség szintén átterjedt az emberre. Védekezni nem lehet ellene. A BSE kórokozóját ugyanis hiába forralják, hűtik, röntgenezik, mindent kibír. Ellenáll az ultraibolya sugárzásnak, nem reagál semmilyen méregre, vegyszerre, gyógyszerre. Egyszerűen elpusztíthatatlan, de ez még nem minden. Nem csak az egy­szerű savaknak, lúgoknak, mérges gázoknak állnak ellen ezek a paraziták, hanem a nyomásnak is. Néhány vírust huzamo­sabb időn át 3000 bar nyomás alá helyeztek. Ez semmilyen kárt nem tett bennük. Villanyárammal sem lehet elpusztítani őket. Tíz órán át 800 kHz-es váltóáramot vezettek át rajtuk, ami meg sem kottyant nekik. Egyes gömbbaktériumok a –255 °C-ot is kibírják. Nem gátolja a szaporodásukat a levegő, a víz és a fény hiánya sem. A radioaktív sugárzás sem képes elpusztítani őket. A Deinococcus radiodurans 5000 gray erősségű sugárzásnak is ellenáll. (Az ember számára 5 gray már halálos.) A 15 ezer gray sugárzást pedig 37%-uk túlélte. Mindezen szörnyűségek felsorakoztatásának nem a pánikkeltés a célja, hanem hogy végre komolyan vegyük a ránk leselkedő veszélyt. Az ökológiai egyensúly felborítása megbolygatja a vírusok és baktériumok világát is, és ez egyre félelmetesebb betegségeket hív életre. A Földön található vírusok száma több ezerre tehető, de jelenleg csak pár százat ismer a tudomány. A többi lappang, és támadásra készen várja, hogy lecsapjon agonizáló világunkra. Mind­ezen bajok eredete, hogy az ember gátlástalanul pusztítja környezetét.

Ezt a folyamatot óriási mértékben gyorsítja az úgyne­vezett hólabda-effektus. A Föld élőlényei az évmilliók során igen szoros kapcsolatot eredményező ökológiai láncolatot alakítottak ki, ami azt je­lenti, hogy az egyes fajok egymástól függnek. Számtalan példát lehetne erre a szimbiózisra felhozni. Egy kolibrifajta pl. csak egy bizonyos növényből tud nektárt felvenni, ezt a növényt pedig csak ez az állat képes megtermékenyíteni. Ennek az egzotikus állatfaj­nak a kipusztulása tehát automatikusan kiváltja a vele élő növényfajta kihalását is. A déligyümölcs kedvelők nem is tudják, hogy a fügefa virágját kizárólag egyetlen rovar, a fügefadarázs képes megtermékenyíteni, utána a virágban lerakja a petéit, és csak így képes szaporodni. Egymás nélkül életképtelenné válnának. Amikor a tengeri vidra eltűnt a nyugat-amerikai partvidékről, gyorsan elszaporodtak az élelmét jelentő tengeri sünök, és rövid idő alatt csupaszra legelték a tenger fenekét. A korábban számtalan növényfajjal benőtt „virágzó” tengerfenék ma inkább egy víz alatti sivataghoz hasonlít. Nem kizárt az sem, hogy a kihalt élettereket káros, mérgező növények, pl. a gyilkos alga fogja ellepni. Ennek hatására pedig fel­gyorsul a tengerek élővilágának kihalása. Ez a növény ugyanis a társas viszonyban élő fajokon kívül a növény- és állatfajok egész láncolatát fogja kipusztítani.

Láthatjuk tehát, hogy ha a természet harmonikus egy­másba tagozódásában zavar támad, ez kihat a láncszem minden tagjára, így az emberre is. A korábban lappangó vírusok aktivizálódása arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az ember továbbra sem hagy fel önző, romboló tevékenységé­vel, a Föld élővilága menthetetlenül elpusztul, és vele együtt mi is. Egy indián közmondás szerint: „Minden dolog összekapcsolódik, és elválaszthatatlan egységet alkot; Bármi történik a Földdel, az történik a Föld fiaival is.” Korábban gyakran dicsekedtünk azzal, hogy „az ember leigázza a természetet”, de arra nem gondoltunk, hogy ezért mekkora árat kell fizetnünk. A tudományban elért látszateredményeink fennhéjázóvá, felfuvalkodottá tettek bennünket. A minden alapot nélkülöző gőg elfeledtette velünk az ősi tanítást, mely szerint: A természetet nem leigázni, kihasználni vagy manipulálni kell, hanem együttműködni vele, tanulni tőle, beilleszkedni isteni rendjébe. A természeti kincsekkel folytatott rablógazdálkodás, a környezetszennyezés, a bioszféra pusztítása nem marad következmények nélkül. A büntetés egy részéből már kaptunk némi ízelítőt különböző természeti katasztrófák formájában, de a megtorlás java, a mikrovilág támadása még hátravan. Világunk legparányibb élőlényei még csak most kezdenek támadásba lendülni, hogy bosszút álljanak rajtunk azért, amit a természettel teszünk.

Ennek első megnyilvánulása az atípusos tüdőgyulladás, amely világszerte rohamosan terjed. Kínából indult, és a repülőjáratokkal minden földrészre behurcolták. Régen a tengerjáró hajókon élősködő patkányok terjesztették a járványokat kontinensről kontinensre. Most mi emberek tesszük ezt a repülőgépeinkkel, sokkal gyorsabban. Eddig több mint 8000-en betegedtek meg ettől az állatoktól származó kórokozótól. A betegséget okozó SARS vírus ellen nincs oltóanyag, így a beteg élete immunrendszerének erősségén múlik. A halálozási arány eléri a 10%-ot. Különösen veszélyes ez a vírus az idősekre. A statisztikai adatok szerint a 60 éven felüli betegek közül minden második meghal. (Hongkongi tudósok szerint a koronavírus cibetmacskától származott. Kínában ennek az állatnak a húsa ínyenc eledelnek számít.)

Hiába korlátozzák a hatóságok a távol-keleti turizmust, hiába alkalmaznak szigorú karantént, a betegség terjedését nem tudják megakadályozni. Kínában bezárták az iskolákat, majd a szórakozóhelyeket is, de ez sem használt. A WHO szerint ennek a járványnak a pusztítása elérte a biológiai fegyverek hatékonyságát. A 13 milliós Peking utcái teljesen kihaltak. Az emberek nem merték elhagyni a lakásaikat. 2003-ban a május 1. felvonulás is elmaradt. Ennek főleg a kereskedők, szolgáltatók látták kárát, mert a lakásukba zárkózott emberek nem fogyasztottak. A legnagyobb veszteség azonban a turizmust érte szerte a világon. Csupán Toronto városa napi 30 millió dollárt veszített az elmaradt rendezvények miatt. Az amerikai légitársaságok csendes-óceáni járatainak kihasználtsága 40%-kal csökkent. 50%-ra esett vissza a szingapúri és hongkongi szállodák és éttermek forgalma is. Kína a turizmusból származó 67 milliárd dolláros bevételének 40%-át elveszítette a SARS járvány miatt.

A SARS után megérkezett egy újabb kór, a MERS (Middle East Respiratory Syndrome). Először 2012-ben mutatták ki a kórokozót, a Közel-Keleten szedett áldozatokat. Onnan hurcolták be Dél-kelet-Ázsiába. Dél-Koreában már több száz fertőzött tartanak számon. Legjellemzőbb tünetei: köhögés, láz, légzési nehézségek. Szövődményei gyomor- és bélrendszerei panaszokat, veseelégtelenséget és sokkot okoz. A MERS egyelőre gyógyíthatatlan, és védőoltás nincs ellene. A WHO jelentése szerint 2015 nyaráig 1140 megbetegedést jelentettek, melyek közül 431 halálos kimenetelű volt. Ez 40% halálozási arányt jelent.

Sajnos az eddigi fertőzések, járványok nem érték el a kívánt hatást, az emberek hamar napirendre tértek a veszteségek felett. Nem kezdtünk el haté­kony, átfogó, a mikrobákat globálisan kiirtó megoldá­sok után kutatni. Ezért a Föld anya egy minden eddigi­nél súlyosabb járványt, a koronavírust szabadította ránk, ami pandémiát okozott.[41] A koronavírus szintén Kíná­ból indult, és nagyon hasonlít a SARS vírushoz. Csu­pán abban különbözik tőle, hogy rendkívül fertőző. Ezért a 2020 januárjában kezdődött járvány hetek alatt eljutott a világ csaknem 200 országába. Mindenütt óri­ási pusztítást okozott. Erre már nem lehetett nem oda­figyelni. Terjedésének fékezése érdekében ugyanis szin­te minden ország lezárta határait a külföldiek előtt, bel­földi polgárait pedig kijárási tilalommal késztette ott­hon­maradásra. Ennek ellenére világszerte 170 millió em­ber fertőződött meg koronavírussal, és közülük 3,5 millióan meghaltak.

A legnagyobb veszteségeket most nem az ázsiai országok, hanem Európa és Amerika szenvedte el. A nemzetgazdasági kár nemcsak emberéletekben nyilvá­nult meg. Ha így lett volna, ezen megint hamar túllép­tünk volna. Civilizációnk ennél nagyságrendekkel na­gyobb emberveszteséget is túlélt. A XIV. században a pestisjárvány (bubópestis) 200 millió áldozatot köve­telt. (Ez a járvány Európa lakosságának egyharmadát elpusztította.) Az I. világháború végén dúló spanyolnátha 500 millió embert betegített meg világszerte. Közülük 70 millió meghalt. Ez a járvány több emberáldozatot követelt, mint az I. és a II. világháború együttvéve. Az 1910-1911-es kolerajárványnak is 800 ezer halottja volt.

A koronavírus-járvány azonban egy olyan korban ért bennünket, ami­kor rendkívül fejlett kommunikációs rendszer állt rendelkezésünkre. Így a vírus terjedésével kapcsolatos hírek percek alatt eljutottak a világ min­den szegletébe. Ez páni félelmet vál­tott ki a politikusok körében is. A járvány megfékezése érdekében sor­ra zárták le a határokat, és leállí­tot­ták a gyárakat, a kiskereskedelmet, bezárták a vendéglátóhelyeket, a szórakozóhelyeket, az embereket pedig otthonmaradásra kénysze­rítették. Ezek az intézkedések gyakorlatilag megbénították a gazdaságot. A hónapokig tartó zárlat miatt akkora károk keletkeztek a világgazdaságban, amin már nem tudtuk túltenni magunkat. Most nem csak emberéletekben esett kár, hanem a pénzünk, a jövedelmünk is veszélyben forgott. Már pedig ennek a civilizációnak a pénz, a profit a szent tehene.

Ezzel a túlvilági lények is tisztában vannak, ezért most egy olyan vírust szabadítottak ránk, ami gazdaságilag is megrendített bennünket. Mivel mi a pénzünket, a hasznot még az életünknél is többre értékeljük, abban reménykednek, hogy ez a járvány talán észhez térít minket. Az elszegényedéstől, vagyonunk elvesztésétől való félelmünkben elindulunk végre azon az úton, ami megszabadít bennünket minden eddig bajunktól, és egy teljesen új, környezetkímélő világba vezeti civilizációnkat. A hónapokig tartó bezártsággal lehetőséget kaptunk az Univerzumtól, hogy egy kicsit megálljunk, magunkba nézzünk, mérlegre tegyük gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Elgondolkodhattunk azon, hogy jó úton járunk-e, valóban ezen az úton akarunk menni továbbra is?

Ez a járvány gazdaságilag nem egy világválság volt, hanem humanitárius csapás. A 2008-09-es krízis nem volt képes kikényszeríteni azokat változásokat, ami megfelelő irányba terelte volna a világ fejlődését. Tovább folytat­tuk természetromboló, kizsák­má­­nyoló életmódunkat. A 12 évvel ezelőtti világgazdasági válság csak rövid időre tudta megállítani az esztelen profithajszát. Ezért most egy összetett, gazdaságunkat sú­lyosan is érintő csapást szabadí­tottak ránk az égiek, hátha ettől észhez térünk. (A koronavírus jár­vány több kárt okozott a világ­gaz­daságban, mint az emléke­ze­tes 1929-33-as válság.) Lehet, hogy ezen is hamar túltesszük magun­kat. De nem baj. A következő csapás még nagyobb lesz. Hátra van még hat ló az Apokalipszisből. Ha ezek sem térítenek bennünket jó útra, kiirtanak minket. Selejtesnek minősülünk, és a helyünket elfoglalja egy életképes, környezetkímélő civilizáció. Nem lesz nehéz dolguk, mert az új aranykorban szabad utat kap a paradigmaváltás, melynek következtében eltűnnek a régi környezetkárosító technológiák. Az éter kihasználásával, munkára fogásával egy egészen más világ köszönt ránk. Földi mennyország lesz a bolygónk. De ezt csak kevesen fogják megérni.

 

Boldogságkeresés

 

A hazai sajtóban tallózva sok olyan írásra lelhetünk, amelyek jól kiegészítik, még teljesebbé teszik a korábban tárgyalt témákat, így érde­mes felele­veníteni őket. A le­szűr­he­tő tanulságokat illetően igen érde­kes vitát kezdeményezett a Nők Lap­ja 1994. végén, „Hová tűntek a fér­fiak?” címmel. Mosta­ná­ban ugyan­­is egyre több nő teszi fel ezt a kérdést, és nyilván nem ok nélkül. Az olva­sói levelek alapján az az összkép rajzo­lódott ki, hogy a fér­fiak nem tűntek el, csak a hát­térbe húzódtak, és védekeznek. Úgy lát­szik, hogy a bajok fő okozója az emancipáció, vagy talán ennél is bonyolultabb a helyzet? Min­den­esetre az alábbi nyi­latkozatokból egyér­telműen kivilág­lik, hogy már a nők sem rajonganak annyira az egyen­­jogúságért, úgy ér­zik, hogy a küz­delem során elvesz­tettek valami nagyon fontosat, és már kezdik bánni az egészet.

Az egyik megkérdezett így véle­kedett erről: „Véle­ményem szerint akkor szúrtuk el a dolgot, ami­kor az öntu­dattól vezérelve elkezdtünk dol­gozni. Ez visszafordíthatatlan válto­zásokat eredményezett a férfi-női sze­repekben.” Szociológusok és pszichológusok megállapították, hogy a XX. század második felében igényeink olyan magas­ságba szöktek, ahová az egykeresős családok nem érhetnek el. Ma már egy ember képtelen megvalósítani a fogyasztói társada­lom által kiter­melt égig érő álmokat, így a nők az 1950-es évektől egyre nagyobb számban kezdtek el dolgozni. A leg­többen kénytelen-kelletlen tették ezt, de sokan voltak, akik elérke­zettnek látták az időt, hogy végre kilépjenek a 3K (Kinder–Kirche–Küc­he) szerepköréből, és bizonyítsa­nak. Hamar kiderült, hogy nem csak gyerekszülésre alkalmasak, ha­nem az élet szinte minden területén megállják a helyüket. Azóta töret­lenül, egyfoly­tában bizonyítanak; annak elle­nére, hogy ezernyi elő­ítélettel kell megküz­deniük. Szá­mukra újdonság a kar­rier, az anyagi függetlenség, ezért szinte ro­hammal vesznek be minden eddig leküzdhetetlennek tűnt akadályt. Azon­kívül, hogy helytállnak a munkahe­lyü­kön, mindig ápoltak, a legtöbbjük rendszeresen sportol, vagy valamilyen kondicionáló tornára jár. Tudják, hogy nem hagyhatják el magukat, mert ver­senyben vannak, és még sok a behoz­ni­valójuk.

Így látja ezt az egyik nyilatkozó: „Reggel van, ülök a villamoson. A csúcsforgalom miatt araszolnak mellettem az autók. Egy idő után felkapom a fejem, szinte minden kocsi­ban nő ül. Frissek, elegánsak, és már messziről szembeötlik a divatos frizura, a gondosan kozmetikázott arc. Gyapjú kosztüm, nyersselyem blúz, puha sál, természetesen mindez egymással harmonizáló, pasztellszínekben. Az ülésen számzáras diplomatatáska, a kézen drága autóskesztyű, min­denütt ízlés és biztonság. A finom női kezek határozottan nyúlnak a sebváltóhoz, és a harisnyás lábak biztosan nyom­ják a gázpedált. Egyedül ülnek a legújabb nyugati kocsikban, amelyek ráadásul még tiszták is. Kétségtelen, hogy ­végig az úton sikeres nők ülnek a volán mögött. Ahogy elnézem őket, szinte már érzem a gőzölgő kávé illatát, amit nem ők, hanem nekik főznek, amint beérnek a munkahelyükre. Ez a tartás és ambíció azonban nem csak a munkába igyekvő, hanem az áruházakban vagy a piacon bevásárló nőknél is megfigyelhető. Sokan hatalmas szatyrokat cipelnek, ennek ellenére csinosak, gondozottak, látszik, hogy nem engedik el magukat.”

Egészen más viszont a helyzet a férfifronton. Az egyik olvasót idézve: „Bár­merre járok, feltűnően kevés a gondozott külsejű férfi. Eleresztett pocak, másnapos szakáll, kitérdelt nadrág, és az arcokon teljes érdektelenség. Még ha rendben van minden, akkor sem izgalmasak. Ne értsenek félre, nem Adoni­szokat várok hosszú sorokban, de a csinos és ápolt nők mellett alig akad egy valamire való férfi. Eltűntek a jó kvali­tású, nívós férfiak. Akik maradtak, azokkal meg nem sokra megyünk. Napjaink lovagjai kopott nadrágjukban, kopott álma­ikkal néhány órás, jobb esetben egy éjszakás győzelemre vágynak csak. Hasonló állapotok uralkodnak a munkahelyeken is. A férfiak számára a munkahely magától értetődő, természetes közeg. Éppen ezért eddig nem is nagyon strapálták magukat, hiszen nem voltak rákényszerítve. Most azonban ott vannak a sarkukban az ambiciózus nők, akik már nem elégszenek meg a beosztott állásokkal, hanem egyre feljebb törnek. Ma már nem csupán a tanári, orvosi, ügyvédi pálya nőiesedik el egyre jobban, hanem a közéletből is kezd eltűnni a férfi. A legfőbb vezetők ugyan még férfiak, de a nők olyan intenzíven, dinami­kusan haladnak előre, hogy az első vonalba való berobbanásuk csak idő kérdése. A patriarchális társadalomból tehát lassan haladunk a matriarchális felé.”

A jelek szerint ez nem helyi sajátosság, hanem világjelenség. Feltehetően az az oka, hogy a világ túlélésre játszik, valamilyen rejtélyes erő segítségével így próbál meg védekezni a férfimentalitás ellen. A férfiak ugyanis a dur­va, kegyet­len, agresszív visel­kedésükkel előbb-utóbb rom­ba döntik a világot. Ezzel szem­ben a hétköznapok hő­seinek is tekinthető nők sze­lídek, kedvesek, nincs ben­nük előítélet, és kevésbé haj­lamosak az elhamarkodott vé­lemény­alkotásra. Ezen túlmenően óriá­si empátiával ren­delkeznek a társadalom prob­lé­mái iránt és a legnehezebb élethelyze­tek­ben is tudnak szépsé­get, meleg­séget és sze­retetet árasztani magukból. Ezt a csodálatos képessé­gü­ket azonban eddig csak a család fenntar­tása ér­dekében hasznosíthatták, mi­vel a hata­lom a férfiak kezé­ben összpontosult. Az agresszivitással pá­rosuló hatalom viszont vég­zetes következményekkel jár­hat a világra, ezért civilizációnk megmentése érdekében szükség van a váltásra.

A hatalom sikeres átvéte­lét elősegíti, hogy a női nem­nek roppant erőtartalékai van­nak. Ez arra a fejlődéstani kü­lönbségre vezethető vissza, hogy a nők nem engedik el­sorvadni magukban érzelmi és ösztönvilágukat. Pszicho­lógiai adottságaiknál fogva jobban koncentrálnak a csa­ládra, onnan merítenek ener­giát, így meg tudták őrizni magukban azt az ősi, biz­ton­ságot adó alapot, amelyből töb­bek között a hihe­tetlen szí­vós­ságuk és türelmük ered. Ráadásul a nők az élet prob­lémáinak a megoldásában is hajlékonyabbak, rugal­ma­sab­bak, a férfiaknál ritkáb­ban ve­zérli őket rögeszme, vagy szellemi hiúság. Na persze, vannak rossz tulajdonságaik is. Sokak sze­rint hisztérikusak, hajlamo­sak az intrikára, szeretnek pletykálkodni, túlérzékenyek és nagyon hullámzó a ke­dély­­állapotuk. Ezzel szem­ben jellemző rájuk az önzet­len szeretet, a gondoskodás, a megértés. Ezenkívül humá­nusak, és a szerelmi kapcso­latoktól eltekintve az élet min­den területén jóval becsü­letesebbek, mint a férfiak. A változtatás szükségszerűsége egyre több emberben tudato­sul, így nem lehet véletlen az egyik vitapartnernek az a megjegyzése, hogy: „Ha a család lelke a nő, akkor a világ lelke is nő kell hogy legyen.”

 

Visszatérve az emancipációra, a nők tömeges fellépése a munkaerőpiacon váratlan következményekkel járt. Miután megjelent az ön­tudatos, célratörő, menedzser típusú nő érzéki mosollyal és okosan beosztott időrenddel, átrendező­dött a munkahelyi hierarchia. A tűsar­kon tipegve bizo­nyí­tó nők mellett sok férfi asszisztenssé vedlett. A szerep­vál­tás azonban nem állt meg itt. A férfiak­nak egy idő után kötelező volt megje­lenni feleségük szü­lőágyánál, még akkor is, ha nem igazán akaródzott ne­kik. A feminista társada­lom pszichikai agressziója oly haté­konnyá vált, hogy sok férfi egyenesen szégyellte, hogy nem tudja szoptatni újszülött gyerme­két, ha már megszülni képtelen volt. Ezután szinte termés­ze­tesnek tűnt, hogy az újsütetű apák egy­re nagyobb szám­ban bukkannak fel a játszótereken ba­bakocsit tolo­gatva, vagy a bevásár­ló­központokban, amint bébitápszereket, cumisüvegeket és eldobható pelenkákat vásárolnak. Sehol egy ing, zakó, nyakkendő, vékony puha garbóban babusgatják gyermekeiket, miközben feleségük játssza a kemény nő szerepét, „férfiasan” helytáll a munkahelyén. Otthon főznek, mosogatnak, takarítanak, és elfoglalt feleségüket jószerint csak reggel, fogmosás közben látják. A családi élet cédulás üzengetések formájában zajlik.

A legtöbb családban viszont ennél is rosszabb a helyzet, mert a megnövekedett igények, vagy az egy ismeretségi körbe tartozó családok közötti rivali­zálás miatt úgy döntenek, hogy szükség van mindkét fél keresetére. Ilyenkor alig hogy megszületik a gyerek, bedobják a bölcsödébe. Az emancipált nő ugyanis már nem szoptat, nem főz, nem marad ott­hon. Rohan vissza a munkahelyére, nehogy valaki lekö­rözze. A gyermeknevelés mellett nem jutna elég ideje önmagára sem. Nem járhatna rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz. Nem tekereghetné végig a butikokat, hogy méregdrágán összevásárolt puccos göncökben tetszelegjen a környezetének, és a gyerekének. Egy gyermek számára azonban a női szépséget még a nyugtató szó, az óvó tekintet jelenti. Régebben a nők a megbocsátás művészei voltak. Az édesanya szavai ugyanúgy simogattak, mint a kezei. Korunk emancipálódott, csak önmagukkal törődő hölgyei mellett azonban esélye sincs arra, hogy ezeket az érzéseket átélje. Újabban már a gyermekükért felelősséget vállaló szülők sem képesek ideális nevelési körülmé­nyeket terem­teni, mivel napjaink egyre nehezedő gazdasági viszonyai kiköve­telik a kétkeresős családmodellt. Emiatt a gyermek­neveléssel foglalkozó férjek is kénytelenek visszatérni a munkahelyükre. Ekkor a család anyagi helyzete könnyebbé válik ugyan, a férfiak tekintélye azonban ettől sem áll helyre, mert a feleségük rendszerint többet keres.

Így ír erről egy férfiolvasó: „Hogyan legyen valaki a saját szemében is igazi férfi, ha a felesége az ő keresete mellé két­szer-háromszor annyit tesz le? A családfő gyomra diónyira szorul össze, ha anyagi gondokról van szó. Sok férfi abba a tudatba megy tönkre, hogy nem tudja eltartani a családját. Akármerre nézek, a férfiak komor arccal járnak, elveszítették büszkeségüket, önbecsülésüket. Sok családban már nem a férfi az úr, és ehhez nem kell papucsférjnek lenni, hogy így legyen.” Ezt a visszás helyzetet egy 10 éves gyerek ekképpen fogalmazta meg az iskolai dolgozatában:

 

Az én apukám harmincöt éves.

Az én apukám jócskán kopasz és ősz.

Az én apukám nagyon szeret minket.

Az én apukám huszonnégy órás szolgálatban dolgozik.

Az én apukám keveset keres.

Az én apukám sokszor nagyon szomorú.

Pedig mi szeretjük őt.

Akkor miért ilyen szomorú?

 

A tehetetlenség miatt érzett szégyen és elkeseredés következtében a férfitársadalom egyre gátlásosabbá válik. A fér­fiak tehát nem tűntek el, csak rejtőzködnek. A sok követe­lőző, büszke nő mellett nem merik demonstrálni férfias­sá­gukat. Félnek, hogy nevetségessé válnak egy esetleges megmérettetéskor. A végzetes sebet azonban nem az emancipáció ejtette a férfiakon, hanem az, hogy a nők után a társadalom is megerőszakolta őket. A világ szinte valamennyi országában olyan törvények vannak érvényben, amelyek védik, gyámo­lítják a „gyenge” nőt. Különösen nagy gondot fordít minden kultúrállam a család védelmére, és ebből sok visszás helyzet adódik. Mint tudjuk, ma már minden második házasság válással végződik. A fenti törvények értelmében nem nehéz kitalálni, hogy ki húzza a rövidebbet.

A rendeletek automatikus alkalmazása következtében a bíróságok szinte minden esetben az anyának ítélik a közös gyermeket, más megoldás elkép­zelhetetlen. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi szedheti a sátorfáját, a válás kimon­dása egyet jelent a kisemmizésével. Szerencsésebb helyzetben vannak a gazdag családok, ahol van min osztozkodni, de sajnos a legtöbb házaspárnak ma még csak arra van lehetősége, hogy egy kis lakást szerezzen, és azt berendezze. Ezek után nincs más választás, mint hogy az egyik félnek mennie kell a közös otthonból, a családi béke megőrzése végett. A bírák azzal védekeznek, hogy ők nem nő-, hanem gyerekpártiak, de miután a gyereket minden esetben az anyának ítélik, így vele együtt megkapja mindazokat a vagyontárgyakat, amelyek a zavartalan felneveléséhez szükségesek. Lakásból azonban csak egy van, és legtöbbször az is olyan kicsi, hogy műszakilag megoszthatatlan, ezért a bíróságok tehetetlenek. A volt férj elvileg kérhetné, hogy jogos igényeit a lakásban található ingóságok egy részével elégítsék ki. Egy jóérzésű férfi azonban nem húzza ki gyermeke feje alól a párnát, de még a televíziót sem viszi el tőle. Így nem marad más, mint hogy „egy szál gatyában” távozik hazulról. Nem elég azonban, hogy elveszti teljes vagyonát, hanem a tetejébe még gyerektartást is kell fizetnie, ami két gyerek után már a nettó keresete 40%-a. Lakás híján méregdrága albérletbe kény­szerül, a jövedelme maradéka pedig olyan csekély, hogy még fenntartani sem tudja magát, nemhogy új otthonról gondos­kodni. Emiatt fokozatosan elindul a lejtőn lefelé, egyre lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, és nem egy esetben a hajléktalanok nyomorúságos sorsára jut.

Eközben a volt feleség újra férjhez megy, és ezáltal a csa­ládi jövedelem minimum a duplájára növekszik. Ehhez jön még az elvált férj jövedelmének majdnem fele, gyermektartás címén, merthogy a saját gyermeke neveltetéséről mindenki köteles gondoskodni. Mindemellett ott van az albérleti díjaknál jóval alacsonyabb rezsiköltségű, kényelmesen beren­dezett lakás, tehát vígan éli az életét. A legtöbb nő mindezt helyénvalónak tartja, és úgy véli, hogy ez a sors büntetése a galád férjek számára, akik nem átallnak elválni hitvesüktől.

Sok esetben tetézi a férfi szenvedéseit, hogy a volt fele­sége elzárja előle a gyermekeit is, megtagadja a láthatást, így próbálván megbosszulni a hiúságán esett csorbát. Az sem érdekli, hogy különösen fiúgyermek esetén mek­ko­ra ­veszélyt rejt magában az így kialakuló helyzet, amit csak súlyosbít a legtöbb pálya el­női­esedése. Ma már a cson­ka­családokban felnövő fiúk 18 éves korukig nem látnak fér­fiviselkedési mintát maguk kö­rül, mert az anyjuk egyedül nevelte őket. Az óvodában és az iskolában is nők egyen­get­ték az útjukat, így férfit csak akkor látnak szemtől-szemben, amikor besorozzák őket kato­ná­nak. Azonban sokan men­tesülnek ettől a „traumától”, mert a statisztikai kimutatások szerint a kényeztetés, a moz­gáshiány, valamint a környe­zetszennyezés következtében a mai fiatalok 40%-a mind fizikailag, mind idegileg alkalmatlan a katonai szolgálatra. Most már a nagybajuszú őrmester sem nevelhet férfit a nyámnyila fiúkból, mert a magyar parlament 2006-ban eltörölte a kötelező katonai szolgálatot.

A nemek közötti harcban az utód nem cél, hanem eszköz a másik feletti hatalomért, az anyagi javakért folytatott küz­delemben. Nem cso­da, hogy ilyen körülmények között a férfiak ódzkodnak a házasság­nak még a gondolatától is, és nem akarnak po­tenciális áldo­zattá válni. Tudat alatt szin­te rettegnek attól, hogy sors­tár­saikhoz hasonlóan róluk is „lenyúzzák a bőrt”, és tönk­reteszik leendő gyermekeiket. Ezt látva még a széptevéstől is elmegy a kedvük, mert mint ahogy a közismert mondás tartja: „Minden udvarlás magá­ban rejti a házas­ság ve­szélyét.”

Mindezen bajok, tragédiák könnyen elkerülhetők lennének, ha alkalmaz­nánk a nálunk fejlettebb civilizációk módszereit. Az előző civilizációk egyikében, a jelenleg kéreg alatt élő Agartha-ban senki sem kezdhet családalapításba, amíg el nem érte az ehhez szükséges érettséget és felkészültséget. A Telos városában élő Adama főpap szavait idézve: „Nem engedjük, hogy gyer­mekek szüljenek gyermeket, ahogy ti teszitek a felszínen. Az egymás iránt mély érzelmi kötődést érzők először egy olyan házasságot kötnek, amely nem feltétlenül tart örökké. Összeházasodnak, és együtt élnek, tanítják egymást, együtt érnek, fejlődnek, megtapasztalják az életet, és nem utolsó sorban a lehető legtöbb örömöt lelik egymásban. Mindezt addig gyakorolják, amíg mindkettőjük nagyon mély boldogságot és teljes elégedettséget érez a kapcsolatuk alatt. A második típusú házasságunk az elkötelezett házasság. Csak az ebben élőknek lehetnek gyermekeik, csak ők hívhatnak meg új lelkeket a közösségbe. A házasság, a családalapítás nem játék. Először egy próbaházasság történik, ahol eldől, hogy összeillenek-e a felek. Ha nem, elválnak. Ha igen, akkor jön a második fázis, az elköteleződés.” Végül megjegyezte még, hogy: Ebben a világban a deviancia fel sem merül. Nincsenek „szivárványos közösségek”, mert ez nem normális.

A próbaházasság intézménye nálunk sem ismeretlen. A nyugati világban egyre többen alkalmazzák; úgy hívják, hogy élettársi kapcsolat. Az élettársi viszonnyal azonban az a baj, hogy nem jár semmilyen jogi kötöttséggel. Ebben a szituációban nincs kényszer vagy függőség, amely valamelyik felet megalkuvásra késztetné. A folytonos egymásra figyelés, az indulatok visszatartása, a veszekedések kerülése egy idő után azonban jelen­tős belső feszültséget okoz. Ha a hosszan tartó élettársi kapcsolatot később házassággá alakítják, mindkét fél szabadjára engedi az indulatait, kiadják magukból a korábban felgyülemlett mérget, ami teljesen tönkreteszi a kapcsolatot.

Sokkal jobb megoldás lenne a polgári és az egyházi esküvőt kettéválasztani. A fiatalok először csak polgári esküvőt tartanának, majd pár év múlva, amikor már jól összecsiszolódtak, és gyereket szeretnének, akkor Isten áldását kérnék a házasságukra. Most az ifjú pár a házasságkötő teremből azonnal rohan a templomba. Na, nem azért, mert annyira vallásosak lennének, hogy Isten áldása nélkül elképzelni sem tudnák az együttélésüket. A házasulandó feleket az egyházi esküvővel járó pompa, ceremónia vonzza. Meg akarják mutatni a násznépnek, hogy ők nem akárkik, nekik hetedhét országra szóló lakodalomra is futja. Ennek elengedhetetlen rituáléja a templomi esküvő, kerül, amibe kerül.

Pedig nem tennék ezt, ha tudnák, hogy ez milyen veszélyekkel jár. A templomi esküvő ugyanis nem csak egy látványos rituálé, hanem Istennek tett szent eskü. Isten pedig komolyan veszi a neki tett esküt. Miután a felek kinyilvánítják házasulási szándékukat, Isten előtt megesküsznek, hogy holtomiglan, holtodiglan kitartanak egymás mellett jóban, rosszban. Aztán rá fél évre elválnak. Utána nem tudják, hogy miért éri őket egyik csapás a másik után. Eszükbe sem jut, hogy különböző bajaik és betegségeik oka, hogy megszegték Istennek tett fogadalmukat. Isten nem kedveli az esküszegőket, és nem védelmezi őket a különböző sorscsapásoktól. A legenyhébb büntetés, amit kiszab rájuk, az álmatlanság. Elveszi tőlük a nyugodt éjszaka, a kipihenten ébredés korábban természetesnek tartott állapotát. Emiatt világszerte több száz millió ember szenved krónikus álmatlanságban, és még csak nem is sejtik, hogy miért.

Ebben az egészben az a legrosszabb, hogy a büntetés életfogytiglan tart. Nincs bűnbocsánat. Szabadulást csak a halál jelent, ami jóval korábban érkezik, mivel az álmatlanságból, a kialvatlanságból eredő legyengülés idővel különböző betegségeket vált ki, ami idő előtt sírba teszi a vétkes felet. Ennél már csak az a rosszabb, ha a válás után nem történik semmi. Ez nem jelenti azt, hogy Isten megbocsátott. A kevésbé fejlett lelkeknél a karma gyakran alkalmazza a halasztott törlesztést. Ilyenkor a büntetés a vétkes fél valamelyik későbbi életében történik meg. Akkor, amikor már komolyabb feladatok várnak rá, amikor kialvatlanságból eredő erőhiány a leginkább akadályozza őt a munkájában. Ilyenkor emberfeletti küzdelmet folytat életerejének fenntartásáért, és sejtelme sincs róla, hogy ennek mi az oka. Élete végén, a túlvilágon azonban megtudja, és tanul belőle. A következő életében már biztosan nem fog Istennel felelőtlen játékokat folytatni.     

A krónikus álmatlanságot a hajszolt életmód, az állandó idegeskedés is kiválthatja. Ez szerencsésebb eset, mert ezen lehet segíteni. Sokan altató tablettákkal próbálkoznak, de ez nem a legjobb megoldás. Az altató vegyszerekhez egy idő után hozzászokik a szervezet, és emiatt egyre erősebb tablettákra van szükség a kívánt hatás eléréséhez. Egy idő után a sok vegyszer méreggel telíti a szervezetünket, és mellékhatásai folytán különböző betegségeket vált ki. A legjobb megoldás az idegességet kiváltó ok megszüntetése lenne. Ha ez nem megy, próbálkozzunk természetes gyógymódokkal. Ezek egyike az akupunktúra, illetve annak modernebb és általunk is alkalmazható változata, a mag­netopresszúra. Az akupunktúrás szakkönyvek több tucat pontot javasolnak az álmatlanság megszüntetésére. Ezek közül leghatékonyabbak az úgynevezett Shen Men pontok. Ezek egyike a fülön található, a felső régióban. (Pontos helyét lásd az Ezoterikus körképhez mellékelt akupunktúrás térképeken.) A másik pont nem más, mint a Vérerek ura meridián szedáló pontja, amely a csuklóhajlat közepén található. Stimulálásával energiát vonunk el a Vérerek ura meridiánból, ami megnyugtatja a szívet, és nagymértében enyhíti az álmatlanságot.

 

Jogrendszerünk más téren is hát­rányos megkülönböztetésben ré­szesíti a férfiakat. Ez esetben nem a bírói megalkuvás hozza lehetet­len helyzetbe az erősebb nem kép­viselőit, hanem a rész­rehajlás, ami abból fakad, hogy a paragrafusok nem tartanak lé­pést a fejlődéssel. Ez az álla­pot főleg a tehetős férfi­ak kö­rében szedi az áldozatait, és bot­rányos esetek növekvő szá­ma láttán mind többen véle­ked­nek úgy, hogy ma már nem a nőknek, ha­nem a férfiaknak kellene harcol­ni­uk az egyen­jogú­ságért. Egy állam jog­rend­szere csak akkor lehet de­mok­ratikus, ha minden polgára szá­­mára ugyanazokat a jogokat biz­tosítja, nemre, szárma­zásra és felekezeti hovatartozásra va­ló tekintet nélkül. Szinte nincs is olyan ország, amely ne biz­tosítaná a nőknek a gyer­mek­vállaláshoz való jogot. Min­den nőnek jogában áll eldönteni, hogy akar-e gyere­ket, vagy sem, és a társadalom igen sok lehetőséget kínál számukra, hogy elhatározásuknak érvényt sze­rezzenek.

Ez a jog azonban egyáltalán nem illeti meg a férfiakat. Ma a világ egyetlen államának jog­rend­szerében sem található olyan paragrafus, amely kimondaná, hogy egy fér­finak is jogában áll eldön­teni, hogy kitől akar gyer­meket, és mikor. A nők már a XX. század elején el­nyerték a rendelkezési jogot a saját testük felett. A férfiakat még ma sem illeti meg ez a jog. Amennyiben egy házasságon kívüli kapcsolat nem kívánt terhességgel végző­dik, akkor beindul az „igaz­ságszolgáltató” gépezet, ami au­tomatikusan a férfit marasztalja el ezért a „balesetért”, és ennek összes jogi és anyagi követ­kez­ményeit a nyakába zúdít­ja. Pe­dig az orvostudomány je­lenlegi fejlettségi szintje mellett egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy nő teherbe essen. Még ha a másik fél nem fordít gon­dot a védekezésre, neki akkor is megvan erre a lehetősége. Vé­letlen teherbe esésre csak a tájé­kozatlan kamaszok hivatkoz­hat­nak; erről azonban nem ők, ha­nem a felügyeletüket ellátó fel­nőttek tehetnek, akik elmu­lasz­tották őket felvilágosítani.

Más esetekben ma már a leg­több házasságon kívüli ­teherbe esés előre kitervelt, szándékos akció következménye. Sok nő kihasználva a jogegyenlőtlen­sé­get gazdag férfiakat szemel ki magának, és a női praktikák minden eszközét latba vetve csapdába csalja áldozatát. Azután eljátssza a megejtett nő szerepét, és a bíróság által megítélt milliós vagyont zseb­re vágva vidáman éli az életét. Ha a kiszemelt balek nem elég gazdag ahhoz, hogy egyösszegű „kártérítést” fizessen, akkor élete végéig küldheti a tetemes összegről szóló csekkeket nem kívánt magzata fondorlatos anyjának. Rendszerint még ha akarná sem lehet ennél több köze a gyermekéhez. Az apa, illetve a családja csak akkor látják újra a jog által szentesített utódot, amikor a kárvallott örökösödési tárgyalása ­folyik. A háttérben ott áll a harcias anya, mert a törvény szerint az ő gyermeke sem alábbvaló a férfi választott családjánál, tehát az elhunyt utáni örökség neki is jár. Nem éppen szívderítő helyzetüket látva a férfiak mind gyakrabban hangoztatják: „Természet adta fölényüket kihasználva a nők lassan olyanná válnak, mint egy időzített bomba. Életveszélyes hozzájuk nyúlni.”

Ez a lassan általánossá váló vélemény, a nőktől való félelem társadalmi szinten igen káros következményekkel jár. Fokozza a nemek egymással szembeni fenntartását, gyanakvását, ami a házasságkötések, és a népszaporulat további csökkenésében nyilvánul meg. Megoldást csak a jelenlegi elfogult törvénykezési rendszer megváltoztatása hozhatna. Tudomásul kellene venni, hogy a bűnözés beférkőzött társadalmunk minden szférájába. A bűnöző hajlamú nők nem bankrablással szereznek pénzt maguknak, hanem kihasználják a jog részlehajlását. Azt a múltból eredő törvénykezési rendszert, amikor még nem volt egyenjogúság a nemek között, és ezért a nők védelemre szorultak a férfiakkal szemben.

Ma már azonban megváltozott a helyzet, de a törvények ehhez nem alkalmazkodtak. A jogalkotóknak fel kellene ismerni végre a bűnözésnek ezt a rafinált, rendkívül kifinomult eszközökkel folytatott módját. Különbséget kel­lene tenni a tisztességes nők, és a nőstény hiénák között. Nem csak az a bűnöző, aki a nyílt utcán rálő az áldozatára, és kirabolja. Azok is a bűn útját járják, akik kíméletlenül rávetik magukat mindenre, ami­ből csak hasznot lehet húz­ni. Gát­lástalanul kihasználnak min­denkit, lelkiismeret-furda­lás nél­kül átgázolnak bárkin, aki az útjukba kerül. Céljaik elérése érdekében senkire, és semmire nincsenek tekintettel. Ennek ma­gatartásnak egyik meg­nyil­vá­nu­lási formája, hogy egyes nők testi adottságaikat kihasz­nálva gyanútlan férfiakat csal­nak tőr­be. Ez a bűnözési ág csak ha­tá­rozott intézkedésekkel szá­molható fel. Ki kell nyilvá­ní­tani, hogy a spermatolvajlás a rablásnak egy minősített esete. Előre kitervelt, alaposan meg­fontolt formája. Ami most bírói közreműködéssel folyik nem más, mint állami jóvá­hagyás­sal, folytatólagosan elkövetett markecolás. Ennek a gyakorlatnak legismertebb áldozata Boris Becker, akit egy étterem mosdójában orálisan fixált egy fotómodell. Az élelmes hölgy lefa­gyasztatta az így nyert sper­mát, és később egy orvossal megtermékenyítette magát. 9 hónap múlva meg­született az eredmény, egy kis­lány. A világhírű teniszező pe­dig fizetett, mint a katonatiszt.

Mivel a jelenlegi fogamzásgátló módszerek nem száz­szá­zalékosak, néha előfordul olyan teherbe esés is, amelyet egyik fél sem kívánt. Ez a probléma viszont könnyen meg­oldható ter­hességmeg­szakító tablettával. Sajnos ezt a nyu­gati országok­ban elter­jed­ten alkalmazott egy­szerű és koc­­ká­zat­men­tes mód­szert nem min­­denütt használ­ják. Egyes álla­mok orvostár­sa­dalma az er­kölcs­­csősz szerepében tetsze­­legve rá­kény­sze­ríti a nőkre az abor­tuszt. Ez a ma már szük­ség­te­len műtéti be­avatkozás azon­ban nem csak meg­alázza a nő­ket, ha­nem sok esetben meg­­fosztja őket a ké­sőbbi gyer­mekvállalás lehe­tő­ségétől is. Ennél is kímé­le­tesebb eljárás a sürgős­ségi vé­de­kezés. A Yuz­pe-mód­szer azon a felisme­ré­sen alapul, hogy a megter­mé­kenyülés színhelye a petefé­szek, az osztódó sejt csak több napos vándorlás után ágya­zódik be a méhfalba. Ha a nő az aktust követő 72 órán belül a hagyományos fogamzásgátló tablettából bevesz két szemet, majd 12 óra múlva még kettőt, a beágyazódásra alkalmas méhnyálkahártya nem alakul ki, és az embriókezdemény kiürül a méhből. Ezt az eljárást a gyógyszerallergiások is alkalmaz­hatják, mert nem terheli annyira a szervezetet, mint a napon­kénti tablettaszedés. A Yuzpe-módszer klinikailag kimutatott hatékonysága 95%, ami nem sokkal marad el a naponkénti tablettaszedés 98%-os hatásfokától. A kórhá­zaktól is lehet kérni speciális tab­lettát erre a célra. Ez 72 órán belül alkalmazva önmagában is megakadályozza a terhességet. (Bővebb információ a 431 4391 telefon­szá­mon kapható.)

Érdekességként megem­lít­hető, hogy a földönkívüliek úgy aka­dályozzák meg a nem kívánt ter­hességet, hogy a pete­vezetéket két áttetsző hártyával lezárják. Ezek a membránok természe­te­sen szövetbarát anyagból van­nak, és bármikor eltávolít­ha­tók. Így nem éri semmilyen vegyi behatás a testet, és a mecha­ni­kus védekező eszközök irritá­ciójával sem kell számolni. Mű­téti beavatkozásra sincs szük­ség, mint a pete­vezeték-elkö­tésnél. Ráadásul ezeknek a hártyáknak a kiala­kítása még a spirál felhelyezésénél is kevesebb bonyodalommal jár, ami minimalizálja a költségeket. Érthetetlen, hogy a sterilizálásnak ez a legegyszerűbb módja nekünk miért nem jutott eszünkbe, hiszen a meddő nők túlnyomó része petevezeték-elzáródásban szenved, ami semmilyen mel­lékhatással sem jár, azon kívül, hogy az illetőnek nem lehet gyermeke.

Ennek a módszernek a széleskörű alkalmazása megakadályozná a világ túlszaporodását, és megóvná a megerőszakolt nőket a nem kívánt terhességtől. Meggátolná a férfiak csapdába ejtését is. A nők ugyanis csak az erre a célra kiszemelt férfi írásos beleegyezésével vállalhatnának gyermeket. Ha a nőgyógyászok csak a leendő apa közjegyző előtt tett hiteles nyilatkozatának felmutatásával távolíthatnák el a petevezetékeket lezáró bőrhártyát, akkor nem sok esélyük lenne a gazdag férfiakra vadászó nőstény ragadozóknak, a spermatolvajoknak. A házasságban élőknél természetesen nem lenne szükség ilyen nyilatkozatra. A férjes asszonyok a férjük beleegyezése nélkül is alávethetnék magukat ennek a műtétnek. A házasság célja ugyanis a családalapítás. Aki megházasodik, az egyúttal gyereket is vállal. Ha meg nem vállal, akkor ne nősüljön meg.

Járulékos előnye ennek a műtétnek, hogy visszaáll a természet rendje. A vegyi fogamzásgátlás megszűnésével a nők ismét teljes értékűek lesznek. Élettani tapasztalat, hogy a tüszőrepedés időszakában valósággal kivirulnak a nők. Megnő a szexuális étvágyuk, szívesebben járnak társaságba, és olyan illatokat bocsátanak ki, ami vonzza a férfiakat. A fogamzásgátló tabletta mindezen élményeket megszüntette, mivel gátolja a peteérést.

Azért is sürgősen meg kell reformálnunk a fogamzásgátlást, mert a jelenlegi tablettás módszer környezet­szennyezést okoz, ami ez esetben sajátos módon, a férfiak elnőiesedésében nyilvánul meg. Ennek szemmel látható következménye az elférfiatlanodás, a zavart ösztön- és érzelmi élet, valamint különféle társadalmi beilleszkedési problémák. Mind gyakoribb a hermafroditizmus (kétneműség). Az igazi bajok azonban a serdülőkorban kezdődnek, amikor megindul a férfivá érés. Az elnőiesedett fiúk szervezetében megjelenő férfihormon, a tesztoszteron szinte sokkolja a szervezetet, amely megpróbál védekezni a számára kellemetlen változás ellen. Ennek mind gyakoribb módja, hogy megtámadja a herét, rákot okoz benne, hogy elpusztítsa. Ezt megelőzően azonban már a magzati fejlődés szakaszában megindul a nemi szervek deformációja. Mindennek oka az öszt­rogén, ami az ivóvízzel jut a férfiak szervezetébe. Hogy miként kerül a vízbe a női nemi hormon? A fogamzásgátló tablettákat szedő nők vizeletével. Sok országban még ma sem tisztítják a szennyvizet, de ahol szűrik ott is jelentős mennyiségű ösztrogén jut ki az élővizekbe, onnan pedig az ivóvízbe.

Amerikai kutatók megállapításai szerint minden hatodik hím fekete sügér ivarmirigyeiben petesejtek növekednek. A halak interszexualitását is a különféle hormontartalmú gyógyszerek okozzák. A kutatók 9 folyó vízgyűjtő területének adatait tekintették át. Tovább rontják a helyzetet a pszeudo­ösztrogének, amelyek úgy viselkednek a szervezetben, mint a valódi női hormonok. Látszólagos ösztrogéneket tartalmaz a DDT, a PCP, a peszticidek, valamint számos kőolajszármazék. Ezek a vegyi anyagok már teljesen elárasztották a folyóinkat, melynek járulékos következménye a halak kipusztulása. A vízszennyezés korábban csak megtizedelte a halállományt, a fogamzásgátló tablettákból és a különféle vegy­szerekből kioldódó ösztrogén hatására azonban mind kevesebb lett a hím egyedek száma, melynek egyenes következménye a szaporodás megszűnése. Az ösztrogén hatására ez a folyamat meglehetősen sajátos módon, nemváltás útján megy végbe. Miután a halak nem csak isszák a hormondús vizet, hanem benne élnek, a hím halak női ivarszervet is növesztettek. Angliában a yorkshire-i Aire folyóban a hím populáció 100%-a mutatott elváltozást.

A későbbi kutatások megállapították, hogy a gyomirtó szereken kívül a háztartási tisztítószerek is megváltoztatják a fejlődő halivadékok nemét. Ezek a szennyvízbe került vegyszerek nem az ivarmirigyekre hatnak, hanem az agyban található aromatáz enzim elválasztására hatnak. Az aromatáz a tesztoszteron hormont alakítja ösztrogénné. A vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a háztartási tisztítószerek egyik hatóanyaga, a nonilfenol 270-szeresére, míg az atrazin nevű gyomirtó szer közel 200-szorosára növeli az aromatáz mennyiségét az agyban. Másutt azonban eddig sem jutnak el a hím egyedek, mert a folyóvizek magas méregtartalma következtében idő előtt elpusztulnak. A nyugati országokban tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a Szajnában már alig találhatók hím angolnák, azok is betegek. A német folyókban már csak elvétve vannak halak, és többnyire rákosak. A magyar halászok szerint hiába telepítenek a folyóinkba minden évben friss halállományt, a szerencsétlenek nem képesek életben maradni. Ha ez így megy tovább 3-4 év múlva a folyóinkból teljesen kipusztulnak a halak.

A víztisztító berendezése­ket elhagyó vízben is meghökkentő gyógyszerkoktél található: epilepsziaellenes- és szívgyógyszerek, reumaellenes szerek, vérnyomáscsökkentők, idegnyugtatók, valamint koleszterincsökkentők. Né­metországban már a talajban is kimutattak literenként 150 mikro­gramm gyulladásgátló ibuprofen hatóanyagot. A felszíni vizekben köhögéscsillapító bromhexánt és amkroxolt találtak. Ezeket a vegyi anyagokat semmilyen szűrővel sem lehet eltávolítani a vízből. Így aki manapság csapvizet iszik, egy egész patikát önt magába. Egy nemrég napvilágot látott tanulmány szerint a vezetékes vizet kb. 60 000 vegyi anyag szennyezi. Egy átlagos víztisztító üzem mindössze 30-40 vegyi anyag jelenlétét képes vizsgálni, és ebből kb. 20-at próbál kiszűrni. A fennmaradó 59 980-féle vegyszer akadálytalanul bejut a szervezetünkbe.

A növekvő mértékű vegyszertartalom miatt a szennyvíz már trágyázásra sem használható. Régebben a szennyvíziszapot kom­posz­tálásra, talajjavításra használták. A magas humusztartalmú földet a cserepes virágok ültetői is nagyra értékelték, ezért jó áron el lehetett adni. Újabban azonban már oly mértéket ért el a vegyszertartalma, hogy szinte mindenütt tiltják az alkalmazását. A kommunális szennyvízbe került nehézfém- és gyógyszermaradványok (különféle hatóanyagok, hormonok, antibiotikumok) túlélik a komposztban töltött hónapokat. Ezért a tehenészetek még szálas takarmányt sem vásárolhatnak olyan földekről, amelyekre szennyvíziszapot vagy hígtrágyát terítettek. A szennyvíziszappal már csak egy dolgot lehet tenni, elégetni. A környezetszennyezés és a klímaösszeomlás hatásairól azonban még bőven lesz szó, ezért most térjünk vissza az eredeti témára.

 

Az emancipáció tehát alaposan megváltozatta a férfiak és a nők egymás közötti viszonyát. Alárendeltségről már szó sincs. Ennek ellenére a hódolatról továbbra sem hajlandóak lemondani a nők, a megváltozott helyzetben is igényt tartanak a bókokra, a lovagias bánásmódra. A férfiak zöme viszont az erős akaratú, magabiztos nők szívét meg sem próbálja birtokba venni. Sőt a hosszú ideje tartó passzivitásnak az lett az eredménye, hogy a legtöbbjük ellustult, már nem nyitják ki az ajtót a gyengébb nem képviselői előtt, nem segí­tik fel a kabátjukat, és nem ostromolják őket rózsacsokrokkal, költői bókokkal. Ha egy konzervatív beállítottságú nő szóvá teszi ezt a viselkedésváltozást, hamar megkaphatja az udvariatlanság elkövetőjétől, hogy: „Amikor a nők eredeti státuszukat visszautasítva emancipálódtak, lemondtak a nemüknek addig járó tiszteletről is.” A közvélemény-kutatá­sok is azt bizonyítják, hogy a férfiak belefáradtak az udvarlásba. Egy szexológus nemrég körkérdést tett fel a pácienseinek:  

−  Mit tenne, ha Csipkerózsika önre várna az erdőben?

−  Továbblovagolnék.

−  Miért?

−  Túl bonyolult, macerás az ismerkedés.

Egy önkritikus nő leveléből idézett részlet szerint: „A férfiak többsége belefáradt a XX. század velük szemben támasztott követeléseibe, és feladták a harcot. A nők helyzete viszont egyre könnyebb. Az ő életüket segíti a technika, őket védi a törvény, nekik hízelegnek a reklámok. A fiatal lányok karriert, pénzt, diplomát és jóvágású, gáláns udvarlókat akarnak, sőt követelnek az élettől. Ha nem kapják meg mindezt egyszerre, kiborulnak, hisztériásak, csalódottak lesznek. Azután csodálkoznak, hogy menekülnek előlük a férfiak. El kellene végre döntenünk, hogy mit várunk a férfiaktól, kézcsókot, vagy karrierünk méltánylását; mi a fontosabb nekünk, a gyengédség, vagy az elismerés?”

Egy másik önkritikus vélemény sze­rint: „A férfiakat meg­lehetősen idege­síti, hogy nem tudják hová tenni a megváltozott nőt. A megszerzett tudás­sal együtt elvesztettük a hamvasságun­kat. Túl kemények, túl öntudatosak let­tünk. Nem nőként viselkedünk, de el­várjuk, hogy nagyon is nőként kezel­jenek bennünket.” Ezt a visszás hely­zetet így fogal­mazta meg a harmadik nyilatkozó: „Képtelenség, hogy egyszer férfi legyek, másszor meg nő. Öles betűkkel hirdetem, hogy én vagyok a kemény, kitartó harcos, aki mindenütt megállja a helyét. Közben meg otthon elvárom, hogy úgy kezeljenek, mint egy gyenge virágszálat, akit a széltől is óvni kell. Miért bánnának velem másként, ha a hímorosz­lán sze­repét játszom? Mitől tekintene a férfi egy fenevadat védelmezésre szoruló kisci­cájának?” A férfiak elnyomása az ero­tikában bosszulja meg magát. A nők a szexben egy erős hímet szeretnének lát­ni, de az, aki egész nap alárendelt volt, mitől kerekedne felül este? A jelenlegi állapot a férfiakon kívül már sok nőben is visszatetszést kelt. Nem egy közülük a férfi-nő szerepkör vissza­állítását sürgeti. Véleményük nagyfokú realitásér­zékről tanúskodik: „A nők túlságosan dominálnak, az élet min­den területén átveszik a kezdeményezést. A férfiakkal egyenlő jogokat köve­telnek maguknak, de nem vállalják az ezzel járó terheket. Amikor felmerülnek a férfi szerepkörrel együtt járó megpróbáltatások, mindjárt eszükbe jut, hogy nőnek születtek, és erre hivatkozva lazán letúrják magukról a kényelmetlenségeket.”

Sokakban az is visszatetszést kelt, hogy a nők gyakran mutogatják magu­kat félmeztelenül vagy különböző kihí­vó pózokban. Ilyenkor sem akarnak egyen­jogúvá válni a férfiakkal. Gátlástalanul kihasználják a női mivoltukból eredő előnyöket. Szexuális vonzerejük beve­tése közben nem jut eszükbe a fér­fiakkal való esélyegyenlőség. Azok a nők, akik már azt is szexuális zakla­tásnak tekintik, ha megbámulják őket az utcán, gátlástalanul mutogatják domborulataikat ország-világ előtt a különböző magazinokban, utcai plakátokon. Vajon amikor a „húspiacon” kínálják áruvá silányított testüket, nem jut eszükbe az emberi méltóságuk? Régen a lovakat és a marhákat szokták úgy mustrálni az állatvásáron, mint manapság a reklámfilmek forgatására tóduló nőket. Ilyenkor miért nem akarnak a férfiakkal egyenjogúak lenni?

A sajátosan értelmezett emancipáció fonáksága családon belül is sokszor megmutatkozik. Ha igazán nagy baj van, akkor a legharcia­sabb szüfra­zsettek is hajlamosak elfe­led­kezni az egyenjogúságról, és buzgón mutogatnak tekinté­lyükben megfosztott párjukra: „Te vagy a férfi, csinálj valamit!” Anyagi prob­lémák esetén szintén „kibújik a szeg a zsákból”. Az ebből fa­kadó vesze­ke­dé­sek során az emancipált hölgyek is előveszik végső érvként: „A férfi kö­telessége, hogy eltartsa a családját!”

Persze olyanok is akadnak, akik ko­mo­lyan veszik az emancipációt, és vál­lalják a vele járó terheket. Ez azonban idővel a női mivoltuk feladásával jár. Megfosztja őket a természetben betöl­tött szerepüktől, az ebből fakadó méltóságuktól. A legtöbbjük idővel szoknyába bújtatott férfivá válik, és a nőiességnek már a nyoma sem található meg bennük. A jelenlegi állapotot szemlélve, mind többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy ez a mozgalom vagy komolytalan, vagy életképtelen. Lelke mélyén ezt sok nő is érzi, nem véletlenül panaszkodnak így: „A függőségnél már csak a függetlenség rosszabb.” Minden bizonnyal ennek a visszás helyzetnek tudható be az a tárgyilagos vélemény is, amely szintén a gyen­gébb nem egy képviselőjétől származik: „A nők feladták kiszolgáló szerepüket, már nem hajlandóak tűrni, nem lehet rájuk támaszkodni. A férfiak borzasztó terhet cipelnek. Egyre több bajuk van az életben, ráadásul a nők folyamatos megfelelési kényszernek teszik ki őket.”

A megbánás jele érződik ki az alábbi levélből is: „Emancipációs túlka­pásaink következtében a férfiak meg vannak zavarodva. Nem tudják, hogy egyáltalán kellenek-e még nekünk. Nem értik, hogy mi a szerepük a mi új vilá­gunk­ban. Mi már nem megyünk férjhez az érettségi után, és nem leszünk több­gyerekes családanyák huszonöt éves korunkra. Tanulunk, karriert építünk, és megvalósítjuk önmagunkat. Majd esetleg utána jöhet az anyaság, de az is többnyire férj nélkül. Korunk lányai nem a hozomány- hanem a fejvadá­szok cél­táb­láivá váltak, és ezt egyálta­lán nem bánják. Már a reklámok is a sikeres, egyedülálló nőhöz szólnak. A függet­len nőhöz, aki reggel fürgén ki­pattan az ágyból, tornázik egy órács­kát, majd bedob egy koffeinmentes kávét, és bevágódik a méregdrága ko­csijába. Utána magabiztos fellépéssel, fárad­hatatlanul tárgyal fajsúlyos ügy­felekkel, minden megbízást megszerez, és este randizik egy kicsit a barát­jával. Egy elegáns szórakozóhelyen ked­vére kitáncolja magát, majd haza­megy, és konzervdobozból enni ad az odaadóan doromboló macskájának. Végül kilép a tűsarkú cipőjéből, leveti magáról a dögös szerkóját, lemossa a sminkjét, és nagyon egyedül van. Hiába a diplo­ma, a nyelvvizsga, az anyagi függetlenség, hiányzik neki a legyőzött férfi.”

Ennél is nyugtalanabb életmódot folytatnak a vezető beosztású nők. Egyikőjüket így jellemzi egy kívülálló: „Megvan mindene, de nincs ideje semmire. Olyan feszült, hogy idegrángást kap tőle, aki csak ránéz. Félti az állását, reszket hogy félresöprik az utána jövők, akik még mohóbban, még agresszívabban nyomulnak előre. Legszebb évei azzal telnek, hogy kapkodja az ideg­nyugtatókat, a vitamindrazsékat, és megállás nélkül bizonyít. Közben elmegy mellette az élet. Kimaradnak belőle a jó könyvek, a kellemes séták, a nyugodt alvások, az ébredés utáni merengések, a meghitt barátságok, és a gyönyörű szerelmek. A lelke mélyén bánja már az egészet, de nem tud kiszállni a »mókus­kerékből«. Ráadásul meg kell felelnie korunk legsz­igorúbb követelményének, azaz meg kell őriznie a fiatalságát.”

Egy tekintélyes cég dekoratív meg­jelenésű sajtófőnökét idézve: „Ha csak egy pillanatra is elhagyod magad, véged. A kapu előtt ott sorakoznak ug­rás­ra ké­szen a feszes bőrűek, a nádszál­karcsúak. Legtöbbjük boldogan beérné az én fi­zetésem negyedével is, mert azt hiszi, hogy ha már házon belül van, el fogja érni a célját az idős férfi főnö­köknél. Ennélfogva mindent el kell kö­vetnem, hogy ne látszanak meg rajtam a ko­rosodás nyomai. Ha belepusztulok sem öregedhetek meg. Pedig nem bánnám. Na­gyon jó érzés lenne egy sikerekben gazdag pálya végén szépen megöre­ged­ni. Most azonban csak arra van esélyem, hogy karrierem csúcspont­ján túljutva az utcára kerülök, a fia­talságommal együtt elveszítem az áll­ásomat is.” Egy karrier­építésbe bele­fáradt sorstársa így fogal­mazta meg ezt a vágyat: „Ebben a nemi szerepeket össze­zavaró világban nem le­hetünk igazán nők. Pedig de szép is len­ne, ha nem több­felé szaggatva és férfi­akkal versengve, hanem nőkhöz méltóan, sugárzóan, melegséget nyújtva létezhet­nénk. Ezt várják tőlünk a férfiak is.”

Az emancipált nők egy részére azon­ban egyáltalán nem jellemző a megbá­nás. Főleg a fiatalabb korosztály tovább dacol a férfiakkal, sőt most már szexu­ális téren is háborút indítottak ellenük. A Nők Lapjában így nyilatkozott erről egy magas, karcsú, feltűnően szép lány: „Bár­hová me­gyek, ragadnak rám a férfiak, és roppant élvezem a hó­dítást. Vadá­szom és válogatok; akit megunok, azt úgy hají­tom el, mint a férfiak szokták a nő­ket. Eszem ágában sincs férjhez menni, nem akarok lekozmálni egyetlen férfi mellett. Semmi kedvem század eleji kony­ha­tün­dért ját­szani, és otthon csicse­regni. Arra sincs szükségem, hogy fel­segítsék a ka­bátomat, mert egyedül is fel tudom ven­ni. Nem kell, hogy a fiú meg­küzdjön ér­tem, hisz nem vagyok én tró­fea.”

Anyagias világunk a nőket is meg­ron­totta. Keménnyé, számítóvá váltak, akik tisztában vannak azzal, hogyan kell önmagukat meg­csinálni. Gyorsabban alkalmazkodnak a megváltozott világ­hoz, ha­marabb fel­ismerik a lehető­sé­ge­ket, mint a férfiak. Szépségükkel már nem csak él­nek, hanem vissza­élnek. Erre szük­ségük is van, mivel minden téren na­gyon igé­nyes­sé váltak. Korunk lányai már nem ját­szanak Júliát, mert az érzel­mek he­lyett jobban érdekli őket, hogy mi­lyen vastag a Rómeójuk pénztárcája. A nők régen is hajlamosak voltak anyagi hely­zetük alap­ján megítélni udvarlóikat. A falusi kony­hák falvédőjén gyakran ol­vas­ható volt ez a felirat: „Akkor jussak az eszedbe, ami­kor kenyér lesz a kezed­be!” Ez azonban érthető. A nő csa­ládot akar, a gyerekeket pedig valamiből fel kell nevelni. Egy lusta, mihaszna, nincs­­telen férfira nem le­het támasz­kod­ni. Nap­jaink lányai azon­ban nem a meg­élhe­tésükért aggódnak. Ők jól akarnak élni, luxus életmódra vágynak. Így ke­se­reg erről egy nősülni vá­gyó diplomás férfi: „Kép­telen vagyok megbízható tár­sat ta­lá­lni, mivel a mai lányok csak a pénzre hajtanak. Csillogni, költeni, tán­colni, flan­col­ni akarnak. Nekik olyan férfi kell, aki jóképű, mint a film­sztárok, és megkíméli őket a fészekrakás küszkö­déseitől. Bele akar­nak ülni a készbe, és ez a legtöbb­jüknek sikerül is.” Ma már ez a klasszi­kus vicc is így mó­dosult:

Egy leszerelt katona kesereg:

−  Uram, én olyan sérülést szenved­tem a háborúban, hogy örökre le kell mondanom a nőkről.

−  Miért mi történt? Ellőtték a pénz­tár­cáját?

A keresésbe belefáradt férfiak egyike erre a szélsőséges véle­mény­re ragadtatta magát: „Ezek nem, nők, hanem él­veteg szukák. Az igazi nők nem így visel­ked­nek.” A mű­veltebbje mindjárt példát is fel tud hozni, hogy a tökéletes nők mi­lyen erényekben bővelkedtek. A pél­dakép Zrínyi Ilona, Munkács várának hős védője. A 300 évvel ez­előtt íródott kró­nika szerint: „Nem csak bátor és szép, hanem okos asszony is volt. Férfias eré­nyeit azonban csak akkor csillogtatta, ha férje távolléte ezt megkívánta. Ha ura otthon volt, illedelmesen vissza­vonult, és férjével szemben oly szolgai engedelmességet tanúsított, hogy jogosan tarthatna igényt arra, hogy a házassági erények megtestesítőjének pél­daképe legyen.” Nála a házasság szent­ség volt. Gazdag és előkelő férjében nem a kimeríthetetlen pénzforrást, és az oldalán való páváskodás lehetőségét látta. Ő férjének nem kihasználója, ha­nem a támogatója kívánt lenni. Azért lépett vele frigyre, hogy segítse őt az ország megmentésért folytatott küzde­lemben. Eközben a lemondásoktól, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől sem riadt vissza. Nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartott mellette. Fiát, II. Rákóczi Ferencet, a későbbi fejedelmet özvegyen is példamu­tatóan nevelte. Tisz­tességét, állhatatosságát, a családjával és a hazájával szembeni elkötele­zett­ségét sem a börtönévek, sem az emig­ráció nem tudta megtörni. Na de hol vannak ma már a várúrnők, és a nagy­asszonyok.

 

Összehasonlításul nézzük meg, mi­lyen gon­dokkal kell megküzdeniük korunk höl­gyeinek:

Csak egy gyors kattintás az exem Fa­cebook-oldalára, még mindig nem töltött fel egyetlen fotót sem az új barátnőjével. Lehet, hogy szakítottak? Oké, még egy röpke pil­lantás az Insta-profijára.[42] Wow[43], reggeli helyett lefutott 10 kilométert. Dobok rá egy szívecskét. Miért ne tehetném, ez csak egy ártatlan üzenet, hogy tetszik, hogy sportol, és nincs bennem tüske. De mi van, ha félreérti? Mi lesz, ha azt hiszi, hogy hiányoznak a közös futásaink, és szá­nalmasnak tart majd, amiért nem tudok tőle elszakadni? Gyorsan unlikeolom[44]. Hátha még nem vette észre, hogy már megint őt csekkolga­tom[45]. Mi lenne, ha egyszerűen csak letiltanám mindenhol? Akkor nem lenne lehetőségem leskelődni utána. Igaz, egy hónapja már megtettem, de három nap múlva feloldottam a tiltást. Pedig esküszöm, már régen nem vagyok szerelmes belé. Új életem van, ahogy neki is. Akkor mégis mit akarok tőle? És miért érdekel, hogy kik az új Facebook-barátai, vagy hogy hová megy hosszú hétvégézni? És miért van az, hogy akárhányszor egy új lány kerül fel az ismerősei közé, azon­nal megnézem a csaj profilját, hátha vannak közös barátaink, és kifürkészhetek róla vala­mit? Bárcsak tudnám, miért csinálom ezt, hi­szen egy éve szakítottunk.

Olvasónk, Szilvia (27 éves) osztotta meg velünk ezeket a gondolatait levelében, és azt kérdezi: vajon más is csekkolgatia az expa­siját, mint ő? És normális-e, hogy még mindig leselkedik utána. Egy friss brit kutatás szerint a csajok közel 80%-a még több mint egy év­vel a szakítás után is csekkolgatja az egykori nagy szerelme közösségi oldalait, pedig 5-ből 4 lánynak esze ágában sincs visszamenni az exhez, egysze­rűen csak nem tud leállni. Tóth-Horváth Gá­bor pszichológus szerint minden kapcsolatnak meg­van a gyászidőszaka, amibe beletartozik, hogy még érdeklődhetsz, kutathatsz a volt pasid után. De a szakember azt már ön­sa­nyargatásnak tartja, ha egy hat-nyolc hónap­pal azelőtt véget ért szerelem után is figyeled öt online. „Veszélyes, ha hozzászoktatod magad, hogy néhány naponta ránézz az exed oldalaira, mert ezzel csak halogatod a saját továbblépésedet. De a legnagyobb csapda az, hogy minél többet nyomozol, valójában annál nagyobb az esély, hogy tévútra tévedsz, ami­vel újabb szomorúságot okozol magadnak. Az online megfigyelés ugyanis nagyon félreve­zető lehet!” figyelmeztet a Cosmo szakértője.

Az Insta-posztok és Facebook-beiegyzések nem adják vissza a valóságot. Legfeljebb a felszínt érintik. Nem szabad a közösségi médián látottakra alapozni a boldogságodat. „Gondolj csak bele: a fotó azt sugallja, hogy akivel az exed együtt vacsorázott az új csaja, valójában pedig lehet, hogy a kollégája. Persze ilyenkor azonnal kom­binálni kezdesz, és a legszaftosabb, ugyanak­kor legfájdalmasabb verziót tekinted ténynek. A feltételezések és az elképzelt forgatóköny­vek csak tovább nyújtják az amúgy is fáj­dal­mas szakítást” mondja Tóth-Horváth Gá­bor. Még rosszabb a helyzet, ha akkor sem tudsz leállni, amikor már van új, kialakulóban lévő kapcsolatod. Képzeld csak el a dolgot fordított esetben: ha a pasid csekkolná a volt ba­rát­nőjét a közösségi oldalakon, tuti úgy éreznéd, hogy csak „pótszer” vagy az életé­ben, nem igaz?

A folytonos profilcsekkolás könnyen átcsap­hat kontrollálhatatlan érzelmi viharokba. Elő­ször csak egy-két kattintásnak indul: mit csi­nálhat most éppen a srác, aztán azon kapod magad, hogy újra akarod kezdeni vele még akkor is, ha tudod, hogy semmi esély rá, és nem is tenne jót neked. Na, de akkor hogyan lehet leszokni a megfigyeléséről? „Jó, ha tudod, hogy az ex utáni nyomozáskor nem a volt pasidat, és nem is a közös, régi életeteket, hanem a boldog, kiegyensúlyozott énedet hiányolod. Amíg nem mondasz búcsút a nyomozósdinak, nem lesz kerek az új életed” figyelmeztet a pszichológus. „Ahogy a többi függőség elhagyásánál, legyen szó a cigarettáról, hajnali nassolásról vagy körömrágásról, ehhez sem kell semmi más, csak a felismerés, hogy önmagadnak ártasz vele. Aztán pedig egy sziklaszilárd elhatározás, hogy erősebb leszel, mint az a szokásod, ami lehúz lelkileg.” Szóval vegyél egy nagy levegőt, vess egy utolsó pillantást az oldalra, aztán csukd be gyorsan a srác profilját. Örökre. Nincs ott már semmi látnivaló.

Cosmopolitan, 2016. augusztus (66-67. oldalak)

 

Korunk emberpróbáló nehézségeinek leküzdési módja után térjünk vissza az eredeti témához. A legreménytelenebb helyzetben a fiatal, egzisztencia nélküli fiúk vannak. Keserves tapasztalataikat jól jellemzi egyikük panasza: „Egy csóró srácot, aki­nek kocsija sincs, észre sem vesznek. A diszkóban unottan válogatnak a körülöttük lihegő fiúhadból. Ha táncra kérek egy lányt, a válasz mindig egy flegma NEM. Az utcán rohanó lányok fölényes, zárkózott tekintete is azt sugallja, meg ne próbálj közeledni hozzám!” Nehogy azt higgyük, hogy ezt a viselkedést az erkölcs szigorodása motiválja. A jelenlegi állapot éppen ellenkező tendenciára vall. Ha a lány a fiú anyagi státusát kielégítőnek találja, akkor arra sincs szükség, hogy legalább a látszat kedvéért néhány napig udvaroljon neki. A helyzet kezd hasonlítani a viccbeli esethez, amikor a fiú megkérdezi: hazakísérhetlek? Erre a lány: meg, igen.

A sikeres nők a házasságban sem képesek megalkuvásra. Legyenek bármennyire emancipáltak, nem akarnak „lefele házasodni”. Egy férfinek eszébe sem jut, hogy lenézze fele­ségét azért, mert az kevesebbet keres, vagy alacsonyabb az iskolai végzettsége. A nők többsége azonban így vélekedik erről: „Nem vagyok hajlandó beérni olyan férfival, aki nem ért el legalább annyit az életben, mint én”. Ennek a következetlen viselkedésnek feltehetően az az oka, hogy a nők tudat alatt még mindig védettségre vágynak, támaszt, és nem társat keresnek a másikban. Összekuszálódott értékrendű vilá­gunkban nem csak a férfi-női szerepek, hanem a velük kap­csolatos elvárások is felcserélődtek. Magasra ívelt karrierjük és stabil egzisztenciájuk ellenére a nők továbbra is „biztosra akarnak menni”. Ezért aztán a párkapcsolatok manapság hihetetlen próbatételeknek vannak kitéve. Az egyre sikeresebb és önállóbb hölgyek szi­gorú szűrőjén csak nagyon kevés férfinak sikerül átpréselnie magát.

Ez a hely­zet azonban egy cseppet sem zavarja a nőket. Egyikőjük ezekkel a szavakkal adott nyo­matékot szilárd álláspontjának: „Ha nem találok olyan férfit, aki mellett valóban teljesebbé válik az életem, akkor inkább nem megyek férjhez. Így is remekül érzem magam a bőrömben.” Régen, ha egy nő vonzódott egy férfihoz, azzal elnézőbb volt; hitt benne, hogy az évek során átformálhatja. A mai maximalista nők azonban a környezetüktől csúcsteljesítményt várnak. Amennyiben egy férfit „kishibásnak” tartanak, azonnal lemondanak róla. A független, modern nőknek James Bond-ok kel­lenek. Már a szerelem is csak a múlt emléke. Ha manapság feltűnik egy férfi az emancipált nő életében, azonnal elkezd mérlegelni: „Mit akar ez valójában tőlem? Jó ez nekem? Én aztán nem fogok csalódni! Engem nem fognak becsapni!” Nem vállal sem­mi­lyen érzelmi kockázatot, kép­telen lebontani a maga köré emelt fa­lakat. Különösen riasz­tóan hatnak a férfiakra az értel­mi­ségi nők. Fellengzős ma­ga­tartásuk, öntelt visel­ke­dé­sük már a bemu­tat­kozás­nál megnyilvá­nul. Egy vicc is szü­letett erről a „ki­va­gyi” maga­tartásról. Két fiatal be­mutat­kozik egymás­nak:

Fiú: – Hol dolgozol?

Lány: – Az EDS Hungary EMEA North-Central HUB Köz­pontjában dolgozom. Az ABM AMRO Teamhez tartozó Work­place Servi­ces Service Desk-jén vagyok Chat Support Agent. És neked mi a foglalkozásod?

Fiú: – Ács.

 

Miután a nők azt bi­zony­gat­ták, hogy jól meg­állják a helyü­ket férfiak nél­kül is, a teremtés levi­tézlett koronái ezt ko­mo­lyan vették, és visszavo­nultak. Belefáradtak a nemek közötti harcba, egyre többen választják a magányos, agg­legény életmó­dot. Jól érzékelhető ez a helyzet az általuk írt panaszlevelek végkicsengéséből is: Romok­ban hever a fér­fiak önérzete. Vagy: A nemek között háború van, dicstelen és szomorú. Ebben a helyzetben a nő elveszti varázsát, természetességét, tudatosan tagadva eredetét, feladatát, hova­tartozását. Hasonló lényeglátásról tesz tanúbi­zonysá­got ez a vélemény is: „Az otthonhoz való kötöttségük következtében a nőkben tiszteletet parancsoló mértékben alakult ki a szeretetadás, a gondoskodás, a türelem és az önfeláldozás képessége. Az emancipáció folytán azonban fokozatosan elveszítik mindazon képességeiket, melyek­ben magasan a férfiak fölé emelkedtek. A nőmozgalmak elvették tőlük a női identitásukat. A XX. század végére a nők szeméből eltűnt az igéző fény, csak okoskodó és gondterhelt tekintetek merednek ránk.”

Egy elkeseredett férfi az aláb­bi mondattal zárta levelét: „A lo­vag­kornak vége, nincs már ránk szükség. A nőket már nem vé­delmezni kell, hanem védekezni ellenük.” Nem sok optimizmus su­gár­zik ebből a levélből sem: „Be vagyunk zárva gátlásaink, csaló­dá­saink, fásultságunk, a lét­fenn­tar­­táshoz szükséges napi ro­b­o­tunk, halálra ítélt hiú terve­ink és ábrándjaink, valamint az élet rea­litásainak sziklából épült falai közé.” Néhányan a gőz­fürdőben találtak menedéket, és ott darva­doz­va merengenek a sorsukon: „Meg vagyunk félemlítve, ki va­gyunk használva, mindenütt gara­ntált a lépéshátrá­nyunk. Itt gubbasztunk a gőzben, és nem me­rünk előjönni.”

Mindezek tetejébe a férfiaknak meg kell küzdeniük azok­kal az álombeli lovagokkal is, akik a romantikus filmekben, és a jelen­leg oly divatos folytatásos „szap­panoperákban” szédítik a nőket. A filmvásznak férfihősei kivétel nélkül mind tökéletesek, vagy ha nem, akkor hibáikat, esendő voltukat oly bájos igye­kezettel tudják kendőzni, hogy nincs az a nő, aki meg ne bocsátana nekik. Az álomlovag papírzacskókkal ügyetlenül egyensúlyozva bevásárol, majd szíve hölgyének meglepetést készít a konyhában. Ha nem sikerül, az sem baj, mert ott van mellette a szál virág, a sejtelmes fényt árasztó gyertyaszál, és a csillogó pezsgőspohár. Melyik nő ne nézné el ilyenkor az ehetetlen vacsorát, főleg, ha a főhős kisfiús, bűnbánó mosollyal hátratolja a székét, majd taxit hív, és elviszi vendégét egy elegáns étterembe. (A filmekben a taxi természetesen mindig abban az időpontban, és ott bukkan fel, ahol éppen kell, és a megfelelő helyen mindig talál parkolóhe­lyet.) Ekkor a férfi lezser mozdulattal kisegíti partnernőjét a kocsiból, finoman lehámozza róla a kabátot, és egy világfi gyakorlottságával (a mindig szabad) asztalhoz vezeti. Istenien rendel, és egész este sziporkázóan szórakoztató.

Hazafelé menet a kocsiban igézően a nő szemébe néz, és kezét finoman a combjára helyezi. Otthon gyengéden átöleli, majd néhány ügyes mozdulattal az ágy felé kormányozza a már teljesen alélt szíve hölgyét, és jöjjön, aminek ilyenkor jönnie kell. A vetkőzést is kedves humor, és néhány in­tim mozdulat kíséri, hogy ha a gyengébb nemhez tartozó nézők valamelyike még nem zárta volna a szívébe a főhőst, akkor végre megtegye. Az álomlovag utána soha nem alszik (még ke­vésbé horkol), hanem szótlanul nézi kedvesét, és ezt oly ki­fe­jezően teszi, hogy ilyenkor már a legérzéketlenebb amazo­nok is olva­dozni kezdenek. A zá­rókép során meghitten beszél­getnek. Teljesen mindegy, hogy miről, a lényeg maga a bensőséges kapcsolat. A filmbeli férfi ­legalább ennyire nagyszerűen viselkedik a gyerekekkel, és mindenkivel, aki csak az útjába kerül. Humora és mindenre kiterjedő figyelme van, így nem csoda, hogy megszeretik. Ezután a néző szerepére kárhoztatott átlagnő az „álomgyárakban” gondosan kimunkált romantikus filmek igazságában bízva elkezdi keresni a sár­mos mosolyú, mindig tettre kész álomlovagját, és sehol sem találja. Hasonlít, párhuzamot von, és lesújtó eredményre jut. A hétköznapi életben csak földönjáró, valóságos férfiak vannak, tele hibák­kal. Mi ez, ha nem átverés?

 

Nem nagy számban, de akadnak olyan férfiak is, akik nem adják fel a harcot. Hihetetlen sok munkával, hiúsággal és ambícióval versenyeznek a nőkkel. Ők korunk menedzser típusú férfiai. Bal csuklójukon mobiltelefont lóbálnak, a jobb kezükben pedig a golfütőt tartják. Rendsze­resen hordják szervizre a Mercédeszüket, és a szabadságukat a Kanári-szigeteken töltik. Eközben roppant bizony­talannak ítélik az eg­zisztenciájukat, állandóan attól rettegnek, hogy a nagy összegű hitelre épített vállal­ko­zásuk csődbe jut. Félnek a jövőtől, a lecsú­szástól, ezért nem tudják rászánni magukat a csa­ládalapításra sem. Társtalanságukat bi­li­árd­szalonokban, kártyaklubokban, vitorlá­zó egyesületekben, illetve a golf- vagy te­nisz­pályán oldják fel, de jobbára csak magá­nyo­san támasztják a bárpultot. Közben más fele­ségével kezdenek ki (mert így kisebb a koc­kázat), vagy vágyaik kielégítésére fel­keresik a legközelebbi masszázsszalont. Ki­látásaikat illetően nem túl optimisták, ezért amíg a fel­szabadult nők hosszabb távra tervezik az életüket, addig az idegességtől és sok munkától agyonhajszolt férfikollégáik a statisztikai kimutatásokat böngészik. Mind ijedtebben veszik tudomásul, hogy a szívinfarktusban elhaltak átlag élettar­tama rohamosan csökken, és egyre jobban megközelíti az ő életkorukat. Ezek után csoda-e, hogy már nekik sincs ihletük a szerelemre?

Kis számban ugyan, de léteznek igazán értékes férfiak is. Őket azon­ban annyira lefoglalja a munkájuk, alkotó tevékenységük, hogy elfo­gadják a társtalanságot, beletörőd­nek a magányba. Miután a nőkkel ellen­tét­ben a férfiak számára nem lételem a család, a gyerek, ezért élet­filozófiájukat leginkább az a Kip­lingtől származó aforizma fejezi ki, mely szerint: „A házasság gátolja a férfit a munkájában, meg­köti a ke­zét, és szétszórja a gondolatait.” A kapcsolatteremtés szándéka tehát egyre jobban beszűkül, a kultúrája fokozatosan elsorvad. Legnagyobb mérték­ben a nők szenvedik meg ezt a helyzetet, mert a bennük működő ösztönök elemi erő­vel kényszerítik ki belőlük a pár­vá­lasztást, az utódok létrehozását szolgáló „fészek­ra­kást”.

A hozzászólók egyike ekképpen vélekedik erről: „A nők lelkiznek, hogy nem szeretik őket eléggé, közben eszükbe sem jut, hogy ők rúg­ták fel a játék­szabályokat, és hagyták el a családi fészket. Többé nem akar­ják a simulékony, doromboló kiscica szerepét játszani, és a férfiaknak sincs már kedvük a napi munka, valamint a másod­állásból eredő túlórák után a roma­ntikus esti sétákhoz, a holdfényes éjsza­ká­ban folytatott enyelgésekhez. Az élet más­fajta magatartást kény­szerített ránk, ezért a XX. század vége felé már egyszerűen nincs energiánk egymásra.” Ennek egyik követ­kez­mé­nye a jelenlegi magány­dömping, az egyedüllét. Az ember azonban tár­sas lény, így nagyon so­kan pánikba esnek a magány­tól. Egy bizonyos kor után az egyedülléttől va­ló félel­mük­ben be­lemennek bi­zonytalan kapcso­latokba, melyekből csak maradandó lelki sérü­lések, és nemegyszer ko­moly anyagi veszte­ségek árán kerülnek ki.

Az egyedül maradás másik oka a túlzott elvárás. Korunk lányai olyan magasra he­lyez­ték a „lécet”, amelyet egy férfi sem tud átugrani. Igényeik a csillagokat ostromolják, amit képtelenség teljesíteni. Arra sem hajlandóak, hogy magukhoz emeljenek valakit. Így ír erről egy önkritikus nő: A legnemesebb női tulajdonságok közé tartozik a megértés, elfo­gadás, odaadás, aminek a fényétől, melegétől elindul a másikban a változás. Rengeteg nő panaszolja, hogy „nincsenek férfiak”. Én pedig azt látom, hogy éppígy „nincsenek nők” sem, akik a nőisé­gük megélésével tudnának férfit teremteni maguknak. Ugyanis az, hogy egy „férfilehetőségből” férfi lesz-e, rajtunk is múlik. Állandó elvárásokkal és elégedetlenséggel senkit nem lehet felemelni...

 

Nem kis gondot okoz a biológiai óra, amely a harmadik „X” elérésekor minden nőben elkezd ketyegni. Az anyaság vágyától hajtva ilyenkor attól sem riadnak vissza, hogy maguk tegyék meg az első lépést. Az egyenjogúság elvileg lehetőséget ad a nők kezdeményezésére; a baj csak az, hogy az öröklött szerepminták lassabban vál­toznak a gondolkodásmódunknál. A szerepcsere a legtöbb férfit zavarba hozza, amiből igen kínos jelenetek adódhatnak. Mivel az élet minden területére kihat, hogy milyen a ma­gánéletünk, ez a helyzet már nép­gazdasági szinten is komoly káro­kat okoz. Sokak szerint vissza kel­lene állítani az eredeti család­mo­dellt, a hagyományos értékrendet, ettől talán rendbe jönnének a dol­gok, és előke­rülnének a férfiak. A baj csak az, hogy a társadalom je­lenleg nem tudja elviselni azt a terhet, amit az egykeresős család­modellel járó jövedelemnövelés, és a jelentős munkaerő-kiesés okozna.

A régi helyzet visszaállítása egyébként is lehetetlen. Ha egy mesebeli tündér duplájára növelné az egyes országok nem­zeti jövedelmét, a nőket már akkor sem lehetne visszakényszeríteni a „fakanál” mellé. Az önmegvalósítás joga ugyanis nemektől függetlenül minden embert megillet, emiatt a nőknek csak egy része térne vissza a családi védőernyő alá. Mellesleg magánjellegű próbálkozások már folynak ezen a téren. Azok a nyugat-európai férfiak, akik­nek elegük lett az önmegvalósító nőkből, évek óta előszeretettel utaznak a Távol-Keletre, házias feleséget szerezni. Azonban nem mennek velük sokra, mert az új kör­nyezetben az ázsiai feleség is ha­ma­rosan elkezd emancipálódni, látván, hogy erre mód van.

[

Sajnos a jelenlegi helyzetnek van még egy minden eddi­ginél károsabb, a civilizációnk, kultúránk fenn­mara­dását veszélyeztető követ­kez­ménye is. A családok felbom­lá­sával, a csa­ládon belüli szerepkörök össze­mo­sódásával egyre több az elzüllött gye­rek. Nincs aki ne­velje őket, mivel a szülők nem érnek rá. Para­dox mó­don a legtöbbször azért haj­tanak, hogy a gyermekük­nek min­de­ne meg­legyen. Eközben nem marad idejük a legfontosabbra, a nevelé­sé­re. Az anyát, akire ko­ráb­ban ez a sze­rep hárult, lefoglalja a karrierje, az apa pe­dig a túlórák után csak késő es­te kerül haza, amikor a gyerekek már alszanak, ezért rábíz­zák cseme­téiket az iskolára. Ma már azonban az iskola sem áll a helyzet magas­la­tán, a nagy tudással, külde­tés­szerű hiva­tás­tudattal rendelkező lelkiismeretes tanárok kihaltak, és a modern kor ál­tal kitermelt álszent törvények sem teszik lehetővé a korábban jól bevált szigorú nevelési elvek alkalmazását. Így jobb híján az utca neveli a jövő nemzedékét. Hogy milyen ered­ménnyel, azt nap mint nap tapasz­tal­hatjuk.

Így beszél erről egy korábbi inter­jú­alany: „A tömegköz­lekedési eszközökön is kedvetlenül utazom. A nagy lakli kamaszoknak eszükbe sem jut, hogy átadják helyüket a villamoson, lelkiismeret-furda­lás nélkül, nyugodtan ücsörögnek a széken. A legszörnyűbb az, hogy ez a mi hibánk, mi neveltük őket ilyenné, pontosabban azért lettek ilyenek, mert nem neveltük őket.” Az egész világon ez a kedvezőtlen jelenség tapasztalható, Amerikától Japánig. A jelenlegi „apátlan-anyátlan” korcs szituációkban, és a gyermeket egyedül vállaló nők által kitermelt eleve csonka családokban nem is lehet másképp. Az előbbi példára visszatérve, honnan kellene tudniuk a villamoson gyanútlanul ücsörgő kama­szoknak, hogy mi illik, és mi nem, ha senki nem veszi a fáradságot, hogy elma­gyarázza nekik. A kulturált magatartás hosszan tartó, gondos, türelmes nevelés hatására alakul ki, ami a jelenlegi feje tetejére állított viszonyok között megvalósíthatatlan. Tovább rontja a helyzetet a tekintélyhiány is. Az apák már elveszítették korábbi tekintélyüket, az anyák pedig még nem tudtak rá szert tenni. A vezetés, az erős kéz hiánya pedig nem csak a társadalomban okoz zűrzavart és szétesést, hanem annak legkisebb sejtjében, a családban is.

Rohanó világunkban egyik szülőnek sincs ideje arra, hogy a gyermekét nevelje. Helyette egy igen kényelmes megol­dást választanak, leültetik őket a televízió elé, mondván, hogy amíg a műsort nézik, nincs velük gond. A szabad­idő lekötésének ez a sajátos módja azonban igen súlyos prob­lémákhoz vezet. A fejlődő lélek ugyanis nem tud különbséget tenni a látottak és a valóság között. A hosszúra nyúló tévézés, a műsorok válogatás nélküli megtekintése során elkerülhe­tetlen, hogy a gyerek szembekerüljön hétköznapjaink brutális megnyilvánulásaival. Ezek a negatív élmények, az ismét­lődő impulzussorozatok révén előbb-utóbb törvényszerűen átmennek a valóságba, és cselekvéssé válnak. A gyerek amúgyis hajlamos a kegyetlenkedésre. Először csak a babáját csonkítja meg, de később ráront a pajtásaira is.

Sajnos a tévé egy olyan tömegkommunikációs eszköz, amely teljesen le tudja kötni a gyereket. Valósággal megbabonázza őt, működése folytonos szuggesztióval jár. Ezáltal emocionális fertőzést hoz létre, ami utánzási reakciót vált ki. A kiforratlan ember ugyanis alapvetően mintakövető. Lemásolja azt, amit lát. Ennek következtében rohamosan nő a fiatalkorúak által elkövetett agresszív cselekedetek száma. Az esetek többségében a gyerekek felnőtt bűnöket követnek el, olyanokat, amilyeneket a képernyőn látnak. Az elkövetés ­módja egyértelműen arra utal, hogy ezek a megnyilvánulások a legtöbbször utánzott bűncselekmények. A begőzölt fejű tinédzserek az iskolaudvarokon, az utcán, sőt otthon is az akcióhősöket utánozzák. A statisztikai kimutatások szerint egy-egy akciófilm levetítése, vagy egy új horrorkazetta forgalomba hozása után ugrásszerűen megnő az utánzott öngyilkosságok, vagy a különféle szadista megnyilvánulások száma az ifjúság körében. A hormontermelődés fokozódása is növeli az agressziót. A mérések szerint egy kemény akciófilm megtekintése után jelentősen nő a fiatal férfiak tesztoszteronszintje. Ez a helyzet termelte ki az új gyerektípust, amelyik gyilkol.

A villanypásztor elé lökött gyerekek közös jellemzője, hogy olyan érzelmi vákuumban élnek, ami lehetővé teszi, hogy elké­pesztő bűnöket hajtsanak végre a bűntudat és a lelkiismeret-furda­lás legcsekélyebb érzése nélkül. Az elkövetett bűnökért azonban nem ők a felelősek, hanem a szü­lők, akik ahelyett, hogy egy hatá­rozott mozdulattal elzárnák a te­levíziót, és kezükbe vennék gyer­mekük nevelését, önzésből, ké­nyelemszeretetből magukra hagy­ják őket. Amerikai szocioló­gu­sok tanulmányából vett idézet szerint: „A gyerek háromféle­kép­pen tanul: saját tevékeny­sége, az oktatás révén, és úgy, hogy a kör­nyezetét szem­­lélve öntudat­la­nul magába szív bizonyos isme­rete­ket. Ez utóbbi a leghatáso­sabb, és születésétől fogva tudat­talanul is működik.” A televízió éppen ezen a módon hat, szisztematikusan fertőzi gyer­­­me­keinket, szinte hipnotikus erő­vel a bűn útjára sodorja őket. Hasonló a helyzet az agressziót gerjesztő számítógépes játékok­kal.

Társadalmunk fennmaradása érdekében sürgősen el kellene kezdenünk gyermekeink neve­lé­­sét, mert ami most folyik az min­den, csak nem gyermekne­ve­lés. Első lépésként meg kell törnünk a kép­ernyőfüggőségü­ket. Ne hasz­náljuk villanypász­tor­ként a tele­víziót. Aki nem tudja miként tölt­­hetné el a tévé illetve a szá­­mítógép elzárása kö­vetkez­tében felszabaduló időt tartal­masan a gyermekével, praktikus ­taná­cso­kat kaphat a szak­iro­dalomból. Az ötletadó könyvek közül igen sikeresnek bizonyult az ameri­kai Steve és Ruth Ben­nett szer­ző­páros: „Kap­­csold ki a tévét” és „Gyerünk a szabadba – 365 szabadtéri já­ték” című mű­vei. Ezekkel a ta­nácsokkal azon­ban csak azok tudnak kez­deni vala­mit, akik hajlandóak időt sza­kí­ta­ni szülői kötelezettségük ellá­­tására. Nem tűr halasztást a plá­zagye­rekek, a lődörgő hely­ke­re­sők nevelé­sé­n­ek kézbevétele sem. Ezek a gye­rekek érzelem­sze­gény csa­lá­di közegből a plázák álsá­gos, felszínes világába menekül­nek. A „csodák palotáiban ” pró­bál­ják megtalálni a boldogságot. Kivonulnak a világból. Soku­kat betel­jesületlen vágyaik hajt­ják a plázákba. Ez a világ leg­alább külsőségekben kielégíti az in­ger­éh­sé­güket. Abban az illúzió­ban ringatják magukat, hogy itt annyi minden történik, holott velük valójában semmi sem tör­ténik. Ezt az újkori je­lenséget sem könnyű felszá­mol­ni, a plá­zákban csavargást csak értel­mes programokkal lehet felváltani.

A statisztikai felmérések sze­­rint egy amerikai apa na­ponta átlagosan 37 másodpercet foglalkozik a gyermekével. Nagy­jából ennyiből áll a ne­velés: „Mi van, haver? Voltál isko­lában? Nehogy mellé járj, mert levágom a füledet! Nem kell pénz? Ja kell, menj anyádhoz, majd ő ad.” Ezután kinyit két sörös dobozt, és leül a tévé elé. Nemsokára elbó­bis­kol, és mire felébred, a gyerek már ágy­ban van. Elzárja a ké­szüléket és ő is lefekszik. Más­nap korán reggel mun­kába in­dul, de ekkor még az egész csa­­lád alszik. Este kez­dődik az egész elölről. A hét­végén te­kéz­ni vagy pecázni megy a ha­ver­jaival, mivel neki is jár egy kis ki­kap­csolódás „az egész he­ti robot után”. Az ilyen gyerek sohasem nő fel, csak meg­nő. Nincs, aki felnevel­je. Az ily mó­don felnőtt nemze­dékre mond­ják a szocio­ló­gu­sok, hogy de­ficites szemé­lyi­sé­gek. Képte­le­nek meghitt érzel­mek átélésé­re, és normális társ­kap­csolatok ki­alakítására. Emi­att pótcselek­vé­sekhez folya­modnak (alkohol, drog, szeren­csejátékok, kény­szerevés stb.). Közéjük tar­toz­­nak a mun­kamá­niások is, mert képtelenek a szabadidejüket ér­telmesen el­töl­­teni, nem tudnak tartalmasan élni.

A legtragikusabb állapotok azonban a társadalom pere­mén tengődő családokban ural­kod­nak. Ezekben a létminimum alatt élő, illetve bűnöző életmó­dot folytató közösségekben meg sem kísérelik a gyerekek neve­lését, így több­ségük már 10-12 éves korban ko­moly bűncselek­ményeket követ el. Ezeknek a gye­rekeknek a jogi és er­kölcsi tudatuk olyan alacsony szin­ten áll, hogy a másik ember tulaj­dona, élete semmit sem számít ne­kik. Mivel a felnőttek cserben­hagy­ták őket, nem rendelkeznek olyan erkölcsi nor­mákkal, amelyek meg­akadályoznák bűnözővé válásukat. Egyéni sérelmeiket már kamasz­kor­ban filo­zófiává duzzaszt­ják, és erőszakos cselekedeteiket ez a be­szűkült tudati szin­ten összetákolt tév­eszme motiválja. A nevelés hi­ánya, az élet valódi érté­keinek a meg nem ismerése örvényszerűen egyre lejjebb húzza őket a bűn mo­csarába, felmérhetetl­en károkat okoz­va ezzel a társada­lom­nak. Ezt elkerülendő, komo­lyan kézbe kellene venni a kallódó gyerekek nevelését. A bűnt ugyan­­is egy­szerűbb és olcsóbb megelőzni, mint üldözni. Platon szerint: „Pásztor nélkül nem lehet meg a nyáj, tehát a gyerekeknek is szükségük van felügyeletre.”

Hogy mennyire fontos a közeg, a kultúra, amelybe beleszületik az ember mi sem bizonyítja jobban, mint annak az indiai kisfiúnak az esete, akit egy párduc még csecse­mő korában elrabolt, és ötéves ko­ráig nevelte. Amikor megtalálták a gyermek fogával tépte szét az élő csirkét, úgy viselkedett, mint egy ragadozó. Utána három évbe telt, amíg megtanult két lábon járni. Civilizált ember azonban sohasem lett belőle. Ugyancsak Indiában két kislányt egy farkas nevelt fel. Éjszaka voltak aktívak, farkashangon üvöltöttek, nem használták a kezüket, lefetyelve ittak, és négykézláb, kérges könyökükön s térdükön jártak. 6 évbe telt, míg egyikük megtanult normálisan járni, de az új környe­zetben csak 8 évig élt. Ezalatt csupán 30 szót volt képes elsajátítani. Valójában ezek a gye­rekek éle­tük végéig állatok maradtak, a leggondosabb oktatás sem volt képes már embert nevelni belőlük.

Ez a jelenség fordított esetben is megmutatkozik. Ha elvinnének tőlünk néhány átlagos képességű gyereket egy olyan bolygóra, ahol a miénket nagyságrendekkel meghaladó színvonalú civilizáció él, akkor a lelki fej­lettségük viszonylag alacsony szintje ellenére képesek lennének beilleszkedni az ottani társadalomba. Valószínűleg a társadalom legalján foglalnának helyet, de ha az ott kapott neveltetéssel és ismeretekkel visszatérnének, hozzánk képest földre szállt angyalnak számítanának. Ebből is látszik, hogy mennyire döntő szerepe van annak, hogy milyen közegbe születünk bele, vagy milyen oktatásban részesülünk. Ezért annyira fontos az alsóbb társadalmi osztályok, a társadalom peremén tengődők segítése, felemelése. Ha ezt nem tesszük meg, akkor sohasem szabadul meg a világ attól a primitív emberhadtól, amely a bűnözés legfőbb forrása, és akiknek az eltartása világszerte dollár­milli­árdokat emészt fel anélkül, hogy ebből akár a segélyezetteknek, akár a társada­lomnak haszna származna. A támogatottak ugyanis a kapott segélyeket elverik, szigorú nevelési elvek, megfelelő kulturális háttér hiányában nem képesek hasznosan elkölteni. Sorsuk ugyanaz marad, mint ami volt; gyermekkori viselkedési minta, példakép hiányában sohasem válik civilizált, önmagáért felelősséget vállaló ember belőlük. Ezeknek az embereknek az életmódját, gondolkodásmódját kellene megváltoztatni, méghozzá gyermekkorban, amikor erre a legfogékonyabbak.

Ennek leghatásosabb módja az erkölcs oktatása lenne. Ha nem tanul a gye­rek otthon vagy az iskolában alapvető viselkedési normákat, értékrendet, akkor számára nem léte­zik bűn. Az ilyen gyereknek a bűn csak egy büntetőjogi fogalom: „Igyekezni kell, hogy ne kapjanak rajta!” Ez az életfelfogás azonban előbb-utóbb nem csak az egyént, hanem a társadalmat is végveszélybe sodorja. Minden embernek szüksége van egy erkölcsi fékrendszerre, ami az életét igaz­gatja. Miután ezzel ma már egyre kevesebben rendelkezünk, így nem csoda, hogy oda jutottunk, ahol most vagyunk, és ez csak a kezdete a ránk váró romlás­nak. Régen a keresztény eszmerendszer, a vallásos neve­lés istenfélővé tette az embe­reket. Ez igen erős erkölcsi tartást adott mindenkinek, mert a hívő ember neveltetésénél fogva elfogadott egy tőle független erőt, hatalmat, és minden­napi tevékenységét ez szabta meg. A vallási alapon erkölcsössé nevelt ember nem azt nézte, hogy életének egy-egy cselekedete a törvény mely paragrafu­sába ütközik, hanem azt, hogy amit tesz, Istennek tetsző-e? Az ateizmus előretörésével azonban a hit szinte az egész világon háttérbe szorult, és ezáltal megszűnt a bűnözéstől visszatartó legfőbb erő is.

Ezt a hibás fejlődési irányt csak úgy tudjuk visszafordítani, ha visszaállítjuk a korábbi keresztény eszmerendszert, vagy teret engedünk egy új hitnek, amelyben szintén központi helyet foglal el a teremtő és mindent felügyelő Isten. Ez utóbbi születését a keleti vallások több évezredes tanain kívül azok a legújabb tudományos felfedezések is elősegítik, amelyek a hitetlenek számára is egyre meggyőzőbbé teszik, hogy életük minden egyes mozzanatát átszövi egy Földön túli hatalom léte. Ez a mindenható hatalom fizikai világunk legapróbb megnyilvánulását is állandóan szemmel tartja, sőt rögzíti, és sajátos törvényei által állandóan gondoskodik róla, hogy minden cselekedetünk következménye előbb-utóbb visszahasson ránk. Az ok-okozati törvény, valamint a kozmikus embertípusra jellemző magasrendű erkölcsi normák megismerését jelentős mértékben elősegíthetik a régi írások, pl. a Gilgames-eposz, a Dzyan-könyve és a Védák könyvének alapos tanulmányozása is. Ez a három mű nem puszta mitológia, hanem mély titkokat, és elmúlhatatlan igazságokat feltáró hatalmas misztérium.

[

Korunk felfokozott élettempója nem használ a családi életnek. Mint láttuk, az emancipáció tovább rontotta a hely­zetet, ma már szinte háborús viszonyok uralkodnak a nemek között. Nem csoda, hogy világszerte csökken a házasság­kö­tések száma. Modern világunk nem az elköteleződések kora. Telítve vagyunk hamis illúziókkal, az önmegvalósítás kímé­letlen önérvényesítésre törekvő példáival, még a levegőben is van valami „egy életed van, használd ki” hangulat. Mind többen vannak, akik ki is használják, legfőképpen a másikat. Ezért aztán fájó sebeiket „nyalogató”, rejtegető nők és férfiak méregetik egymást bizalmatlanul, és egyre kevésbé tudják, mit akarnak adni s kapni. Ma már csak szólam, hogy „a házas­ságok az égben köttetnek”. Sokan az eskü szövegét, az „egy­más mellett jóban, rosszban való kitartást” sem veszik komo­lyan. A legtöbb házasság azoknak a technikáknak a gyakorlása, hogy miként lehet a másikból, az élettől a legtöbb előnyt kicsikarni. Alázatról, türelemről, áldozatokról, a rossz elviseléséről mind kevesebben akarnak hallani. Ilyen körülmények között az ember százszor is meggondolja, hogy mit és mikor lépjen, hiszen senki sem szereti kiszolgáltatni magát. Emiatt egyre kevesebben és egyre kisebb meggyőződéssel állnak az anyakönyvvezető elé, hogy kimondják a „bol­dogító” igent.

Mivel az állam nem tud, és nem is nagyon akar ezen az áldatlan állapoton változtatni, az egyén öntevékeny módon próbál kiutat találni a nehézségekből. A problémák áthida­lására több módszert is kipróbáltak már, pl. a házasság előtti vagyonmegosztás, külön háztartás fenntartása. Sokan vannak, akik az együtt­éléssel járó bajok tompítására, illetve kiküszöbölésére az élettársi kapcsolatot választották. Ennek a modern életvitelnek a hívei azt vallják, hogy a házasság­levéllel megpecsételt együtt­élés nem használ a kapcsolatnak, mert mindkét felet elbizakodottá teszi. A férj azt hiszi, hogy a felesége most már élete végéig rabszolgaként fogja őt szolgálni, a feleség pedig azért érzi nyeregben magát, mivel tudatában van annak, hogy a törvény az ő oldalán áll, így válás esetén a férje mindenét elveszti, földönfutóvá válik.

Az élettársi kapcsolatban azonban nyitott az ajtó, bármelyik fél bármikor kisétálhat rajta, törvényes következmények nélkül. Ezért a partnerek sokkal többet megtesznek az együtt maradásukért. Szinte naponta meghódítják egymást, mert tisztában vannak vele, hogy csak a másik megbecsülése, tiszte­letben tartása esetén marad tartós a kapcsolatuk. Ebben a szituációban nincs kényszer vagy függőség, amely valamelyik felet megalkuvásra késztetné, így a despotikus mód­szerek alkalmazásának lehetősége kizárt. Egy szabad ember megtartása csak demokratikus eszközökkel lehetséges, ezért nem csoda, hogy mindkettőjük sokat tesz azért, hogy kivívja társa elismerését. Ők nem a házasságukra ügyelnek görcsösen, hanem saját magukra. Arra, hogy ugyanolyan érdekesek, rokonszenvesek, izgalmasak és kissé elérhetetlenek legyenek egymás számára, mint a kapcsolatuk kezdetén. Nagy előnye még az élettársi viszonynak, hogy nem alakul ki bezártsági kényszer, egyik fél sem érzi börtönben magát, ezért nem törekednek arra sem, hogy megcsalják egymást. Ahol a partnerek megőrizték a szabadságukat, ott másképpen ítélik meg ezeket a dolgokat. Fel sem merül bennük a megcsalás lehe­tősége, hiszen ha valamelyik félnek már nem felel meg a régi partner, akkor egyszerűen otthagyja, ha meg kielégíti az igé­nyeit, akkor miért csalja meg.

Más a helyzet akkor, ha a partnerek gyereket is akarnak. A gyereknevelés ugyanis nagy felelősséggel jár, a család biztos alapokon kell, hogy nyugodjon, és a szilárd kötelék csak törvényes kereteken belül teremthető meg. Azért sincs értelme ebben a rendezetlen helyzetben utódok létrehozására vállal­kozni, mivel ma már a legtöbb országban a jog nem tesz különb­séget a törvényes és a „törvénytelen” együttélés között, ha gyermek is származik belőle. Ez esetben elég a közös háztartás bizonyítása, és a vagyonmegosztás ugyanúgy zajlik, mint a házasság felbontásakor. A családalapításra törekvők jól teszik, ha ebben a szituációban nem halogatják túl sokáig a házasságkötést, mert az élettársi kapcsolatnak is vannak hátrányai. A folytonos egymásra figyelés, az indulatok visszatartása, a veszekedések kerülése egy idő után jelen­tős belső feszültséget okoz. Ezért a házassági terapeuták óva intenek attól, hogy egy hosszan tartó élettársi kapcsolatot később házassággá alakítsunk. Ebben a viszonylagos biztonságban ugyanis mindkét fél szabadjára engedi az indulatait, kiadják magukból a korábban felgyülemlett mérget, ami teljesen tönkreteszi a kapcsolatot.

Az életet keresztül-kasul átszövik a különböző nehézségek, melyekből ­nagyon nehéz kilábalni. A megoldást nehezíti, hogy a problémák gyökere sokszor az életnek nem is abban a szférájában van, ahol a bajok mutatkoznak. A nemek közötti vi­szony rendezetlensége olyan széles körű romboló hatást gya­korol ránk, amelynek nyomon követése szinte lehetetlen. Jellemző az áttételek kuszasá­gára, hogy gyakran a táplálkozási zavarok mögött is ösztönvilágunk rendezetlensége és érzelmi prob­lémák húzódnak meg. Az ösztönrend­szer legerő­sebb eleme a nemi ösztön, amely a legtöbb gond okozója. A nemi ösztönében sérült ember ugyanis sokszor az önfenntartási ösztön elfojtásával reagál az élet kihívásaira. Ha pl. egy nő házas­sága bol­dogtalan, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy előbb-utóbb primitív, ösztönszerű öröm­szer­zésre rendezkedik be. Ez a pótlólagos örömforrás több­nyire az evés, ilyenkor buli­miás rohamai lesz­nek, vagyis betegre eszi magát, majd bűntudata támad, és kihányja. Gyakran előfordul azonban, hogy a nemileg kiegyensúlyozatlan ember az alkoholban talál vigasztalást, vagy elkezd dohányozni, súlyo­sabb esetekben pedig rászokik a drogokra. A káros szenvedé­lyek tehát legtöbbször pótcselekvésként alakulnak ki „valami öröm nekem is kijár az életben” alapon. Az egészségtelen életmód kiváltó oka lehet még a kusza, örömtelen, szegényes, céltalan vagy léleknyomorító élményekkel teli élet is. A pótcselek­vések azonban nem oldják meg az eredeti gondokat, sőt pozitív visszacsatolás formájában sú­lyosbítják azokat. Az alapprob­léma idővel egyre kellemetlenebbé válik, és az ebből fakadó fruszt­ráció, zavarodottság újabb nehézségek láncolatát indítja el. Ez a folyamat önszervező, ezért csak nagyfokú tudatossággal, elszántsággal és akaraterővel lehet belőle kilábalni.

A kiutak egyike: más, több sikerrel kecsegtető ösztönök irányába terelni az energiákat. Ilyen meg­oldás lehet pl. a sport, az intenzív munka, a ta­­nu­lás, egy hobbi vagy valamilyen társadalmi tevé­keny­­ség. Sokan vannak, akik eljutnak erre a fel­ismerésre, és sikeresen alkalmazzák ösztöneik fontossági sorrendjének átértékelésében, de olya­nok is akadnak, akik túlkompenzálják az alap­ösztön sé­rüléseit. Ilyenkor erőszakos cselek­mé­nyekbe kez­denek, össze­vissza tör­nek-zúznak min­dent, ártatlan em­bereket bántalmaznak. A vanda­liz­mus sú­lyo­sabb formája, amikor valaki elvi ala­pon, mód­szeres túl­kom­penzálásba kezd. Ezekből lesz­nek a hatalom megszállottai, geng­szte­rek, ter­roristák, diktátorok. Az ösz­tönzavarok kátyújából való mene­kü­lésnek sajnos van egy önag­ressziós válfaja is. Ennek legsúlyosabb meg­nyilvánulási formája az öngyil­kos­ság, de ide tartozik az ano­rexia, amely­nek szintén az önfenntartási ösztön a kárval­lottja. Az anorexia nem más, mint a túlevés ellentéte. Aki ebben a pszichés zavarban szenved, az úgy próbálja a problémáit lereagálni, hogy szin­te a sírba koplalja magát. A nemi ösztön sérüléseit nem a külvilág felé irányuló cselekedetekkel vezeti le, hanem önmaga ellen fordul. Döntésképtelensé­ge miatt azzal bünteti magát, hogy nem eszik. Ha ez a probléma a kamaszkorban jelentkezik, akkor az illető többnyire kinövi, családi vagy pszichiátriai segítséggel rendeződnek a dolgok. A környezet részvétlensége, nemtörődömsége esetén azonban az ilyen helyzetek gyakran tragédiába torkollnak, vagy a káros szenvedélyek irányába sodorják az egyént, és az eredeti baj függőségi betegséggé transzformálódik.

 

Az eddig elmondottak alapján megállapítható, hogy rengeteg aka­dálya lehet a boldogságnak. A raj­tunk kívül álló okok ellen nem so­kat tehetünk, de szám­talan eset­ben a bajok előidézői mi ma­gunk va­gyunk. Gyakran előfordul, hogy egy ostoba megjegyzéssel, egy fe­le­lőt­len ki­jelentéssel, vagy más ap­ró meg­nyilvánulással egyik percről a má­sikra tönkretesszük bimbózó kap­cso­latunkat, és ezzel a boldog­sá­gun­kat. Ez azonban könnyen ki­kü­szö­bölhető lenne, ha jobban meg­­is­mer­nénk egymás lelkivilágát. Ez­ál­tal tudatosan elkerü­lhet­nénk azo­kat a buktatókat, ame­lyek pilla­na­tok alatt képesek meg­mérgezni a leg­ide­álisabbnak tartott kapcsolatot is.

A férfiak számára szolgáló in­telmek közül talán a legfontosabb, hogy a nők semmitől sem irtóznak jobban, mint az erőszaktól. Nem vé­letlen tehát, hogy sok országban már a jog eszközeivel is szank­cio­nálják a szexuális molesztálást. A férfiak gyengébb nemmel szemben tanúsított tolakodó, sőt sok esetben agresszív viselkedése poligám alap­mentalitásukra vezethető vissza. A legtöbb férfi ugyanis azt képzeli magáról, hogy ő egy kakas a baromfiudvarban, és az a dolga, hogy előbb-utóbb minden tyúkot magáévá tegyen. Sokan közülük csupán tárgyként kezelik a nőket, akik arra szolgálnak, hogy az éppen rájuk tapadó hím szexuális étvágyát kielégítsék. El sem tudják képzelni, hogy adott esetben olyan bensőséges kapcsolatot is ki lehet alakítani egy nővel, amelyben fel sem merül a szexuális viszony létesítése, csupán barátai lesznek egymásnak. Ma még a férfiak zöme a nőstényt, és nem az embert látja a nőben. A XXI. század küszöbén azonban ideje lenne már felülemelkedni az állati ösztöneinken. Nem kell minden nőt megszerezni, aki szembe jön velünk az utcán vagy a hivatalokban. Nem esik csorba férfiúi önérzetünkön, ha kulturált módon kezeljük őket, és végre abbahagyjuk a molesztálásukat.

Szexuális érdeklődésünk eddigi primitív, harsány kinyilvánításának vannak finomabb formái is. A new age korában nekünk is át kell térnünk a metakom­munikációs csatornákon történő kapcsolatteremtésre. Ennek lényege, hogy a kezde­ményezés nem szavakban, tudati szinten zajlik, hanem az illető tudat­alatti visszajelzései alapján. Csak akkor van ­jogunk közeledni valakihez, ha visszajelzé­sei erre felbátorítanak bennünket. Ennek módja többféle is lehet, a szemen át történő üzenetváltástól kezdve, a mimikai jelzéseken keresztül, a testbeszédig. Meg kell tanulnunk értékelni az empatikus jelzéseket, mivel ezek egyértelműen mutatják, hogy érdeklődésünk pozitív visszhangra, vagy kategorikus elutasításra talált. A kozmikus embertípus ugyanis messzemenően tartózkodik az erőszak minden megnyilvánulásától, nem ront rá a másikra, még akkor sem, ha az egy neki tetsző nő.

Amiatt ne aggódjunk, hogy ez a fajta kommunikáció nem fog működni, a nők ugyanis ősidők óta mesterien alkalmazzák a kapcsolatteremtésnek ezt a módját, így már kellő gyakorlatra tettek szert. (A tudattól független kommunikáció alapos isme­rete nem csupán a szexu­ális kezdeményezést könnyíti meg, hanem a társadalmi érintkezést is jelentős mértékben előse­gíti. Érdemes tehát a gesz­tu­sokkal kapcsolatos szakirodalmat tanulmányozni, mert ezek ismerete ma már minden kultúrember számára elengedhetetlen. A számtalan könyv közül talán Allan Pease: Testbeszéd című műve a legsikeresebb, amely nálunk már több mint egy tucat kiadást ért meg.)

A testbeszéd megismerése azonban csak az alap, mivel a gesztusokon és a hanghordozáson kívül a tudatalattinak is fontos szerepe van az emberi kapcsolatokban. A tudatalatti túlnyomórészt a szemen keresztül nyilvánul meg, de a mimi­kát és a testtartást is felhasználja információátadásra. A verbális közlés csupán 7%-át teszi ki a kommunikációnknak, mondandónk 93%-át a testünk és a lelkünk közvetíti. Két ember közötti kommunikációban az üzenet 55%-át hordozza a testbeszéd, 38%-át a hanglejtés, és mindössze 7%-át a szavak, vagyis amit valójában közölni akarunk. A testbeszéd lelkünk fejlettségi szintjéről árulkodik, a hanglejtés pedig pillanatnyi lelki állapotunkat tükrözi. Ezért az utóbbi mímelhető, amennyiben érdekünkben áll, pillanatok alatt átválthatunk mézesmázos stílusra. A testbeszéden azonban tartósan nem tudunk uralkodni. Elég egy váratlan fordulat, egy meghökkentő közlés, felismerés, és máris kiesünk a szerepünkből A magunkra erőltetett álarc alól elővillan valódi énünk. Ezért nem sok értelme van a színészkedésnek, tartós sikert nem érhetünk el vele, hosszú távon senkit sem tudunk félrevezetni. Azért sem, mert a megjátszás óriási figyelmet, nagyfokú összpontosítást, állandó készenlétet igényel, ami nagyon fárasztó és idegesítő.

Tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberi érintkezésben sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogyan beszélünk, mint ­annak, hogy mit mondunk. Nem véletlenül született az a mondás, hogy: „Mindegy mit mondasz, az a fontos, hogy jól hangozzék.” A szavainkat ugyan kontroll alatt tudjuk tartani, de a tudatalatti megnyilvánulását nem lehet elfojtani. A legkörmönfontabb hazugságba is belesülünk, ha gesztusaink ellentmondanak szavainknak. Mozdulataink pontosan kifejezik lelkiállapotunkat és jellemünket. A fenti témakörnél maradva pl. hiába vallunk szerelmet, ha a sze­münkből üresség, szenvtelenség árad. Partnerünk akkor sem hisz nekünk, ha égre-földre esküdözünk, mert szavaink 7%-nyi súlya nem képes elkendőzni az igazságot. A lélek nem hazudik, és sokszor már a kérdés feltevése előtt jelzi, hogy milyen válaszra számíthatunk.

 Az arcunkon azonban nem csak a lelkünk minősége tükröződik vissza, hanem az előéletünk is. Aki fiatal korában kicsapongó életet élt, aki a testi gyönyörszerzést tekintette élete céljának, és nem szalasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy határtalan kéjvágyát kiélje, annak élveteg természete mind inkább kiül az arcára. Nem véletlenül éri a züllött életű embereket gyakran az a szemrehányás, hogy olyan „kiélt” az ábrázatuk, míg ez a nem éppen esztétikus jelenség egyetlen szűzies életet élő embernél sem fordul elő. Hasonló, sőt pusztítóbb nyomokat hagy az arcon az alkoholizmus, és a kábító-szerélvezet. Ugyanúgy meglátszik az is, ha valaki sok szenvedésen ment át az élete során. Ez esetben a fáradtságról, a kimerültségről, a meggyötörtségről az arcon kívül a rohamosan őszülő haj, és a súlyos teher alatt összeroskadó testtartás is árulkodik. Amikor tehát ránézünk egy emberre, nem csupán a belső értékeiről kapunk lényegi tájékoztatást, hanem az eddigi életéről is. A tudatalatti még az írásban történő érintkezés esetén is megnyilvánul, mivel a kézírás a lélek legmélyéig hatoló szondaként működik. Érdemes tehát a grafológia alapszabályaival is megismerkedni, hogy akkor is tudjuk kivel állunk kapcsolatban, ha csak leve­lezünk vele.

Azt szokták mondani, hogy a női lélek kiismerhetetlen. A férfiak lelkivilága nem ilyen bonyolult ugyan, de vannak olyan múltból eredő sajátosságai, amelyeket elfogadva sok kellemetlenségtől és csalódástól kímélnék meg magukat a nők. A férfilélek első és talán legfontosabb ismérve a szabadságszeretet. Az evolúciós fejlődés évmilliói során a hímek hozzászoktak a függetlenséghez, és ezt az érzést nem lehet néhány év alatt kiirtani belőlük. A „teremtés koronáival” tartós együttélésre vállalkozó nők tehát jól teszik, ha legalább a szabadság látszatára ügyelnek, mivel az állandó ellenőrzéstől, a „rövid pórázon tartástól” a legtöbb férfi dührohamot kap. Az ösztönös féltékenykedésnek semmi értelme sincs, mert ha egy férfi meg akarja csalni a feleségét, akkor meg is teszi. A folytonos kérdőre vonással és veszekedéssel csak azt érjük el, hogy felhergeljük őt, és hamarabb fogja véghezvinni azt, amitől tartottunk. Könnyen meges­het azonban az is, hogy viselkedésünkkel mi magunk provokáljuk ki, hogy megcsaljon bennünket, mert egyébként ez meg sem fordulna a fejében.

Butuska nők gyakran teszik fel ezt a sztereotip kérdést partnerüknek: Most mire gondolsz? Különös előszeretettel kérdezik ezt szerelmi együttlét előtt és után. Hogy mi készteti őket minden alkalommal erre a faggatózásra, nehéz lenne kideríteni. Attól tartanak talán, hogy „rosszlánynak” tartják őket, mert odaadták magukat? Ha ilyen aggályaik vannak, akkor miért teszik meg, ha pedig megtették, akkor miért kérdezik erről a másik véleményét! Aki olyan férfival fekszik le, akivel szemben fenntartásai vannak, megérdemelné, hogy erre a kérdésre őszinte választ kapjon. Az önbizalom hiányában szenvedő nők ily módon érdeklődve próbálják magukat bebiztosítani: Örökké szeretni fogsz? Ki tudja mi oknál fogva, ennek a kérdésnek a gyakori elhangzása esetén a leg­több férfiban előbb-utóbb felvetődik a menekülés gondo­lata.

Nem arathatunk különösebb sikert a: Mi van veled? kérdéssel sem. A férfiaknak néha szükségük van magányra, befelé fordulásra, és ilyenkor rendszerint búskomorságba esnek. Ha megzavarjuk őket ebben a csendes meditációban, akkor idegesek és ingerültek lesznek. Nem fogja növelni a találkozás örömét, ha hosszabb távollét után ezzel a sablonos kérdéssel esünk a kedvesünknek: Hiányoztam? Meghitt kapcsolat ese­tén nem kell tartanunk attól, hogy elfelejtenek bennünket. Másrészt azért sincs értelme ezt a kérdést feltenni, mert nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk a válaszra. Egyébként is felesleges feltenni olyan kérdéseket, amelyekre csak egy módon lehet felelni, hiszen az udvariasság szabályai nem teszik lehetővé az őszinte válaszadást.

Ezek a félreértések többnyire csak apró, idővel feledhető bosszúságokat okoznak. Van azonban a férfiléleknek egy olyan alapvető vonása, amelyet a nők nem tudnak, sőt nem is akarnak megérteni, és ez sokszor a kapcsolat megszűnéséhez, illetve válóperhez vezet. Minden nő vágyik a gyengédségre, az érzelmek szavakban történő kifejezésére. Szeretnék, ha a partnerük romantikusan közeledne hozzájuk, és a szexuális együttlét alatt is igénylik az érzelmek kinyilvánítását. A férfiak azonban neveltetésüknél, társadalomban betöltött sze­repüknél fogva nehezen nyitják meg a szívüket, férfiatlan dolognak tartják a lelki kitárulkozást, az érzelmek fitogtatását. Különösen igaz ez a házasságokban, ahol már nincs szükség a nő naponkénti meghódítására. Ők is vágynak ugyan bensőséges kapcsolatra, de irtóznak a szerelmi ömlengéstől. Sután érzik magukat, amikor a partnerük iránti érzelmeiket gyengédséggel, szerelmi vallomással kellene kifejezniük. Helyette szexuális közeledéssel próbálkoznak. Férfiasabbnak tartják a szeretetüket szeretkezéssel kinyilvánítani. A nő iránt érzett vonzalmukat, odaadásukat szívesebben mutatják ki azzal, hogy a családjuknak mindent megszereznek. Gondos­kodásukkal igyekeznek sikeres családfenntartóvá válni, és úgy gondolják, hogy életük párja szerelmi jelként fogja fel az igyekezetüket. A legtöbb nőnek azonban ez önmagában nem elég. Szükségük van lelki kontaktusra, arra, hogy a partnerük meghitt szavakkal, gyengéd gesztusokkal is bizon­yítsa a szeretetét. Igen fontos számukra a szexuális töltet nélküli érintkezés, ha ezt nem kapják meg, akkor könnyen elutasítóvá válnak a szexben is.

Az érzelmek kifejezése terén tehát a férfiak és a nők gondolkodási módja eltérő rugóra jár. A férfiak számára a szere­lem és a szexuális vágy összetartozik, a közösülés alatt élik meg a szerelem érzését. A nőknek azonban fontos a sze­relmi előjáték, a szexuális együttlét előtti érzelmi kiteljesedés, a férfiak lényegre törő magatartását sértőnek érzik. Ha ez többször megismétlődik, akkor úgy gondolják, hogy a partnerüknek „csak arra kellenek”. Izgatónak tartják ugyan a férfiak hódító, leigázó viselkedését, de ha úgy látják, hogy a társuk szerelme pusztán ebben nyilvánul meg, kitérnek előle, és hamarosan bezárkóznak. A kapcsolat kezdetén a megismerkedés és az egymásra találás romantikája még megadja a kölcsönös szerelem illúzióját, de a házasság alatt ez az emlék elhal­ványul. Az egymás iránt érzett vonzalom bizo­nyossága továbbra is fenntartható lenne ugyan, de a férfiak alapmentalitása miatt a gyengébb nem érzelmei visszacsatolás nélkül maradnak. A nők ezt az igyekezet hiányának könyvelik el, és könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy a férfi csupán szexuális játék­szernek tekinti őket. Miután a partnerük erre az igényükre nem az elvárásuknak megfelelően reagál, azt hiszik, hogy már semmit sem jelentenek számára.

Az elhidegülés téves érzése a másik felet sem kerüli el. Az önérzetében meg­sértett férfi dühös lesz, mert visszautasították a szexuális közeledését, holott ő csak így képes érzelmet nyújtani. A félreértés gyakran veszekedést eredményez, ami a nő sértődéséhez vezet. Ekkor a férfi békülési szándékkal sze­retkezést kezdeményez, de a közeledés még jobban felpap­rikázza a partnerét. A legtöbb férfi nem a szavak embere, ezért inkább hallgatnak. A szavak nélküli együttlét nyújtja szá­mukra a meghittséget, a nők azonban elhanya­golva érzik magukat, ha a társuk órákig nem szól hozzájuk. Az erősebb nem képviselői még az apró gesztusokat is félreértik. Azt hiszik, hogy a nő öltözködésével, viselkedésével szándékosan kelt bennük nemi izgalmat, és amikor ennek megfelelően viselkednek, keserűen tapasztalják, hogy az esetek többségében erről szó sincs. A nők ugyanis elsősorban nem azért öltözködnek divatosan, mert a férfiaknak akarnak imponálni, hanem azért, mert egyszerűen így érzik jól magukat. Az ápolt­ság, a kifogástalan külső, a magabiztosság elő­feltétele, és ezt minden nő nagyon jól tudja.

A férfiak és a nők gondolkodásmódjának, párkapcsolati viselkedésének helytelen értelmezése előbb-utóbb a házasság visszafordíthatatlan megromlásához vezet. Ennek elkerülése érdekében próbáljunk meg az illúziónkkal minél előbb leszámolni, és igyekezzünk a másik nemről pontosabb képet kiala­kítani. Ha megtanuljuk partnerünk szerelmi gesztusait felismerni, és viselkedését megfelelően értelmezni, akkor elkerülhetjük azokat a csalódásokat, melyek a helytelen reak­cióinkat követik. Az egymásról alkotott reális kép segítségével sokkal stabilabb, zökkenőmentesebb kapcsolat alakulhat ki a felek között, és megszabadulhatunk azoktól a félelmektől, kényszerképzetektől, amelyekben eddig éltünk.

Ebben nagy segítségünkre lehet John Gray: A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című könyve. Ez a nagysi­kerű mű a lélek legmélyére hatolva boncolja ezt a témát, és segít tisztázni a nemek eltérő gondolkodásmódjából eredő félreértéseket. Az előbbi intelmeken kívül megtudhatjuk belőle azt is, hogy: „Ha egy férfinak nincs módja időnként eltávolodni, sosem alakul ki erős vágy benne a közelségre.” Minél jobban üldözi a nő a távolodóban levő férfit a ragaszkodásával, a bensőséges viszony iránti igényével, annál inkább megpróbál menekülni, és még messzebb kerül partnerétől. Amikor a lehető legtávo­labbra húzódott, elkezd változni. Magatartása az ellenkezőjére fordul. A párjával látszó­lag mit sem törődő férfi hirtelen újult érdeklődést mutat iránta, élni sem tud nélküle. Ismét hatalmas energiával veti magát a kapcsolatba, újra szükségét érzi a meghittségnek, föltámad benne a vágy a kölcsönös szeretetre. A legtöbb nő képtelen megérteni ezt a viselkedést, aminek rend­szerint az a vége, hogy eltaszítja magától a partnerét.

Ez a reakció a férfiban legalább akkora megütközést vált ki, mint a nőben párja rideg magatartása az eltávolodás periódusában. Pedig ez a félreértés is elkerülhető lenne, ha a fér­fiak tisztában lennének azzal, hogy egy megbántott nő nem tud azonnal visszatérni a régi meghittséghez. Egy férfi min­den további nélkül képes ott folytatni egy kapcsolatot, ahol abbahagyta, de egy érzelmileg elhanyagolt nő beszélgetni szeretne, mielőtt újra közel engedi magához a partnerét. A nőknek időre van szükségük az érzelmi feltöltődéshez. A leengedés oka: azt hitte, hogy a párja minden ok nélkül elhúzódott tőle. A beszélgetéstől azt várja, hogy a férfi ­mondja el mi az ami feldúlta, mitől sértődött meg, és vonult félre. Ám a férfi csöppet sem volt sértődött, így eszébe sem jut, hogy neki bármiről beszélnie kellene. Úgy gondolja, hogy nincs mit tisztáznia, ezért értetlenül hallgat. A nő ebből azt a következtetést vonja le, hogy: nem akar beszélgetni velem. Erre elkezd duzzogni, és igazolva látja, hogy a párja már nem törődik vele. Ez az ördögi kör azután így folytatódik más alkalmakkor is egy életen át, illetve sokszor csak a válásig. A látszatproblémákból eredő szenvedések pokollá teszik mindkét fél életét, holott mindez megelőzhető lenne, ha ismernénk egymás lelkivilágát.

Nagyon érdekes meglátása ennek a műnek a nemek eltérő reagálása a stresszre: A férfiak és a nők között az egyik leg­alap­vetőbb különbség abban mutatkozik meg, hogy miként birkóznak meg a stresszel. A férfiakat a váratlan helyzetek okozta alkalmazkodás kényszere visszahúzódásra, magukba zárkó­zásra és erős összpontosításra készteti, míg a nőket fel­dúlja, kiborítja, érzelmileg megviseli. Ilyen állapotban a két fél másképpen nyeri vissza nyugalmát. A férfi attól lesz jobban, hogy meg tudja oldani a problémáját, míg a nő attól, ha beszélhet róla. Ha ezeket a különbségeket figyelmen kívül hagyjuk, nem vesszük tudomásul, ez felesleges súrlódásokhoz, összetűzésekhez vezet. Amikor egy férfi zaklatott, sosem beszél arról, ami zavarja. A világért sem terhelné a másik em­bert saját problémáival, kivéve, ha a megoldáshoz elkerülhetetlen, hogy taná­csot kérjen egy barátjától. Inkább nagyon is csöndes lesz, és elvonul a saját „barlangjába” gondol­kodni. Megpróbál egyedül megoldást találni. Amennyi­ben megtalálta, máris sokkal jobban érzi magát, és előjön a kuc­kó­jából. A feldúlt, ideges nő viszont csak úgy tud megnyugodni, hogy keres valakit akiben megbízik, és aprólékos rész­letességgel elmeséli, hogy mi történt vele. Amikor a nők megosztják egymással fájó, felzaklató érzelmeiket, egyszeriben jobban lesznek. Nekik ez a stresszoldó módszerük. Míg a férfi attól nyugszik meg, hogy részletesen kidolgozza a prob­léma megoldását, a nő úgy, hogy részletesen beszélhet róla. Azáltal hogy megosztja gondolatait a külvilággal, kiegyensúlyozottabb lesz. Ez az oka annak is, hogy szinte minden nőnek van barátnője, akinek kiöntheti a lelkét. Ebből az eltérő feldolgozási módból aztán számtalan félreértés származik, amely könnyen eloszlatható ennek a műnek a tanulmányozásával.

 

Ez az alapvetően eltérő beállítottság az oka az egymás közti viszonyt naponta próbára tevő perlekedések zömének is. Jól ismert helyzet: A férj hazajön a munkából, és szeretne egy kis nyugalmat. A felesége azonban nekiesik, és elkezdi faggatni: „Milyen volt a napod? Jól utaztál? Idejében beértél a munkahelyedre?” A válasz többnyire egy rövid: Igen. A kérdések özöne azonban csak ezután érkezik, ami faggatózásba, majd tanácsadásba torkollik. A férfi ettől egyre idegesebb lesz, mivel neki az otthon évmilliók óta arra szolgál, hogy a napi hajsza után végre kipihenhesse magát. Elege volt az egész napi háborgatásból, és arra sincs szüksége, hogy kioktassák, mert nagyon jól tudja, hogy mi a dolga. A várva várt pihenés helyett azonban újabb zaklatásoknak van kitéve, amitől dühbe gurul. Ekkor vagy nem válaszol a további kérdésekre, vagy elkezd kiabálni. Erre a feleség megsértődik, és ezt gondolja: „Már nem szeret úgy, mint régen. Biztosan untatom.” A nő sértettsége láttán a férfi idegessége fokozódik, és már azt is bánja, hogy hazajött. Ilyen körülmények között nem képes hálát érezni a felesége gondoskodásáért, a mártíromkodásától még fáradtabb lesz.

A szerző „Mindenki mást akar” című könyve szerint ez a nap mint nap ismétlődő kapcsolatromboló torzsalkodás is a nemek eltérő lelki alkatára vezethető vissza. A feleség nem nevelni akarja a férjét, hanem csak beszélgetni szeretne. Igazából azt kívánja, hogy a férfi tegyen fel neki kérdéseket. Miután ez nem történik meg, zsörtölődik: „Nem értem miért nem osztja meg velem a gondolatait? Nehéz napom volt, ki kell beszélnem magamból.” Erre azonban nincs módja, mert nem figyelnek rá. Ha azt látja, hogy a férjének problémái vannak, a maga módján törekszik segíteni rajta. Beszéltetni akarja. Abból indul ki, hogy ami neki jó, az a másiknak is jó. A férfi azonban begubózik, csendben, félrehúzódva próbál megbirkózni a gondjaival. Ekkor már a nő is dühbe gurul, és szemrehányások özönével árasztja el a „hálátlan, nemtörődöm” férjet, holott egyik fél sem hibás.

A kapcsolat elején járók sem mentesek ettől a viszálykodástól, sőt a szerelem csak fokozza az indulatokat. Vegyük egy ifjú pár esetét. Amikor Jennifer zavart, szüksége van arra, hogy kibeszélje magából érzéseit, hogy azok megértésre, megerősítésre találjanak. Tudattalanul megnyugvást keres azzal, hogy megosztja érzéseit. Szüksége van rá, hogy meghallgassák, hogy akit szeret, akiben meg­bízik átölelje, megérintse. Patrick azonban másképpen kezeli az ilyen helyzetet. Amikor ő ideges, térre van szüksége maga körül. El kell vonulnia, hogy végiggondolja mi történt. A férfimentalitásból eredően részéről teljesen természetes reakció, hogy amikor Jennifer ideges, teret hagy neki. Kimegy a szobából, nem zavarja őt. Jennifer azonban sosem hagyná, hogy az akit szeret „főjön a levében”. Miután ő is magából indul ki, így félreérti Patrick viselkedését. Azt hiszi, hogy nem törődik vele, annyi részvétet sem érez iránta, hogy megkérdezze mi a baja. Miután nincs akinek kiöntse a szívét, elpanaszolja bánatát, elkezd sírni. Amint Patrick ezt meghallja még nagyobb teret akar hagyni a lánynak, ezért diszkréten elmegy hazulról. Azt gondolja, hogy jobb ha most nem zavarja. Jennifer ettől teljesen összezavarodik. Nem érti, hogy a fiú, aki annyira szereti miként lehet ennyire érzéketlen. Amikor Patrick hazajön a lány nekiesik: „Miért bánsz így velem?” Úgy érzi, hogy megsértették, megbántották, elhagyták. Patrick a nem várt viselkedés láttán teljesen megrökönyödik, és elkezd ma­gyarázkodni: „Semmiség miatt izgatod magad drágám. Hogy hihetted, hogy nem szeretlek?” Miután a partnere tovább duzzog, a fatális félreértés és a szemrehányások hatására megdühödik, és férfi módra visszavonul a „barlangjába”, átgondolni ezt az egészet. Most már mindketten sértettek, zavartak, szomorúak. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy ezt a problémát megoldják, de a helyzet még rosszabb lett. Egyikük sem érti, hogy mi történt valójában, és mindketten a másikban keresik a hibát. Pedig egyikük sem vétkes.

Ezt az összetűzést sem a szeretetlenség, hanem a különbözőség idézte elő. Nem ismerjük egymás szokásait, reakcióit, eltérőek a problémamegoldó módszereink, sőt még az érzelmi szükségleteink is. Az ebből eredő veszekedések csak egy módon kerülhetők el: egymás lelkivilágának alapos megismerésével és tolerálásával, a nemek eltérő viselkedésmódjának tiszteletben tartásával. Ne próbáljuk a másikat megváltoztatni, mert ez nem fog menni. Ne várjuk el a partnerünktől, hogy úgy érezzen, gondolkodjon, cselekedjen, ahogy mi, mivel erre képtelen lenne. Neheztelés, ellenállás, elutasítás helyett fogadjuk el őt olyannak amilyen, és alkalmazkodjunk hozzá. Az igazi szeretet a türelmen alapul, azon a felismerésen, hogy különbözőek vagyunk.

 

John Gray: Mindenki mást akar című műve arra is rávilágít, hogy a férfiak és a nők másképpen lépnek be a szobába. Egy férfi bemegy, kiválaszt egy helyet, odamegy, majd egyenként számba veszi a dolgokat, és fokozatosan képet formál környezetéről. Először a dolgokra koncentrál, majd kiterjeszti a figyelmét a térre is. Ezzel szemben a nő gyors pillantással rengeteg dolgot felmér egyszerre. Az egész szobát befogadja, mielőtt meg akarná találni a helyét benne. Észreveszi a falak színét, a ké­peket, a berendezést, a családtagokat stb. Amikor aztán benyomást szerzett az egész környeze­té­ről, talál egy helyet, ahová leül. A kiállításon a férfi szisztematikusan megy egyik kiállítási tárgytól a másikig. A nő spontán röppen ide-oda, mintha az egészet egyszerre be akarná fogadni. Egy nő számára ez a kifejezés és felfedezés folyamata, míg a férfi számára a megvalósításé és teljesítésé.

A férfi arra koncentrál, ami számára a legfontosabb, a nő pedig mindent be akar fogadni, sőt akár haza is vinné. Ez a női gyűjtőszenvedély. A vásárlás, a gyarapodás a nő számára rendkívül megnyugtató, viszont kimerítő a férfinak. Egy háziasszony csak akkor érzi jól magát, ha tele a kamra. Ha kell, ha nem, minden legyen otthon, mert soha sem lehet tudni, mi lesz holnap! Így mindent össze-vissza vásárol. A férfiak viszont célirányosan vásárolnak. Egy férfi nehezen tud egyszerre két dolgot csinálni. Egyszerre csak egy dologra szeret összpontosítani. Ha megzavarják, elveszti a fonalat. Ezzel szemben egy nő telefonálás közben figyelni tud arra is, hogy ne fusson ki az étel, foglalkozik a gyerekével, és megérti azt is, hogy közben mit mond neki a férje. Mindezt egyidőben. A szűk környezetében, az otthonában mindenre tud figyelni.

A férfiak céljaik elérésében állítanak fel fontossági sorrendet, míg a nők kapcsolataikban. Ennek tudható be, hogy egy nő sohasem felejti el házastársa, gyermekei születésnapját, mint a férfi. A férfiak akkor beszélnek, ha el akarnak mondani valami lényegeset, vagy akkor, amikor valakinek segítenek megoldást találni a problémájára. A nők azért beszélnek, hogy körüljárjanak egy témát, vagy hogy jobban megismerjék önmagukat. Eközben megvizsgálják gondolataikat, érzéseiket, beszélnek róla, és így fokozatosan eljutnak a lényeghez. A férfiak türelmetlenül viselik ezt, hiszen ők a lényegre összpontosítanak. Amikor megszólalnak, csak a lényegre szorítkoznak. A férfiaknak szükségük van elmélyült gondolkodásra, míg a nők azt igénylik, hogy a külvilággal megoszthassák gondolataikat. Ennek eredményeként a férfi tisztábban látja a dolgokat, a nő pedig kiegyensúlyozottabbá válik. A nő számára a beszélgetés nem csak információk megosztását jelenti, hanem önmaga meg­osztását is. Ettől érzi magát teljesnek, kiegyensúlyozottnak. Miközben kibeszélheti ami a lelkét nyom­ja; figyelmes, törődő meghallgatóra talál, biztonságban érzi magát. Ettől kiegyensúlyozottá válik, és hálás lesz a lelki támogatásért.

A férfi módszere a stressz csökkentésére, hogy megváltoztatja vagy kiküszöböli a stresszt okozó gondot, helyzetet. A női módszer, hogy a saját hozzáállását változtatja meg úgy, hogy a stressz ne hasson rá. (Pl. átalakítja a stresszt okozó hiedelmeit.) A férfi stresszhelyzetben megváltoztatja a viselkedését. Azzal javít a helyzeten, hogy valamit másként csinál. A női megoldás a hozzáállás megváltoztatása. Megbocsátáson, szereteten, hálán és megértésen keresztül jobbítja a helyzetet. Sok hasznos dolgot megtudhatunk a férfiak és a nők kapcsolatáról, a nemek közötti viszony mély titkairól John Gray alábbi műveiből is: 1. Mars és Vénusz párkeresőben, 2. Mars és Vénusz a hálószobában, 3. Mars és Vénusz mindörökké együtt, 4. Mars és Vénusz újra kezdi. Itt célszerű felhívni a figyelmet az Allan és Barbara Pease által írt: Miért hazudik a férfi? Miért hazudik a nő? című könyvére. Ebben a műben azt a rejtélyt igyekszik feltárni a szerzőpáros, hogy: „Miért érzik szükségét a férfiak, hogy mindenben nekik legyen igazuk?”

 

Mindkét nem képviselői hajlamosak arra, hogy szerelmi kapcsolatukat életük egy fejezetének tekintsék. Ezért a megismerkedést rendszerint „egész életre szóló” fogadalmak követik. Nagyon romantikusan hangzik, hogy kedvesünkkel mindent a nulláról akarunk kezdeni, és tiszta lappal akarunk indulni. A baj csak az, hogy ebbe a bimbózó kapcsolatba mindkét fél belegyömöszöli az álmait, vágyait és elvárásait. Ráadásul mindkettőjüknek megvannak az elképzelései az ideális kapcsolatról. Ezek összességében oly magasra állítják a mércét, és oly sokféle követelménynek kellene eleget tennie az új kapcsolatnak, amely­nek a megvalósulása lehetetlenség. A túlzott elvárá­sok törvényszerűen kudarc­hoz vezetnek, és a kiábrándultság hamar véget vet lelkesedésüknek. A meghiúsult álmok miatt érzett csalódottság azonban könnyen elkerülhető lenne, ha leszállnánk a fellegekből, számot vetnénk a valósággal, és kapcsolatunk alakulását rábíznánk a szerencsénkre. Így, ha csalódás ér bennünket, akkor elintéz­hetjük azzal, hogy pechünk volt, rosszul választottunk, míg ha szeren­csésen alakulnak a dolgok, akkor a váratlan siker felett érzett örömünk is növeli boldogságunkat.

Ugyancsak mindkét fél számára hasznosak lehetnek a Nők Lapja fiatal újságírónőjének, Vass Virágnak talpraesett taná­csai. Örök probléma: Ki az, aki jobban szeret? A szerelem sok vívódással jár, és csak tetézi szenvedéseinket, ha egy igazságtalan kap­csolatban találjuk magunkat. Ez férfiakkal és nőkkel egy­aránt megeshet, és az oka kideríthetetlen. Az emberi lélek­ben sok nemes érzés lakozik, de lehet, hogy az ördög is köz­re­működött a létrehozásában, mert néha nagy igazságtalansá­gokra képes. Ezek egyike, hogy: minél inkább elérhető vagy, annál ke­vésbé sóvárgok érted. A kapcsolat kez­detén a partne­rek érzelmei még harmonikus egyensúlyban vannak. Mindketten igyekeznek magukra irányítani a másik figyelmét. Előbb-utóbb azonban a mérleg nyelve kibillen, és az egyik fél azon ve­szi észre magát, hogy egyre ke­vésbé tartanak­ igényt a szerete­tére. Miközben az ő ér­zelmei mit sem változtak, part­nere mindjob­ban elhidegül tőle. Már koránt­sem olyan figyelmes, alkalmazkodó és szen­vedélyes, hanem türel­met­len, elutasító, sőt nem egy eset­ben goromba. Ekkor a jobban sze­re­tő fél két­ségbe esik, és még a legokosabbak is rend­sze­rint ugyan­azokkal az ócs­ka trükkökkel pró­bálják ­szerel­müket visszasze­rez­ni, amelyek legfeljebb a filléres ponyva­regé­nyekben vezetnek ered­ményre. Ezek közül a leggyako­ribb a duzzogás, vagy a másik lelkiismeretének sírással, hiszté­rikus jelenetekkel való felkeltése. Nem ritka a látványos eltávolo­dás, amikor a sértett fél más part­nerek olda­lán mutatkozva próbálja felszítani szerelme féltékenységét. A „mások bezzeg észrevesznek” taktika azonban már annyira elcsépelt, hogy az előadás „célpontja” hamar átlát a szitán. Némi szánakozással vegyes büszkeséggel nyugtázza, hogy harco­lunk a kegyeiért.

Na jó, de akkor mit tegyünk? Semmit, legalábbis ne pró­bál­junk érzelmeket kicsiholni. Csak egy esetben szerezhet­jük vissza partnerünket, ha hidegen hagy bennünket, hogy visszakapjuk-e. Ahelyett hogy egyfolytában közöm­bös kedvesünkre koncentrál­nánk, összpontosítsunk saját magunk­ra. Személyiségünk tuda­tos erő­sítése a megoldás. Leghatáro­zot­tabban akkor változtathatjuk meg a partnerünket, ha mi magunk változunk meg. Kettőnk kapcso­lata auto­matikusan alkalmaz­ko­dik majd az átalakult erőviszo­nyokhoz. Minél erősebbek, hang­súlyo­sabbak leszünk a kapcsola­tunkban, annál könnyebben evic­kélünk ki az alárendelt, érzel­meket kunyeráló szerepből. Hív­juk fel tehát korábban elhanya­golt barátainkat, iratkozzunk be egy nyelvtanfolyamra, járjunk rendszeresen testkondicionáló tor­nára, vagyis testileg, szelle­mileg gyarapítsuk a személyi­ségünket. Vigyáz­zunk, hogy ne tün­tessünk a függetlenségünkkel, hanem ­éljünk vele! Egészen addig erősítsük az énünket, amíg partnerünk izmos öntudatához nem lesz ­hasonló. Akkor ismét azonos súlycsoportú egyéniségek érzelmei kerülnek megmérettetésre, és a kölcsönös vonzalom helyreállhat. Ha mégsem, akkor a visszanyert önbizalommal, és a korábbinál maga­sabb szintű képességeinkkel jó eséllyel indulhatunk el egy új, kiegyensúlyozott és tartós boldogságot ígérő szerelem felé.

Ezek a bonyodalmak azonban könnyen elkerülhetők, ha kezdettől fogva kellő körültekintéssel, és némi fortéllyal irányítjuk a kapcsolatunkat. Használjuk ki a lélek rejtelmeit, és a viselkedésünkre gyakorolt sokszor visszás hatá­sát. Az emberi természet egyik jellemzője, hogy mindjárt érde­kes és kívánatos lesz az, akit más is annak talál. Tehát tegyük egy kicsit féltékennyé a partne­rünket. Ezt úgy érhetjük el, hogy ne lógjunk állandóan a nyakán. Ne legyünk mindig elérhetőek számára, mert könnyen unal­mas­sá válhatunk. Némi bizonytalan­ság olykor csodákat tehet. A túl­zott magabiztosság megingatása többnyire a javunkra válik. Bár-mennyire is szeretjük partnerün­ket, teljesen ne szolgáltassuk ki magunkat, mivel akkor nem fog becsülni minket. Ezen a téren ér­demes ismét górcső alá venni a férfilélek sajátosságát. Az „erő­sebb nem” nem éppen nemes vonása, hogy a nők ragaszkodása, feltá­rulkozása, kiszolgáló magtartása, vagyis a teljes odaadás taszítólag hat rá. Erről azonban nem ők tehetnek, hanem a természet. Az evolúciós fejlődés során a férfi megszokta, hogy meg kell küzdenie a párjáért, és ha ezt a több millió éven át kialakult ösztönét nem hagyják kiélni, ez akár menekülésre is késztetheti.

Ennek a viselkedésnek az oka mélyen, az állatvilágban gyökerezik. A fejlődésnek ezen a fokán csak a selejtes nőstények ajánlották fel magukat a hímeknek. A velük kialakított kapcsolatból azonban életképtelen utódok származtak, így a hímek a saját kárukon tapasztalták meg, hogy párkapcsolatot csak a legkiválóbb nőstényekkel érdemes létesíteni. Őket azonban más hímek is kerülgették, így a céljukat csak udvarlással, hódítással, harccal érhették el. Így hozzászoktak ehhez a magatartásformához. Ennélfogva ha egy férfi közeledik egy nőhöz, és semmiféle ellenállást nem tapasztal, rögtön feltörnek belőle az ősi emlékek, és megfutamodik. Ez a tudatalatti késztetés motiválja azt is, hogy ami könnyen az ölébe hull, azt nem becsüli, hamar megunja, és eldobja. Az okos nő tehát nem veti magát partnere kar­jaiba, hanem hagyja, hogy a férfi meghódítsa, legyőzze, elcsábítsa. Ennek a jelenségnek tudható be az is, hogy azok a nők, akik kellő rafinériával rendelkeznek, könnyen szert tudnak tenni náluknál jóval értékesebb férfiakra is. Ösztönösen tudják, hogy mikor kell ellenállni, és mikor engedni. Ezzel nem csak felkeltik, hanem mesterségesen szítják is a férfiak vadászösztönét, így szinte mindenkit az ujjaik köré tudnak csavarni.

 

Amennyiben kapcsolatunk minden nehézséget átvészelve házassággal végződik, akkor teljesen természetes, hogy úgy érezzük magunkat, mintha rózsa­színű felhőkön lebegnénk. Meg vagyunk győződve róla, hogy ez a csoda soha nem múlhat el. Gyakran előfordul azonban, hogy a „földöntúli bol­dogság” kiábrándulással végződik. Amerikai házasságterapeuták szerint egyáltalán nem szükséges, hogy elmúljon a szerelem, és az eszményinek indult kapcsolat vége elhidegülés, közömbösség, sőt sokszor gyűlölködés legyen. A kiáb­rándulás okai többnyire ugyanazok a téves elképzelések, irreális elvárások és vágyálmok, amelyek a bimbózó kapcsolatokat is megrontják. A szakemberek összeállították azt a hét tévhitet, amelyek tönkretehetik a házasságot, és a legfőbb aka­dályai annak, hogy kapcsolatunk hosszú távon is harmonikus és kiegyensú­lyozott legyen.

Az első tévhit, hogy egy párnak mindent együtt kell csi­nálnia. Valóban jó dolog a közös hobbi, és a megegyező érdeklődési terület. Ám ha két ember folyton együtt van, nem élnek át semmit egyedül, egy idő után nem lesz olyan témájuk, amiről a másiknak mesélhetnének. Ha pedig nincs miről beszélgetniük, hamar beállhat a kínos csend. Korábbi élményeikről már beszámoltak, partnerük által ismeretlen új benyomásaik nincsenek, így elkerülhetetlenül bekövetkezik az az állapot, amikor nem lesz mondanivalójuk egymás számára. Erre mondja Parkinsonné: „Az ember könnyen arra a megállapításra juthat, hogy a bigámia ellentéte a monotónia”. Az állandóan együtt töltött idő azért is veszélyes, mert növeli a kölcsönös függést. Azt az érzést alakítja ki a pár tagjaiban, hogy a másik nélkül nem csinálhatnak semmit.

A második tévhit szerint a partnereknek nem lehetnek titkaik egymás előtt. A házasságban legalább olyan veszé­lyes a teljes nyíltság, mint a titkolózás. A kíméletlen őszin­teség gyakran többet árt, mint amennyi előnnyel a feltétel nélküli bizalom jár. Az egymás tiszteletén és szeretetén ala­puló kapcsolathoz hozzátartozik az is, hogy a rideg valóságot jelentő tényekből egyet s mást időnként megtartsunk magunknak. Apró dolgokban a „kegyes hazugság” nem a másik becsapását jelenti, hanem annak a jele, hogy valaki kellő navigációs képességgel rendelkezik ahhoz, hogy a házas­ság hajóját veszélyeztető záto­nyokat elkerülje. A kül­világ eseményeit sem szabad szűretlenül a szeretteinkre zúdítani. A világ sok aljas dolgot produkál, nem szükséges minden szennyet behordani a családi fészekbe.

A harmadik tévhit, hogy a partnerem felelős a boldogságomért. Senki sem várhatja el a másiktól, hogy a „kezét-lábát” törje azért, hogy őt boldoggá tegye. A passzív magatartás nem vezet jóra, a házasság sikeréhez mindkét félnek aktívan hozzá kell járulnia. Az egyéni boldogságot csak két ember közös erőfeszítése hozhatja meg. Ha az egyik fél termé­szetesnek veszi, hogy a másik szívét-lelkét kiteszi azért, hogy ő boldog legyen, akkor ne csodálkozzunk, amikor ez az egyoldalú viszony egyszer csak véget ér. Amennyiben nem viszo­nozzuk partnerünk igyekezetét, egy idő után fellázad a rabszolgaság ellen, és véget vet az egyoldalú kapcsolatnak. Ismét Parkinsonné törvényét idézve: „A házasság olyan bankbetét, amihez mindkét félnek hozzá kell járulnia”.

A negyedik tévhit, hogy minél szenvedélyesebb a szere­lem, annál bol­dogabb lesz a házasság. Előbb-utóbb minden kapcsolat újdonsága és varázsa elillan. Ez azonban nem baj, mivel a szenvedélyes lángolás szerepét átveszi a biztos és stabil szeretet, a bizalom és biztonság érzése. Ez a meghitt bizonyosság viszont csak akkor alakulhat ki, ha a partnerek nem idealizálják egymást, hanem tisztában vannak a másik hibáival. Amennyiben a társunkat a romantikus szerelem mindent elhomályosító szemüvegén keresztül szemléljük, ha nem vagyunk hajlandóak észrevenni a hiányosságait, akkor szerelmünk könnyen elszállhat, amikor rádöbbenünk a kiáb­rándító valóságra. Ráadásul a csalódásunkért a másikat okoljuk, holott az a vétkes, aki ezekről a kezdettől fogva meglevő hibákról makacsul nem akart tudomást venni.

Az ötödik téveszme, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Évszázadokig tartotta magát ez a mondás, hiszen csodálatos érzés a másikban olyan tulajdonságokat és képességeket felfedezni, amelyekkel mi nem rendelkezünk. A szere­lem kezdeti szakaszában egy félénk ember számára nagyon vonzónak tűnhet magabiztos partnere, aki könnyedén kerül a társaság figyelmének középpontjába. Sokak számára imponáló a másik fél eltérő vérmérséklete, mentalitása. Mindez azonban csak akkor lehet hosszú távon is vonzó, ha a házasfelek az élet alap­vető dolgaiban egyetértenek. Amennyiben a házasságról, a gyermeknevelésről, vagy a mindennapok más fontos kérdé­seiről eltérő módon vélekednek, ez állandó viták forrásává válhat, és így a kapcsolat leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Az eltérő mentalitás csak olyan emberek életét teszi színesebbé, érdekesebbé, akik a hétköznapi problémák meg­oldását azonos módon képzelik el. Ha a partnerek a házasság tartópilléreit érintő gondok megoldásáról eltérően vélekednek, akkor a különböző vérmérséklet hamar elveszti varázsát, sőt egyre idegesítőbbé válik, majd a kapcsolat megszüntetéséhez vezet.

A hatodik tévhit, hogy a félrelépések megölik a házasságot. Még a legharmonikusabb kapcsolatban is adódnak olyan válságok, félreértések, amelyek a másik megcsalásához vezet­hetnek. Ilyenkor a megalázott fél érthető módon könnyen elveszti társába vetett bizalmát. Ám egyetlen apró kisiklás még nem jelenti automatikusan a kapcsolat végét. A prob­léma legtöbbször a vétkes fél személyiségében rejlik, pl. nem bízik a saját vonzerejében, ezért szexuális képességeit újabb és újabb hódításokkal akarja bizonyítani. Sokszor előfordul azonban az is, hogy ezt a szituációt maga a kárvallott provokálja ki, pl. epés megjegyzéseivel szisztematikusan csökkenti partnere önbizalmát, vagy elha­nyagolja magát. Ezáltal fokozatosan megszűnik szexuális csábereje, ami partnere érdeklődését előbb-utóbb mások felé tereli. Ilyen körülmények között a házasság megmentésének egyetlen lehetősége, hogy feltárjuk a félrelépés okait. Ez csak oly ­módon valósítható meg, ha sérelmeinket félretéve hajlandóak vagyunk leülni, és indulatmentesen megbeszélni egymással az eseményeket. Amennyiben a tett mögé nézünk, és nyíltan megvitatjuk az indító okokat, akkor nagyban hozzájárulunk ahhoz, hogy a másik fél tiszta képet alakítson ki a helyzetről, és feldolgozza a történteket. Kellő önkritika és intelligencia esetén mindketten levonják az eset tanulságait, és ezt köve­tően óvakodni fognak olyan hibák elkövetésétől, amelyek hasonló problémákhoz vezetnek.

A hetedik tévhit, hogy a partneremnek szavak nélkül is meg kell értenie engem. A hosszú évek óta tartó kapcsolatokban valóban kialakul a szavak nélküli kommunikáció. A partnerek sejtik egymás érzéseit, tudják, hogy házas­társuknak mi esik jól, és mi fáj. Ennek ellenére nem szabad elfelejteni, hogy senki sem gondolatolvasó. Gyakran előfordul ugyan, hogy amikor két ember alaposan összecsiszolódott, vagy lelkileg harmonizálnak egymással, kitalálják egymás gondolatait. Ez azonban többnyire csak akkor fordul elő, amikor egy közös problémán gondolkodnak, és az egyikük fejében szeget ütött megoldást a másik mondja ki. A jelenkor emberének még nincs kifejlődve a parapszicho­lógiai képessége, ezért nem várható el tőle, hogy partnere gondolatait telepatikus úton kövesse, és minden esetben megértse. Ha tehát a társunk nem találja ki, hogy mit várunk tőle, ne haragudjunk rá. Inkább fogalmazzuk meg pontosan mire vágyunk, mit gondolunk, mit érzünk. Csakis így kerülhetjük el a félreértéseket.

A férjek köztudottan feledékenyek, ezért a feleség sok keserűségtől és csalódástól kíméli meg magát, ha a születésnapja vagy a házassági évforduló előtt legalább célzások formájában figyelmezteti élete párját, hogy milyen nevezetes nap várható a családban. A finom utalásokkal vagy céltudatos közlés­sel elejét vehetjük a sértődésnek, a kölcsönös vádaskodásoknak, az indulatok elszabadulásának. Ezt a szituációt azért is érde­mes elkerülni, mert az indulatos ember sokszor meggondolat­lan kijelentésekre ragadtatja magát, és ez a másikban élete végéig megmaradó „tüskét” okozhat. A legtöbb családban van elég baj anélkül is, hogy apró félreértésekből eredő prob­lémákkal terhelnénk, tehát ne tegyük ki magunkat annak a veszélynek, hogy egy könnyen megelőzhető kommuniká­ciós zavar tovább tetézze gondjainkat.

 

Mindezen javaslatok ellenére manapság igen gyakori jelen­ség a válás. Az esetek jelentős részében azonban elkerülhető lenne a kapcsolat végleges megszakítása, ha nem hallgatnánk a rossz tanácsokra. Mit tesz a legtöbb nő, ha sérelem éri a pár­kap­csolatában? Elrohan a barátnőjéhez, hogy kiöntse neki a lelkét, elpanaszolja a bánatát. Arra nem gondol, hogy ezzel a lépéssel tulaj­donképpen már meg is pe­csé­telte a házasságát. A ke­serves siránkozások halla­tán ugyanis a másik nőben szinte elemi erővel támad fel a feminista indulat, így nem csoda, hogy ilyen ta­nácsokat ad: „Ne hagyd magad! Csald meg te is a bestiát! Hagyd el őt! Meg­érdemli a sorsát!” In­nen már egyenes út vezet a vá­lóperes tárgyalásig. A ver­dikt kimondása után vi­szont sokan megbánják ezt a lépésüket, de akkor már késő, be kell érniük a ba­rátnő vigasztaló szavaival. Aránylag szerencsésebb eset, ha a sér­tett fele­ség hazaszalad a mamához, mert ott rendszerint jelen van a papa is, aki rendet teremt a fejekben, fékezi az indulatokat.

Sajnos a barátnők részéről előfordulnak szándékos félrevezetések is. Ennek oka a rosszindulat. Senki sem tudja, hogy mire vezethető vissza, de két férfi sohasem képes annyira gyűlölni egymást, mint két nő. Ezt bizonyítja az a megállapítás is, hogy a nők túlnyomó része képte­len női főnök irányítása alatt dolgozni, az egyik nő nem hajlandó a másiknak aláren­delni magát. Ha ez a kö­rül­mények folytán meg is tör­ténik (pl. a barátnőnk évti­zedeken át kénytelen elvi­selni a mi boldogságunkat, sikereinket) az első adandó alkalommal gondja lesz rá, hogy ez az alá- és föléren­delt viszony megszűnjön. Ebben a szituációban még a legjobb barátnőnk is szinte kéjelegve adja nekünk a rosszabbnál rosszabb taná­csokat, csak hogy árthasson, hogy megszabaduljon az év­tizedeken át felgyülemlett indulatoktól. Jól tesszük te­hát, ha ebben a válságos idő­szakban messze elkerüljük a barátnőnket. Ha nem vagyunk képesek önmagunkban feldolgozni a problémánkat, keressünk egy lehetőleg idősebb férfi barátot vagy ismerőst, és tőle kérjünk taná­csot. Egy férfi sokkal higgadtabban, reálisabban ítéli meg ezeket a dolgokat, és nem tekint bennünket riválisnak. Könnyen előfordulhat az is, hogy a közreműködésével nem csak a helyzetet sikerül tisztázni, de az is kiderül, hogy az egész probléma abból fakad, hogy fogalmunk sincs a férfilé­lek sajá­tosságairól. Ezt belátva már jóval megértőbben ke­zeljük a történteket, és vá­lás helyett igyekszünk elsi­mí­tani a dolgokat.

A házasság úgy is fel­fog­ható, mint két ember egy­máshoz csiszolódásának mű­helye, lelki fejlődésük haté­kony módja. A fejlődés azon­ban nem megy nehézségek, szenvedések nélkül. Ezért még a legboldogabbnak lát­szó házas­ságban is előfor­dulnak kisebb-nagyobb kon­fliktusok, amelyek a legtöbb­ször heves veszekedésekbe torkollnak. Ezektől az össze­tűzésektől azonban nem kell félni, mivel nem minden cse­tepaté szerelemromboló. A lélekbúvárok sze­rint néha kifejezetten hasznos a házastársi civakodás. A veszekedés ugyanis a kommunikáció része, szabályozza a távolságtartást a partnerek között, mozgásban tartja az erőviszonyokat, lendületet ad a kapcsolatoknak. Felfrissíti,­ átmossa a szerelmet, de csak akkor, ha nem tarkítják szándékos durvaságok, sértegetések. Ügyeljünk tehát arra, hogy soha ne a partnert, kizárólag a viselkedését kritizáljuk. A problémák meg­oldása a nézetek ütköztetésében, heves vitákban érik. Eköz­ben ne veszítsük el a fejünket, ne engedjük, hogy az érvelést fel­váltsa a kölcsönös sértege­tés. Ha mégis elragadtatjuk magunkat, tudjuk, hogy hol a határ: soha ne alázzuk meg a másikat.

Sokat segít a helyzeten, ha vita közben megőrizzük a humorérzékünket, s nem engedjük, hogy a nem egy­szer csip-csup ügyek miatti szóváltásunk keserű és vég nélküli vagdalkozásba torkolljon. A legtöbb pár ha vitatkozni kezd, rövid idő múlva már a vita hangne­me és stílusa miatt veszek­szik. Az ere­deti probléma néhány perc alatt tisztáz­ható lett vol­na, de miután a felvetése nem megfelelő hangnemben tör­tént, ez olyan indulatot vál­tott ki, hogy a veszekedés már emiatt fo­lyik. A nem megfelelő hangsúly, hang­hordo­zás ingerlékennyé te­szi a partnereket, ami na­gyon hamar fejvesztett vagdal­ko­zásba, kölcsönös sér­te­ge­tés­be torkollik. Ilyen­kor már egyik fél sem em­lékszik ar­ra, hogy mi volt az a nézet­eltérés, ami az acsar­kodást eredményezte, mert ekkor már a szen­ve­délyek irá­nyít­­ják az esemé­nyeket. Az in­dulatos ember azonban nem gondolkodik, agyát teljesen elborítja a düh, és ösztönösen csak egy do­log­ra kon­cent­rál, hogy a má­sikat megalázza, le­győz­­ze, minden emberi méltósá­gá­tól meg­fosztva maga alá gyűr­je. Ké­sőbb, jó­zanságát vissza­nyerve, meg­bánja amit tett, de a megtörtént dolgo­kat utólag nem lehet sem­missé tenni, a sértések okoz­­ta lelki sebek örökre meg­marad­nak a másikban. Így válhat egy ártat­lan vita kap­­cso­latunk tönk­retevő­jé­vé, csu­pán azért, mert a má­sik fél bántó mó­don fe­jez­te ki magát. Ez csak úgy ke­rül­hető el, ha uralkodunk ál­­lati ösztö­nein­ken, és hig­gad­­tan, nagyfokú to­le­ran­ci­ával kezeljük a part­ne­rün­ket. Ne hagyjuk, hogy a má­sik fél lobba­né­kony­­sá­ga el­ragad­jon ben­nün­ket. Ha tisz­tel­jük és szeretjük a társunkat, ak­kor nem okoz nehéz­séget felül­emel­kedni a pillanatnyi indulatok kel­tette ör­vényen.

A veszekedések hátte­ré­ben azon­ban sokszor ko­moly problémák húzód­nak meg. Ha tehát a perlekedé­sek napi­renddé válnak, ne engedjük, hogy ez az áldat­lan állapot szét­zilálja a há­zasságunkat. Tegyük félre indulatainkat, és higgadtan tisztázzuk, hogy tulajdonképpen mi zavarja a kapcsolatunkat. Előtte azonban szálljunk magunkba, hogy kellő önkritikával szemlélhessük szerepünket a krízis kiala­kulásában. Amennyiben valami nagyon bánt bennünket, a legjobb, ha nyíltan közöljük a párunkkal. Ha eközben elke­rülhetetlen partnerünk személyiségjegyeinek kritizálása, azt kulturáltan tegyük, hogy ne sérüljön a másik fél méltó­sága. A vita kulturált mederbe terelésének leg­egy­szerűbb módja, hogy panaszunkat, bírálatunkat egyes szám első sze­mélyben fogalmazzuk meg. Pl.: „Nem örülök annak, ami tegnap történt.” Ugyanez egyes szám második személyben fogalmazva így hangzana: „Tegnap hülyeséget csináltál.” Ez utóbbi kijelentés szinte frontális támadásként hat a másikra, ami ösztönös ellentámadást vált ki nála. Az agresszív fellépés gyakori következménye még a bosszú, mivel a sértett személy így próbál elégtételt venni a meg­alázó bánásmódért.

Ez a reakció sokszor késleltetett formában jelentkezik, és többnyire akkor, amikor úgy tűnik, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgok. Miközben egy fele­ség évtizedeken át kénytelen lenyelni férje gorombaságait, még ő maga sem sejti, hogy egyszer kamatostól törleszteni fog mindenért. Miután a gyerekek „kirepültek a családi fészekből” a szülők jelen­tős tehertől szabadulnak meg, és több idejük marad arra, hogy önmagukkal törődjenek. A lazítást, a jól megérdemelt pihenést azonban hirtelen megzavarja a megalázott félből feltörő indulat: „Na most megfizetsz ezért a húsz évért!” Ahelyett, hogy önfeledten élvezné párjával a kötetlen életmód előnyeit, minden igyekezetével azon van, hogy tönkretegye a kibontakozó boldogságot. Minél meghit­tebbé válik a kapcsolat, annál több fájó emlék tör fel a múltból, és annál eltökéltebb lesz a sértett fél, hogy megfizessen a sok keserűségért. A „késleltetett bosszú” jelensége nagyon hasonlít a „Ezoterikus körkép”-ből ismert „kígyózó remény” effektushoz, vagyis mindig akkor lép fel, amikor hirtelen javul a helyzetünk. Ahogy a férfi elkezdi megadni feleségének azt a szeretetet, megértést, amit ő korábban is igényelt volna, hirtelen elutasításban lesz része. Az asszony sértődött válasza rendszerint így hangzik: „Már késő.” A váratlan változás nem hálát vált ki a partnerünkből, hanem dühöt, hogy mindezt évtizedeken át nélkülöznie kellett. Ez a tudatalatti késztetés még a kevésbé vérmes feleségekből is előtör. Ilyenkor a sok elfojtott indulat depresszióban, fáradékonyságban, sértődékenységben vagy egyéb hangulatrontó reakcióban nyilvánul meg. Megesik az is, hogy a megalázott félből olyan inten­zitással tör elő a korábban elszenvedett szégyen és félelem, hogy a felejtés reményében káros szen­vedé­lyekbe menekül.

Néha a férfiaknál „betelik be a pohár”. Ez akkor fordul elő, ha a feleségük csinált belőlük „valakit”, és 20-30 év után a gyerekekkel kapcsolatos kötelezettségek letudását követően rendszerint feltámad az önérzetük. Nem akarnak többé „lábujjhegyen állni”, elegük lesz a „pórázon tartásból”. Zavarja őket a tudat, hogy férfi létükre mindent egy nőnek köszönhetnek, és elhagyják társukat. Keresnek maguknak egy másik partnert, aki úgymond „felnéz rájuk”, és ismét „a teremtés koronájának” érezhetik magukat.

Ennek a szituációnak a kialakulásáért szinte minden esetben a nők a felelősek. Egy nő ugyanis nem képes önzetlenül segíteni egy férfin. Az évmilliók alatt belé rögzült késztetések által állandóan érezteti a partnerével, hogy neki köszönheti a felemelkedést, és jó lesz, ha megbecsüli magát. Szinte minden szavával öntudatlanul sulykolja a másikba, hogy a család eltartása, az egzisztencia megteremtése nem az ő feladata lenne, ezért a párja örüljön, hogy ettől a tehertől mentesítették. A hiúságában sértett „hálátlan” férfi gyakran vigasztalja ezekkel a szavakkal elhagyott feleségét: „Nincs kizárva, hogy később újra kezdjük”. Erre azonban szinte sohasem kerül sor. A legtöbb férfinak fontosabb a szabadság, az önérzet csorbítatlansága, mint az anyagi biztonság, a viszonylagos jólét. Így inkább alacsonyabb életszínvonalon, de „férfiként” élnek tovább, és nem kérnek többé a rossz emlékű gyámolításból. Azt tartják, ha már egyszer így alakult az életük, legalább öreg korukra nyugalmat akarnak, még akkor is, ha ezért sokszor nagy árat kell fizetniük.

Gyakran előfordul, hogy a veszekedés kiváltó oka a mindennapi életben felgyülemlett feszültségek levezetése. A katarzist okozó perlekedéseknek is megvan azonban a hasznuk, mivel ezt többnyire édes kibékülés és megnyug­vás követi. A kívülállók számára pedig szolgáljon meg­nyugtatásul az a bölcs megállapítás, hogy még a legharmonikusabb házasságban is szükség van viha­rokra, hogy a légkör megtisztuljon. Azokat a kapcsolatokat, ahol soha egy hangos szó sem esik, előbb-utóbb megöli az unalom. Ebből az állóvízből valamelyik fél el fog menekülni méghozzá úgy, hogy meg sem magyarázza miért. A pszichológusok szerint az a házasság, ahol nem lehet haragudni a másikra, működésképtelen. A viharoktól mentes házasság gyakori oka még, hogy a csa­ládi béke megőrzése érdekében valamelyik fél magába fojtja az indulatait. A zavart érzé­seinkkel együtt azonban elnyomjuk a kellemeseket is, ami a szerelem meghalását eredményezi.

A veszekedés a gyermekes családokban sem mindig ártalmas. Sok szülő kínosan ügyel arra, hogy gyermekeik ne legyenek tanúi veszekedéseiknek. Ez azonban oda vezet, hogy a leplezés, a hazudozás, a ki nem mondott, de nagyon is érzékelhető feszültség pszichikailag rombolóan hat ­rájuk. Mint már szó volt róla a családi élet a gyerek számára sem lehet üvegház, vagy laboratórium. A normális világ soha­sem ideális, hanem az élet egy darabja, viharaival, nehéz­ségeivel és megpróbáltatásaival együtt. Csak a természetes, őszinte viselkedés teszi lehetővé, hogy a gyerek megis­merje szülei lelkivilágát, és a külső valóságot. A családi életbe beszüremlő kendőzetlen, nyers valóság sokszor ijesztően hat ugyan rá, de jelentős mértékben elősegíti a világban való tájékozódását. Amennyiben a veszekedések nem állan­dósulnak a családban, akkor a dühkitörés után a szülőkkel együtt a gyerek is megnyugszik, és nem fognak nála pszi­chés zavarok kialakulni. Gazdagabb lesz azonban egy tapasztalattal, ami azt eredményezi, hogy a veszekedé­sekkel tarkított, őszinte légkörben nevelt gyerek általában érettebb módon gondolkodik mint a kortársai, és jobban eligazodik a felnőttek világában. Reális életszemlélete a szülői háztól elkerülve is megmarad, ami nagyban hozzásegíti ahhoz, hogy felnőtt korában a saját problémáit talp­raesetten oldja meg.

 

A párkapcsolatok létrejöttének alapvető mozgatórugója: a szeretett lénnyel minél több időt együtt tölteni. Ezt a vágyat azonban periodikusan megzavarja az önállósodás ösztöne, ami azt eredményezi, hogy kapcsolatunk kitartóan ingázik a szerelem és a szabadság felemelő érzése között. Emiatt a házas­ság harmóniáját a partnerek alaptermészetének eltérésén kívül a fáziskésés is zavarhatja. Míg az egyik a kötelék lazításán fáradozik, addig a másik úgy érzi, sohasem volt nagyobb szüksége szerelmére. Így aztán nem ritka jelenség, hogy a férj terhesnek érzi, ha élete párja csüng rajta, máskor viszont ­éppen ő ostromolja érzelmileg közömbös feleségét. Ennél nagyobb a baj, ha mindkét fél elveszti a másik iránti érdeklődését. Mindenki által ismert kép: a feleség pongyolában, hajcsava­rókkal a fején, a férj pedig beletemetkezik egy lepedőnyi méretű újságba, és velük együtt reggelizik az unalom. Lan­gyos kávé, langyos szerelem, kihűlő érzelmek. Ez a helyzet a szerelemnek már csak a paródiája. Nem szabad azonban két­ségbe esni. A párkapcsolatok szakértői szerint ezen a buktatón mindenki átesik. „A világ legjobb nőjét is unja valaki!” – hallottuk már nem egyszer. Az érzelmek gyengélkedése többnyire átmeneti állapot, a tartós kapcsolatok természetes velejárója. A szerelem ugyanis nem lehet egy életen át olyan magával ragadó, mint a romantikus filmekben másfél órán keresztül.

Persze rajtunk is múlik, hogy sikerül-e átvészelni az érzelmi mélypontokat. Ne bízzuk boldogságunkat a szerelem mindent elsöprő erejére. Ez az egekig magasztalt érzés nem képes arra, hogy mindent helyrehozzon, amit az életben elrontottunk. A szerelem csak akkor lesz hétköznapjaink uni­ver­zá­lis javítóműhelye, ha megőrizzük a lángját, ha nem hagyjuk kihunyni magunkban azt az érzést, amely kapcsolatunk kezdetén egymáshoz fűzött bennünket. Harcoljunk a megszokás ellen, űzzük ki a hitvesi ágyból a rutint, és érzelmi életünk felfrissítése érdekében dolgoztassuk meg a fantá­ziánkat. Ismét Vass Virág szavaival élve: ahogy a filmesek megizzadnak minden mosolyért, gyengéd pillantásért, ­érzéki csókért, úgy nekünk is törnünk kell magunkat azért, hogy hétköznapi kapcsolatunkból olyan romantikus, szívet és szemet gyönyörködtető szerelem legyen, mint a moziban.

Ha ez nem sikerül, akkor se keseredjünk el túlzottan, mert a nemek közötti párharc bele van kalkulálva az életünkbe. Nem csak mi tehetünk róla, hogy ilyenek vagyunk, különbözőségünk isteni elrendelés. A zsidó-őskeresztény tanok szerint a férfi és a nő teremtése során démoni beavatkozás is történt: „Az ember női fele a teremtés anyagi-állati része felé hajolt, Isten helyett a Sátán sugallatára hallgatott. Ma is egyképpen egyesül benne a természet minden vonzó, kedves, bájoló vonása, de szintúgy riasztó, sötét, kegyetlen megnyilvánulása. A férfi elkövetheti a legnagyobb szörnyűségeket, de mindig okot, célt, rendszert visz bele, intellektuális ­marad. A nő a természet érzelmi, indulati vagy ösztönös mágiájában él. Ok nélkül, sőt okok ellenére szeret és gyűlöl, becéz és gyötör. Legtöbbször a kettőt egyszerre, ugyanazon alannyal teszi. A férfi bűne viszont, hogy minden tettéhez értelmet keres, ezért őt az értelme veszíti el.” Ez a különbség vezetett az „eredendő bűn” elkövetéséhez is. Éva látta, hogy a tudás fájának gyümölcse „jó, kívánatos, kedves a szemnek” és Istenhez hasonlatossá akart válni. Ádám pedig tudni akarta, hogy „mi a különbség a Jó és a Rossz között”. Az engedetlenség máig ható következménye, hogy a teremtés harmóniájának megbontása miatt kiűzettek a Paradicsomból, és „rögzítették a különbséget, ami kettéválasztotta őket”.

 

Érdekes hírek

 

Földünk egyes pontjain a mágneses anomáliák oly mér­téket érnek el, hogy különféle csodával határos jelenséget produkálnak. Ezek közül jelenleg egy ausztrál domboldal izgatja leginkább a hitetlenkedőket. Ez a különleges adott­ságokkal rendelkező lejtő Melbourntől 120 kilométerre, Mount Montenegronál található. Pontos helyét nem kell sokáig keresgélni, mivel az óriási érdeklődés miatt hosszú kocsisorok állnak az út mentén. A látvány minden képzeletet felülmúl, mert szemmel láthatóan meghazudtolja a gravitáció törvényeit. Itt ugyanis minden fordítva működik, mint más­hol. Ezen a domboldalon nem lefelé, hanem felfelé könnyebb a járás. A legkülönösebb azonban az, hogy a lejtő alján levő tárgyak maguktól felgurulnak a dombra. Visszagurítani nem lehet őket. Ha megpróbálkozunk vele csak néhány centimétert gurulnak lefelé, majd megállnak, és külső segítség nélkül elindulnak felfelé. Minél nagyobb a tárgy tömege, annál ­nagyobb a sebessége. A lejtő aljára állított gépkocsi 10 km/h sebességgel halad felfelé, miközben a motor áll. A tudósok egyelőre nem találnak magya­rázatot erre az anomáliára. A titok megfejtése a környéken végzett műszeres mérés után várható. A jelenség kiváltó okára azonban valószínűleg csak egy szakemberek által irányított feltárás, az altalaj átvizsgá­lása fog magyarázatot adni. Miután számos videofelvétel készült a látottakról, így már azok is meg­csodálhatják ezt a kurió­zumot, akiknek nincs módjukban a helyszínt ­felkeresni.

Ehhez hasonló hely található a kanadai New Brunswickban. Az autósok üresbe tett sebváltóval gurulnak fel a „mágneses hegyre”, lefelé viszont nyom­ják a gázpedált, mert motor nélkül nem tudnának lejönni. Ennél is intenzívebb gravitációs vonzás tapasztalható Oregon államban. A Grant’s hágótól kb. 35 mérföldnyire, Sardine Creek partjainál található az Oregon-örvény. Ennek az 55 m átmérőjű, nagyjából kör alakú zónának a közelében megbokrosodnak a lovak, a madarak hirtelen megváltoztatják a repülési irányukat, és a fák is fur­csán megdőlve nőnek. A zóna belsejében áll egy elhagyott fakunyhó, ami az örvény szívása miatt kissé megcsúszott. Belépve az épületbe az ember egy különös világban találja magát. Az erős gravitációs vonzás következtében a turisták lába hirtelen lecövekel, és testük az örvény irányába 10°-kal elhajlik. A műszeres mérések során egy láncra függesztett 15 kilogrammos acélgolyó szintén megdőlve állt be, és mintha láthatatlan kezek szorítanák csak nehezen lehet függőleges helyzetbe hozni. Az örvényből kiáramló gravitációs hullámok spirális mozgására utal, hogy a cigarettafüst és a széttépett papírdarabkák körkörösen szállnak a levegőben. A megfigyelések közé tartozik még, hogy a zónában a fénymérő és az iránytű megbolondul, használhatatlanná válik. Egyébként 45 mérfölddel odébb a Colorado állambeli Camp Burchban is található egy hasonló örvény, de ennek kisebb az intenzitása.

Jellemző a hivatalos tudomány parajelenségekkel kap­csolatos ellenszenvére, hogy még ezt a szemmel látható, kézzel fogható hatást sem hajlandók elismerni. Egy „tudós” oly módon próbálta megcáfolni ennek a geológiai anomáliának a létét, hogy kivitt a helyszínre egy kőművesek által használt szintezőt. Ott kárörvendve mutatott a dombtetővel ellentétes irányban elmozdult buborékra: „Dehogy parajelenség ez kérem, egyszerű optikai csalódás. Ami fölfelé látszik, lefelé van, mivel a szintező is így mutatja.” Arra nem gondolt sze­gény, hogy a helyileg megnövekedett gravitáció nem csak a gépkocsikra, hanem a szintezőben levő vízre is hat. Komoly műszeres vizsgálatokat ne is várjunk addig, amíg a parapszichológia a modern inkvizíció kiátkozott területe marad.

 

A gravitációs anomáliák speciális formája a növekedés befolyásolása. Azt tudjuk, hogy a nagy tömegű bolygókon a növények, állatok és emberek alacsonyra nőnek, mert az intenzív gravitációs vonzás nem engedi meg a magasság, és térfogatnövekedést. A kis tömegű bolygókon viszont elefánt méretű bölények, ló méretű szarvasok és 3-3,5 méter magas óriások fejlődnek ki. Kismértékben ugyan, de ezt a jelenséget a gravitáció helyi ingadozása is kiválthatja. Franciaországban, Limousin vidékén feltűnően alacsony emberek élnek. Ez nem genetikai adottság, mert az itt született, de máshol felnőtt emberek átlagos magasságúak lettek; míg a másutt született, de itt felnőttek kis termetűekké váltak. Érdemes lenne műszeres mérést végezni a környéken, hogy milyen gravitációs szintkülönbség uralkodik ebben a térségben. Ha valamikor hajlandók lesznek a kutatók komolyan venni ezt a témát, a vizsgálatokat célszerű lenne kiterjeszteni a növény és állatvilágra, hogy a magasság- és tömegeltérés ezen a téren is megmutatkozik-e.

[

Thaiföld északi részén van egy falu Nan, amely arról híres, hogy nincs temetője. Látszólag semmi sem különbözteti meg a környékbeli falvaktól. Lakóinak száma megközelíti a 400-at, és sok közöttük az idős ember. Évente körülbelül 5-8 személy távozik el az élők sorából, és soha nem rendeznek temetést. Nincs rá szükség. Az itt élő emberek ugyanis haláluk után 3-3,5 órával eltűnnek. Tetemük nyomtalanul felszívódik. A hozzátartozóknak csak annyi idejük marad, hogy felravatalozzák az elhunytat, és rendezzenek egy gyors búcsúztatót. Mire a siratóasszonyok megjelennek, már jóformán véget is ér a szertartás. Sietni kell, mert a halott hamar dematerializálódik. Miközben a hozzátartozók körülállják, elkezd beleolvadni az éterbe. 10-15 perc után teljesen eltűnik, fizikailag megsemmisül. Ez a jelenség kizárólag ebben a faluban lép fel. Már kutatók is vizsgálták a környéket. Egy orvoscsoport érkezett a faluba, hogy végére járjon a nem mindennapi eseménysorozatnak. Először azt hitték, hogy a hely, egy földből kiáramló rejtélyes sugárzás okozza a dematerializálódást. Ezért más falvakból hoztak ide idős, haldokló embereket. Ők azonban nem szívódtak fel a haláluk után. Erre alaposan megvizsgálták az ott lakókat, azokat akik a faluban születtek. Mindhiába. Semmi különöset nem találtak rajtuk. Ez a különös képesség minden bizonnyal ennek a szűk csoportnak a testi adottsága. Erről úgy lehetne megbizonyosodni, ha ebből a faluból néhány idős beteg embert átköltöztetnének más településekre, és megnéznék, hogy a haláluk után születési helyüktől távol is dematerializálódnak-e.

[

A nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk már többször utaltak rá, hogy agyunk csodával határos képességekkel rendelkezik, csak mi nem tudunk róla. Többek között az összes parapszichológiai képességet előidézhetnénk, ha tisztában lennénk a kiváltási módjukkal. Úgy tűnik, hogy nem emberfeletti tudást igénylő ördöngös dolgokról van szó. Csupán meghatározott szabályokat kell elsajátítani. Ha elárulnák nekünk, mit kell tenni, bárki könnyen megtanulhatná. Ezt bizonyítja a Nouméa sziget lakóinak különös képessége. Ezen az Új-Kaledónia-i szigeten a bennszülöttek nem mindennapi tulajdonsággal rendelkeznek: képesek levitálni. Ezzel a tudományukkal azonban nem szeretnek hivalkodni, ezért nem rendeznek turistalátványosságokat. A világtól elzárkózva élnek, és senkit sem engednek a partjaikon kikötni. A szomszédos szigeteken élő halászok elbeszéléseiből tudjuk, hogy ennek a kis szigetnek a lakói gyakran elhagyják a hajóikat, és kilebegnek a víz fölé. Felülről nézik, hol található nagyobb mennyiségű hal a tengerben. Az ágyékkötős bennszülött férfiak kb. 1 méter magasságban lebegnek a víz felett, de van aki keresztbe tett lábakkal ül a levegőben. Aztán visszalebegnek a hajókra, és lehuppannak a fedélzetre. Úgy tűnik, hogy gondolati úton irányítják a lebegést, és a gravitációs ellenerő megszüntetését is. A szigeten is láttak levitálókat. A nők szintén képesek rá, de a betegek és a kisgyerekek nem. Itt egy gyerek akkor válik felnőtté, amikor már fel tud emelkedni legalább félméternyi magasságra.

Elmondásuk szerint „öröktől fogva” képesek ennek a jelenségnek az előidézésére. A szigetlakók azt mesélik, hogy egykor fura repülő szerkezeten érkező idegenek látogattak el hozzájuk, akik megtanították őket lebegni. Tehát nem egy genetikai adottság nemzedékről nemzedékre való öröklődéséről van szó. Adottságuk egy módszer elsajátításának eredménye, melynek titkát féltékenyen őrzik. Csupán annyit árultak el, hogy a levitáció titka: erősen kell akarni. Aki tudja ennek a módját, és képes irányítani az akaratát, az máris lebeghet. Mivel érzik, hogy ez a rendkívüli tudás a világ fennmaradását veszélyeztető gonosz embereket is nagyon érdekli, nem hagyják el a lakóhelyüket, és nem állnak szóba idegenekkel. Néhány gazdag amerikai és európai utazó vagyonokat ígért nekik, ha megtanítják őket levitálni. Mások világkörúti útra invitálták a szigetlakókat. Búsás honoráriumot ígértek, ha az általuk szervezett fellépések során egy kicsit „repkednek”. Ők azonban „nem álltak kötélnek”. Csak otthon szeretnek „repkedni”. A kókuszdiót is így szüretelik le a fákról. Más trópusi országokkal ellentétben itt nem másznak fel a pálmafákra. Fellebegnek a fa koronájába, és ledobálják a diókat. Termőföldjeiket is ily módon, a magasból ellenőrzik. Ha jön a hurrikán vagy a szökőár, nem esnek kétségbe. Felemelkednek a magasba, és megvárják, míg elcsendesedik a szél, és visszahúzódik a víz.

[

Fantasztikumokban gazdag korban élünk, amit csak szaporítanak azok a régészeti leletek, amelyek mostanában kerülnek elő a földből, illetve rég elhagyott barlangokból. A tibeti történelem megőrizte azoknak az apró embe­reknek az emlékét, akik a dropa és kham fajokhoz tartoztak. Még a vízözön előtt, a „felhőkből” érkeztek hozzánk, és a Tibetet Kínától elválasztó hegy­vidéken, a Bajankara-barlangokban éltek. Vékony, törékeny testük magassága nem haladta meg a 130 centimé­tert, és aránytalanul nagy, embriószerű fejük volt. Rútságuk miatt először csak elkülönítették őket, és kerülték a velük való érintkezést. Később „gyors lovakon ülő emberek” (valószínűleg mongolok) kiirtották őket. A mendemonda a kínai régészek érdeklődését is felkeltette, és a Bajankara barlangjait átkutatva, 716 db tányér alakú korongot találtak, amelye­ket ismeretlen módon gránittömbökből vágtak ki. Mindegyik közepén volt egy lyuk, mint a mi mikrobarázdás hanglemezeinken. Ettől a lyuk­tól egy spirál alakú kettős barázda indul ki, egészen a tányér széléig. A Pekingi Őstör­­t­éneti Akadémia szakembereinek sikerült megfejteniük a 12 000 évvel ezelőtt készült információhordozó titkát.

A spirálisan felrótt vonalas írás szerint a dropák „légi csúszdán jöttek le az égből”. A khamoknak tulajdonított vonalas írásokból egy siratót rekonstruáltak: „Leszállás közben tönkrement az űrhajónk az ellenséges népek által lakott hegyekben. Nem tudtuk megjavítani, mert ehhez sem nyersanyagaink, sem útja­ink nem voltak.” Úgy tűnik, hogy ezek a rejtélyes tányérok – a mi hanglemezeinkhez hasonlóan – egyszer majd beszélni is fognak. A kínai tudósok ugyanis óvatosan megkapargatták ezeket a tárgyakat, és megvizsgálták a nagy kobalttartalmú anyag kisugárzását. Az oszcillográf elektromos modu­láció nyomait mutatta ki a fémszemcséket tartalmazó anyagban. Ezek a hullámok valószínűleg a szabad szemmel látható írásnál is fontosabb információt tartalmaznak. A bajankarai barlangok falaira karcolt rajzok is arról árulkodnak, hogy készítőik az űrből jöttek. A hatalmas ábra nem más, mint egy bolygóközi térkép, pontok tömegével ellátva. Ezek a kozmonauták által bejárt utakat jelzik. Köztük van a mi Földünk is a felkelő Nappal és a Holddal.

 

Figyelnek minket

 

1994. végén nálunk is megjelent Vlagyimir Azsazsa: UFO Oroszország felett című műve. Eddig jobbára csak az amerikai légtérben lezajló UFO-megfigyelésekről szerezhetett tudomást a világ, a kelet-európai észlelések a korábbi diktatórikus rendszer tiltása következtében nem kerülhettek napvilágra. Az időközben bekövetkezett politikai változások után már ezekben az országokban is szabadabban lehe­tett beszélni erről a témáról, így „megnyíltak a zsilipek”, az emberek már nem féltek beszámolni korábbi UFO-élményeikről. Mivel Oroszország hatalmas területű, természetes, hogy igen sok UFO-átrepülést észleltek felette. A Földön kívüli járművek egy része le is szállt, ezért harmadik típusú találkozásokról szóló beszámolókat is bőven találhatunk ebben a könyvben. Azok számára, akik behatóan foglalkoznak ezzel a témával, igazi csemege ez a mű, mert az esetleírások sok tekintetben eltérnek a hasonló jellegű nyugati híradásoktól.

Ennek szemléltetésére ragadjunk ki néhány tanulságos részletet a harmadik típusú találkozások során lezajlott beszél­getésekből. Először kezdjük egy ránk nézve nem éppen kedvező képpel. A jelenleg hozzánk látogató Földön kívüli civi­lizációk szerint „az egész univerzumban nincs még egy ilyen hely, ahol ennyi megátalkodottan agresszív, kegyetlen, elvtelen és erkölcstelen ember él, ahol ilyen mély gyökeret eresztett a sötét, állati örökség”. Ennek ellenére segí­teni fognak nekünk, de egyedül kell boldogulnunk. Ha meg akarjuk menteni a civilizációnkat, nekünk kell a feladatot vál­lalni. Senki sem fog csodát tenni velünk. Mutatni fogják az utat, de végig megmarad számunkra a szabad választás lehe­tősége. Magunknak kell a tudást megszerezni!

További tanácsaik egyike: „Nyitottabbnak kellene lennünk. A kör­nyező világunkról alkotott elképzeléseink meglehetősen korlátozottak, a szüntelenül keresztüllépett tudásmorzsák nem teszik lehetővé, hogy megértsük az univerzum működését”. Akadtak kevésbé türelmes tanácsadók is, akik szerint: „Előbb a saját bolygótokat ismerjétek meg alaposan, és csak azután mászkáljatok a koz­moszban!” A szkeptikusok kész információkkal is elláttak bennünket. Amikor a megajándékozott megkérdezte, hogy miért kapta ezt a tudást azt felelték, hogy: „Akkora a sötétség nálatok, hogy ez a kis szikra nem fog világosságot teremteni.” Tudati fejlődésünk az elmúlt évtizedekben semmit sem haladt előre, sőt a bíráló hangnemből ítélve inkább visszafejlődés tapasztalható ezen a téren. Az 1950-es évek elején ugyanis az önmagukat „idősebb test­véreinknek” nevező földönkívüliek küldöttei még viszonylag visszafogottan nyilatkoztak rólunk: „Szép külleme elle­nére a Föld purgatórium azon bolygók között, amelyeken értelmes élet fejlődött ki. Gyűlölködés, egoizmus és kegyet­len­ke­dés sötét köde terjeng fölöttetek.”

A hozzánk csak hébe-hóba elvetődő civilizációk tagjai nagyon furcsának találták, hogy milyen különbségek vannak a Földön az egyes emberek között. Ők egy meglehetősen uniformizált világban élnek, ahol az egyedek sem külsejükben, sem tudásszintjüket illetően nem különböznek lényegesen egymástól, nálunk viszont egymás mellett élnek a primi­tív, kőkorszaki szinten tevékenykedő és gondolkodó népek a XXI. század kozmikus eszmevilágát hirdető emberekkel. (Új-Guineában pl. 1934-ig tartott a kőkorszak. Ekkor fedezték fel az őserdők mélyén azokat a törzseket, akik még soha nem láttak civilizált embert. Kő- és csonteszközöket készítettek, és emberevők voltak. Több évtizednyi felvilágosító munkára volt szükség ahhoz, hogy legalább ezzel a szokásukkal felhagyjanak. Olyan törzset is találtak a dzsungelben, akik nem ismerték a tüzet. Az elmúlt évezredek során nem jutottak el arra a szintre, hogy feltalálják a tűzgyújtást.) Meglepte őket az is, hogy amíg szűk körök sokat tudnak az univerzum titkai­ról, addig az átlagpolgárok sokasága abszolút tájékozatlan.

Ebből a műből az is kiderült, hogy a Földön kívüli civilizációk többsége rendkívül fejlett humorérzékkel rendelke­zik. Megjegyzéseik rövidek, velősek, és magas fokú intelligenciájuktól áthatva meglehetősen csípősek. Az egyik nem éppen szokványos helyen lezajlott beszélgetés során a kozmikus utazásra invitált orosz polgár azzal fordult a házigazdákhoz, hogy: „A Földön a fontos tárgyalások alkalmával inni szoktak”. A kissé körülményes úton megszerzett etilal­kohol elfogyasztása után földi világunk jobb kedvre derült képviselője megjegyezte: „Miként lehetséges, hogy egy ­ilyen magas fokon fejlett civilizáció még nem jutott el eddig a hasznos felfedezésig?” Erre azt a lakonikus választ kapta, hogy: „Ennek a felfedezésnek az alkalmazásával talán el sem jutott volna erre a fokra.”

Az Oroszországban feljegyzett első típusú találkozások is beszámolnak arról a különös jelenségről, hogy az égbolton megjelenő Földön kívüli járművek néha megváltoztatják az alakjukat. Egyszer a gömb alakú UFO először repülőgéppé, majd tankká változott, de előfordult olyan eset is, amikor az Aurora-cirkáló alakját vette fel. Nagy a valószínűsége azonban annak, hogy itt nem valódi me­ch­a­nikai átalakulásról, hanem hipnózis útján keltett vízióról van szó. A hipnotikus szuggesztió ugyanis a szellem erejével könnyen elő­idézhető, és maradéktalanul képes meggyőzni a szemlélőt, hogy valóságos élményben volt része.

Ennek klasszikus földi példája az indiai kötéltrükk, ami nem más, mint kollektív hallucináció. A titok nyitja a bűvész szavaiban, és nem a tetteiben rejlik. A többnyire külföldi turis­tákból verbuválódó nézők azt érzékelik, hogy a bűvész megmerevít a levegőben egy kötelet, amire a bűvészinas felmá­szik. Amint a fiú felér a felfüggesztés nélküli kötél tetejére, a mester utána mászik, és egy éles szablyával levágja a végtagjait. A nézőközönség annyira beleéli magát a mutatványba, hogy a spriccelő vér láttán a gyengébb idegzetűek sikoltozni kezdenek. A bűvész azonban egymáshoz illeszti a lehullott testrészeket, mire a fiú életre kel, és mosolyogva meghajol. Erre mindenki tapsol, és bőven adakozik, abban a hiszemben, hogy csodában volt része. Ez az utcai színjáték azonban nem volt más, mint távhipnózis útján létrehozott illúzió, szak­nyelven vizualizáció. A trükk egész ideje alatt csupán annyi történt, hogy a fakír a kezében tartott egy darab kötelet, a fiú pedig mellette ült. Ez többek között onnan derült ki, hogy néhányan lefényképezték az esemény egyes fázisait. A gép azonban nem hipnotizálható, így a film a valóságot, vagyis a kiindulási helyzetet örökítette meg. Ha már itt tartunk érde­mes megemlíteni, hogy a hipnotikus szuggesztióra képes személyek erős koncentráció esetén fotólemezen is képesek megörökíteni az agyukból kisugárzódó képet.

A földönkívüliek nem csak gondolati képeket tudnak kelteni bennünk távhipnózis útján, hanem arra is képesek, hogy valóban megváltoztassák az alakjukat. Ezt úgy érik el, hogy kiléptetik a lelküket, és tetszőleges testet materializálnak köré. Előfordult már, hogy ily módon bagoly vagy szarvas képében mutatkoztak az emberek előtt, de többnyire arra használják ezt a képességüket, hogy az eredeti megjelenésüktől eltérő emberi alakot öltsenek. Tisztában vannak ugyanis azzal, hogy sok földi ember számára meglehetősen szokatlan a kinézetük, ezért a magas szintű parapszichológiai képes­ségekkel rendelkező civilizációk tagjai gyakran öltenek olyan alakot, amely az illető számára szimpatikus, és a legkevésbé rémisztő.

Az UFO-megfigyelések között nyilvántartanak egy ritkán előforduló jelenséget is, az arányos nagyítást és kicsi­nyítést. Ezt a fizikai jelenséget a földönkí­vüliek opulációnak, illetve deopulációnak nevezik. Létrehozásához ugyanúgy koncentrált energiamezőre van szükség, mint a telepor­tációnál. Ez az effektus élőlények testméretének megváltoztatására is alkalmas, de az idegen civilizációk főleg járműveik kicsinyítésére használják. Egy ízben látványosan demons­trálták is ennek a módját. A földi megfigyelő szerint ez rendkívül egyszerűen ment végbe. A lekicsinyíteni kívánt UFO fölé egy nagyobb jármű repült, és az aljából intenzív sugarakat bocsátott ki, mire az alsó jármű egyre jobban összezsugorodott. Sajnos arról nem világosítottak fel bennünket, hogy eközben milyen fizi­kai folyamat megy végbe az anyagban. Az eljárás gyorsasága azonban arra utal, hogy itt nem valami bonyolult, aprólékos tevékenység összehan­golásáról van szó, hanem egy megfelelő módon konstruált me­chanizmus automatikusan elvégzi a kívánt méretváltoztatást.

Ez a folyamat leginkább a mi fénymásolási technikánkhoz hasonlítható. Amikor egy ábrát fel akarunk nagyítani, vagy le akarunk kicsinyíteni, nem gondolkozunk azon, hogy a papírlapon levő festékszemcsék számát miként szaporítsuk vagy csökkentsük. Fogjuk a rajzot, rátesszük a tárgy­asztalra, majd közöljük a másológéppel a kívánt méretarányt. Erre egy lencse pillanatok alatt beáll a megfelelő távolságra, és gombnyomásra kész a kért másolat. Valószínűleg a tárgyak felnagyítása vagy lekicsinyítése során sem történik más, mint beprogramozzák az erre a célra szolgáló gépbe, hogy milyen méretváltoztatást kívánnak, mire a meg­felelően megszerkesztett mecha­nizmus elkezdi fokozatosan nyújtani vagy zsugo­rítani a tárgy illetve élőlény étertestét. Eközben a koncentrált energiamező a felesleges atomokat demateriali­zálja, illetve nagyítás esetén materializálással kipótolja a folytonossági hiányt.

Ez a jelenség egyébként a parapszichológusok előtt sem ismeretlen, és az agyfrekvencia lecsökkentése révén pszi­chikai úton is előidézhető. A tibeti láma­kolostorokról szóló beszámolókban megemlítenek egy szerzetest, aki ily ­módon 30 centiméterrel is képes volt a testhosszát megnövelni. Mos­­ta­nában mind gyakrabban hallani a kicsinyítésnek egy sajátos módjáról, amikor egy kívülről kisméretűnek látszó jármű belül kitágul. Az elrabolt személyek élménybeszámolói szerint egyes UFO-k belseje négyszer-ötször nagyobb, mint amit a külső méreteik megengednének.

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Az I. fejezetben, valamint az „Ezoterikus körkép” VII. feje­zetében részlete­sen megismerhettük a két legígéretesebbnek tűnő energiatermelési módszert. Az igen jó hatásfok, valamint a könnyű és olcsó előállítási lehetőség ellenére a világ egyetlen országában sem foglalkoznak kellő intenzitással ezekkel az eljárá­sokkal. Ennek oka, hogy a gyártásra vonatkozóan sem Keely[46], sem pedig Tesla, illetve Moray nem ­hagyott hátra használható technológiai utasításokat. Mivel készü­lékeik megsemmisültek, így a másolás lehetősége sem áll fenn. ­Ennél­fogva csak úgy tudtuk volna ezeket a megoldásokat végre a gyakorlat szolgálatába állítani, ha újra feltaláljuk őket. Ennek viszont az volt az akadálya, hogy nem értettük az általuk alkalmazott áramkinyerés fizikai alapjait, nem voltunk tisztában találmányaik működési mechanizmusával. Mivel ezt maguk a feltalálók sem ismerték tökéletesen, az általuk készített szabadalmi leírások alapos átta­nulmányozása sem segített. Talán ennek a helyzetnek tudható be, hogy a jelen kor fizikusai és az öntevékeny amatőrök más utakon próbáltak ingyenener­giához jutni. Ezeknek a törekvéseknek az a közös vonásuk, hogy szinte mindegyikük a szabadenergia kicsatolásával kísérelt meg többletenergiát termelni. Ezen belül a jelenleg ismert megoldások két fő csoportra oszthatók. Az egyikbe azok a készülékek tartoznak, amelyek az éterből nyerik ki a felhasználni kívánt energiát, míg a másik cso­portba sorolható eljárásoknál a gravitáció megcsapolásával próbálnak többletteljesítményre szert tenni.

A legtöbb nyilvánosságra hozott kísérlet az utóbbi módszer alkalmazásával történt. Ennek lehetőségét a Hendrik Casimir holland fizikusról elnevezett effektus teremti meg. Ennek lényege, hogy amikor két anyagrészecske mikroszkopikus léptékben mérve megközelíti egymást, akkor a közöttük fellépő kohéziós erő a gravitációs vonzáshoz képest hatványozottan megnő. Ez a logarit­mikusan növekvő von­zóerő egyre nagyobb intenzitással húzza a két anyagot egy­máshoz, vagyis külső ener­giabefektetés nélkül munkát végez. Mivel a Casimir-erő megfelelő geometriai kialakítás esetén nem csak húzó-, hanem nyomóerőként is felléphet (ez való­jában nem más, mint az ellentétes oldalról fellépő húzóerő), a segítségével zárt ciklus is létrehozható, ami alkalmas energiatermelésre. A gravi­tációt megcsapoló zárt ciklusú energiakinyerő szerkezetek működését tehát az teszi lehetővé, hogy a Casimir-erő előjele átváltható, azaz periodikusan húzó- és nyomóerőt lehet vele elérni. Ezt oly módon valósíthatjuk meg a legegyszerűbben, hogy megváltoztatjuk az atomi méretű munkakam­rák alakját, váltakozva olyan geometriai alakzatokat hozunk létre, amelyeknél hol belül, hol kívül ébred nagyobb kohéziós erő. Miután atomi méretekben a távolság adott, a kohéziós erőt csak az egymásra ható felületek méretének módosításával tudjuk befolyásolni. Ez nem jelent megoldhatatlan feladatot, mert iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy a legkisebb felületű geometriai alakzat a gömb. Ezzel szemben legnagyobb felülete az elnyújtott, vékony hengernek van. Így nem kell mást tenni, mint egy megfelelő fázisban érkező külső erővel a munkakamrák alakját perio­dikusan hol gömbre, hol vékony hengerre változtatni, és ennek hatására a Casimir-erő ciklikus energiatermelést végez. Munkaközegként legcélszerűbb vizet használni, mivel a víz polarizálható, és igen olcsó. A jó hatásfok elérése érdekében alapvetően fontos, hogy a külső energiabefektetés akkor hasson a munkakamrára, amikor a benne fellépő kohéziós erő eléri a maximumot, illetve a minimumot.

Kezdetben az üregek, vagyis az atomi méretű munka­kamrák alakját hanghullámokkal befolyásolták. Ez úgy játszódik le, hogy a hanghullámok által létrehozott apró buborékokat a Casimir-erő felfújja, majd a gömb alakú mun­kakamrákat a hang által létrehozott nyomáshullám eltorzítja, összelapítja, hengert képez belőlük. Ezt az alakzatot a Casimir-erő tovább torzítja, végül teljesen eltűnnek az üregek. A következő periódusban újra megjelenő buborékokkal a jelenség elölről kezdődik, vagyis a folyamat ciklikusan ismétlődik. A mikrobuborékok energiatermelése azáltal jön létre, hogy a periodikusan táguló és összehúzódó kamrák fala a körülöttük levő közeget ütéssze­rűen mozgásba hozza, vagyis mechanikai munkát végez. Ez a mechanikai ­munka termeli az energiát úgy, hogy a vizet felmelegíti. Szerencsére a mele­gedés igen intenzív, ezért nem kell holmi ósdi gőzgépet a rendszerhez illeszteni, hogy a többletenergiát egy meglehető­sen rossz hatásfokú energiaátalakító láncon át kinyerjük belőle. A felszabaduló energia ugyanis közvetlenül felhasz­nálható hidrogén lesz, amint azt a későbbiekben látni fogjuk. A kedvező helyzet annak köszönhető, hogy a szono­kémiának nevezett reakció igen magas, 5-8 ezer K-fokos hőmérsék­leten megy végbe. Ez a hőmérséklet olyan nagy, hogy a buborék keletkezési helyén a folyadék szinte izzik. Ebből is látszik, hogy a szono­ké­mia hatásfoka igen jó, a buborékok a betáp­lált kinetikus energiát elvileg százmilliárdszorosra is ké­pesek felerősíteni. Ezt az előnyös helyzetet azonban lerontja az a tény, hogy az effektus csak a kád közepén alakul ki, így a keletkező hő elnyelődik a körülötte levő közegben. Ez a rendszer tehát nem alkalmas jelentős energiatermelésre, ráadásul az ultrahang előállítását végző piezo kristály hatás­fo­ka is meglehetősen rossz.

A kutatóknak tehát új modulálási lehetőség után kellett nézni, és ezt meg is találták az elektromos tér munkára fogásában. A feszültségimpulzusokkal történő modulálás nyilvánosság számára is hozzáférhető megoldásai közül emlí­tésre méltó Stanley Meyer rendszere, aki 1990-ben szabadalmat is kapott eljárására. A modulálás igen jó hatásfoka, valamint az a körülmény, hogy az elektromos tér frekvenciáját oly módon határozta meg, hogy a rendszer rezonanciába került, együttesen azt eredményezték, hogy a többletenergia kicsatolhatóvá vált. Miután a mikrobuborékok mozgási energiája továbbra is igen nagy volt, és a buborékok most már nem pontszerűen képződtek, hanem egy keskeny sávban, ezért a víz felmelegedésén túlmenően intenzív gőz keletkezett, ami a körülötte levő vízmolekulákat alkotóelemeire bontotta. A rendszerből közvetlenül kinyerhető energia durranógáz formájában szabadult fel. Hasonló elven működik a Puharich-féle berendezés is.

Ezután egy érdekes esemény következett, amely az ­utóbbi évek ­legnagyobb botrányaként vonult be a technikatörté­netbe. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy néhány évvel ezelőtt egy amerikai és egy angol elektrokémikus elképesztő bejelentéssel lepte meg a világot: sikerült megvalósítaniuk a hideg­fúziós energiatermelést. Nagy volt a megdöbbenés szak­mai körökben, mivel a fizikusok a melegfúzió létrehozásán és folyamatos fenntarthatóságán dolgoztak már évtizedek óta, mindhiába; s ekkor jött két kívülálló, akik megvalósították a magfúziót, ráadásul szobahőmérsékleten. Fleisch­mann és Pons bejelentése után a világ számos kutatóintézetében elkezdődött a reprodukálás. A lázas ellenőrzés során azonban még nyomokban sem találtak magfúzióra utaló jeleket. Hiába kutattak neutronok után, hiába keresték a fúzióhoz szükséges elvi feltételeket, nem találtak semmit. Később az is kiderült, hogy nehézvízre sincs szükség, mert az effektus közönséges vízben is fellép. Ekkor jött a nagy kiábrándulás, a konzervatív fizikusok pedig ujjongtak és csalást, szélhámosságot emlegettek.

Egy dologban igazuk volt a hivatalos tudomány képvise­lőinek, a két fiatal tudós valóban nem találta fel a hidegfú­ziót, már csak azért sem, mivel a magfú­zió normál környezeti viszonyok között megvalósíthatatlan. Az általuk csupán 90 ­angol fontból megalkotott készülék nem más, mint szabad­energia-kicsatolás a Casimir-erő segítségével. Fleischmann és Pons rendszere annyiban különbözik a korábbiaktól, hogy ők négy elektródát használtak, így a buborékképződés már nem egy sávban, hanem egy térrészben jött létre. Ezáltal, vala­mint porózus elektródák alkalmazásával jelentős mértékben megnőtt a hatásfok, és jelenleg ott tartanak, hogy a betáplált energia tízszeresét képesek kinyerni a rendszerből. Ennek tudható be, hogy a kárörvendő ujjongások ellenére a japán Toyota cég a francia Riviérán felépített egy ultramodern labo­ratóriumot, ahol a feltalálók már sorozatban gyártják talál­mányukat. Időközben a kaliforniai Thermacore cég is elkezdte egy hasonló hatásfokú készülék nullszériás példányainak előállítását.

Mindezeknél tökéletesebb azonban a magyar Jekkel János által kifejlesztett megoldás, amely a rezonanciakamra teljes térfogatában képes energiát termelni. Ezáltal hússzoros energiakinyerés érhető el, ráadásul a hidrogén és az oxigén külön-külön elvezethető, ami megszünteti a durranógáz-képző­désből eredő balesetveszélyt. A Jekkel-rendszerű készülék autóba beépítve teljes mértékben önfenntartó, más üzemanya­got nem fogyaszt, mint 4 liter vizet, 100 kilométerenként. Nem ez volt azonban az első vízzel működő autó. Az 1970-es évek elején az egész világsajtót bejárta a hír, hogy egy magyar származású feltaláló megalkotta a vízzel hajtott autót. Az Ausztráliában élő Horváth István és társa később eladták találmányukat egy meg nem nevezett nagy olajtársaságnak. Nem sokkal ezután Horváthot egy autó „véletlenül” elütötte, társa pedig néhány nappal később ugyancsak „vélet­lenül” kiesett Sydneyben egy több szintes épület ablakán, és szörnyethalt. A vízüzemű autó természetesen soha nem került gyártásba. Ellenérdekű körök ennek a dokumen­tációját is örökre páncél­szekrénybe zárták. Ez a találmány is úgy járt, mint a többször használható gyufa, vagy a szembiztos harisnya, melyeknek kizárólagos „hasznosítási” jogát csak azért vásárolták meg az érdekelt konszernek, hogy soha ne kerülhessenek gyártásba, ezáltal ne csökkenjen korábbi profitjuk.

Nem bizonyult sikeresnek ez a trükk az imént említett Stanley Meyer ese­tében. Az ohioi feltaláló szintén beszerelte találmányát egy gépkocsiba. A kb. 35 cm hosszú, középen kettécsavarható, és mindössze 1 inch széles, henger alakú szerkezet 100 km/h sebességgel képes mozgatni az autót. Az ENK-607 rendszámú gépkocsi Boston utcáit róva ugyancsak 4 liter vizet fogyasztott, 100 kilométerenként. Amikor bizonyos üzleti körök a találmány sikeres alkalmazásának hírét vették, ezt is megpróbálták megszerezni. Állítólag 1 milliárd dollárt ajánlottak fel érte Meyernek, de ő nem adta. Gyanította, hogy mire kell nekik, ezért tévékamerák előtt azt üzente, hogy minél előbb tömeggyártásban szeretné látni találmányát. Ezt a törekvését már nem voltak hajlandóak támogatni. Ebből is látszik, hogy a cél nem a találmány elterjesztése, hanem a megsemmisítése volt. Valószínűleg ez a sors várt volna a feltalálóra is. Ezt sejteti a hihetetlenül magas vételár. Könnyű csillagászati összegeket ígérni, amikor a „vevő” tudja, hogy fizetésre sohasem kerül sor.

 

A szabadenergia megcsapolásának másik módja, amikor oly módon teszünk szert energiatöbbletre, hogy az étert, vagyis a világegyetemben mérhetetlen mennyiségben jelen levő energiarészecskéket fogjuk munkára. Ezt azonban jelen­leg csak úgy tudjuk elérni, hogy vagy az anyagot, vagy az anyagon belül átcsoportosítható szabadelektronokat fel­gyorsítjuk. Az ily módon kelthető többletenergiára először Paul Davies[47] és W. G. Unruh[48] figyelt fel az 1970-es évek közepén. A legegyszerűbb szerkezet, ami a Davies-Unruh effektus alapján állít elő többletenergiát, az egypólusú generátor. Ez a Faraday[49] által feltalált generátor nem más, mint egy elektromos térben nagy sebességgel forgatott ferromágneses tárcsa, amelynek az egyik pólusa a tárcsával egybeépített tengely, a másik pedig a tárcsa pereméhez szorított szénkefe, vagy vala­milyen folyékony fémből készített elektróda. Ha felpörgetjük a generátort, azt tapasztaljuk, hogy nagyobb villamos telje­sítmény vezethető le róla, mint amekkora munka a meghaj­táshoz szükséges. Ennek feltehetően az az oka, hogy a tárcsa szélén az atomok már olyan óriási sebességgel száguldanak, hogy elkerülhetetlenül beleütköznek az étert alkotó szubatomi energiarészecskékbe. Ennek következtében az energiaré­szecskék elektronokat választanak le a fématomok legkülső elektronhéjáról. Az így keletkező elektrontöbblet hozzá­adódik a villamos tér által gerjesztett szabadelektronokhoz, és ez eredményezi a kicsatolható energiát.

A gyorsításon alapuló szabadenergia-kicsatoló rendszerek működési elve tehát az éter közegellenállására vezethető vissza. Mint az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében is láttuk az éter közegellenállása, vagyis a tehetetlenségi erő csak akkor lép fel, ha az anyag gyorsuló mozgást végez, vagy hirtelen irányt változtat. Ebben az esetben az egyik kritérium folyama­tosan biztosítva van, hiszen a centrifugális erő következtében a fémkorong minden egyes atomja állandó irányváltoztatást végez. A többletenergia tehetetlenségi erő által történő gene­rálását támasztja alá Bruce de Palma[50] fizikus megfigyelése is. Palma a forgó tömegek körül tapasztalható gravitációs anomáliák iránt érdeklődött, ezért élénken foglalkoztatta az egypólusú generátor működési mechanizmusa. Kísérletei közben elhelyezett egy órát a forgó tárcsa közelében, és azt tapasztalta, hogy amíg a tárcsa pörög, az óra lassabban jár, kevesebb időt mutat. Miután ez az effektus földi körülmények között csak éteri részecskesűrűsödés esetén tapasztalható, ezért az általa emlí­tett megfigyelés is azt bizonyítja, hogy itt meghatározó sze­repe van az éter közegellenállásának, a pozitív szubatomi energiarészecs­kékkel való ütközésnek. A viszonylag nagy energianyereség ellenére az egypólusú generátor nem terjedt el a gyakorlatban, mivel az általa indukált feszültség nagyon kicsi (kb. 1 V), és ez rendkívüli mértékben megnehezíti az áram elvezetését. Ehhez járulnak még a magas fordulatszám okozta problémák, valamint az a követelmény, hogy a generátor belső ellenállása nem lehet ­nagyobb néhány mikro­ohmnál.

Az éter munkára fogásán alapuló generátorok gyakorlatban is használható kiviteli alakja a Hyde-féle nagyfeszültségű konverter, amelyre a feltaláló 1990-ben szabadalmat kapott. A forgórészre szerelt tárcsa itt takaró (villamos árnyékoló) szerepet tölt be, és 240 szegmensre van felosztva. A gerjesztés nagyfeszültségű elektromos térrel történik. Az áram a szin­tén tárcsa alakú, 480 szegmensre felosztott állórészben indu­kálódik. A lamellákra osztott tárcsák következtében az állórész szegmensei váltakozva fel- majd lemágneseződnek, ezért a kicsatolás előtt a keletkezett áramot a könnyebb felhasználhatóság érdekében egy-egy egyenirányító egységen vezetik keresztül. A hagyományos energiatermelő generátorokkal ellentétben a Hyde-generátor nem forgat dipólust, hanem csak egy eltakaró tárcsát, amely nagy sebességű áramváltozást okoz az állórész szegmensein. A szabadalmi leírás szerint ebből a rendszerből a betáplált energia tízszerese vehető ki. Az egypólusú generátorral szemben jelentős előnye, hogy nagy feszültséget, és emellett nagy áramot szolgáltat. Hátránya viszont, hogy a fordulatszám továbbra is magas (6000/min), ami rendszeres karbantartást tesz szükségessé, és a bonyo­lult kivitel következtében az előállítási költség is tetemes. Emiatt ez a rendszer sem terjedt el a gyakorlatban.

Jóval nagyobb esélye volt a széles körű elterjedésre az RQM-generátornak, amelyet a svájci Raum Quantum Motoren AG fejlesztett ki. Működési mechanizmusa feltehetően a mágnesek ellenirányú forgatása közben fellépő töltéssokszorozódáson, részecskesugárzáson alapult. Hatalmas összegeket fordítottak a kifejlesztésére, de megérte. Már a hűtőszekrény méretű változata is 6 kW-nyi villamos áramot termelt a „semmiből”. Amikor elkezdtek dolgozni a 125 kW-os változatán (ami már egy közepes ipari fogyasztó áramszükségletét is képes lett volna kielégíteni) a fejlesztést hirtelen leállították, és a szerkezet eltűnt a süllyesztőben. Az ellenirányú gerjesztéssel történő szabadenergia-keltésre is számos megoldás született. Az Interneten sok olyan energianyerő készülék található, amely ezen az elven működik, csak az alkotóik nem tudnak róla. Közöttük a leggyakoribb kivitel, ahol az ellenirányú gerjesztést gyűrű alakúra kiképzett ellentétes pólusú permanens mágnes végzi. Ezeknek a találmányoknak a működése során gyakran tapasztalnak lehűlést, ami a Yang jellegű energia-kibo­csá­tás egyértelmű jele.

 

A felhasználási követelményekhez igazodva a szabad­energia-kicsatolásnak ennél a formájánál is felmerült az igény, hogy a többletenergiát olyan rend­szerekkel nyerjék ki, amelyek nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket. A gyor­sításon alapuló többletenergia-keltés azonban megköveteli a gyors mozgást, ami nehezen egyeztethető össze a mozgó alkatrészek mellőzésével. Bármenynyire lehetetlennek lát­szik, de erre mégis megvan az elvi lehetőség, mert nem csak úgy lehet többletelektronokat generálni a fémes vezetőkben, hogy az atomjaikat nekiütköztetjük a szubatomi energiarészecs­kéknek, hanem úgy is, hogy a szubatomi energiarészecskék áramlását gyorsítjuk fel annyira, hogy beleütközzenek az álló anyag atomjaiba. Ennek az effektusnak a kiváltásához természetesen gyors mozgatóerőre van szükség, de a fémes vezetőkben kelthető szabadelektronok terjedési sebessége olyan nagy, hogy könnyen el tudják látni ezt a feladatot. A mozgó alkatrész nélküli étermegcsapolás első ismert meg­oldása a Hubbard-féle erősítő transzformátor. Ennek a lágyvasból készült transz­formátornak az a jellegzetessége, hogy a középső oszlopát permanens mágnesből alakították ki. Erre feltehetően azért van szükség, hogy az állandó mágnes által keltett erővonalak előfeszítsék a rendszert, vagyis a többlet­energiát minél kevésbé eméssze fel a vas- és rézveszteség.

Sajnos a készülék pontos működési mechanizmusát nem ismerjük, de a gerjesztés módjából arra lehet következtetni, hogy itt a fémes anyagba ­beáramló pozitív szubatomi energiarészecskék, vagyis az éter eltérő sebessége kelti a többlet­energiát. A Hubbard-féle készülék primer tekercsére ugyanis nem szabályos lefutású feszültséget kapcsolnak, hanem szolitonok, magányos hullámok végzik a gerjesztést. Ezeknek az aszimmetrikus hullámoknak az a tulajdonságuk, hogy a felfutásuk lassú, míg a lefutásuk nagyon gyors.[51] Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében láttuk, hogy a nagy hatásfokú elektromágnesek gerjesztésekor egy sajátos tömegátrendeződés megy végbe a fémes vezetőben. Ennek során a vezető szabadelektronjai a negatív pólus felé vándorolnak, a helyüket pedig az anyagba beáramló éter foglalja el. Amennyiben szabá­lyos lefutású (pl. szinuszos) jelet használnánk gerjesztésre, akkor semmi sem történne, mivel a beáramló szubatomi energiarészecskék a következő félpe­rió­dusban úgy hagy­nák el az anyagot, ahogy jöttek, vagyis következmények nélkül.

Szabálytalan lefutású szolitonok alkalmazása esetén azonban a jel meredek lefutása, a hirtelen potenciálcsökkenés azt eredményezi, hogy az elektronok visszarendeződése sokkal nagyobb sebességgel megy végbe, mint a gerjesztés során a szabadelektron-elszívás. Így a gyorsan visszaáramló szabadelektronok szinte kiseprik a szubatomi energiarészecs­kéket az anyagból, ami azzal a következménnyel jár, hogy óhatatlanul nekiütköznek az atomjainak, és elektronokat választanak le róluk. Ezt követően újra megindul a gerjesztés, de ebben az esetben a negatív pólus már nem csupán a gerjesztő feszültség által keltett szabadelektronokat vonzza magához, hanem azt a jelentős elektrontömeget is, amelyet a szubatomi energiarészecskék választottak le. A jelenség folyamatos fenntartásában minden bizonnyal szerepet ját­szik a primer tekerccsel párhuzamosan elhelyezett permanens mágnes is, mivel kezdetben az általa keltett erőtér gyűjti össze a szubatomi energiarészecskék által leválasztott elektronokat. A folyamat végeredményeként nagymértékben megnő az indu­káló áram, így a rendszer feléledése után a primer feszültség már csak a gerjesztés feladatát látja el, munkát alig végez.

A többletenergia minél nagyobb hatásfokú kicsatolása érdekében a transzformátort jó minőségű ferromágneses anyag­ból kell készíteni. Alapvető köve­telmény még, hogy a rendszer rezonanciafrekvencián üzemeljen, mert így lehet a legkisebb energiabefektetés árán a legnagyobb teljesítményt elérni. A több­letenergia azáltal is fokozható, hogy a gerjesztő hullámok frekvenciáját megnöveljük. Az egy időegységre eső szolitonok számának növelésével ugyanis egyre merede­kebb lesz a hullámok lefutása, tehát intenzívebbé válik a szubatomi energiarészecskék kiseprése, másrészt a több impul­zus nagyobb mennyiségű elektront képes leválasztani. A gerjesztési frekvencia növelésének azonban határt szab, hogy a lágyvasas transzformátor rezonanciafrekvenciája meglehetősen alacsony. Ezen úgy segítenek, hogy légréseket alakítanak ki benne, amely egyrészt jelentősen megemeli a rendszer önrezgésének frekvenciaértékét, másrészt gátolja a vasmag telítődését. Ezeknek a szempontoknak a figyelembevétele rendkívül fontos. A gondos és türelmes tervezés eredményességére jellemző, hogy amíg az 1910-es évek végén született Hubbard-féle készülék csak háromszoros energiaki­nyerésre volt képes, addig a Bóday Árpád által korszerű anya­gokból, körültekintően megtervezett teljesítménytranszformátor hatás­foka már több százszoros.[52]

A fejlődés azonban nem állt meg itt. Későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy „üvegfém” alkalmazásával tovább lehet növelni a hatásfokot. Ez az újfajta lágyvasanyag úgy készül, hogy a felhevített fémötvözetet gyorsan forgó hideg korongra spriccelik, ahol azonnal lehűl. Ennek következtében nem alakul ki benne szabályos rácsszerkezet. Ebben a fajta fémben, illetve rendkívül vékony fémlemezben üvegszerű, rendezetlen kristályok vannak. Emiatt igen jó mágneses tulajdonságokkal rendelkezik, és elenyésző örvényáramú veszteség keletkezik benne. Egyetlen hátrányos tulajdonsága, hogy rendkívül drága; nagyságrendekkel többe kerül, mint a hagyományos lágyvaslemez.

Valószínűleg a Hubbard-féle erősítő transzformátor tovább­fejlesztett változata a német Hans Kohler energiaki­csatoló rendszere. Kohler az első kis ­teljesítményű modellt 1925-ben készítette, és a tökéletesítés már a német ­hadsereg anyagi támogatásával folyt, egészen a háború végéig. Ez a méhsejt alakú mágneses többletenergia-előállító rendszer abban különbözik a Hubbard-féle szimpla rendszertől, hogy itt a kicsatolást végző elektromágnes erővonalaival újabb tekercset gerjeszt. Ezek a jelen eseten hat tekercsből álló elektromágnesek tehát úgy vannak elhelyezve, hogy egymásba érve körgyűrűt alkotnak, és így egyik a másikat gerjeszti. Érdekessége még ennek a kaszkádba kapcsolt körkörös gerjesztésnek, hogy az előfeszítéshez szükséges állandó mágneseket nem a tekerccsel párhuzamosan helyezték el, hanem a permanens mágneseket használták vasmagként. A rezonanciafrekvencia növelése érdekében ezeket az előmág­nesezett tekercseket is úgy illesztették egymáshoz, hogy a végeik között kis légrés volt. A hatszög alakban elrendezett tekercsek közötti légrés mérete azonban nem volt pontosan meghatározva, ezért percekig tartott, amíg a mágnesrudak tologatásával, valamint a rezonátortekercsek különböző helyzetekbe állításával feléledt a rendszer. Ezzel egyidejűleg a tekercseket egy segédberendezéssel előállított különleges lefutású árammal (valószínűleg szolitonnal) kellett gerjeszteni, amit ki-be kapcsolgattak. 1945-ben a készülékből 12 V feszültség mellett már 6 kW teljesítményt lehetett kivenni, amikor egy légitámadás során megsemmisült.

A háború után a brit titkosszolgálat ­Kohlertól és munkacsoportjá­tól begyűj­tött minden fellelhető dokumentációt, majd ­rekons­truáltatták velük a készüléket, és azóta nincs hír sem róluk, sem a rend­szerükről. Kohler és munkatársai nyomtalanul eltűntek, ugyanúgy, mint annak idején Hubbard, vagy pár évvel ezelőtt Hyde. Csupán az elmúlt 25 évben mintegy 250 kutatónak veszett nyoma. Nem valószínű, hogy likvidálták őket. Mivel ezek a speciális tudással rendelkező szakemberek tudományos szempontból nagy értéket képviselnek, feltehetően titkos föld alatti kutatóhelyekre vitték őket. Mivel ezekről a helyekről nem lehet feljönni, nem tudnak magukról életjelt adni. Annak érdekében, hogy senki se jusson az elhurcolt személyek nyomára, törlik őket mindenféle nyilvántartásból. Ezt követően már azt sem lehet bizonyítani róluk, hogy megszülettek.

A hosszú, nyugalmas élet azoknak a kutatóknak sem adatott meg, akiknek a találmányaival az előzőekben nem foglal­koztunk részletesen. Közülük nemzetközileg is ismert Viktor Schauberger osztrák feltaláló. A Kohlerrel azonos időben alkotott találmánya feltehetően a Casimir-effektus, és a spirálmozgással történő többletenergia-keltés kombinációjára épült. Csak annyit tudunk róla, hogy körkörösen elhelyezett szűkülő és spirálisan csavart csatornákon vizet áramoltatott át, és az így nyert mechanikus többletenergiával áramtermelő generátort hajtott. Schauberger találmányát az 1950-es években megvette egy amerikai cég. Néhány hét múlva a feltaláló infarktust kapott, és meghalt. Ezt követően a leírásoknak és a prototípusnak nyoma veszett.

Hasonló módon végződött idősebb Bóday Árpád élete is, aki az 1960-as években Magyarországról Kanadába emigrált. Sok találmánya közül a nagy hatásfokú villanymotort, és egy mozgó alkatrész nélküli áramgenerátort az előzőekben már megemlítettük. Szabadalmi leírásukat egyébként a magyar találmányi hivatalhoz is benyújtotta, ahol egymás után többször „elvesztek”. Miután Liech­tensteinben aláírt egy 60 millió dolláros hasznosítási szerződést, a repülőgépen rosszul lett, és többé nem állt helyre az egészsége. Haláláig már csak annyi ideje maradt, hogy a Magyarországon élő fiának megírta találmányai működési elvét. A techno­lógiai részletekre azonban már nem ­tudott kitérni, így a fia évekig fáradozott ezeknek a készülékeknek az újraélesztésén. Nem kevésbé különös egy Svájcban dolgozó fizikus, Oliver Crane halálának az ­­idő­­pontja. Az ő vesztét az okozta, hogy véletlenül rábukkant egy második világháborús német elgondolás tervrajzaira. Miután a találmányt kidolgozta, hirtelen agyvérzést kapott, és meghalt.

Nem járt jobban az orosz Cserneckij sem. Ő plazmarezgéssel próbált szabadenergiát kinyerni, és kísérletezés közben életét vesztette. A moszkvai Pleha­nov Intézetben kifejlesztett nagyfrekvenciás plazmagenerátor hatásfoka ötszörös volt. Egyébként mikrogömbvillámokat eredményező csúcskisüléses kísér­lete­ket mások is folytatnak a világon. Az amerikai Schoulders pl. egy tűszerű elektróda végéből úgy szabadít ki plazmahatást előidéző elektronadagot, hogy igen nagy feszültség mellett nagy áramlökést hoz létre az elektródában. Amikor úgy nézett ki, hogy az általa korábban megállapított negyvenszeres hatásfokot jelentősen emelni lehet, a kísérleteket irányító mérnök meglehetősen furcsa körülmények között hirtelen meghalt.

1940-ben Henry T. Moray bemutatta az Utah Utility Commission előtt a szabadenergia generátorát, ami tartósan 250 000 V-os feszültségű villamos energiát termelt, külső üzemanyagforrás nélkül. Másnap holtan találták laboratóriumában. Valaki lelőtte, és összes feljegyzését, valamint a készülékét is elvitte. 2006-ban Ball Williams megépített egy teherautót, ami vízenergiával és univerzális energiával működött. Két férfi megfenyegette, hogy ha nem hagyja abba a kutatást, súlyos következményekkel számolhat. Telefonbeszélgetéseit lehallgatták, tudták hol dolgoznak a gyerekei, hová járnak iskolába az unokái. Kényszerítették, hogy hagyja félbe munkáját, és eddigi eredményeit, terveit, rajzait semmisítse meg. Williams így indokolta megfutamodását: „Azt hittem lesz elég erőm, de a betegség és a család közbeszólt. Sajnálom. Tovább nem foglalkozom alternatív energiakutatással. A nyomásnak engedve a készüléket és a vonatkozó dokumentumokat megsemmisítettem. 

A Nobel-díjas Julius Schwinger ugyancsak jelentős eredményeket ért el a mágneses töltések tulajdonságainak kutatása terén. A Casimir-effek­tusról négy cikket is írt. Utolsó cikkének befejező mondatában azt a kérdést tette fel, hogy létezik-e olyan mechanizmus, amely a mikroszkopikus szinten jelen levő energiát makroszkopikus testeknek adja át? Ő bizonyára tudta már a választ erre a kérdésre, és ez játszhatott sze­repet a hirtelen halálában. Kis híján hasonló sorsra jutott Timothy Boyer elméleti fizikus is, akitől az 1960-as évektől kezdve évente 2-3 cikket közöltek le a rangos fizikai folyóiratok. Életét feltehetően az mentette meg, hogy a szabadenergia kinyerési módjairól szóló cikkei megjelentek a Scientific American-ben is, így milliók szereztek tudomást a tevékenységéről. Ezt követően azonban egyetlen cikk sem jelent meg tőle. Házát felgyújtották, és azóta minden évben történik vele valami, ami a munkáját hátráltatja.

Érthetetlenül kegyetlen módon bánt el a társadalom a szubatomi energiaáramlás elvi alapjainak egyik kidolgo­zójával, dr. Wilhelm Reichhel. Ki gondolná, hogy Giordano Bruno máglyára küldése után 400 évvel, a XX. század közepén még mindig előfordulhat, hogy a tömeghisztéria és koncep­ciós perek áldozatává válik egy tudós, aki az élet keletkezé­sének alapköveit kutatja. ­Reich világhírű osztrák pszichológus volt, amikor hátat fordított a hivatásának, és 1942-ben megalkotta az éteri részecskéken alapuló elméletét. Az „orgon” energia felfedezőjére azonban nem sok dicsőség várt. Az egész világon mindenütt támadták, végül hitegetés és csalás vádjával bebörtönözték, ahol halálát lelte. Az életener­giáról szóló könyveit az Egyesült Államokban betiltották, sőt össze­gyűjtötték és el­égették. (Az 1930-as években a nácik is elégették a műveit, de az akkori Németországban nem ő volt az egyetlen, akivel ezt megtették.)

Elméletének meggyőző bizo­nyítékai senkit sem érdekeltek, így a szubatomi energia újkori felfedezőjének a sorsa nem sokban különbözött egy középkori boszorkányétól. A rakéta és az atombomba feltalálása korában Reich munkássága még mindig bűbájosságnak számított. Szubatomi energiakeltő készülékeivel ugyanis képes volt változásokat előidézni az időjá­rásban. (Fenntartó energiájukat elvonva feloszlatta a felhőket, és tetszőlegesen fokozta vagy mérsékelte a helyi esőzéseket.) Ehhez valószínűleg az 1940-ben kifejlesztett orgonakkumulátort használta, amely képes volt összesűríteni az éteri energiát. A gyógyítást is új alapokra kívánta helyezni. Valamennyi testi és szellemi tevékenységet bioenergetikai folyamatnak tekintette, az érzelmi és pszichikai megnyilvánulásokat fizikai oldalukról közelítette meg. Azt vallotta, hogy minden gyógyulás alapját energetikai folyamatok képezik, orvosi közreműködés nélkül. A betegség oka a túl sok, a túl kevés vagy a blokkolt bioenergia. Amikor letartóz­tatták, már az égi­testek közötti energiaáramlatokat, és az űruta­zás lehető­ségeit tanulmányozta.

Még mielőtt a leendő kutatók kedvét szegné ez a helyzet, el kell mondani azt is, hogy mostanában egyre ritkábban fordul­nak elő ilyen atrocitások. Úgy látszik, az ipari köröket is gon­dolkodóba ejti a természet rohamos pusztulása, és a föld nyers­anyagkészleteinek vészes fogyása. Az érintettek többségének ma már fontosabb a saját és a családjuk jövője, mint a profit mindenáron való hajszolása. Valószínűleg ennek tudható be, hogy Stanley Meyer, aki néhány éve szabadalmat is kapott találmányára, még él. Anyagi támogatásban azonban nem rés­zesül, ezért ma is egy garázsban dolgozik [53] Az is lehet, hogy a megváltozott helyzet a módszerek finomodásának tudható be. Mivel ezek a kutatások egyre inkább a nyilvános érdeklődés előterébe kerülnek, a likvidálás már túl kockázatos lenne. Így újabban anyagilag próbálják lehetetlenné tenni a magányos kutatók tevékenységét.

Ez a szakma tehát továbbra sem kecsegtet könnyű sikerrel, a gyors meggazdagodás lehetőségével. Aki erre vágyik, jobb, ha nagy ívben elkerüli ezt a pályát. Azokra viszont, akik vállal­ják a viszontagságokat, nagy kalandok várnak. Az elkövetkező harminc évben ugyanis olyan alapvető változások fognak végbemenni a Földön, amelyek minden civilizáció életében csak egyszer adódnak. Az újonnan felfedezett fizikai törvények olyan forradalmian új termékeket és eljárásokat eredményeznek, melyek átmenetileg fenekestől felfordítják a világot. A paradigmaváltással, vagyis a technikai fejlődés új alapokra helye­ződésével egyidejűleg az egyéni magatartás és a társadalmi együttélés szabályai is radikálisan meg fognak változni. Ez olyan kihívásokat teremt a folyamat elindítói és irányítói számára, melyek hosszú távon történelmi magasságba emelhetik őket. A folyamat kezdetén azonban csak baj, keserv és szenvedés vár rájuk, nem is szólva azokról a váratlan veszé­lyekről, amelyek a titokzatos erők megismerésével járnak.

 

E rövid kis kitérő után a mindenre elszánt pionírok szá­mára mindjárt adódik is egy ötlet. Mi lenne, ha az éter által keltett energiát nem csatolnák ki, hanem benne hagynák a rendszerben. Bizonyos esetekben (pl. fűtőtesteknél, fényki­bocsátó lámpák­nál) a többletelektronok kicsatolás nélkül is munkát végezhetné­nek, így szerencsés esetben csak gerjeszteni kellene ezeket az eszközöket. Érdemes lenne elvégezni egy kísérletet, hogy ha szolitonokkal izzószálat táp­lálnánk, keletkezne-e többletteljesít­mény? Ennek az effektusnak a megnyilvánulását valószínűvé teszi az a sokak által tapasztalt jelenség, hogy amikor egy izzó­lámpa kapcsolója kontakt­hibás, gyakran előfordul, hogy a villanykörte nagy csattanással kiég, és a burája az izzószál elpá­rolgása következtében teljesen bekormozódik. A szakemberek erre azt mondják, hogy ennek a jelenségnek a vékony wolf­ram­huzal elhasználódása az oka. Koromrészecskék rakódnak rá, és ez annyi­ra megnöveli a vezetőképességét, hogy a bekapcsolás pil­lanatá­ban közel zárlati áram lép fel, ami hirtelen elégeti a fémszálat. Az esetek többségében minden bizonnyal ez okozza a villany­körték tönkremenetelét, de néha új izzólámpáknál is fellép ez a jelenség. További rejtély, hogy a fémek elgő­zöl­tetéséhez igen nagy áramra van szükség, és a hálózati feszültség normál körülmények között biztos, hogy nem képes ekkora áram létrehozására. Nem zár­ható ki tehát, hogy a kapcsolóban keletkező kontakthiba oly mó­don torzítja el a szinuszhullámot, hogy szolitonná alakul, és ha a megszakítás frekvenciája megegyezik az izzószál rezonan­ciafrekvenciájával, akkor a névleges áramot nagyságrendekkel meghaladó áram lép fel a terhelésben, ami már valóban képes látványos rombolás előidé­zésére.

Ennek a fajta villamosenergia-keltésnek a lehetőségét egy fiatal fizikus is alátámasztotta, aki a saját szemével győződött meg arról, hogy az izzólámpa tápáramforrás nélkül is világíthat. Egy Polter­geist jelenség vizsgálata közben a kezdeti kopogások után kigyulladt a feje felett a mennyezeti lámpa. A tudomány hi­tetlen képviselőjéhez illően azonnal szétszedte a kapcsolót, hátha el­romlott, de nem talált semmi rendellenességet. Erre elő­vette a zsebkendőjét, és kicsa­varta a foglalatból a forró izzót. Majd elájult, amikor a kezében is tovább világított. Letette az asztalra, és várt. Rendületlenül égett tovább. Azt hitte, hogy men­ten meg­bolondul. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy: „Ez lehe­tet­len. Ez ellentmond mindennek, amit tanultam. Ellent­mond a fi­zi­ka alaptörvényének, az ener­gia­­megmaradás törvé­nyé­nek.”

Ez valóban ellentmond az általunk ismert törvényeknek, de a világunkat felügyelő asztrállények számára ennek a jelenségnek az előidézése semmilyen nehézséget nem okoz. Miután ők is csak létező fizikai törvények alapján képesek megnyilvánulni, a lámpát oly módon izzíthatták fel, hogy teleki­netikus úton rez­gésbe hozták az étert az izzószál két pólusa között. Az ide-oda áramló éteri ré­szecskék biztosították a folyamatos szabad­elekt­ron-keltést, ami gondos­kodott a fémszál tartós izzításáról. Egy esetleges „csodáról” azért sem lehet szó, mert amikor a fizikus nagy izgalmában felkapta a villanykörtét az asztalról, az megégette az ujjait, mire reflexszerűen eldobta. A sarokba hajított lámpa üvegburája összetört. Vákuum hiányában az izzószál elégett és nem világított tovább. Tehát nem egy földre szállt angyal vette körül valamiféle rejtélyes fénnyel az üvegballont, hanem az izzószál világított úgy, ahogy annak a fizikai törvények szerint világítania kell. A különbség csak annyi, hogy nem volt tápáramforrás, ami azt bizonyítja, hogy e nélkül is izzásba lehet hozni egy fémszálat. A folyamatos működéshez persze meg kell teremteni a szükséges fizikai feltételeket (pl. légritkított tér, állandó gerjesztés). Ez az eset is egyértelműen bizonyítja az éter munkára foghatóságát, és arra biztat bennünket, hogy érdemes az energiakeltésnek ezzel a módjával foglal­kozni. Ennek a történetnek a vége is ezt sugallja. A 29 éves moszkvai fizikus elmondása szerint: „Megjelenésem után az összes ottani gyalázatosság megszűnt.” Mintha csak azért történt volna minden, hogy felkeltse a figyelmünket.

Amennyiben ez a jelenség általunk, műszaki eszközökkel is előidézhető, akkor minden bizonnyal fokozottan megnyilvánulna a légritkított vagy nemes­gázzal töltött vákuumcsövekben. A gázmolekulák rezonanciafrekvenciája ugyanis jóval magasabb, mint a fémeké, így a gerjesztő frekvencia értékét is jelentős mértékben növelni lehetne. Visszaemlékezéseiben Tesla is megemlítette, hogy gyakran kísérletezett nagyfrekvenciás plazmakisülési csövekkel[54]. Szó sze­rint idézve őt: „Nagyon érde­kes kísérleteket végeztem vibráló gázoszlopokkal. A 10 kHz frekvenciájú gerjesztőáramot egy különlegesen konstruált alternátorból vettem. A gázkisülési cső átmérője 1 inch, a hossza pedig 1 méter volt. Mindkét végét burkolattal láttam el, és addig szivattyúztam belőle a levegőt, amíg a kisülés megindult. Később kiderült, hogy érdemesebb csak egy elektród­dal dolgozni.” Vajon mitől volt olyan különle­ges az általa alkalmazott áramszag­gató egység, csak nem szolitonokat állított elő? Mindenesetre Tesla egyszer azt nyi­latkozta, hogy élete legnagyobb találmánya egy cső, amiből nagyon sok energiát lehet kinyerni. Annyi biztos, hogy ennek előfeltétele itt is a rezonancia, melynek biztosítása esetén a töltéseken átfutó újabb gerjesztőhullámok folyamatosan növelik a részecskék sebességét és energiáját. A nagy helyi gyorsulások eredménye az erős kicsatolás. Az alábbi megjegyzéséből azt is sejteni lehet, hogy ez az energia pozitív jellegű lehetett: „A csövet több tízmillió volttal gerjesztve, vagy nagyobb nyomáson üzemeltetve a kiáramló energia a kozmikus sugarakhoz hasonló volt.”

A szolitonokkal történő energiaelőállításra tehát nagy jövő vár. Mellesleg a szolitonkeltés a természetben is megfigyelhető. Nem csak mesterségesen hozhatunk létre szolitonhullámokat, hanem maguktól is létrejöhetnek. Amikor egy hajó hirtelen megáll a folyón, az orráról leváló hullám akár kilométereken át halad tovább anélkül, hogy elhalna. Ennek a rejtélyes jelenségnek az oka a szo­li­tonhatás. Ha egy tó vizébe kavicsot dobunk, koncentrikus körök formájában hullámok alakulnak ki körülötte, amelyek néhány másodperc után ellaposodnak, megszűnnek. A folyón haladó hajók által keltett hullámok olyan nagyok, hogy a közelükben tartózkodó csónakot felborítják, de mire a partra érnek már annyira legyengül a hullámverés, hogy maximum a cipőnk lesz tőle vizes. Ezt a disz­perzónak nevezett jelenséget a súrlódás és az éter közegellenállása váltja ki. Az egymáson súrlódó vízmolekulák sebessége folyamatosan csökken, ezáltal csökken a hullámok amplitúdója. A vízben továbbhaladó energia által létrehozott haladó hullámok amplitúdóját nagymértékben csökkenti az éter is. Ahogy a következő hullámfodor felbukkan a vízből, beleütközik a felszín feletti éteri ré­szecskékbe. a szubatomi energiarészecskék behatolnak a vízmolekulák közé, és eközben elkerülhetetlenül ütköznek a víz atomjaival. Ez a közegellenállás egyre lejjebb nyomja a lineáris hullámok magasságát, míg végül teljesen ellaposodnak, megszűnnek.

Más a helyzet a szoliton alakú magányos hullámokkal. A hajó orráról leváló hullámnak csak az eleje szabályos szinuszos alakú a vége a hajó meredek orráról leválva szinte függőlegesen emelkedik ki a vízből. Ezáltal a következő hullámfodor felemelkedésénél csupán a hullám elején lép fel közegellenállás. A meredeken lefutó végéhez akadálytalanul jutnak el az éteri részecskék. A hirtelen beáramló szubatomi energiarészecskék nem csak elfoglalják a meredek fal mögötti teret, hanem a tehetetlenségi erő következtében meg is lökik a hullámot. Ezáltal előre taszítják, gondoskodnak a továbbhaladásáról, a hosszú idejű fennmaradásáról. (Ennek az erőnek a fellépése általunk is könnyen érzékelhető, hiszen a fékező járműben nem hátra, hanem előre esünk.) A súrlódás okozta energiaveszteségtől azonban ez a hullámfajta sem mentes, ezért néhány kilométer után a szoliton­hullám is ellaposodik, megszűnik.

Mellesleg nem zárható ki, hogy a Hyde-féle generátor gerjesztése is szolitonokkal történik. Ezt a feltételezést lát­szik alátámasztani a konstrukciónak az a jellegzetessége, hogy a takarólemezen a szegmensek száma éppen fele az állórész szegmenseinek, vagyis itt a lapátkerekek dupla szélességűek. Ennek következtében egy-egy szegmens kétszer annyi ideig kerül villamos árnyékolás alá, mint amennyi ideig a gerjesztése zajlik. A nagyfeszültségű elektromos tér modu­lálása tehát úgy megy végbe, hogy a gerjesztő hullám felfutó szakasza fele annyi ideig tart, mint a lefutás. Ez a hullámforma szintén szolitonnak tekint­hető, bár most a gerjesztés elején keletkeznek többletelektronok. Ez a rendszer tehát alapelvét tekintve nem sokban különbözik az erősítő transzformátoros energiakicsatolástól. Az eltérés csupán az, hogy itt a modu­lálás mechanikus úton történik, ami viszont jelentős mér­tékben nehezíti ennek a megoldásnak a gyakorlati alkalmazhatóságát.

Az izzólámpák és fűtőbetétek működtetésének ennél is egyszerűbb módja, hogy két nagy hatásfokú elektromágnest helyezünk a közelükbe, melyeket egy elektronikus kapcsoló segítségével felváltva gerjesztünk. Amennyiben a Yang energiát kibocsátó elektromágneseket az izzószál két kapcsához illesztjük, akkor a pozitív mágneses tér ide-oda mozgatja a fémes vezető szabadelektronjait, ami szolitonos gerjesztés nélkül is kiváltja a kívánt hatást. (Az izzószál fegyverzeteire célszerű egy vékony szigetelőréteget tenni, hogy az elektromágnesek ne tudják a szabadelektronokat kiszippantani belőle.) A jelenlegi villamos rendszerbe illesztve könnyen lehet, hogy elektronikus kapcsolóáramkörre sem lesz szükség, mert a váltakozó irányú gerjesztés szerepét a váltóáramú táplálás is el tudja látni. Ez esetben az egyik elektromágnest megfordítva, azaz ellentétes pólussal kell az izzószál kapcsához illeszteni. Ebben az elrendezésben amíg az egyik elektromágnes Yang energiát bocsát ki, addig a másik Yin energiát sugároz az izzószál másik fegyverzetébe, ami nem gátolja a szabadelektronok ide-oda rángatását, sőt az is megeshet, hogy növeli a leszakított elektronok számát. Nagy a valószínűsége annak, hogy ez a megoldás még a szolitonos gerjesztésnél is kevesebb áramot igényel, mivel ebben az esetben csak a nagy hatásfokú elektromágnesek gerjesztéséről kell gondoskodni.

Nagy előnye még ennek a módszernek, hogy nem áll galvanikus kapcsolatban a gerjesztő áramkörrel, így nem táplál zavarjeleket a hálózatba. Ennek következtében ez a kialakítás a meglevő villamos rendszerben is alkalmazható lenne. A vezérlő egység miniatürizált kivitelben elférne egy kis kerek műanyag dobozban, amit a lámpatestek foglalatába kellene csavarni, és ehhez lehetne illeszteni az izzólámpát. A már meglevő villanykályhákat sem kellene eldobni, sőt még az átalakításukra sem lenne szükség. Az új táplálási módnál semmi mást nem kellene tenni, mint a kályha villásdugó­ját a vezérlő egységet tartalmazó dobozhoz csatlakoztatni. Ez esetben a fűtőbetét szabadelektronjainak ide-oda rángatása a villásdugó fegyverzeteihez illesztett elektromágnesek segítségével történne. Az elektromos vezérlő egység a tápáramot a hálózati konnektorból venné, egy vékony kábelen keresztül. Ennek az adapternek a segítségével minden marad a régiben, a különbség csak annyi, hogy az áramfogyasztás a korábbi töredékére csökken.

A fentiekben ismertetett készülékek csupán kiragadott példák, ezenkívül még igen sok próbálkozás volt a szabad­energia megcsapolására. Ha teljes körű információra van szükségünk, részletekbe menően is tájékozódhatunk erről a tevékenységről dr. Egely György: Bevezetés a tértechnológiába című háromkötetes művéből. A fő megoldások megismerése után azonban beláthatjuk, hogy a több­letenergia előállításának nem ez a legtökéletesebb módja. Ezek a készülékek vagy túl nehezek, vagy túl bonyolultak, vagy meglehetősen drágák, és a tömegükhöz képest a hatásfokuk sem valami nagy. Mi még a szabadenergiát nem tudjuk sűríteni és koncentráltan kisugá­rozni, csupán arra vagyunk képesek, hogy kisebb-nagyobb mértékben munkára fogjuk. Ezért sokkal jobban járnánk, ha nem a szabadenergia megcsapolásával próbálnánk többletteljesítményt elérni, hanem a fémes anyagból gerjesztés hatására kisugárzódó energiát hasznosítanánk koncentrált formában. Ezt úgy érhetjük el, hogy az elektro­mágneses energiát szétválasztjuk össze­tevőire, pozitív és negatív részecskesugárzásra. Ennek módját az „Ezoterikus körkép”-ben már megismerhettük, sőt arról is volt szó, hogy ezzel az eljárással olyan hatalmas erők szabadíthatók ki az anyagból, amelyek egy több tonnás járművet is képesek a magasba emelni.

 

A nagy hatásfokú villanymotorok gépkocsiban való alkal­mazása is elő­nyösebb lenne a hidrogénfejlesztő rendsze­reknél, mert megszabadulnánk a bonyolult és sok karbantartást igénylő robbanómo­toroktól, a rengeteg helyet foglaló üzemanyagtartálytól, az üzemanyagpumpától, a karburátortól, a gyújtáselosztótól, az indítómotortól, a hűtővíztartálytól, a vízpumpától, a hűtőventillátortól, a motor kenésére szolgáló olajtartálytól, az olajszivattyútól, a mecha­nikus sebességváltótól, valamint a kuplungnak nevezett tengelykapcsolótól; és ezáltal nem csak olcsóbbá, hanem biztonságosabbá is válna a közlekedés. Ezt jelentős mértékben elő fogja segíteni, hogy a jövőben múzeumba kerül a fékfolyadék, a hidraulikus csövek és a munkahenger is, mert általánossá válik a mágneses indukción alapuló örvényáramú fékek használata. A súrlódás okozta melegedési problémák kiküszöbölésén kí­vül ez a megoldás egyben ­megakadályozza a kerekek blokkolását, kipörgését, ami jelen­tősen növeli a menetstabilitást, és tovább fokozza a biztonságot. (A motorfék azért is hasznos lesz, mert rend­kívüli mértékben nő a gépjárművek-fékbetétek kopásából származó antimonszennyezés, ami súlyos betegségeket okozhat. Budapest levegőjében pl. 36-szor nagyobb a koncentrációja, mint a főváros környéki településeken.)

Az sem zárható ki, hogy a konstruktőrök elhagyják a nagy teljesítményű köz­ponti motort is, és a kerekeket egy-egy kisebb elektromotor fogja meghajtani. Így nem lesz szük­ség kardántengelyre és differenciálműre sem. A kerékagyba épített meghajtó és fékező elektromotorok munkáját mikroprocesszor hangolja össze, minimálisra csökkentve a gépkocsivezető technikai közreműködését. (Ez a megoldás időközben már valóra vált. A Riversimple Car városi kocsijában a négy kereket egy-egy villanymotor hajtja, amely fékezéskor az egyébként elvesző energia felét visszatáplálja a rendszerbe.)

Az elektromotoros gépjárművek elterjedésével szükség lesz az egyik kezelőszerv nevének megváltoztatására is. A szénhidrogén-felhasználás megszűnése következtében a gázpedált át kell keresztelni energiapedálra. Erre a rövid, tömör és lényegretörő elnevezésre biztonsági okok miatt is szükség van, mert balesetveszélyes helyzetekben egy rövid és bárki által érthető utasítás életeket menthet meg. Mivel ez a szakkifejezés nem csak a villamos energiára utal, a későbbiekben az antigravi­tá­ciós lebegtetésű, szubatomienergia-meghajtású gépkocsiknál is alkalmazható lesz. Alternatív lehetőségként szóba jöhet még a „speed” (sebesség) elnevezés használata is, mert ez a szó szintén alkalmazható bármelyik szubatomi meghajtású járműnél. Gépjárművek esetén legmegfelelőbb lenne a „drive” kifejezés. A meghibásodások csökkentése érdekében a villamos meghajtású gépkocsiknál a fékpedált és az energia- illetve sebességpedált már nem mechanikus, hanem elektronikus kivitelben kell elkészíteni. Amíg egy robbanómotoros gépkocsiban kb. 2000 mozgó alkatrész van, az elektromosban max. 20. Emiatt alig igényel karbantartást, és legalább egy nagyságrenddel nő az üzembiztonsága.[55]

A vezetési biztonságot tovább fokozza, hogy a későbbiek során a gépjárművek mentesek lesz­nek a durrdefekttől is. A gumiköpeny belső felületét ugyanis olyan nagy atomszámú fóliaszerű anyaggal vonják be, amitől átszúrhatatlanná válik. A szinte elromolhatatlan kompakt gépkocsik tulajdonosainak nem kell majd számol­niuk azzal a bosszúsággal sem, hogy az elszakadt ékszíj ­miatt felforr a hűtővíz, és emiatt órákig kell rostokolniuk az út mentén. Mivel ezeknek az autóknak az áramellátását Tesla-konverter fogja biztosítani, a hideg idő sem lesz képes hátráltatni a közlekedést. Már csak a régi filmek láttán jut ­eszünkbe, hogy miként aggódtunk évtizedeken át, hogy reggelre befagy-e a hűtővíz, vagy a lebénult akkumulátor vajon el tudja-e indítani a motort. Jót derülünk azon, hogy ilyen ese­tekben hogyan toltuk be ósdi járgányainkat.

Ráadásul ezek a változtatások a gépjárművek előállítási költségének mérséklésén kívül jelentős mértékben csökkentik a közlekedési zajt a nagyvá­rosokban, valamint az ország­utak mentén. Nem fordulhat elő többé, hogy a gépjárművek és a mezőgazdasági munkagépek kipufogócsövéből kipattanó szikra felgyújtja az út menti erdőt vagy tarlót. A csendesen járó villanymotoros gépkocsik­kal még az országúti balesetek száma is csökkenthető lesz. Ebben az esetben ugyanis hatóságilag meg lehet majd tiltani, hogy a gyárak nagyobb teljesítményű motort helyezzenek a ­kocsiba, mint amekkora az engedélyezett sebesség eléréséhez szükséges. Jelenleg arra hivatkozva építenek egyre nagyobb teljesítményű motorokat az autókba, mert így nagyobb a gyorsulásuk, ami az előzésnél növeli a biztonságot. A villanymotoroknak azonban igen nagy az indítónyomatékuk, ezért semmi sem indokolja a túlméretezésüket.

Sajnos a közlekedési zaj ezekkel a gépjárművekkel sem küszöbölhető ki maradéktalanul. A forgalmas utak mellett élők jól tudják, hogy a zajok fő forrása nem a motor, hanem a gumiköpenyek által keltett surrogás, ami csak a kerekek elhagyásával szüntethető meg. Ez esetben a gépkocsi úgy működne, mint egy UFO. Az alvázba épített antigravitációs generátor súlytalanná tenné, a kormányozhatóságát pedig a hátul, illetve oldalt elhelyezett kis teljesítményű sugárágyúk biztosítanák az impulzusmeg­maradás elvén. Ennek a járműnek a megvalósítása ma már nem ütközne különösebb nehézségbe, a gond csak az, hogy városi közlekedésben nem lehet használni. Az antigravitációs hajtó­műből kiáramló intenzív szubatomi energiasugárzás ugyanis beteggé tenné a közelben tartózkodó embereket.

Van azonban egy lehetőség, amelyet kihasználva nagy valószínűséggel meg­oldható lenne a gépjárművek veszélyes kisugárzástól mentes lebegtetése. ­Ennek az elgondolásnak az alapja az állórész nélküli villanymotor létrehozása. Erre az ad lehetőséget, hogy az éter rendkívül sűrű közeg, így alkalmas arra, hogy a forgórész koncentrált szubatomi energiát kibocsátó mágneses monopólusait eltaszítsa magától. Mint tudjuk a hagyományos villanymotor úgy működik, hogy az állórész északi és déli pólusai eltaszítják maguktól a forgórész velük szemközt álló ugyanolyan polaritású pólusait. Váltakozó áramú motoroknál a forgó mozgást a mágneses mező vándorlása idézi elő, ami a szinuszos táplálás következménye. Egyenáramú motoroknál a tengely meghajtását a kommutátoros táplálás teszi lehetővé, mely gondoskodik a forgórész pólushelyes ­gerjesztéséről.

Az állórész által keltett ellenerő szerepét azonban képes lenne átvenni az éter is, amennyiben a forgórész tekercsei nem elektromos, hanem szubatomi energiát bocsátanának ki magukból. Ennek megvalósítása nem ütközik különösebb nehézségbe, hiszen az előzőekből tudjuk, hogy nagy hatásfokú elektromágnesekkel megoldható a koncentrált szubatomi energiakibocsátás. Most már csak a tekercsek toroid alakú kialakításáról kell gondoskodni, hogy kizárólag Yang jellegű energia sugározzon ki belőlük. Az ily módon konstruált motor szintén az impulzusmegmaradás elvén működik. A tengely forgása azáltal jön létre, hogy a mágnesmonopólusokból oldalirányban kiáramló koncent­rált szubatomi energiarészecskék nekiütköznek az éter sűrű közegének, ami eltaszítja magától őket.

Ez az állórész nélküli hibridmotor leginkább a lineáris motorokhoz hasonlítható. Ennek a mágneses lebegtetésű szuper gyors expresszvonatoknál alkalmazott motornak a lényege, hogy az állórészt kiterítették, sín formájában a forgórész alá helyezték. Így a mozdonyba épített forgórész nem körbe forog, hanem előre gördül a kiegyenesített állórészen, miközben magával húzza a szerelvényt. Az új típusú elektromotornál az állórész szerepét az éter tölti be, ami azt jelenti, hogy ebben az esetben a síneket is el lehetne hagyni. Ez azt eredményezi, hogy ez a fajta vontatás vasúti pálya nélkül, közúton is megvaló­sítható. Az állórész nélküli hibridmotor mágneses kisugárzása viszonylag csekély, nem sokkal haladja meg a hagyományos elektromotorokét. Ezért nem csak elkülönített pályán haladó gépkocsikban alkalmazható, hanem városi közlekedésben is. Ez a lecsupaszított motor fémlemezből készített burkolattal ellátva alkalmas hagyományos villanymotorok kiváltására is. Egyszerű kivi­tele folytán olcsón előállítható, ráadásul a nagy hatásfokú elektromotorokhoz hasonlóan áramot sem fogyasztana. Csupán a gerjesztéshez szükséges nagyfeszültségű táplálásról kell gondoskodni, ami egy kisméretű Tesla-konverterrel könnyen megoldható.

 

Az energiafelhasználásnak azon a területein, amelyek nem járnak együtt helyváltoztatással, anyag­­mozgatással vagy valamilyen munkafolyamat gépek­kel történő végzésével, mindenképpen kerülni kell a mozgó alkatrészeket tartalmazó energiakinyerő rendszereket. A jelenleg ismert kompakt kivi­telű több­letenergia-előállító rendszerek közül legtökéletesebb a Tesla-konverter. Ebben a készülékben ugyanis a gerjesztést az éter végzi, így semmilyen külső beavatkozásra sincs szükség a működéséhez. Elektronikus kivitele következtében a mérete tetszés szerint változtatható, az előállítása egyszerű és olcsó. Miután nem igényel általunk létrehozandó külső gerjesztést, így a hatásfoka elméletileg végtelen. Ennek természetesen határt szab a megvalósíthatóság, mivel egy bizonyos teljesítmény felett már akkora kicsatoló transzformátorra lenne szükség a kivitelezé­sé­hez, amekkorát csak daruval lehetne mozgatni, és olyan vastag huzal kellene a tekercseléséhez, amilyet nem tudnánk meghajlítani. A Tesla-konverter azonban nem arra szolgál, hogy erőművet helyet­tesítsen. Adottságai folytán legideálisabb alkalmazási területe a helyi áramellátás. Alkal­mazásával szükségtelenné válik a fogyasztók összekapcsolása, sőt az is könnyen előfordulhat, hogy a jövőben a lakások egyes helyiségeit sem kötik össze villanyvezetékekkel.

Ezt az teszi lehetővé, hogy a Tesla-konverter fajlagos teljesítménye igen magas. A híradástechnikai készülékek táp­lálását pl. egy tenyérnyi méretű kis panel is el tudja látni, ami elfér a készülék valamelyik sarkában. Nem zárható ki tehát, hogy a későbbiekben a gyártók már eleve beépítik ezt a nem túl drága áramforrást a termékeikbe, így megszűnik a hálózati csatlakozó vezeték, min­den elektromos készülék önmagát fogja táplálni. A radiátorszerű villamos fűtőtestekre valószínűleg oldalt fogják majd azt a dobozt felszerelni, ami az áram­ellátást végzi, míg a villanytűzhelyeknél várhatóan alulra kerül a nagy teljesítményű konverter. Lehetséges, hogy integ­rált áramköri kivitelben is elő tudunk majd állítani olyan miniatűr konvertert, ami akár órákba is beszerelhető lesz. Így nem csak a hordozható elektronikus készülékek üzemeltetése válik jóval olcsóbbá, hanem megszabadulunk attól a környe­zetszennyezéstől, amit a jelenleg milliárdszámra eldobott kimerült szárazelemek és akkumulátorok okoznak. Ezzel egyidejűleg megszűnik az a groteszk helyzet is, hogy sokszor többe kerül az elem, mint a készülék, amibe beleteszik. Ez főként annak tudható be, hogy a szárazelemgyártók kihasz­nálva a fogyasztók függő helyzetét az utóbbi években a csillagokba emelték termékeik árát.

A digitális órákba, okostelefonokba szerelhető miniatűr konverterben valószínűleg integrált induktivitások látják majd el a transzformátor szerepét. Ha ezekkel a szilárdtest induktivitásokkal nem lehet elegendő áramot előállítani, meg kell próbálni a kaszkád feszültségsokszorozó áramkör átalakítását. A Greinacher-Willard feszültségsokszorozó kaszkádba kapcsolt diódákból és kondenzátorokból, vagyis miniatürizálható alkatrészekből épül fel. Ha a közönséges diódákat töltéssokszorozó alagútdiódákra cseréljük le, akkor nagy valószínűséggel ebből az áramkörből is jelentős mennyiségű ingyenenergia nyerhető ki. Ebben az esetben semmi mást nem kell tenni, mint a tápáramforrás helyére beilleszteni a Tesla-konverter első fokozatát, és máris kész a miniatűr Tesla- konverter. A jelentős energiaigényű kézi készülékek (pl. hajszárítók) üzemeltetésére előreláthatóan kifejlesztenek majd egy hordozható vagy kerekeken gördülő max. 2 kW teljesítményű konvertert, hogy a tápáramkör ne növelje ezeknek az eszközöknek a súlyát.

A Tesla-konverter azért is ideális meg­oldás lenne számunkra, mert működése egy jól ismert áramkörön alapul. Itt az energiát nem a részecskesugárzás vagy a szabadenergia termeli, hanem a párhuzamos LC-körben ide-oda áramló elektro­nok. Ennek a rendszernek az energiája a tekercs mágneses teréből, valamint a kondenzátor fegyverzetein megjelenő töltés elektromos teréből keletkezik úgy, hogy a mágneses és az elektromos energia periodikusan egymásba alakulnak. Csupán a gerjesztés történik az éter segítségével, ami jelentős mértékben megkönnyíti a tervezést és a gyártást. Ráadásul a legcsekélyebb mértékben sem kell számolnunk szubatomi energiakisugárzással, ami más szabadenergia-­kinyerő, illetve mágneses energianövelő készüléknél gyakran előfordul. Egyébként ennél az energiatermelési módszernél még a szubatomi gerjesztés is elhagyható lenne, ha a tekercs szupra­vezetőből készülne. Szobahőmérsékleten is működő szuprave­zető anyaggal azonban egyelőre nem rendelkezünk, az áramkört alkotó rézhuzalok abszolút nulla fokra, azaz –273 °C-ra való lehűtése pedig meglehetősen körülményes és költséges lenne.

Akkor sem kell aggódnunk, ha megfelelő dióda hiányában a Tesla-konvertert egyelőre nem tudjuk rekonstruálni. Mint tudjuk a mi éghajlati viszonyaink között a háztartások energiafelhasználásának túlnyomó részét a fűtés emészti fel. A környezetkímélő fűtés azonban nem csak villanyárammal oldható meg. Egy távol-keleti megfigyelés alapján úgy tűnik, hogy a hősugárzásnak van egy gerjesztést sem igénylő, természetes módja. A zarándokok állítása szerint Nepálban, a Sheit hegyen a leghidegebb, sötét téli napon is „isteni fény” melegíti őket. Erről a hegyről csupán annyit tudunk, hogy kristályos mészkősziklákból áll, amelyek akkor keletkeztek, amikor ez a hely még a tenger fenekén volt. Műszerekkel meg lehetne mérni, hogy ezek a kövek milyen jellegű és frekvenciájú ener­giasugarakat bocsátanak ki magukból. Utána vegyelemzéssel megállapíthatnánk, hogy mely kristály váltja ki ezt a különös hatást, és koncentrált alkalmazásával fűtőtesteket gyárthatnánk belőle.

A probléma csak az, hogy nyáron milyen módon gátoljuk meg a kristályos fűtőtestek működését. Némi továbbfejlesztéssel azonban elérhetnénk, hogy nem lenne szükség a leállításukra, sőt kifejezetten hasznos lenne a jelenlétük. A szünetmentes fűtőtestek által termelt hővel ugyanis az abszorpciós hűtőgépekhez hasonlóan hűtőgázt lehetne áramoltatni a lakásban, ami lehetővé tenné a légtér hőkon­dicionálását. Ehhez semmi mást nem kellene tenni, mint a fűtési szezon végén felhelyezni a fűtőtestre a hűtőgázzal töltött csőkígyót. Ennél is tökéletesebb megoldás a fűtőtest és a hűtőarmatúra egybeépítése. Ez a kivitel lehetővé tenné a hőfokszabályozást is. Az armatúra középállásában ugyan­olyan mértékű lenne a fűtés, mint a hűtés. Lejjebb engedve egyre hidegebb, míg feljebb emelve melegebb levegőt állíthatnánk elő. A hűtőarmatúra mozgatásáról egy fogasléc és egy fogaskerekes forgatógomb gondoskodhatna, ami megfelelő kalibrálással ellátva tájékoztatást nyújtana a fűtés, illetve a hűtés mértékéről.

[

Az előttünk álló perspektíva érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy a többletenergia-keltés leghatékonyabb módja az általunk még csak kísérletileg előállított 115-ös rendszámú elem atom­szerkezeti átalakításával érhető el. (A laboratóriumokban létrehozott 115-ös elem americium-243 céltárgy kalcium-48 izotópokkal való bombázásával ke­let­kezett. Neve: ununpentium[56]. Forráspontja: 3530 ^oC.) Ennek a narancssárga színű, igen nagy fajsúlyú anyagnak az a tulajdonsága, hogy protonokkal bombázva 116-os elemmé alakul át, és eköz­ben hatalmas mennyi­ségű pozitív szub­atomi energiarészecske szabadul ki be­lőle. Ha ezt az elemet valamilyen kris­tályos anyagba keverjük, és félgömb alakúra formázva üvegrezo­ná­torba helyezzük, akkor külső gerjesz­téssel rendkívül hatékony antigravi­tá­ciós erőgépet is készíthetünk belőle. A legfejlettebb Földön kívüli civilizációk már kristályos reaktort használnak at­moszférikus járműveik meghaj­tására, bár ennek megvannak a veszélyei. Ez a fan­tasztikus teljesítményre képes rend­szer ugyanis könnyen megszaladhat, és ak­kor egyszerre szabadul ki belőle az ­összes energia, ami iszonyatos erejű rob­banáshoz vezet. A pusztítás mérté­kére jellemző, hogy ennek az elemnek egy apró darabkája is több száz mega­tonnás robbanóerő előidézésére képes. Ezt a meg­ol­dást tehát csak olyan magas tech­nikai szinten álló civilizá­ciók tud­ják bizton­ságosan használni, amelyek­nél a mű­szaki hiba lehetősége szinte ki­zárt.

Állítólag az amerikai kormány által létrehozott Idegen Technológiák Központjában tevékenykedő szakemberek már a saját bőrükön tapasztalták ennek a rendszernek a veszé­lyeit. A kiszi­várog­tatott hírek szerint ugyanis a Zéta Reticuli csillagrendszerből származó idegenek a nevadai sivatagban föld alá telepített kutatóbázis rendelkezésére bocsátottak néhány UFO-t, hogy tanulmányozzák őket, és próbarepülé­seket végezzenek velük. A szigorú titoktartás miatt ezekre a tapasztalat­gyűjtő repülésekre többnyire éjszaka kerül sor, és csak a Föld légterében hasz­nálhatjuk a jármű­vet. Számunkra tehát ez a technológia nem veszélytelen (az egyik jármű haj­tó­mű­ve kísérletezés közben felrobbant, és a hely­színen tartózkodó kutatók mind meg­hal­tak), de feltehetően azért kaptuk a leg­kor­szerűbb típust, hogy ne tudjuk lemá­sol­ni. A mi fejlettségi szintünkhöz az elekt­ro­motoros rend­szerű antigra­vitációs ­reaktor áll a legközelebb, vagyis az elkö­vetkező évszázadokban olyan típusú UFO-kat kell kifejlesztenünk, amilyeneket je­len­leg az atlantiszi, a mukuliai és a vé­nu­szi civili­zá­ciók használnak. A kristályos hajtóművű UFO-val szerzett repülési ta­pasztalat arra szolgál, hogy mire elké­szü­lünk a saját jár­művünkkel, a próba­re­pü­lések elvégzése és a további tökéle­te­sítés ne jelentsen meg­oldhatatlan feladatot, ne hátráltassa a továbbfejlődésünket.

Aki kételkedne az antigravitációs erőgépek létrehozható­sá­gában, könnyen meggyőződhet a működőképességükről, ha tanulmányozza John Searl[57] mecha­nikus alkatrészeket tartalmazó készülékét. Ez a találmány nem más, mint egy perma­nens mágnesgyűrű, amit mágnesrudak vesznek körbe. A külső mágnes forgásba hozásakor egy bizonyos sebesség felett annyi töltéshordozó keletkezik a gyűrű felső, Yin pólusán, hogy szikrakisülés formájában átugrálnak a gerjesztést végző mágnes­rudak szemközti Yang pólusához, és megindul a koronakisülés. Ez a töltéstöbblet a mágnesek ellenirányú forgása következtében jön létre az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében leírt módon. Ezzel egyidejűleg a mágnesgyűrű alsó, Yang végén a nagy hatásfokú elektromágnesekhez hasonlóan megindul az éter fokozott beáramlása. A szögsebesség növekedésével a hatás oly mértékű, hogy a levegő ionizálódik, és az intenzív szubatomi energiakoncentrálódás hatására a szerkezet magától fel­emelkedik, legyőzi a gravitációt.

Az ily módon keltett szubatomi energiasugárzás nemcsak antigravitációs hatás előidézésére képes. A többletenergiát villamos energia formájában ki is lehet csatolni. Ehhez csupán egy patkó alakú elektromágnesre van szükség. Az elektromágnest úgy kell elhelyezni, hogy a körbe forgó mág­nesrudak a két szára között haladjanak. A Yin és Yang jellegű szubatomi energiasugarak a patkó két szárába beleindukálva elektromos áramot gerjesztenek a járom részen elhelyezett szolenoid­ban. Mivel a készü­lék permanens mágnesekből épül fel, nem alkalmas arra, hogy jelentős többletterhet is magasba emeljen, vagy nagy mennyiségű áramot termeljen. Ehhez elektromágneseket kell használni. Ennek a rendszernek a kidolgozása vár most ránk, számunkra ez a következő lépcsőfok. Ehhez azonban előbb meg kellene győzni a tudomány korifeusait, hogy ez a fizikai jelenség létezik. 

Tudósainknak nagy meglepetésben lenne részük, ha két rezonanciafrekvencián gerjesztett elektromágnest ellenkező irányban megpörgetnének. Az egyiket rögzítsék szigetelőlapra (pl. vastag tex­til­bakelitlemezre), a másikat pedig erősítsék egy villanymotor tengelyére, és helyezzék a rögzített tekercs fölé úgy, hogy ne érjen hozzá. (Ehhez csúszógyűrűs táplálásra van szükség.) Ezután gerjesszék mindkét tekercset rezonanciafrekvenciájukra hangolt váltóárammal úgy, hogy a két szi­nuszjel egymáshoz képest 180°-os fáziseltolásban legyen. Ekkor a két tekercs mágneses térereje vonzza egymást, kézzel nem lehet elmozdítani a felsőt az alsótól.

Ekkor kapcsolják be a villanymotort, ami a mágneses térerő ellenében forgatja a felső tekercset. Erre a két ellentétes irányú mágneses mező oly mértékben beleindukál egymásba, hogy nagy mennyiségű éteri részecskék áramolnak a tekercsekbe. A beözönlő éterionok kisugárzódnak belőle, amelyek a Földből kisugárzódó gravitonokkal kölcsönhatásba lépve antigravitációs hatást váltanak ki. A hatásfok jelentősen fokozható, ha szinuszje­lek helyett szolitonhullámot (félbevágott szinuszje­let) használunk. A rezonanciafrekvencia és a szolitonhullámok által létrehozott töltéskumulálódás együttes fennállása esetén olyan erőssé válik a vril, hogy ionizálja a levegőmolekulákat, és ezáltal plazmaburkot hoz létre a hajtómű körül. (A Tesla által feltalált szolitonhullámal történő kísérletet szabad téren kell végezni, mert ha elszabadul a szerkezet, átszakítja a plafont.)

A kristályos hajtómű tehát csak a távolabbi jövőben ­jelent számunkra kihí­vást, annak ellenére, hogy a legfrissebb hírek szerint tudósaink már a 118. elem felfedezésénél tartanak. Az eddig legnehezebb elemet orosz és amerikai tudósok hozták létre 2007-ben. A 118-as rendszámú elem a Moszkva melletti Dubnában, az Egyesült Atomkutató intézet Laboratóriumában született meg, ezért mos­coviumnak nevezték el. Létrehozásához a kaliforniumot és a kalcium két szétbombázott ionját hasz­nálták fel. Sajnos ez az új elem sem stabil, csupán 0,0009 másodpercig létezett, ezért egyelőre nem kerülhet be a Mengyelejev-féle periódusos rendszerbe. A 115-ös elem előállítása már évekkel ezelőtt lehetővé vált, de ez sem stabil. (A laboratóriumokban létrehozott ununpentium lebomlási ideje: 0,001 s.) Ráadásul a nagy atomsúlyú transzurán elemek előállítása rendkívül körülményes és drága. Az óriási költségek ellenére is csak néhány milligrammot tudunk gyártani belőlük. Mivel az idegenek tájékoztatása sze­rint egy kisebb méretű UFO hajtóművébe is 225 grammra van szükség ebből az elemből, egyelőre nem fenyegetnek bennünket azok a veszélyek, amelyek a kristályba zárt szubatomi energia robbanásszerű kiszabadulásával járnak. A kockázat érzé­kel­tetésére érdemes felidézni két balesetet, amelyek korábban Földünk légterében történtek.

 

Az első Tunguzka-meteorit néven vonult be az UFO-irodalomba. Ma már azonban egyértelműen bizonyítható, hogy ennek az 1908. június 30-án Szibériában végbement tragédiának nincs köze semmiféle meteorit-becsapódáshoz. Az elképesztő méretű pusztulást minden valószínűség sze­rint egy kristályos hajtóművel ellátott, több mint 100 m hosszú UFO műszaki meghibásodása váltotta ki. Ez a szivar alakú (utólag 50 ezer tonnásra becsült) jármű a Tunguzka folyó közelében kb. másfél ki­lométer magasan robbant fel, és a hajtóművéből kiszabadult óriási mennyiségű szubatomi ener­gia akkora pusztítást végzett, amekkorára csak egy 10 megatonnás atombomba képes. Az eget-földet rengető detonáció után a lökéshullámok kétszer megkerülték a Földet, a hurri­kán erősségű széllökések pedig a robbanás helyétől 500 kilo­mé­ternyire is betörték az ablakokat. Mivel a robbanás gyéren lakott terület felett történt, csupán néhány prémvadász lelte a halálát a szerencsétlenségben, az anyagi kár azonban óriási volt. 2150 négyzetkilométernyi területen 60 millió fa dőlt ki sugárirányban. Ezek gigantikus méretű kört képezve még ma is ott hevernek. A hatalmas vörösfenyők gyökerestől kifordultak a földből, és úgy törtek ketté, mintha gallyak lettek volna. A terület tőzeglápja defor­málódott, és az egész vidék holdbéli táj ­be­nyo­­mását keltette. Kilométer kiterjedésű mocsarak robbantak fel, a szilárd talaj kifordult a helyéről, hullámzott, mint a hábor­gó vízfelület, és elképesztő méretű földhányásokban gyűrődött össze. A Tunguzka folyóban döglött halak úszkáltak.

A környék vadászkunyhói összedől­tek, és az embereket a lökéshullám a levegőbe repítette. Szem­tanúk beszámolója szerint: „Helyi idő szerint 7 óra 14 perckor fény villant fel az égen, ragyogóbb, mint a nap. Láttam, ahogy megnyílik az ég egészen a horizontig, és tüzet okád.” A robbanástól 65 kilométerre levő Vanevarában az emberek ezután hatalmas dörrenést, majd fülsiketítő, ágyúdörgésszerű zajt hallottak. Észak felől forró szél söpört végig a városon. Betörtek az ablakok, és az egyik házban még a bádogszamovár is megolvadt. A detoná­ciót akkora körzetben hallották, mint Anglia területének a négyszerese.

A nukleáris robbanás teóriát azok a megfigyelések támasztották alá, hogy a villanásszerű vakító fény észlelése után gomba alakú fekete felhő emelkedett fel kb. 20 km magasra, ami a magába szippantott égett talaj és elszenesedett famaradványok következtében hamuesőt eredményezett. Ezt a feltételezést erősítette meg az a megfigyelés is, hogy azok a fák, amelyek közvetlenül a robbanás alatt voltak, nem dőltek ki, hanem a hirosimai atombomba-támadáshoz hasonlóan, csupán elszenesedtek. Ráadásul itt is megtalálták azokat az apró szi­likátgömböcskéket, (tektiteket) amelyeket a maghasadás következtében fel­szabaduló roppant mennyiségű hő hoz létre a kövek megolvasztása révén. A legújabb jelentések szerint termolumineszcenciát is felfedeztek a talajban, ami csak egy gigantikus erejű ionizációs kisugárzás következménye lehet. A hirtelen támadt hőség nem csak a fákat pusztította el, hanem több ezer rénszarvast is szénné égetett. A korabeli beszámolók szerint azok az állatok, amelyek távol voltak a detonáció epicentrumától, egy soha nem tapasztalt „új betegséget” sze­reztek, aminek hatására rühes lett a bőrük. Hasonlóan rejté­lyes, ma már sugárbetegségnek nevezett tüneteket észleltek a környék falvainak lakóin is, melynek következtében jóval gyakoribb lett a korai elhalálozás.

Minden jel arra vallott tehát, hogy itt nukleáris robbanás történt, de az adatok tartalmaznak néhány különös megfigyelést is, amelyek kissé módosítják a képet. A fákon csak a száraz ágak és levelek gyulladtak meg a sugárzó hő hatására, a zöld levelek csupán összekunkorodtak. Kizárja az erdőtűz keletkezését az is, hogy csak azok az ágak szenesedtek el, amelyek nem voltak takarásban. A később keletkezett tüzeket végül is nem az intenzív hősugarak, hanem a száraz alj­növényzet lángra lobbanása okozta. Még ennél is furcsább, hogy a robbanás utáni években a sarjadzó növényzet a kataszt­rófa körzetében lényegesen gyorsabban és magasabbra nőtt, mint a távolabbi helyeken. A detonációt túlélő fák a későbbiek során háromszor vastagabbak és magasabbak lettek, mint a tajga ugyan­­olyan klimatikus viszonyok között élő példá­nyai. Ezen a helyen a növényeken kívül a rovaroknál is óriásnövekedést tapasztaltak. Az is meglepő, hogy a robbanás pillanatában a bővizű Angara vize hirtelen elpárolgott. Száraz medrében csak egy év múlva jelent meg ismét a folyóvíz. Ugyancsak nem nevezhető a nukleáris robbanás szokványos következményének az a jelenség, hogy a szerencsétlenség után a Föld mágneses tere megváltozott, és a kataklizma centruma körül egy 30 km sugarú gyűrűben a föld még most is paramágneses jellegű. A vadászok ezen a környéken nem használnak iránytűt, mert a mutatója összevissza táncol.

A legújabb kutatási eredmények is azt sugallják, hogy ezzel a jelenséggel valami nincs rendjén. Ma már a tudósok között is akad, aki hajlik annak a feltételezésnek az elfo­gadására, hogy itt nem termonukleáris reakció ment végbe, hanem egy olyan szerkezet robbant fel, ami gigantikus erejű mágneses sugár­zást bocsátott ki magából. Ennek a jelenségnek a természetellenességét támasztja alá az a tudományos jelentés is, mely szerint a robbanással egyidejűleg mágneses anomáliá­kat ész­leltek Maryland- és Kansas államokban, Torontóban, Párizsban, Potsdamban, Athénban, Honoluluban, sőt még a kínai Zi-Ka-Wei obszervatóriumban is.

Erős mágneses kisugárzást sejtet az a beszámoló is, hogy három nappal a szeren­csétlenség után foszforeszkáló felhőket figyeltek meg Európa és Észak-Afrika felett. Mint ismeretes, a sarki fény szintén a levegő ionizációjára visszavezet­hető jelenség, egy olyan intenzív energiasugárzás követ­kezménye, amit erős napfolttevékenység vált ki. A világító felhők fényereje egyébként olyan erős volt, hogy Londontól Irkutszkig napokon át újságot is lehetett olvasni az éjszakai órákban, holott éppen újhold volt. Moszkvában a világító felhők annyi fényt adtak, hogy éjjel jó minőségű fényképet készíthettek a közvilágítás nélküli házakról. Mág­neses anomáliára utal az a megfigyelés is, hogy ebben a körzetben az órák naponta 1-3 másodpercet késnek a rádió által bejelentett pontos zónaidőhöz képest.

A legfurcsább azonban az, hogy az érintett körzetben sem a talaj, sem a fák radioaktivitása nem éri el azt a szintet, ami egy ilyen nagy erejű nukleáris robbanás esetén indokolt lenne. Egyes szakértői vélemények szerint a jelenleg mérhető sugár­zási szint is inkább tulajdonítható az uráli plutó­nium­dúsító üzem balesetének, valamint a kísérleti atomrobbantások helyszínéről ide sodródott radio­aktív esőfelhőknek, mint ennek a titokzatos katasztrófának. A helyszínen talált tektitek elemzése is különös eredményt hozott. A vizsgálat nagy­arányú nátrium-oxid jelenlétét mutatta ki, ami itt a Földön nem fordulhat elő. A nukleáris robbanás elmélete tehát megdőlt. Időközben lehetőségünk nyílt arra is, hogy tanulmányozzuk a különbséget az UFO- és a valódi meteoritrobbanás következményei között. 2002 szeptemberében ugyanis egy nagyméretű meteor egy egész erdőt letarolt a Bajkál-tó mentén. Mielőtt Irkutszktól északkeletre, egy erdős-dombos vidéken a talajba csapódott volna felrobbant, és a hatalmas lökéshullám mintegy 100 négyzetkilométeres területen kettétörte a fákat. A darabokra szakadt meteorit krátereket vájt a földbe, melyek közül a legnagyobb átmérője elérte a 20 métert. (A Tunguzka-völgyben nem találtak becsapódási krátert, sem aszteroidamaradványokat.) Szak­értők szerint a robbanás ereje egy közepes atombomba detonációjával ért fel. A helyszín tanulmányozása, a Tunguzka térséggel való összehasonlítása valószínűleg meggyőzi majd a meteorit-becsapódás híveit is elméletük tarthatatlanságáról.

Végül megemlíthető még, hogy ennek az UFO-kataszt­rófának nem csak mérhető, hanem kézzel fogható bizonyítékai is vannak. Az utóbbi évek kutatásai ugyanis kiderítették, hogy a tunguzkai robbanás helyszínén hatszázszor annyi cézium, lantán és neobidium van, mint bárhol a világon. Az objektum röppályájának folytatásában találtak is egy földbe fúródott ezüstös fémdarabot. A mintegy 1,5 kg tömegű szokatlan ötvözet 67% céziumot, 10% nagy tisztaságú lantánt, 8% neobidiumot és 0,4% oxigénmentes vasat, valamint 14,6% nagyon ritka (köztük ismeretlen eredetű) fémet tartalmaz. Különös sajátossága még ennek a fehéren csillogó leletnek, hogy megkarcolva intenzív szikra­nyalábot bocsát ki magából, a szétfűrészelése során pedig „fehér tüzű sugár csapott ki belőle”. A fémrepesz tanulmányozása során a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az egy kb. 1,2 m átmérőjű henger, vagy gömb alakú alkatrész darabja lehet. Azt is megállapították, hogy ilyen méretű fémtárgy sajtolására alkalmas berendezés a Földön egyelőre nem létezik, az anyag isme­retlen összetevőiről már nem is beszélve.

Könnyen lehet, hogy a balesetet nem műszaki hiba, hanem egy geológiai anomália okozta. A későbbi kutatások kiderítették, hogy az űrhajó átrepült a Sátán temetőjének nevezett hely felett, és utána zuhant le. A helyi lakosok szerint Szibériában, az Angara folyó partjához közel van egy mező, amely minden arra tévedőnek halált oszt. A 200-300 méter átmérőjű tisztáson madarak és különböző állatok csontjai hevernek. A tisztásra tévedt kutyák felhagytak az evéssel, és elpusztultak. Egy agronómus, Valentyin Szoljagin is látni akarta ezt a helyet. Amikor megmutatták neki, egy alacsony hegy tetején fekete kopasz földterületet látott. Növényzetnek nyoma sem volt, noha köröskörül vadul burjánzott a tajga. A csupasz földre óvatosan fenyőágakat és lelőtt császármadarakat fektetett. Egy idő után felszedte őket, és látta, hogy elfehéredtek. A fenyőtűk a legkisebb érintésre lehullottak. A halott császármadarakon semmi károsodás sem látszott. Tollazatuk ép volt. Belső szerveik és húsuk azonban sötétvörösre változott. Olyan volt, mintha mikrohullámú sütőbe rakták volna őket. Az emberekre is hasonló hatást gyakorol a mező. Aki bemerészkedett a területre, annak már pár perc után iszonyú fájdalom járta át a testét. A tisztás közelében az iránytű is jelentősen kitért.

Mindebből arra következtethetünk, hogy ezen a területen a mélyből erős mágneses sugárzás tör fel, melynek hatása több kilométer magasan is érezhető. Méghozzá Yin jellegű sugárzás. A Yin sugárzás jellemzője, hogy taszítja az elektronokat, ezért fémekben elektronsokszorozódást vált ki, ami elektromos berendezésekben zárlatot okoz, a villamos vezetőképességgel rendelkező folyadékokat (pl. a víz) pedig felforralja. Mivel az ember és az emlősállatok testének 60-70%-a víz, érthető mi okozza a pusztulásukat. (A forróságtól belül megfőnek, majd megsülnek.) A gyanútlanul arrafelé repülő UFO-nak is ez lett a veszte. Az erős Yin kisugárzás zárlatot okozott a vezérlőművében, amitől a jármű irányíthatatlanná vált, és lezuhant. Ez még nem okozott volna nagy bajt, hiszen a történelmünk során sok UFO szenvedett balesetet a világunkban. Ez a jármű azonban kristályos hajtóművel rendelkezett, ami vezérlés hiányában megszaladt, s felrobbant. A belőle kiszabaduló óriási mennyiségű energia okozta az elképesztő pusztítást a tajgában.

A legújabb feltevés szerint a tunguzkai robbanás kiváltó oka Tesla kísérletezése volt. Tesla 1908 nyarán megépítette az 57 méter magas Wardenclyffe tornyot, amellyel vezeték nélküli energiát kívánt sugározni több száz kilométeres körzetben. Miután üzembe helyezte az 55 tonnás monstrumot a szibériai Tunguzkában ismeretlen eredetű robbanás történt. Amikor Tesla ezt a hírt meghallotta, depresszióba esett, és leszerelte a jeladó berendezést. Meg volt győződve róla, hogy a hatalmas krátert az általa kisugárzott erős mágneses sugárzás okozta. A robbanás által kiváltott légnyomás pedig letarolta a környék erdeiben a fákat. Ez biztosan nem így történt, mert több ezer kilométer távolságban már a koncentrált mágneses sugárzás is annyira lecsillapodik, hogy nem képes ilyen rombolást véghezvinni. Az viszont nem zárható ki, hogy az intenzív mágneses hullám megzavarta az éppen arra repülő UFO vezérlőművét, amitől megszaladt a kristályos hajtómű, és felrobbant a jármű.

Időközben eldőlt ez a közel egy évszázada folyó vita. 2004 nyarán Jurij Lavbin, a tunguzkai űrjelenséget vizsgáló közalapítvány vezetője bejelentette, hogy kutatóik megtalálták a térségben szerencsétlenül járt űrjármű roncsait. Az expedíció Poligusa település közelében, sűrű növénytakaró alatt fedezte fel a hatalmas fémtömböt. Kiderült, hogy a korábban azért nem találtak rá, mert azt hitték, hogy a rejtélyes égitest keletről nyugatra tartott, pedig éppen ellenkezőleg húzott el Tunguzka felett. A nyomokból azt is meg tudták állapítani, hogy még mielőtt felrobbant volna a lángoló objektum, egy éles kanyarral kikerülte Vanevara városát. Mivel elszállítani nem tudták, mintát vettek belőle, és most vizsgálják az összetételét. A krasznojarszki kutatók egy újabb, nagyszabású expedíciót szándékoznak indítani a helyszínre, hogy kiderítsék a baleset okát.

Ez az expedíció igen sikeresnek bizonyult. A korábban talált fémtömb csak egy darabja volt az űrhajónak. A szerencsétlenül járt égi jármű egy hatalmas anyaűrhajó volt. Az orosz TV News bejelentette, hogy Patomskiy kráter 100 méteres mélységében egy óriási, elliptikus és hengeres formájú tárgy nyugszik. A tárgy mérete elképesztő, körülbelül 600 méter! A tárgy a mészkő sziklás talajba csapódott, és körülbelül egymillió tonna kőzetet préselt össze. A felszíntől durván 100 méteres mélységben található. A felfedezésről videó is készült, amit időközben letiltottak a világhálóról. Szakértők megállapították, hogy az űrhajó kb. 100 éve lehet ott, vagyis a tunguzkai esemény idején kerülhetett oda. A hely koordinátái: 59.28449, 116.58954

 

A kristályos reaktor okozta robbanás speciális következményei akkor nyilvánulnak meg a legszemléletesebben, amikor a baleset lakott terület felett történik. Sajnos erre is van példa, amelyet a szakirodalom a Mont Pelée[58] vulkán kitörésével azonosít. A katasztrófa 1902. május 7-én kez­dődött a Soufrière[59] vulkán kitörésével, a St. Vincent[60] szigeten. Ezt követte másnap a Mont Pelée vulkán kitörése Martinique[61] szigetén, végül 9-én a kettő között működésbe lépett a tenger alatti Hodder tűzhányó is. Amíg a Soufrière és a Hodder ese­tén a vulka­nikus folyamatok szokványos formában zajlottak, a Mont Pelée kitörése meg­lehetősen rendhagyóan ment végbe. Május 5-én a kráter egyik fala leszakadt, és az így kiszabadult lávafolyam 25 embert pusztított el. Úgy látszik, ez a jelenség felkeltette a földön­kívüliek érdeklődését is, mert a helybéliek a vulkán felett egy különös „tűzgömböt” figyel­tek meg. A hegy lábánál elterülő St. Pière[62] városka lakói azonban nem siettek elhagyni lakóhelyüket, mert hozzá voltak már szokva a vulkánkitörésekhez, és egyébként is a másnap esedékes helyi választásokra készülődtek. Most azonban a tragikus helyzet nem a lávaömlés szokásos tempójában alakult ki, hanem egy pillanat alatt pusztult el az egész város, 30 ezer emberrel együtt. Közülük 26 ezren voltak a település polgárai, a többiek pedig a kikötőben horgonyzó hajókon lelték halálukat. A közelben levő hajókon tartózkodó túlélők szerint: „A katasztrófa egy pillanat alatt csapott le rájuk. Tömör lángfalnak látszó hatalmas tűzhullám tört a városra, amely egyetlen villanással, egyszerre kigyulladt, és amikor a tűzfelhő a tengerhez ért, a víz forrni kezdett. A part közelében levő hajók mindenestől eltűntek a lángtengerben, egy távo­labbi hajó árbocát és kéményét pedig úgy leszelte a tűzfal, mintha egy óriási kés lett volna.”

A legdöbbenetesebb dolgok azonban a városban történtek. A vasrudak meggörbültek, megcsavarodtak, a köze­lükben levő porceláncsészék és agyagpipák viszont épen maradtak. Megolvadt az üveg, megkövült a gyümölcs, egy­másba folytak a fémedények, és közben a szabadon álló ólom­csövekből nem folyt el a víz, a leföldelt vízvezeték-hálózat épen maradt. A pusztulás legkülö­nösebb nyomait az emberi testeken tapasztalták. A város központjában minden ember meghalt, de úgy, hogy csak a testük szenesedett el, a rajtuk levő ruha épen maradt. A halálnak ez a formája nagyon hason­latos volt az úgynevezett spontán égéshez. Ez a jelenség akkor lép fel, amikor gömbvillám csapódik az emberbe, vagy magában a testben keletkezik oly mértékű energiakoncent­ráció, ami ezt a jelenséget előidézi. Mint ismeretes ilyenkor a test olyan intenzíven ég el, hogy csak egy kupac hamu marad belőle, ennek ellenére a környezet nem károsodik. A szék vagy ágy, de még a testtel közvetlenül érintkező lepedő is épen marad, tehát itt az anyag elhamvadásának különös módjával állunk szemben. Jellegzetessége még ennek a reakciónak, hogy mivel nem kémiai égésről van szó, nem érezhető a pörkölődésre jellemző szag, a belülről kifelé égő testből nem szabadul fel semmiféle gyúlékony gáz vagy pernye.

A lehető legteljesebb tájékoztatás érdekében közbe­vetőleg célszerű megje­gyezni, hogy egyes szakértők szerint a test spontán elhamvadását nem a Yang-, hanem a Yin jellegű energia koncentrálódása okozza. Ezt a feltételezést támaszt­ják alá azok az utólagos vizsgálatok, melyek során megállapították, hogy a spontán égésben elhunyt személyek halá­lának időpontjában intenzív napfolttevékenység zajlott, és az általa keltett mágneses viharok négyszeresére növelték a földmágnesességet. A statisztikai adatokból az is kiderült, hogy az áldozatok túlnyomó része méltatlan körülmények között élő, végsőkig elkeseredett ember volt. Iszákosok, fogyatékosok, szegények, vagyis a társadalom ki­taszítottjai. Akadtak persze jó módú áldozatai is ennek a titokzatos tűzhalálnak, de ezek is többnyire olyan idős, beteg emberek voltak, akik nem tudtak mit kez­deni magukkal, az életükkel. Ennek a meg­figyelésnek azért van jelentősége, mert a leg­újabb radiesztéziai kutatások kimutatták, hogy a negatív gondolkodás, a düh, a bosszúvágy, az elkeseredettség, illetve csalódottság kisugárzódik az emberből, és magához vonzza a földből kiáramló mágneses sugarakat. Ezek a labilis idegállapotú emberek tehát mintegy magukba sűrítik környezetük Hartmann-vonalait, valamint a föld alatti vízér-kisugárzásokat. Ennélfogva testükben igen nagy mértékű Yin energia-koncentráció lép fel, amit intenzív napfolttevé­kenység esetén tovább növelnek a mágneses viharok. Egy bizonyos szint felett az energiakon­cent­ráció oly mértéket ér el, ami a gömbvillámhoz hasonló jelenséget idéz elő, és ez is elindít­hatja a spon­tán égést, a test belülről történő elhamvadását.

Koncentrált gravitációs sugárzásra utal az oroszországi Ördögbarlang-dombon megtörtént eset is. Ennek a Volgográd megyei dombnak a környékén több állat is eltűnt már nyomtalanul, és a felette elrepülő helikopterek műszerei nem működnek. Egyszer két pásztor is felmerészkedett a dombra. Néhány perc múlva az egyik összerogyott. Amikor magához tért, meglátta a társa szénné égett tete­mét. A helyszínre érkezett kutatók megdöbbenve tapasztalták, hogy a pásztor inge nem gyulladt meg.

A mikrohullámú sugárzás hatásmechanizmusára emlé­keztető, tűszúrás­szerű égető érzést okozó hőhatás a St. Pière városka túlélőit is megkínozta. A Szibériában végbement katasztrófához hason­lóan az epicentrumtól távolabb élők itt is belülről ­kifelé irányuló heves hőérzetről számoltak be, ami ellen az sem segített, hogy ledobálták magukról ruháikat. Különös, hogy a radioaktív sugár­zással ellentétben ezt a fajta sugárzást a ­vas­­tag falak nem árnyékolják le, a pincében levők bőre ugyanúgy rákvörösre „főtt”, mint azoké, akik lakásuk felső szintjén tartózkodtak. A többség nem élte túl ezt a sajátos hőhatást, de nem a hőségtől fulladtak meg, vagy az égési sérülésekbe haltak bele, hanem abba, hogy felforr­tak a testnedveik, és az így keletkező gőz szétrepesztette a vérereket.

Ennek a speciális effektusnak imént vázolt hatásmechanizmusa szintén megerősíti a gyanút, hogy itt erős mágneses sugár­zásról van szó. A fentiekben láthattuk, hogy ez a fajta energiasugárzás csak olyan anyagokra hat, amelyek elmozdítható töltéshordozókkal rendelkeznek. Mivel a vas köztudottan a leghatékonyabban mágnesezhető, természetes, hogy igen inten­zíven reagál erre a sugárzásra. Mágnessel befolyásolható anyagnak tekinthető azonban a víz is, mert elektromágneses erőtérben pozitív és negatív ionok alakulnak ki benne. Ennélfogva az élő szervezet is élénken reagál a mágneses monopó­lusnak tekint­hető szubatomi energiasugárzásra, hiszen az emberi test 60%-a víz. Így már az is érthető, hogy miért nem gyulladt meg az áldozatok testén a ruha. A textília, a porcelán és egyéb épen maradt tárgyak (pl. egy helyszínen talált doboz gyufa is) szigetelőanyagból vannak, ezért nem reagálnak a mágneses behatásra. A gyümölcsökben viszont igen nagy mennyiségű víz van, így nem csoda, hogy megkövültek, a felforrósodás következtében csonttá száradtak.

A fémek megolvadása, illetve az emberi test elégése csak következménye a mágneses sugárzásnak. A szubatomi energiarészecskék ugyanis rendkívül inten­zív szabadelektron-keltést és elektronáramlást indítanak el az elektromosan vezető anya­gokban, és ez a nagyfokú atomi mozgás generálja az anyagon belül azt a rejtélyes hőt, amely a környezettől elhatárolódó égést okoz. A szigetelő­anyagok csak akkor képesek ebben az erőtérben megolvadni, ha nagy felületűek (pl. ablaküveg), és a felforrósodott levegő, vagy a közelben található izzó tárgyak konvekció útján elegendő hőt sugároznak ki magukból olvadás­pontjuk eléréséhez. Ennél a jelenségnél tehát a szigetelő­anyagok csak szokványos módon olvadhatnak meg, illetve éghetnek el. Más a helyzet akkor, ha ez a speciális sugárzás hosszabb időn át éri az anyagot, vagy igen nagy mennyiségben kerül bele. Ez esetben a nagyszámú szubatomi energiarészecske atomok közötti áramlása, és az atomi részecskékkel való ütközése kelti azt a hőenergiát, ami az öngyulladáshoz, illetve az olvadáspont eléréséhez szükséges.

Ezeket a speciális fizikai folyamatokat csak koncentrált szubatomi energiasugárzás képes kiváltani, ezért a Mont Pelée vulkánnál történteket sem lehet a szokványos katasztrófák közé sorolni. Mellesleg a Földön kívüli civilizációk a koncentrált szubatomi energiasugárzást régóta használják fegyverként is. Földi bevetésük leglátványosabb esete i.e. 702-ben történt, amikor Sanherib asszír ­király sereget küldött a zsidók ellen, és megostromolta Jeruzsálemet. A korabeli krónikák szerint ekkor „égi széllökés” keletkezett, melynek nyomán 185 ezer asszír katona vált egyik pillanatról a másikra hamuvá, de a ruháik sértetlenek maradtak.

A St. Pière városkát ért katasztrófa valódi okára végül is egy látnok hívta fel a figyelmet, aki szerint ezen a napon egy „diszkosz formájú interplanetáris űrhajó zuhant bele a krá­terba.” A lakosság által észlelt fényes, lebegő tárgy tehát valószínűleg egy kristályos reaktorral működő UFO volt, amely méréseket végzett a tűzhányó felett, és eközben baleset érte. A zuhanást követően az óriási hőhatás miatt a hajtó­műben gerjesztett kristály minden bizonnyal megszaladt, és egyszerre kiszabadult belőle az összes energia. Feltehetően ennek hatására törtek fel a tűzhányó kráteréből a megfigyelők által is említett villámszerű fények. Ezután „vörös gömbök emelkedtek fel a magasba” és felhő formájában elindultak a város fölé. A lángfalként lecsapó felhő gigászi energiatartalmára jellemző, hogy kialakulása során villámszerű kisüléseket lövellt a tűzhányó felé.

Nem elképzelhetetlen, hogy ennek az űrhajónak a balesetét az okozta, hogy a tűzhányó belsejéből olyan intenzív energiasugárzás áradt ki, ami megbénította az UFO irányító rendszerét. Ennek következtében felmondta a szolgálatot a gravitációs mezőt kiegyenlítő berendezés is, és elkerülhetetlenné vált a lezuhanás. Ilyen jellegű balesetek egyébként később, az 1940-es évek végén, és az 1950-es évek elején is történtek, mivel ezek a típusú járművek még igen érzékenyek voltak a kívülről érkező koncentrált energiasu­gárzásokra. Három olyan esetről is tudunk, ahol diszkosz alakú UFO-k szintén erős zavaró sugár­zás folytán jártak sze­rencsétlenül.

 

A földönkívüliek által megerősített balesetek közül az első Új-Mexikóban történt, Roswelltől 75 mérföldre. 1947. július 2-án lezuhant egy másik gép is ugyancsak Új-Mexikóban, Magdalena mellett. Mivel mindkét jármű erő­sen megrongálódott, nem zárható ki, hogy irányíthatatlanná váltak, és a viharos éjszakában nagy sebességgel egymásnak ütköztek. Másként ugyanis nem magyarázható, hogy a földi eszközökkel szétroncsolhatatlan lemezekből készült járművek miként sérülhettek meg annyira, hogy nagyobb darabok szakadtak ki belőlük. A földet érés során a fóliaszerű lemezek hatalmas területen szóródtak szét, ami szintén arra utal, hogy a roncsolódás még a levegőben történt, egy menny­dörgésszerű csattanás kíséretében. A Roswell mellett lezuhant gépet másnap a birtokát ellenőrző farmer találta meg, aki telefon hiányában csak néhány nap­pal később értesítette a hatóságot. Ekkor egy katonai kutatócsoport lezárta a környéket, és az erősen megrongálódott UFO-t valamint a maradvá­nyait elszállították. Az ismeretlen anyagból készült fémlemezkék és a balsafához hasonló állagú, de rendkívül szilárd repeszdarabok begyűjtése során rábukkantak négy humanoid lényre is, akiknek a teteme a késlekedés miatt időközben oszlásnak indult. Feltehetően azért nem tartózkodtak a gépben, mert zuhanás közben kiestek a leve­gőben szétnyílt szerkezetből.

A Magdalena mellett földet ért másik UFO-t régészeti ásatásokat végző diákok találták meg. Itt is jelentős mennyi­ségű fémfólia szóródott szét, de az űrhajónak csak a felső része törött össze. Így megfigyelhető volt, hogy ennek a gépnek a borítása is műanyagra emlékeztető tapintású rétegelt fém­lemezekből készült. Alatta a váz vékony, de erős pillérekből, és boltívszerűen kiképzett gerendákból állt, melyeket bilincsek és hegesztések kapcsoltak egymáshoz. A roswelli roncsnál láthatók voltak a belső berendezésekben alkalmazott rudak, csövek, karok és préselt alkatrészek is. Minden alkatelem hieroglifaszerű jelzésekkel, és megfejthetetlen szim­bólumrendszerben alkalmazott rózsa- és ibolyaszí­nű azono­sító vonalakkal volt ellátva. A magdalenai szerencsétlenségről telefonlehallgatás révén viszonylag gyorsan értesült a hatóság, így a begyűjtést végző katonai alakulat hamar a helyszínre ért. Ennek ellenére a hattagú legénység itt sem élte túl a balesetet, nem segített rajtuk sem az oxigénmaszk, sem az azonnali kórházba szállítás. Hallani azonban olyan híreket is, hogy egyikük életben maradt, és a Wright-Patterson támaszponton évekig faggatták, de nem sikerült belőle semmilyen használható információt kihúzni. Pár év múlva megbetegedett, és ő is meghalt.

A harmadik irányíthatatlanná vált UFO 1948. július 7-én Laredotól délre, a mexikói határon túl zuhant le. Miután radar­ral észlelték a balesetet, a hatóságok azonnal megtették a szükséges intézkedéseket. Itt az amerikai hadsereg felderítői érkeztek először a helyszínre. Ebben az esetben az erősen összeroncsolódott, szintén réteges lemezborítású járműben csak egy humanoidot találtak, akinek a teste szénné égett. Amíg az első két űrhajó átmérője max. 10 méter volt, addig a laredoi példány átmérőjét kb. 27 méterre becsülték.

A feltételezések szerint szintén az irányító számító­géprendszer meghibásodása okozta azt az UFO-balesetet is, amely Norvégiában, a Spitzbergákon történt. Az 1952. tavaszán jégbe fúródott min. 40 m átmérőjű járműre a norvég hatóságok bukkantak rá, de átadták az amerikaiaknak, akik a titkosszolgálat közvetítésével ennek a roncsait is begyűjtötték. Egyes források szerint ebben az UFO-ban egy 175 cm magas, hozzánk hasonló, emberszerű lény megfagyott testét találták. Kozmikus szomszédaink tájékoztatása szerint ezeknek az űrhajóknak a balesetét mikrohullámú sugárzás okozta. Az amerikai kormány ugyanis a hidegháború elmérgesedésével oly módon kívánta hatékonyabbá tenni légvédelmi rendszerét, hogy jelentősen megnövelte a radarállomások hatósugarát. Volt olyan radarjuk is, amit később le kel­lett állítani, mert olyan erős mikrohullámú sugarakat bocsá­tott ki, hogy a környéken sorra hullottak el az állatok. Ezek az erős sugarak bénították meg a szerencsétlenül járt UFO-k számítógépes irányító rendszerét, és tették lehetetlenné navi­gálásukat. A hely­zet tanulmányozása után a föl­dönkívüliek elvégezték a szükséges módosításokat, az irányító rendszert olyan védelemmel látták el, hogy azóta hasonló okok miatt egyetlenegy járművüket sem veszítették el. Még szerencse, hogy ezekben az esetekben nem történtek környezetromboló katasztrófák. Úgy lát­szik, hogy a kristályos hajtómű csak a túlhevülésre érzékeny, a lezuhanás következtében előálló ütés nem indítja be a láncreakciót. A műszaki változtatások jelen­tős mértékben növelték a Földön kívüli űrhajók repülési biztonságát, ennek ellenére még sincsenek százszázalékosan védve a balesetektől.

Jóval ritkábban ugyan, de továbbra is előfordulnak nem várt tragédiák. Ennek szemléletes bizonyítéka az azteci bal­eset, amelynek az oka valószínűleg kozmikus eredetű. Ez az ese­mény szintén Új-Mexikóban történt, 1948. március 25-én. A kb. 9 méter átmérőjű, vékony, de erős fémötvözetből ké­szült UFO szinte sértetlen maradt, csupán a tetején volt egy kis lyuk. A baleset feltehetően arra vezet­hető vissza, hogy egy nagy sebességgel érkező meteorit átlyu­kasztotta a jármű átlátszó kupoláját, melynek következtében elszökött a levegő, és az ufonauták megfulladtak. Csupán arra maradt idejük, hogy működésbe hozzák az automatikus leszállító egységet, ami finoman földre helyezte a gépet. Miután a zavart radarral észlelték, a katonai mentőhelikopter azonnal útnak indult. Amikor rájuk bukkantak, már senki sem élt a tizenkét tagú legénységből. Ebben a járműben egy kézikönyvet is találtak, amelyet nyelvészek és szim­bolikában jártas írásszakértők egész sora próbált megfejteni, de mind a mai napig nem jártak eredménnyel.

Ugyancsak nem várt esemény következtében zuhant le egy 18 m átmérőjű, és 50 tonna súlyú UFO Dél-Afrikában, a Kalahári-sivatagban. Ezt 1989. május 7-én a helyi légelhárítás egy kísérleti stádiumban levő újfajta lézerágyúval lőtte le.[63] A koncentrált sugarakat kibocsátó fegyverek ellen csak gyors eltávolodással, és cikcakkban való repüléssel lehet védekezni, ők azonban nem számítottak ilyen veszélyre. Miután korábbi megfigyeléseik során meggyőződtek róla, hogy nekünk még nincsenek sugárfegyvereink, nyugodtan repkedtek a légterünkben, és teljesen váratlanul érte őket a támadás. Egyébként a felderítő űrhajók rendkívül erős, boltívszerű kiképzése folytán a kéttagú legénység túlélte a zuha­nást, annak ellenére, hogy a korong 150 m átmérőjű, 12 m mély krátert vájt a földbe. A szóbeszéd szerint a Walhalla légitámaszpontra szállították őket, járművükkel együtt. A labo­ratóriumi vizsgálatokat követően mind a járművet, mind a kis szürkék fajához tartozó ufonau­tákat átadták az amerikaiaknak. További sorsukról semmit sem tudunk. Ez az akció egyébként az ufo­nanutákon kívül számunkra is végzetesnek bizonyult. A helyszínre küldött két mentőhelikopter közül ugyanis az egyik túl közel merészkedett a koronghoz, és annak olyan erős volt még a mágneses kisu­gárzása, hogy leállította a gyújtást. Ennek következtében a helikopter lezuhant, és szakértőkből álló ötfőnyi személyzete szörnyethalt.

Nem hivatalos hírforrások szerint legalább 30 földönkívüli holtteste van az amerikai hadsereg birtokában, egy szigorúan őrzött föld alatti bázis hűtőkamrájában lefa­gyasztva. A boncolások során kiderült, hogy a különféle helyeken szerencsétlenül járt űrhajóknak van egy közös vonásuk, a bennük talált ufonauták hasonlósága. Szinte mindnyájan a „kis szürkék” néven emle­getett fajhoz tartoznak, és csak kisebb eltérések tapasztalhatók a testi felépítésükben. Közös tulajdonságuk a szauroid jelleg, vagyis szervezetük nem hasonlítható az emlősökéhez. Ennek következtében szinte minden belső szervük különbözik a miénktől, beleértve az izmaikat, és a bőrszövetüket is. Egyébként hüllőszerű bőrük világosszürke, és verejtékmirigyeket nem tartalmaz. Vékony, karcsú testükön nincs egy szál szőr sem. A fejük a testükhöz képest aránytala­nul nagy, agytérfogatuk kb. 2500 köbcentiméter. Nyakuk vékony, orruk keskeny, szájuk és fülük egészen kicsi (szinte alig észrevehető), pupilla nélküli szemük viszont óriási. Ennek az egész fejet uraló nagy látószögű szemnek tudható be, hogy szürkületben is jól látnak. A hallásuk szintén kifinomult, a legkisebb zörejt is meghallják. Testmagasságuk 90 és 150 cm között ingadozik, testsú­lyuk nem haladja meg a 30 kilogrammot. Vékony karjuk hosszú (térd alá nyúlik) és csontozata sokkal bonyolultabb, mint az emberé. (Nem csak könyökben hajlik, hanem szinte bárhol, ahol szükség van rá.) Ujjaik száma többnyire négy, és közöttük vékony úszóhártyaszerű összenövés van. Körmük rendsze­rint nincs, de a háromujjúaknak néha hosszú karmuk van. A balesetet szenvedtek között hatujjú lények is találhatók, normál emberi körmökkel. A három- és négyujjúak lábfeje egybefüggő, nem tagozódik ujjakra, ennek ellenére rendkívül hajlékony. Azonosítható külső nemi szervvel nem rendelkeznek. Fogaik ­nin­csenek, a rágószervüket kemény, egybefüggő íny alkotja. A vérük átlátszó, színtelen, vörös vér­testek nélküli. Belső szerveik jóval egyszerűbbek, mint a mieink (pl. a szív és a tüdő szerepét egy közös szerv látja el), de van egy pajzs­mirigyhez hasonló szervük is, ami belőlünk hiányzik. Ez a kiválasztószerv a gyo­morban található, és a szerepe egyelőre ismeretlen előttünk. Testhő­mérsékletük 26 °C-ra becsülhető. Az áldozatul esettek egy része olyan fajhoz tartozik, amely nem képes szilárd táplálékot fogyasztani, ezért a szájnak nincs szerepe a táplálkozásban. Nyelvük sincs, a nyelőcsövüket csak egy folya­dékáteresztő hártya helyettesíti. Ennek következtében nincs emésztőrend­szerük, bélcsatornájuk és végbelük.

 A legmeg­hökkentőbb közös ismertetőjegyük a nagy és erősen barázdált agyuk. Agytekervényeik barázdáltsága arra utal, hogy az IQ-juk meghaladja a 240-et. A harmadik típusú találkozások során szerzett információk alapján azt is tudjuk róluk, hogy nem lineárisan gondolkodnak mint mi, hanem pókháló­rendszerben. A problémát körbejárják, minden oldalról megvilágítják, és ha szükséges a gondolatmenetet egyes pontok között rövidrezárják. Így egy logikai úton szőtt gondolatszövevényt kapnak, mely alkalmas alternatív megoldások kidolgozására. Végül alapos mérlegelés után döntik el, hogy melyik kiutat válasszák. Ez a fajta gondolkodásmód azzal az előnnyel jár, hogy ha a legcélravezetőbbnek ítélt megoldás nem válik be, akkor nem esnek kétségbe, hanem azonnal váltanak, és a korábban kimunkált gondolatszövevény felidézésével más úton érik el a céljukat. Ezáltal elkerülik a mi elfojtásos problémamegoldásainkból eredő bizonytalan helyzeteket, amikor a kiváltó mechanizmussal egyáltalán nem törődve gyorsan orvosoljuk a bajt, majd igyekszünk elfelejteni az egészet. Ez a rövidlátó problémakezelő módszer csak a felszínre került gondokat oldja meg, az okok megszüntetésének hiányában a bajok időről időre újratermelődnek.

A földönkívüliek problémamegoldó képessége azért is olyan hatékony, mert ők tisztában vannak azzal, hogy az életet külső erők irányítják. A különféle szándékú külső erőket megtestesítő túlvilági lények láthatatlanok ugyan, de jelenlétük nagyon is létező a világunkban oly annyira, hogy civilizációnk valódi irányítását nem mi, hanem ők végzik. Karmikus okokra is kiterjedő bajfeltárást csak ennek a ténynek a figyelembevételével lehet végezni. Ennek a helyzetnek a tagadásával sohasem lehet lejutni a problémák gyökeréig, így gondjainkat nem tudjuk véglegesen felszámolni. Az idegenek gondolkodás­módja nem csak a jelenben fennálló okokra, hanem a probléma múltból eredő gyökereire, és a jövőre gyakorolt hatásaira is kiterjed. A dolgokat összefüggé­seikben és eredetükben vizsgáló gondolkodásmódjukhoz járul még nagyfokú parapszichológiai képességük, ami civilizá­ciójukat jóval a miénk fölé emeli.

 

Egy megjegyzés erejéig érdemes még visszatérni az energiatermelésre használt szupernehéz elemre. A negyedik típusú találkozások élménybeszámolói alapján nagy a való­színűsége annak, hogy a legfejlettebb Földön kívüli civilizációk az ellenséges szándékú embereket megbénító sugárfegyvereiket szintén ebből az anyagból készítik. A kézben tartható csőszerű alkalmatos­ságba nem nagy hatásfokú elekt­romágnest építenek be, hanem a végébe egy 115-ös elemmel dúsított kristályt helyeznek, amit hátulról egy kisméretű proton­generátorral bombáznak. A kristályos sugárfegyver energiája olyan nagy, hogy a test megsemmisítésére is alkalmas. Los Angelesben egy férfi pisztollyal támadt az őt elrabolni szándékozó idegenekre. Erre a „kis szürkék” egy ­töltőtoll méretű eszközt szegeztek rá. A szemtanúk beszámolója szerint az erős fénysu­gárként megnyilvánuló mágneses sugárzás először lángoszloppá változtatta a férfit, majd egy pillanat alatt elégett úgy, hogy csak a csontváza maradt vissza. A rendőrségi jegyzőkönyv szerint a tetemet megvizsgáló patológus nem talált elfogadható magyarázatot az esetre.

Hasonló módon gyártják a gyógyászati célra szolgáló energiaregeneráló és testszövetszétnyitó manipulátorokat, és minden bizonnyal ezen az elven készülnek azok a pozitív energiát kibocsátó sugárágyúk is, amelyekkel a megvizsgálni kívánt személyeket emelik a magasba. A kis méret és a szakaszos üzemmód miatt itt nem kell számolni túlmelegedésből eredő megszaladással, tehát ezek az eszközök meglehetősen üzembiztosak. Még abban az esetben sem okoznak tragédiát, ha tűzbe dobják őket, a láncreakció létrejöttéhez ugyanis 1740 °C-ra van szükség, a fosszilis tüzelőanyagok pedig képtelenek ilyen magas hőmérséklet előállítására. Ennek ellenére ez a kivitelezési mód egyelőre csak érdekesség számunkra, mert a mi fej­lettségi szintünkhöz a nagy hatásfokú elektromágnesekből készített manipulátorok állnak legközelebb.

Technikatörténeti érdekességként megemlíthető még, hogy ehhez a fajta energiatermeléshez nem feltétlenül szükséges nagy atomsúlyú elemek létrehozása, mert egyes természetes kristályok is képesek magukból jelentős mennyi­ségű szubatomi energiát kibocsátani. Ennek módját az atlantiszi civilizáció jól ismerte, és közvetlenül ez okozta a vesztüket. Rájöttek ugyanis arra, hogy egy rubinszerű kris­tály gerjesztésével nagy mennyiségű pozitív mágneses energia állítható elő, amely koncentrálva nagy távolságokra is eljuttatható. A gerjesztést nem atomfizikai elven működő protongenerátorral, hanem a nap sugaraival végezték. Tudniillik a nap jelentős mennyiségű protont áraszt ki magából, melyek fókuszálva már képesek a természetes kristályok szubatomi energia­kisugárzását megsokszorozni. Ezt az energiát priz­mákkal vagy üveglencsékkel összegyűjtve halálsugárként, és munkavégző erőként egyaránt használták. ­Ezzel pusztították ki azokat a hatalmas termetű vadállatokat (mamutokat, több mint 1 méter szarvtávolságú óriásbölényeket), amelyek a korabeli emberek életét veszélyeztették. A „kris­tályerő” munkavégzésre való használatának leglát­ványosabb formája a nagyméretű, súlyos tárgyak mozgatása volt. Több száz tonna tömegű köveket is képesek voltak fel­emelni, és kívánt helyre irányítani azáltal, hogy pozitív energiával besugározva súlytalanná tették.

Annak érdekében, hogy ez az energia mindenütt hozzá­férhető legyen, egymástól meghatározott távolságra, kupolatetős tornyokat építettek. Ezeknek az egész birodalmat behálózó elcsúsztatható fedelű épületeknek a tetején helyez­ték el az általuk oreikhalkosznak (tűzkőnek) nevezett kristályt. A tudati fej­lődésük azonban nem tartott lépést a mágia, a technikai hala­dás terén elért szinttel, így ez az erő egyre veszélyesebbé vált a kezükben. Az erkölcsi züllés, az erőszak, a hatalomvágy annyira eluralkodott rajtuk, hogy le akarták igázni az egész világot. Erőműveiket egyre nagyobb energiával működtették, és az irányítatlan, szórt sugárzás megzavarta a föld alatti gravi­tációs erők egyensúlyát. Mindez lemeztektonikai mozgásokat indított el a föld mélyén, ami oda vezetett, hogy i. e. 15 600 körül ez a Florida és Gibraltár, valamint Észak-Afrika között elterülő, korábban egybefüggő földrész három nagy, és két kis szigetre szakadt. A katasztrofális erejű földrengések és a szökőár következtében a lakos­ság túlnyomó része a Sar­gasso-tengerbe veszett.

Ez azonban a túlélőket nem bírta jobb belátásra. Az idő múlásával a megalomán világhódító törekvésük paranoiává hatalmasodott, és i. e. 10 000 körül építettek egy hatalmas kristály által táplált sugárgenerátort. A céljuk az volt, hogy megcéloznak vele egy kis holdacskát, amely akkoriban a Föld körül keringett, és pályáját módosítva Kínára irányítják. Ahhoz ugyanis nem voltak elegen, hogy szárazföldi hadműve­letekkel hódítsák meg az egész világot, így a kozmoszból kívánták Ázsia lakosságát elpusztítani. A számításuk azonban nem vált be, mivel a sugárfegyver kettérepesztette a kisbolygót, amely így nem a számított pálya mentén csapódott a Földnek, hanem a Bermudáktól északra lépett a légtérbe, és a saját életterükre, Atlantiszra zuhant. Ennek hatására ez az Európa méretű kontinens egyetlen éjszaka alatt a tengerbe süllyedt.[64] Ma már csak az Azori-, a Madeira-, a Kanári- és a Bahama-szigetek látszanak belőle, amelyek nem mások, mint az egykori Atlantisz keleti és nyugati partvidéke. Ez a hihe­tetlen mértékű süllyedés annak tudható be, hogy Mu-szige­téhez hasonlóan Atlantisz alatt is hatalmas gázzárványok voltak. A kisbolygó becsapódása során a kontinens talapzatát képező vékony tengerfenék beomlott, az alatta levő metángáz elszökött, és Atlantisz megmaradt szigetei több kilométer mélyre süllyedtek. Ezzel végleg a hullámsírba merült a bennünket közvetlenül megelőző civilizáció is.

Ennek a gázbuboréknak a létezésről már tudományos bizonyítékkal is rendelkezünk. Brit tudósok Tenerife és Barbados között, a víz felszíne alatt 5 km mélyen egy hatalmas lyukat találtak. Átmérője 3-5 km, és a Közép-atlanti hátságon húzódik, több kisebb lyuk táraságában. Ezek a lyukak nagy valószínűséggel a hetedik kontinenst magasba emelő nagy gázzárvány maradványai. A kisbolygó becsapódása során itt nem szakadt át a földkéreg, így a bent rekedt gáz nem engedte alulról betörni a magmát. Később ugyan elszivárgott innen is a gáz, de a megszilárdult kőzet már elzárta a forró láva útját, az üres lyukakat pedig tengervíz töltötte ki. A Durham Egyetem geofizikusa, Roger Searle beszámolója szerint a Föld köpenyének anyaga zölden fénylik, mert jórészt olivin nevű ásványból áll. Ez a megfigyelés magyarázatot ad arra, hogy korábban miért nem szökött el a gáz a kontinens alól. Az olivin rendkívül kemény, fémtartalmú ásvány, ezért természetes körülmények között akár több millió évig is képes megőrizni a bele szorult gázbuborékot. Mivel az olvadáspontja 1500 ^oC, a magma közelsége sem képes megolvasztani. Csak egy kozmikus katasztrófa tudja megrepeszteni, szétzúzni. Összeroppanása után a gáz már kiutat talált belőle, és a felette levő földréteg lesüllyedt. Korábban a nagynyomású gáz képes volt ellensúlyozni az üregre nehezedő 5 km vastag földkéreg súlyát, de a vulkanikus gáz elillanásával ez az ellenerő megszűnt.

A teljesség érdekében meg kell még jegyezni, hogy elődeink a súlyos tár­gyakat mágikus úton is súlytalanná tudták tenni. Ősi mitológiai hagyományok alapján az egyiptomi Nagy Piramist alkotó több tonnás köveket úgy juttatták el az építkezés színhelyére, hogy egy bűvös ábrákat tartalmazó papírlapot helyeztek rá, amitől felemelkedtek, és a talaj felett lebegtek. Így a szállítóknak nem volt más dolguk, mint előre lökdösve a kívánt helyre irányítani őket. Csupán az irányítás szükségszerűségére utal az a dombormű is, amely az egyik egyiptomi templom falán a fáraót ábrázolja, amint egy hatalmas obeliszket állít a helyére, minden segítség nélkül, mindössze egy kötéllel. (Nehogy azt higgyük, hogy ezek a kövek a papírlaptól váltak súlytalanná. A papírra rótt mágikus szavak, illetve mondatok segítségül hívták az alvilágot, és a démonok vagy az emberekkel szemben jóindulattal viseltető dévák tették súlytalanná a köveket, telekinézis útján.) Túlvilági erők közreműködésére utal az indián mítoszoknak az a megjegyzése is, hogy varázslójuk „fuvolaszóra” mozgatta a levegőben lebegő gigászi sziklákat. Más források szerint ezeket a köveket senki nem mozgatta sehová. A világ nagy piramisait, így a Kheopsz piramist is az Atlantiszról kivándoroltak építették. A több tonnás kövek úgy kerültek az építkezés helyszínére, hogy atlantiszi varázslók átteleportálták. A kőbányából az áthelyezés étertestben történt, és a kívánt helyen újramaterializálódott.

Különböző tárgyak telekinézis útján történő súlytalanná tételére és mozga­tására nem csak a szellemek képesek, hanem bármely ember, aki le tudja csökkenteni agyfrekvenciáját 10 Hz alá. Ezt a fajta anyagmozgatási módszert ma is alkalmazzák a tibeti szerzetesek. Pár évvel ezelőtt dr. Jarl lefilmezte az egyik kolostoruk építését. Az alapozáshoz 1 m széles, és 1,5 m magas kőtömböket használtak, amelyeket hagyományos módszerekkel vonszoltak a hegyoldalig. Az épületet azonban nem ide emelték, hanem a 250 méterrel magasabb szik­laszirt tetejére. A svéd orvos kíváncsian figyelte, hogyan fogják ezeket a hatalmas kőkockákat felvonszolni a meredek sziklafalon. Európai észjárásával el sem tudta képzelni, hogy errefelé ezt jóval egyszerűbben csinálják. A szerzetesek ahelyett, hogy ismét megragadták volna a köteleket és görgőket, körbeállták a felemelésre kiszemelt kőtömböt. Tőle több mint 10 méterre oszlopszerűen egymás mögé rendeződtek, a kő és az embergyűrű közé pedig dobok és kürtök kerültek. A hangos kántálás, valamint az ütemes zene hatására lecsökkent a szerzetesek agyfrekvenciája a kívánt szintre. Ekkor pszichoenergetikai úton pozitív szubatomi energiát (étert) sugároztak a kőtömbbe, amely először csak megingott, majd szép lassan felemelkedve kb. 3 perc alatt a helyére lebegett.

A szájtátva figyelő orvos legnagyobb megelégedésére a filmszalag centiméterről centiméterre rögzítette a kőkockák levegőben történő mozgását, így a csalás gyanúja nem merülhetett fel. Az is ellene szólt valamilyen filmtrükk alkalmazásának, hogy nem mindegyik fellebegtetés sikerült. Némelyik kőtömb még a levegőbe emelkedés előtt több darabra hasadt. Ennek feltehetően az volt az oka, hogy az alapanyagul szolgáló kőszikla a földtörténeti középkorban nem egyenletesen hűlt ki, ezért feszültségek keletkeztek benne. Az intenzív energiabeáramlás hatására lecsökkent a molekulák közötti kohéziós erő, így a belső feszültség szilánkokra repesztette a követ. Azért sem lehetett mani­pulációra gondolni, mert a szerzeteseknek nem állt érdekükben a messziről odavonszolt kőtömböket tönkretenni egy kíváncsi turista kedvéért. Tisztában lehettek ezzel a filmfelvételt megtekintő szakemberek is, mert amikor az orvos a Svéd Tudományos Akadémián levetítette ezt a különös dokumentumot, rögtön elkobozták tőle. Szélhámosság esetén nem került volna sor ilyen drákói eljá­rásra. Ilyenkor vagy elintézik a dolgot egy kézlegyintéssel, vagy ami rosszabb, közröhejbe fullad a bemu­tató. A filmszalag nyilvánosságra hozatalára természetesen nem került sor, azóta is elzárva tartják.

Az isteni eredetű szavak súlytalanító hatására is találunk példát a törté­nelmünkben. A zsidó nép legendái szerint Mózes meglehetősen könnyedén ereszkedett alá a Sínai-hegy­ről azokkal a kőtáblákkal, amelyekre előzőleg írta rá Isten a tízparancsolatot. A táborba érve azonban rajtakapta Izrael gyermekeit, amint az aranyborjút bálványozták, ami égbekiáltó bűnnek számított. Dühét fokozta, hogy „a kőtáb­lákra pillantva látta amint az írás eltűnik róluk, és ugyan­akkor megérezte roppant súlyukat. Amíg az égi írás rajtuk volt, magukat vitték, nem jelentettek terhet számára, de az írás eltűnésével mindez megváltozott.” Csoda-e, hogy ezek után a próféta éktelen haragra gerjedt, és darabokra törte a köveket. Ezt látva az Úr új köveket adott neki, melyeken a parancsolatok már tartósnak bizonyultak.

[

A legújabb technikatörténeti kutatások alapján kiderült, hogy az antigravi­tációs erőgépek modern eszközökkel való megvalósítása nem is annyira járatlan út számunkra. Sokáig csak rebesgették, de napjainkra kiderült, hogy a náci Német­ország már 70 évvel ezelőtt rendelkezett saját gyárt­mányú UFO-val. Az egész Bécsben kezdődött, még az I. világháború előtt. Az osztrák fővárosban érlelődtek azok az ezoterikus kultuszok, amelyek később a Harmadik Biroda­lom ideoló­giájának alapjául szolgáltak, és az eszmékkel együtt felme­rült egy gyö­ke­resen új technológia megvaló­sításának lehe­tősége is. A templomos lovagok, a rózsake­resztesek és a szabadkőmű­vesek titkos tanainak terjesztői gyakran megfordultak a vá­ros régi negyedében található könyvesboltokban. Itt talál­kozott először ezekkel az esz­mékkel egy menhelyen élő fiatalember: Adolf Schickl­gruber. Hamarosan a gyakorlat­ban is kamatoztatta kezdeti tudását, mert meszkalinhoz jutva transzba esett, és a világ uraként látta magát. Az I. világ­há­bo­rú kitörésekor bevonult katonának, és nem sokkal a fegy­verletétel előtt egy­ségét mustárgáztámadás érte. En­nek következtében napokra elvesz­tette a látását. Ekkor a ko­ráb­binál is mé­lyebb és hosszabb spirituális „megvilá­gosodás­ban” volt része. Ezalatt egy bécsi kávéházban a kor legis­mertebb okkultistáinak a veze­tésével megalakult a Thule csoport, és később a Vril Társaság. (A „Vril” egy szanszkrit eredetű kifejezés. Jelentése a helytelen értelmezés és a for­dítási hi­bák következtében napjainkra meglehetősen eltor­zult. Ere­detileg valószínűleg a pozitív szubatomi energiaré­szecs­kék kisu­gárzását, vagyis a gra­vitációval ellentétes elő­jelű ener­giasugárzást értették alatta.)

Történetünk kulcsszereplője időközben visszanyerte lá­tását, és 1919-ben tartalékos tizedesként bukkant fel Münc­henben, ahol kémtevékenységet végzett. Itt ismerkedett meg Dietrich Eckart-al, akit sokáig tanítómestereként tisz­telt. 1920-ban a Thule csoport és a Vril Társaság tagjai Berchtes­gaden mellett, egy régi erdészházban találkoztak. Ezen a szertartáson bukkant fel először dr. Leo Schuman, aki­nek speciális szakterületét manapság úgy nevezzük, hogy: az alternatív energia kutatása. Jelen volt még két mé­dium is, akinek az volt a feladatuk, hogy a templomos lo­vagok titkos­írá­sával készült „isteni üzeneteket” megfejt­sék.[65] Ezek az eredetileg sumér nyelven írt szövegek ugyan­­is utasí­tásokat tartalmaztak egy olyan technika megvaló­sítására, amelyek „rásegíthetnek bennün­ket a csillagok felé vezető útra”. Az ókori magyarázat, úgy lát­szik, hasz­nál­hatónak bizonyult, mert ennek az elméletnek az alapján a Vril Társaság elkezdte a jövő repülőgépének megvaló­sítását. Közel két éven át kísérleteztek a levitációs hajtó­művel, és 1924-ben bemutattak egy működőképes modellt.[66]

Közben bekapcsolódott a mun­kálatokba a korábban már említett Viktor Schauberger osztrák feltalá­ló is. Az általa kidol­gozott elektro­gravitációs módszer jelentősen hoz­zájárult ahhoz a tudományos meg­állapításhoz, hogy meg­találták az új technika mag­ját, a jövő üzem­anyagtól füg­getlen, olcsó és tiszta ener­giáját. Ennek tudható be, hogy az időközben biro­dalmi kancellárrá avan­zsált és Adolf Hitler néven is­mertté vált főhős 1934-ben magához rendelte Schau­bergert, hogy számoljon be eredményeiről. A talál­kozó után az okkul­tista ren­­dek eltűntek a háttér­ből, és a Vril Társa­ság tagjai ettől kezdve csak tech­nikai kér­désekkel fog­lal­koztak. Azt azonban még közösen si­került ki­de­­­rí­te­niük, hogy a sumér ki­rá­lyi táblákon ta­lálható üze­ne­tek nem az iste­nek­től szár­­maznak, ha­nem egy ma­­­ga­sabb rendű Földön kí­vü­li civilizáció hagyta ránk. A sumérokat állítólag a Bika csillagkép Al­de­ba­ran nap­rend­szeré­ből tele­pítették hoz­­­­zánk, és nem kizárt, hogy a nyom­talan eltűnésük is ezeknek az idegeneknek a műve. (Állításuk szerint a tőlünk 68 fényévnyire levő Aldebaran napja körül két lakott bolygó kering, melyek együtt képezik a Szumerán birodalmat.) Itt laknak az árják, a földi germánok ősei. Őket kereste Hitler oly megszállottan fajelméletének alátámasztására.

A nemzetiszocialisták támogatásával a Vril tagok hamarosan megépítették az első antigravitációs elven működő, kör alakú repülőgépet, az RFZ-1-et[67]. (A levitációs hajtómű olyan hatékonynak bizonyult, hogy az egyik teszt során átszakította a szere­lő­­csarnok mennye­ze­tét.) Ezt követte ugyancsak 1934-ben az RFZ-2, amelynél már mágneses impulzus­ve­­zérlést alkalmaztak. Az át­mérője csupán 5 m volt, de már úgy repült, mint egy valódi UFO. Plazma­burok vette körül, amely a sebes­ség növekedésekor kü­lön­böző színűre váltott. Ez­zel párhuzamo­san a Thule cso­portot be­kebelező SS is el­kezdte saját antigravi­táci­ós hajtó­művének a ki­fej­lesztését. Az előzőekben már szin­tén említett Hans Kohler kapitány Tachion konver­terére alapozva, és a Vril rendszernél szerzett isme­reteket felhasználva 1938-ban elkészült az RFZ-4. Sokat lendített a kutatáso­kon, hogy a náci Néme­tország 1937-ben szert tett egy lezuhant UFO-ra, amit behatóan tanulmányoztak. A leszűrt tapasztalatok alapján az SSE-4 csoport 1939-ben meg­alkotta az RFZ-5-öt, az első igazi űrrepülőgépet, melynek az átmérője több mint 20 m volt. A járművet Haunebu-ra keresztelték, és meglehetősen bonyolult szerkezet volt, de az elvá­rásnak megfelelően működött. Mivel a hajtóműve alul helyezkedett el, meglehetősen nagy befogadóképességű raktérrel rendelkezett.[68]

Az antigravitációs kutatás számos visszaemlékezés által bizonyított mellékterméke a titokzatos foo fighter[69], amely oly sok bosszúságot okozott a szövetséges bombázóknak. Mivel Schauber­ger levitációs hajtóművének teljesítménye eleinte nem volt elegendő ahhoz, hogy pilótával irányított harci járművet mozgasson, kis korongokat, a Földön kívüli civilizációk kémlelő szondáihoz hasonló kb. 10 cm átmérőjű repülő szerkezeteket készítettek belőle. Ezek nem voltak alkalmasak arra, hogy megtámadják az ellenséges repülőgépeket, de távolról irányítani lehetett őket. Ezt nagy magasságban repülő felderítő gépekről végezték, radarhullámokkal. Ezért az ellenséges pilóták számára szin­te a semmiből jelentek meg. A zavart azonban nem ez okozta. A szövetséges gépek közelébe érve szubatomi energiasugárzásuk leállította a motorok gyújtását, és lebénította a rádióösszeköttetést. Emiatt sok vadászgép lezuhant.

Az elrettentő hatást fokozta a repülő objektumokat körülvevő plazmaburok. Miután ezt a repülési elvet akkoriban egyetlen ország sem alkalmazta, az angol és amerikai pilóták azt hitték, hogy Földön kívüli objektumok támadtak rájuk. Hitüket táplálta, hogy nem tud­ták megsemmisíteni őket. A fedélzeti gép­puskák lövedékei le­pat­tantak a szubatomi energiaré­szecs­­­kék alkotta áthatolha­tat­lan energiaburokról, így a repülő tűzgömbök min­den bevetés után sér­tet­lenül tértek vissza a támaszpontjukra. A foo fighter-ek bevethetőségét azonban erősen korlátozta, hogy Schauberger elektromagne­tikus motorjához üzemanyagként vízre volt szükség. Mivel a kis méret miatt a repülő szerkezetek csak kevés vizet tudtak magukkal vinni, kb. fél óra után vissza kellett rendelni őket feltöltésre. A foo fighter-ek körüli hisztériát fokozta, hogy időnként Földön kívüli UFO-k is megjelentek a szövetséges gépek körül. Ezek óriási plazmagömbbel rendelkeztek, és már akkor is szokásuk volt, hogy órákon át követették a földi repülőgépeket. Kíváncsiságuk érthető, hiszen civilizációnk először alkalmazott egy merőben új technikát. A légi ütközetekbe azonban sohasem avatkoztak be. A pszichológiai zavarkeltésben viszont akaratlanul is nagy szerepük volt.

A nyilvánvaló sikerek ellenére a német hadvezetés, az atombombához hasonlóan nem hitt az energiakeltés újfajta módjaiban, így nem fektettek kellő hangsúlyt ezeknek a szerkezeteknek a továbbfejlesztésére, gyár­tás­ba vitelére. Bevetésüket az is hátráltatta, hogy kez­detleges vezérlésük miatt csak 22,5; 45 és 90 fokos szögben lehetett velük irányt váltani, ami sebez­hetővé tette őket. Virgil Armstrong, egykori CIA ügynök így jellemezte a repülésüket: „Függő­lege­sen startoltak és landoltak, de csak szögletesen tudtak re­pülni.” Hitler az ezoterikus ku­tatásokat ér­dekesnek találta ugyan, de nem gondolta, hogy ezek a találmányok képesek len­nének el­dönteni a közelgő háború ki­me­netelét. Helyette a V1 és V2 rakéták gyártását szorgalmazta, ame­lyek eleinte sok szenvedést és kárt okoztak a londoniaknak. Később azonban a brit pilóták rájöttek arra, hogy miként lehet a szárnyas­bom­bákat letéríteni a pá­lyájukról, és 1900 darabot meg is semmisítettek belőlük. Ér­dekes, hogy Hitler a sugárhajtású repü­lőgépek stra­tégiai jelentő­ségét sem ismerte fel, pedig 1938-ban a német hadvezetés már három gyártásra kész típussal is rendelkezett.

Amikor rájött a téve­dé­sére, már nem volt mód­ja a csodafegyverek had­rend­be állítására, mert a kém­jelentések alapján a szö­vetségesek módszeresen lebombázták mind a Peene­mündébe telepített titkos kutatóbázist, mind a meg­szállt országokban működ­te­tett gyá­rakat. Sajnos ek­kor megsemmisültek a pro­totípusok, vala­mint sok fon­tos dokumentáció is, ami a há­ború után megle­hető­sen megnehe­zítette az el­ső földi UFO rekon­struálását. Az életben maradt ku­tatókat az amerikaiak és az oroszok elhurcolták, de mindkét nagyha­talom kémiai hajtóművekre ala­pozta a rakétaprogram folytatását. Eleinte próbálkoztak ugyan az an­tigravitációs hajtóművekkel, de megfelelő elméleti ismertek hiányá­ban nem tudtak úrrá lenni a fel­­merülő prob­lémákon. Ezért egy idő után fel­hagytak a kísérletekkel, és a szub­ato­mi alapon történő meg­haj­tás fél évszá­zadra lekerült a napi­rendről. Csak napja­inkban – a náci Németor­szágban folyta­tott kutatá­sok utólagos felderí­tése, a még fellelhető dokumen­tá­ciók ta­nulmányozása után – kezd a világ rádöbbenni arra, hogy mi­lyen közel ke­rültünk ennek a jövőbe mu­tató technológiának a kiakná­zásához. Kár, hogy ezek a felfe­dezések egy olyan hatalom fenn­hatósága alatt születtek, amely nem a világ szolgálatát, hanem a fe­lette való uralmat tűzte ki céljául, így ez a rendszer törvényszerű bukása során maga alá temette a pozitív eredményeket is.

A feltárt dokumentumok tanúsága szerint azonban nagy a valószínűsége annak, hogy a levitációs hajtóművel elért eredmények nem semmisültek meg, csu­pán hozzáférhetetlenné váltak számunkra. A szakirodalom szerint a németek a háború elvesztése után létrehoztak a Déli-sarkon egy titkos kuta­tóbázist. A Haunebu-2 és Hau­nebu-3 fejlesztése már az Új-Berlinnek nevezett 211-es bá­zison fejeződött be. Ennek a világtól elzárt kutatóköz­pont­nak a kialakítását jelen­tősen megkönnyítette, hogy az An­tarktisz alatt szunnyadó vul­kánok, és hatalmas barlangok találhatók. Közülük a legnagyobb kiterjedése eléri a 45 kilométert is. A megközelítésük sem nehéz, mert a vulkánok által táplált melegvíz-források zöld oázissá változtatták a felszíni talajréteget. Ilyen körülmények között egyáltalán nem lehetetlen emberi tartózkodásra alkalmas élőhely kialakítása az örök jég birodalmában.

Az új támaszponton a németek kapcsolatba kerülhettek a földönkívüliekkel is, mert néhány év alatt olyan óriási technikai fejlődést értek el, ami egy magasabb szinten álló civilizáció segítsége nélkül elképzelhetetlen. Erre Richard E. Byrd[70] admirális jelentéséből lehet következtetni. Az amerikai titkosszolgálat ugyanis hamar tudomást szerzett Új-Berlin létezéséről, és attól tartottak, hogy a németek az időközben továbbfejlesztett csodafegyverükkel megtámadják őket. Ezért elhatározták, hogy megsemmisítik a bázist. Ehhez azonban fel kellett deríteni a pontos helyét, és a véderejét. Ezzel a feladattal azt a Byrd admirálist bízták meg, aki 18 évvel korábban sarkkutatóként segített a németeknek feltérképezni a hatalmas jégmezőket, és ezáltal nagyban elősegítette az Antarktisz németek általi gyarmatosítását, és Új-Svábföld létrehozását. A High Jump hadművelet azonban nem a várt eredményt hozta.

Byrd 4700 katona, 13 hadihajó, 1 repülőgép-anyahajó, 10 vadászrepülőgép, 2 hidroplán, 6 teherszállító repülőgép, 6 helikopter és traktorok, hójárók kíséretében indult útnak. Nem sokáig bolyongott a hatodik kontinensen. Útja egyenesen a Bunger-oázisba vezetett. Ez volt ugyanis a legnagyobb zöld földterület az Antarktiszon, és ez alatt találhatók a legtágasabb barlangok. 1947. februárjában történt megérkezésekor azonban elképesztő dolgokat tapasztalt. Második expedíciója során a korábban hófoltokkal tarkított zöld oázis helyett egy nagy, fekete földdel borított területet látott. Az oázisban tavak is voltak. Az egyikre leszállt egy hidroplánnal, és méréseket végzett. A víz nem volt hideg, és sósnak bizonyult. Az igazi kaland azonban ezt követően várt rá, mivel a terep időközben meglehetősen átrendeződött. Erről részletesen beszámolt a naplójában, amely azonban csak jóval a halála után került napvilágra. A Byrd Sarki Központ irattárosa bukkant rá, amikor elkezdte rendszerezni a tudós szellemi hagyatékát.

A kézirat tanulmányozása során döbbenten olvasta: „Ezt a naplót a legnagyobb titokban vagyok kénytelen írni. Eljön majd az idő, amikor a racionális gondolkodás semmivé foszlik, és el kell fogadni a kikerülhetetlen valóságot. Nincs módomban nyilvánosságra hozni a következő dokumentumot. Az itt közöltek talán soha nem kerülnek közlésre, de kötelességem leírni abban a reményben, hogy egyszer majd mindenki elolvashatja egy olyan világban, ahol bizonyos emberek önzése, kapzsisága és hatalomvágya nem hallgattathatja el az igazságot.” A február 2-i naplóbejegyzésből aztán kiderült, hogy valójában miről van szó: „Minden előkészület megtörtént, hogy északnak repülhessünk. Az üzemanyagtartályok teletöltve. Felszálltunk. A távolban hegyeket láttunk. Csakugyan egy hegységhez értünk, bár korábban nem tudtam róla. Átrepültünk egy hegylánc felett. A gerincen túl egy völgyet pillantottunk meg, amelyet egy kis folyó szelt át. Lehetetlen, hogy itt zöld növényzet legyen! Valami nyilvánvalóan nem stimmel. Itt jégnek és hónak kellene lennie alattunk.”.

Ettől kezdve az események napjaink UFO-s elrablásaira emlékeztetnek: „A navigációs műszerek megbolondultak, az iránytűk csak pörögnek. Nem látjuk a Napot. Mintha itt valami más forrásból jönne a fény. Odalent fákat látunk. A magasságot 300 méterre csökkentettem, hogy jobban megfigyel­hessünk mindent. A hőmérséklet 23 ^oC! A műszereink ismét rendesen működnek. Rádiókapcsolatot akartam létesíteni a központtal, de a készülék nem működött. A táj normális alattunk (amennyiben ez itt normálisnak mond­ható). A távolban valamiféle város látható. Ez lehetetlen! Repülőgépünk furcsán mozog. Képtelen vagyok irányítani. Nem reagál a kormányzásra. Istenem! Két furcsa repülőgép jelent meg mellettünk. Gyorsan közelednek felénk. Korong alakúak és fényes felületűek. Egészen közel jönnek, és látom az azonosító jelzéseiket. Ez egy horogkereszt! Fantasztikus! Hol lehetünk? Ismét megpróbáltam irányítani a gépet, de nem sikerült. Valami láthatatlan erő mozgat minket.

Ahogy a két gép odaért hozzánk a rádiónk elkezdett recsegni, majd egy hang szólalt meg angolul, feltűnő német akcentussal. Egy üzenet érkezett. »Isten hozta admirális a birodalmunkban. Pontosan hét perc múlva leszállítjuk önöket. Nyugalom admirális, jó kezekben van.« A repülőgép motorjai leálltak. A gép irányíthatatlanná vált. Újabb rádióüzenetet kaptunk. »Megkezdődik a leszállás.« Nem a megszokott módon ereszkedtünk alá, hanem úgy, mintha egy láthatatlan liftben lennénk. A földet érés csak egy apró zökkenés. Gyorsan leírom még, amit látok. Számos ember közeledik felénk. Magasak és szőkék. A város a szivárvány színeiben csillog. Nem tudom mi fog történni, de nem látok fegyvert a közeledő alakoknál. Egy hang a nevemen szólít, és utasít, hogy nyissam ki a gép ajtaját. Megteszem. A rádióst és engem udvariasan fogadtak. Felszálltunk egy kis emelvényszerű járműre, aminek nem voltak kerekei, és a város felé haladtunk. Valami kellemes meleg italt kaptunk. Soha azelőtt nem ittam még ilyet. Nagyon finom volt. Tíz perc után két alak jött, és arra kértek, hogy kövessem őket. Nem tehettem mást. A rádiósom ott maradt.”

Az admirálist egy különös emberhez kísérték, akit mindenki csak Mesternek nevezett. Ez az ember igen fontos dolgot közölt vele: „Admirális, elmondom miért hozattam ide. Érdeklődésünk önök iránt már akkor elkezdődött, amikor Hirosima és Nagaszaki felett felrobbantották az első atombombájukat. Ebben a nyugtalanító időszakban elküldtük az önök felszíni világába repülő eszközeinket, hogy tanulmányozzuk azt, amit elkövettek az emberiség ellen. Látja eddig soha nem avatkoztunk bele az önök viselt dolgaiba, most azonban meg kell tennünk, mert megtanultak kezelni egy olyan energiát, amely egyáltalán nem való az ember kezébe. Küldötteink már átadták üzenetünket az önök politikai vezetőinek, de ők nem törődtek vele. Most önt választottuk ki arra, hogy tanúskodjon a létezésünk mellett, és meggyőzze őket esztelen magatartásukról.” A mester arra biztatta Byrd-et, hogy vigye el üzenetét a világ vezető hatalmaihoz. Ebben az üzenetben felszólította az emberiséget, hogy hagyjon fel a nukleáris fegyverek gyártásával.

Ezt követően a mester elköszönt, és magára hagyta az admirálist. A napló így folytatódott: „Visszakísértek a szobába, ahol a rádióst hagytam. Ismét felszálltunk arra a furcsa kerék nélküli járműre, és visszamentünk a repülőgéphez. Amint becsuktuk az ajtót a gép felemelkedett. A láthatatlan lift kilencszáz méter magasba emelt minket. Habár a sebességmérő nem jelzett, mégis gyorsan repültünk visszafelé.” A két különös repülőgép mellettünk haladt. Egy idő után rádióüzenet érkezett: »Most magára hagyjuk admirális. A gépe ismét irányítható. Auf Wiedersehen!« A gép hirtelen megrázkódott, majd zuhanni kezdett. Gyorsan visszanyertem az irányítást felette, és már szabadon repültünk délnek. Ismét a jégmező felett voltunk. Sikerült rádióösszeköttetést létesítenünk a bázissal. Leszálltunk a támaszponton.”

A történetnek koránt sincs vége. Annak ellenére, hogy 8 hónap állt rendelkezésére küldetésének teljesítésre, Byrd admirális 8 hét után befejezettnek nyilvánította az expedíciót. A megdöbbentő élményt követően rögtön visszafordult, hogy tájékoztassa az Egyesült Államok kormányát a nácik antarktiszi bázisának létezéséről, és hogy átadja a Mester üzenetét. Byrd naplója az amerikai vezérkar reakcióját is megörökítette: „A Pentagonban vezérkari ülés volt. Beszámoltam felfedezésemről és a mester üzenetéről. Mindent szavamat előírásszerűen rögzítették, majd értesítették az elnököt. Utána még három órán keresztül ott tartottak. A Top Security Force alaposan kikérdezett a részletekről is, majd egy orvoscsoport megvizsgált. Igazi kínszenvedés volt! Utána elengedtek, de a Nemzetbiztonsági Iroda szoros felügyelet alatt tart. Azt a parancsot kaptam, hogy az emberiség érdekében HALLGASSAK mindarról, amit megtudtam. Emlékeztettek rá, hogy katona vagyok, és engedelmeskednem kell a parancsnak”. Kell ehhez valami kommentárt fűzni? A történtek után az admirális természetesen hallgatott. 1958-ban a halálos ágyán is csak ennyit mondott: „Expedíciónk nagy és eddig feltáratlan új területre bukkant, amely az örök titok hazája.”

Most nézzük meg mi maradt nekünk Hitler csészealjaiból. Mint tudjuk a háború végén mind a szövetségesek, mind az oroszok begyűjtötték az összes fellehető dokumentumot, a bombázások után életben maradt tudósokat, és tovább folytatták a kutatásokat. Ebből aztán rengeteget profitáltak. Ma már tudjuk, hogy az atomba előállítási módjától kezdve az infravörös éjjellátó készüléken át a lopakodó repülőgépen alkalmazott radarhullám-elnyelő festékig minden jelentős eredmény német találmány. A szupermodern vadászrepülőgépeink formatervei is sorra visszaköszönnek a 60 évvel ezelőtti náci Németországból származó fotókon. Még a szovjet fényképezőgép-gyártást is a Németországból elhurcolt tervrajzok alapozták meg. Csupán a név változott, a konstrukció az utolsó csavarig változatlan maradt. Az orosz gyártmányú fényképezőgépek azonban csak addig voltak népszerűek, külföldön is eladhatók, amíg nem történt meg a modellváltás. A szovjet tervezőmérnökök által készített új típusokkal már sok gond volt, kiütköztek rajta a szakmai tapasztalatlanság következményei.

A legnagyobb fogásuk azonban a csúcstechnológia megszerzése volt. A Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása során az N-1 és N-2 sorozatszámú körrepülőgépek terveit nem sikerült maradéktalanul megsemmisíteni. Egy erre a célra létrehozott alakulat sokat megszerzett a dokumentumokból. Egyúttal foglyul ejtettek több náci tudóst és rakétamérnököt is. Köztük volt Klaus Habermohl, a prágai csoport vezetője, és az N-2 típus tervezője. Mivel ezek a modellek már Viktor Schauberger Feuerball-jain alapultak, antigravitációs hajtóművel rendelkeztek. Így Habermohl közreműködésével az oroszok az 1940-es évek végén kifejlesztették a Gyiszkoplan-1 körrepülőgépet. A csészealj alakú repülőgép tesztrepülésére 1950-ben került sor. Megjelenése kísértetiesen hasonlított a foo fighter-ekhez. Az ehhez szükséges nagyméretű reaktort nem kellett legyártaniuk, mert a megszállt Breslauban (Wroclaw) hozzájutottak Schauberger továbbfejlesztett antigravitációs hajtóművéhez. Az osztrák tudóst azonban nem tudták kézre keríteni, mert még idejében Amerikába szökött. Ezért a hajtómű gyakorlati alkalmazásánál gondok adódtak. Szilárdsági problémák jelentkeztek, melynek kiküszöböléshez nem ártott volna ismerni a hajtómű működési mechanizmusát. E nélkül ugyanis nem lehetett elvégezni a szükséges módosításokat. A szakértelem hiányának tudható be, hogy az 1962-ben kipróbált Gyiszkoplán-2 lezuhant.

A tragédia félbeszakította az orosz csészealj programot. Csak a gorbacsovi éra alatt vették elő ismét a korábbi terveket, és kifejlesztettek egy új kéttonnás modellt, ami az Epik nevet kapta. Az 1990-es évek elején kipróbált repülőgéphez azonban már nem használták Schauberger antigravitá­ciós hajtóművét. Az új jármű magasba emeléséről hagyományos gázturbinás repülőmotorok gondoskodtak. Időközben elkészült a futurisztikus kinézetű, 36 × 25 m nagyságú és 400 fő szállítására alkalmas változata, a Tarjelka (Tányér). Aztán felbomlott a Szovjetunió, és egymást követték a gazdasági nehézségek. Így nem volt, aki fedezze a gyártásba állítás 70 millió dolláros költségét. A nyugati befektetők nem láttak fantáziát a hagyományos technika átöltöztetett változatában. Ezért az 1999 nyarára ígért, 12 ezer méter magasságban repülő, és egyetlen üzemanyag-feltöltéssel 7000 ezer kilométert megtevő monstrum már el sem készült. A hajtómű lecserélésével az orosz csészealj program vakvágányra futott. Hiába jött a Földön kívüli segítség, az orosz Berezin-nek átadott hi­gany­cirkulációs motor, valamint több lezuhant UFO roncsai. Ezek sem tudták megfordítani a kutatás helytelen irányát.

 Hasonló nyomon járt a francia csészealjkutatás. A L’ AERO 135-HP típusú körrepülőgép is csak külsőleg hasonlított az UFO-khoz. A René Couzinet[71] által tervezett jármű hajtóműve szintén turbólégcsavaros volt. Az 1950-es évek elején az angolok is foglalkoztak csészealj alakú járművek fejlesztésével. Megfelelő hajtómű hiányában Sky Ship modelljük sem jutott túl a lökhajtásos repülőgépek szintjén. Kezdetben az amerikai-kanadai csészealjkutatás is ebben a zsákutcában haladt, pedig ők még idejében megszerezték Richard Miethe-t, a náci N-3-as modell társkonstruktőrét, és Rudolf Schriever-t, az N-2 tervezőjét. Az Avrocar és Omega modellek sikertelensége láttán a kanadaiak szintén felhagytak a kutatással. Hivatalosan azzal indokolták a programból való kiszállást, hogy túl sokba kerül. Akit a részletek is érdekelnek, olvassa el Andrew C. Stone és Richard Skyman: Hitler csészealjai című könyvét.

A szakirodalom által feltárt kudarcsorozat a nem megfelelő hozzáállásban keresendő. A különböző országok konstruktőrei nem jöttek rá arra, hogy a földön kívüli járművek diszkosz alakja nem a stabilitásának köszönheti az alkalmazását. A körrepülőgép nem jobb, mint a hagyományos deltaszárnyú kivitel. Egyetlen előnye a minden irányban való manőverezés képessége. A földönkívüliek azért használják ezt a modellt, mert felderítő repülést végeznek nálunk. Erre a célra legalkalmasabb a diszkoszforma. Bármely irányba pillanatok alatt fel tud szállni, el tud menekülni. A boltíves kiképzés folytán mélyen lemerülhet a tenger alá is. A rá nehezedő vízoszlop nyomása nem roppantja össze. Repülési mutatói azonban rendkívül rosszak. Levegőben csak akkor tud biztonságosan előre haladni, ha vezérsíkokat (oldalsó és felső szárnyakat) szerelnek rá. E nélkül instabillá válik, a legkisebb léglökés kibillenti az egyensúlyából, elfordítja a függőleges tengelyét, és lezuhan.

A levegőben ugyanis csak a Bernoulli törvény alkalmazásával lehet fent maradni, amelynek szigorúan előírt szabályai vannak. Ha az objektum olyan helyzetet vesz fel, hogy nem tud érvényesülni a szárnyfelület tetején kialakuló vákuum felszívó hatása, akkor nincs ami a gépet a magasban tartsa. Elég egy kis megbillenés, és máris nem érvényesül a gravitációt legyőző felfelé hajtó hatás. A Földön kívüli UFO-k azért nem zuhannak le, mert nem levegőben, hanem légüres térben repülnek. A hajtóműből kiáramló szubatomi energiarészecskék plazmaburkot hoznak létre a jármű körül, ami kiszorítja a levegőmolekulákat. Ez a levegő-távoltartó burok az UFO-val együtt halad, melynek következtében a járművük földközelben is ugyanolyan stabil, mint a világűrben. Vákuumban teljesen mindegy, hogy a repülő objektum milyen alakú. Lehet akár kocka formájú is. Súlytalanná téve repülni fog. Ha légüres térben halad, a légellenállás sem lassítja.

Konstruktőreink nem veszik figyelme azt sem, hogy az antigravitációs hajtómű fő feladata nem a repülés, hanem a levegőben tartás. A repülőgép üzemanyag-fogyasztásának túlnyomó részét nem az előre jutás emészti fel, hanem a súlyos jármű levegőben tartása, a Bernoulli törvény kellő mértékű érvényesüléséhez szükséges sebesség elérése, és fenntartása. Maga a repülés, a légellenállás leküzdése jóval kevesebb energiát igényel. A különbség legkirívóbban az UFO-k esetében nyilvánul meg. Itt a repüléshez nem is kell energia. Csak a gyorsításhoz és a fékezéshez, illetve földközelben a gravitációs vonzás legyőzéséhez van szükség a hajtóműre. Gyorsításnál illetve fékezésnél az éter közegellenállásának legyőzése után a jármű magától repül. Az éter stabilizálja a sebességét. A csillagok vándorlásához, és a bolygók körbe-körbe forgásához sem szükséges hajtómű. A levitációs reaktor tehát elengedhetetlen a korszerű repüléshez. Az ehhez szükséges energia is ingyen van, mivel az anyagból szabadítjuk ki szubatomi energiarészecskék formájában. Agyonszennyezett világunkban nem elhanyagolható előnye még ennek a reaktornak, hogy környezetbarát, a legcsekélyebb mértékben sem mérgezi a levegőt. A levegőbe emelt több száz tonnányi jármű mozgatása, előre lendítése már nem emészt fel sok energiát. A kormányzás, illetve a meghajtás oldalirányú fúvókákkal (mini hajtóművekkel) is megoldható.

Amennyiben a jármű utasszállításra szolgál, akkor a legszerencsésebb forma az ék, illetve nyílhegy kiképzés. Ezzel lehet a legnagyobb sebességet elérni. A földönkívüliek is ezt használják személyszállításra. A repülő „háromszögek” akkor is biztonságosan repülnek, ha műszaki hiba folytán a plazmaburok megszűnik. Ekkor éktelen lármát keltve hagyományos módon repülnek. Nagy zajt csapnak ugyan, de nem zuhannak le, mint a körlakú járművek. Mi is a deltaszárnyú kialakítást használjuk a hangnál nagyobb sebességgel haladó repülőgépeinkhez. A természet szintén a V-alakot favorizálja, mert ennek alkalmazása igényli a legkevesebb energiafelhasználást. A madarak is V-alakzatban repülnek, mert így az előttük haladó társuk szárnya által keltett felhajtóerő hatása alá kerülnek. Ezáltal akár 20%-kal csökkenhet a repülésre fordított energiájuk, illetve ennyivel hosszabb utat tehetnek meg. A V-alakzat kedvező repülési tulajdonságai a mesterséges objektumok esetén is érvényesülnek. Nem véletlen, hogy a csapatostól megjelenő UFO-k is ezt a repülési módot alkalmazzák. Teherszállításra a szivar alakú, vagyis az orrán kúpos hengeres test vált be leginkább. Ebbe fér el a legtöbb áru, ennek belső terét lehet a leggazdaságosabban kihasználni. Ez billeg a legkevésbé. Az elfektettet henger önmagában is stabil alakzat. Gondoljunk csak a hajdani Zeppelin léghajókra, milyen nyugodt járművek voltak. A gyúlékony üzemanyagtól eltekintve semmi baj sem volt velük. Még étterem is volt bennük, pazarul megterített asztalokkal. Ezeken egy pohár sem mozdult el repülés közben.

Nincs értelme tehát a körrepülőgépek erőltetésének. Mi azért ragaszkodunk rögeszmésen ehhez a kialakításhoz, mert az általunk látott UFO-k zöme ilyen kiképzésű. Ezért azt hisszük, hogy ez az ideális forma, ezzel lehet a legnagyobb sebességet elérni. Aztán csodálkozunk, hogy a próbarepülések során egyik a másik után zuhan le. Légüres teret keltő plazmaburokkal ugyanis nem tudjuk körbevenni. Főleg akkor nem, ha hagyományos gázturbinát szerelünk bele. Egy ilyen konstrukciójú járműbe kész öngyilkosság beleülni. Később, ha már sorozatban fogunk nagy teljesítményű antigravitációs hajtóműveket előállítani, akkor sem célszerű a diszkoszformát erőltetni. Körrepülőgépet csak a vadászpilóták számára és a felderítő repülésekhez kell készíteni. Erre célra azonban megfelel a kisméretű, három-négyszemélyes gép is.

Visszatérve az eredeti témához a magukra maradt amerikai kutatók a későbbiek során valószínűleg felismerték az antigravitációs meghajtás nélkülözhetetlenségét. Erre a területükön lezuhant viszonylag sok UFO begyűjtött roncsai ébresztették rá őket. Lépéselőnyükre való tekintettel a szövetséges országokban lezuhant Földön kívüli járművek is náluk kötöttek ki. Így volt mit tanulmányozniuk. Ennélfogva lehet hogy ők jó irányban haladnak. Erről azonban semmi hír sincs. Ezt a programot ugyanis leköltöztették a föld alá, a nevadai sivatag egy szuper titkos bázisra. Ennek még a megközelítése is lehetetlen, olyan szigorú őrizet alatt áll. A nagy „adu ászt” azonban ők sem tudták megszerezni. A Haunebu-1 nevet viselő, N-3 sorozatszámú taktikai vadászbombázó prototípusát megtartották maguknak a németek. Nem semmisítették meg mint a korábbi változatokat, hanem szétszerelték és a dokumentációjával együtt a Kiel-i kikötőbe vitték. (A Haunebu-1 a Kugelblitz-nek nevezett N-1-es modell nagyobb, csapatszállításra is alkalmas változata volt.) A teljes titoktartás mellett folyt akció során elszállították a lézerfegyver, és az atombomba tervrajzait is. Ott felrakták az U-530-as, és az U-977-es tengeralattjárókra, amelyek a Déli-sarki kutatóbázisra csempészték. Valószínűleg a németek szolgálatába állt, és a Haunebu-1-et tervező dr. Giuseppe Bellonzi olasz tudós is a szállítmánnyal tartott. Így az előkészületben levő Haunebu-2 és Haunebu-3 járművek kifejlesztése töretlenül folytatódott tovább az antarktiszi bázison.

Az antarktiszi bázis kiépítése már a II. világháború kitörése előtt elkezdődött, és 1943-ban, miután valószínűvé vált, hogy a németek elveszítik a háborút, teljes sebességre kapcsolt. Hadihajók és tengeralattjárók több ezer tonna hadianyagot, gépeket, ipari berendezéseket szállítottak az antarktiszi bázisra, Neuschwabenlandra. A hajók komplett ipari gyártósorokkal, bányagépekkel, csillékkel, sínpárokkal voltak megrakva. Az egyik egy hatalmas bányászati marógépet szállított alagútfúrásra. A munkálatokat a kelet-európai hegyek gyomrába vájt föld alatti kutatóbázisok, gyártósorok kialakításához hasonlóan itt is kényszermunkások végezték. Kiszivárogtatott hírek szerint a különböző lágerekből összeszedett foglyok száma elérte a 200 ezret, akik aztán ott pusztultak el az elviselhetetlen hideg és az embertelen munkakörülmények következtében.

A föld alatti bázis kiépítése után ide telepítették át az antigravitációs hajtóművel ellátott űrhajók kutató- és gyártó részlegét. A sorozatgyár­táshoz szükséges nyersanyagokat tengeralattjárókkal szállították az Antarktiszra. A szövetségesek jegy­zőkönyvei szerint 1943 és 1944 között 16 német U-bootot süllyesz­tettek el a dél-atlanti régióban. Né­hányan azonban megadták magu­kat. 1944. április 4-én az amerikai­ak által feltartóztatott U-859 rakte­rében 33 tonna higanyt találtak, üveg­palackokban. (A higany az anti­gravitációs hajtóművek leg­álta­lá­nosabban használt nyers­anya­ga.) A jegy­zőkönyvekből az is ki­derült, hogy több elsüllyesztett vagy átadni kényszerült hajó is szállított higanyt.

A kihalás sem fenyegette az ott tartózkodó náci tiszteket. 1942 ny­arán Ukrajnában több ezer 17 és 24 év közötti, német származású (sző­ke, kék szemű, vékony testalkatú) hajadont verbuváltak, akiknek az volt az önkéntesen vállalt feladatuk, hogy az ott tartózkodó „tisztafajú árja” férfiaknak gyerekeket szüljenek. Az Antarktiszi Telepesnők projektet az RuSHA (Rasse und Siedlungshaupt­amt) irányította. Hitler kancellária minisztere, Marti Bormann semmit sem bízott a véletlenre. A kellő hatásfok érdekében úgy rendelkezett, hogy egy férfira négy nő jusson. Így az ott tartózkodó 2500 fiatal Waffen SS katonához 10 000 nőt küldtek az antarktiszi bázisra. Az Új-Svábföld és fővárosa Új-Berlin projekt jól sikerülhetett, mert Bormann a kapituláció után nyomtalanul eltűnt. Nem nehéz kitalálni, hogy hová menekült.

A németek szinte mindent és mindenkit magukkal vittek, ami fontos volt számukra. Ezért nem tudták az oroszok és az amerikaiak folytatni az antigravitációs űrhajók fejlesztését, mert a legkorszerűbb járműveket már a háború befejeződése, a szövetségesek és az oroszok megszállása előtt áttelepítették Új-Svábföldre. Csak a V-1 és V-2 rakéták fejlesztő- és gyártóbázisát hagyták hátra, amelyből a két nagyhatalom csupán a rakétaprogramját tudta elindítani. Aztán meg is rekedtek ezen a szinten.[72] Dokumentáció és proto darabok hiányában képtelenek voltak antigravitációs hajtóművet, intergalaktikus űrhajókat építeni. Ehhez szükség lenne a földönkívüliek segítségére, de erre hiába várnak. Az idegenek úgy látják, hogy ha az atomfegyvereink kiegészülnek ezzel a technikával, akkor a fegyverkezési verseny következtében maradéktalanul kiirtanánk egymást.

A repülő csészealj program 1950-es évek végén történt megfeneklése után a nagyhatalmak rávetették magukat a németek által teljes mértékben kidolgozott sugárhajtású repülőgépek és folyékony üzemanyagú rakéták továbbfejlesztésére. Mivel a V-2 rakéták főkonstruktőre Wernher von Braun önként átállt az amerikaiakhoz, és magával vitte a teljes dokumentációt, sőt néhány működő rakétát is, semmi akadálya sem volt a rakétaprogram folytatásának. Pótolhatatlan szakértelmére tekintettel az SS-Sturmbannführer (SS-őrnagyi) rangja miatt nem vonták felelősségre. Amerikába kiérkezve ott folytatta a munkáját ő is, ahol abbahagyta. Olyan munkatársak vették körül, mint az ugyancsak áttelepített Hermann Oberth, a rakétakutatás atyja. Feladatuk az űrbe való kijutás, a Holdra való leszállás előkészítése volt. Ezt a csekély elvárást a kezdetleges technika is biztosítani tudta. Az oroszok sem vágytak többre. Így a hidegháború évtizedei alatt egymással versengve lődözték ágyúgolyóként az űrhajósokat föld közeli pályára. A kezdetleges technológia miatt sokan meghaltak közülük, de őket hősé nyilvánították, és tovább folytatták a szánalmas erőlködést. Nem is szólva a költségekről. A több millió dollárba kerülő egyszer használható rakéták komoly anyagi megterhelést jelentettek a költségvetésnek, így csak a nagyhatalmak engedhették meg magunknak az űrkutatást. A nagy versengés közepette mindenki elfeledkezett a németekről. Hiába, a győztesek nem szívesen emlékeznek a vesztesekre. Az újságírók azonban nem felejtenek. Az első szovjet és amerikai műholdak fellövése után megjelent egy karikatúra a világsajtóban. Két műholdat ábrázol, amint a magasban egymás mellett repülnek. Az egyiken szovjet, a másikon amerikai felségjel. Azt mondja az egyik a másiknak: „Na végre, nyugodtan beszélhetünk németül.”

Amíg a nagyhatalmak egy elavult technika rendszerbe állításán szerencsétlenkedtek, az antarktiszi bázison már bolygóközi utazásra is alkalmas járműveket fejlesztettek. Mi azonban nem vágyunk erre, mert eszünk ágában sincs kihasználni a lehetőségeinket, és alkalmazni a rendelkezésre álló ismereteket. Nem akarunk kijutni a naprendszerből, és elindulni felfedezni a végtelen űrt. Az ehhez szüksége segítséget mi is megkapnánk valamelyik Földön kívüli civilizáció részéről, mint ahogy a csúcstechnológiájukhoz ragaszkodó németek megkapták. Mi azonban elvetettük ezt a technikát, így hiába várjuk a segítséget. Füstölgő rakétáinkkal folytatott nevetséges játszadozásainkhoz egyetlen értelmes civilizáció sem kíván asszisztálni. A harmadik típusú találkozásokból származó információk szerint gyakran letekintenek az űrállomásainkra, és mosolyogva figyelik kisded játékainkat, nevetséges rakétáink körüli fontoskodásunkat.

 

Technikai újdonságok

 

A szubatomi alapokon álló energiakeltők nagy sorozatban való előállítása, és széles körben történő hasznosítása egyelőre még várat magára. Továbbra is csak az egészségmegőrző termékek fejlesztésénél és gyártásánál tapasztalható jelentős aktivitás. Az „Ezoterikus körkép” III. fejezetében szó volt a homeo­pátiáról, és arról, hogy egy angol mérnök a különböző anyagokból kiáramló energiaspektrummal hasonlítja össze a beteg auráját, és varázsvesszővel kivá­lasztja, hogy mely anyag képes a páciens energiaegyensúlyát helyreállítani. Nos, a legújabb kutatások szerint már nem csak homeopátiás szerekkel, energiasugárzással kezelt vízzel, vagy más anyagok szervezetbe juttatásával lehet a gyógyuláshoz szükséges frekvenciamódosítást elérni, hanem elektronikus úton is. Ennek módszerét Brügermann német fizikus dolgozta ki 15 évi kemény munkával, a dr. Voll[73] orvos-kutató által lefektetett elvekből kiindulva. Az 1950-es években létrejött alapokra épülő, és orvosok közremű­ködésével létrehozott készüléket már három vállalat is gyártja. A Brügermann Institut BICOM már­ka­nevű termékének ugyanis Med-Tronik néven megszületett a versenytársa, sőt azóta a VEGA Grieshaber GmbH is jelentkezett egy új típussal. Miután ilyen irányú kutatások Amerikában, Japánban és Ausztráliában is folynak, ezeknek a készüléknek a világméretű elterjedése küszöbön áll.

A BRT rövidítéssel jelölt biorezonanciás terápia lényege, hogy egy bonyolult számítógépes analizátor mintát vesz a beteg test energiakisugárzásából, és összehasonlítja azt az egészséges ember kisugárzásának frekvenciaspekt­rumával. Az ideálisnak tekintett frekvenciaértékeket szoftver formájában előzőleg betáplálták a számítógépbe. Mivel a szubatomi ener­gia az ujjak végén sugárzódik ki a legintenzívebben, a minta levételét a kéz- és lábujjakhoz érintett elektródákkal végzik. A diagnosztikai egység összehasonlítja az érzékelt frekvenciaspektrumot a betárolttal, majd elvégzi az elemzést, és meghozza a döntést. Ennek alapján a terápiás egység felerősítve visszatáplálja az egész­ségesnek talált frekvenciaértékeket a páciensbe, míg a hibás, a betegségről árulkodó frekvencia-kisugárzásokat inverzióval megsemmisíti. A kezelés tehát lényegében úgy történik, hogy a gép interferenciával kioltja a betegséget előidéző és fenntartó frekvenciaértékeket. Ez a gyógyítási mód azon az új keletű orvosi tapasztalaton alapul, hogy minden betegség specifikus energiafrekvenciákban nyilvánul meg, egészségi állapotunk tehát frekvenciakép­letekkel leírható, meghatározható, és ennek alapján mani­pulálható.

A kezelési idő a betegség súlyosságától függően max. 15 perc. A befolyásolás a két tenyér alá helyezett elektródalemezek közvetítésével nem folyamatosan történik, hanem a 3 másodperces aktív időszakot 1 másodperces szünetek váltják. Speciális ese­tekben elektromosan vezető anyagból készült fejpántot használnak elektró­daként, de két meridián harmonizálására helyi besugárzó elektródát is alkal­maz­hatnak. A befogadó és kormányzó vezetékek szabályzó tevékenységének összehango­lására a fémes elektródát a köldök fölé helyezik, az ­elektromágnest tartalmazó elektródafejet pedig a tarkóra nyomják. Mivel a frekvenciarendezés igen kis áramokkal történik, ennek a gyógymódnak a hatékonysága nem éri el az akupunktúráét, így rendszerint több kezelésre van szükség.

Az első kezelést minden esetben megelőzi egy alapos álla­potfelmérés. A kb. háromnegyed óráig tartó diagnosztizáló eljárás során a laboráns kéz- és lábujjaink mindkét oldalát végigméri, hogy megállapítsa meridiánjaink töltöttségi szint­jét. Ezt követően a gép kiértékeli a mért értékeket, és kiprin­teli az eredményt. Ezen meridiánjaink számszerűsített töltési szintjein kívül olyan adatok is szerepelnek, amelyekből a kezelő betegségeinkre következtethet. Ezt követően allergiatesztre kerül sor, amelynek során különböző minták segít­ségével vizsgálják, hogy érzékenyek vagyunk-e valamilyen virágporra, rovarra, állati szőrre, atkára vagy penészgombára. A teszt kiterjed az általánosan fogyasz­tott táplálékfajtákra is, így megtudhatjuk, hogy a halak, húsok, gabonafélék, tojások, gyü­möl­csök, tejtermékek, zöldségfélék, olajos magvak és az élvezeti cikkek közül mely élelmiszerekre vagyunk aller­giásak. A diagnosztizálás fontos része, hogy elektródákkal meg­mérik a szájfeszültséget az egyes fogak, és a fogak ­valamint az íny között. Erre azért van szükség, mert minden egyes meridián kapcsolatban áll valamelyik foggal, és egy-egy rossz fog vagy a régi amalgámos kezelés oly mértékben megnövelheti a szájban keletkező mikroáramokat, amely kártékonyan befolyásolja a hozzá tartozó meridiánt.

Szükség esetén a vizsgálat kiterjed a geopatikus sugárzás diagnosztizálására is, vagyis a műszer képes megállapítani, hogy a páciens ágyát vagy fő tartózkodási helyét éri-e valami­lyen káros földsugárzás. A BRT készülék ezenkívül arra is képes, hogy haj, köröm, széklet, vagy a belekből vett más anyagminták alapján diagnosztizáljon, és ennek alapján állapítsa meg a kórt. Ezt az teszi lehetővé, hogy a hologramokhoz hasonlóan az emberi test legkisebb darabkája is ugyanazt az energiaképletet hordozza, amit az egész szervezet, így a rész­ből vissza lehet követ­keztetni az egészre, vagyis az emberre. A gyógyítást, a regenerálódást nem a gép végzi, hanem a szer­ve­zet, a kóros frekvenciák megszüntetése csak megte­remti a lehetőségét annak, hogy az immunrendszer helyreállítsa az egészséget.

Az eddigi tapasztalatok szerint a vibrációs energetikai gyógyítás igen jól alkalmazható allergia, migrén, asztma, hörghurut, gyomorhurut, krónikus gyulladások (pl. nyom­bélgyulladás, fekély) továbbá reuma, cukorbaj és rosszindulatú megbetegedések okozta fájdalmak esetén. Jól bevált a nyirokrendszer akut és krónikus megbetegedései, szív- és keringési zavarok, hasnyálmirigy-gyulladás, vesegyulladás, valamint emlő-, petefészek- és hasnyálmirigyciszták gyógyítá­sánál, de alkalmazzák operációra felkészítő, illetve operáció utáni kezeléseknél, alvászavaroknál, méregtelenítésnél, teniszkönyöknél, égési sérüléseknél, fertőzési hajlam csökkentésénél, az immunrendszer károsodásának helyre­állításánál, és még sok más megbetegedésnél is. A nem minden­napi esetek közül pl. olyan problémák megszüntetésére is képes, amikor azért nem jön létre a ter­hesség, mert a férj és a feleség energiakisugárzása diszharmonikus viszonyban áll egymással, tehát egyéniségüket illetően nem igazán illenek össze. Az eredmé­nyes diagnózis előfeltétele, hogy a vizsgálat előtt a páciens tartózkodjon a stimuláló szerektől. Tehát tilos a kávé, az alkohol fogyasztása, és hormontartalmú szerek szedése. Lehetőleg kerüljük az erős fizikai és pszichikai terhelést is. Mivel az érdeklődés várhatóan ebben az esetben sem lesz kisebb, mint az előzőekben, íme a kutatóintézet címe: Brügemann-Institut, W-8035 Gauting, Pf. 1262. Németország, Tel: (00-49)-089-850 8028.

A Voll-féle diagnosztika, valamint a BICOM vizsgálatok igénybevételénél körültekintőn járjunk el, mert kihasználva ezeknek az eljárásoknak a magas tarifáját, sok a szélhámos. Gombamód szaporodik az olyan egyéni „diagnoszták” száma, akik egy negyedórás szemfényvesztésért 4-5000 forintot zsebelnek be. A maguk eszkábálta készülék nem csak ezoterikus mérésekre alkalmatlan, hanem villamos szempontból is működésképtelen. Az ellenőrök olyan barkácsolt készüléket is találtak, ahol a két elektróda hozzá volt forrasztva egy fémhengerhez. Ez a fajta érzékelő maximum rövidzárnak lenne jó, a konnektorba dugva. Külföldről is érkezett már gyanús „diagnosztizáló” készülék. Amikor a forgalmazó szétszedte, meglepődve tapasztalta, hogy belül teljesen üres. A hozzá kapcsolt számítógépben egy program véletlenszerű görbéket rajzolt a képernyőre.

 

A biorezonanciás terápiának, mint a szelíd gyógymódok legmodernebb ágának népszerűségére jellemző, hogy már léteznek továbbfejlesztett változatai is. Ezekben a rendsze­rekben alapkészülékként szintén BICOM-ot használnak, a szoftvert azonban lényegesen kibővítették. Az amerikai William Nelson professzor erre a módszerre alapozva egy olyan diagnosztikai rendszert fejlesztett ki, amely 3 perc alatt 3500 adatot képes a betegről felvenni. A Cerebellum Alapítvány meghívására Nelson professzor jelenleg Magyarországon tartózkodik, és azon fáradozik, hogy 15 hazai orvost kiképezzen ennek a szövetbarát gyógymódnak az elsajátítására. Az XRROID technológián alapuló vizsgálat abban különbözik az eredeti diagnosztikai eljárástól, hogy itt a beteg testének hét pontjára kötik az eletródákat, és ezeken keresztül mérik fel a frekvencia-­kisugárzásokat. Ezeket a mintákat a gép 3500 szubsztanciával hasonlítja össze, melyek között nem csupán allergiát kiváltó ételek, pollenek, penészgombák vannak, hanem 150 baktérium, 150 parazita és 300 betegség szubatomi energiaképlete, valamint különböző szöve­tek, környezeti mérgek, enzimek, aminosavak, homeopátiás gyógyszerek. Így nem csak azt tudhatjuk meg, hogy mire vagyunk allergiásak, hanem azt is, hogy szervezetünknek milyen vitaminokra, ásványi anyagokra van szüksége, vagy hogy milyen fertőzés gyanúja alatt állunk, mely testszöve­teinknél magas a betegség kockázata, milyen szer­veink működnek az átlagosnál gyengébben.

Az inverz jelek beadása itt nem lemez alakú, hanem gömb­elektródák segítségével történik. Ebben a rendszerben a BICOM mellett külső elektromág­neses rezgéseket előállító MULTICOM-ot is használnak, amely természetes eredetű sugárzások felhasználásával olyan hatást gyakorol a szerve­zetre, ami többek között segít megszabadítani az idegrend­szert a túlterheléstől, de jó eredmények érhetők el vele a kezdeti stádiumban lévő rák visszaszorításában is. A Quantum Med. C. I. rendszer előnye a hasonló elven működő BICOM, MORA, RIFE stb. készülékekkel szemben, hogy van egy autófókusz képessége is, amivel azok nem rendelkeznek. Ez az összetett készülék nem csak küldeni, de fogadni is képes az elektromágneses impulzusokat, és minden századmásodpercben ráállítja magát pontosan azokra a frekvenciákra, amelyet a beteg szervek kívánnak. Ennélfogva a diagnózis és a terápia egymást vezérlik. Éppen azt adja, amire a betegnek szüksége van, és csak annyi ideig, amed­dig olyan visszajelzés érkezik, hogy az jó a szervezetnek.

A biorezonancián alapuló készülékek legújabb változata kiegészült egy új gyógyító modullal, az elektrohomeopátiával. A magyar ENI-MED Kft. által kifejlesztett Mobile Cell-Com homeopatikus imprinter normál üzemmódban szintén feltérképezi az élettani folyamatokat irányító mágneses rezgéseket, majd egy speciális sávszűrőn áthaladva kettéválasztja azokat. A szervezet számára hasznos jeleket az aranyozott elektródán keresztül felerősítve visszajuttatja a szervezetbe, azonos fázisban, és nagyobb amplitúdóval. A pozitív visszacsatolás mellett a szervezet számára káros jeleket is visszavezetik, de 180°-kal elfordítva, vagyis ellenkező fázisban, azonos amplitúdóval. A negatív visszacsatolás folytán itt is kialakul a jelkioltás, az állóhullámok semlegesítik egymást. Ennek a készüléknek az újdonsága, hogy ezeket a terápiás jeleket nem csak a szervezetbe képes visszavezetni, hanem a homeopatikus imprinter egység segítségével besugározza valamilyen vizes bázisú készítménybe. Ezáltal létrehoz egy specifikus, egyedi, betegre szabott homeopatikus gyógyszert. A hagyományos homeopátiához viszonyítva a különbség csupán az, hogy itt a vízben elnyelődött mágneses rezgések nem valamilyen természetes anyagból származnak, rázogatás útján elnyeletve, hanem elektromos úton sugározzák bele. Ezt a homeopatikus szert a beteg hazaviszi, és két műszeres kezelés között ezzel gyógyítja magát. Míg a műszeres kezelést elég hetente egyszer végezni, a homeopatikus szert naponta kell alkalmazni. További információk a következő telefonszámon kaphatók: 299-0795. Honlap: http://wwww.emi-med.hu

Aki szeretné igénybe venni a biorezonanciás kezeléseket, a természetgyógyász szakfolyóiratok szerkesztőségétől kérheti ki a már működő szakrendelők címét. A nagy érdeklődésre való tekintettel már dolgoznak az országos hálózat kiépítésén, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen ez a gyógymód. Szeretnék bemutatni a társadalom­biztosítás szakembereinek is, hogy ez a módszer sokkal olcsóbb, kíméletesebb, mint a hagyományos orvoslás, ráadásul nem gyógyszerigényes. Ha sikerül szerződést kötniük az egészségbiztosítással, akkor a páciensek ­ingyen vehetnék igénybe ezt a kezelést. Jelenleg azonban fizetni kell érte, ezért lesznek, akik nem engedhetik meg maguknak ezt a drága terápiát, vagy ­továbbra is ragaszkodnak a hagyományos akupunktúrás kezeléshez. Az állapotfelméréssel egybekötött első kezelés azonban az ő számukra is hasznos lehet, mert megmérik meridiánjaik töltöttségi szintjét, ami jelentős mértékben elősegítheti pl. az otthon végzett elektrosti­mu­lá­ci­ós kúra hatékonyságát. Jelenleg ugyanis sem a bioenergia-besugárzással, sem pedig az akupunktúrás pontok ingerlésével gyógyítók számára nem áll rendelkezésre olyan eszköz, amellyel meg tudnák állapítani az egyes szervek, illetve meridiánok energiával való ellátottságát, így a kezelés feltételezések alapján folyik. Az eddig forgalomba került auralátó szemüvegekkel az energiakisugárzás csak foltok formájában észlelhető, a finom rész­letek rejtve maradnak. Nagy valószínűséggel még egy darabig várnunk kell arra a különleges videokamerára is, amely képes lesz tévéképernyőn megjeleníteni meridiánjainkat.

Előreláthatólag pár száz évig nem fogunk tudni előállítani olyan csodatükröt sem, amelyről egy korabeli kínai írás számol be. Hiteles beszámolók szerint i.e. 250 körül Cin Si kínai császár birtokában volt egy olyan tükör, amely röntgenszerűen ábrázolta a testet. Ezt a kb. 1,7×1,2 méteres, elől és hátul egyaránt fénylő lapot minden bizonnyal valamelyik Földön kívüli civilizáció ­bocsátotta a császár rendelkezésére. Ha valaki eléje állt, akkor a tükörben fejtetőre állítva látta magát.[74] Működésbe akkor lépett, amikor az illető a szívére helyezte a kezét. Ilyenkor minden belső szerve, valamint a vérerek és a meridiánok egyaránt láthatóvá váltak, így az elszíneződésekből, illetve sötét foltokból könnyen megállapítható volt a betegség kiindulási helye. Az ősi keleti mito­lógia egyébként gyakran számol be olyan különleges eszközökről, amelyek „isteni eredetű” uralkodóik birtokában voltak. Az ősi kultúrák ugyanis igen hathatós segítséget kaptak a Földön kívüli civilizációktól, így többnyire a vezetőik is tőlük származtak. Nem véletlenül tartották ezek a népek királyaikat és császáraikat isteni eredetűnek. Ezek a kívülről „delegált” uralkodók minden bizonnyal magukkal hozták korábbi világuk civilizációs vívmányait, hogy nagyobb hatékonysággal gyakorolhassák hatalmukat. Feltehetően így kerülhetett Indiába i.e. 500 körül az a titokzatos kristály is, amelyen keresztül nézve „szemügyre lehetett ­venni a test belsejét”.

Sajnos civilizációnk fejlődésével ezek az eszközök a bibliai relikviákkal (pl. frigyláda) együtt nyom­talanul eltűntek. Lehet, hogy azért történt így, hogy másolás útján ne juthassunk hozzájuk, ezért kénytelenek legyünk egyszer majd mi is feltalálni, kifejleszteni őket. Ma is megvan azonban az a titokzatos fémtükör, amit i.e. 660-ban Amaterasu napkirálynő küldött a japán császárság alapítójának, Jimmu Tennónak. Az ereklye Honshu szigetén, Ise városában található. Mint ahogyan a mohamedánok Mekkába, úgy zarándokolnak a japánok is évente több millióan az ottani templomba, hogy a Naikuban, a szentély belső ládájában őrzött kincset tisztelhessék. A sokrétű kendőbe csomagolt tükröt „eddig még egyetlen ember sem merte kibontani”.

Addig sem kell azonban a „sötétben tapogatóznunk”, mert ha a rendel­kezésünkre álló BICOM-ból kivennénk az energiapályák töltöttségi szintjét mérő áramkört, és beépítenénk egy kis hordozható készülékbe, akkor otthon is bárki megállapíthatná meridiánjai energiatelítettségét, sőt akár az összes akupunktúrás pontot végigtesztelhetné. Ezáltal egyértelművé válna, hogy mely meridiánok és mely pontokon keresztül szorulnak kezelésre. Így pontos energiatérképet készíthetnénk a szervezetünkről, még akkor is, ha egyelőre vizuális érzé­kelésre nincs lehetőségünk. Amennyiben ebbe a Deprèz műszerrel vagy folyadékkristályos kijelzővel ellátott kis készülékbe beépítenénk egy akusztikus jelzővel működő pontkereső áramkört, akkor a magnetopresszúrás kezeléshez is alkalmazható lenne, ami a jelenlegi helyzethez képest forra­dalmi változást eredményezne az öngyógyításban.

[

A new age jegyében születő gyógyászati eszközök és készülékek fejlesztése terén nekünk sincs okunk a szégyenkezésre. Az utóbbi évek talán legna­gyobb visszhangot kiváltó találmánya az EVOLITE lámpa. Kifejlesztése még az 1980-as évek elején történt, de csak pár éve indult el világhódító útjára. 1986-ban a svájci Bioptron AG megvásárolta a licen­szét, azóta ezen a néven forgalmazzák. Ma már az egész világon jól ismerik, és több mint 40 ezer helyen használják ezt a lámpát. Hatékonyságára való tekintettel időközben nemzetközileg elismert gyógyászati terápiás eszköznek nyilvánították. Gyógyhatása azon alapul, hogy egy különleges kristályrendszer által polarizált fényt bocsát ki magából, ami gyorsítja a sebek gyógyulását, sőt sok esetben a sebhelyet is eltünteti. Különösen előnyösen alkalmazható lábszárfeké­lyek, üszkösödések, műtéti hegek, és makacs bőrgyógyá­szati problémák (pl. herpesz, psoriasis, aller­gia okozta bőrelváltozások) esetén. Az aknés, erősen pattanásos arcbőrrel rendelkezők is jó hasznát veszik a polarizált fényterápiának. A bőrtisztítás során keletkező apró kis sebek a síkban oszcilláló és egyirányban terjedő fény hatására szinte azonnal bezáródnak. Így nem kell a kozmetikustól piros, gyulladt arccal távozni, és attól tartani, hogy a kinyomkodott mitesszer helye újra fertőződik. A kb. 2,5 cm mélységig hatékony, polari­zált fény serkenti a sejtek hatóanyag- és nedvességfelszívó képességét is, ezért gyógyhatású kenőcsök, vagy oxigénnel dúsított víz használatával kombinálva kozmetikai célokra is jól alkalmazható a Bioptron lámpa. Mélyhámlasztással egybekötve pedig valóságos csodát művel a polarizált fényterápia. Kisimítja a ráncokat, bársonyossá teszi a bőrt, és hatása sokáig meg­marad. Ráadásul megszünteti a hajhullást is, és gyógyítja a viszkető, kisebesedő, makacsul korpásodó fejbőrt. A polarizált fény tízszeresére növeli a sejtek aktivitását, felgyorsítja az anyagcseréjüket, ezért a lámpás kezelés terhességi csíkok, égési sérülések, felfekvések okozta seb­helyek és régebbi keletű műtéti hegek halványítására, eltüntetésére is alkalmas. Újabban sike­resen használják ínhúzódások, izom­rándulá­sok, görcsök, bevérzések esetén, és gipsz levétele után, a sérült végtag fájdalmainak megszüntetésére. Ezen túlmenően alkalmas a menstruációs panaszok, a fejfájás, a migrén, a torokfájás, a rekedtség, a fülgyulladás, a fülzúgás, a fogínygyulladás, a szürke- és zöld hályog, a bőrgombásodás, a reuma, valamint a szénanátha megszüntetésére, enyhítésére.

Mindezen betegségek, panaszok gyógyításában nagy szerepe van annak, hogy a polarizált fény megnöveli a falósejtek számát, ami jelentős mértékben erősíti az immunrendszert. Mélyszöveti hatása következtében helyreállítja a sejtfal polarizációját, reaktiválja az enzimeket, és ösztönzi a belső anyag­cserét is. A gyógyító és közérzetjavító hatás fokozása érdekében a Bioptron cég lehetővé tette a színterápia alkalmazását is. Ehhez egy antiküvegből készült lencserendszert fejlesztettek ki. A különleges alapanyag használatához az adta az ötletet, hogy régen a templomok színes ablaküvegei elé tették a betegeket, mert megfigyelték, hogy bizonyos panaszok hamar megszűntek, ha az ájtatosság alatt erős napfény tűzött be az ablakon. Ez a gyógyító technika a középkorban már oly mértékekben kifinomodott, hogy az epilepsziásokat pl. a lila üvegű ablak elé fektették. Ennek alapján kezdték el az antiküveg hatását tanulmányozni, ami aztán egy kézi gyártású, 6-tagú lencserendszer kidolgozásához vezetett. A különféle színű lencsék kialakítása oly módon történt, hogy a korábban vásárolt lámpákra is felhelyezhető utólag. A cserélhető előtétek segítségével a Bioptron lámpa gyógyító hatása megsokszorozódik. A széles körű tapasztalatok alapján ebben a kivitelben már 58-féle betegség gyógyítására alkalmas. Nem véletlen, hogy mind több orvos használja a mindennapi munkája során. A polarizált fényterápia alkalmazását jelentős mértékben megkönnyíti a tartozékként mellékelt állvány, ami lehetővé teszi a lámpa bármilyen irányú rögzítését. A hatás tovább fokozására szolgál egy külön megrendelhető masszírozógép, valamint három kozmetikai-gyógyászati termék is, amelyek élénkítő hatású kivonatukkal és illatanyagaikkal fokozzák a színterápia eredményességét.

A kis, közepes és nagy (fél testet is besugárzó) lámpák, valamint a színes lencserendszer forgalmazását a Zepter cég végzi egy jól kiépített képviseleti hálózaton keresztül. A Zepter International munkatársai az edénycsaládjuknál jól bevált módon, otthoni bemutatókon, házilag végzett kezelésekkel bizonyítják a készülék használhatóságát. Bemutatórendezés és további információk a Zepter International Ungarn Kft. központi irodájától kérhető. Címük: 1087. Budapest, Asztalos Sándor u. 9-12. Tel: 210 1156 és 323 2424. A nagyobb városokban is van kirendeltségük, ezért a vidéken élőknek érdemes megnézni a helyi telefonkönyvet. Aki nem tudja megfizetni a készülék magas árát, vagy nem képes önmagát kezelni, az a Bioptron Gyógycentrumban (Budapest, VI. kerület, Nagymező u. 4. földszintjén) viszonylag kedvező áron igénybe veheti a polari­zált fényterápiát. Tel: 322 9450, a 107-es vagy a 111-es melléket kell kérni. (Mint mindenütt az életben itt is sokat változott a helyzet. A Bioptron (Evolite) lámpa és a Sensolite fényágy sorsáról, valamint Fenyő Márta későbbi tevékenységéről részletes cikk jelent meg az Elixír magazin 2017 márciusi-áprilisi számában (38-40. oldalak. A Bioptron lámpa használati módja az I. fejezetben található. à Kiegészítő természetgyógyászati módszerek.

 

Budapest, 1995. augusztus

 

 

Kun Ákos

 

 

Ezotéria kiteljesedése

 

                        

(II. kötet)

 

 

 

 

                                  Mottó: „Csak úgy tudjuk kitapasztalni

                                                      a lehetőségek határait,

                                                      ha átlendülünk rajtuk

                                                             a lehetetlenbe.”                                                                                            
                                                                                                            Clarke

                                                                                     

                                                                                                                                                     
                                                                                                  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Földet azért kaptuk, hogy használjuk,

   és nem azért, hogy elhasználjuk. 

 

 

A hátsó borító szövege (2. Kötet):

 

Ez a kötet részletes képet szolgáltat a démoni erők világunkban folytatott manipulációiról, a túlvilági szférák rétegeződéséről, és az emberiség fejlettségi szintjéről. Emellett számtalan bizonyítékot vonultat fel az előző civilizációk létezésének bizonyítására. Megértjük, hogy mi a sorscsapások értel­­­­me, és miért nem emlékszünk az előző életeinkre. Rájövünk arra, hogy a szenvedés lelki fejlődésünk leghatékonyabb elősegítője. Világossá válik számunkra, hogy a sátáni erők mind inkább átveszik az irányítást felettünk. Az is nyilvánvaló lesz, hogy sem a sorsunk, sem a jövőnk nincs előre megírva. A hitetlenek, kétkedők meggyőzésére ez a túlvilági üzenet szolgál: „Attól hogy vakok vagyunk, még nincs sötétség.” A továbbiakban kiderül, hogy miként tehető az anyag átlátszóvá, és láthatatlanná. Megtudhatjuk hogyan működött a bibliai frigyláda, és mi volt az az eszköz, ami a gyémántot is úgy vágta, mint a kés a vajat. Megismerhetjük a három leggyakoribb UFO-hajtómű, a hi­ganycirkulációs motor, a gyűrűs reaktor, és a kristályos hajtómű működési mechanizmusát, valamint az éteri részecskék méretét. Végül arra is magyarázatot találunk, hogy eddig miért nem történt semmilyen előrelépés a szubatomi energiarészecskék hasznosítása terén.

 

III. FEJEZET

 

Egy ismert szólás szerint minden új tudományág három fokozaton megy keresztül. Az első a: „Micsoda hülyeség”, majd: „Van benne valami”, végül: „Ezt mindenki tudja”. Az ezotéria tudománya 1997-ben végre átkerült a második fázisba. Attól ugyan még messze vagyunk, hogy hivatalosan elismerjék a szubatomi energiarészecskék létezését, de a tudósok között mind többen vannak, akik már nem mernének megesküdni arra, hogy ez a jelenségkör csupán egy szűk csoport hallucinációja.

 

A természetgyógyászat térnyerése

 

Valószínűleg az ezotériába vetett hit növekedésének tud­ható be az a hely­zet, hogy a hivatásos orvosok egyre ­nagyobb mértékben alkalmazzák a természe­tes gyógymódokat. Ez a tendencia a fejlett nyugati országokban figyelhető meg a legintenzívebben. Amerikában pl. az emberek gyakrabban keresik fel az alternatív gyógyítással foglalkozó személyeket, mint a tablettákat felíró orvosokat, és évente majdnem annyit költenek természetes gyógymódokra, mint a hivatalos orvoslásra. A korábbi gyakorlattal ellentétben már az állami egészségügyben dolgozó orvosok sem írnak fel automatikusan antibiotikumokat a beteg legkisebb bajára is. Gyógynövény­kivonatokkal kezdik a kezelést, és az erős gyógyszerekhez csak akkor nyúlnak, ha a szelíd gyógymódok nem segítenek. Az operációk terén is terjed az akupunktúrás érzéstelenítés, a fogászatban pedig általánosan elfogadott módszer lett a hipnózis. Sok páciens ugyanis betegesen irtózik az injekciós tű látványától, a gyógyszerallergiásoknak pedig nem is szabad érzéstelenítőt beadni. Ezért a fogorvosok közül mind többen vesznek részt speciális tanfolyamokon, ahol elsajátítják a hipnózis módszerét.

Már új kategória is született erre a szakképzettségre, a: „hipnodonta”. ­Ezzel a titulussal azokat a szakorvosokat illetik, akik igény esetén képesek hipnotikus állapotba hozni a pácienst. Ezáltal megszűnik a félelem, a száj meghatározott területei jól érzésteleníthetők, sőt a nyálképződés is leállítható. Ebben az állapotban a beteg akár háromnegyed óráig is képes nyitva tartani a száját, ami főleg fogpótlás ese­tén igen előnyös. A relaxált állapot következtében a beavatkozás semmi nyomot sem hagy a beteg pszichéjében, nyugodtan és fájdalommentesen távozik a rendelőből. Ráadásul ez a módszer azon kívül, hogy jobb és kíméletesebb a korábbinál, még olcsóbb is, mivel nem igényel drága vegyszere­ket. Ezek után nem csoda, hogy rohamosan terjed a hipnózisos fogászat. Svéd­országban a fogorvosok fele, Amerikában egyharmaduk képzett hipnodonta.

 

Egészségmegőrző készítmények

 

A gyógyszergyárak is fokozatosan alkalmazkodnak a megváltozott igé­nyekhez. A különféle vitamintabletták után sorozatban jelennek meg a roboráló készítmények. Ezek közül kiemelkedő hatása van a Q10 vitaminnak nevezett energia­akti­vátornak, ami a nemzetközi szaksajtó szerint szinte csodaszernek számít. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy serkenti a sejtenergiát, fitten tartja a szervezetet, és erőt ad a szívnek. A dr. Folkers texasi kutatóorvos és kollegái által felfedezett Q10 vitamin egyébként a testünkben mindenütt megtalálható, mivel a szervezet maga is termeli ezt a sejtek működé­séhez elengedhetetlenül szükséges fehérjemolekulát. Ez a képesség azonban eddig még ismeretlen ­okból az életkorral fokozatosan beszűkül. A Q10 vagy más néven Ubikinon, a sejtek energiaközpontjában, a mitokondrium felépítésében vesz részt, és kulcsszerepet játszik a terminális, vagyis a végső oxidációban. A táplálékkal felvett energia különféle biokémiai folyamatok során a szervezet által felhasználható módon alakul át. Ezen lebontási műveletek záró lépése a terminális oxidáció, melynek meghibásodása esetén az egész folyamatsor zavart szenved. Amennyiben a szer­vezetben nem található elegendő mennyiségű Q10 vitamin, akkor egyrészt a sejtek képtelenek hozzáférni a táplálékkal felvett energiához, másrészt a melléktermékként képződő káros anyagok semlegesítése sem megy végbe kellő mértékben. Ubikinon hiányában tehát széleskörű anyagcserezavar jöhet létre. Ez kihatással van a keringési szervek (szív, erek) állapotára, az agy, a tüdő, a vese, az immunrendszer működésére, és fel­gyorsulhat az öregedési folyamat is. A meg­figyelések szerint az életkor előrehaladtával a szervezet, de különösen a máj Q10-tartalma csökken. Pótlásával azonban a kóros folyamatok rendeződnek, és az illető állapota jelentősen javul.

Az eddigi vizsgálatok szerint ennek a japán gyártmányú készítménynek az alkalmazása elsősorban pangásos szívbetegség, koszorúér-betegség, és magas vérnyomás esetén hatásos, mert segíti a zsírsavak elégetését, és javítja az anyag­csere hatékonyságát. Ezt oly módon éri el, hogy antioxidáns hatásánál fogva védi a sejtmembránokban található zsíral­kotókat a roncsolást okozó szabadgyökökkel szemben. A sza­badgyökök oxidáló hatása következtében ugyanis a sejtek rohamosan szétesnek, ami szív- és érrendszeri megbetege­désekhez, az immunrendszer aktivitásának csökkenéséhez, illetve általános öregedési folya­matokhoz vezet. Ennek tünetei mindenki számára ismeretesek: magas vérnyo­más, szívritmuszavar, heves szívdobogás, koszorúér-betegség, szívinfarktus, memó­riazavar, nagyfokú fertőzési hajlam, magas koleszterinszint. Ezen túlmenően védi az érfalakat belülről beborító hámsej­teket, így megóv az érelmeszesedéstől, és jelentős mértékben fokozza a központi idegrendszer sejtjavító mechanizmusát.

A szer­vezet természetes védekező rendszerére gyakorolt erősítő hatása annak tudható be, hogy a Q10 koenzim számottevően növeli a T- és B-típusú limfociták, a mono­citák és a makrofágok, vagyis egyes fehérvérsejtfajták, valamint az immun­rendszer eltakarító sejtjeinek termelődését. Mindezek együttvéve frissítő és öregedésgátló tulajdonságot is eredményeznek, sőt a Q10 vitamin rendszeres szedése esetén megnő a szervezet méregtelenítő szerveinek hatásfoka, ami abban nyilvánul meg, hogy csökken a májnagyobbodás. Ezért jó kiegészítője lehet a léböjt­kúráknak, vagy a diétás étrendnek. A széleskörű felhasználás során az is kiderült róla, hogy segíti a súlyfelesleg leadását, meg­aka­dályozza a gombás bőrbetegségek továbbterjedését, és megelőzhető vele a fogínygyulladás, az asztma, a cukorbaj, az ödéma, valamint a nyombélfekély. Kialakult fogpanaszok esetén is igen hatásos. Rendszeres szedésével megszűnik a fogíny vérzése, a fogak lazulása, az ínysorvadás, és visszanő az elsorvadt íny a fogakra. Jól gyógyíthatók vele a nyálkahártyák gyulladása, és a korai klimaktérium is. Ezen túlmenően mérséklődik a szédülés, a légszomj, az alvászavar, és csökken a fáradékonyság, a ki­merültség érzése, a gyengeség, valamint a koncentrációs zavarok. A legújabb vizsgálati eredmények szerint lassítja a Parkinson-kór kialakulását.

Reggelente 1-2 kapszulát kell bevenni belőle, némi folya­dékkal. A leg­több vitaminhoz hasonlóan ez a készítmény is mentes a mellékhatásoktól, és túladagolni sem lehet. Más antioxidáns vitaminok­kal (pl. A-, E- és C-), illetve nyom­elemekkel (Zn, Se) együtt alkalmazva különösen intenzív védelmet biztosít, mivel ezek azon túlmenően, hogy kiegészítik egymást, fokozzák a szer­vezetbe való felszívódást. A Q10 használata során nagyon fontos a türelem. Főleg szívbetegségek esetén csak 2 hónap után mutatkozik meg igazán a pozitív hatása. Ha valaki 1 hét után abbahagyja a szedését, akkor az is előfordulhat, hogy nem csökken, hanem nő a vérnyomása. Ezért sokan nem gyógyszerként, hanem étrend-kiegészítőként használják huzamosabb időn át. Jellemző a Q10 vitamin népszerűségére, hogy csupán Skandináviában 2 millió ember fogyasztja naponta.

Míg korábban a Q10 vitamint rendkívül költséges eljárással csak állati szövetekből (marhaszívből) tudták kivonni, ma már növényekből is előállítható. Ez megszünteti a fehérjekivonatokkal szembeni gyakori allergiát. Ezt a biofermentációval előállított tiszta és megbízható terméket az Abtei cég gyártja, és E-vitaminnal, valamint bétakarotinnal kom­binálva hozzák forgalomba. Az E-vitamin a szervezetben gyökfogóként viselkedik. (Mint ismeretes, a szabadgyök veszélyes testméreg, károsítja a sejtfalakat, sejtburjánzást idéz elő, és az előzőekben már említett módon gyengíti a szervezet immunválaszát a különféle fertőzésekkel szemben.) A Q10 nem csak gyógyászati céllal szedhető, hanem olyan esetekben is, ahol az izmokkal szemben támasztott követelmény igen magas. Így nagyon hasznos sportolók számára, mert pótolja a kar és a láb izomsejtjeiből felszabaduló energiát. A növényi eredetű 10 mg hatóanyag-tartalmú Q10 vitamin a gyógyszertárakban szerezhető be. Az alapváltozat sárga színű, a barna kapszula B2 vitamint is tartalmaz.

A nagy keresletre való tekintettel már a gyógynövényboltok is ráálltak ennek a szernek az árusítására. Mivel számukra nem kötelező a forgalmazott termék előzetes hatósági bevizsgálása, nem árt az óvatosság. A kergemarhakór veszélye miatt ne vegyünk természetes anyagból készült Q10 vitamint, még akkor se, ha olcsóbb. Erre az angol tájékoztató szövegben található „bovine” szó utal, ami azt jelenti, hogy marhaszívkivonatból készült. Időközben az Ubiki­nonnak megjelent egy szójaolajban oldott speciális változata is. A zselatinkapszulába zárt Bio-Quinone Q10 kifejlesztését az indokolta, hogy ez a vitamin meglehetősen zsíroldékony vegyület, ezért önmagában nehezen szívódik fel. Az ára magasabb ugyan, mint a hasonló termékeké, de dán gyógyszerészek által végzett vizsgálatok szerint 40%-kal jobb a hasznosulása. A dán Pharma Nord által gyártott új termék már a hazai gyógyszertárakban és gyógynövény-szaküzletekben is kapható.

[

Alig hogy elkezdtük használni a Q10 vitamint, máris itt az új csodaszer, a melatonin. Ez a természetes gyógyszer a legmodernebb kutatási módszerek eredménye, és nem más, mint a tobozmirigy hormonja. A melatonin-készítmény Amerikából származik, ahol Wladimir Lesnikov orvos és Walter Pierpaoli immu­nológus egy nem mindennapi kísérletet hajtott végre. A kísérlet célja az volt, hogy a kutatók megfejtsék az öregedés titkát, és ezzel forradalmasítsák az orvos­tudományt. Ennek során egy öreg és egy fiatal egér köztiagyában levő mirigyet kicserélték. Az öreg ezután megfiatalodott, virgonc és szexuálisan aktív lett, míg a fiatal kísérleti alany bőre szürkülni kezdett, és a moz­gása lelassult. Végül idő előtt elpusztult, míg a mesterségesen megfiatalított egér kétszer annyi ideig élt, mint a társai. A köztiagyban található tobozmirigy egy borsó nagyságú szervecske, melynek fő fel­adata az ezotériában járatosak számára jól ismert. Mára ez a mirigy az orvostudomány legizgalmasabb kutatási célpontja lett.

A kutatók egyelőre csak a hormontermelő képességét tanulmányozzák, mert mint kiderült, ennek a mirigynek nagy szerepe van abban, hogy sokáig megőrizzük a fiatalságunkat, jól aludjunk, és jókedvünk legyen. Az évek múlásával azonban szervezetünk egyre kevesebb melatonint termel. Legna­gyobb mennyiségben 1-3 éves kor között képződik, ezért is alszunk olyan sokat ebben az időszakban. 20 évesen azonban már csak 100 pikogrammot tartalmaz 1 milliliter vérünk, míg 60 évesen ez a szint lecsökken 40-50 pikogrammra. Mostantól azonban ez a probléma megoldható a mela­tonin mesterséges pótlásával. (Ez a szer csak akkor segít, ha az álmatlanság melatoninhiány következtében állt elő.) Azt is le kell szögezni, hogy ez a hormon nem képes bennünket megfiatalítani. Csupán az öregedési folyamatot tudja lelassítani, vagyis egyelőre csak a jelenlegi állapotunkat tudjuk megőrizni. A melatonin öregedésgátló hatása főleg annak tudható be, hogy minden sejtbe be tud hatolni, és ott szabadgyököket köt meg. Ez a hormon kétszer olyan hatékonyan köti meg a szabadgyököket, mint az E-vitamin, és ötször olyan hatéko­nyan, mint a glutation (endogén gyökmegfogó enzim). Emellett stimulálja a glutationperoxidil enzimet, ami hozzájárul a hidroxilgyökök termelődésének csökkenéséhez.

Konzerváló hatásán túlmenően a melatonin javítja a szer­vezet daganatok elleni védelmét, és szerepet játszik a szívinfarktus megelőzésében. Közismerten szabályozza a bőr pigmenttermelését, és fokozza a szexuális potenciát. Ezen túlmenően csökkenti a koleszterinszintet, lassítja az érelme­szese­dést, és megszünteti az alvászavarokat. Különleges hatása, hogy használata esetén észre sem lehet venni az időeltolódást, de az utazókon kívül azoknak is segít alvászavaraik leküzdésében, akik éjjel dolgoznak, és nappal kellene pihenniük. Amerikában újabban cukorbetegség, migrén, magas vérnyo­más, klimaktérium, csontritkulás, gyomorfekély és visszerek kezelésére is alkalmazzák. Hatására az immunrendszer is erősebbé válik, és mint már szó volt róla, a kedély­állapot javul. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl soha nem leszünk influenzások, és örökké vidámak maradunk. A körülmények megváltoztatására, a negatív környezeti hatások kivédésére természetesen ez a tabletta sem képes. Az állat­kísérletek alapján azonban feltételezhető, hogy késlelteti a szürke hályog, és egyes időskori szembetegségek kialakulását. A melatonin ugyanis nem csak a tobozmirigyben termelődik, hanem jelentős mértékben az emésztőrendszerben és a reti­nában is. Ez az oka annak, hogy pótlása javítja a látást, meggátolja az időskori vakfoltok kialakulását. Az emésztőrend­szer nagyobb hatásfokkal képes a táplálékból a számunkra szükséges vitaminokat és nyomelemeket kiválo­gatni. Így pl. nő a szervezet cinkhasznosító képessége. Ez azért fontos, mert ha a testünk nem kap elegendő mennyiséget ebből a mikroelemből, akkor idővel romlik az ízlelés, a szaglás, és a férfiaknál prosztatarák is kialakulhat.

A gyengébb nem képviselői közül sokan fogamzásgátló hatást is tapasztaltak a rendszeres szedése során. Ennek az az oka, hogy magas melatoninbevitel esetén csökken a szervezet prolaktin­szint­je, ami mérsékeli a teherbeesés valószínűségét. Ez a befolyás olyan nagy mértékű, hogy az amerikai Applied Medical Research vezetője, dr. Michael Cohen[75] már dolgozik egy melatonin-tartalmú fogamzásgátló megjelentetésén. Az új termék neve várhatóan B-OVAL lesz, és nagy előnye, hogy nem csökkenti a libidót, mint az ösztrogén alapú szerek. Terhes nők ne szedjenek melatonint, mert koraszülést okozhat, és a cukorbetegek is vigyázzanak vele repülés esetén. Egyéb­ként nem kell félni tőle, mert az eddigi tapasztalatok szerint semmilyen káros mellékhatása sincs. Rend­szeres alkalmazása azonban nem ajánlott, mivel túladagoláshoz vezet. Ez alvászava­rokat, fáradtságot, izzadást, nyugtalanságot okozhat. Azért sem szabad túlzásba vinni a szedését, mert a melatonin csökkenti a szervezet szerato­ninszintjét, ami lerontja az agysejtek közötti kapcsolatot, és ez depressziós tünetek kiala­kulásához vezethet. Mindezen hatások, valamint a hozzászokás elkerülése érdekében az orvosok azt ajánlják, hogy 2-3 hónapnyi szedés után tartsunk 1 hónap szünetet.

Az Egyesült Államokban már drogériákban árusítják ezt a varázsszert. Egy hónapnyi normál mennyiségű adag tavaly 10 dollárba került, de a kereslet növekedésével folyamatosan csökken az ára. A fokozott igény kielégítésére már mi is nagy tételben importáljuk ezt a szert, és a gyógyszertárakban lehet megvásárolni. Az ára is igen kedvező, nem magasabb, mint az USA-ban. Postai úton is megrendelhető a TEREVITA Kft-től a következő telefonszámon: (06)-30-9642 391. A 3 milligramm hatóanyag-tartalmú kapszulákból 60 db (két hónapra elegendő mennyiség) van az üvegben, és az ára jelenleg 2000 Ft. Ha soknak találjuk ezt az adagot, akkor ugyanennyiért vehetünk 120 db 1 milligrammos tablettát is, de jobban járunk, ha a 3 milligrammos tablettákat késsel feldaraboljuk. Fiataloknak a „jet lag” miatti átmeneti alvászavar esetén naponta 0,5-1 mg melatonint ajánlanak az orvosok, és 4-5 napnál tovább felesleges szedniük. Az idősebbek viszont bátran bevehetnek 2-3 milligrammot is, akár hónapokon keresztül. Depresszióban szenvedőknek azonban nem ajánlják ennek a hormonnak a szedését. Remélhetőleg nálunk is fokozott érdeklődést fog kiváltani ez a szer, így nemsokára mi is jelentős mértékben gyarapítani fogjuk a melatonisták több tízezres táborát.

[

Legalább harminc éve kísérleteznek a kutatók egy másik öregedésgátló hormonnal, a DHEA-val is. A melatoninhoz hasonlóan a dehydro-epiandroszteron a hetedik életévtől kezdve a mellékvesekéregben termelődik. A vér hormon­szintje 25-30 éves korban éri el csúcsértékét, és a 70 éveseknél ennek az értéknek a 10-15%-ára esik vissza. A szintetikus tüsző­hormonnak nevezett vegyület pótlása megvédi a szer­vezetet a ráktól, és a szívbetegségektől. Ennek oka, hogy hatására javul a szív vérellátása. Alkalmazóik testileg, szelle­mileg rugalmasabbakká válnak, és sokkal jobban alszanak. Ezen túlmenően a DHEA serkenti az immunrendszert, javítja az emlékezőtehetséget, csökkenti a stresszt, növeli a szexuális vágyat, és jó közérzetet kelt. Ráadásul kisimítja a ráncokat, bár az öregedési folyamatot ez a szer sem képes megfordítani. Ezt a hormont csak orvosi rendelvényre lehet kapni, és a szedése során is ajánlatos az orvosi felügyelet. Hosszú távú klinikai tapasztalatok a DHEA-val kapcsolatban ­sincsenek.

A biztató eredmények láttán a kutatók világszerte ráve­tették magukat az emberi hormonokra, és sorra veszik őket, hogy megállapítsák, milyen hatást gyakorolnak az öregségre. Néhány éve orosz tudósoknak sikerült izolálniuk a tobozmi­rigynek egy másik hormonját, az epithalamint. A melato­nin­hoz hasonlóan ez is jelentős mértékben lassítja az öregedést. Járulékos hatása még, hogy összezsugo­rodásra készteti a rákos daganatokat, csökkenti a röntgensugárzás ártalmait, erősíti az immunrend­szert, és csökkenti a vér koleszterintartalmát. Különleges alkalmazási területe, hogy vissza tudják vele adni a klimax időszakában levő nők termékenységét. Megfigyelték azt is, hogy a melatonin és az epithalamin jelentős mértékben erősítik egymás hatását. Közben kiderült, hogy a tobozmirigy más fontos hormonokat is termel, pl. a prolaktint, a vasopressint és a thyrothropot. Ezek vizsgálata jelenleg folyik, esetleges alkalmazásuk később várható.

A melatonin után a DMAE a legfontosabb anyag, ami képes lassítani az öregedés folyamatát. Fiataloknál ebből elegendő mennyiséget termel a szervezet. Később azonban hiány alakul ki belőle. A DMAE fontos gyökfogó, védi a sejtmembránokat a kóros szabadgyököktől. Ha a DMAE mennyisége csökkenni kezd a szervezetben, bőrünk petyhüdtté, ráncossá válik, izomzatunk elpuhul. Sorvadni kezd, helyét zsírsejtek veszik át. Különösen az idegsejtek reagálnak érzékenyen a DMAE hiányára. Nehezebben tudunk koncentrálni, bizonyos szavak nem jutnak az eszünkbe, egyre feledékenyebbé válunk. A Stuttgarti Egyetem kutatói szerint megfelelő DMAE adagolással az emberi test sejtjeinek élettartama 50%-kal megnő.

Egyébként a gyógyszeripar kezd rájönni, hogy az egészség helyreállítása terén rossz úton jár, ezért mostanában sorra jelennek meg a gyógynövényalapú készítmények. Közülük igen sikeres a Bilobil kapszula, mely a ginkgo biloba leveleiből készül. Ennek a gyógynövénynek a kivonata értágító hatású, fokozza a perifériális és agyi vérellátást. Ezáltal javítja az időskori memóriazavarokat, javítja az emlékezőképességet, lassítja a szellemi leépülést. Emellett csillapítja a szédülést, a fülzúgást, a végtagok hűvösségének érzését.

Nyugaton nagy karriert futott be a triptofán nevű aminosav, amelyből a szervezet a nyugtató hatású szerotonint állítja elő. Újabban a triptofán egyik származékát, az 5-hidroxi-triptofánt (5-HTP) alkalmazzák inkább, amely csökkenti az elalváshoz szükséges időt, és az éjszakai felébredések számát. Fokozza a hatást, ha lefekvés előtt nyers gyümölccsel vagy gyümölcslével vesszük be. Fő előnye, hogy az alvásidő növelése nélkül képes meghosszabbítani az alvás élettanilag fontos REM fázisát, és a mélyalvás 3-as, valamint 4-es fázisait. Az 5 HTP nálunk egyelőre nem kapható.

[

Mialatt az óceánon túl a melatonin hatásmechanizmusát tanulmányozták, mi itthon újabb eredményeket értünk el a rákgyógyítás terén. A nagy visszhangot keltett felfedezés dr. Somlyai Gábor biológus nevéhez fűződik. A felismerés lényege, hogy a csökkentett deutérium-tartalmú víz alkalmas a daganatos betegségek gyógyítására. Tudományos kimutatások szerint az élő szervezetben 10 mmol/liter koncentrációban van jelen a hidrogén nehéz izotópja, a deuté­rium. Miután ennek az elemnek a töménysége ötszöröse a szervezetben levő kalciumnak, és duplája a vérben található kalciumnak, valamint glukóznak, így igen fontos szerepet tölt be a sejt­osztódás szabályozásában. A csökkentett deutérium-tartalmú víz (Dd-víz) fogyasztása esetén a testben napról napra kisebb lesz a deutérium szintje, és ez a változás kihat valamennyi sejtre. A bennünk lezajló folyamatoknak ugyanis igazod­niuk kell a deutérium-koncentráció csökkenéséhez. A megfigyelések szerint az egészséges sejtek képesek alkalmaz­kodni ehhez a változáshoz, a módosult anyagcseréjű daganatos sej­tek viszont nem, és emiatt elpusztulnak. A Dd-víz tehát egy gyógyító hatású sejtszelekciót hoz létre a rákos szervekben. A toxikológiai és mutagenetációra vonatkozó kísérletek során egyértelművé vált, hogy ennek a szernek nincs káros mellék­hatása. A korábban elvégzett állatkísérletek alapján bebizonyosodott, hogy az emlőtumorral kezelt egerek 60 százalékánál visszafejlődött a daganat. Ezt köve­tően prosztatatu­morra is hatásosnak bizonyult ez a különle­ges víz. 1995-ben megkezdődtek a humánklinikai vizsgálatok is. Csak ennek lezajlása után történhet meg a gyógyszerré nyilvánítás, és a törzskönyvezés. Az állatgyógyászatban azonban már hivatalosan is használható a Dd-víz, mert az ehhez szükséges vizsgálatok lezajlottak, és a törzskönyvezés megtörtént. Az állatorvosok tapasztalatai igen jók. A rákos daganatokban szenvedő állatok megmentési aránya háromszorosára nőtt. Valószínűleg embereknél is hasonló túlélési arány várható, ezért érthetetlen, hogy sem az állam, sem a nagy gyógyszergyárak nem segítik anyagilag a szükséges vizsgálatok felgyorsítását.

A rákos betegek saját felelősségükre és orvosi felügyelet mellett azonban már három éve alkalmazzák a Dd-vizet. Eddig 65 tonnát gyártottak belőle, és a tapasztalatok szerint, aki elkezdi inni, annál gyors és jelentős javulás következik be. A kísérletet támogató orvosok megfigyelése szerint a kezelt betegek 75-80 százalékánál a pozitív hatás nyilvánvaló volt. A különböző tumortípusok azon­ban eltérő érzé­kenységet mutatnak a csökkentett deutérium-tartalmú vízzel szemben. Eddig negyvenféle rákos daganat esetén próbálták ki, és a hatás az emlő, a tüdő, a vastagbél, a végbél, a prosz­tata, a here, a nyelv, a gége daganatos betegségei, valamint a glioblasztóma, a petefészek- és méhdaganatok esetén volt a legintenzívebb. Mivel a gyógyszerré nyilvánítás nagyon hosszú folyamat, egyelőre Preventa néven, élelmiszeripari termékként forgalmazzák ezt a vizet. Társadalombiztosítási támogatás hiányában a kúra meglehetősen költséges, havi 35-40 ezer forintba kerül. Fogyasztása nincs időtartamhoz kötve, addig kell inni, amíg a daganat el nem múlik. Újabban az Egye­sült Államokban is elkezdték vizsgálni a Dd-víz hatékonyságát. Az állatkísérletek után áttértek a humánklinikai vizsgálatokra. A „kettős vakteszt” eredményei igen kedvezőnek bizonyultak. A gyógy­szerré nyilvánítás azonban még ott sem történt meg. Azt azonban már elismerik az orvosok, hogy a Dd-víz semmilyen káros hatást nem gyakorol a szervezetre, ezért nem ellenzik alternatív gyógyszerként (táplálékkiegészítőként) történő alkalmazását. Széleskörű használatának egyetlen gátja, az ára, mivel gyógyszer-ártámogatásban csak hivatalosan bejegyzett gyógyszer részesülhet. További információ: http://www.hyd.hu és http://www.preventa.hu

[

Mint tudjuk, a rák megfelelő táplálkozással, stresszle­vezető meditációval, és a káros szenvedélyek mellőzésével megelőzhető. Azonban ma már az egészségtelen életvitelt folytatóknál sem törvényszerű a rák kialakulása. Tudjuk, hogy ez az alattomos betegség annál könnyebben győzhető le, minél hamarabb fedezik fel. Ennek alapján a koreai Lim Su Gil egy olyan új eljá­rást dolgozott ki, amellyel a rák előtti állapot is felismerhető. Egy speciális folyadékot a kérdéses szerv fölötti bőrszövetekre ken, ami 5-40 perc elteltével mély­vörös színű lesz, ha a vizsgált testrészben elkezdődött a rákos folyamat. Ez az ártalmatlan, semmiféle káros anyagot nem tartalmazó szer a rák minden fajtájának kimutatására alkalmas. Érzékenységére jellemző, hogy olyan korai stádiumban is jelez, amikor a rákszűrés és a laboratóriumi vizsgálatok még semmilyen elváltozásra nem utalnak. Lim Su Gi doktor jelenleg az Elixír Gyógyközpontban rendel. Címük: 1138. Budapest, Révész u. 2/B. Tel: 412 1385.

Az ezotéria iránt behatóan érdeklődők jól teszik, ha szétnéznek a mellette (2/C épületben) található könyvesboltjukban is. (2003-ban az Elixír Könyvesbolt átköltözött a Váci út 78/B alatti nagy alapterületű üzlethelyiségbe. A régi helyen antikvár könyveket, és ezoterikus ajándéktárgyakat árusítanak.) Ennek a témakörnek a szak­irodalma az egész országban itt található meg a legszélesebb választékban. Akinek nem jár az Elixír magazin, a kínálatról az alábbi telefonszámon kaphat felvilágosítást: 349 6568. A könyvesbolt teljes választéka a http://www.elixirbolt.hu honlapon tekinthető meg. A kiválasztott műveket utánvétellel, postai úton is leszállítják. SMS-ben is lehet rendelni. Ehhez azonban szükség van az egyes könyvek Elixír folyóiratban feltüntetett azonosító kódjára.

Közbevetőleg megjegyezve azoknak sem kell aggód­niuk, akik az egyre drágábbá váló könyveket nem tudják megvenni. A Paradigma Pont Kft. ezo­terikus boltjában ­ugyanis lehetőség van a kikölcsönzésükre. Egy zsebkönyv áráért több száz kötet közül válogathatnak fél éven keresztül. Amennyiben a könyveket elvisszük, a vételárukat kaucióként ki kell fizetni, de ezt utólag visszatérítik. Ez a lehetőség azoknak is kedvező, akik nem szívesen tárolnak a polcaikon haszontalan könyveket. Mellesleg itt a régi könyveinket is eladhatjuk, és antikvár műveket is vásárolhatunk. Címük: 1032. Budapest, Bécsi út 195. Tel: 250 7792.

Egy jól működő országban a könyvkölcsönzés a közkönyvtárak feladata, de nálunk a jelenlegi gazdasági helyzetben ezek az intézmények fenntartani is alig tudják magukat, nemhogy új könyveket vásárolni. A régebbi kiadványokat azért megpróbálhatjuk a hozzánk legközelebb eső könyv­tárakból kivenni, de az állomány ebben a témakörben igen gyér. Jól jellemzi a magyar könyvtárak anyagi helyzetét az a karikatúra, amely a kommunizmus megszűnése után 11 évvel jelent meg az egyik napilapunkban. A mindennapos olvasótermi jelenetet ábrázoló kép alatt ez a magyarázó szöveg áll: „Sajnos muszáj lesz beszereznünk egy méregdrága földrajzi atlaszt. Egyre több olvasónk értesült már arról, hogy felbomlott a Szovjetunió.” Amennyiben egy meghatározott könyvre van szükségünk, sok utánjárástól kíméljük meg magunkat, ha felhívjuk a 285 3594-es telefonszámot. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár keresőszolgálatától megtudhatjuk, hogy Budapest kiterjedt könyvtárhálózatának mely egységében található meg az általunk igényelt mű. Egy másik lehetőség, hogy körbejárjuk az antikváriumokat, de túl nagy választékra náluk se számítsunk.

Az újonnan és a korában kiadott könyvek megtalálásának leghatékonyabb módja az internetes „Könyvkereső” használata. Ez a portál 600 kiadó 80 ezer könyvét tartja nyilván. A számítógépen ke­resztül elérhető virtuális könyváruház egy-egy könyv adatain túl a kiadók adataival, és honlapjaik elérési módjával, sőt a magyar könyvtárak adatbázisaival is rendelkeznek. A Könyvkereső Online Könyvesbolt URL-címe: http://www.könyvkereso.hu A régi, kifogyott könyvekhez azonban itt sem juthatunk hozzá. Ezért végső esetben keressük fel az Országos Széchenyi Könyvtárat. Ott minden Magyar­országon kiadott mű megtalálható, de csak helyben olvashatók, kikölcsönzésük nem lehetséges. Arra még jó néhány évet várni kell, hogy ez az állomány felkerüljön az Inter­netre, de a fénymásolásra mód van. Cím: 1827. Budapest, Budavári palota, F. épület, Tel: 224 3848. (Vasárnap és hétfőn, valamint augusztusban zárva vannak.)

[

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetében megismerhettük a pí-víz egész­ségünkre és környezetünkre gyakorolt jótékony hatását. A „Reformételek ételek ínyenceknek” című könyv IV. fejezetében megtalálható az előállítására szolgáló Life Energy készülék részletes működési leírása is. A csapvíz magnetizálásának azonban nem ez az egyetlen módja. A legtöbb esetben elektromágneseket használnak erre a célra. Előnye ennek az eljárásnak, hogy gyors, olcsó, de többnyire nem gondoskodik a felmágnesezés következtében fellépő örvényáramú energiák semlegesítéséről. Ezért ez a víz elsősorban ipari célokra (növények locsolására, házi szennyvíztisztítók működtetésére) szolgál. Ma már tudományosan elfogadott tény, hogy az elektromágneses mezők és a vegyi szennyeződés befolyásolják a víz molekuláris szerkezetét. A clusterek[76] (makromolekulák) szerkezete azonban mágneses sugárzással megváltoztatható. Ennek természet által is alkalmazott módja az örvénylés. A folyó kövek közötti áramlása, örvénylése során gyorsan változtatja az irányát és sebességét. Ezáltal óhatatlanul beleütközik az éterbe. A közegellenállás során éteri részecskék nyelődnek el benne. Ezek a pozitív (Yang jellegű) energiarészecskék képesek a víz összetört struktúráját rendezni, mely által ismét „élővé” válik ez a létfontosságú folyadék.

Az egyszerű eljárások közül fogyasztásra alkalmas vizet eredményez a kínai módszer is. Itt a szubatomi energiával való feltöltést a Harkini Magnetizáló Üzemben gyártott H-típusú csészével végzik. Ebben a háztartási eszközként is árusított edényben olyan intenzív mág­neses mező uralkodik, hogy megváltozik a víz ozmotikus nyomása, konduktivitása, oxigén-össze­tétele, és a felületi feszültsége, a viszkozitása pedig csökken. Emellett módosul néhány anyag kristályszerkezete is. Az elmúlt hat évben – számos üzemmel, klinikával, kórházzal és felsőfokú tanintézménnyel közösen – tíz kutatási programot indítottak el Kínában. Ennek során több ezer bio­lógiai megfigyelést, fizikai és kémiai mérést, tesztelést végeztek.

A kutatási jelen­tésekből kiderült, hogy az energiával dúsított víz ozmotikus nyomásának növekedése elősegíti a bio­membrán aktivitását, ami a szervezetben a véredények és a bőr rugalmasságának helyreállítását eredményezi. A magnetizált víz számos baktérium szaporodását is gátolja. Erős felbontóképességével elősegíti a sejtkristályok összetörését, így alkalmas az epe- és vesekőpanaszok megszüntetésére. A csökkenő viszkozitásnak, valamint a növekvő abszorpciónak (gázelnyelő képes­ségnek) köszönhetően fokozza a vérellátó szervek működését, segíti lebontani a sókat és felszívni a táplálékot. Kiválóan alkalmas a vérszegénység és a vérnyomás­beli problémák megoldására. Növeli a proteinek kolloidszemcséit, megelőzve a fehérjék, és ezzel az egész szervezet öregedését. Az öregedés folyamatának lassításán kívül a mágneses víz a gyo­morhurut és a vastagbélhurut gyógyítására is használható.

Jilong Ma professzor elsőként mutatta ki az aktivált víz hatását az emberi enzimekre, ami magyarázatot ad a vízben elnyelődött szubatomi energia rejtélyes biológiai hatására. A mágneses víz az emberi test három enzimét aktiválja. Ennek következtében módosul az enzimek struktúrája, ami csökkenti az akti­váló központ utasításai közötti időt. A kata­lizációs aktivitás növekedése gyor­sítja a betegségek lefo­lyását is. Egy ízben benzolmérgezésen átesett betegekkel itattak mágnesezett vizet. Amíg a hagyományos gyógyszerek hatékonysága 26% volt, addig a szubatomi energiával dúsított víznél 86%-os gyógyulási hatásfokot értek el. A Harbini Orvostudományi Egyetem 35 komoly viszkozitási problé­mában szenvedő beteget teszteltek. A 30 napos vízkúra után 77%-uk panaszmentessé vált. A szülészeti klinikák tapasztalatai szerint a magnetizált vízzel történő öblítéssel hatásosan kezelhetők a hüvelygyulladások is. Nem elhanyagolható az a hatása sem, hogy az enzimek aktivizálódása következté­ben felgyorsul az emésztési funkció, és javul a szervezet működőképessége. Egyébként ebben az országban korábban sem volt ismeretlen a mágneses víz gyógyító hatása. A kínai parasztok manapság is apró mágnest hordanak a zsebükben, és mielőtt inni kezdenek, beledobják a poharukba.

[

A mágneses kezelés nem csak életenergiával telíti a vizet, hanem rendezi a molekulaszerkezetét. A mágnesező készülékek, eszközök beszerzése azonban drága és nehézkes. Szerencsére azoknak sem kell tartaniuk az összetört struktúrájú csapvíz egészségkárosító hatásától, akik nem engedhetik meg maguknak ivóvizük regenerálását. A klórozás és egyéb szennyezőanyagok által összetört molekulaszerkezetű csapvíz ugyanis házilag is újrastrukturálható.[77] Töltsünk tele egy rozsdamentes acéltálat csapvízzel, és tegyük a mélyhűtőbe. A jégképződés során a víz molekulaszerkezete újrastrukturálódik, és szobahőmérsékleten felengedve ihatóvá, ételkészítésre felhasználhatóvá válik. Ennél a tisztítási módszernél is végbemegy a szennyező- és ásványanyagok kicsapódása, ami homokszemcsék formájában nyilvánul meg a tál alján. Ha egy darab kovakövet vagy egy ezüstkanalat teszünk az olvasztott víz aljába, akkor olyan frissé és egészségessé válik, mint a forrásvíz. Az ezüst nem csak gyógyhatást kölcsönöz a víznek, hanem fertőtleníti is. 

[

Az energetizált víz speciális változata az orgonvíz. Ez esetében a víz gerjesztését kódolt hegyikristályok végzik. A szűrt csapvíz keresztülfolyik egy több méter hosszú csővezetéken, amely hegyikristályokkal van körülvéve. Eközben átveszi a kristály rezgéseit, és megváltozik a struktúrája, energiaszintje megemelkedik. Ez a víz leginkább a szervezet méregtelenítésére, az önregeneráló folyamat elindítására alkalmas. Jó kondíciót és közérzet teremt. Kedvező eredményeket értek el vele a hiperaktív és a fogyatékos gyerekeknél is. Érdekességként megemlíthető, hogy a víz gerjesztésének van egy különös eljárása is. Anatolij Maliarcsikov orosz tudós szerint a víz vitalizálásának legjobb módja, hogy egy darab tűzkövet teszünk bele, és lefedve az ablak köze­lébe állítjuk. (Fontos, hogy a pohár ne legyen sötétben, de tűző nap vagy erős fényforrás közelébe se rakjuk!) A tűzkő biokatali­zátorként működik a víz vitali­zálási folyamatában. Az orosz kutató sze­rint „a tűzkőben található mikroorganizmusok maradvá­nyai megnemesítik a vizet” és ez jótékony hatást gyakorol az élő sejtek struktúráira. Valószínűbb azonban, hogy a pozitív hatás a gyógy­kristályokhoz hasonlóan a tűzkőből kisu­gárzódó szubatomi energiának tulajdonítható. Mindenesetre a kezelt vízzel öntözött növények gyorsabban nőnek, és nagyobb termést hoznak. A tűzköves vízzel itatott állatok pedig­ 16%-kal intenzívebben növekednek, és szervezetük ellenállóbbá válik a betegségekkel szemben. A humán kísérletek is biztató eredménnyel szolgáltak. Elsősorban fogínysorvadás, fejfájás, nátha, cukorbetegség és hajhullás esetén bizonyult hatásosnak ez a különleges víz.

[

A különböző ásványok gyógyászati céllal való vízbe áztatása egyébként nem tekinthető új keletű gyógymódnak. Néhány természetgyógyász ma is ajánlja ezt az eljárást. Ennek a kristályterápiához tartozó módszernek lényege, hogy a beteg aurájával leginkább harmonizáló drágakövet, féldrágakövet, vagy egyéb ásványt egy éjszakára be kell áztatni egy pohár vízbe, és másnap lassan kortyolva kell meginni. Ez az elixír külsőleg, bőrbe masszírozva is használható. Ekkor a kristályt tiszta olíva- vagy mogyoróolajba áztas­suk. Mivel a hatás nem túl intenzív, ezt a kúrát naponta ismételve hosszú ideig kell végezni. A gyógyhatást a kristály által kibocsátott szubatomi energiasugárzás váltja ki, amely az áztatási idő alatt elnyelődik a vízben, illetve az olajban. Azt, hogy a lényünkre mely kristály frekvenciaspektruma gyakorol legkedvezőbb hatást, a születési konstellációnktól függ. A zodiákus szerinti ajánlást az asztrológiai leírások tartalmazzák.

Ezekben az elsődlegesen javasolt köveken kívül az alternatív kristályok neveit is feltüntetik. Az Amerikai Ékszerészegyesület 1912-ben kiadott hivatalos listája első számú kőként az alábbiakat ajánlja. Kos: gyémánt, Bika: smaragd, Ikrek: gyöngy, Rák: rubin, Oroszlán: peridot, Szűz: zafír, Mérleg: opál, Skorpió: topáz, Nyilas: türkiz, Bak: gránát, Vízöntő: ame­tiszt, Halak: akvamarin. Az alternatív köveket a könnyebb hozzájutás érdekében, valamint különféle betegségek leküzdésére javasolják. Az alábbiakban felsorolt másod­lagos kristályok alkalmazása Európára, főleg a német nyelv­területre jellemző. Kos: hegyikristály, Bika: krizopráz, Ikrek: holdkő, Rák: karneol, Oroszlán: aventurin, Szűz: lápisz lazuli, Mérleg: turmalin, Skorpió: tigrisszem, Nyilas: cirkon, Bak: rózsakvarc, Vízöntő: ónix, Halak: heliotrop. Más források az év hónapjaival hozzák kapcsolatba ezeket a köveket. Így a Januárnak a gránát, illetve a rózsakvarc felel meg, a Februárnak az ametiszt, illetve az ónix, és így tovább. Tulaj­donképpen a két lista némi eltolódással fedi egymást. A néhány napos eltérés annak tudható be, hogy a zodiákus jegyek nem a hónap elején kezdődnek. Mellesleg a születési hónap jegyeivel párosított kristályok viselése a XVIII. századi Len­gyel­országból ered, és napjainkra elterjedt az egész világon.

A választást tovább bonyolítja, hogy már az elsődleges köveknek is sok fajtájuk van, melyeket külön névvel illetnek. Az alapvetően sötétvörös gránát, pl. a színárnyalattól, vagyis a kristályba beépülő ásványoktól függően három osztályra, és ezen belül kilenc csoportra osztható. Ezek egy-egy osztályon belüli elegyedéséből rengeteg változat jött létre, melyek önálló ásványnak tekint­hetők. Közülük legismer­tebbek a: pirop, almandin, rodolit, spessartin, grosszulár, hessonit, tsavarit és a zöl­des árnyalatú demantoid, amelynek a tüze még a gyémántét is felülmúlja. Ugyancsak zöld színű gránátkristály az olivin, amely­nek drágakő minőségű változatát peridotnak hívják.

Azt, hogy ebben az óriási választékban kinek milyen kő felelne meg leginkább egzakt módon csak műszeres méréssel lehet megállapítani. A szub­atomi energiasugárzás spektrumát kiértékelő elektronikus műszerrel azonban még nem rendelkezünk. Ezért a választás során egyelőre csak a megérzé­sünkre hagyatkozhatunk. Jelentős mértékben elősegíti a tájékozódást a gemmológiai (drágakő-ismertető) katalógusok, valamint az ásványok mágikus és egészségügyi hatásaival foglalkozó szakkönyvek tanulmányozása. Aki az egyes kristályok fajtáit, ásványi összetételét, és egyéb fizikai paraméterét is szeretné megis­merni, az részletes tájékoztatást kaphat Réthy Károly: Drágakövek és gyöngyök című művéből. A kövek gyógyhatásával külön szakirodalom foglalkozik. A legsi­keresebb könyvek egyikét magyar nyelven is kiadták, címe: „A kövek varázsa”, írója: Cornelia M. Parkinson.

Ezek a többnyire színes ábrákkal tarkított művek nem min­dig említik, ezért célszerű felhívni a figyelmet rá, hogy a naponta viselt gyógyító köveket vagy talizmánokat és amu­let­teket gyakran meg kell tisztítani. Nem a fizikai szennyeződést kell ezekről a gyógyulást elősegítő vagy sze­rencsét hozó és rontáselhárító kövekről eltüntetni, hanem a kristály által a szervezetünkből, illetve a környezetünkből összegyűjtött ártalmas sugárzásokat. Ha ezeket nem távolítjuk el belőle, akkor a kristály kifárad, sőt a diszharmonikus energia feldúsulása esetén olyan káros sugárzást bocsát ki magából, ami könnyen beteggé tehet bennünket.

A kristályba impregnálódott diszharmonikus frekvencia­spektrumú energiasugarak eltávolításának legegyszerűbb módja, hogy a követ néhány percre hideg folyó víz alá tartjuk, ami magával viszi a kívülről bejutott szubatomi energiát. Ha gyakran ki vagyunk téve intenzív stresszhelyzetnek, akkor néhány napig süttessük a napon, és csak utána öblítsük le hideg vízzel. Elterjedt eljárás még, hogy leöblítés előtt a kristályt néhány napra száraz kvarchomokba temetik. Néha nem árt, ha a hagyományos ékszereinket is megtisztítjuk ezen a módon. Különösen fontos ez azoknál a köveknél, amelye­ket olyan testrészeinken hordunk, amelyeken reflexzónák találhatók (pl. a fülön, kézen), mivel ezek igen érzékenyek a diszharmonikus energiasugárzásra. Ha látható felületi szennyeződés is van rajta, ehhez ne használjunk sót, mert ez összetörheti a kristály energiaspektrumát, hanem langyos folyó víz alatt, puha ronggyal töröljük át. A kemény kövek (pl. gyémánt, rubin, zafír, smaragd, topáz) tisztítását köröm­kefével és karcmentes mosószerrel is végezhetjük. A puha köveket (pl. borostyán, türkiz, opál, lápisz lazuli) azonban a lúgos oldat elhomályosítja (sőt, el is színez­heti) ezért kézmosás, fürdés előtt ajánlatos őket levenni. (A lehúzott gyűrűt a táskánkba vagy a zsebünkbe tegyük és ne a mosdó szélére, mert könnyen beleeshet, vagy ottfelejt­hetjük.) Nem csak a puha-, hanem a keményebb kövek között is vannak olya­nok, amelyek nem bírják a lúgot, pl. a karneol, heliotrop, achát, ónix, jáspis.

Még egy jó tanács a kristályterápia híveinek: Gyógykris­tályt ne vásároljunk ékszerboltban, mivel ott fazonra csi­szolva árulják a féldrágaköveket, méregdrágán. Azért is célszerű ezt a beszerzési módot kerülni, mert az éksze­részek ma már többnyire olvasztott (amorf) kristályt használnak. A törme­lékkristályból olvasztott optikai lencsék és rekonstruált ékkö­vek nem vesztik el szépségüket, és fény­törési jellemzőiket, de a kristályszerkezetük tönkre­megy, halottá válnak. Ennek következtében elektromosan nem gerjeszthetők többé, és specifikus frekvenciaspektrumú szubatomi energiát sem sugá­roznak ki magukból, tehát gyógyászati célra is alkalmat­lanok. Hasonló okok miatt olcsó ékszereket sem érdemes vásárolni, mert ezekbe mesterséges (kb. 10 ezer bar nyomáson és 2-3 ezer °C-on előállított) köveket tesznek. Köztudomású, hogy a briliánst cirkonnal hamisítják. Az olcsóbb ékszerekbe azonban ennek szintetikus változata, a cirkónia kerül. Ha piros követ látunk egy megfizethetőnek tűnő ékszer­ben, az szinte biztos, hogy szintetikus rubin, a kék színű zafírt pedig szintetikus spinellel helyettesítik. A topázt sem az olcsóbb citrinnel pótolják (mert ez még mindig drága), hanem sárgára színezett cirkóniával.

Laboratóriumban azonban nem csak ásványokból olvasztott szintetikus köveket lehet előállítani, hanem „élő” kris­tályt is tudnak növeszteni. Egy csöpp­nyi magból néhány hét alatt több kilogramm tömegű kristály lesz. Ráadásul a mester­séges úton előállított kristály szebb, tökéletesebb, mint a természetes. Előállítási költsége azonban meglehetősen magas, ezért ezt a technológiát inkább csak a híradástechnikai-, távközlési-, az óra- és számítógépipar kvarc­kristályszük­ség­letének a kielégítésére használják. Elektronikus készü­lékeink ugyanis csak hibátlan kristályból készült kvarcrezonátorral működnek pontosan. Gyógyítási célra viszont a bányászott, kissé hibás kristály is megfelel, mivel a benne található zárvá­nyok, elszíneződések csak csekély mértékben befolyásolják a kristály gerjeszthetőségét, és szubatomi energiakibocsátását.

Bármennyire szépnek tűnik, semmiképpen ne akasszunk a nyakunkba ólomkristályból készült függőket, közismert nevén strasszt. Az öntött üvegnek semmilyen gyógyhatása sincs, és a belőle kioldódó tóriumtartalmú ólom-oxid a bőrön keresztül mérgezi a szervezetet. Akinek kevés a pénze, kerülje a belvárosi ásványboltokat is, mert ezeken a helyeken jóval magasabbak az árak, mint a külterületi üzletekben. Nálunk a széles áruválasztékkal rendelkező kristályboltok közül az egyik legolcsóbb a következő címen található meg: Kristály Centrum, 1095. Budapest, Ipar u. 7. Tel: 216 2221. (Ezen a helyen tetszőleges hosszúságú bőrszíjat is kaphatunk a gyógykristályok nyakba akasztásához. Ugyancsak itt lehet hozzájutni Walter Schumann: Drágakő Biblia című színes atlaszához. Ez a könyv eddig 17 nyelven, 3 millió példányban jelent meg.) Hasonlóan olcsón vásárolhatunk kristá­lyokat a Minerali Ásványkereskedelmi Kft. boltjából. A választék itt jóval nagyobb, de ők csak féldrágakövek és ásványok (pl. jáspis, achát, hematit, tigrisszem) forgalmazásával foglalkoznak. Címük: 1137. Buda­pest, Szent István krt. 26. fsz. 3. Tel: 288 0340.

Azoknak sem reménytelen a helyzetük, akiknek valamilyen drágakő a születéskövük, mert viszony­lag olcsón, hibátlan nemes kristályhoz juthatnak a „Kőország”-ban. Címük: 1051. Budapest, Arany János u. 16. Tel: 269 4040. A választék mind fazettára-, mind dobban csiszolva igen nagy, és a drágakövek valódisága garantált. Ha valaki a természetes kristályokat nem a gyógyhatásuk miatt, hanem ékszerként kívánja hordani, a készre szerelt medálionok, brossok, fülbevalók, karkötők és nyakláncok igen nagy választékát találja az „Ásvány­világ”-ban. Emellett fazettára csiszolt drágakövek is kaphatók itt. A választék ugyan nem túl nagy, de az áruk meglepően olcsó. Ennek oka, hogy a tulajdonos az európai és magyar nagykereskedők kiiktatásával közvetlenül az amerikai drágakőpiacon vásárolja az árut. Nálunk nem kapható különleges kristályok beszerzésére is vállalkozik. Szaktaná­csért is érdemes ezt a boltot felkeresni, mivel a cégvezető okleveles drágakő-határozó, aki a kövek vizsgálatához megfelelő műszerekkel is rendelkezik. Címük: 1061. Budapest, Liszt Ferenc tér 3. Tel: 342 6382. Mellesleg egészségvédelmi okokból szintén előnyös ezeknek a természetes alapanyagú szép és olcsó ékszereknek a használata, mert nem idéznek elő bőrgyulladást, mint a különféle vegyszerekkel kezelt bizsu.

Különös gonddal járjunk el akkor, ha a követ kizárólag gyógyászati célra vásároljuk. Sajnos, a természetes kristá­lyokat forgalmazó üzletekben is előfordulnak hamisított kövek. Ezek olcsóbb kövekből, hevítéssel készülnek. Ez az eljárás azért káros, mert hőkezelés hatására a természetes kristályok elvesztik energiájukat. Nem sugároznak többé akkor sem, ha normál hőmérsékletre visszahűlnek. A napfény azonban lassan regenerálja őket, ezért egyesek azt csinálják, hogy a halott kövüket megmossák és anélkül, hogy ujjlenyomatot hagynának rajta, kite­szik a napra. Ezzel azonban sokra nem mennek, mert a feléledő kő a kiindulási anyagának, és nem az elvárásoknak megfelelő energiasugarakat bocsát ki magából. A hőkezelt ametiszt pl. sohasem fog citrinként viselkedni. (Jelenleg a piacon található olcsó citrint túlnyomórészt ametisztből állítják elő, hevítéssel.)

[

Mint tudjuk, a különböző kristályok jótékony hatásának leggyakoribb kihasználási módja, hogy nyakba akasztva, vagy gyűrűbe foglalva, esetleg karperecbe ágyazva hordjuk őket. Sajnos a természetben előforduló kövek nem képesek teljes mértékben megvédeni minket a környezetből felénk áramló káros hatásoktól. Modern korunkban egyre több elektromos készülék vesz körül bennünket mind otthon, mind a munkahelyünkön. Háztartási gépek, híradástechnikai készülékek, komputerek tucatjaival vagyunk körülbástyázva, amelyek elektromágneses kisugárzásukkal kártékonyan befolyásolják az auránkat. Ehhez járul még az egyre szaporodó rádió- és tévéadók, a katonai és polgári radarberendezések, valamint a rádiótelefonok által kibocsátott mikrohullámú energia, amely szintén jelentős zavart okoz szervezetünk bioenergia-ellátásában. Ezeket a káros sugárzásokat együttesen elektro­szmognak nevezzük.

Elmenekülni nem tudunk előle, de van rá mód, hogy védekezzünk ellene. Dr. Udo Beyerlein a német Alkalmazott Biofizikai Társaság elnöke több éves kutatómunkával kifej­lesztette az úgynevezett bioenergia-köveket, melyek segít­ségével az emberi test körül hatékonyan védő energiamező alakítható ki, és ezáltal a szervezet biorezonanciái harmonizálódnak. A biokövek ritka talaj­tí­pu­sokból, nyomelemekből, kristályokból, szilikátokból és ásványi anyagokból készülnek. Az alapanyagokat különböző hőmérsékleten és eltérő ­nyomáson „ötvözik” egymással. A biokövek ugyan­úgy használhatók, mint a természetes kristályok, de eredménye­sebben védenek az elektrostressz ellen, és hatéko­nyabban növelik az életenergiánkat. A kedvezőtlen környezeti hatások oly módon is megszüntethetők ezekkel a kövekkel, hogy a házban vagy a ház körül helyezzük el őket. Ha pl. öt nagyobb méretű biokövet ötágú csillag formájában a bekap­csolt elektromos készülék köré helyezünk, akkor ettől megváltozik a térerő struktúrája, pozitív erő generálódik, és nem ér bennünket káros hatás. A testen viselt köveknek jelentős gyógyhatásuk is van. Sok esetben allergiát szüntetnek meg, csökkentik a magas vérnyomást, és különféle szervi betegségeket gyógyítanak. Sokan szobanövényeik közé rakják a bioköveket, amit azok gyors növekedéssel, és pompás külső­vel hálálnak meg. Biokövek hiányában rózsakvarcot használhatunk az elektroszmog elszívására. A sugárforrás közelébe vagy magunk mellé helyezve ez a természetes kristály is magába gyűjti a káros elektromágneses sugárzásokat. Egy idő után azonban telítődik, ezért hetente egyszer sós vízzel meg kell tisztítani.

[

Sajnos a biokövekkel csak egy-egy készülék energiaki­sugárzása semlegesíthető. Amennyiben az ágyunkat vagy a szobánkat kívánjuk a káros energiasugárzásoktól mentesí­teni, ehhez biolepedőre, illetve speciális palackokra van szükség. Ezekről a különleges eszközökről az „Ezoterikus körkép” IV. feje­zetében már olvashattunk, elkészítési módjuk a szak­irodalomban megtalálható. Nemrégen megjelent azonban egy magyar találmány, a térharmonizátor, amely a káros sugár­zásokat nem csupán kioltja, hanem harmonikus hullámokkal helyettesíti. A környezetünkben minden tárgynak, élőlénynek (növénynek, állatnak, embernek) speciális frekvenciaspektrumú kisugárzása van. Ezek a különböző jellegű és intenzitású energiahullámok szünet nélkül ingerlik az auránkat. Sajnos ezeknek a rezgéseknek nem mindegyike hasznos számunkra, bizonyos frekvenciájú sugarak kifejezetten káros hatást fejtenek ki a csakráinkban és a meridiánjainkban keringő szubatomi energiarészecskékre. Horváth Vilmos találmánya ezt a problémát úgy oldja meg, hogy a bennünket körülvevő térből származó energiahullámokat egy erősebb sugárzással elnyomja, így a zavaró sugárzások nem érvénye­sülhetnek. A pozitív hatású sugarakat egy tápáramforrást nem igénylő 13×8×6 cm méretű készülék bocsátja ki magából, amelyet a védendő tér közepén, kelet-nyugat felé tájolva kell elhelyezni. A fából készült, ovális alakú harmonizátor hatósugara minden irányban max. 11 m, azaz egy kétszintes családi ház teljes védelmére is képes. Használata főleg ott előnyös, ahol a problémák külső zavaró erőtérből származnak.

Az eddigi tapasztalatok szerint az egy hullámforrásból eredő, a környezeti ingereknél intenzívebb térerő kedvező hatást gyakorol a szervezetünkre. Ezen az egyenletes erőtéren belül közérzetünk, kedélyállapotunk javul, a stresszhatás, a fáradtságérzet pedig csökken. Az üzembe helyezés után húsz percen belül érezhetjük a gravitációs hullámgenerátor jótékony hatását. Légzésünk könnyebbé válik, pulzusszámunk csökken, és megnyugszunk. Egy hét után elmúlik az alvászavar, a derék-, valamint a hátfájás, és a fizikai, illetve szellemi munka már nem okoz fáradtságot. Sok esetben elmúlt a fej­fájás is, megszűnt a frontérzékenység, lényegesen enyhültek az asztmás tünetek, sőt a ciszták visszafejlődtek, az ekcéma pedig nyomtalanul gyógyult. A harmonizátor tehát az eddigi eljárásokkal szemben nem csak semlegesíti a negatív erőterű helyeket, hanem visszájára fordítja a folyamatot, és ezáltal pozitív hatást fejt ki. Érdekes megfigyelés, hogy a készülék által harmonizált erőtérben szebben szól a zene. Ezért elősze­retettel alkalmazzák az audiofil rajongók Hi-Fi berendezéseik tökéletesítésére, de gyakran szerepel hangversenyek fontos kellékeként is. A har­monizátor jelenleg az Ufómagazin szerkesztőségéhez tartozó Stúdió könyvesboltban szerezhető be. Címük: 1138. Budapest, Népfürdő u. 15/D, Tel: 359 6461 és 239 0146. (A Véső utca végén van.) E-mail: ufomagazin@chello.hu Az Ufómagazin szerkesztőségének földszinti könyvesboltjában az ezoterikus művek széles választéka is megtalálható. Ezen a címen érhető el a Kornétás Kiadó is, amely Magyarország második legnagyobb ezoterikus könyvkiadója.

[

Gyógyító hatását tekintve az előbbit is felülmúlja egy ugyancsak magyar találmány, a Vitalitás Szelektor. Feltalálója Kavalkó János bioenergetikus. Ez a speciális alumíniumötvözetből készült egyszerű készülék leginkább egy kilövő állványon levő miniatűr rakétához hasonlít. A rakéta elnevezést nem csak a formája miatt kapta, hanem azért is, mert alkalmazásával szinte rakétasebességgel áll be a pozitív változás a szervezetünkben. A készülék belsejében programozott hegyikristályok található, amelyekbe az emberi szervezet ideális rezgéseit kódolták. A fémcső csúcsán koncentráltan kiáramló energia minden betegségre jó hatást gyakorol, de különösen hatékony klimaxos panaszoknál, potenciazavarnál, immunhiányos állapot esetén, szenvedélybetegségek gyógyítására, húgy­úti panaszoknál és daganatos betegségek megelőzésénél. Eredményesen alkalmazhatók agyi érkatasztrófa és szívinfarktus utáni rehabilitációnál, légúti megbetegedések, emésztőszervi bántalmak, meddőség, menstruációs panaszok, veszélyeztetett terhesség, epilepszia, fülbántalmak, lábszárfekély, fóbiák és diszlexia esetén.

A feltaláló eddig több ezer „orgonterápiás” kezelést végzett készülékével. Az eddig összegyűlt tapasztalatok szerint leglátványosabban az asztmával küszködőkön se­gít. Ők a kezelés után „szabadon kortyolják a levegőt”. Azoknak is előnyös az orgonterápia igény­bevétele, akik csupán jobb közérzetre, vagy energiával való feltöltésre vágynak. Ez a készülék ugyanis rendet teremt a szervezetben. Helyreállítja a hibás aurát, és ezáltal megszünteti a betegséget fenntartó kóros elváltozást. A kezelés az Elixír Gyógyköz­pontban vehető igénybe. (Címük és telefonszámuk néhány szakasszal feljebb található.) A VSZT-1 típusú orgonkészülék megvásárolható és otthon is használható. Bruttó ára: 120 ezer forint. Kapható: 1067. Budapest, VII., Teréz krt. 21. Tel: (06-20) 939 1273. E-mail: kavalko@axelero.hu Honlap: http://www.kavalko.hu

[

Az elektroszmog fogalom Japánból származik, és a minket körülvevő térben található elektromágneses hatások összességét jelenti. Hivatalos neve elektromágneses sugárterhelés. A mikrohullámú sugárzásokon kívül alacsony frekvenciájú hullámok, pl. a nagyfeszültségű távve­ze­tékek kisugárzása is idetartozik. A nagyfrekvenciás készülé­kek járulékos veszélye még, hogy az általuk keltett rezgés egy nagyságrendbe esik a hidrogénmolekuláéval, ami káros hatást gyakorol a szervezetünket felépítő vízmolekulákra. Emiatt az Egyesült Államokban már nem javasolják a mikrohullámú sütők fejmagasságban való elhelyezését. Sok problémát okoz a mikrohullámú sütők rendkívül erős elektromágneses mezeje is. Amíg a legtöbb villamos készülék elektromágneses kisugárzása 1 méterről már nem érzékelhető, a mikrohullámú sütőé 4,5 méterig kimutatható. Ez a pacemakerrel rendelkezők számára tragikus következményekkel is járhat, mert az intenzív mágneses tér már több esetben leállította a szívritmus-szabályozó működését.

Aki nem hiszi el a mikrohullámú sugárzás élő szervezetre gyakorolt káros hatását, győződjön meg róla a saját szemével. Szerezzünk két egyforma cserepes növényt. Aztán forraljunk fel 1 liter vizet mikrohullámú sütőbe, és 1 liternyit hagyományos tűzhelyen. A készülék elzárása után hagyjuk őket lehűlni, majd öntözzük velük rendszeresen a két növényt. Meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy a mikrohullámú energiával telített vízzel locsolt növény két héten belül elpusztul. Ez vár ránk is, ha folyton mikrohullámú sütőben sütjük, főzzük, melegítjük az ételeinket. A mágneses kisugár­zást a falak sem képesek leárnyékolni, ezért a gyanútlan szomszédokat szintén veszélyezteti. Kerüljük a neoncsöves lámpatestek használatát is. Ezeknek az ormótlan fényforrásoknak ­nem csak az elektromos kisugárzásuk nagy, hanem a szemet is rongálják, és fejfájást okoznak. A szakemberek szerint azonban az összes villamos készülék közül a villanypárna és az elektromos fűtésű takaró veszélyezteti leginkább az egészséget.

Leküzdhetetlen problémákat okoz, ha az elektroszmog, geológiai anomá­liákkal (föld alatti vízfolyások, geoló­giai törésvonalak, Hartmann- és Curry-háló) okozta sugárzásokkal párosul. Különösen ártalmasak ezek a hatások modern épületek esetén, mivel a vasbetonszerkezetek acélváza, a falakat behálózó elektromos vezeték, valamint a víz-, gáz- és központi fűtés rendsze­rek csővezetéke szétteríti a földsugár­zásokat. Így gyakorlatilag nem lehet előlük elmenekülni, a geopatogén sugárzónákat a bútorok átrendezésé­vel sem lehet kikerülni. Chicagóban egyébként emiatt egy egész lakótelepet dóze­roltak el, mert a tervezésnél nem vették figyelembe a terület intenzív gravitációs anomáliáit.

Ezeket a jelenségeket tehát érdemes komolyan venni, annál is inkább, mert már tudományos bizonyítékokkal is rendelkezünk a létezésükről. Az 1980-as évek közepén egy orvo­sokból, fizikusokból, biokémikusokból és mérnökökből álló osztrák kutatócsoport vizsgálta a földsugárzások hatását. A 985 személlyel folytatott több éves kutatómunka, valamint 460 ezer mérés során megvizsgálták a bioelektromos szabályzórendszereket és azok terhelését a zavarzónákban. A végeredményt Hugo Hubacek professzor ismertette 1989 szeptemberében az Allergy and Environmental Medicine Hos­pital előadótermében. Ennek alapján a kétkedők számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a geopatogén zavarzónák által létrehozott rendellenességekhez hozzáadódik a nagyfe­szültségű villanyve­zetékek, a rádió- és tévéhullámok, valamint a radarhullámok térereje is. Ezáltal állandóan változnak és erősödnek ezek a sugárzások, ami rendkívüli mértékben megnehezíti az ellenük való védekezést. A mérések során egyértelműen bebizonyosodott, hogy a geopatikus zavarmezők az épületekben erősebbek, mint a szabad természetben. Több emelet magasságban is érezhető a hatásuk. Vasbeton épü­letek esetén emeletről-emeletre oldalirányban is eltolódnak. Ráadásul fel is erősödhetnek az elektro­mos gépek és készülékek, rádió- és tévéadók, transzformátorok, földkábelek stb. közelében. Az is kiderült, hogy a víz-, gáz- és központi fűtés csővezetékei azon túlmenően, hogy szétterítik, felerősítik a földsugárzásokat. Rendkívül erőssé válnak ezek a sugárzások a fémrugós matracok és a csőveze­tékekhez csat­lakozó fűtőtestek felett.

Az előadás alapján megtudhattuk azt is, hogy az ember a földsugárzások ideális antennája. A sugárzások bizonyít­hatóan krónikus, illetve degeneratív hatást gyakorolnak a szervezetünkre. A sugárzásnak kitett személyek vérében az immunglobulinok koncentrációja megváltozott. Ezeket a fehérjéket a fehér­vérsejtek termelik a baktériumok és a vírusok ellen. Az elektroszmog a vérünkben levő vasat is mágnesezi. Összehúzza a vörösvértesteket, melynek következtében vérrögök alakulnak ki, amelyek testünk bármely részén ereket zárhatnak el. Igen kedvezőtlen hatást gyakorolnak a zavarzónák a beteg és energetikailag meggyengült emberekre. Akadá­lyozzák a gyógyszerek fájdalomcsillapító és gyógyító hatását is. Különö­sen intenzíven mutatkozik meg ez a gátló hatás a homeopátiás kezeléseknél. Ezen túlmenően rendkívüli mértékben nehezítik az átlagon felüli teljesítmények elérését is. Gyermekeknél korlátozzák az egészséges fejlődést, fiataloknál pedig a koncentrálóképességet.

A saját érdekünkben tehát soha ne építkezzünk meddőhányókra, feltöltött mocsarakra, vagy volt folyómedrekre. Kerüljük a nagyfeszültségű távvezetékek, a transzformátorállomások, a vízvezetékek főnyomócsöve, valamint a rádió és tévéadók közelében kínált építési telkeket is. A hivatalos szer­vek tagadják, hogy az elektromos kisugárzások kárt okoz­nának az egészségben, pedig ennek már tudományos bizo­nyítékai is vannak. Egy stockholmi kutatócsoport 1960. és 1985. között 700 gyermeket és 1631 felnőttet kísért figyelemmel. Mindannyian villamos légvezeték közvetlen közelében laktak. A 25 évig tartó vizsgálat eredménye: a megfigyelt csoportból 142 gyermek, és 548 felnőtt betegedett meg leuké­miában és daganatos elváltozásokban. Egy Amerikában végzett felmérés szerint 2000 leukémiás ember közül 1820 élt, aludt vagy dolgozott elektromos vagy mágneses mezőben. Az sem lehet véletlen, hogy az új-zélandi Clinical School vizsgálatai alapján 546 leukémiás férfi kétharmada villanyszerelő vagy tv-technikus volt.

Nagy veszélynek vannak kitéve a villamos vasúti pályaudvarokon dolgozók is, mert ezeken a helyeken több nagyfeszültségű vezeték fut egymás mellett, sőt olyan pontok is vannak, ahol a 25 ezer voltos vezetékek pókhálószerűen összesűrűsödnek. Azok a kocsirendezők, tolatásvezetők, akik 20-25 évet húznak le a vasútnál, ritkán érik meg a nyugdíjas kort. Többségük különféle daganatos betegségekben hal meg. Az elektroszmog az oka a férfiaknál meglehetősen szokatlan betegségnek, az emlőráknak is. A felmérések szerint a távközlési intézetekben dolgozó férfiaknál rohamosan nő az emlőrákos esetek száma. Németországban tavaly 400 új beteget regisztráltak, és közülük 220-an meghaltak.

A Texasi Egyetemen emberi tumorsejteket erős áramforrás közelébe helyeztek, és a sejtburjánzás megnégyszereződött. Német kutatók vizsgálatai alapján az is bebizonyo­sodott, hogy egyértelmű összefüggés van a hirtelen csecsemőhalál és az elektromágneses kisugár­zá­sok között. Egy villamosított vasútvonal melletti lakásban több csecsemő halt meg emiatt. Az ágyuk ellenőrzésekor igen magas, és ingadozó mágneses értéket mértek. A legújabb megfigyelés szerint az állatokra is kedvezőtlen hatást gyakorol a mikrohullámú sugárzás. Először Németországban figyeltek fel arra, hogy mobiltelefon-hálózat átjátszó adói környezetében tartózkodó szarvasmarhák borjai súlyos fejlődési rendellenességgel jönnek a világra. Elgörbült lábbal vagy négy szemmel, illetve mellkason kívül fekvő szívvel születnek. Az állatorvosok már semmin sem csodálkoznak, ha olyan helyre hívják őket, amelynek a tejére rádiótelefon-antennát telepítettek.

Mielőtt a kiszemelt telket megvennénk, méressük fel egy geopatológussal, hogy nincs-e alatta erős mágneses sugárzást kibocsátó vízfolyás, vagy geoló­giai törésvonal. Kevésbé ismert tény, hogy a lezárt és emiatt ionizálódott légterű barlangokból, föld alatti üregekből is káros sugárzások áramlanak ki. Ez a hatás lezárt kéményű lakásokban is felléphet. A turbulencia általi mágneses kisu­gár­zás csak az üreg egyik falának lebontása, vagy a falban levő üreg kitöltése esetén szüntethető meg. A gravitációs anomáliákat ingával vagy varázsvessző­vel, az elektromágneses sugárzásokat pedig elektromos térerőmérővel ellen­őrizhetjük. Ha csak lehet, természetes építőanyagokat (vályog, tégla, cserép, mészkő, nád, fa) alkal­mazzunk, mert ezek nem térítik el a homogén elektromágneses erővonalakat. (Kerüljük azonban a kohósalakból készült téglákat, mivel jelentős radioaktív sugárzást bocsátanak ki magukból.)

Beköltözés után is sokat tehetünk az elektromágneses sugárterhelés csök­kentése érdekében, ha a nem használt háztartási készülékek hálózati csatlakozó vezetékét kihúzzuk a konnektorból. Ráadásul ez megvéd egy esetleges villámcsapás okozta károktól is. Sajnos a konnektorok, illetve a hozzájuk vezető kábelek elektromos kisu­gárzása ellen jóval nehezebb védekezni. Könnyen megoldható azonban az időszakos kiiktatásuk, ha a lakás villanyvezeték-hálózata több áramkörre van osztva. Ilyen­kor éjszakára kapcsoljuk le az összes biztosítékot a hűtő- és fagyasztószekrényt üzemeltető automatán kívül.

Egyes esetekben ezek az eljárások a pénztárcánkra is jótékony hatást gyakorolnak. Néhány éve divatba jött a híradástechnikai készülékek készenléti üzemmódja. Sokan nem is sejtik, hogy ebben a kényelmi üzemmódban a készülék többet fogyaszt, mint a használat során. A tápegység és a kijelző dióda kevés áramot vesz fel ugyan, de hosszú ideig, mivel a készülékek zöme a nap túl­nyomó részé­ben készenléti üzemmódban várakozik. Csupán az Egyesült Államokban évente egymilliárd dollárnyi energia megy veszendőbe emiatt. Nálunk sem különb a helyzet. Az Európai Unióban a készenlétben tartott elektronikus készülékek annyi áramot fogyasztanak, ami Magyarország egész évi áramszükségletét fedezné. Csak Európában 30 milliárd kilowattóra energiát lehetne megtakarítani azzal, ha az emberek használnák készülékeik főkapcsolóját. Mindezen károkat megelőzendő nyugodtan zárjuk el a szórakoztató elektro­nikai készülékeinket, a betárolt programok nem törlődnek ki az áramkimaradás miatt. Tűzvédelmi szempontból is veszélyes a Standby-üzemmód alkalmazása. Egy német felmérés szerint a lakástüzeket leggyakrabban a televíziók okozzák. Az éjszaka is áram alatt levő készülékek ketyegő bombának számítanak, különö­sen akkor, ha túl közel állnak a fűtőtesthez, vagy ha nincs biztosítva a levegő szabad keringése. Ez többnyire akkor fordul elő, amikor a készülék könyvekkel, újságokkal van borítva, vagy ha egy szűk szekrénybe zárták.

Az állandóan üzemben tartott készülékeket az ágyunktól, munkaasztalunktól legalább 1 m távolságra tegyük. Jelentős mértékben csökkenthetjük az elek­tromos mező intenzitását, ha a párhuzamos erezetű hálózati vezetékeket sodrott erezetűre cseréljük ki. Az alacsony fogyasztású készülékek (pl. rádiós ébresztőórák) tulajdonosai sok kellemetlenségtől kímélhetik meg magukat, amennyiben készüléküket elemről táplálják. (Csak a folyadékkristályos kijelzővel rendelkező készülékek működ­tethetők elemről. Ha ilyet nem kapunk, használjunk helyette elemes kvarcórát. A mélyen alvók visszatérhetnek a jó öreg vekkerhez is. Mellesleg léteznek mechanikus órával kom­binált rádiók is. Nálunk általánosan ismert típus az orosz gyártmányú Signal-402 zsebrádió. Kezelése rendkívül egyszerű, és még az sem baj, ha elfelejtjük elzárni, mert kb. fél óra múlva magától kikapcsol.) A takarékossági okokból hálózatról üzemel­tetett rádiós ébresztőórák az ágy fejrészéhez közel alvászavart, fej-, nyak-, vállfájást, fáradékonyságot idéznek elő, a lábrésznél elhelyezve pedig visszérfájdalmak és egyéb vérellátási zavarok keletkezhetnek. Hasonló problémákat okoznak az elektromos párnák és takarók, ezért használat után feltétlenül húzzuk ki őket a konnektorból. A legbiztonságo­sabb, ha lefekvés előtt az ágyat melegítjük fel velük.

Sok esetben nem csak a vezeték, hanem a rá csatlakozó készülék is sugároz. Ennek oka, hogy a szobai elektromos fogyasztók (pl. olvasólámpa, ébresztőóra) nincsenek leföldelve. Csatlakozó dugójukból hiányzik a harmadik, földelő kontaktus, ezért elektromágneses erőterük nem tud leföldelődni. Különösen erős elektromágneses teret keltenek maguk körül azok a lámpák, amelyekben halogén izzók, vagy fénycsövek vannak. Ezek táplálása ugyanis egy feszültségcsökkentő transzformátoron keresztül történik, ami önmagában is jelentős erőteret hoz létre. A legveszélyesebbek azonban a vezeték nélküli telefonok. A DECT (Digital Enhanced Cordles Telecommunication) rendszerű telefonok a nap 24 órájában pulzálnak. Az adóként használt telefonkagyló, és a telefonvezetékre kapcsolt vevőegység között állandó kapcsolat van. Másodpercenként 100 adatcsomagot továbbítanak egymásnak, amellyel besugározzák, elektroszmoggal beszennyezik az egész lakást. Ha már nem tudunk lemondani a hordozhatóságról, a vezetékes telefonunkat is magunkkal akarjuk vinni házunk minden zugába, akkor használjuk a CT1+ szabványú analóg telefont. Ez a fajta mobiltelefon nem pulzál, csak használat közben küld jeleket a vevőegységnek.

Fekhelyünk sugárterhelésének csökkentésére legideáli­sabb a kókuszmatrac. A kókusz hosszabb-rövidebb szálai ugyanis a legkülönfélébb geometriai alakzatot veszik fel, ezáltal széles frekvenciasávban képesek elnyelni a mágneses hullámokat. A legújabb tudományos mérések igazolták, hogy akik nem fordítanak kellő gondot az elektromágneses sugárterhelés csökkentésére, azoknak a bőrellenállása lecsökken, a szervezetük így próbál védekezni a feltöltődések ellen. Az ilyen ember tenyere mindig izzad, mert a nedves bőr rövidre zárja a töltéseket. Teste ily módon süti ki a benne felhalmozódott elektromágneses dózist, így igyek­szik oltalmat nyújtani a szervezet káros befo­lyásolása ellen. A tartós zavarzónában élők idegrendszere tehát állandó stresszben van, mivel folytonos védekezésre kényszerül. Ez a probléma azonban elenyésző azokhoz a súlyos szervi elváltozásokhoz képest, amelyeket az elek­tro­szmog fogalomkörébe tartozó sugárforrások képesek kiváltani.

A tárgyilagosság érdekében azonban meg kell jegyezni, hogy a szokásos mértékű elektroszmog nem okoz egész­ségkárosodást annak ellenére, hogy némely elektromos készülék használatakor nyolc nagyságrenddel nagyobb sugárterhelés ér bennünket, mint amekkora hatást gyakorol ránk a Föld mágneses mezeje. Betegség csak több befolyásoló tényező együtthatásakor lép fel. Ha a környezetszennyezés, a helytelen táplálkozás, a stressz oly mértékben legyengíti az immunrendszert, hogy már nem képes ellenállni a megterhelésnek, akkor bármi, így az elektroszmog is elin­díthatja a káros folyamatot.

[

Sajnos a már meglevő épületeket nem lehet odébb tolni, és az anyagukat sem lehet megváltoztatni. A rossz helyre került, vagy nem megfelelő építő­anyagokból készült lakások esetén már csak utó­lag lehet védekezni a földsu­gárzások és az elektroszmog ellen. Erre a célra a fentiekben ismertetett egy­szerűbb térharmonizátorok is megfelelnek, irodák, köz­épületek, üzemcsarnokok védelmére azonban már komo­lyabb készülékre van szükség. Az ipari kivitelű térharmonizátorok közül nálunk jelenleg a Rayblock márkanevű tércsillapító a legkorszerűbb. Ez a magyar gyártmányú készülék a környezet egész frekvenciaspektrumában képes a zavaró jeleket fel­fogni, és hatástalanítani. Ez oly módon megy végbe, hogy a káros sugárzás hővé alakul át, tehát a hullámcsapdáknak ez a változata a jeleket nem erősíti fel, és nem sugározza vissza abba a térbe, amelyből elnyelte. Így az alkalmazása során nem fordulhat elő, hogy a saját irodánk harmonizálása során az alattunk és felettünk levő szinteket teleszórjuk káros sugárzással. A Rayblock az elektromágneses kisugárzásokon kívül, a földsugárzások ellen is véd.

Nagy előnyük még ezeknek a központilag felszerelhető készülékeknek, hogy a sugárelhajlások ellen szintén védenek. A földből kiáramló káros sugarak ugyanis gyakran vándorolnak. Ennek oka többnyire kozmikus eredetű. Intenzív napfolttevékenység vagy különleges bolygóállások esetén több méternyire is kimozdulhatnak a helyükről, így elszennyezhetik a korábban sugármentes zónákat. Több bolygó együtt­állásakor akár 10 métert is odébb mászhatnak a sugarak. Ez a helyzet a konstelláció fennállásig, tehát napokig is eltarthat. Ez ellen nem védenek az egyedi sugármentesítők, ezt a prob­lémát csak úgy lehet felszámolni, ha a lakóterünket, illetve munkahelyünket teljes egészében sugármentesítjük. A mágneses terek ily módon való kioltásával megszabadulunk az egyéni védőeszközök hátrányától is. Ezeknek az eszközöknek a legtöbbje ugyanis úgy működik, hogy egy erős pozitív mágnesteret hoz létre maga körül, ami semlegesíti a földből feltörő negatív erőt. Ez a pozitív mágneses erőtér azonban sok esetben ugyanúgy veszélyezteti az egészségünket, mint a kioltott negatív, a különbség csak az, hogy más jellegű betegségeket idéz elő.

A készüléket, illetve a falba építhető tércsillapító leme­zeket oda ajánlatos szerelni, ahol a vezetékek találkoznak a Hartmann- vagy Curry-hálóval, vagyis ahol legerősebb az együttrezgés. Padlófűtéssel rendelkező lakásokban is látvá­nyos eredményt érhetünk el ezzel a rendszerrel, mert köztudott, hogy ennek csövei az összes helyiségbe elszállítják az elektromágneses- és földsugárzásokat. Magánszemélyek számára sem elérhetetlen ez a KERMI-engedéllyel is rendelkező készülék, mivel a beszerzési költsége egy átlagos kivitelű háztar­tási robotgép árát sem éri el. Felszerelése nem igényel különösebb szakértelmet. Ha radiesztéziai felmérés nélkül alkalmazzuk, akkor is működni fog a rendszer, csupán az történik, hogy a max. 11 méteres hatósugár 4-5 méterre csökken. A megfigyelések alapján a Rayblock készülékkel kompenzált terekben is tapasztalhatók azok a jótékony egész­ségügyi hatások, melyeket az egy­szerűbb eszközök váltanak ki. A védett térben tartózkodók közérzete ­nyugodttá válik, az alvászavarok megszűnnek, a krónikus bántalmak fokozatosan csökkennek, és a lábadozó betegek gyógyulása is felgyorsul. Bővebb információt a gyártó cégtől szerez­hetünk be az alábbi címen: Aquapol Kft. 1071. Budapest, Damjanich u. 45. Tel: 322 0047. (Ügyfélszolgálati Iroda: Aquapol Kelet-Magyarország. Tel: 06-46-375 291 és 06-36-311 245.) A teljesség érdekében nem szabad elhallgatni, hogy ezen a téren nincs sok okunk a büszkeségre. A jelenlegi sugármentesítők ugyanis jobbára csak egy-egy objektumot képesek megvédeni. A szakirodalom szerint azonban a német Gustav von Pohl báró 1928-ban és ’30-ban egy olyan készüléket szabadalmaztatott, ami 12 négyzetkilométernyi területet, azaz egy kisvárost is képes volt sugármen­tesíteni.

Még mielőtt sugármentesítőt vásárolnánk, nem árt, ha szakemberhez fordulunk, mert vannak olyan esetek is, amikor a probléma néhány perces intézkedéssel, vagy egy olcsó műszaki eljárással megoldható. Erre példa egy bajor tanárnő esete, aki fél éven át szenvedett ismeretlen eredetű álmatlanságban. Reggelente erős fejfájásra ébredt, amelyet idegesség, majd később súlyos depresszió követett. Az ideggyógyász egyre erősebb tablettákat írt fel neki, végül be akarta utalni a pszichiátriai intézetbe. Ekkor ajánlotta az elmebaj határán álló asszonynak valaki, hogy vizsgáltassa meg a házát, ­nincs-e benne káros elektromágneses kisugárzás. Az IGEF, valamint a Rosenheimi Építészetbiológiai Intézet munkatársai nem hiába mentek ki a helyszínre, mert 850 nanotesla erősségű elektromos mezőt észleltek a tanárnő ágyának fejrészén. Miután már 4 nano­tesla (0,00004 Gauss) nagyságú váltakozó elektromágneses tér is érzékelhető reakciót vált ki az idegrendszerben, nem csodálható, hogy szegény nő csaknem megbolondult. A sugárforrást a szakértők a fürdőszobában találták meg. Fél évvel ezelőtt a házaspár vásárolt egy hibás konstrukciójú elektromos fogkefét, amit a hálószobával közös falra erősítettek fel, éppen az ágy fejrészénél. Amikor a fogkefe akkumulátora éjszaka töltődött, olyan erős elektromágneses teret keltett maga körül, mint egy 110 000 V-os távvezeték. Miután a töltőkészüléket eltávolították, az asszony egészsége 2 héten belül helyreállt, és folytathatta a tanítást.

Amikor egy készülék hálózati vezetékét a konnektorhoz csatlakoztatjuk, elektromos tér jön létre körülötte. Bekapcsolása után a készülék és a vezeték körüli elektromos tér elektromágneses térré alakul. Míg az elektromos tér árnyékolására minden fém megfelel, az elektromágneses mezőt csak lágyvassal lehet árnyékolni. A mikrohullámú energia azonban ebből is kilép, ezért a nagyfrekvenciás elektromágneses kisugárzások árnyékolásához speciális acélötvözetre (pl. MU-fóliára) van szükség. Ennek ára meglehetősen magas, és a beszerzése sem egyszerű. A hálózati áramról táplált készülékek kisugárzásának megszüntetésére azonban megfelel az olcsó vaslemezes árnyékolás is. Ily módon oldották meg annak a házaspárnak a problémáját is, akik egy városszéli öröklakásba költöztek. Az új otthonuknak azonban nem sokáig örültek, mert a feleség már az első éjszaka után rettenetes fejfájásra ébredt. Sejtették, hogy az ok a környezetükben rejlik, mivel az életmódjukon semmit sem változtattak. Miután már hallottak az elektromágneses zavartó terekről, éjszakára áramtalanították az összes készüléket a hálószobában. De az igyekezetük hiábavalónak bizonyult, a csatlakozó vezetékek konnektorból való kihúzása sem segített. Végül egy szakember megtalálta a baj okát. A zavar forrása a hálószoba alatti mélygarázsban volt. A káros sugarakat az éjjelente égő neon mennyezeti lámpa fojtótekercse okozta. A fojtótekercs vasdobozba zárásával és leföldelésével a nő fejfájása egy csapásra elmúlt.

Hasonló problémát okozhat az ártalmatlannak tűnő kisfeszültségű kábeltévé-hálózat is. Egy esseni menedzser pl. attól kezdve nem tudott napi három óránál többet aludni, amint beköltözött az új lakásába. Kiderült, hogy a ház antennaerősítőjét annak a falnak a túlsó oldalára szerelték, ahol az ő ágyának fejrésze volt. Miután az erősítő dobozát egy speciális fémfóliával leárnyékolták, a mágneses erővonal-sűrűség 15 nanotesla alá csökkent. Ettől kezdve a férfi ismét tudott aludni, és egy hónap után visszanyerte vitalitását. Hordozható készülékeknél sokszor még erre az egyszerű védelemre sincs szükség, elég a villásdugót megfordítani a konnektorban. Olykor tehát egészen hétköznapi dolgok okoznak súlyos egészségkárosodást.

Az is előfordul, hogy az elektroszmog és a földsugárzás együtt van jelen. Egy magyar házaspár azt a tanácsot kapta, hogy ágyukat tolják át hálószobájuk másik oldalára. Ezt követően néhány nap alatt megszűntek a feleség migrénes rohamai, és elmúlt a férj hólyaggyulladása. Nem sokára régi vágyuk is teljesült: gyermekük született. Az utólagos vizsgálatok kiderítették, hogy az ágy korábbi helyén a feleség egy különösen erős elektromos sugárzásnak volt kitéve, míg a férj altesténél vízerek keresztezték egymást. A feleség esetében is kimutattak egy erős földsugárzást, a feje éppen egy kőzethasadék felett feküdt. Szerencséje hogy időben cselekedtek, különben a mágneses turbulencia és az elektroszmog együttes hatásaként agydaganat várt volna rájuk.

A vízérsugárzás önmagában is okozhat tragikus elváltozásokat. Egy osztrák hölgy komplikációmentesen egészséges fiút szült. Mivel szerettek volna még egy gyereket, a család nagyobb lakásba költözött. Ekkor kezdődtek a problémák. A fiatalasszony egymás után három spontán vetélést szenvedett át, majd további két koraszülöttje súlyos fejlődési rendellenességgel, életképtelenül jött világra. Az Egyetemi Klinikán alaposan kivizsgálták, de semmi rendellenességet nem találtak a szervezetében. Az új lakásukban végzett geopatiás vizsgálat azonban 3 perc alatt fényt derített a baj okára. (A medence magasságában halmozott geopatiás terhelést észleltek.) Ezután a házaspár ágyát áttolták egy sugármentes helyre. Egy hónap múlva a terhességi teszt pozitív lett, majd 9 hónapra az asszony komplikációmentesen egészséges kislánynak adott életet.

 

A legújabb hírek alapján már a hordozható rádiótelefonok káros kisugár­zása ellen is könnyen védekezhetünk. Olasz kutatók kimutatásai szerint a mobiltelefonok antennájának elektromágneses kisugárzása semmivel sem ártalmasabb, mint a tévéképcsövekből kiáramló szekunder röntgensugárzás. A tévét azonban senki sem nézi 5 cm távolságból, míg a mobiltelefonokat közvetlenül a fejünk mellett üzemeltetjük. A tudományos mérések alapján egyértelművé vált, hogy a mágneses indukció hatással van az agyra. Ezek egyike, hogy 6 percnyi telefonálás után 1,5 ^oC-kal emelkedik az agy hő­mérséklete. Ez nem csak fejfájást okoz, hanem nagy valószínűséggel hozzájárul az agydaganatok, valamint a Parkinson- és az Alzheimer-kór kialakulásához. Már jogi eljárásra is sor került ez ügyben. Az Egyesült Államokban egy idegorvos 800 millió dolláros kártérítési pert indított a gyártó ellen, mert a füle mögött tumort diagnosztizáltak az onkológusok.

Angol kutatók egy évtizeden át végzett vizsgálatai szerint a hőhatás károsan befolyásolja a bőrt is, megráncosodik tőle. A mobiltelefonjukat rendszeresen használó nők 10 évvel öregebbnek néznek ki, mint a hasonló korú társaik. Indiai és amerikai kutatók azt is megállapították, hogy azoknak a férfiaknak a szervezete, akik naponta több mint 4 órát telefonálnak, lényegesen kevesebb és rosszabb minőségű spermiumot termel, mint akik csak módjával használják a mobiltelefont. A vizsgálat során kiderítették még, hogy a zsebben hordott bekapcsolt mobiltelefon felmelegíti a lágyéki területet, és az is árt a spermiumoknak. Korunk legújabb találmánya a laptop sem használ a termékenységnek. A hordozható számítógép által termelt hő megnöveli a herezacskó hőmérsékletét, ami meddőséget okoz. Mivel a notebook használata során a lábakat szorosan egymáshoz kell szorítani, hogy megtartsák a készüléket, ez tovább növeli a hőmérsékletet.

Ugyancsak fokozott hatást gyakorol a mobiltelefon a gyerekekre. Dr. Gerald Hyland holland fizikus szerint a 18 éven aluliak immunrendszere még nem annyira ellenálló, mint felnőtteké. A rádiótelefonok által keltett mikrohullámok csökkentik testük sejtjeinek stabilitását. Ennek következménye fejfájás, emlékezetkiesés és alvási rendellenességek. A helsinki Sugárzás és Nukleáris Biztonsági Hivatal egyik kutatója, Darius Leszcienski arra a megállapításra jutott, hogy ha emberi sejttenyészetet tesz ki egy órán át mobiltelefon-sugárzásnak, ez hatással van a sejtek számos fehérjéjére, és a sejtek zsugorodását okozza. Mérései szerint a mikrohullámú sugárzás megnöveli a HSP27-stresszfehérje termelését. Ez a fehérje egyrészt csökkenti a sejtek apoptózisnak nevezett „öngyilkosságra” való képességét, és befolyásolja a vér-agy gát működését. Ez azért ad okot az aggodalomra, mert az apoptózis a szervezet védekező mechanizmusa, melynek során genetikailag károsodott sejtjeitől szabadul meg. A kiselejteződés akadályozza ezt a természetes folyamatot, ami da­ganatok fejlődését segítheti elő. A vér-agy gát pedig többek között fertőzésektől és a toxikus anyagok bejutásától védi az agyat. Működésének korlátozása immunológiai betegségek kialakulásához vezethet. A mobiltelefon a termékenységet is károsan befolyásolja. A brit The Sunday Times tudósítása szerint az övtáskában vagy a farzsebben hordott és gyakran használt mobiltelefon 30%-kal csökkenti a férfiak nemzőképességét. A mikrohullám megöli a spermákat.

Ezek a veszélyek azonban nagy részben elháríthatók, mivel a GSM-telefonok számára kifejlesztettek egy valódi bőrből készített nikkelbélésű tokot, amely az agy felé irányuló elektromágneses sugarak 95%-át leárnyékolja. Létezik egy árnyékoló lap is, az Elastic, amelyet a telefonra kell ragasztani, az antenna és a fejünk közé. A készüléket elcsúfítja ugyan, de a vétel minőségén nem ront. Mentes ettől a hátránytól a német Capo GmbH által kifejlesztett antennára szerelhető védőpajzs. Nemzetközi vizsgá­latok szerint ez a kicsi, formatervezett eszköz kihúzott antenna esetén 44%-os, betolt antennánál 92%-os védelmet nyújt anélkül, hogy a készülék használhatóságát befolyásolná. Ez a termék nálunk is kapható az Életfa Egészségvédő Központban. Tel: 242 2621. A közel 40 ezer forintos Q Link Me­dál készítői szerint az általuk gyártott speciális „ékszer” is megvédi viselőjét a mágneses sugárzástól. A nyakba akasztható medál egy réztekerccsel körülvett nyomtatott áramkört rejt magában. Japán találmány a Gardion. A vékony téglalap alakú lapkát a telefon akkujára kell erősíteni. Turmalin­kris­tályt tartalmaz, ami negatív iontermelésével semlegesíti a mikrohullámok által gerjesztett káros pozitív ionokat. Sajnos a földsugárzások ellen nem lehet ilyen egyszerű módon védekezni. Az esetek többségében azonban a káros hatás itt is könnyen elkerülhető azáltal, hogy az ágyunkat áthelyezzük a szoba másik sarkába.

Az előbbi témával kapcsolatban meg kell még említeni, hogy sokan úgy próbálják a rádiótelefonok káros kisugárzását csökkenteni, hogy headset-et (mikrofonnal kombinált fülhallgatót) használnak, és a készüléket maguktól távolabb helyezik. A brit Fogyasztók Tanácsának vizsgálata viszont kiderítette, hogy a headset kábele antennaként viselkedik, és három és félszer nagyobb sugárzást bocsát ki magából, mint a készülék. A mérést öt különböző típusú mobiltelefonon végezték, tízféle fülhallgatóval. A kutatók szerint egy 10 perces headset-es telefonbeszélgetés felér azzal, mintha bedugnánk a fejünket a mikrohullámú sütőbe. A jelenség oka, hogy az antenna mikrohullámú kisugárzása elektromágneses indukciót kelt a fülhallgató vezetékében. A brit tudósok azonban azt is megállapították, hogy az indukált áram könnyen rövidre zárható, megszüntethető. Ehhez le kell szerelni a fülhallgató csatlakozó dugóját, és a vezetékre rá kell húzni egy apró ferritgyűrűt. Ezt a ferritkarikát a számítástechnikában és az elektronikában elterjedten alkalmazzák vezetékek árnyékolására. Ez az olcsó megoldás csak a többletterhelést szünteti meg, a készülék antennasugárzásának erőssége nem csökken általa. Mellékesen megjegyezve sokat segítene az is, ha a fülhallgatók vezetékét nem párhuzamos ér, hanem sodrott vezeték formájában alakítanák ki. Igen nagy mértékben megnő az elektromágneses sugárzás intenzitása a gépkocsi belső terében is. Egy amerikai kutatócsoport bemutató méréseket végzett a svéd televízióban, amely egyértelműen kimutatta, hogy az autóban működtetett mobiltelefon kisugárzása a fémkarosszéria reflektáló hatása következtében milliószorosa a kívülről érkező rádióhullámok okozta normál értéknek.

Meghökkentő eredményre jutott egy olasz kutatócsoport is. A bolognai Nemzetközi Kutatási Tanács tudósai mobilsugárzásnak kitett leukémiás sejtek viselkedését hasonlították össze be nem sugárzott sejtekkel. A mobil­telefoniában alkalmazott át­lagos teljesítménynek csu­pán a századrészével dol­goztak. 24 óra után megle­pő eredményt kaptak. A be­teg sejtek száma nem nőtt, hanem a híresztelésekkel el­lentétben csökkent. Akti­vá­lódtak a leukémiás sejtek ön­gyilkos génjei, melynek kö­vetkeztében 20%-kal csök­kent a beteg sejtek száma. Ez az eredmény megcá­fol­hatta volna a korábbi állítá­sokat, ha nem folytatták vol­na tovább a kísérletet. 48 óra után ugyanis a helyzet megfordult. A besugárzott sejteknél három olyan gén lépett működésbe, amelyek a sejtek osztódásáért felelősek. Ettől óriási tempójú sejtszaporodás indult be. A beteg sejtek érzékelték a mikrohullámú sugárzás pusztító hatását, és önmaguk gyors pótlásába kezdtek. A leukémiát, illetve a vérrák súlyosbodását tehát nem a mikrohullámú sugárzás váltja ki, hanem a rákos sejtek védekező mechanizmusa. A végeredmény azonban ugyanaz, a legyengült immunrendszerű mobilhasználók megbetegedése és halála.

A mobiltelefonok után érdemes lenne megmérni a számítógépek vezérlésére szolgáló drótnélküli billentyűzetek, egerek, routerek és egyéb perifériák elektromágneses kisugárzását is. Ezek a divatos rádiófrekvenciás eszközök tovább növelik a környezetünkben amúgy is magas elektroszmogot, és könnyen lehet, hogy rendszeres használatuk néhány év múlva ugyanolyan egészségkárosodást okoz, mint a mobiltelefonok. Sokan vannak, akik a mobiltelefont nem csak csevegésre, hanem internetezésre is használják. Nem ártana megvizsgálni, hogy napi több órás használata esetén ez a mikrohullámú erőtér milyen hatást gyakorol a szervezetre. Használni biztosan nem fog, ezért felelőtlen dolog egy ostoba divathullám miatt kockáztatni az egészségünket, amikor a hagyományos vezetékes eszközök jobbak és olcsóbbak a drótnélkülieknél. A sznobizmus kiélésének, a túl sok pénz elköltésének vannak kevés ártalmas módjai is.

 

Pszichoorientációs gyógyítás

 

Az Agykontroll mellett egyre nagyobb teret hódít a pszichofizikának is nevezett Alexander-módszer, ezért érdemes részletekbe menően megismerkedni vele. Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből tudjuk, hogy ez az eljárás megtanít bennünket arra, hogyan figyeljünk egyidejűleg szervezetünk belső és külső jelzéseire. Az eredmény fizikai és lelki állapotunkra egyaránt hat, mert ha ízületeink „kinyílnak” és megszűnnek görcsös feszültségeink, akkor lelkileg is ­nyitottabbá, lazábbá válunk. Az Alexander-módszer tehát nem más, mint mozgás-újranevelés. Az eljárás megszületése óta közel egy évszázad telt el, ennek ellenére az alkalmazása civilizációs fejlődésünk előrehaladtával mind aktuáli­sabbá válik. ­Modern életvitelünk következtében ugyanis egyre jobban elszakadunk a természettől, magatartásunk mesterkélt lesz. Ösztönös testhasználatunk meghibásodása oda vezet, hogy merevvé válunk, nyakunk megfeszül, vállunk, térdünk, bokánk, könyö­künk, csuklónk görcsös állapota állandósul. Észre sem vesszük, és máris tele vagyunk kényszeres izomtartásokkal (pl. felhúzott vállal, vagy előregörnyedve, leszegett fejjel járunk). Az Alexander-módszer ismét felszabadítja, lazává teszi testünket azáltal, hogy a tanártól kapott finom impulzusok nyomán oldódnak a görcsök, a helytelen rögzülések.

Sajnos, ezek a deformációk már iskolás korban megjelennek az egyoldalú testhasználat, és önérté­kelési zavaraink következtében. Ha képtelenek vagyunk feldolgozni a stressz­helyzetünket, túlfeszítetté válunk, és emiatt mozgásunk koordináltsága is eltorzul. Ideg- és immunrendszerünkben, valamint testnedveink áramlásában olyan akadályok keletkeznek, amelyek kezdetben rossz közérzetet, később pedig komoly panaszokat okoznak. A foglalkozás körös-körül tükrökkel szerelt helyiségben zajlik, hogy minden irányból lássuk magunkat, ráébredjünk helytelen testtartásunkra. A módszer két em­ber, a tanár és a tanítvány együttműködé­sére épít, és a kapcsolat gyakran szavak nélkül, metakom­­munikációs jelzésekkel jön létre. Az egyes testrészeket nem a tanár teszi helyre, hanem finom moz­dulatokkal segít növendékének elsajátítani a helyes testhasználatot. Keze érintésével a saját testhasználatát, fizikai és lelki egészségét adja át a ­tanítványának, ily módon segítve az ellazulását. Egy idő után a növendék elkezd figyelni belső jelzéseire, és a görcsös ellenállás megszűnik, a test „kinyílik”, az ízületek ismét természetes módon működnek.

[

Az Alexander módszerrel sok tekintetben rokon a kinezio­lógia. Ez a holisztikus (teljességre törekvő, átfogó jellegű) gyógymód nem más, mint izomtesztelés és stresszoldás. A kineziológia története 1964-re nyúlik vissza, amikor dr. George Goodheart[78] kiropraktőr észrevette, hogy a vizsgált személy izmai jeleznek azokra a kijelentésekre, amelyek a jelenlétében elhangzanak. Az elgyen­gülő izomtónus minden esetben stresszes állapotra utal. A kézi izomtesztelés biofeedback módszerét először Amerikában kezdték el alkalmazni, de ma már gyorsan terjed az egész világon. A kineziológia másik ága a kínai meri­diánelméletre épít. Kidolgozása dr. John This[79] nevéhez fűződik, aki 1973-ban megjelent „Gyógyító érintés” (Touch for health)[80] című könyvében számos izomtesztelést tartalmazó technikát és manuálterápiás módszert mutatott be. Ez az eljárás abból az alapelvből indul ki, hogy a meridiánrendszer látja el a szervezetet energiával. Akár túl sok, akár túl kevés energia van valamely meridi­ánban, felborul az egyensúly, és megbetegszenek a hozzá tartozó szer­veink. Az ismertetett manuálterápiás módszerekkel azono­sítani lehet az energiaelakadás helyét, és rendezni lehet a helyzetet. A kineziológia harmadik ága Brain Gym[81] (agy­torna) néven vált ismertté szerte a világon, és Paul Denisson[82] munkásságához kötődik. Ő és követői úgy gondolják, hogy mindannyiunk viselkedését alapvetően meghatározzák az idegrendszerünkben levő gátak, stresszek, és azok hatására kialakult blokkok. Álláspontjuk szerint az agytevékenység kétirányú folyamat, nem kizárólag az elmeállapot határozza meg a mozgást, hanem a mozgás is visszahat az elmeállapotra.

Valamennyi technikában közös, hogy izomteszteléssel állapítják meg az energiadugó helyét. Ezt követi a korrekció, ami az adott szervet visszakap­csolja az energiaáramkörbe. Egy gyakorlott kine­zi­ológus a minimális izomerő-változásokból is pontos információt kap. Szinte bármilyen kérdést feltehetünk, a hozzá kapcsolódó izom erejét figyelve megérkezik az útbaigazítás „igen” vagy „nem” válasz. A korrigáló beavat­kozások szintén az izmokon keresztül történnek. Ezek a mozdulatok többnyire egyszerű érintések. A korrekciós technikák közül érdemes kiemelni dr. Glen Doman[83] eljárását, aki Philadelphiában úgy oldja meg páciensei tanulási és mozgáskoordinációs problémáit, hogy „újrahangolja” a test jobb és bal felét. A keresztbelendítésnek nevezett módszer lényege, hogy egyszerre kapcsolja be az agy mindkét féltekéjét, amelytől az egységes egészként működik.

Több ezer olyan beidegződéssel rendelkezünk, amelyek valamilyen félelmen (pl. a fájdalomtól való félelmen) alapul. Becslések szerint ezek 90%-a önpusztító jellegű. Ráadásul az átlagember életének 95%-ában negatív módon reagál az élet eseményeire. Ezek közül legjellemzőbb a képzelgés, a káros önszuggesztió, pl. „Beteg vagyok, Szegény vagyok, Hülye vagyok, Nekem soha semmi nem sikerül”. Ez a negatív gondolkodás nem csak a gonosz erőket vonzza hozzánk, hanem idővel blokkolja testünkben az energiaáramlást. A képes­ségeinket aláértékelő önszuggesztió tehát értelmileg, érzelmileg és fizi­kailag egyaránt korlátoz minket, ami életünk minden területén érezteti hatását. Önpusztító hit­rendszerünk túlnyomó része még iskolába járásunk előtt prog­ramozódik belénk. Az életünk első két évében kialakult negatív izomreakció-minták képezik testi reakcióink alapját, valahányszor egy-egy negatív érzelem kibillent bennünket egyensúlyi állapotunkból. Első hat évünk félelmeiből lesznek 7 és 13 éves korunk között rögzülő szokásaink és rögeszméink. Ezek a félelmek mindaddig megmaradnak, amíg fel nem oldjuk őket.

A kineziológia segítségével felszínre lehet hozni ezeket a korai fájdalmas emlékeket, és oldani lehet a stresszt, ami az élet kezdeti szakaszában a test egy részét leblokkolta. Amennyiben az életünkben felmerülő problémát egy bizo­nyos időn belül nem oldjuk meg, akkor az eltemetődik a tudatalat­tinkba. Ezen a szinten pedig már sokkal nehezebb hozzáférni és meghatározni a gondot. Ha viszont nem oldjuk meg a tudat­alatti szintjén sem, akkor a probléma kivetül fizikai szintre, és betegségként jelenik meg. Ekkor már tudatára ébredünk annak, hogy baj van velünk, de sejtelmünk sincs ennek eredetéről. Sajnos nem csak a test tud lelki fájdalmat ­okozni, hanem a lélek is képes testi fájdalmat kiváltani. Amikor életünk túl feszültté válik, akkor beindul egy láncreakció. Ez viszonylag hamar meg­jelenik fizikai szinten is. Ennek kinetikus visszajelzésére szolgál az „izomtesztelés”. Az eredeti biofeedback-kel ellentétben azonban itt nem műszereket alkalmaznak a reakció kiértékelésére, hanem a test izmait. A kinetikus feedback-nek is nevezhető módszernél tehát a terapeuta (kezelést végző személy) a leghitelesebb információforrásra, a vizsgált sze­mélyre támaszkodik. A precíziós izomtesztelés az esetek 97%-ában megbízható, pontos eredményt ad bárkiről.

A kineziológiát főként pszichoszomatikus panaszoknál alkalmazzák eredményesen: tanulási nehézségeknél, teljesítményszorongással küzdő gyere­keknél, beszédhibánál, dado­gásnál, félelmek, fóbiák, depressziós tünetek oldásánál, aller­giás tünetek­nél, asztmatikus panaszoknál. Sokan keresik fel a kinezi­ológust azért is, hogy jobb legyen a párkapcsolatuk, vagy kevesebb feszültséget okozzon számukra a munkájuk. Az oldás után a legtöbben nagyon lazának találják magukat. Szinte azonnal érzik, hogy megszabadultak egy olyan stresszt okozó tényezőtől, amelyet egész életen át hurcoltak magukkal (pl. az elhagyástól, a testi fenyítéstől, vagy a szeretethiánytól való félelem). Az izomteszteléshez hasonlóan az oldás is egy rendkívül egyszerű folyamat. Az egyik páciensnél pl. az isiász okaként a ha­­talmaskodó apjával szemben érzett harag került felszínre. Ezt a háttérben meghúzódó problémát a szem stresszoldó pontjának dörzsölésével sikerült feloldani. A hatás azonnal érzékelhe­tővé vált. A beteg képes volt támaszkodás nélkül felállni a karosszékből, és otthon újból hódolhatott kedvenc sportjának, a síelésnek.

A legtöbb fájdalom pszichikai eredetű, és ha ezt nem szüntetjük meg, krónikussá válik. Az idült fájdalom csök­kent aktivitáshoz, jövedelem-kieséshez, társadalmi elszi­ge­te­lődéshez, boldogtalan­ság­hoz, az önbecsülés összeomlásához vezet. Testünk és elménk szoros együttműködésének a felismeré­se azonban kivezet­het bennünket ebből a zsák­utcából, és megszabadíthat bennünket a kínjainktól. Minden ember egy sajátos drágakő, amelyre az évek során olyan rétegek rakódnak rá, amelyek meggátolják a csillogását, meg­akadályozzák, hogy képességei kifej­lődjenek vagy felszínre kerüljenek. A kineziológia ezektől a blokkoktól szaba­dítja meg az egyént, hogy a továbbiakban a képességeinek megfelelő, kiteljesedett életet élhessen.

[

A pszichés eredetű zavarok megszüntetése során a terapeuta gyakran ad a páciensnek olyan feladatot, hogy a kezével körözve különféle jeleket írjon a levegőbe. Az érzelmi gátak írás útján történő lebontásának módszerét alkalmazza a grafo­terápia is. A szimbólumterápiának ezt a jól bevált módját a francia Raymond Trillet[84] dolgozta ki 1946-ban. Az ismert grafológus arra alapozta ötletét, hogy ha a kézírás biztos támpontot szolgáltat a karakter tulajdonságairól, típusáról, gyengéiről, tehetségéről, akkor miért ne fordíthatnánk meg az eljárást? Sőt, az írás átalakításával esetleg a személyiséget is megváltoztathatnánk! Híveinek segítségével főleg gyermekeknél ért el nagy sikert a tolltré­ninggel. A gyerekekkel folytatott kísérleteiből rájött, hogy valamennyi belső problémájuk egyértelműen megmutatkozik írásformájuk­ban. Az introvertáltaknak pl. nehézségeik vannak a betűk össze­kapcso­lásával. A félénkek hajlanak rá, hogy a betűket össze­préseljék egymással, mint amikor a riadt kiscsirkék összebújnak. Ezekre a megfigyelésekre alapozva kidolgozta azokat a korrekciós gyakorlatokat, amelyek kis pácienseiben kifejlesztették a lényükből hiányzó kapcsolódást, ösztönt, folytonosságot, a kreatív megvalósulás lendületét, és a pszi­chikai egyensúlyérzéket. Ahhoz, hogy a gyerekek ilyen természetű defektusokat leküzdhessenek, először is bizonyos „melódia és harmóniaritmust” kellett önmagukban megte­remteniük.

Trillet megfigyelte, hogy a neurotikus, sokszor dadogó gyerekek semmit sem tudnak folyamatosan csinálni. Voltak közöttük, akik még az ajtót sem tudták kinyitni egyetlen mozdulattal, hanem egy sorozat tétovázó, szaggatott gesztust produkáltak. Ezekben az esetekben egymásba kapcsolódó hurkokat rajzoltatott velük. A kötött vonalfűzést később különféle változatokká kellett szőniük. Az ideges gyerekek csillapítására szinuszhullámok folyamatos rajzolását írta elő, amely nyugtatólag hatott rájuk. Súlyosabb esetekben (pl. belső egyensúly hiányánál, harmóniahiánynál) paszomány­szerű (régi ruhák zsinóros díszítésére emlékeztető) bonyolult vonalakat rajzoltatott velük. Később arra bátorította a kis betegeit, hogy ne csak az összepréselt betűk széthúzására, vagy a tántorogva szétszórt karakterek rendezésére koncent­ráljanak, hanem keressék és formálják meg saját egyéni­ségüket, írásmódjuk individuális átalakítása útján. Keressék a vonalak egyensúlyát, hogy megtalálják belső egyensú­lyukat. Kontrol­lálják írásuk dőlésszögét, nagyságát. Írjanak ritmikusan, lendületesen; de egyszerűen, kilengések és cikor­nyák nélkül. Mert amilyen mértékben képesek alakítani írásformájukat, olyan mértékben tudják kontrollálni saját egyéni­ségüket, emberi kapcsolataikat, önmagukhoz és a világhoz való viszonyukat. Az elmúlt évtizedek alatt Trillet és követői több ezer gyereket kezeltek ezzel a módszerrel, és 80 százalékukat sikeresen átsegítették a különféle rögzülések okozta nehézségeken. Napjainkra bebizonyosodott, hogy a grafo­terápia nem módosítja ugyan az alapszemélyiséget, de kitűnő módszer bizonyos érzelmi gátak lebontására, a tudatalattiban rögzült pszichés zavarok leküz­désére

 

Környezeti ártalmak

 

Az ózonréteg elvékonyodása következtében a légkör egyre nagyobb mértékben engedi át a napsugárzást, és vele együtt a káros ultraibolya sugarakat. A Föld felszíne a légkörön átjutó hőmennyiségnek csak egy részét nyeli el, jelentős hányada infravörös sugárzás formájában visszaverődik. Korábban ez a hőmennyiség kiáramlott az űrbe, manapság azonban egyre nagyobb részét tartják vissza a környezet­szennyezés következtében termelődő mérges gázok. Tulajdonképpen ebből ered az üvegházhatás, a Föld légkörének felmelegedése. Az üvegházhatás kiváltó oka tehát kettős, nem csupán az ózonréteg elvékonyodása, hanem a légkör gázkoncentrációjának a növekedése is gerjeszti ezt a fo­lyamatot. A felmelegedés felét a szén-dioxid, negyedét a halogéne­zett szénhidrogének, míg a ma­radék egynegyedet a metán, a felszínközeli ózon és a dinitrogén-oxid okozza. Az ipar és a közlekedés közvetlenül is fokozza a felmelegedést, hiszen minden befektetett energia végül hővé alakul át. A kutatók szerint az urbanizáció is hozzájárult a globális felmelegedéshez. A magas házak falai és az aszfaltutak egész nap magukba gyűjtik a hőt, amit éjszaka kibocsátanak. A NASA mérései alapján feltételezhető, hogy ez a jelenség 0,1 ^oC-kal járult az üvegházhatás kialakulásához. Ez a jelenség fokozódik. Előrejelzések szerint a városi hőkibocsátás a jelenlegi négyzetméterenként 20 W-ról 60 W-ra emelkedik. Az aszfaltból kisugárzódó hő a városi lakosság egészségét is megvise­li. Tovább rontja az emberek közérzetét, hogy a szabad vizek fokozott párolgása kö­vetkeztében nyirkossá, párássá válik a levegő. A számítások szerint 1 ^oC-os globális hőmérsékletemelkedés 6%-os nedvességtartalom-emelkedéssel jár, ami még elviselhetetlenebbé teszi a klímát.

Az elmúlt száz évben az üvegházhatást kiváltó gázok fokozódó koncentrációja miatt a Föld átlaghőmérséklete 0,7 °C-kal (Euró­­pában 0,9 ^oC-kal) emelkedett.[85] A laikusok számára ez nem tűnik soknak, hiszen a napi hőmérsék­let-ingadozás ennek többszöröse, de a meteorológusok szerint az átlaghőmérséklet néhány tized °C-os emel­kedése már elegendő ah­hoz, hogy a sarki jég, illetve a tund­ra több száz kilométerrel észa­kabbra vonuljon, melynek követ­kezményei apokaliptikus állapo­tot eredményeznek. Ennek az I. fejezetben részletesen vázolt fo­lya­matnak első állomása a Föld el­si­vata­goso­dá­sa, és a ten­ger­szint jelentős emelkedése lesz. Az elsi­va­ta­gosodás a föld túl­nyo­mó részére is kiterjedhet, mivel 1-2 ^oC-os hő­mér­sék­let-emel­kedés 10% csa­­pa­dékmennyiség-csökke­néssel pá­ro­sulva az évi vízvesz­te­séget 40-70%-ra növeli. Ebből a szempont­ból legnagyobb veszély­nek Észak-Afrika, a Szahel öve­zet, Nyu­­gat-Arábia, Dél-Ázsia, India, Mexikó, Közép-Ameri­ka, Brazília és Európa mediterrán területei vannak kitéve.

Jelentős területveszteségek érik azonban a mérsékelt égöv alat­ti orszá­gokat is. Ennek bizo­nyí­­téka, hogy már nálunk a Kár­pát-medencében is megindult az el­sivatagosodás. A tudo­mányos ki­­muta­tá­sok szerint a 15 éve tartó aszályos idő­járás következtében a Duna-Tisza közében 2-3 méterrel csökkent a talaj vízszintje. Emiatt a mezőgazdasági termelésen kívül a Kiskunsági Nemzeti Park pótol­hatatlan növényvi­lága is veszély­be került. A Duna-Tisza közi Ho­mok­hátságot az ENSZ élel­me­zés­ügyi világszervezete a FAO már fél­si­vatagi övezetbe sorolta. Ilyen pél­dákat azonban a világ majd min­den országában fel lehetne hozni, mert más­hol sem jobb a helyzet. A mű­holdfelvételek alapján meg­álla­pít­ható, hogy földgolyónk el­si­vata­go­so­dá­sának mértéke már 200 ezer négyzetkilométer éven­te.

A csapadékhiány miatt roha­mo­san csökkenni fog a világ­ten­ge­rek­­kel összeköttetésben nem álló ta­vak vízszintje. Az évek óta tartó aszály következtében a Balaton már olyan, mint egy pocsolya, az átlagos víz­szintje csupán 41 cm. Je­len­leg 120 millió köbméter víz hi­ányzik Kö­zép-Európa legnagyobb felületű ta­vából. Ennél is nagyobb baj van az Aral-tóval, amely víz­utánpótlás hi­ányában két részre sza­kadt. A bele ömlő folyók már csak szennyel és mocsokkal táplál­ják. Az Aral-tó nagyobbik része 15 éven belül kiszárad. Vízszintje az 1965-ös 57 méterről 30 méterre csökkent, só­koncentrá­ciója pedig a normál tengervíz 2,5 szeresére nőtt. Emiatt kipusztultak belőle a növények és halak is. A visszahú­zódott víz ha­talmas sós si­vatagot hagyott maga után. A szak­értők szerint az óriási kiterjedésű szikes terület klímavál­tozást fog okozni a környéken. A hi­de­gebb teleket for­róbb nyarak követik, fer­geteges porviharokkal. A szél szét­hordja a tómederben össze­­gyűlt több ezer tonna növényvédő szert, a tó víz­gyűjtő területén folytatott hajdani gyapottermelés következ­ményét. Ez több száz kilométer kör­z­etben kipusztítja a szárazföldi álla­tokat is. Ez a helyzet is növeli azok­nak az évtizedek óta hangoztatott figyel­mez­tetéseknek a hitelét, hogy az ökológiai katasztrófa csak meg­előzéssel hárítható el, a bajok or­vos­lására nem lesz lehetőségünk. Nem várhatunk a leépülés nyil­ván­való jeleire, mert akkor a bioszféra összeomlását már nem lehet meg­akadályozni. Egy bizonyos ponton túl az események menete nem állítható le.[86]

A globális felmelegedésnek a hideg égöv alatt fekvő országok sem látják hasznát. Azt hihetnénk, hogy ők jól járnak, mert kellemesebb klíma alakul ki körülöttük. A jelek azonban nem erre vallanak. Minden éghajlati övezetnek megvan a sajátos flórája és faunája. Amennyiben ez megváltozik, aktivizálódnak a kártevők. A klímaváltozás következtében nem a melegebb éghajlat kultúrnövényei jelennek meg először az adott területen, hanem azok kártevői. Természetes ellenség hiányában mértéktelenül elszaporodnak a délebbről felvándorolt rovarok, és csonkig rágják a növényeket. Az eredendően hűvös éghajlatú Kenai-félszigeten pl. 1,6 millió fenyőerdőt pusztítottak el a hideg miatt korábban szaporodásképtelen rovarok. A kiszáradt erdőkben gyakoriak az erdőtüzek, a sötét foltok pedig jobban elnyelik a fényt. Emiatt fokozódik a felszín melegedése, ami pozitív visszacsato­lásként tovább rontja az amúgy is labilis helyzetet. Az orosz csúcsvezetők azzal érvelnek, hogy nekik jól jön a globális felmelegedés, mert lakhatóvá válik Szibéria. Az európai átlagember sem látja be, hogy miért baj az, ha a kontinentális éghajlatot felváltja a szubtrópusi. Arra azonban nem gondolnak, hogy a növény- és állatvilág megváltozása nem csak előnyökkel jár. Az őzek, szarvasok életterét átveszik a farkasoknál is veszélyesebb ragadozók, a csupán kellemetlen vérszívó szúnyogok helyét pedig a maláriaszúnyog és a sáskák fogják elfoglalni. Velük együtt jönnek a veszedelmes trópusi betegségek, melyeknek kivédésére szervezetünk nincs felkészülve.

Addig is az enyhe telek miatt nem pusztulnak el a kontinentális kártevők, és tavasszal rovarok milliárdjai esnek neki a kultúrnövényeknek és a gyümölcsfáknak. Eddig a –10 ^oC-os hideg megritkította őket, de mostanában már januárban sem csökken az átlaghőmérséklet 0 ^oC alá. A rágcsálókat sem tizedeli meg a fagy, így helyettünk ők fogják betakarítani a termést a gabonaföldeken. (2013-ban már 200 ezer tonna veszteséget okoztak a pockok a búzaföldeken.) Ezért egy idő után búza és rozs helyett mi is kénytelenek leszünk majd rizst termeszteni. A globális felmelegedés természetes élőhelyeiken is ritkítja az állatokat. A 150-200 éves rekordokat megdöntő nyári hőségben vadak és háziállatok milliói pusz­tulnak el világszerte. A tengeri állatok sincsenek védve a felmelegedéstől. 2003 nyarán elpusztult medúzák tízezreit mosta ki a tenger Toscana partjainál. A tengerbiológusok szerint a jelenség oka a világtengerek nagymértékű felmelegedése. A Viareggio és Forte dei Mormi közötti partszakasz strandjain medúzatetemek tonnái bűzlöttek. Az Északi-tengerben élő egyik angolnafaj max. 20 ^oC-os vízben tud csak élni. Az utóbbi években +25 ^oC-ra is felmelegedett vízben szinte teljesen kipusztultak.

A globális felmelegedés Antarktisz állat­világában is nagy zavarokat okoz. A Palmer Deep mélytengeri szakadék területén, 950-1400 méteres mélységben a vízhőmérséklet oly mértékben megemelkedett, hogy a ki­rályrák számos lárvája betelepült ebbe a tér­ségbe. Az eredetileg északabbra, meleg te­rületeken élő rákok olyan jól érzik magukat itt, hogy hatalmas, közel 1 méteres pél­dá­nyokká fejlődnek. Ezek a nagy, falánk lé­nyek aztán mindent felfalnak, ami a ten­gerfenéken az útjukba kerül (tengerisünt, ten­gerililiomot, tengeriuborkát és tengericsilla­got). A biológusok szerint rövid időn belül tönkreteszik az Antarktisz körül évezredeken át formálódott ökoszisztémát.

Paradoxonnak hangzik, de a globális fel­melegedés időszakában szokatlanul kemény telek is előfordulhatnak. A felmelegedéssel együtt járó légnyomásváltozás ugyanis erős viharokat kelt a sarkvidékeken, és a hidegfrontok be­sodródnak a mérsékelt égövbe, ahol rend­kívül hideget és erős hóesést okoznak. Ez a jelenség nem csak télen, hanem nyáron is felléphet, ami egyik napról a másikra 30 °C-os hőmérsékletcsökkenést, sőt havazást is kiválthat. Erre mondják sokan, hogy meg­bolondult az időjárás, de erről szó sincs. Csupán a klíma fizikai változását követi, engedelmeskedik a káosz törvényének.

Úgy tűnik, hogy megindult az óceánok vízszintemelkedése is. Ugyancsak a műhol­dak mérései szerint a tengerszint évente 3 millimétert emelkedik. A szintnövekedés egyre intenzívebb. Fél évszázaddal ezelőtt még csak 1 millimétert emelkedett a vi­lág­tengerek szintje évente. 1993-ban az emel­kedés már elérte a 3,1 millimétert. Az utóbbi 100 évben a világtengerek szintje 14 cen­timéterrel növekedett. Ez ellen a mélyen fekvő városok és országok (pl. Hollandia) gátakkal próbálnak védekezni, de a rohamos vízszintnövekedésnek a mesterséges gátak nem sokáig tudnak ellenállni. Az olvadás mértékére jellemző, hogy meteoroló­giai fel­mé­rések szerint 1978 óta az an­tarkti­szi jég felülete 124 ezer négyzetkilométerrel csökkent. Földünk leghidegebb konti­nen­­­sének léghő­mér­séklete ugyan­is az utóbbi években 2,5 ^oC-kal emelkedett. Nem véletlen, hogy a média mind gyak­rab­ban számol be az An­tarktisz peremé­ről hatalmas robajjal leváló, több kilomé­ternyi ki­ter­jedésű jéghegyek­ről. Ne­hogy azt higgyük, hogy ezeket a hír­adá­sokat a klíma­össze­om­lás miatti aggodalom szüli, ké­szí­tő­ik csupán látványos att­rak­ció­nak szánják a tévé­hír­adók nézőinek. Így pró­bálják növelni a nézettségi számot, hogy nagyobb reklám­bevételekre tehessenek szert.

Nemrég egy 3250 négyzetkilométernyi gleccser vált le a Larsen B jéghegyről. Ve­ze­tő meteorológusok szerint egyértelmű, hogy a 750 mil­liárd tonnás jégtömb leszakadását a globális felmelegedés okozta. Amerikai kuta­tók meg­állapították, hogy most több jég vált le az Antarktiszról, mint az elmúlt 30 év­ben össze­sen. Az eltávolodásuk sebessége is nő. A mé­rések szerint a levált jégdarabok 2004-ben nyolcszor gyorsabban sodródtak a ten­ger felé, mint 2002-ben. Ez már az óce­onog­ráfuso­kat is megijesztette, mivel fennáll a veszélye an­nak, hogy az olvadó jég lehűti a tengervizet, ami megváltoztatja a tenger­áram­latok irá­nyát. Ez kihatna a Föld egész éghaj­latára, és jó néhány tengerparti or­szágban szélsőséges időjárási viszonyokat teremtene. A Golf áram­lat megszűnésével vagy meg­for­dulásával elje­gesednének a skan­dináv orszá­gok, de jóval hidegebbé válna Belgium és Hollandia klímája is. Sietteti ezt a folya­ma­tot, hogy a Cip­rus szigeténél is nagyobb jég­tömb több ezer kisebb darabra tört szét, ami gyorsítja az el­olvadását. Jelen­leg a jégmező az Atlanti-óceán déli részén a Weddel-ten­ge­ren sodródik.

A most levált jéghegy 11 800 éven át hí­zott a Déli-sarkvidék közelében. Csak az utóbbi években keletkeztek rajta repedések az olvadás következtében. A hidrológusok is aggódnak, mert a sarki jég a Föld legnagyobb édesvíztartaléka. Folyóink, tavaink jelenlegi állapotát tekintve lehet, hogy néhány évtized múlva már csak a sarkvidékekről tudunk elérhető áron tiszta ivóvizet szerezni. Nem éppen megnyugtató az a szakértői megállapítás sem, hogy a további 536 ezer négyzetkilométernyi kiterjedésű jégpad is bármikor leválhat a hatodik kontinensről. Ezt követően megmozdul a talapzat, ami azt eredményezi, hogy a több ezer méter magas jéghegyek belecsúsznak az óceánban, és ott elolvadnak. A déli kontinens közel 14 millió négyzetkilométernyi jégsapkájának átlagos vastagsága 2000 méter, de helyenként eléri a 4500 métert. A mintegy 30 millió köbkilométernyi jégpáncél elolvadása több mint 70 méterrel emelné meg a világtengerek szintjét.

Sajnos az Északi-sarkon sem jobb a helyzet. Az olvadás mértéke Grönlandon a legintenzívebb. A NASA tudósai kiszámították, hogy ha a grönlandi gleccserek teljes egészében elolvadnak, csupán ez a vízmennyiség 6,5 méterrel fogja emelni a világtengerek szintjét. A sarkvidékeken évente 25 cm jégréteg keletkezik. Csapadék ugyanis a pólusok környékén is hullik, de hó formájában, és nem olvad el. Ezért nem jut vissza a világtengerekbe. Aztán ráesik a következő évi hó, melynek súlya alatt egy idő után jéggé alakul. Az elmúlt 11 800 év alatt az egymásra rétegeződő jégpáncél több ezer méter magas hegyekké vált. Ez fog most ránk olvadni. Az előző pólusok jégtömege a vízözön után, a földtengely elfordulása következtében olvadt el. Ez a vízmennyiség kb. 150 méterrel emelte meg a világtengerek szintjét. A mostani olvadás is hasonló mértékű lesz.

A folyamat már beindult Ezt tudományos mérések is alátámasztják. A sarkköri tengereket borító jégréteg 1978 óta 14%-kal húzódott vissza, és 1965 óta 40%-kal vékonyodott. Az elmúlt 30 év alatt az Északi-sarkot borító jég egynegyede, mintegy 80 ezer négyzetkilométernyi jégtakaró tűnt el, és jelentősen megrövidült a tél is. Amerikai tudósok azt is felfedezték, hogy az Északi-sark térségében 50 millió év óta első alkalommal nyílt vízfelület keletkezett, ami szintén egyértelmű jele a globális felmelegedésnek. Gyorsítja a felmelegedést, hogy az örök jég határának visszahúzódásával csökken a napsugárzást visszaverő felületek nagysága. A Kanada északi részén található Ellesmere-sziget hatalmas jégtömbje is széttöredezett. A levált tömbök nem csak a hajózást és a halászatot veszélyeztetik. A jégpad eddig visszatartotta a mögötte felgyülemlett édesvizet, ami most a tengerbe ömlik. A kutatók szerint a víz összetételének drasztikus változása megváltoztatja a környék élővilágát. 100 évvel ezelőtt a sziget északi pontját még összefüggő jég borította. Mára a jégsapka 90%-a elolvadt. A globális felmelegedés világjárvánnyal is fenyeget, mert az olvadó gleccserekből több millió éves baktériumok kerülnek a vízbe, a táplálékláncba és a levegőbe. Az alsó rétegekből vett jégminták elem­zé­se során megállapították, hogy van közöttük olyan parányi is, amely a laboratóriumokban és kórházakban használatos 0,2 mikronos pórusszűrőn is képes áthatolni. Ha ezek között egy patogén faj jelenik meg, attól semmilyen védőfelszerelés sem véd meg minket.

A legradiká­li­sabb olvadás a mérsékelt égöv alatt, a magas hegyek­ben tapasztalható. Az Alpok gleccse­reinek száma 1850 óta a felére zsugorodott. Az elmúlt 20 évben 22 millió köbméterrel csökkent a tömegük. Ez a teljes mennyiség egyötöde. A hatalmas mennyiségben lezúduló víz lemossa a hegyoldalakról a talajt, és a völgybe érve nagy területeket áraszt el. Emellett mind gyakoribb a kőlavina, mivel az évezredek alatt megrepedezett sziklaormokat a fagy már nem képes egyben tartani. A magas nyári hőmérséklet annyira felmelegíti a sziklafalakat, hogy a fagyott altalaj elolvad, így nincs ami összetartsa őket. A sziklafalak, a magas ormok a rések, repedések mentén szétesnek. 2003-ban több mint 50 ember halt meg sziklaomlás következtében az Alpokban. Az osztrák Gross­glock­ner oldalát borító Pasterze pereme a 2003-as forró nyárban 30 méterrel lett rövidebb. Amióta rendszeresen mérik a gleccser jegét, még soha nem tapasztaltak ilyen gyors olvadást.

Nyugtalanságra ad okot a svájci gleccserek olvadásának üteme is. A zürichi egyetem szakértőinek számításai szerint az elmúlt 15 évben 22%-kal csökkent a svájci Alpok jégtakarójának felülete. Ez a csökkenés már 2004-ben elérte a 2025-re prognosztizált értéket. Ráadásul az olvadás üteme tovább gyorsul. 1992 és 2002 között 60 centiméterrel csappant a gleccserek vastagsága, a hosszuk pedig 6,5 méterrel csökkent. Csupán 2003-ban 3 méterrel lettek rövidebbek. Tovább gyorsítja az olvadást, hogy az 1990-es években tapasztalt magas átlaghőmérséklet következtében a gleccserek széttöredeztek. Ezáltal már oldalról is éri őket a napsugár. A rohamosan olvadó jégtakaró helyi áradásokat hoz létre. Ez esetben mégsem a vízszintemelkedés okozza a legnagyobb problémát. Hosszabb távon az igazi veszély abban rejlik, hogy a gleccserek elolvadásával megszűnik Európa folyói­nak utánpótlása, így kiszáradás fenye­geti az egész kontinenst. Emellett rohamosan csökken az Alpokba telepített vízierőművek kapacitása. Vízutánpótlás hiányában az Európa nagy folyóira telepített vízierőművek is le fognak állni.

Legnagyobb bajba a folyóparti nagy­vá­rosok kerülnek, mert aszályos időszakokban már néhány éven belül megoldhatatlanná válik az ivó­vízellátásuk. A Pó folyó vízszintje pl. már 8 méterrel alacsonyabb a korábbinál. Európa legnagyobb gleccsere az izlandi Vatnajokull is olvad. Évente 1 méterrel vékonyodik. Egy amerikai glacilógus szerint a hegyi gleccserek világszerte 90 köbkilométernyi jeget veszítenek évente. 2003 nyarán az Alpok hótakarója 3 métert olvadt. Eltűnőben van a Kilimandzsáró hava is. A tudósok szerint 11 800 évvel, vagyis a vízözön után kialakult jégsapka a 8300, 5200 és 4000 évvel ezelőtti aszály következtében jelentősen feljebb húzódott. Most a maradék hó is veszélybe került. Az Ohioi Állami Egyetem kutatói szerint ez a páratlan trópusi jégtakaró rohamosan olvad. A számítások szerint a Kilimandzsáró hava 2020-ra teljesen eltűnik. Már a világ legmagasabb hegyén is olvad a jég. A mérések szerint a Mount Everest magassága évente 10 centiméterrel csökken. A világ tetejének tekintett tibeti fennsíkon évente 7%-kal zsugorodnak a gleccserek. Tibetben az átlaghőmérséklet 0,9 ^oC-kal emelkedett az elmúlt két évtizedben. A tudósok szerint a gleccserek olvadása aszályokhoz, újabb sivatagok képződéséhez, és a homokviharok növekedéséhez fog vezetni.

Sokak számára kissé groteszknek tűnik, hogy az emberiségnek vízhiánnyal kell számolnia, amikor bolygónk felszínének négyötödét víz borítja. Emberi felhasználásra azonban csak az édesvíz alkalmas, a Föld 1 340 000 000 km³ tömegű vízkészletének 97,3%-át a tengerek és óceánok sós vize teszi ki. A maradék 2,7% sem hozzáférhető teljes egészében, mert ennek kétharmada a sarki jégtáblákban koncentrálódik. Marad tehát kb. 1%-nyi víz, ami iható. Ebből is csupán egy töredék, a teljes vízkészlet 0,3%‑a használható fel közvetlenül tavak, folyók és tározók formájában. Ez a jelentéktelennek látszó mennyiség eddig képes volt ellátni az emberiséget ivóvízzel, a környezetszennyezés azonban mind jobban csökkenti az emberi fogyasztásra alkalmas víz tömegét. Ezért egyre mélyebbre kell lefúrni ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű iható vízhez jussunk. A vízellátást nehezíti, hogy a háztartásokban jelenleg nincs iparivíz-vezeték, ezért a tisztálkodáshoz, mosáshoz és minden egyéb vízhez kötött tevékenységhez ivóvizet használunk. Emiatt az emberiség jelenleg 4500 milliárd köbméter vizet pazarol el évente.[87] Ebből könnyen kiszámítható, hogy ha nem takarékoskodunk vele, akkor 3000 év múlva elfogy a Föld teljes ivóvízkészlete. Ez ugyan hosszú idő, de 3000 év múlva is fognak élni, illetve szeretnének élni emberek ezen a bolygón.

A tengerparti nagyvárosokban mélyfúrás sem alkalmazható, mert a talajvízkészletek túlszivattyúzása esetén fennáll a tengervíz betörésének veszélye. Az óceánok, tengerek partján mind gyakrabban tapasztalt jelenség, hogy a sós víz beszivárog az ivóvízbázist jelentő talajrétegekbe. A Fülöp-szigeteki Manila alá már 5 kilométerre behatolt az ihatatlan tengervíz. A sótalanítása nagyon drága és sok szennyezéssel jár. 1 m³ ivóvíz előállításhoz 4 kW villamos energia szükséges. A visszamaradó nagy sókoncentrációjú zaggyal pedig nem tudnak mit kezdeni. A helyzetet rontja, hogy az utóbbi évtizedekben a vízfelhasználás kétszer olyan mértékben növekedett, mint a népesség. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ma már az embe­riség egyharmada számára komoly gondot okoz a jó minőségű édesvíz hiánya. Az ivóvíz túlnyomó részét föld alatti vízfolyamokból nyerjük, melyek létezésről csak kevesen tudnak. Az amerikai Közép-nyugaton pl. nyolc államon át húzódik az Ogalla vízvezető réteg. Úgy tűnik, hogy nem sokáig, mert az elmúlt fél évszázad alatt 35 méterrel csökkent a szintje. Az ENSZ előrejelzése szerint 2025-re az emberiség kétharmadának vízhiánnyal kell szembenéznie. Ez már el is kezdődött. Amíg egy átlagos amerikai naponta 500 liter vizet használ el, Gambiában egy főre csupán 4,5 liter jut.

A vízhiány a mezőgazdasági termelést is korlátozza. Kínában a korábbi 140 millió tonnás rizstermés 127 millió tonnára esett vissza. Ez a jelenség a nyugati országokra is kihat, mert a csökkenő áru­­mennyiség a mezőgazdaságban is felhajtja az árakat, és többet kell fizetni a rizsért és egyéb terményekért. Kínában már a felszíni vizek 90%-a, a talajvíznek pedig a 70%-a szennyezett. Az UNESCO szakértői szerint ha a helyzet nem változik, akkor 2030-ra civilizációnk édesvízszükséglete eléri a rendelkezésre álló készleteket, és ettől kezdve az év bármely szakában krónikus vízhiányra kell szá­mítanunk. Emiatt a szomjazók rákényszerülnek a szennyezett vízkészletek használatára. Fertőzött ivó­víz fogyasztása következtében a fejlődő világ országaiban már ma is 30 millióan halnak meg évente.

Már Európában is egyre gyakoribb a vízhiány. 2007-ben oly nagy volt a szárazság és a csapadékhiány Spanyolországban, hogy kiszáradtak a kutak. Ezért Katalóniába tankerhajóval szállították az ivóvizet. A barcelonai kikötőben egymást érték a vízszállító tankerek. A globális felmelegedés következtében Ciprus szigete is kiszáradt. Ezért a háztartásokat csak hetente háromszor látják el vízzel.  2008-ban ezt a korlátozott mennyiséget is csak úgy tudták biztosítani, hogy 8 millió köbméter vizet vásároltak Görögországtól. Az elapadásnál is gyorsabban bekövetkező veszély fenyegeti a tengerparti vidékeket. A Földközi-tenger partvidékén pl. a tengervíz kezd beszivárogni a folyamatosan apadó víztartó rétegekbe, melynek következően a még meglevő talajvíz is használhatatlanná válik.

Valószínűleg jelentős mértékben katalizálja majd ezt a globális folyamatot, hogy a kanadai és szi­bériai jégmezők elolvadása következtében az ősrégi, elrot­hadt mocsárfüvekből metángáz kerül a légtérbe. Ez tovább növeli a Föld légkörének hőmér­sékletét, ami az örök jégmezők teljes megolvadását eredményezi. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után leállíthatatlanná válik, és a füstgázszennyezés esetleges megszüntetése esetén is fenntartja az üvegházhatást. Egy orosz kutató 2005-ös beszámolója szerint Nyugat-Szibéria 1 millió négyzetkilométernyi kiterjedésű területe sekély tavakkal borított tájjá alakult. A fagyott talaj kezd olvadni, és emiatt több milliárd tonnányi metángáz kerül a levegőbe. Ez a folyamat 3-4 évvel ezelőtt kezdődött, mivel ennek a területnek az átlaghőmérséklete az elmúlt 40 évben 3 ^oC-kal emelkedett. Szibéria tőzeglápja a vízözön előtt keletkezett, és a becslések szerint 70 milliárd tonna metánt tartalmaz, amit eddig a fagyott talaj csapdába ejtett. Egyelőre a metángáz zöme jóval a fagyott talaj szintje alatt van, de ha kiszabadul, leállíthatatlanná válik a globális felmelegedés. Emiatt a sarkköröket borító jégpáncél teljesen el­olvad, melynek következtében egész földrészeket nyelhet el a tenger. A fokozott felmelegedés már az épületeket is veszélyezteti. Alaszkában düledeznek a házak a klímaváltozás miatt. A talaj felengedése folytán a rajta álló épületek megsüllyednek. Először megrepedeznek a falak, majd összedőlnek. Ez a jelenség Szibériában, Tibetben sőt már az Alpokban is megfigyelhető.

A tundra olvadása nemcsak óriási mennyiségű metán kiszabadulásával fenyeget. A metánnal együtt olyan patogén vírusok is kiszabadulnak, amelyekkel még sosem találkozott az emberiség. A vírus, mely a pithovírus nevet kapta 30 ezer éve rejtőzik az örökké fagyott talajban, és még mindig aktív. A vizsgálatok szerint főleg amőbákat fertőz meg. A pithovírus nagyon különbözik az eddig ismertektől: 1,5 mikrométer hosszú, 0,5 mikrométer széles, kb. 30 százalékkal nagyobb, mint az eddig ismert legnagyobb vírus, a pandoravírus. Ha a vírus egyszer bejut az amőbába, a sejtnedvüreg, a vakuólum falához vándorol. Mindezt sajátos szerkezete révén tudja megtenni, egyik vége ugyanis olyan, mint egy dugó. Az a feladata, hogy lezárja és védje az amforaszerű részecskét, de mihelyt bejut a sejtnedvüregbe, a dugó eltávozik, és megkezdődik a fertőzés. A vírus anyaga szétáramlik a sejtnedvüregben, ami valóságos vírusgyárrá alakul át. Néhány órán belül ezernyi, teljesen kifejlett pithovírus gyűlik össze a sejtnedvüreg szélein, majd valósággal kirobbannak a teljesen lepusztított amőbából, hogy új gazdatesteket találjanak. 12-14 óra alatt szó szerint kiszívják az életet a sejtekből. Ellentétben a legtöbb vírussal, a pithovírus saját géneket, fehérjéket és enzimeket használ a szaporodásához.

A sarki jéghegyek olvadása nem csak következménye a globális felmelegedésnek, hanem katalizálja is a folyamatot. A jégtakaró alatti tengervíz és földfelszín ugyanis nem veri vissza a napsugarakat, hanem elnyeli. Ez a hőelnyelődés tovább fűti a bolygót. A Cambridge-i Egyetem kutatói szerint a nyári jégtakaró hiánya intenzívebben katalizálja a globális felmelegedést, mint a légkörbe kerülő szén-dioxid. Számításaik alapján, ha a Föld felszínének 1%-án a fényvisszaverő bevonatot fényelnyelőre cseréljük, ennek melegítő hatása megegyezik húszévnyi üvegházhatást kiváltó gáz légkörbe engedésével. Az 1980-as években a sarki jégtakaró nyaranta a földfelszín 2%-át borította. Mára ennek az értéknek csak a negyede, azaz 0,5% maradt meg. Ez a folyamat egyre gyorsul. Ma már évente megfeleződik a jégtakaró területe. Egyre közelebb kerülünk a végső klímaösszeomláshoz. Ebben az ütemben haladva 2030-ra az antarktiszi nyarak teljesen jégmentesek lesznek, a Jeges-tenger pedig ugyanolyan meleg lesz, mint az Északi-tenger.

A világtengerek hőmér­sékletének emelkedése is hatással van a teljes világég­hajlatra. Az óceánok vizének melegedése nem csak a korábbi áramlatokat állítja le, illetve fordítja meg irányukat, hanem új tengeráramlatokat is létrehoz. Ez utóbbi már meg is történt a trópusi éghajlat alá tartozó tengerekben. Közü­lük legveszélyesebb az El Niño-jelenség[88], melynek közvetlen kiváltó oka, hogy a Csendes-óceán vízhőmérséklete a közepén 5 ^oC-kal mele­gebb, mint korábban. Ez annak a következménye, hogy a passzátszelek lecsen­desedtek. Az oxigénben dús hideg víz nem ott tör fel, ahol kellene, a felszíni meleg víztömegek pedig ellenkező irányba áramlanak. Ennek tudható be többek között az ausz­tráliai terméskiesés, a dél-afrikai és dél-ázsiai aszály, valamint az egyesült álla­mokbeli áradások, s re­kord erejű tornádók. Az elmúlt 50 év alatt Dél-Ausztrália elvesztette esőkészletének 20%-át. Nem jobb a helyzet a sűrűn lakott Kelet-Ausztráliában sem. Emellett vészesen csökken az ausztrál folyók vízhozama, az elmúlt évtizedekben 70%-kal esett vissza. A talaj is melegebb lett, ezért a ennek a földrésznek nemsokára új éghajlattal kell számolnia. Ha így megy tovább a farmeroknak fel kell számolniuk a grépfrút- ás citrusültetvényeket, s helyette gyapotot fognak termeszteni. Globális hatásá­nál fogva az El Niño a délkelet-ázsiai monszunt is befolyásolja. A monszun és a passzátszél megzavarása Kínában, Indonéziában, Japánban, Koreában milliók életét veszé­lyezte­tő ára­dásokat idéz elő, és ez az oka a Karib-tengeri hurrikánok erő­södé­sének is.

A hurrikánok az Atlanti-óceán egyenlítői övezetében alakulnak ki. Ha a víz hőmérséklete eléri a +26 ^oC-ot, minden feltétel adott, hogy ciklon keletkezzen. Ez a kezdetben csupán 50-60 km/h sebességgel száguldó forgó­szél útközben egyre több meleget és vízpárát gyűjt magába, míg végül a se­bessége elérheti a 300 km/h-t is. Egy ilyen 5-ös erősségű hurrikán­ban annyi energia rej­lik, amennyi képes len­ne Amerika 100 évi ener­giaszükségletét fe­dez­ni. ­Afrika nyugati part­jai mentén eddig csak ritkán emelkedett az óce­án vize +24 ^oC fölé. A globális felme­legedés kö­vetkez­té­ben azonban fo­koza­tosan nőtt a víz­hő­mér­séklet. Ennek tud­ha­tó be, hogy az utóbbi években mind gyako­ribb a ciklontevé­keny­ség, és mind pusztítóbb a belőlük kialakuló hur­rikánok ereje. Néhány év­vel ezelőtt pl. az And­rew-hurrikán 22 milliárd dollárnyi kárt okozott az Egyesült Államokban. Később a helyzet tovább romlott. 2003 máju­sá­­ban már 562 tornádó pusztí­tott az országban, és a kiterjedt előrejelzés ellenére 41 ember életét oltotta ki. A legtöbb kárt azonban a szökőár idézi elő. A hurrikánok, tornádók, illetve tájfunok által felkorbácsolt tenger több kilométer mélyen benyú­lik a szárazföldbe, és a partvidéki területeken min­dent letarol. Időjárás-elő­re­jelzés hiányában az ott élő emberek is áldozatául esnek a katasztró­fá­nak. Ez történt a XVIII. században, a Bengál-öbö­lben, ahol a 12 méteres hullámokból álló szökőár 300 ezer ember életét oltotta ki. Szökőár okozta a New Orleans-i gátszakadást is 2005-ben. A Katrina hurrikán 1200 embert ölt meg, 160 ezer házat döntött romba, és 1 millióan váltak hajléktalanná. Az anyagi kár elérte a 137 milliárd dollárt.

A Szaharában tomboló viharok okozzák a „vörösár”-nak nevezett jelenséget is, amely Floridában számolatlanul pusztítja a halakat, a kagyló- és rákféléket, a tengeri emlősöket és a madarakat. Az egyre intenzívebbé váló viharok a sivatag felszínéről porszemcséket ragadnak magukkal, és a keleti szél az Atlanti-óceánon át egészen a Mexikói-öbölig fújja őket. Ott kicsapódva feldúsítja a térség vizének vastartalmát, ami táptalajt nyújt a fotoszintetizáló baktériumoknak. Az általuk termelt vegyületetek táplálékául szolgálnak a tengerben burjánzó mérges algák számára. Az algák mértéktelen elszaporodása nem csak a vizet színezi rozsdavörösre, hanem mérgező gázt bocsátanak ki a levegőbe. Az általuk termelt idegméreg több millió hal és sok ezer rozmár pusztulását okozza minden alkalommal. A vörösár az emberekre is veszélyes, mert az általuk megmérgezett kagylók és rákok fogyasztása bénuláshoz, memória­za­varokhoz vezet.

Az évszakok eltűnése, egymás­ba mosódása szintén erre az okra vezethető vissza. Mivel a trópusok vidéke erősebben melegszik mint a sarkvidék, nagy hőmér­sék­let-különbség alakul ki a Föld légkörében. Ez a szoká­sosnál erős­ebb frontokat vált ki, ami szinte elsöp­ri a normális klímát. Az egymást váltó intenzív ciklonok és anticiklonok olyan szélsőséges idő­já­rási helyzetet teremte­nek, hogy kiszorítják az év­szaknak meg­felelő idő­já­rást. A Föld át­laghő­mér­séklete 1905 és 2005 kö­zött 0,7 °C-kal emel­ke­dett. (Pontosab­ban 0,8 ^oC-kal. Az ipari forrada­lom előtt ugyanis 900 éven át csökkent az átlaghőmér­séklet. A levegő­szennye­zés beindulása után ez a folyamat megszakadt, sőt ellenke­zőjére váltott.) A becslések szerint a kriti­kus határ az 1 °C, ha ezt át­lépjük, a folyamat vissza­for­díthatat­lanná válik. Hogy ez mi­kor követ­ke­zik be, az könnyen ki­számítható. A meteoro­ló­gusok kal­kuláció­ja sze­­­rint, ha a mérges gázok kibocsátása az 1980-as évek intenzitásával foly­tatódik, akkor a globális fel­melege­dés 2030-ra eléri a 3 °C-ot. Egyes he­lyeken a felmelegedés mér­téke már most is meg­haladja a világátlagot. Ka­na­dában az elmúlt száz év alatt az ország déli részén 0,9 °C-ot emelkedett az átlaghőmérséklet, a középső terület nagy kiterjedésű síkságain pedig 1,5 °C-kal lett melegebb. A Sziklás-hegységben 1300 gleccser je­gének negyede-háromnegyede tűnt el az éghajlat­változás következtében. A nyomá­ban pe­dig állandósult az aszály az egész or­szágban. A sarki jéghegyek megol­va­dásá­ból eredő tengerszint-emelkedés va­la­mint az elsivatagosodás már közel van ahhoz az értékhez, ahonnan már nincs visszaút, ahol már csak a vég­állo­más, a bioszféra teljes pusz­tulása van hátra.

 

Addig azonban számtalan ne­héz­ség vár az önrombolás végső táncába bele­szédült emberiségre, olyan megpróbál­tatások, amelyek­ről ma még fogal­munk sincs. Ha nyitott szemmel járunk a világban, lépten-nyomon tapasztalni fogjuk ennek előszelét. Szinte már egy szépirodalmi regényt sem ol­vashatunk el anélkül, hogy ne találkoznánk világunk foko­zatos pusztulásának valamilyen jelével. Még a szexuális témájú könyvek sem mentesek ezeknek a problémáknak a rejtett taglalásától. Egy ismert magyar írótól származó műben pl. két hivatásából kiöregedett prostituált beszélget. Nosztalgiázás közben az egyik így szól a másikhoz: Emlékszel drágám a régi békebeli „szerszámokra”, abban az időben a férfiaknak még volt mivel büszkélkedniük. Ezután következett a mai férfiak nemi képességeinek rész­letesebb ecse­telése, és a méretbeli különbségek taglalása, amire most nem szükséges kitérni. A lényeg azonban az, hogy manapság a férfiak ezen a téren sem büszkélkedhetnek, a fokozatos elkor­csosodás itt is érezteti hatását.

Tudományos szemszögből nézve ezt a jelenséget ez a helyzet nem véletlenül alakult ki. Az utóbbi időben több olyan cikk jelent meg, melyek a talaj elsavanyodásán túlmenően a humusztartalom csökkenéséről, a mikroflóra elszegénye­déséről számol be, és riasztó képet fest a nyomelemhiányból eredő zavarokról, betegségekről is. Ma már a környezetszennyezés okozta immunrendszer-lerom­láson kívül számolnunk kell annak a válságos helyzetnek a következményeivel is, hogy a talaj az intenzív gazdálkodás és a kemikáliák mértéktelen alkalmazása miatt egyre jobban kimerül. Ezért a zöldség-gyümölcs évről évre kevesebb ásványi sót és nyomelemet tartalmaz. (Mivel az ásványi sók grammnyi, a nyomelemek pedig mikrogrammnyi mennyiségben fordulnak elő a szer­vezetben, ezeket makro- és mikroelemeknek is nevezik.) Ennek csak egyik következménye az ízanyagok csökkenése. (A növényeknek 10 makro- és 5 mikroelemre van szükségük. Ha ezeket nem kapják meg optimális mennyi­ségben, akkor ízetlenné vagy deformálttá válik a termés. Egyébként az is baj, ha valamelyik elemből túl sokat tartalmaz a talaj, mert ebben az esetben a zöldség, gyümölcs állaga romlik le, pl. szivacsossá válik.) Az intenzív növénytermesztés, a mezőgazdaságban is általánossá vált profithajsza következtében a talaj kimerülése világjelenség. Egy 1992-es felmérés szerint Ausztráliában a talaj termőképességének 55%-át, Európában 72%-át, míg Észak-Amerikában 85%-át elveszítette.

Jelentős mértékben csökkenti a mezőgazdasági termények ízét a különféle vegyszerek alkalmazása. A műtrágyák, gyomirtó szerek, permetlevek megzavarják a növények „vegykonyháját”, így még az a kevés tápanyag sem tud kellőképpen hasznosulni, ami a talajban található. Ennek fő oka, hogy a toxi­kózis gátolja a fotoszintézist. Ez olyan, mintha az embereknél egyszerre gátolnánk a légzést és az emésztést. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a különféle vegysze­rek kombinációja nagyságrendekkel mérgezőbb, mint az egyes alkotórészeké. Egy új keletű tudományos felmérés szerint két vagy három közönséges rovarirtó szer kombinációja az előírtnál kisebb koncentrációban is 160-szorostól 1600-szoros mértékig növelheti az egyes szerek mérgező hatását. Jelenleg 70 ezer féle ismert kemikália kerül a környezetbe, melyekhez évente 1000 új vegyület csatlakozik.

A mérgezett növények termésének vitamintartalma is jóval kevesebb. Ráadásul az arányuk fokozatosan csökken. Az obertali fekete-erdei szanatórium mérései szerint amíg 1985-ben 100 gramm alma 5 milligramm C-vitamint tartalmazott, most csupán 1 milligramm van benne. Hasonló arányban esett vissza a brokkoli kalciumtartalma 103 milligrammról 33-ra. A sárgarépa magnézium-tartalma sem alakult megnyugtatóan, 21-ről 9 milligrammra csökkent. Mi sem bizonyítja jobban a méreganyagok áldatlan közreműködését mint, hogy a vegyszermentes talajon termelt zöldség-gyümölcsben ke­vésbé tapasztalható ez a jelenség. Laboratóriumi mérések szerint pl. az ökológiai módszerrel termesztett biokáposzta kilogrammonként 960 milligramm C-vitamint tartalmaz, míg kemizált változata csupán 490 milli­gram­mot. A különbség kétszeres, ami jelentősnek mondható ugyan, de jóval kevesebb, mint az évtizedekkel ezelőtt mért érték. Ennek oka szintén a talaj­mérgezés.

Ez a megállapítás kissé furcsán hang­zik, hiszen a biogazdálkodás során nem alkalmaznak káros vegyszereket. Nem is a gazdálkodó juttatja a földbe a mér­geket, hanem a csapadék. Hiába nem használnak vegyszereket a biotermelők, a sa­vas esők ellen ők sem tud­nak véde­kezni. A hőerőművekből, a vegyi üze­mekből és egyéb ipari létesítmények ké­ményeiből kikerülő mérges gázok salét­rom­savvá, valamint kénsavvá ala­kul­va elsősorban a fák és növé­nyek leveleit károsítják, de utána beke­rül­nek a talajba. Ott foko­zatosan felold­ják az alkáli fémeket, és ezáltal olyan vegyi reak­ciók mennek végbe, ame­lyek meg­fosztják a talajt olyan fontos ás­ványok­tól, mint pl. a kálium és a mag­nézium. Mivel na­gyon sok gyü­möl­csnek és zöldségnek fő alkotóelme ez a két ásványi anyag, így a hiányuk illetve lecsökkent mennyiségük megmutatkozik a biotermékek ízében és vitamintartalmában is. Tovább rontja a helyzetet, hogy a talaj elsavasodása növeli a földben levő alumínium aktivitását, amely megköti a magnéziumot. Mindezek ellenére az ökológiai módszerekkel termelt zöldség és gyümölcs még mindig finomabb és egészségesebb, mint a kemizálással előállított társai. Nem véletlen, hogy a nyu­gat-európai orszá­gokban mind nagyobb tért hódít a biogazdálkodás. A vegy­szermentes zöldség, gyü­mölcs nem szép ugyan, de zamatos, ráadásul az egész­séget sem veszélyezteti.

A makro- és mikroelemek csökkenésének az élvezeti érték leromlásánál is kellemetlenebb fejleménye a különböző hiánybetegségek fellépése. Dr. Linus Pauling, Nobel-díjas tudós szerint: „Nincs az élő szervezetnek olyan megbetegedése, ami ne lenne visszavezethető valamely mikroelem hiányára. Ráadásul a mikroelemek hiánya gátolja az enzimek működését, a vitaminok felszívódását. A nyomelemhiány kihat a magzat fejlődésére is. A felmérések szerint a korszülések 10%-a a terhes anyák szelénhiányára vezethető vissza. Tulajdonképpen ebből a helyzetből ered a fenti probléma is. A legújabb kutatási eredmények ugyanis kimutatták, hogy a nemi szervek növekedését dön­tően befo­lyásolja egy fontos nyomelem, a cink. A cinkhiány ráadásul erőtlenséget, fáradékonyságot okoz, és növeli a fertőző betegségekkel szembeni fogé­konyságot. Amennyiben vicces kedvű hölgyek most intenzív cinkfogyasztást javasolnának kevésbé teljesítőképes partnerüknek meg kell jegyezni, hogy ez a szituáció a nőket is legalább ilyen súlyo­san érinti. A cinkhiány következménye pl. hajhullásban, petefészek-gyulladásban, hüvelyi folyásban, a nemi szervek különféle gyulladásaiban és koraszülésben nyilvánul meg. A több mint 100 enzim alkotóelemeként nélkülözhetetlen cink pótlása egyébként is csak puber­táskorban használ, ezen a téren utólagos korrekcióra nincs lehetőség.

Ez a probléma azonban eltörpül amellett a gond mellett, amelyet ugyancsak az utóbbi évek tudományos vizsgálatai hoztak felszínre. A helyzet annyira súlyos, hogy akár a vészharangot is elkezdhetnénk kongatni. Húsz év óta rendsze­resen vizsgálják a férfiak spermáját, és kiderült, hogy a legutóbbi felméréshez képest 10%-kal csökkent a hímivarsejtek moz­gékonysága és életképessége. Egy dán professzor vizsgálatai szerint a mai húszéves fiataloknak rosszabb minőségű a spermája, mint a nyugdíjasoknak. Az Århusi egyetemen folytatott ellenőrzés alapján a fiatal fiúknak átlagosan fele annyi életképes spermájuk volt, mint az idős férfitársaiknak.[89] A kutatók azt is megállapították, hogy ez a tény a fokozott környezetszennyezés, ezen belül is a dioxin­mérgezés, valamint a mezőgazdaságban növényvédő szerként alkalmazott peszticidek mérgező hatásának eredménye, és ha ezt a folyamatot nem sikerül, megállítani, akkor a férfiak néhány évtizeden belül nemzőképtelenné válnak. Ráadásul a különféle vegyszerek a cinkhiányhoz hasonlóan elkorcsosítják a nemi szerveket és rejtett heréjűséget okoznak, ami szintén nemzőképtelenséghez vezet.

A környezetszennyezés a megtermékenyítő képességen kívül a potenciát, a szexuális teljesítőképességet is csökkenti. A legújabb statisztikai felmérések szerint már a fiatal házasoknál is a heti kétszeri szexuális együttlét átlag 1,5-re csökkent. Ez nem kizárólag a férfiakon múlik, mert már a nők sem kí­vánják annyira a szexet. Szervezetük méreganyagokkal való telítődése követ­keztében ők is egyre ener­váltabbak, egyre kedvetlenebbek lesznek. Minden bizonnyal ez is hozzájárul ahhoz, hogy az iparilag fejlett, vagyis a környezetet leginkább pusztító országokban egyre kevesebb gyerek születik. Mindezek törvényszerű következménye, hogy az emberiség nem is olyan sokára ki fog halni. Mi is arra a sorsra jutunk, mint a „kis szürkék”, nálunk fejletlenebb fajok hibridizációjával tudjuk majd csak fenntartani a civilizációnkat, feltéve ha addig sikerül kijutnunk a kozmoszba, és nem esünk áldozatává a környezet­szennye­zés­nek.

Ebben az egészben az a legszo­mo­rúbb, hogy akik tehetnének valamit en­nek a folyamatnak a megállítása érdeké­ben, nem hajlandóak érdemben foglal­kozni a problémával. A feszültség leve­zetésére időnként rendeznek egy-egy kör­nyezetvédelmi konferenciát, hogy a szak­emberek kibeszélhessék magu­kat, majd minden marad a régiben. Oda­vet­nek pár ezer dollárt a „biokultúra komposztdombjára” hadd kukorékol­jon az a néhány biokakas. Po­liti­ku­sa­ink nem látják be, hogy a kör­nyezetet puszta erő­f­orrásnak tekintő, és azt ki­zsák­mányoló technika az ígért jólét he­lyett a termé­szet tönkretételéhez, és a lélek elsivároso­dá­sához vezet. Egyéb­ként az 1995-ös kör­nyezetvédelmi vi­lág­konferencián nyilvá­nosságra hoz­ták, hogy az elmúlt 40 év során a tró­pusi esőerdők felét kiirtották, és a nö­vény- és állatfajok egyötöde kipusz­tult. A leg­na­gyobb meg­döbbenést azonban az a beje­lentés okoz­ta, hogy a gazda­sá­gi növeke­dés minden áron való fenn­tartása és a profithajsza oda vezetett, hogy a világ évi szennye­ző­anyag-ter­melése 23 mil­liárd tonna. Ilyen körül­mények között csoda, hogy a klíma eddig nem omlott össze, a természet még vegetál.

Sajnos a helyzet feltárásában legin­kább illetékes meteorológusok is jelen­tős mértékben hozzá­járulnak a szüksé­ges intézkedések elodázásához. A mind jobban aggódó lakosságot azzal nyug­tatják, hogy nincs egyértelmű össze­füg­­gés az időjárási szélsőségek és a bioszféra fokozódó szennyezése között. Példaként felhozzák, hogy a múltban is voltak hideg- és me­leg­rekordok, és előszeretettel idézik, hogy 50-100 évvel ezelőtt aszályosabb és csapadékosabb éveket is regisztráltak. Azt azonban elfelejtik meg­említeni, hogy régebben ezek a szélső­ségek évtizedenként egyszer következtek be, az utóbbi tíz évben viszont napi­­renden vannak minden kontinen­sen, és a helyzet rohamosan rom­lik. Az elmúlt 100 év 10 legmele­gebb, leg­szárazabb éve az 1990 utáni évek­re esik. A hőmérsékletet 1861 óta mé­rik rendszeresen, korszerű eszkö­zök­kel. A Meteorológiai Világ­szer­ve­zet (WMO) szerint az elmúlt más­fél év­század három legmelegebb éve 1998, majd 2002 és 2006 volt. Félő, hogy mire hajlandóak lesznek elis­mer­ni, hogy mind­ez nem a véletlen műve, már ké­ső lesz cselekedni.

 

Egy radikális fordulat, egy gyors szemléletváltás talán még meg­ment­het­né a világot, de annak valószí­nű­sége, hogy ez normál körül­mények között be­következzen igen csekély. Történelmi tapasztala­tok sze­rint a las­sú pusztulás nem képes jobb belátásra bírni az em­beriséget. Ennek oka, hogy a folya­ma­tos leépülés nem szembe­szö­kő, az em­bereknek elég idejük van ahhoz, hogy hozzászokja­nak a válto­zó helyzethez, sőt egy idő után már nem is emlékeznek arra, hogy milyen volt az a korszak, ami­kor még minden sokkal jobb volt. Az öregek, akik abban az időben szü­lettek, lassan ki­halnak, annak a né­hánynak pedig aki még él nem hisz­nek, úgy gondolják, hogy mese az egész. Gyökeres válto­zá­sokat csak katasztrófaszerű, hir­telen be­kö­vetke­ző pusz­­­tulás tud ki­váltani. Lon­don városa pl. még most is fu­ldokolna a füstben, ha 1955 telén egy erős szmog miatt né­hány nap alatt nem halt volna meg 6000 ember, köztük sok csecse­mő. Utána még fél éven át 8000-en haltak meg a fűtési szezon végéig. Ennek az ese­mény­nek olyan megrázó ereje volt, hogy a vá­ros­atyák megtiltották a szén és egyéb fosszilis tüzelőanyag haszná­latát. In­téz­ke­dé­seik nyomán be­ve­zet­ték a gáz­fűtést, és szi­gorú előírá­sok­kal kény­sze­rí­tet­ték a gyár­tókat a füst­mentes gép­ko­csik előál­lítására.

A széles néprétegeket érintő szem­lé­letváltás nem kis akadálya még az a sajátos felfogás, ahogy a legtöbb em­ber vélekedik a műszaki tudo­má­nyok­ról. Amíg dicsőség lesz azzal kér­ked­ni, hogy „én mindig rossz voltam fi­zikából” vagy „ne­kem a matematika mindig ködös volt” illetve „én nem ér­tem ezeket a számítógépes hókusz-pókuszokat”, addig mit várhatunk? Bez­zeg más a helyzet, ha a diskurzus a kultúra te­rületén folyik. Azok az ér­tel­misé­giek, akik a legegyszerűbb egyen­le­tet sem képesek megoldani, sóbál­vánnyá válnának akkor, ha valaki az­zal a kijelentéssel állna elő, hogy ő nem tudja ki volt Shakespeare. A döb­bent csend, a megvetés helyénvaló, de az eszébe sem jut a társaságnak, hogy a matema­tika és a fizika k­özépfokú elsajátítása legalább olyan fontos része kultúránknak, mint a világirodalom klasszikusainak ismerete. A közelgő kor, a new age megér­téséhez azonban ennél is több tudásra lesz szükségünk. A műszaki tan­tárgyakon kívül nélkülözhetetlen lesz számunkra az ezotéria, a régi vallások, a mitológia, a keleti filozófiák, a lélektan és az ökológia mélyebb ismerete is. A változásokra minden­kinek fel kell készülnie, mert nincs legyőzhetetlenebb erő, mint annak az eszmének a megvalósulása, amelynek elérkezett az ideje.

Egyes természettudósok már nem is tagadják, hogy milyen kevés ismerettel rendelkeznek. Véleményük szerint a tudományos módszerekkel megszerezhető tudás három részre osztható. Az első, amit tudunk. Ez kb. 1%-ra tehető. További 4% az a tudás, amiről tudjuk, hogy létezik, de még nem ismerjük. Most folyik a feltárása. A megmaradó 95% pedig az az ismeretanyag, amiről azt sem tudjuk, hogy létezik. Ezeket az ismereteket „transzcendentális” jelzővel illetik, holott ezek ugyanolyan fizikai jelenségek, mint a már ismertek. Egy részük az ezotéria tudományából már megismerhető. Az ezotéria szakirodalmának széleskörű publikálását azonban erősen gátolja, hogy az emberek nem hisznek a para­jelenségekben. Az I. fejezetben részletesen említett okok ­miatt akkor sem hisznek benne, ha ennek megnyilvánulásait a saját szemükkel látják. Az új fizikai jelenségek érthető módon való elmagyarázása sokat segít ugyan a helyzeten, de a hitetlenkedőket, az örök kételkedőket ez még nem győzi meg. Sajnos ez a helyzet független az iskolázottságtól, sőt a jól képzett tudósok között jóval több a kételkedő, mint az egyszerű emberek körében. A világhírű fizikus Helmholtz pl. így nyilatkozott a Brit Fizikai Társaság ülésén: „Még a saját közvetlen tapasztalataim sem győzhetnének meg arról, hogy az ismert érzéksze­rvek nélkül lehetséges a gondolat átvite­le egyik embertől a másikig.” Áttörés csak akkor lesz ezen a téren, ha a szer­zők olyan részletes magyarázattal, mű­szaki leírással állnak elő, amely lehetővé teszi az elmélet kipróbálását. Ha az általuk ismertetett jelenséget a kételke­dők ma­guk is előidézhetik, akkor majd elhiszik a létezését. Amennyiben a szub­atomi alapon álló találmányokat ők ma­guk is elő tudják állítani, sőt bármikor repro­dukálhatják, többé nem fognak akadékos­kodni.

Persze ebben az esetben is lesznek majd notórius kétkedők, akik továbbra sem hisznek a tényeknek, de ez már nem azért lesz, mert képtelenek felfogni a megváltozott hely­zetet, hanem egysze­rű­en nem akarják tudomásul venni. Ennek oka, hogy jelenlegi hitrendszerükön be­lül biztonságban érzik magukat, ezért ra­gaszkodnak azokhoz a logikai alapok­hoz, amelyek biztosítják számukra, hogy megkapaszkodhassanak a „realitás tala­ján”. Nem változtatnak a világról alko­tott felfogásukon, mert akkor meg kelle­ne változtatniuk saját magukat is. Ezeket az embereket annyi­ra megrémíti annak a tudata, hogy a megszokott kis világukon kívül létezik egy sokkal nagyobb, szinte felfogha­tatlanul bonyolult világ, hogy sok­­kot kapnak még a gondolatától is. Azt hi­szik, hogy ha elutasítják ezt a rej­té­lyekkel teli ismeretlen világot, si­kerül tá­vol tartaniuk magukat tőle, így to­vább­ra is megőrizhetik lelki nyugal­mu­kat. Ez az együgyű viselkedés azon­­­ban sehová sem vezet, a struccpolitika hosszú távon nem oldja meg a prob­lé­mákat. Attól hogy el­vetjük a bizo­nyí­tékokat, és „ho­mok­ba dugjuk a fejün­ket” a gondok még nem szűnnek meg, sőt sokasodnak. Minél to­vább halo­gat­juk a szembenézést velük, annál ne­he­zebb dolgunk lesz.

Érdekes, hogy ez a paranoia, az ezo­­­terikus jelenségekkel kapcsolatos féle­lem csak korunk társadalmára jel­lem­ző. Évszázadokkal ezelőtt nem csak a kirá­lyok és a nemesség vette igénybe az ok­kul­tisták segítségét, ha­nem a köz­nép is elfogadta a társa­da­lomban be­töltött szerepüket. Ma már köztudott, hogy az Egyesült Ál­lamo­kat is jobbá­ra olyan emberek alapí­tották, akik ok­kult eszmékben gyö­kerező elveket vallottak. A sza­bad­kő­művesek és egyéb titkos társa­ságok persze sohasem álltak ki a nyílt színre, de a háttérből ők mozgatták a szála­kat. Buzgalmuk indítéka az volt, hogy az Egyesült Államokban egy új Atlan­tiszt, egy új Jeruzsálemet láttak. Tevé­kenységüknek rengeteg bizonyítéka van. Elég csak ránézni az egydol­láros bankjegy hátoldalára, amely hem­zseg a misztikus szimbólumoktól.

Korunk embere azonban elfordult a misztikától. Az ezotéria sátáni késztetésű lejáratói gondoskodtak arról, hogy a transzcendens világ rejtve maradjon előttünk. Megismerését nagyban hátráltatja beszűkült gondolkodásmódunk is. Amikor egy kérdésre keressük a választ, korábbi ismereteinkre, az általánosan elfogadott hitre támaszkodunk, és létrehozunk egy elméletet. Ezt követően ez lesz tudatunk szűrőrendszere. A felfogott ingereket ebbe a keretbe erőszakoljuk bele. Ha nem sikerül, az új információkról mindaddig nem veszünk tudomást, amíg letagadhatatlanok lesznek. Ekkor elvetjük a korábbi elméletet, és újabbat állítunk a helyébe, hogy a további felfedezéseinket már ennek falai közé préselhessük.

A természetes kíváncsiság sem képes kellő mértékben ösztönözni a megis­merés folyamatát. Ennek oka, hogy a vá­laszok semmissé teszik a kérdéseket. Ezáltal megszűnik az izgalom, a bizo­nyos­ság feleslegessé teszi az útkeresést. Egy jelenség csak addig izgalmas, amíg nem ismerjük az okát. Amint megismerjük, fizika tantárggyá válik, kötelezően elsajátítandó tananyag lesz belőle. A holográfia rejtélye is csak addig izgatta az embereket, amíg nem ismerték. Most hogy már minden lexikonban megtalálható a működési mechanizmusa, sőt iskolai tananyaggá vált, senki sem kíváncsi rá. Anélkül használják az emberek, hogy utána járnának a mibenlétének. Ez fog történni az ezoterikus jelenségekkel is az elkövetkezendő évszázadokban.

 

A hosszú élet titka

 

A hosszú élet, a sokáig megőrizhető fiatalság vágya egyidős az emberiséggel. Jelenleg az élet meghosszabbításának legegyszerűbb módja a böjtölés. Gyakori böjtkúrákkal a 120 éves korhatár könnyen elérhető lenne az emberiség számára. Az állatkísérletek ugyanis egyértelműen bizonyították, hogy a rend­szeres időközönként végzett éheztetésnek fiatalító hatása van. Az egyhetes koplalásra fogott japán tyúkoknak pl. új tolluk nőtt, a taréjuk visszafejlődött, és a mozgásuk fürgébb lett. A szarvasmarhák élettartama évente egy hónapig tartó kezeléssel megháromszorozódott. Az Ukrán Akadémia Fiziológiai Kutató Intézetében rendszeres táplálékmegvonással és stresszoldó vakcina beadásával a kétéves patkányok három hónapos társaikra jellemző állapotba kerültek. Cleve Mackey angol biológus heti kétnapos koplaltatással másfél­szeresére növelte a kísérleti egerek élettartamát, amikor pedig a táplálékuk mennyiségét egyharmaddal csökkentette, a maxi­málisan elérhető életkoruk duplájára nőtt. A jelenség oka egyszerű, a koplalás során a szervezet nagyjavításon esik át. Az éhezés miatt kénytelen felélni, elégetni az elhasználódott sejteket, és helyette újakat hoz létre. Ezen túlmenően távozik a sejtekből a nátrium, és a helyére kalcium kerül. Ezáltal megszűnik a nátrium közismert konzerváló hatása, így az elöregedett sejtek hamarabb pusztulnak el. A böjtkúra során fokozódik a szervezet méreganyagainak a kiválasztása is, ami szintén lassítja az öregedést.

Ennek a módszernek az alkalmazása azonban embereknél nem vált ki auto­matikusan pozitív hatást. Az ember ugyanis nem ösztönlény, hanem tudattal is rendelkezik, ezért sok múlik a hozzáállásán. A végeredmény szempontjából óriási különbség, hogy valaki tisztító szándékkal böjtöl, vagy nem kap enni. A pozitív hozzáállás tudata meghatározóan befolyásolja az energetikai és élettani folyamatokat. A kényszerű koplalás okozta negatív érzések az energiaáramlásban gáta­kat hoznak létre, míg céltudatos magatartás esetén csakrális energia­csatornák nyílnak meg, és lelkileg emelkedettebbé válunk. Az eredmény: kop­lalásnál rosszulléttel küszködünk, míg böjtöléskor az energia mintegy átmossa szervezetünket, ami fokozza az élettani tisztulást. Egy megfelelő módon végzett böjtölés után szervezetünk megtisztulásán kívül az auránk is fényesebbé válik, mérete nagyobb lesz, és átsu­gározza a beteg területeket. A tisztább és magasabb frek­venciájú rezgések következtében a vitalitásunk is megnő. Antioxidánsok segítségével ugyancsak jelentős mértékben növelhető a maximálisan elérhető életkor. Ezek közül legismertebb az A-, E- és C-vitamin, de a legújabb komplex készítmények: pl. a Humet-R és a Q10 vitamin szintén hasonló hatást váltanak ki.

A tudósok többsége viszont továbbra is azt vallja, hogy öregedés döntő mértékben nem a szervezet elhasználódása miatt következik be, hanem génszin­ten be van programozva a testbe. Az Egyesült Államokban teljes gőzzel dol­goznak az emberi genom (tulajdonságátörökítő kód) megfejtésén. Amennyi­ben bizonyos tulajdonságok génjét ismerjük, mód nyílik a befolyásolásukra, sőt rossz gének esetén a felszámolásukra is. Egyúttal teljesen új tulajdonságokat is bevihetünk a DNS-, illetve RNS-láncba. Nem zárható ki, hogy a halhatatlanság, illetve a hosszú élet szintén a genomba van beírva, és annak idején a Teremtő is itt avatkozott be a szer­vezetünkbe, emiatt csökkent le az élettartamunk egynyol­cadára. Ezt a feltételezést támasztja alá az a hír, mely szerint amerikai tudósok már megtalálták a progériáért felelős gént. Japán tudósok viszont az életkor-meghosszabbító gén után kezdtek el kutatni. 1997-ben sikerült azonosítani egy gént, amely kulcsszerepet játszik az öregedésben. A görög mitológia sorsistennőjéről, Klótóról elnevezett gén késlelteti az izmok gyengülését, az erek elzáródását, és egyéb öregedést befolyásoló folyamatokat. Az állatkísérletek kimutatták, hogy a Klótó gén proteinje nélkül a szervezetben érelmeszesedés, csontritkulás alakul ki.

Dunkle elmélete alapján a halál fő oka a „hormonórában” keresendő. Sze­rinte a sejtek osztódásáért a hipofízis (agy­alapi mirigy) felel. Ha ezt a mirigyet eltávolítjuk a testből, akkor az öregedés folyamata leáll. Kísérletei során olyan idősebb állatoknál melyeknek a hipofízisét kivették, tiro­xin­kezeléssel elképesztő fiatalodást értek el. A tiroxin a pajzsmi­rigy hormonja, és döntő hatást gyakorol a vérke­ringésre, valamint az immunrendszerre. A csecsemőmi­rigyről már koráb­ban is tudtuk, hogy fő feladata a fiatalság, a növekedés fenntartása. A tobozmi­rigyről szintén bebizo­nyosodott, hogy mela­tonin nevű hormonja lassítja az öre­gedést. Most a hipofízis biológiaióra-szabályozó szerepére derült fény.

Életkor-meghosszabbító kutatások azonban nemcsak ezeknek a mirigyeknek a manipulálásával folynak. A Moszk­vai Orvostudományi Egyetem kutatói méhtej alkalmazásával megkétszerezték a kísérleti patkányok élettartamát. P. ­Niegans svájci orvos a szervezet megfiatalítása érdekében újszü­lött dámszarvasok szövetéből kivont oltóanyagot vitt a kísérleti állatokba. Robert A. Wilson amerikai orvos a nőknél fokozott ösztrogén- és progeszteron hormonadagolással próbálkozik. A svédek timozin hormonnal kísérleteznek, másutt embrio­nális agysejteket használnak fiatalításra. Az oxfordi egyetem kutatói aszpirinnel kísérleteznek. Ez a világszerte ismert univerzális gyógyszer meggátolja a szervezetben a kollagénszálak rugalmasságának csökkenését. Kis mennyiségben adagolva megakadályozza a szem szaruhártyájának elhomályosodását is, ami az öregségnek szintén gyakori tünete. Jellemző az aszpirin sokoldalúságára, hogy csökkenti a bélrák és a szívinfarktus kialakulásának veszélyét is. Mindezek ellenére rendszeres szedése nem ajánlott, mert szalicilsav-tartalma kelle­metlen mellékhatásokat pl. gyomorfekélyt okoz.

A testhőmérséklet csökkentésére irányuló kutatásoknak is sok híve van. Egyes tudósok szerint ha szervezetünk hőmérsékletét 2 °C-kal le tudnánk csökkenteni, akkor a maximális életkort legalább 200 évre ki tudnánk tolni, 4 °C-os csökkentéssel pedig elméletileg elérhető lenne a 700 esztendő is. A. Kosztyenko a megoldást a szervezet mesterséges oxidálásában látja. Fiziológus kollegái ugyanis egyévesnél idősebb egereket rendszeresen átmostak szén-dioxiddal dúsított közegben, melynek hatására megjavult a látásuk, a szőrük fényesebb lett, és jelentősen javult a fizikai állapotuk. Négy egér már ötödik esztendeje él, ami az embernél 220 éves életkornak felel meg. Nyikolaj Iszajev moszkvai bio­kémikus egye­nesen a halál legyőzését tűzte ki célul. Kísérleteit ­juharfaággal végzi. Amikor a rügyek duzzadni kezdenek letördeli őket, hogy a levelek ne tudjanak kihajtani és elsárgulni. Az így becsapott növény mindent elölről kezd. Nyugaton ezt a kísérletet egy mexikói agávéval 100 esztendőn át folytatták, holott ennek a fafajtának a szo­kásos élettartama 9 év. Érdemes lenne megvizsgálni a kaliforniai Mojave sivatagban található kreozotcserjét is, mert ez a növény a világ legöregebb élőlénye. A radioaktív szénizotópos vizsgálat szerint 11 700 éves. Valószínűleg a vízözön után megmaradt magvakból kelt ki.

Jelentős eredményt értek el a genetikai manipulációkkal is. Karl Esser a bochumi Ruhr Egyetem molekulárgenetikai professzora penészgombafajokat tanulmányozva felfedezett egy életkor-meg­hosszabbító gént. Az a penész­gomba amelyben ezt a gént találta átlag 60 napig élt, míg az életkor-meghosszabbító gént nem tartalmazó fajtársak élettartama csupán 25 nap volt. A kutatók addig keresztezték ennek a penészgom­bafajnak a különböző változatait, amíg olyan mutáns populáció jött létre, melynek minden egyede két példányban tartalmazta az életkor-meghosszabbító gént. Az ered­mény: a tenyészetből ketten már 18 éve élnek.

Korábban már volt szó a hidroxilgyökök sejtkárosító hatá­sáról. Egy texasi kutatócsoport géntechnológiai mód­szerekkel kitenyésztett egy légyfajtát, amely két olyan enzi­met termel nagy mennyiségben, melyek gátolják ennek a mito­kondriumot megtámadó agresszív oxigénvegyületnek a képződé­sét. A védőenzimeknek köszönhetően a manipulált legyek 30-40%-kal hosszabb életűek, mint a társaik. Emberekre vonatkoztatva ez 105 évnek felel meg. Dr. Christoph Richter zürichi biokémia professzor szerint ezeket az enzimeket a mitokondriumba kellene koncentrálni. Rajindar Sahal amerikai tudós már egy lépéssel előbbre tart. Ő nem a szabadgyökök ellen védő enzimet vitte be a sejtekbe, hanem annak génjét ültette át a gyümölcslegyek örökítő anyagába. A genetikai­lag manipulált rovarok társaiknál háromszor hosszabb ideig éltek. Embereken még nem próbálták ki ezt a módszert. Igazi áttörés tehát még nem következett be ezen a téren.

 

Összegzésként megállapítható, hogy ezekkel a próbálko­zásokkal csak azt érték el, hogy különböző anyagok bevi­te­lével illetve génmanipulációkkal kisebb-nagyobb mértékben sikerült elfojtaniuk azt a mechanizmust, amely bekapcsolja a szervezetben a soron következő életkori fázist. A sejtek végtelen ideig történő osztódásának módját nem sikerült megtalálni, az örök élet, a hosszú fiatalság továbbra is vágy­álom marad számukra. Nagy a valószínűsége annak, hogy csupán biokémiai módszerekkel ezt a célt nem is lehet elérni. A fizika törvényei szerint ugyanis egy rendszer örökéle­tű­ségének alapfeltétele, hogy kevesebb energiát adjon le a környezetnek, mint amennyit felvesz onnan. Ez pedig csak úgy érhető el, ha sejtjeink táplálásában, energiával való ellá­tásában a jelenleginél jóval nagyobb szerep jut a szubatomi energiarészecskéknek. A transzmutáció (az a szervezetben lejátszódó átalakulás, amikor a sejtek közvetlenül az éterből kapják az energiát) előfeltétele az örök élet megvalósításának. Az átállás következtében jelentősen csökken a szervezet élelemszükséglete, így az energiamérleg pozitívvá válik. Ezt a folyamatot azonban mi még nem tudjuk előidézni, erre csak a Földön kívüli civilizációk képesek.

Ha jól belegondolunk ez nem is olyan nagy baj, hiszen úgy sem tudnánk mit kezdeni ezzel a tudással. Amennyiben a jelenlegi fejlettségi szinten ráerőltetnénk az emberekre ezt a létformát, akkor boldogtalanná tennénk őket. Ezernyi gonddal megtűzdelt világunkban ugyanis sok ember egyetlen öröme az evés, ha ettől is megfosztanánk őket, mi maradna nekik? Érdekességként megemlít­hető, hogy az antik görög istenek eledele az ambrózia is hasonló hatást gyakorolt a szer­vezetre, mert a mitológia szerint ezen kívül mást nem igen fogyasztottak. Ennek a titokzatos italnak az összetételét nem ismerjük, de az alapanyaga állítólag egy ma már nem létező növény kipréselt leve volt. Valamivel többet tudunk az ­indiai istenek kedvelt italáról, a szómáról. A feljegyzések egyér­telműen bizonyítják, hogy ez a nedű egy magvakkal és leve­lekkel rendelkező kúszónövény kipréselt bogyójából szárma­zott. Sajnos ez a dél-amerikai ayahuas­cahoz hasonló növény a túlzott fogyasztás, valamint az arannyal egyenértékű ára következtében már évszázadokkal ezelőtt kipusztult. Egyes növények transzmutációs hatását támasztja alá, hogy Utna­pistim, a sumér Noé szintén ismerte a halhatatlanság „füvét” és titkát rábízta fiára, Gilgamesre. A több ezer éves agyagtáblák szerint ez a fű nem más, mint egy „édesvizű tenger” növénye, amelyről csupán annyit tudunk, hogy „nyílvessző formájú” levele volt, amely úgy nőtt, mint tövis a rózsaszáron. Aki az élet füvét lenyelte az fiatal maradt, nem fogott rajta a „vénülés őrlő hatalma”. Ez az édesvizű tenger a Fekete-tenger lehetett, mivel az özönvíz előtt ez a hatalmas víztömeg még el volt zárva az óceánoktól.

Élettartamunk jelentős meghosszabbítása előtt még sok járulékos problémát kell megoldanunk, számos negatív következményt kell megelőznünk. Ezek közül legfontosabb a túlnépesedés megakadályozása. Ez a jelenség a fejlődő orszá­gok kormányainak már ma is leküzdhetetlen gondot okoz, az élettartam nagyságrendnyi növekedése pedig katasztrofális ellá­tási nehézségeket okozna az egész világon. Szigorú születésszabályozással elhárítható lenne ugyan ez a veszély, de jelen­tősen lefékeződne a fejlődés. A halál kiküszöbölésével megfosztanánk az embereket a haladás, az újrakezdés lehetőségétől. Jelenlegi fej­lettségi szintünkön ugyanis elkerülhetetlen, hogy ballépéseket kövessünk el az életben. Most egy elrontott élet következményeit csupán néhány évtizedig kell elviselnünk, utána reinkarnálódunk, és „tiszta lappal” újra kezdhetünk mindent. A halál megszüntetésével azonban évezredeken át cipel­hetnénk magunkkal az ifjúkori ballépéseink következmé­nye­it. Erre rárakódnának a ké­sőb­bi lelki sérülések, és mivel a hosszú élet miatt nem tud­nánk megsza­badulni tőlük, egy idő után boldogtalan emberek boly­gójává válna a Földünk.

Ahhoz, hogy ez ne követ­kezzen be, a tudati fejlődé­sünk­ben olyan szintre kell eljut­nunk, ahol már képesek le­szünk irányítani az életünket. Csak a szellemi megvilágo­so­dás legmagasabb fokára eljutott ember érti meg tökélete­sen az életét befolyásoló uni­verzális törvények működési mechanizmusát. Ennek hiá­nyá­ban nem látjuk meg a körülöt­tünk folyó események közötti összefüggéseket, így a sor­sunk­kal kapcso­latban rossz dönté­seket hozunk, amelyek egy idő után elke­rülhetetlenül zá­tony­ra futtatják az életünket. Tudati fej­lő­désünk jelenlegi szintjén ez nem csak az egyént tenné boldogtalanná, de meggátolná a társadalom fejlődését is. Emberi gyarlóságaink megakadályoznának bennünket abban, hogy magasabb szempontok alapján igazgassuk a világot. Emiatt az élet konzerválódna, és idővel minden lebénulna. A szűklátókörűség, az egyéni érdekek minden áron való érvényesítése teljes káoszt idézne elő, ami civilizációnk pusztulását eredményezné.

Meghosszabbított életünkben igen sok szenvedést okoznának az egész­ségügyi problémák is. Gondoljunk csak bele, hogy ha sikerülne visszanyernünk a korábbi 1000 éves élettartamunkat, és valaki olyan balesetet szenvedne, hogy 30 éves korában nyomorékká válna, akkor több mint 900 évig kellene tolóko­csiban élnie. Ráadásul a súlyos balesetek valószínűsége egy nagyságrenddel megnőne, mivel ilyen hosszú idő alatt szinte mindenkivel történne valami baj. Orvos­tudományunk a jelenlegi fejlettségi szinten arra sem képes, hogy sebhely­mentes műtéteket hajtson végre, nemhogy segíteni tudna ezeken az embere­ken. A rokkantak számá­nak megállíthatatlan növekedése csak akkor kerülhető el, ha a sérült, elhalt testrészek demate­rializálása, és az étertest újramateria­lizálása rutin­műtétnek számít, de ettől mi még messze vagyunk. Mielőtt megtalálnánk az örök élet elixírét, meg kell szabadulnunk az összes testi-lelki nyavalyánktól, hogy élvezhessük a fizikai létet, hogy a hosszú élet ne teher, hanem öröm legyen.

Ezoterikus szemszögből nézve sincs sok értelme az élettartam növelésének. Az ember ugyanis örökké él, soha nem szűnik meg a létezésünk. A halál csupán egy-egy mérföldkő életünk végtelen láncolatában. Az örök élet titkának kifürkészése helyett inkább a fiatalság és az egészség hosszú idejű megőriz­hetőségét kellene elérnünk, mert ez valóban boldoggá tudná tenni az embe­riséget. Mellesleg mi magunk is rengeteget tehetnénk ez ügyben mindenféle külső segítség nélkül. A dohányzás, az alkoholfogyasztás és egyéb sejtkárosító szokások elhagyásával, valamint mérsékletes táp­lálkozással egészségesen élhet­nénk, ráadásul évtizedekkel meghosszabbíthatnánk az életünket. Ezzel a lépten-nyomon hangoztatott intelemmel kapcsolatban azonban sokan fel­teszik maguknak a kérdést, hogy van-e értelme száz évig élni ital, cigaretta nélkül, sőt mi több korgó gyomorral. A rend­szeres testedzésről viszont a káros szenvedé­lyek rabjainak sem kellene lemondaniuk, mivel tudományosan is bizonyított, hogy a sok mozgás szintén fiatalítja a testet.

 

Boldogságkeresés

 

A boldogság elérésének lehet­nek speciális akadályai is. Ilyen akadály egymás életének szándékos megkeserítése. Ez a tevékeny­ség egyidős az embe­riséggel, csu­pán a módszerek változtak. A kőkorszakban még meglehetősen nyí­­ltan, bunkósbottal fejezték ki az em­berek a másik iránti ellenszen­vüket. Idő­közben finomo­dott a tech­nika, de ettől nem lett hu­má­nu­sabb. Sőt eszköztárát te­kintve egy­re visszataszí­tóbbá vá­lik. Em­ber­társaink kikészítésé­nek legújabb módja a „mob­bing”. A nyugati pszichiáterek ezzel az angol kifejezéssel ille­tik azt az egyre jobban elhara­pódzó tevé­ken­y­séget, amely a má­sik em­ber mód­szeres lejára­tására, ki­ké­­szít­ésére irányul. A növekvő mun­ka­nélküliség miatt minden­ki fél­ti az állását, ezért so­kan mob­bin­golással pró­bál­ják a vetélytársukat eltávo­lí­tani a közelükből. Ennek esz­köz­tára igen széles, a másik fö­lényes semmibevételétől kezd­ve, az állandó szur­ka-piszkán ke­resztül, a meg­­alázásig terjed. Kö­vet­kezménye az áldozat nevet­ségessé tétele, idegileg való ki­készítése, a fel­jebb­valóinál va­ló lejáratása. Kü­lönösen a nők tű­rik nehezen, ha keresztülnéznek raj­tuk, állandó megjegyzésekkel il­le­tik az öltö­zéküket (még akkor is, ha egy drá­ga divatszalon le­gelegán­sabb ruhája van raj­tuk), ha a beszél­getőpartnerük látvá­nyos ásítás­sal reagál a mondan­dójukra, vagy ha minden mozdulatukat gú­nyos megjegyzések kí­sérik. A leg­több férfi ilyenkor „behúz egyet” a kellemet­lenke­dőnek, és ezzel ­kiadja a mérgét, a nők azon­ban idegenkednek a tettleges­ségtől. Így nem csoda, hogy egy idő után gyomor­fá­jás­ra, fejfá­jásra, szédülésre vagy szívszú­rásra panaszkodnak. Az állandó munkahelyi rettegés gyakran ki­hat a nemi életükre is, ami ál­matlansághoz, szorongásokhoz, az önbecsülés fokozatos elvesz­téséhez vezet. A folyamat több­nyire idegösszeroppanással vég­ző­dik, hacsak az illető nem fu­ta­modik meg időközben.

Sajnos ebben az esetben nem segít, ha az áldozat némán tűri a gúnyolódást, vagy úgy tesz, mintha nem venne észre semmit, mert ettől a kínzó vérszemet kap. A pszichológusok szerint a lehető legrosszabb reagálás a beletörő­dés. Ez a hely­zet csak egy mó­don számolható fel, ha­tározott fellépéssel. Ezeket az áskálódó módszereket ugyanis többnyire sunyi, jellemgyenge emberek al­kalmazzák, akiknek a bátorsága csupán addig tart, amíg nem kell félniük környe­zetük megtorlá­sától. A kör­nye­zet ellenállása több módon is megszer­vezhető. Ne várjuk meg, amíg a kollégák sajnálni kezdenek bennünket, ha­nem már az elején igyekez­zünk erős szövet­ségest találni közöttük. Ha egy vezéregyéniség kiáll mellettünk, akkor a többiek nem csatlakoznak a kirekesztők kezdetben elenyésző táborához, és a gúnyolódó visszavonulót fúj. Amennyiben egyér­telművé válik, hogy a munkatársaink szolidaritására nem számíthatunk, akkor menjünk be a főnökünkhöz, és nyíltan számoljunk be a helyzetünkről. Egy céltudatos, a rábízott vállalat sorsáért felelősséget érző főnök ilyenkor határozott lépéseket tesz a feszültség feloldására, mivel tisztában van vele, hogy megfelelő teljesítmény csak jó munkahelyi közérzet mellett várható el, a rettegők, szorongók jóval a képességeik alatt produkálnak.

Ez a védekezési mód azon­ban nem mindig válik be. Fő­ként azokban az esetekben ma­rad el a joggal várt segítség, ha maga a tulajdonos a főnök. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy az alkalmazottak közül a rang­idős személyt kezdik el mob­bin­golni. A posztjára pályázó if­jabb karrieristák ott „égetik” ahol tud­ják, és széltében hosszá­ban hí­resztelik róla, hogy meg­érett már a kiselejtezésre. A „vén banya” mellesleg még 40 éves sincs, és két diplomája van, az eltávo­lítá­sát leginkább szor­galmazó ifjú titán azonban csak 20 éves, s mint tudjuk a mai világban a fiataloké a pálya. A tulajdonos pedig nem avatkozik bele a „nők harcába”. Az „oszd meg és uralkodj” elve alapján úgy okoskodik, hogy neki az az előnyös, ha egyikük sem érzi magát biztonságban. Az sem baj, ha a tankként előrenyomuló fiatalok legázolják az idősebbeket, mert nekik csak fele annyi fizetést kell adni. A szakmai rivalizálásnak nevezett nemes verseny így süllyed le a mexikói kakasviadalok hátborzongató szintjére, ahol a vesztes akár bele is halhat a sérüléseibe. Ez az össznépi játék egyéb­ként állami szinten is óriási veszteséget okoz. Az egyes országok költségveté­sében dollármilliárdokra rúg az az összeg, amit a munkahelyi pszichoterror áldozatainak betegellátására, illetve munkanélküli segélyezésére kell kifizetni. Arról nem is szólva, hogy a becslések szerint minden ötödik öngyil­kosság a mob­bin­golás következménye.

[

Nem kis mértékben keseríti életünket a nap mint nap ismétlődő apró bosszúságok szinte végtelen sora. Ezek közül már az elvi­sel­hetetlenség határát súrolja az az „egyszer élünk” filozó­fián alapuló őrült reklám­kam­pány, amely korunk fogyasz­tói társadalmát katalizálja. En­nek legjellemzőbb megnyilvá­nu­lási módját Tarján Iza így foglalta össze: A napi hajsza után hazavánszorogva be­le­zu­hanunk a fotelba, és be­kap­­csol­­juk a tévét, abban a remény­­ben, hogy egy jó film talán se­gít megnyugtatni el­nyűtt ide­geinket. A tévé azon­ban egyre kevésbé alkalmas a szórakoz­tatásunkra, vagy a mű­vészetek iránti vágyunk kielé­gítésére. A képernyőn ugyanis az áhított film helyett rek­lá­mot látunk. Éppen cukor­men­tes gyümölcslevet hirdetnek (ami nagy valószínűséggel gyü­mölcsmentes is) na de sebaj, mert tele van vitaminnal. Egy gyors csatornaváltás, és máris bűbájos bébi totyog előttünk, aki a leg­újabb nedvszívó pelenkát dicséri, gügyögő hangon. Újabb gombnyomás, és egy fürdőhabba öltözött sztármanöken jele­nik meg, aki azt csicsergi a fü­lünkbe, hogy bőrünk áztatá­sá­hoz ez a legkiválóbb, mi­vel modern életérzéssel tölt el. Már kezdünk idegessé vál­ni, pedig a java csak ezután jön. A következő csatornán éppen nagymosás folyik a leg­csúcsabb hipo-lipo-szuper mo­sóporral, ami kiold ­minden szennyet. Meg­adóan várunk egy darabig, hát­ha egyszer vége lesz, köz­ben felvilá­go­sítanak bennün­ket, hogy az edényeket egy­kettőre csillo­gó tisztává vará­zsoló karco­lásmentes moso­gatószer mi­től jobb a ha­gyo­mányosnál. Ezután egy haj­len­gető „bom­bázó” csoda­sam­pont ajánl, amitől örökre meg­szűnik a korpásodásunk. Hiú remény, ennek sohase lesz vége. Tovább zongorázunk a gombokon, de csak azt tudjuk meg többnyire vacsoraidő­ben, hogy a nehéz napok alatt mi­ért jobb a szár­nyasbetét az in­timbetétnél.

Végre rátalálunk egy szó­ra­koz­tató műsorra. Sok köszönet azonban nincs benne, mert videoklipet sugároznak. Egy szeméttelepen három paradicsommadár kinézetű rockzenész bukdácsol, miközben kásás orrhangon óbégatnak. Kö­­rülöttük béna táncosnők vo­nag­lanak a zenének egyáltalán nem nevezhető csöröm­pölés­re. Görcs­be merevednek az uj­jaink, mi­re a reklám­szüne­tek­ben egy néz­hető csatornára találunk. Gyö­nyö­rű termé­szet­film megy, víz­esés, gazella­szökellés, virág­özön. Madár szárnyal a kék ég felé és lel­künk már éppen elandalodik, amikor a film fél­beszakad, és ismét jön a rek­lám. Hurrá, itt az új fogszu­va­sodás-gátló cso­dafogkrém, és a bólogató fog­kefe. Ezentúl nem élhet nél­küle! De vehetünk mi­nikocsit, maxicsokit, sokélű bor­otva­pen­­gét (amitől fér­fiasan tö­kélete­sek leszünk), karcsú­sí­tó csodabo­gyót vagy varázsszert, amely le­szoktat a dohányzásról. Győ­­ződjön meg róla, hogy ez a színtiszta valóság! Minden nap új varázslat! Itt a legérték­állóbb, fix kamatozású kötvény. Magas hozamú! Még nyug­díjas korában is vagdal­hatja a szelvényeket. Életet az éveknek! Érezz rá, mozdulj rá! Csúcs ez az érzés! Él­ménnyé válik a pillanat! Aki vesz, annak lesz!

Ha valaki a magas ára miatt elbizonytalanodna, azt ez a jel­mondat győzi meg, hogy mi­ért kell mégis megvennie a kiszemelt árut: „Mert megér­dem­­led.” Folytatva a győzködést: „Az új termék egyéniség, akár csak te.” Aki még nem kábult el kellőképpen, annak így híze­legnek: „Csak rólad szól!” vagy: „Mert te vagy a világ!”, illetve: Fedezd fel a magadban rejlő Istent!” Ezt hogy lehet elérni? Hát úgy, hogy vedd meg a reklámozott terméket. Aztán máris Istenné válsz. Ha máshol nem, hát a kacatgyártók szemében. Is­teníteni fognak, hogy meg­vetted az általuk gyártott haszontalan holmikat. A műveltebbekre így próbálnak hatni: Carpe Diem! (Élj a mának!) Aki még mindig nem látta be, hogy miért kell ebben a vi­lágban mindent meg­vá­sá­rol­ni, annak ezzel a ma­gya­rázattal szolgálnak: „Mert én itt és most vagyok fon­tos!” Mindegy hogy mi, csak vegye, vigye, egye, igya! Korunk jelszava: Vásárolok, tehát vagyok. Vásárolhatunk telefonon is, hitelkártyára! Na és sies­sünk, mert a jutányos árat csak a „készlet erejéig” tud­ják tartani. Ha többet ve­szünk sorsjegyet is ka­punk, és a ki tudja mikor lezajló tombolajátékon luxusautót nyerhetünk, vagy részt vehe­tünk egy marsuta­záson a következő évszázadban.

A végén már kóvályog a fejünk, és kábán a fotelba hanyat­lunk. Félálomban támad egy víziónk, hogy a tőlünk beszedett előfizetési díjakból létrejött egy reklámmentes tévé­csatorna. Ezt elvileg elvárhatnánk az állami tele­ví­­zió­tól is a pénzünk elle­né­­ben, de jelenleg az a hely­­zet, hogy a keres­kedelmi csa­­tornák a műsort szakítják meg a reklámokkal, a köz­szol­gá­lati televízió pedig a rek­lámfolyamot szakítja meg mű­sorral. (Mellesleg egyál­talán nem tekinthető meg­valósíthatatlan álomnak a reklámmentes műsorszórás. Nagy-Britanniában a BBC két tévé- és öt rádió­csa­tor­náján egyetlen reklámot sem sugá­roz­nak. Az előfizetési díjakból tartják fenn magu­kat. A Finn Közszolgá­lati Rádió és Tele­vízió sem su­gároz reklámot. Ennek elle­nére igen színvo­na­las mű­sort ad, állami támo­gatás nélkül.) Arra ébre­dünk, hogy zsibbad min­den test­ré­szünk, a tévé­kép­­er­nyőn pe­dig át­lát­szó éjjeliedényt reklá­­mo­z­­nak, amely a legkisebb pro­vo­káció­ra ünne­pi tű­zijá­ték­ba kezd, és madár­hangokat utá­­noz. Na ebből elég, még egy gomb­nyo­más, és irány az ágy. Meg­volt az az­­napi kul­turális prog­ram. Meg­pró­bálunk elaludni, de nem megy. Köz­ben azon töpren­günk, hogy miért va­gyunk egyre ide­gesebbek.

A pszichológusok sze­rint ezzel a hazug, álságos propaganda-tevékeny­ség­gel nem csak az a baj, hogy hamis illúziók tömkelegé­vel el­takarja a va­ló­sá­got, ha­nem boldogta­lanná teszi a társadalmat. Az élet­öröm állandó di­csérete idegesíti, el­szomorítja az át­lag­embert. Ez az alat­tomos, a min­den­napi világtól elrugasz­ko­dott agitáció felpiszkálja vágyai­kat, azt sugallja, hogy bizonyos tárgyak birtoklása nél­kül nem lehetünk bol­dogok. Az ilyen reklám frusztrálja a nézőt, aki úgy érzi, hogy élete merő ku­darc, mivel nem elég gazdag, nem elég fiatal, nem elég szép. Ha nem tudunk megfelelni a reklám által támasztott köve­tel­ményeknek, máris kirekesz­tenek bennünket. Az elle­nünk folytatott reklámhadjárat telje­sen eltorzítja világunk érték­rendjét. A valóság és a média által sugallt „ál­bol­dog­ság” kö­zött tátongó sza­ka­dék életide­gen társadalmi tu­datot alakít ki. A multina­cio­ná­lis cégek tudo­mást sem vesz­nek a fizetés­képtelen veszte­sekről, a mun­kanélkü­li­ekről, a rok­kantakról. Aki nem vásárol, az nem léte­zik! A da­gadó buk­szájú öntelt, pökhen­di győzteseket; a kon­junk­tú­ralovagokat, a szélhá­mosság­ból, csa­lás­ból, sik­kasz­tásból meg­gazdagodott ügyes­kedőket vi­szont félistenként ün­neplik. Őket láthatjuk minden tele­ví­ziós csatornán, ki­zárólag szá­mukra van hely eb­ben a vi­lág­ban. Elbizonytalanodni se hagy­ják őket, mert szinte per­cenként harsogják a fülük­be, hogy: „Minden nap rólad szól!”. A szegény körülmények kö­zött élő, a sorscsapásokat né­m­án tűrő tömeg csak teher a fogyasztói társadalom nyakán, akiktől legjobb lenne meg­szabadulni. Mi­után ez nem lehet­sé­ges, úgy kell tekinteni őket, mintha nem is léteznének.[90]

 

Mivel ez a nyomás nem enyhül, a realitásokat nélkülöző, színlelt világot tükröző reklámok lassan őrületbe kergetik az ­embereket. Ezért egyre többen követelik, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban tiltsák be a rek­lá­mo­zást. Nyuga­ton a szín­vo­­na­las termé­keket előállító gyár­tók már kezdenek rá­jön­ni, hogy a mé­diából ára­dó erőszakos áru­­­propagáló hadjárat nem a leg­meg­fe­le­lőbb módja a po­ten­ci­ális vá­sárlók megnyeré­sé­nek. Az áruvásárláshoz szük­­sé­ges is­me­reteket sokkal hatéko­nyab­ban és olcsóbban lehet el­jut­tatni a fo­gyasz­tókhoz spe­ci­á­lis infor­má­cióköz­pont­ok se­gít­ségével. En­nek a Fogyasz­tói Is­­merettárnak ne­ve­zett há­lóz­at­nak a kiépí­tése a nyugati or­szá­gokban már évekkel ez­előtt el­­­kez­dődött, és egyre na­gyobb népszerűségnek ör­vend. A Né­met Fogyasztó­vé­del­mi Egye­sület pl. országszerte 400 helyen működtet tanácsadó irodákat. Ezeket a sajátos könyvtárakat évente több millió alkalommal keresik fel a vásárlók. A polcokon sorakozó dossziékban megtalálható a keresett árucikkekre vonatkozó minden információ. Jelenleg 60 témakörben nyújtanak segítséget a háztartási kis­gépektől kezdve a lakásfelújításig és a biztosításig. Az adatok naprakészek, folyamatosan figyelemmel kísérik a változásokat, lépést tartanak a fejlődéssel. A megfelelő árucikk vagy szolgáltatás gyors kike­resését egy kulcsszójegyzék könnyíti meg.

A vonatkozó dosszié elején egy rövid összefoglaló található, amely arról tájékoztat, hogy a szóban forgó áru mire jó, és mi várható el tőle. Ebből eldönt­hetjük, hogy feltétlenül szükségünk van-e mondjuk ruhaszárító gépre, sőt még az is kiderül belőle, hogy milyen műszaki feltételei vannak az al­kal­mazásának. Így nem utólag jövünk rá, hogy hiába vásároltunk meg egy divatos készüléket, mert a mi lakásunkban nem helyezhető üzembe. Az ajánlások tartalmazzák a környezetvédelmi szempontokat is. Ez a szervezet annyira ügyel a fogyasztók érdekeire, hogy ha egy készülék az átlagosnál több energiát vagy segédanya­got fogyaszt, akkor nem kerülhet bele ebbe a gyűjteménybe. A bóvli­gyár­tóknak tehát esélyük sincs arra, hogy a vásárlókat ezen a hálózaton keresztül megtévesszék. A termék­ismertetőket típus-összehasonlító és összefoglaló kommentárok egészítik ki, melyekből kiderül, hogy egy-egy áru vagy szolgáltatás miben jobb és miben rosszabb az átlagnál. A döntést jelentős mértékben előse­gítik a vonatkozó termékkel kapcsolatos újságcikkek, valamint a tesztmagazinok és kutatóintézetek jelentései. A kellő szak­értelemmel összeállított dossziék terjedelme a 100 oldalt is meghaladhatja, így mindenki alapos informá­ciókra tehet szert a tanulmányozásuk által. Természetesen arra is van lehetőség, hogy a bennünket legjobban érdeklő oldalakról fénymásolatot kérjünk, és a döntést otthon, családtagjaink bevonásával hozzuk meg. Nagyon valószínű, hogy a jövőben ezeknek a könyvtáraknak az anyagát felviszik az Internetre, így anélkül, hogy kimozdulnánk hazulról, a személyi számí­tógépünkön gombnyomásra hozzájuthatunk a bennünket érdeklő áruismertetőhöz.

Ennek a rendszernek a kiépülése a legtöbb országban csak kibontakozóban van, és még évtizedek kellenek ahhoz, hogy haté­konnyá váljon. Mind többen hangoztatják azonban, hogy ad­­dig is tenni kell valamit, mert a nem kí­vánt reklám­betétek elő­fizetőkre erőszakolása nem más, mint pszichikai terror, az em­beri sza­bad­ságjogok megsér­tése. Az újságok­ban, folyóira­tokban megjelenő hir­detések ellen könnyen lehet vé­dekezni, mert az olvasók egy­sze­rűen át­la­pozzák a számukra ér­dek­te­len részeket. Ugyanezt vi­szont nem tehetik meg a köz­szol­gálati rádió hírműsorával, mi­vel a készülék időszakos ki­kap­­csolása vagy lehalkítása esetén előfordulhat, hogy egy létfon­tos­ságú információról maradnak le a nem megfelelő időben történt vissza­kapcsolás miatt. Itt még az a tévéké­szülé­keknél alkal­ma­zott módszer sem segít, hogy a rek­lám időtartamára lekap­csoljuk a hangot, mert kép hiányában nem tudjuk mi­kor folytatódik a műsor. Azért is fel­háborító a napi hírek ismertetése köz­ben hirdetni, mert ezt még a keres­kedelmi csatornák sem teszik meg. Miután az államnak nem áll érde­ké­ben, hogy gátat ves­sen az erőszakos reklám­had­já­ratnak, a média pedig gyakran még a minimális rendsza­bá­lyo­kat sem tartja be, a kiszol­gáltatott pol­gár nem tehet mást, mint ön­te­vékeny védekezésbe kezd. Ennek leghatéko­nyabb mód­ja, hogy nem vásárolja meg azo­kat az árucikkeket, amelye­ket a közszolgálati rádió- és tévé­csa­tornák a műsor meg­szakí­tásá­val, vagy az időha­tá­rok közé szorított reklám­blok­kok előtt illetve után su­gá­roz­nak. Ne tévesszen meg ben­nün­ket az a legújabb trükk, hogy a mű­sort kettévágják, és a két rész között hirdetnek.

Egyébként ez az áldatlan állapot technikai úton könnyen felszámolható lenne. Létezik egy műszaki megoldás, melynek segítsé­gével mentesíthetnék magukat a nem kívánt reklámoktól azok, akik végképp nem tudják el­vi­selni ezt az erő­szakos propaganda-te­vékenységet. Ehhez semmi mást nem kellene tenni, mint al­kot­ni egy tör­vényt, amely a műsorszóró állomások számára kötelezően előírná, hogy a reklám megkezdése előtt és a befe­jezése után sugározzanak ki egy jelet az éterbe. Ennek a füllel nem hallható jelzésnek az ész­lelé­sekor a készülék le­kapcsolja ön­ma­gát, majd a reklám vé­gén automa­tikusan visszakapcsol. Sajnos a más ál­lomásra való átállás nem meg­ol­dás, mivel a rádió- és té­véstúdiók újab­ban összehangolják a hirdetéseiket. Mind­egyik egyszerre kezd el reklámozni, hogy megakadályozzák a más csator­nák­ra va­ló menekülést. Ez is azt bizo­nyítja, hogy a műsor csupán töltelék az egyes rek­lámok között. Nem akkor kezdődik, ami­kor a hallgatók illetve a nézők igénylik, hanem akkor, amikor a fő tevékenység, a reklám befejeződik.

Angliában évekkel ezelőtt már foly­tak kísérletek ilyen jelzések kisugár­zására a BBC közreműködésével, de a vételükkel kapcsolatos többlet­költ­sé­get a készülékgyártók nem vállalták. Ma már azonban a híradástechnikai készülékeket is integrált áramkörökből szerelik össze. A jelfeldolgozó chipeken ennek az áram­körnek a kialakítása csak egy töredéknyi helyet foglalna el, ami nem emelné szá­mottevően a végtermék árát. Az ily mó­don előálló minimális árkülönbözetet nagyon sokan vállalnák a lelki nyugal­muk érdekében. Még különböző ké­szü­léktípusok gyártására sem lenne szükség. Ez az érzékelő áramkör ugyanis egy kapcsolóval letiltható, így csak akkor lépne működésbe, ha azt a használója aktiválja. Mind több embert irritál az a jelenség is, hogy a rádió- és tévécsatornák a reklámokat jóval nagyobb hangerővel sugározzák, mint a normál műsort. A rek­lám időszakára szán­dé­kosan megnö­ve­lik az adóteljesít­ményt, őrületbe ker­get­ve ezzel az amúgyis pattanásig feszült ideg­zetű embereket. Ezt azért teszik, hogy ha a néző a reklám idejére kimene­külne a konyhába vagy a mellékhe­lyi­ségbe, ott is hallhassa, hogy milyen „pá­ratlan lehetőséget” kínálnak neki. Mel­lékesen megjegyezve a hangos zenét is sokan kifogásolják. Fiziológiai mérések szerint az emberi fül a zenét 10%-kal hangosabbnak érzékeli, mint a beszédet. Ezért Ausztriában és a legtöbb nyugati országban már évek óta csökkentett hangerővel sugározzák a zeneszámokat, hogy kíméljék a hallgatók dobhártyáját. A magyar hangmérnökökhöz azonban még nem jutott el ez az információ, ezért nálunk a zenei műsorok alatt szinte harsognak a rádiók, televíziók a készü­lék előtt ülők és a szomszédok nagy örö­mére. Mindezt tetézi a reklámok alatti további hangerőnövelés, ami már a leg­béketűrőbb embereket is kihozza sodrukból.

A reklámetikát tehát ki kellene bővíteni műszaki rendszabályokkal is. Ezeknek az intézkedéseknek a megtétele nem halogatható sokáig, mert az emberek tűrőképessége ezen a téren is a végéhez közeledik. Az egyéni megtorló ak­ciók, a zaklatás címén indított pró­baperek és egyéb atrocitások elke­rülése érdekében mielőbb megfe­lelő mederbe kell terelni a gaz­daságnak ezt a szféráját is. El kell érni, hogy a reklám ne pszic­hoter­ror, hanem a potenciális fogyasz­tókat segítő tevékenység legyen. A reklámipar azoknak szolgáltasson, akik ezt igénylik. A gazdaság egyetlen ágazata sem engedheti meg magának, hogy az embereket olyan árucikkek megvásárlására, vagy olyan szolgáltatások igény­­bevételére kényszerítse, amelyekből nem kérnek. A reklámipar sem lehet ez alól kivétel.

Jellemző a reklámhadjáratokat irá­nyító hiénák gátlástalanságára, hogy semmi sem szent előttük. Újab­ban elkezdték a saját szem­pont­jaik sze­rint vizsgálni a Meg­váltó személyét is. Számukra a kereszténység a tö­kéletes marketing­stratégia klasszi­kus példája. A „sze­ressük egymást” minden idők leg­jobb jelszava, a kereszt pedig 2000 év óta a leg­ismertebb és leg­nép­sze­rűbb „véd­jegy”. Napjainkban nem­csak a hívő emberek viselik. Azo­kon is meg­található, akik inkább az Anti­krisz­tus seregébe illenek. Ne cso­dálkozzunk tehát azon, hogy a rek­lámszakemberek az üzleti pangás megszüntetésének módját is az evan­géliumra vezetik vissza. Amikor csök­kent a hívők (szemükben a fo­gyasz­tók) száma, Krisztus csodát tett, és a „forgalom” újra megnövekedett. A mai mened­zserek szemében Jézus a sikeres em­ber mintaképe. A „number one”, aki mindig tudta, hogyan kell ön­magát megcsinálni és eladni. Még a halálából is hasznot húzott. Sikerei szempontjából keresztre feszítése volt a legjobb „húzása”. Mindent egybevetve Jézus rendkívüli ember volt, az egyetlen igazi „superman” az elmúlt két évezred során.

Hát ilyen emberek irányítják ezt az iparágat. Nem véletlen, hogy oly sokan irtóznak tőle. Erre mondják a szociológusok, hogy egy-egy reklámban sűrítve megtalálható az egész profitcentrikus világtéboly. A helyzet odáig fajult, hogy már a reklámszakemberek is kezdik félteni a dömping irányába sodródott szakmát, és „reklámzajról” beszélnek. A gyártók, szolgáltatók nap mint nap bombázzák a hirdetés tárgya iránt érdektelen állampolgárt. A reklám jelenleg olyan, mint amikor sokan beszélnek egy szobában, és a nagyobb alapzaj miatt mindenki hangosabban kezd el beszélni. Ezáltal persze még kisebb lesz a tér. A végén mindenki üvölt, mégis alig hallják egymást. Ettől az őrülettől menekülve mind több tévénéző válik általános reklámkerülővé.

A nagy haszon reményében gombamód szaporodó kereskedelmi csatornák tönkretették a tár­sa­dalmi együvé tartozás érzését is. A televíziózás kezdetén, amikor csak egy-két tévécsatorna létezett, mindenki ugyanazt a műsort nézte. Így másnap az iskolában, a munkahelyen, baráti körben volt miről beszélni. Ezek beszélgetések fontos szerepet töltöttek be a társadalmi kohéziós erő megteremtésében. Most több száz csatorna között válogathatnak a tévénézők, sőt a műholdak közvetítésével a tengerentúli adások is elérhetővé váltak. Ezért mindenki mást néz. Megszűnt a közös élményforrás, nincs miről beszélgetni. Ez a jelenség is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az emberek egyre jobban elidegenednek egymástól. Az elidegenedést, a bezárkózást a társadalmi értékek, normák elvetése követi, amely a jelenlegi korszellem, a nihilizmus kialakulásához vezetett. A nihilizmus pedig a fogyasztói világ vallása, ahol nincs többé helye az eszményeknek, az önfeláldozásnak. A nihilista jelszava: Csakis magadnak, ösztöneid kielégítésének élj! Fogyassz minél többet, és ne törődj a környezeteddel, a körülötted élőkkel.

A kereskedelmi televíziók egyetlen pozitív megnyilvánulása, hogy újabban az amerikai sikerfilmeket nem szakítják meg reklámokkal. A végén megemlítik, hogy ezt a filmet valamelyik bank vagy más szponzor jóvoltából tekinthették meg megszakításmentesen. Nem tudjuk, hogy ki találta ki ezt a reklámozási módot, de zseniális ötlet volt. A reklámozási idő megvásárlása, kiváltása forradalmi változásokat fog elindítani a műsorszórásban. Ez a folyamat nagy kihívás elé fogja állítani a közszolgálati tévécsatornákat. Sokan csak azért nézik az államilag támogatott tévécsatornák műsorait, hogy mentesüljenek a negyedóránként bevágott reklámblokkoktól. A köz­szolgálati televíziók műsora azonban többnyire ismét­lésekből áll, mivel pénz hiá­nyában nem tudják meg­venni a legújabb sikerfilmeket. Emiatt a nézők több­sége inkább a kereskedelmi tévé­csatornák műsorait nézi, és a reklámok idejére át­kap­csol egy másik csa­tornára. A reklámmeg­szünte­tésnek ez az új módja azonban szükségtelenné teszi a „szla­lomozást”, ami még több nézőt fog elhódítani a köz­szolgálati csatornáktól.

 

Könyvajánlat

 

Szülőhazájában sokan tudnak róla, de a nagyvilág­ban még csak most kezd megismerkedni a híres amerikai látnok Edgar Cayce[91] életével. Erről a két világháború között tevékenykedő páratlan képességű pszí-diagnosztáról egy­más után két mű is meg­jelent a magyar könyvpiacon. Az egyik Noel Langley[92]: Cayce a rein­karnációról, a másik Jess Stearn[93]: Az alvó próféta című regénye. Ezekben a kötetekben tu­lajdon­képpen a szellemvilág üzenetei ta­lálhatók; rendkívül értékes in­formációk a reinkarná­ció­ról, a múl­tunkról, a jövőnkről, és egyes beteg­ségek gyó­gyítási módjáról. Cayce ehhez az óriási mennyiségű és szin­te minden eset­ben helyt­állónak bizonyult tu­dásanyaghoz oly mó­don ­jutott, hogy önma­gát hip­­noti­zálta, és agyá­nak egy meghatározott frek­vencia­tarto­mányában föl­dön­túli lényekkel lépett kap­csolatba. Az üzenetek, a ta­ná­csok raj­ta keresz­tül ér­kez­­tek, és mi­után a titkárnője gyors­írással le­je­gyezte a szeán­szokon el­hang­zotta­kat, így szeren­csére az egész anyag fenn­maradt. (43 éven át 30 ezer diag­nózist jegy­zett le.) Cayce már életé­ben is jelentős erkölcsi el­ismerésnek örven­dett, de az em­berek csak né­hány év­tizeddel a ha­lála után döbbentek rá arra, hogy milyen nagy jelen­tősége volt a mun­kás­ságának. Te­vékenysége olyan mély nyomot hagyott az ameri­kai­ak lelkében, mint Saint-Germain gróf mű­ködése Európában.

Az általa közvetített reinkarnációs üzenetek annyira lé­nyegre törők, hogy jelentős mértékben segítették ennek a jelenségnek a jobb megértését. Érdemes né­hány gondolatot kiragadni ezekből a tanításokból. Kezdjük először a fogalom tisztázásával. Cayce szerint a reinkarnáció nem teória, hanem egy gyakorlati taná­csok­kal szolgáló erkölcsi ­kódex, ami közvetlenül hat az emberi morálra. A karmát melynek lapjain a lélek nyereségei és veszteségei életről életre feljegyeztetnek, gyakran összetévesztik a megtorlással. A karma azon­ban nem a büntetés eszköze, mivel mindig elfogulatlan, végső célja a jobbá tétel. Eközben valóban fájdalmas szenvedéseket okoz, de a fizikai szenvedés a legalkal­ma­sabb arra, hogy rábírja az egyént a lecke elsajátítására. Végig kell tehát mennünk az élet szenvedésein, hiszen ez fog belőlünk embert csi­nálni.

Érdekes, hogy ezek a nézetek mennyire egybevágnak a buddhizmus tanításaival. A budd­histák szerint ebben a világképben tulajdonképpen nincs jó vagy rossz cselekedet, itt a megfelelés vagy az elvárások nem teljesítése az, ami az univerzum tör­vényei szerint elbírálásra kerül. A reinkarnáció egy rendkívül türelmes pedagógiai rendszer, amely minden irányban lehetőséget nyújt a tanu­lásra, a tapasztalatszerzésre. A fizikai világban újra és újra alá­szállva egymás sorsának kovászaként tevékenykedünk mindaddig, amíg egymástól, vagy korábbi közös problémáink megoldásaiból tanulni tudunk. Feladatunk a tapasztalásban: az eredetbe való visszatalálás, egyfajta felébredés, és az értékek tisztánlátása – a vágyak, illúziók, a lelkünket fogva tartó tévedések labirintusában. A megmérettetés egyfolytában zajlik, életünk minden egyes percében vizsgázunk. Helyes vagy helytelen cselekedeteink alapján lerövidít­hetjük, vagy elnyújthatjuk a karmikus ciklusunkat.

Az isteni teremtés csak a születést és a halált tartalmazza. A kettő közötti időtartamot mi töltjük meg. Ha ez nem így lenne, akkor csupán robotok lennénk. Ha azt feltételezzük, hogy minden ami velünk történik elkerülhetetlen, akkor abszolút fatalistákká válunk. A sors lényege, hogy vannak bizonyos útjelzők, amelyek megjelölik életutunkat, megta­nulandó leckék, megtapasztalandó események, elintézendő feladatok, megismerendő emberek, és meghozandó döntések formájában. Hogy milyen módon kezeljük ezeket a jelzéseket, az már tőlünk, a szabad akaratunktól függ. Ennek ellenére sokan vannak akik úgy érzik, hogy sorsuk alakulása nem rajtunk múlik. Azt tapasztalják, hogy az életük meghatározott mederben folyik, és ők nem képesek semmilyen befolyást gyakorolni az események menetére. Ez azonban nem így van, mert nekünk is annyi beleszólási jogunk van életünk alakulásába, mint a külső erőknek, de mi nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ennek okát Cayce az alábbi képzet­társítással tette érthetővé:

A jövő különböző események bekövetkezésének lehe­tősége, melyek közül a legvalószínűbb történik meg. A jelen­ben folyó eseményeknek többféle végki­fejlete is lehet, a döntés a szabad akaraton múlik. Az életben azonban szinte mindig a legvalószínűbbnek látszó lehetőség válik valóra, akár káros, akár hasz­­nos következményekkel jár ránk nézve. A számunkra kellemetlen esemé­nyek végbemenetelét meg­akadályozhatnánk ugyan döntéseink megváltoztatásával, de ez nem olyan könnyű. Hibáinkat, gyarlóságainkat leküz­deni, az átalakulással járó kellemetlenségeket elviselni, korábbi viselkedési normáinkat megváltoztatni ugyanis nagyon nehéz. A szokáshoz, a belénk nevelt gondolkodásmódhoz, a már elért egzisztenciából eredő biztonsághoz való ragasz­kodás nagy úr az életünkben. Ebből ered az új dolgokkal szembeni idegenkedésünk is, ami rendkívüli erővel tart bennünket a megkezdett úton. Nem kis szerepe van az új, telje­sebb élethez vezető út elutasításában a kényelemszeretetnek, a lustaságnak, és a szellemi tunyaságnak.

Mindezen hatásokat figye­lembe véve életünk folyása illetve társadalmunk jövője úgy is elképzelhető, mint egy széles országút, ame­lyen számtalan útkereszteződés, útelágazás és kitérő található; viszont mindegyiknek az elején ott áll egy tiltó vagy figyelmeztető tábla, ami végül is arra késztet bennünket, hogy továbbra is a legszélesebb, legsimább úton haladjunk. A szabad akaratból eredő döntési jog lehetővé tenné ugyan, hogy sorsunk elágazásánál a rövidebb utat válasszuk, a legtöbben azonban nem vállalják a járatlan út kitaposásával járó kényelmetlenséget és kockázatot. Ennélfogva a számunkra biztosított 50%-os döntési arány alig érvényesül az életünkben, sorsunk többnyire a Teremtő által kijelölt pályán halad. ­Ennek ellenére Isten nem él vissza a helyzeti előnyével, és nem írja meg előre a jövőnket.

Ezt a ciprusi mágus is megerősítette, aki egy meditáció során eljutott az „idő templomába” és ott semmilyen feljegy­zést nem talált a jövőre vonatkozóan. Túlvilági segítői tapasztalati úton megértették vele, hogy semmi sincs előre meg­írva, minden folyamatosan létesül a jelenben. Az hogy mi vár ránk tőlünk, a cselekedeteinktől függ, és ezáltal minden pillanatban átírjuk a valószínűségen alapuló jövőnket. Az ember szabad akarata tehát valóság, és nem téveszme. Semmi okunk sincs azt gondolni, hogy sorsunk előre determinálva van, és mi csak tehetetlen bábuk vagyunk a Mindenható kezében.

Egyszer megkérdezték Caycetől, hogy miért nem emlé­kezünk az előző életünkre. Erre ő nem a Bibliából ismert magyarázattal, hanem a következő megjegyzéssel szolgált: Ez azért van így, mert azonosak vagyunk valamennyi életünk összegével. Ezek nyilvánulnak meg szokásainkban, érthetetlen viszoly­gásainkban, vonzalmainkban, ellenszenvünkben, tehetségeinkben és hiányosságainkban, de ez tükröződik vissza fizikai, illetve érzelmi szilárdságunkban vagy gyen­geségünkben is. Az események amelyek a végeredményt létrehozták lényegtelenek, ezeknek ismerete csak felesleges zava­rokat okozna a gondolatainkban, elvonná a figyelmünket a jelenlegi feladatainktól. Helyzetünk leginkább egy színész tevékenységéhez hasonlít. Amikor új szerepet játszik, el kell felejtse az előzőket, különben belezavarodna a mondandó­jába. Nem felejti el azonban az előző szerepeiben szerzett tapasztalatokat, sőt ezeket felhasz­nálva alakítja ki egyre magasabb fokon az éppen aktuális figurát. Az egyéni életek során kifejlesztett értékrend és személyiségjegyek össztársadalmi szin­ten összegeződnek. Ennélfogva minden nemzet lelkének legbelső indíttatásától fogva hozza létre a maga szokásait. Így alakították ki pl. a franciák azt a menta­litást, amely elősegíti a szépség élvezetét, és az emberi test iránti hódolatot, de ennek tudható be a németek precizitása, az angolok embertársaik iránt tanúsított toleranciája, vagy a japánok munka- és rendszeretete is. Amennyiben az egyes nemzetekre jellemző vonások összeadódnak, akkor ez az életképesség fokozódását eredményezi. Ennek a bevándorlók által létrehozott erőfokozó­dásnak köszönheti a jelenlegi gazdasági, politikai hatalmát és kulturális fölényét az Egyesült Államok, de Kanadát és Ausztráliát is ez emelte ki a pro­vin­ciális országok sorából.

Örülnünk kell tehát a másságnak, mert ez teszi teljessé a világunkat. Minél több nemzet integrálódik be egy anya­nemzet testébe, annál nagyobb lehetőség előtt áll az ország. A nemzetiségekkel rendelkező államok polgárai­nak tehát nem gyűlölniük kellene a kisebbséget, hanem hálát kellene adniuk Istennek, hogy potenciális lehetőséget kaptak a társadalmi felemelkedésre. Ez persze nem teszi automatikusan gazdaggá és hatalmassá a változatos génállományú társadalmakat, mivel a beilleszkedéshez, és a népek közötti egyet­értéshez nem vezet kikövezett út. Mind az egyénnek, mind az egyes nemzeteknek meg kell vívniuk a saját harcukat a felemelkedésük érdekében. Az ezzel járó terheket, szenve­déseket senki sem vállalhatja át tőlük, erőfeszítések nélkül semmi sem érhető el az életben. A beillesztés során mindenképpen kerülni kell a „népek nagy kohóját”. Az erre törekvő kelet-európai államok példát vehetnek az Egyesült Államoktól. Ott már rájöttek, hogy a kisebbségben élők kulturális iden­ti­tásának megőrzése nélkül a többségben levők kultú­rája sem lehet teljes. A két kultúra ugyanis évszázadokon keresztül együtt fejlődött, így egymás szerves részévé váltak. A nemzetiségek kultúrája nem csak teljessé teszi, de gazdagítja is a befogadó országot, mert minél változatosabb egy társa­dalom kultúrája, annál szebb, boldogabb életet lehet benne élni. Az örömteli ember pedig egyben kreatív ember is, ami végső soron az ország gazdasági felemelkedését eredményezi.

A kulturális identitás megőrzése akár létkérdés is lehet egy ország számára. Az Egyesült Államokban az angolszász hódítók barna szappannal mosták ki az iskolában azoknak a navahó indiánoknak a száját, akik anyanyelvükön szólaltak meg. A II. világháborúban aztán ez a nyelv segített az amerikai hadseregnek megnyerni a csendes-óceáni háborút. A japánok sorra fejtették meg a rejtjelező gépek üzeneteit, de a navahó nyelven küldött üzenetekkel nem boldogultak. Később ez a hősies helytállás is hozzájárult a beolvasztási törekvések megszüntetéséhez, a kulturális önrendelkezés állami elismeréshez. Egyébként a nyugat-európai országoktól is lenne mit tanulnunk ezen a téren. Ők azt tartják, hogy a kisebbségnek több jogot kell adni, mint a befogadó nemzet polgárainak, hogy ezzel ellensúlyozzák azt a félelmet, amit a gyengébb érez az erősebbel szemben.

A kisebbségekkel való együttműködés nem csupán társa­dalmi, hanem egyéni szinten is előnyös lehet. Már közhely­nek számít, de igaz az a mondás, hogy a nemzetiségek a híd szerepét töltik be az eltérő anyanyelvű országok kapcsolatában. Az viszont tény, hogy a kisebbség nyelvének elsajátítása élénkíti a kereskedelmet a két nemzet között. A jelenlegi nehéz gazdasági viszonyok és növekvő munka­nélküliség mellett sok ember köszönheti az állását annak, hogy megta­nulta szomszédai nyelvét. Sajnos ennek az ellenkezőjére is van példa. Főleg a gazdagabb országokba emigrált szülők az anyaországban elszenvedett sérelmeikre hivatkozva szándékosan nem tanítják meg gyermekeiket korábbi hazájuk nyelvére. Ennek azután az utódok látják kárát. Nem csak azért, mert elvesztik gyökereiket, de sok esetben a kínálkozó álláslehetőséget is. Auszt­riában pl. egy fiatal, diplomás lány ragyogó állásajánlatot kapott az Osztrák Kereskedelmi Kamarától. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert amikor megtudták, hogy magyar nemzetiségi létére nem tud magyarul, az ajánlatot visszavonták. Ezt követően a munkanélküli lány keserűen nyilatkozta: „Örökre bánni fogom, hogy nem tanultam meg az anyanyelvemet, amelyet gyermekkoromban, a szülői házban játszva elsajátíthattam volna.”

A több évszázados demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati országok a kisebbségekkel szembeni toleranciát kiterjesztették a bevándorlókra, az újonnan letelepedettekre is. Ebben nem emberbaráti érzelmek vezették őket, hanem a saját érdekeik szem előtt tartása. Mi sem bizonyítja jobban ennek a politikának az eredményességét, mint Amerika felemelkedése, más népek fölé helyeződése. A többi nyugati ország is sokat köszönhet a bevándorlóknak, és továbbra is nyitva tartják határaikat, habár az idegengyűlölők mostanában egyre hangosabban tiltakoznak emiatt. A többség józan belátása azonban felülkerekedik a kisebbség ártalmas nézetein. Még a közismerten zárkózott, maguknak való svájciak sem szavazták meg a kormány bevándorlási kvótát szorgalmazó legutóbbi törvényjavaslatát. Úgy tartják, hogy: „Ami tudás, alkalmazkodó-készség és kapcsolat a bevándorlókkal bejön, az mind bennünket gazdagít.” A svájciak pedig tudják, hogy mi a gazdagság, hiszen évszázadok óta vezető szerepet töltenek be a bankvilágban. Európa és a többi kontinens leggazdagabb, leghatalmasabb emberei náluk helyezik el a pénzüket, ezért megengedhetnék maguknak a határsorompók leengedését, de nem teszik. Még gazdagabbá akarnak válni, és tisztában vannak vele, hogy ennek leghatékonyabb módja az alkotó, értékteremtő ember beengedése az országba.

Cayce mélyen vallásos volt, és szinte nem múlt el nap, hogy ne vette volna kezébe a Bibliát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy egyes tételeit ne bírálja. A reinkar­nációs tanok kiiktatásán kívül az évszázadok alatt elferdített bibliamagyarázatokra is felhívta a figyelmet. Fejtegetéseinek egyike arra az egyházatyák által gyakran emlegetett kijelentésre vonat­kozik, mely szerint: „A számlákat a menny­ben egyenlítik ki.” Igen ám, de hogyan? Miként lehet valakit jutalmazni vagy kár­pó­tolni azért, ahogyan a Földön élt? Mi jelent­het kárpótlást több évtizednyi földi szen­vedésért? A jelen­legi keresztény felfo­gás azonban nemcsak ebből a szemszögből sérti meg a logika szabályait. Az óke­resztény egy­házból származó vallások tanításai sze­rint csak egyszer élünk, és ezt az egy életünket úgy kell leélnünk, amilyen körül­mények közé születtünk. Ennek alapján az emberi nyomorúság csupán szerencse kér­dése? Ha ez valóban így van, akkor az élet felettébb igazságtalan! Ez lenne Isten aka­rata? Egy mindenek felett álló, mérhetetlen intelligen­ciájú lény ilyen logikátlan rendszert működ­tetne?

Az ezotériában járatlan emberek el sem jutnak a reinkar­nációt vitató magasröptű érvekig, ők egyszerűen azzal inté­zik ezt a dolgot, hogy „azért nem éltem korábban, mert nem emlékszem rá”. Ez a naiv kijelentés azonban még annyira sem állja meg a helyét, mint az előző okfej­tések. Senki sem emlékszik gyermekkora első éveire, de minden pszic­hológus hangsúlyozza, hogy azok az ingerek ha­tároz­zák meg ­későbbi viselkedésünket, amelyek életünk első négy évében értek minket. A gyer­mek­kori él­mé­nyek, körülmények határozzák meg későbbi tet­te­inket, az élethez való viszonyulásun­kat. A fel­nőttkori beidegződések nagy része ezek­ből az elfe­lejtett emlékekből tevődik össze. Nem kell tehát tu­datosan emlé­kez­nünk a korábbi benyomásokra ah­hoz, hogy hatást gya­koroljanak ránk. A logikai ér­­ve­­ken túlmenően a történelmi megfigyelések is el­lentmondanak a „csupán egy életünk van” elvnek. Tagadhatatlan tény, hogy az elmúlt évezredek során az emberiség kiemelkedett az ősközösségi társada­lomból, és nem csak testileg finomodtak a vonásai, hanem lelki­leg is elérte a civilizált társadalomra jellem­ző szintet. De hogyan fejlődhetett volna idáig, ha minden új generációval állati hajla­mokban tob­zódó, bűnöktől meg nem tisztult primitív lelkek serege zúdul a világra? Tökéletes világ csak úgy jöhet létre, ha azok akik megszületnek, hasznát veszik a korábbi életeikben megtanult lec­kéknek, és nem kell mindent elölről kezdeniük.

A reinkarnáció tanának eltitkolása később visszahatott a keresztény egyházra is. Ebből a helyzetből alakult ki a „bosszúálló Isten” képe. Ezt a téves elképzelést az ókori zsidók alapozták meg, mert a rájuk vonatkozó törvények be nem tartásának következményeit Isten korlátozó magatartásának tulajdonították. Gondolataik téves folyamatában nem vették észre, hogy a büntetést minden esetben megelőzte az eltévelyedés, az, hogy az Úr szava, tiltása elle­nére cselekedtek. Több­szöri figyelmeztetés után sem tértek vissza a helyes útra. Ami­kor már teljesen elveszítették a mértéket, bekövetkezett a büntetés, de ezt nem Isten rótta ki rájuk, hanem maguk terem­tették meg korábbi cselekedeteikkel. A Mindenható csupán figyelmeztetni próbálta őket tetteik elkerülhe­tetlen következményeire. Amikor a büntetés bekövetkezett, már nem is emlé­keztek az azt kiváltó bűnökre, és úgy gondolták, hogy a haragvó Isten időnként puszta szeszélyből növeli a szenve­déseiket. Így válik ma is minden bűnnel terhelt ember lelke lázadóvá az Úrral szemben. Számtalan gyűlölködő ember van a világon, akik szenvedéseikért, betegségeikért és rossz sorsukért Istent vonják felelősségre. Ahhoz, hogy bajaik valódi okát megtalálják, mélyen magukba kellene tekinteniük, alaposan kielemezve múltuk minden eseményét. Gyakorta meg­esik az is, hogy betegségeink keletkezése, jelenlegi korlátaink eredete az előző életünk rossz cselekedeteiben rejlik. Ezért is fontos, hogy a reinkarnáció tana minél szélesebb körben ismertté váljon, mivel sokan csakis ennek tudatában értik meg, hogy miért jutott nekik annyi szenvedés ebben az életben, holott ők senkinek sem ártottak, születésüktől kezdve kizárólag jót cselekedtek.

A reinkarnáció széles körű ismerete jelentős mértékben csökkentené a bűnözést is. Ennek a rendszernek a tudatában a korábban elítélt rabok is kezelhetőbbek lennének. A helyzet hasonlóvá válna az indiai börtönökhöz, ahol a jó magaviseletű gyilkosokat évente egyszer, néhány hétre hazaengedik, hogy meglátogassák a családjukat. Utána mindegyikük visszatér, pedig ebben az 1 milliárd lakosú országban könnyen eltűnhetnének. Indiában ugyanis nincs személyi igazolvány, nincs kötelező lakcímbejelentés, így a bujkálót sohasem találnák meg. Miért jönnek vissza? Erre a kérdésre a rabok azt felelték, hogy jelenlegi bűnüket nem akarják karmikus adósságként a következő életükbe tovább­vinni. Azzal is tisztában vannak, hogy a legszigorúbb börtönbüntetés is szanatórium ahhoz képest, ami a pokolban vár rájuk. A földi ítéletvégrehajtók elképzelni sem tudnak olyan kegyetlen kínzásokat, olyan iszonyatos szenvedéseket, amelyekkel az alvilág irgalmatlanul gonosz, és végtelenül aljas őrei sújtják a bűnös lelkeket. A középkori festmények pokolábrázolása óvodás gyermekek ügyetlen mázolmánya ahhoz képest, ami ebben a világban zajlik. Jóval kifizetődőbb tehát itt vezekelni, mint odaát.

Ezért nincs értelme a bosszúállásnak sem. Aki igazán haragszik az ellenségére, az ne önbírás­kodjon, és ne adja a törvény kezére se az illetőt, hanem bízza az ítélkezést a túlvilági hatalmakra. Ők sohasem feledkeznek meg a méltó büntetés kiszabásáról, amely akkor lesz a legsúlyosabb, ha nem tesszük lehetővé, hogy a bűnös itt a Földön törlesszen. A bűnhődés mértéke a magával vitt bűnök mennyiségétől függ. Minél több bűn terheli az elkárhozott lelkét, annál iszonyatosabb körülményeket teremt vele önmagának. Ennek a karmikus összefüggésnek a lényegét egy arab tanmese világítja meg legérthetőbben. Egy hideg, szeles napon a didergő bolond a pokol kapujához rohan, és vacogva kéri: Adjatok tüzet! A kapu őrei azonban elküldik: Menj innen, nekünk nincs tüzünk! Hogyan? – kérdi csodálkozva a bolond. A pokolban nincs tűz? Nincs! – kiáltotta az őr. Sohasem volt! Ide mindenki a saját tüzét hozza.

[

Közbevetőleg megjegyezve a Biblia eredeti mondanivalójának megértését a szándékos ferdítéseken és kihagyásokon kívül fordítási hibák is nehezítik. A jeruzsálemi Zohary professzor kutatásai alapján kiderült, hogy Jób háta mögött nem tök, hanem ricinus „szökött szárba”. A Szentírást héberről először görögre és latinra fordították le, és később ezeket fordították tovább más nemzetek nyelvére. A Bibliánál ez azért is okoz fokozott gondot, mert a világon 7000 nyelv van, és ebből eddig Afrikában 601, Ázsiában 525, Ameriká­ban 446, Óceániában 355, és Európában 191 nyelvre fordították le ezt a művet. Így történhetett, hogy az előbbi tök angol vál­to­zatban szőlőként, másutt fügeként jelenik meg. Hasonló tévedés történt az akácia és az akác felcserélésével, holott az akácfa mediterrán környezetben nem honos. Melles­leg a héber nyelven akáciának nevezett fa nem más, mint a nálunk is jól ismert aranyvessző. A héber kiejtés hasonlósága miatt cserélik fel gyakran a tölgyet és a terebint, vagyis a pisztáciát.

A keresztre feszített Jézusnak sem náddárdán nyújtották fel az ecetbe mártott szivacsot. A dárda anyaga valójában izsóp volt. Az ókori írnokot valószínűleg az tévesztette meg, hogy a nád és az izsóp héber neve között csupán egy hangnyi eltérés van. Ma már az is bizonyos, hogy Krisztus keresztje aleppoi fenyőből, és nem olajfából készült. Művészettörténeti következménnyel járt Szent Jeromos tévedése, aki a pápa utasítására elkészítette a héber nyelvű Biblia latin fordítását. Mózes második könyvének 34. fejezetében rosszul fordította a „karan” kifejezést. Ezért a fényleni szó helyett „szarv” került a Szentírásba. Ez a hiba évszázadokon át benne maradt. Így történhetett meg, hogy Michelangelo híres Mózes szobrán két apró szarv látható a pátriárka homlokán. Amikor rájöttek a tévedésre, már semmit sem lehetett tenni. Kulturális örökségünknek ezt a felbecsülhetetlen értékű szobrát senki sem faraghatja át.

Fordítási hibának tudható be az a közismert bibliai mondás is, hogy: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak a mennyországba bejutni. Amikor a Bibliát héberről lefordították a köznép számára is érthető arámi nyelvre, nem vették figyelembe, hogy a „gamla” szó nem csak tevét jelent. Másik jelentése: kötél. Így már érthető, bárki által könnyen elképzelhető ez a hasonlat. A botanikusok szerint a mustármaghasonlat is sántít kissé. Ezzel a példázattal azonban semmi baj sincs, mivel Jézus nem az általunk ­ismert és használt fehér-, hanem a fekete mustár magjáról beszélt. A fehér mustár magjának átmérője elérheti a 2 millimétert is, tehát egyáltalán nem mondható kicsinek, a belőle fejlődő növény pedig fél méternél nem nő nagyobbra. A fekete mustár magja ­viszont valóban apró. Ennek ellenére a növény több méter magasra nő, és az egymásra boruló levelei tényleg képesek „árnyat és enyhülést” adni. (Egyébként vannak ennél kisebb magok is. A porcsinrózsa magja például a mákszem negyede.)

A Biblia talán leggyakrabban idézett ­múltba vesző története, a teremtéstörténet. A legendának az a része amely úgy szól, hogy az Úr Évát Ádám oldalbordájából alkotta fordítási hibán alapul. A sumér nyelven megörökített őstörténetben ugyanis az oldalborda és az életenergia jele meg­egyezik. A mondat tehát helyesen így hangzik: „Az Úr életenergiát vett Ádámból, és készíté belőle az asszonyt.” Ugyancsak fordítási hiba következménye a sokat vitatott Szentlélek kifejezés. Az ősi iratokban a Szentlélek helyett a „Szent Szellemek” szóösszetétel szerepel. Ez a kifejezés feltehetően a Teremtőt körülvevő, és őt segítő fénylényekre utal. Ebben a megvilágításban már jóval érthetőbb a Bibliában oly sok helyen előforduló Szentháromságra, vagyis az Atya-Fiú-Szentlélek, pontosabban Szent Szellemek-re való hivatkozás. A szellem azonban nem más, mint asztráltestbe öltözött lélek, így akár Szent Lelkeknek is nevezhetjük ezeket a lényeket. Ebből is látszik, hogy néha egy apró helyesírási hiba teszi lehetetlenné a lényeg megértését.

A fordítási hibáknál sokkal nagyobb zavart okoznak a tájékozatlanságból eredő félreértelmezések. Az alacsony fejlődési szint miatt a számukra érthetetlen megnyilvánulásokat csodának minősítették. Az apokrif irodalomból származó járulékos ismeretek azonban segítenek tisztázni a valós eseményeket. A Héber mítoszok című legendagyűjteményből pl. kideríthető, hogy Jónást nem cethal nyelte el, hanem egy tengeralattjáró vette a fedélzetére. Így ír erről az evangélisták által figyelmen kívül hagyott forrásmű: „Amikor Jónás belépett a cet gyomrába úgy érezte, mintha egy világos szobába lépett volna. A hal szemén kitekintve látta a tenger élőlényeit.” A bálna gyomrában nincs világítás, és ablak sincs rajta, amin ki lehetne nézni. A tengeralattjárón viszont van. Amint kiértek vele a partra, kinyitották a kamra ajtaját, és Jónás kisétálhatott a „cet gyomrából”. Hátranézve sem lehettek kétségei, mert mit látott? Egy hengeres testet, rajta egy felhúzott ajtóval, vagyis a cet szájával. A mi 30-40 méter hosszú tengeralattjárónk is úgy néznek ki, mint egy bálna. Ugyanolyan orsó alakú, és hasonlóan mozog. Felszínre merülve sem látszik több belőle, mint egy bálnából. A jármű színe sem árul el semmit. A bálna sötétszürke, fényes bőre ugyanolyan, mint az acél. Ha nem tudnánk, hogy miről van szó, mi is „cethalnak” néznénk.

2000 éve állandó találgatások témája a Szentlelkek tanítványokba szállása. Erről a Jézus feltámadása után 50 nappal bekövetkezett eseményről így ír az Újszövetség: „Amikor pedig eljött pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak, hirtelen hatalmas, szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, amelyben ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Megteltek mind Szentlélekkel, és különféle nyelveken beszéltek.” Ez akkor derült ki, midőn a próféták elkezdték az igét hirdetni. „Ami­kor a nagy zúgás támadt, összefutott a sokaság, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Sok kegyes zsidó tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a Föld minden nemzete között éltek. Megdöbbentve és csodálkozva mondták: Íme ezek akik beszélnek nem valamennyien Galileá­ból valók? Akkor hogyan hallhatjuk őket mindnyájan az anyanyelvünkön? Pártusok, médek, elámi­ták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamp­fíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van. A bevándorolt rómaiak is, zsidók és prozeliták, krétai görögök és arabok halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni?”

Ez a rejtélyes jelenség valóban az volt, aminek a próféták és az események tanúi leírták. Jézus tanításainak terjesztése, Isten igéjének egész világban való hirdetése nagyon nagy faladat volt. Az akkori szinten álló emberek erre képtelenek lettek volna. Ezért Isten fejlett, hozzánk képest isteni szinten álló lényeket küldött a tanítványok megsegítésére. Ezek a mennyország nyolcadik szintjén élő szellemek már nem születnek le a földre, mert fizikai testben nincs semmi tanulnivalójuk. Csupán azért érkeztek hozzánk, hogy a prófétákba költözve segítsék őket ennek az emberfeletti feladatnak a sikeres teljesítésében. Megjelenésük azért vált láthatóvá, mert egy bizonyos energiakoncentráció felett a lélek fényes sugarakat bocsát ki magából. A mi lelkünk olyan parányi, hogy láthatatlan. A tizenegyedik és tizenkettedik szinten álló fénylények szikrázóan fényes, szinte már vakító lelke viszont akkora, mint egy hatalmas fáklya. Ők tehát inkorporáció révén nem lehetnek a segítségünkre, mivel ekkora lélek el sem férne a testünkben. Nem is lett volna szükség a rendkívüli képességeikre. Erre a feladatra a Teremtő közbülső szinten álló szellemeket kért fel, akiknek a lelki fejlődése egy gyertyaláng méretű energiakoncentráció formájában nyilvánult meg. Ezt látták a szemtanúk, ezeknek a lényeknek a megérkezése váltotta ki az időjárási viszontagságokat. A koncentrált energiakisugárzás ugyanis intenzív hatást gyakorol az elemekre, mozgásba hozza a természeti erőket.

Ezek a fejlődésben jóval felettünk álló lények rendkívüli szellemi képességükkel együtt magukkal hozták az igen fejlett parapszichológia adottságaikat is. Ennek leggyakrabban tapasztalt megnyilvánulása a telepatikus közlés volt. Ezáltal mondanivalójuk telepatikus úton kisugárzódott a tanítványokból, és a környezetükben levők agyában érthető beszéddé alakult. Mint tudjuk a telepatikus úton történő kommunikáció nem szavakhoz, hanem fogalmakhoz kötődik. Ezáltal a beszélő agyából kiáramló mágneses hullámok minden emberben ugyanazt értelmi reakciót váltják ki, mint ami ezeket a hullámokat gerjesztette. Tehát a telepatikus közlés során mondandónk teljes egészében, gondolataink tökéletes közvetítésével jut el a beszélgető partnerünkhöz. Nem torzítják el a nyelvi nehézségek, sőt a magas szintű eszmék kifejezéséhez szükséges szavak hiánya sem akadálya a megértésnek. A fejlett parapszichológiai képességek másik megnyilvánulása, hogy a „betöltekezés” után Jézushoz hasonlóan a próféták is képesek voltak halottak feltámasztására, és más csodás dolgok előidézésére.

Komoly zavart okoz Jézus születésének időpontja, hiszen szorosan kötődik az időszámításunkhoz. A legújabb vizsgálati eredmények alapján úgy tűnik, hogy Krisztus nem az ókori történészek által feltételezett időpontban, hanem 7 évvel korábban született. Ezt a megállapítást támasztja alá az a kuta­tási jelen­tés is, hogy a jelenlegi időszámítás szerint Heródes király i. e. 4-ben hunyt el. Ez ugyebár lehetetlen, mert egy halott uralkodó nem ölethet meg csecsemőket. Ha ez a számítás beigazolódik, akkor a sokak által fordulópontnak mondott 2000. év 1993-ban elérkezett, és ma már a XXI. században élünk. Ennek alapján módosításra szorul Jézus keresztre feszítésének időpontja is. Ez az ese­mény nem 33, hanem 40 éves korában történt.

A bigott hívőkben már ez a megállapítás is megütközést válthat ki, pedig az igazán mellbevágó felfedezések csak ezután várhatók. Ezek egyike szintén a nyelvészeti kutatások eredménye. Mint már szó volt róla a Biblia eredetileg héber nyelven íródott. Ebben az „Elohim” szó jelentése: Istenek, és nem Isten, mint ahogy az a későbbi fordításokban megjelent. Héberül ugyanis az Isten „Eloha”. Ez is bizonyítja, hogy a vallást nem maga a Mindenható terjesztette a Földön, hanem nálunk fejlettebb civilizációk képviselői, akik magukat Istennek mondták. Félre­érthetetlenül utal erre ez a Mózes első könyvéből vett idézet is: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. Később, amikor Ádám és Éva ettek a tudás fájának gyümöl­cséből Isten ezekkel a szavakkal fejezte ki rosszallását: „Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy”. Az egyedülálló Isten egyes számban kellett volna, hogy beszéljen önmagáról, annál is inkább, mert a héber nyelv nem ismeri a fejedelmi többest.

Az első bibliafordítók úgy oszlatták szét ezt a nyelvi kételyt, hogy az ­Elohim szót többes számban használták. A régi bibliák teremtéstörténetében pl. ez a mondat áll az egyes teremtésnapok végén: „És láták az Elohimok művüket, és láták, hogy igen jó.” Itt tehát már fel sem merülhet az egyszemélyes teremtés lehetősége. A Palesztinán kívül élt népek szent könyvei még egyértelműbben utalnak arra, hogy az istenek nem voltak egyedül. Koronként más-más lények látogattak hozzánk, és földrajzi régiók szerint is különböztek egymástól ezek a magasan fejlett földönkívüliek. Az indiai vallást és kultúrát megvalósító iste­nek egészen más bolygóról, csillagrendszerből jöttek, mint a kereszténységet létrehozók, nem is szólva a görög istenekről, akik a többitől merőben eltérő kultúrát teremtettek.

A sokféle eredet ellenére a hit magvának elültetése, és a vallás terjesztésének „forgatókönyve” szinte minden esetben megegyezik. Nem kizárólag Jézus, hanem az indiai Buddha és a perzsa Zarathusztra is szűznemzés útján született. Rajtuk kívül Ábrahám születését is köszöntötték az ég angyalai, ami azt jelentette, hogy ő is „isteni sugár által fogant”. Más vallásalapítókat is jászolba fektettek, a pásztorok imája sem hiányzik. Krisna születésekor is megparan­csolta a király vala­mennyi újszülött meggyilkolását. Az összes vallásalapítót megkísértette az ördög, miközben a pusztában éhezett. A velük kapcsolatos csodák is olyan gyakoriak, hogy még a Dionüszosz-legen­dákban is meggyógyulnak és ugrándozni kezdenek a betegek, az éhesek jóllakottak lesznek, a vakok látni, a bénák pedig járni kezdenek.

A vallás terjesztését segítő főpapok, írnokok sorsa is kísértetiesen hasonló. A Biblia szerint így biztatta Isten Mózest a menekülési útvonal megnyitására a tengeren át: „Te pedig emeld fel a botodat, és nyújtsd ki kezedet a tengerre. Válaszd azt kétfelé, hogy Izrael fiai szárazon menjenek át a közepén”. Azt már tudjuk, hogy ez miként ment végbe. Ugyanez megtörtént a maja indiánokkal is. Szent könyvük a Popol Vuh így őrizte meg ezt a történetet: „Amikor a tenger szélére értek Balam-Quitzé megérintette a vizet botjával, és nyílt egy út. Alig vették észre, hogyan szelték át a tengert. Mintha nem is tenger lenne, úgy mentek át rajta. A homokból kerek kövek álltak ki, és ők a kövek során lépkedtek.” Az egyes népcsoportok kiválasztottjainak vízözöntől való megmentése is ugyanúgy zajlott. Csupán az árvízi hajós neve, és a kikötés helye más. Az észak-amerikai indiánok legendái szerint őseik az árvíz elől a Sziklás hegységbe húzódtak, az afrikai túlélőket pedig az etiópiai hegyek mentették meg a vízbefúlástól. A dél-amerikai indiánok ősapja, Bochicha a kolumbiai Andokban talált menedéket. Ugyanezt tette Noé mexikói megfelelője, Coxcox is, aki a Sierra Madre hegy csúcsán élte túl a katasztrófát. Az indiai mitológia törvényhozója Manu a Himalájára menekült az özönvíz elől.

A Mózessel kötött szövetséget ezekkel a szavakkal örö­kítette meg a Biblia: „Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek.” A Popol Vuh így ír az ősatyák odaadásáról: „Ez mellettetek fog állni, ha engem hívtok. Ez a szövetség jele.” A keresztények előtt nem is­meretlen a Dániel könyvében szereplő következő történet: „Erre ezek a férfiak alsó ruhástul, köntösöstül, palástostul és egyéb öltönyöstül megkötöztettek, és égő tüzes kemencébe vettettek.” Az események meghökkentő folytatása is közismert: „Ímé négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem nincs bennük. A negyediknek az ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé.”[94] Ezt a csodát a Popol Vuhban ekképpen olvashatjuk: Erre azok tűzbe mentek, egy tüzes házba. Belül minden izzott, de ők nem égtek meg. Tiszta testtel és szép arccal mutatkoztak a félhomályban. Halottnak kívánták őket azokon a helye­ken, amelyeken jártak, de hiába. Félelem fogta el a xibal­baiakat.”

Még a bábeli zűrzavar is megismétlődött egy másik kontinensen. Mózes így emlékezett meg erről az esetről: „Az egész Földnek egy nyelve és egy beszéde volt. Miután útnak indultak keletről, azt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek a teteje az égig érjen. Amikor az Úr leszállt, hogy lássa ezt a tornyot így szólt: Most már egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveztek. Menjünk és zavarjuk össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymást. Ily ­módon szélesztette szét őket az Úr az egész Föld színére.” A Popol Vuhban így keseregtek az indián ősök a nyelvek megsokasodása miatt: „Egyetlen nyelvünk volt. Se fát, se követ nem imádtunk. Honnan ez az összevisszaság? Egy nyelvünk volt, amikor Tulanba jöttünk.”

Nem csak Illés és Énok próféta emelkedett fel az égbe, a Popol Vuh is emlí­tést tesz olyan kiválasztottakról, akiknek nem kellett a Földön meghalniuk. A maja hagyomány szerint ez a következőképpen történt: „Ez volt a búcsújuk. Hacavitz hegyé­nek magasságai fölött tűntek el. Feleségeik és gyermekeik nem temették el őket.” A tibeti szent könyvek szintén megörökítették egy tanítójuk mennybemenetelét. Tanítványától elbúcsúzva megjelent az égen egy „arany-ezüst ló”. Az egész vi­lág láthatta, amint „keresztüljött a levegőn”. A nagy tanító még egyszer megfordult, és így szólt a jelenlevőkhöz: „Keresésemnek nem lesz vége.” Azzal elrepült. Amint felnéztek utána az égre „olyan nagy volt, mint a holló. Amikor megint odanéztek, akkora volt, mint egy rigó, később mint egy légy, majd bizonytalan pontként akkorának tűnt, mint egy tűserke.” Végül elnyelte őt a messzeség. Ez esetben a Földön kívüli tanítót minden bizonnyal egy néhány kilométer magasan repülő űrhajó várta. Ennél hosszabb utat ugyanis nehezen tudott volna lélegeztető készülék nélkül megtenni. Énok és Illés prófétát viszont a földre leereszkedve szállították el, mert mint tudjuk őket egy „repülő kocsi ragadta testestől az égbe”.

Bármilyen furcsa, de az Apokalipszis is megtalálható más népek szent könyveiben. János apostol számszerűen is meg­adta, hogy Isten hány embert fog kimenteni a végítéletből. A jelek szerint ez történt az előző civilizáció elpusztításakor is. Az Úr megtartotta ígéretét, a legjobbak megmenekültek, és a kataklizma lezajlása után visszatérhettek a Földre. A kajaba indiánok máig élő legendáiban így beszélnek erről: „A rosszak mind elpusztultak, de a papok és az idősebb testvérek mind lejöttek az égből.” Az óbabiloni királylistán ez olvasható az özönvíz után történtekről: „Miután az árvíz elvonult a király­ság újra leszállt az égből.” Az előző civilizáció elpusztítása a mi civilizációnkat is tragikusan érintette, mert a mi viselkedésünk sem volt különb. Büntetésünk módja sem egyedül a Bibliában van leírva, hanem Amerikától Óceánián át Ázsiáig szinte minden nép ősi ­eposza említést tesz a végítélet módjáról és idejéről. Egy példát kiemelve az afrikai majonne törzs legendája szerint: „Az istenek megelégelték az emberiség önteltségét és gaztetteit, ezért elhatározták, hogy eltörlik a teremtésüket. Csupán néhány kiválasztottnak adták meg a túlélés lehetőségét. Óriási bárkát építtettek velük, majd amikor végeztek az állatfajták begyűjtésével, irtózatos árvizet zúdítottak az egész bolygóra. A kataklizma addig tartott, amíg a Hold újra nem született, vagyis kb. egy holdhónapig. Ekkor a víz elkezdett apadni, és a bárka megfeneklett a Kilimandzsáró csúcsán.” Láthatjuk tehát, hogy ezeknek a regéknek a keletkezési körülményei sokfélék ugyan, de a lényeg bennük ugyanaz. Ez a sok hasonlóság arra enged következtetni, hogy az univerzumban jól bevált, széles körben alkalmazott hitterjesztő módszerekről van szó, amelyeket majd mi is használni fogunk a nálunk fejletlenebb civilizációk istápolásakor.

[

A fajsúlyos mondanivalót gyakran átszövi Cayce ­humora, amely még élvezetesebbé teszi a róla szóló műveket. Egy alkalommal pl. egy idős hölgy ezt a kérdést tette fel: Hogyan kerülheti el az ember, hogy észrevegyék rajta az öregedés jeleit? Az eszével, felelte Cayce szárazon. Ha valaki termé­szetesnek veszi az idő múlását, és ezt ellensúlyozva tudatosan törekszik személyiségét fejleszteni, belső értékeit megőrizni és gazdagítani, annak vonzereje nem vész el a múló idővel. Partnere hosszú távon is talál benne újat, izgalmasat, ­felfedezni valót. A bizonytalankodókat, az önbizalomhiányban szenvedőket is hasznos tanácsokkal látta el Cayce: „Nem szabad feladnunk önbecsülésünket az élet csapásai alatt. Ne kicsinyeljük le önmagunkat, ne nyirbáljuk meg saját »szár­nyainkat«. Hagyjuk, hogy képességeink a felszínre törjenek, küzdjük le félénkségünket, szabadítsuk fel önmagunkat. Ne akarjunk olyannak látszani mint a többiek, ne rejtsük el az egyéniségünket csak azért, hogy jó véleménnyel legye­nek rólunk. Merjünk különbözni, hiszen csak így tudjuk kifejezésre juttatni azt a lelkünkbe felhalmozódott többletet, ami megkülönböztet bennünket másoktól.”

Egyébként Dale Carnegie is ugyanezt tanácsolja nekünk: „Viselkedjünk fel­szabadultan, merjük önmagunkat adni, bontakoztassuk ki az egyéniségünket. Nincs két egyforma ­ember. Minden ember egy megismételhetetlen lény, soha nem volt, és soha nem lesz hozzá hasonló. Meg kell találnunk magunkban az egyéniség szikráját, azt ami másoktól megkülönböztet bennünket, és ebből kell tüzet csiholnunk. Őrizzük magunkban a szikrát, mert ez az a plusz, ami azonos képes­ségek esetén a másik fölé emel bennünket.” Igazán nagy sikert azok az emberek érnek el az életben, akik az önmeg­valósítás során az egyéniségüket olyan hatékonyan képesek kifejezésre juttatni, hogy az már karizmatikus erővel hat. Adottságaink maximális kihasználása nem csak az egyénnek, de az univerzumnak is érdeke. Ezért a Mindenható kezdettől fogva erre biztatott bennünket. Ezt a Biblia ekképpen fogalmazza meg: „Az Istentől nyert életet életünk teljességé­vel köszönjük meg az Úrnak!”

Cayce tanácsai túlnyomórészt gyógyászati jellegűek voltak. Az általa javasolt kúrák és receptek a mai napig jól használhatók. Nem vesztettek érvényessé­gükből az egész­ségmegőrzéssel kapcsolatos intelmei sem. Ezek egyike különö­sen aktuális manapság, mert rámutat a divattá vált multivita­min-fogyasztás káros következményeire. Felhívta a figyelmünket arra, hogy a mesterséges vitaminkészítmények nem pótolják az élelemben levő természetes vitaminokat, és egyes hiánybetegségektől eltekintve semmilyen betegséget sem gyógyítanak. Rendszeres szedésük esetén hatásuk még ott is minimálisra csökken, ahol kezdetben még eredményesnek bizonyult. A szervezet vitamin-után­pótlása sokkal hatékonyabbá válik, ha ezeket a készítményeket időszakonként szedjük, ha az alkalmazásuk során szüneteket iktatunk be. Folyamatos vitaminozás esetén a szervezet saját vitamintermelése leáll, ami nagy kockázatnak teszi ki az egészségünket, mivel a természet egyelőre tökéletesebb munkát végez, mint a tudomány. Arról nem is szólva, hogy a multivitamin-tabletták rendszeres szedése esetén fennáll a túladagolás veszélye, ami étvágytalanságot, ingerlékeny­séget, bőrkiütéseket és májnagyobbodást idéz elő.

Ezzel kap­csolatban érdemes ­kitérni a német orvosok legújabb megfigyeléseire is: „Az A-vitamin fényessé és erőssé teszi a hajszálakat, de ha a kelleténél többet szedünk belőle haj­hullást okoz. Emellett magzati károsodást és májkárosodást válthat ki. A túl sok B6 vitamin idegrendszeri zavarokat idéz elő. A D-vitamin segít megőrizni a csontok épségét, de túlzott fogyasztása a csontburjánzás elindítója lehet, és bélrendszeri bántalmakat okozhat. Gyakori jelenség még a vesekőképződés és a meszesedés. Az E-vitamin túladagolása szintén emésztőrendszeri zavarokat okoz. A felesleges folsav pedig elfedi a B12 vitamin hiánya által okozott vészes vérszegénység tüneteit, és rontja a cink hasznosulását. A koleszterincsökkentő niacin túlzott bevitele toxikus tüneteket válthat ki, míg az extrém mennyiségű pantoténsav (B5 vitamin) az anyagcserét boríthatja fel. A C-vitamint nem lehet túladagolni, mivel a felesleg a vizelettel távozik, de közben húgykövet kelt.”

A C-vitamin egymagában egyébként sem elég a vitaminhiányból eredő legsúlyosabb betegség, a skorbut gyógyítására. Ehhez flavonolra is szükség van. E két hatóanyag kombinációja ideális mértékben a déligyümölcsökben található meg. A vitaminok mesterséges utánpótlása tehát csak tényleges vagy előre­láthatóan bekövetkező hiány ese­tén indokolt, rendszeres, divatszerű szedésétől a saját érdekünkben tartózkodjunk. Érdekes módon ezek a betegségek csak mesterséges készítmények hatására alakulnak ki. Friss gyümölcs vagy zöldség túlzott fogyasztása esetén senkinél nem észleltek hipervitaminozásra utaló tüneteket.

Sokkal hatékonyabb a célzott vitaminpótlás. Ha valakinek a körmei krónikus cinkhiányról árulkodnak, szedjen cinktablettát. A feledékenység, a memória nagyfokú romlása magnéziumhiányra utal. Az agy neuronjai közötti összeköttetés javítására és az izomremegés megszüntetésére mag­ne­si­um citricii tablettát célszerű szedni. A körömágy, a haj és a nyálkahártya erősítésére a panto­tén­sav, vagyis a B5 vitamin szedése ajánlott. Kiváló hajregeneráló a H-vitamin (biotin) is. Mérsékli a hajhullást, és lassítja az őszülést. Ezek az egykomponensű készítmények jóval olcsóbbak, mint a mul­ti­vitamin-tabletták. A nyugati társadalmakban a szervezet nem szenved általános vitaminhiányban. A vitaminok egy részéből egyoldalú táplálkozás estén is elegendő van a szervezetben. Ha ezek mennyiségét multivitamin-tablettával tovább növeljük, abból csak baj származhat.

Az egyes vitaminok, ásványanyagok alkalmazását sem szabad túl­zásba vinni. Amikor Amerikában a vitamintabletták szedése divatba jött, a kórházak csecsemőosztályain egy megmagyarázhatatlan kórtünet lépett fel, az újszülött skorbut. Az állapotos nők bedőlve a reklámoknak rengeteg C-vitamint vettek magukhoz, hogy megóvják magzataikat a vitaminhiánytól. Miután a felesleges C-vitamin kiürül a szervezetből, testük ráállt a fokozott C-vitamin-eltávolításra. Amikor gyermekeik világra jöttek, anyagcseréjük ugyanazt tette, amit anyjuk méhében megtanult. Azonnal kiválasztotta az összes C-vitamint. Emiatt vészes vitaminhiány lépett fel, és az újszülöttek skorbutbetegek lettek. Nem kevésbé káros a nyomelemek nyakló nélküli szedése. A háborús évek hiányos táplálkozása folytán igen sok gyerek szenvedett vashiányos betegségekben. Az angolkórhoz hasonlóan a vérszegénység is annyira beépült a köztudatba, hogy a szülők elkezdték a gyerekeiket vastablettákkal tömni, hol­ott a megnövekedett életszínvonal és az egészséges táplálkozás következtében erre már nem volt szükség. Ez a divat oda vezetett, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt 10 év során 110 ezer 6 év alatti kisgyerek szenvedett vasmérgezésben, és közülük 36-an bele is haltak a vas túladagolásába.

Cayce arra is magyarázatot adott, hogy egyes betegeket miért nem lehet meggyógyítani, mi az oka annak, hogy bizo­nyos esetekben a gyógyító minden próbálkozása kudarcba fullad. Ennek többnyire pszichés okai vannak. A beteg ­tudata gyakran ellenáll a kezelésnek, mert nem akarja tudomásul venni azt, ami számára kellemetlen. Inkább a betegségbe menekül. Az is előfordul, hogy vala­miért előnyös számára a betegség. Pótol valamit, vagy felmentést ad valami­lyen nyomasztó kötelesség alól. Emiatt makacsul ragaszkodik a tüneteihez, és pszichésen ellenáll minden gyógyítási kísérletnek. Végezetül még annyit, hogy mindkét művet az Édesvíz Kiadó jelentette meg. Ezt azért célszerű itt megemlíteni, mivel a legtöbb ezoterikus könyvet ők adják ki nálunk. Központi könyvesboltjuk címe: 1088. Budapest, Bródy Sándor u. 44. Tel: 266 3778. Az ezoterikus könyvklubot a nagy választékon kívül azért is érdemes felkeresni, mert itt minden könyvet árengedménnyel vásárolhatunk meg.

[

Az utóbbi években mind több olyan könyv lát napvilágot, amelyet a túlvilágról „diktáltak”. Ezek közül legismertebb az amerikai Jane Roberts több­kötetes műve, melyben egy Seth nevű szellem igyekszik sajátos módon tágítani a világról alkotott felfogásunkat. A túlvilági útmutatók között azonban akadnak olyanok is, akik valóban segítő, és nem zavarkeltő, meglevő ismereteinket összekuszáló gondolatokat juttatnak el hozzánk. A jó szándékú tanácsadók egyikének legavatottabb hazai előadója Müller Péter. Az előbbi témához igazodva idézzünk most egy részletet a Kígyó és kereszt című művéből: Ha valaki fellázad az isteni akarat ellen, és nem tesz eleget vállalt kötelezettségeinek, akkor a túlvilági rendezők villámgyorsan átírják a szereposztást. A „drámának” ugyanis folytatódnia kell, egy-egy szereplő kiesése nem akadályozhatja meg a játékot. Eközben sajnos megesik, hogy a többi szereplőnek várnia kell. Ha a partnerek késnek vagy időközben kiállnak, esetleg kiselej­teződ­nek, a helyet­tesítő személy megtalálása és felkészítése időbe telik.

Aki véletlenszerű ese­mények halmazaként, vagy szigorúan determinált folyamatként fogja fel az életet, annak nehéz elképzelni, hogy itt egyszerre két törvény fonódik össze, szét­választhatatla­nul. Ha balra néz: nagyfokú szabadságot lát, ha jobbra: deter­mi­náltságot. Felülről nézve azonban e kettő voltaképpen egy. Mefisztó ezt így fogalmazta meg Faustnak: „Azt hiszed, hogy te tolsz, pedig téged tolnak.” Minden látszat ellenére az emberi akaratnak esélye van a dráma alakításában. ­Éppen ettől olyan érdekes és izgalmas a „darab”. Nem előre megírt forgatókönyvet játszunk gépiesen, nincsenek betűről betűre követendő instrukciók. De ettől a kompozíció nem sérül meg. A determináltság ugyanis csak a mű egészére vonatkozik, a részleteket kedvünk szerint tölthetjük ki. Minél jobban alámerülünk a részletek mikrovilágába, annál több véletlennel, szeszélyes megnyilvánulással találkozunk. A determináltság azonban végső soron ebből a kötetlen mozgásból épül fel. Ez az univerzum velünk folytatott csodálatos játéka.

[

Közbevetőleg érdemes kitérni egy érdekes újságcikkre is. Sokan azért nem hisznek Istenben, a Teremtő létezésében, mert semmilyen kézzelfogható bizo­nyítékot nem találnak a tevékenységéről. A hitetlenek számára Tóth László Tibor az alábbi szellemes példázattal világította meg az irányított teremtés létezését: Egy multimilliomos vállalkozó sajtótájé­koztatót tartott, ahol az ­interjú végén a kíváncsi újságírók feltettek egy kérdést.

– Miért hiszi, hogy van Isten?

– Nézzék, nekem számtalan üzemem van. Az egyikben autókat, a másikban húsdarálót, és sok egyebet gyártunk. Egy autó 140-150 ezer alkatrészből áll, de előbb 24 mér­nököm tervezget, majd anyagpróbákat végzünk, és csak azután jöhet a gyártás. No de vegyük csak a húsdarálót. Mindössze 9 alkatrészből áll, és 17 mozdulattal lehet összeszerelni a futószalagon, mégis egy-egy munkásnak több napon át kell gyakorolnia ennek módját. Ha nekem ezek után azt állítja valaki, hogy a több milliárdszor bonyolultabb világegyetem megalko­tásához nem kellett a Teremtő, az nem normális.

– Rendben van, de mivel tudná Ön kézzelfoghatóan bizonyítani a Teremtő létezését?

A gyáros észrevette a gúnyos felhangot, és diktálni kezdett a titkárnőjének: „Pályázat. Építészmérnököt keresek, aki megtervez majd kivitelez egy torony­épületet az általam felvázolt méretekben és minőségben. Alapméret: kör alakú, átmérője 4 méter. Magassága ennek legalább 200-szorosa, azaz 800 méter. (Természetesen bírnia kell a toronynak az elemi erők okozta bármilyen erős kilengést!) A fal vastagsága alaptól a felső szintig max. 25 cm lehet. Ebbe bele kell szerelni a víz, gáz, csatorna, felvonó és minden egyéb kiszol­gáló rendszer csöveit, vezetékeit. A torony belsejében nem lehet semmi. Kívül-belül teljesen simára, egyenletes felületűre kell készíteni, merevítés, kitámasztás nem lehet rajta. Ennek ellenére a torony tetejére legyen ráépítve egy önállóan működő komplett vegyi üzem, amely tápszereket állít elő, emberi fogyasztásra. Siker esetén a honorárium összegét a mérnök szabhatja meg, bármilyen magas összegben.”

Elvette a papírt a titkárnőjétől, és aláírva átnyújtotta az újságírónak.

– Tessék, itt a válaszom. Benne a bizonyíték.

– Nem értjük, hogy mi akar ez lenni.

– Majd később megértik. Egyelőre közöljék a lapjukban feltűnő helyen. Ha akad rá jelentkező újra találkozunk, és foly­tatjuk a sajtóértekezletet.

 A nagy érdeklődést kiváltó eseményre jó néhány neves építészmérnök, és még a korábbinál is több újságíró jött el.

– Talán el is kezdhetjük, szólt ironikusan a házigazda. Kérem az első jelent­kezőt, tegye meg ajánlatát, ismertesse elképzeléseit. Csak konkrét megoldást, kivitelezhető terveket fogadok el.

 Néhány percnyi vita után a szakma legismertebb építésze dühösen megjegyezte:

– Rendben van, én már kiestem a versenyből, de szeretném látni azt az embert, aki ezt megtervezi! Ezt egyszerűen lehetetlen megépíteni!

A gyáros megkérdezte:

– Nos, van még jelentkező? Ha nincs, akkor kérem figyeljenek jól, bemutatom az eredetit.

A titkárnő átnyújtott neki egy hosszú, cső alakú papír­tekercset. Kibontotta az egyik végénél, és óvatosan kihúzott belőle egy ép búzaszálat, szép, tömör aranykalásszal. Azután így szólt a jelenlevőkhöz:

– Igazuk van uraim, ez a feladat az ember számára valóban lehetetlen! De a Teremtőnk mindenható, csodálatos alkotásokat hozott létre, mint ez is, nézzék csak! Mérjék le, itt vannak hozzá a műszerek. Figyeljenek kérem, kör alakú a szára, átmérője pontosan 4 mm. Magassága ennek éppen 200-szorosa, azaz 800 mm. A falvastagsága mindenütt 0,25 mm. Kívül sima, belül üres, az összes táp- és kiszolgáló csatorna ebben a vékony falban fut, no és ez a csodálatos miniatűr vegyi üzem, a kalász itt a tetején önállóan működik. És tudják hogyan? Nap­energiával! Ráadásul a Napot is Isten teremtette. Értik az összefüggéseket? Ez a kis vegyi labor 8-9 féle tápanyagot, vitamint állít elő vízből és a talajból felszívott ásványi anya­gokból, napenergiával. Ezalatt szelek és viharok tépik, kényükre hajlítgatják, akár a földig. De a búzaszálak ezt is kibírják. Nos uraim az itt látható remekmű és a mi kontárko­dásaink közötti különbség egyértelműen bizonyítja a Teremtő létezését, és határtalan, számunkra szinte felfoghatatlan képességeit. Köszönöm, hogy eljöttek ide megszemlélni Isten teremtő erejének egyik kézzelfogható bizonyítékát. Ha körülnéznek, ha tükörbe néznek, min­denütt az ő alkotásait látják. Ha pedig teremt, műveket alkot, akkor létezik!

[

1995-ben másodszor is megjelent nálunk M. Scott Peck: Úttalan utakon című műve. Az „Ezoterikus körkép”-ben több helyen is találkozhattunk az általa közreadott magvas gondolatokkal. Aki mélyebb ismeretekre tart igényt, annak cél­szerű elolvasni az egész könyvet. Kedvcsinálóul ragadjunk ki néhány mondatot belőle. Érdekes módon közelíti meg ez a mű az ösztöneink megfékezésére irányuló intelmeket, és jó tanácsokat: Csak azt lehet feladni, ami már megvan. Amíg nem éljük ki ösztöneinket, nem tudjuk feladni. Egy szeren­csejátékos nem tud lemondani a szenvedélyéről, amíg nem nyert. A szegény embernek is kinyílik a „bicska a zsebében” ha azt mondjuk neki, hogy a pénz nem boldogít. Ahhoz, hogy ezt belássa, előbb meg kell gazdagodnia. A szenve­déseket elkerülni igyekvők számára az alábbi intelem szolgál: Számos emberben megvan a fejlődés vágya, de hiányzik belőlük az ehhez szükséges akarat. Úgy vélekednek, hogy az önfegyelem kikerülésével, rövid úton is el lehet jutni a szent élet­hez. Úgy okoskodnak, hogy elég a szentéletűség felszí­nes jellemzőit gyakorolni, és így is elérhetik a céljukat. A külsősé­gek utánzása azonban senkit sem tesz szentté, se prófétává, belső értékeiket tekintve továbbra is gyermeki szinten maradnak, mert csak az úton végighaladva lehet a kívánt célt elérni.

A következő hasonlat segít megérteni a háborúk kirobbanásának okait: A népek azért irtják egymást, mivel nem ismerik a világot a maga teljességében. Úgy viselkednek, mint a három vak a mesében: mindegyik megérintette az elefánt valamelyik részét, és azt hitte, hogy tudja hogyan néz ki ez az állat. Az emberek is azért békétlenkednek egymással, mert csak a saját mikroviláguk igazát ismerik. A beszűkült tudat az oka annak, hogy minden háború szent háború, mindegyik fél a maga igazát haj­togatja a másikkal szemben. Képtelenek felülemelkedni kicsinyes nézeteiken, még nem rendelkeznek azzal a tudással, ami lehetővé tenné számukra a dolgok ­átfogó szemléletét, a világ egységes egészként való kezelését.

Sokan Istenhez fohászkodnak, hogy vessen véget az esztelen öldöklésnek, de ezt ő nem teszi. Egyrészt azért nem, mivel nekünk kell belátnunk az erőszak értelmetlenségét, másrészt azért sem, mert a háború a legjobb módja a karmikus adósságok ledolgozásának. Ilyenkor tömegével egyenlítődnek ki az egyes ­népek között sokszor évszázadokon át felgyülemlett „szám­lák”, és a sors által a csatatérre terelt embe­rek is így tudják a leggyorsabban és a leghatékonyabban törleszteni az egymással szem­ben fennálló korábbi adósság­terheket. A magunk alakította történelemben tehát szükség van háborúkra, de „jaj azoknak, akik kirobbantják”. A tömeges öldöklés kiváltóira rettenetes büntetés vár a pokolban. Túlvi­lági tanácsadóink szerint: „Nem kellemes dolog üllőnek lenni, de ál­datlanabb a pöröly szerepe.” Ráadásul ez a megrázkódtatás a kollektív tudat erősödését is eredményezi. Ez ugyan meg­le­he­tősen rögös útja a fejlődésnek, de minden civilizáció maga dön­ti el, hogy milyen úton és mennyi erőfeszítés árán kívánja elérni a végső célt, az Istenhez való meg­térést. A Mindenható nem erő­lteti ránk a fejlődés irányát. Ha­ladhatunk elő­re az úton, a koz­mikus emberré válás irányába, de visszafelé is, a barba­rizmus korába. Ha az utóbbit választjuk előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy rossz cél felé megyünk, és irányt változtatunk. Ez esetben nem történik más, mint megis­mételjük a lec­két. Ez az univer­zum szem­pontjából nem káros, mert mi­nél többször oldunk meg egy fe­ladatot, annál jobban meg­ta­nuljuk.

Szélsőséges esetben az is elő­fordul, hogy ezekben a csaták­ban nem csak a katonák, hanem az egész nemzet „elvérzik”. Gon­­doljunk a korábban már említett hunokra, akik a nyugati orszá­gok­kal folytatott háború elvesz­tése után nyom­talanul eltűntek a tör­ténelem süllyesz­tőjében. Ilyen kö­vetkezmé­nyek­kel járhat a ten­den­­ció­zus ön­sorsrontás is, mely­nek leg­kirívóbb példáját Ma­gyar­­or­szág szolgáltatja. Ez az ország már több ezer lehetőséget kapott a sors­tól a felemel­kedés­re, de jó­formán egyiket sem hasz­nálta ki. Évti­zedeken át „lapáttal szór­ta ki az ablakon” a jobbnál jobb talál­má­nyait, csak azért, nehogy a fel­talá­ló­nak is haszna legyen be­lőle. Még a vi­lághír­névre szert tett Ru­bik-kocka által hozott kez­­deti ex­tra­profi­tot is a távol-ke­leti gyár­tók aratták le, mivel a ma­gyar ál­lam nem volt haj­landó a kül­földi sza­badal­maz­ta­tás né­hány ezer dol­lá­ros költ­ségét meg­­elő­legezni.[95] Lel­­­­­­­ket­­len hivatal­no­kok és kor­rupt gyári veze­tők felta­lá­lók szá­zai­nak életét tették tönk­re. A vég­­ellát­ha­tat­lan küz­de­lem nem csak anya­gilag le­hetet­le­ní­tet­te el őket, hanem so­kuk egész­ségét, idegeit is ki­kezd­te, így nem cso­da, hogy kö­zülük jó né­há­nyan elme­gyógy­­inté­zet­ben vé­gez­ték. Sor­­­suk intő pél­da, hogy ebben az országban az in­no­váció terén sikert elér­ni krisztusi vál­lal­kozás, felér egy keresztre fe­szítéssel.

A lélek persze tisztában van azzal, hogy a tudat az emberi gyar­lóságok ál­tal indíttatva ne­gatív cselekedetek soro­za­tát vált­ja ki. Ezért bünteti önmagát. A lelkiis­meret furdalástól, a boldog­talan­ság érzésén keresztül a dep­resszi­óig kü­lönböző lelki betegségeket idéz elő, hátha jobb belátásra tudja bírni az egyént. Az önzés, a szűklátókörűség és a hit hiánya azonban megakadá­lyoz­za a tudatot, hogy felismerje a fej­lődés helytelen irányát. Az önbün­tetés végül is önpusztításba torkollik, mert a lélek már csak a test meg­sem­misíté­sével képes ezt a folyamatot le­állítani. Ennek tudható be, hogy a vi­lágon az összes negatív statisztikát mi vezetjük. 100 éve senki sem tudott „meg­fosz­tani” bennünket az öngyil­kosságok terén felállított világ­első­ségünktől. Ez a tendencia sajnos nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is megnyil­vánul. Önsorsrontó csele­kedeteink foly­tán már elveszítettük országunk terü­letének kétharmadát, és nem nyug­szunk addig, amíg teljesen le nem ra­dírozzuk önmagunkat a térképről.

Aki kételkedik abban, hogy ez meg­tör­ténhet, gondoljon az erdélyi arisz­tok­ráciára. Évszázadokon át folytatott ar­rogáns, népnyúzó, kisebbség­elnyo­mó viselkedésük alapján az Úristen megüzente nekik, hogy: „Darabokra szag­gatattok, és szétszórattok!” Ígé­retét betartotta. A XX. században az erdélyi arisztokrácia megszűnt létezni. Bir­tokaik elvesztek, kastélyaik az enyé­szet martalékává váltak, az őseik csont­jait őr­ző temetőket belepte a gaz, ők maguk pedig szétszóródtak a világ min­den tá­jára. A nagy társadalmi felfordulásban sokan az életüket sem tudták megmenteni. Nem járt jobban a ma­gyar arisztokrácia sem, de ez történt a többi kelet-európai országban is. Előtte számtalan figyelmeztetést kaptak a feudális nagyurak, de nem törődtek vele. Közülük az egyik Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak című verse. Hallgassuk meg Mácsai Pál megindítóan szép előadásában. A videoklip webcíme: https://www.youtube.com/watch?v=5UxjWISWslg

Szenve­désekkel teli, sőt nem egyszer puszta létünket fenyegető történelmünk azért is érthetetlen, mert nem a sors kényszeríti ránk ezt az életet. Ha minden lehetőséget kihasz­náltunk volna, amit az égiek felkí­náltak nekünk, most mi lehetnénk Ke­let-Európa Svájca. Saj­nos ez a ma­ga­tartás nemcsak az előző diktatórikus rend­szerekre volt jellemző. A jelenlegi polgári kormá­nyok sem sokat tettek ennek a hely­zetnek a megvál­toz­tatása érde­ké­ben. Most sem tartunk igényt sa­ját ere­deti ötleteinkre, ha­nem más­hol meg­fogant gondo­la­tok vásár­lói­ként be­ál­lunk az után­gyár­tók sorába. A leg­többször azon­ban ezt sem tesszük, ha­nem bérrab­szol­ga­ként kül­földi el­gon­dolásokat va­ló­sítunk meg a nyu­gati mun­ka­bérek egy­tizedéért. Azok sem jár­nak jobban, akik kül­földön próbál­nak sze­rencsét, mert a legne­hezebb és a leg­rosszabbul fize­tett mun­kát bíz­zák rájuk. Asszo­nya­ink, lá­nya­ink pe­­dig cselédnek, illetve bé­bi­szit­ter­nek sze­gődnek el a nyuga­ti ház­tar­tásokba. A legtöbbször azon­ban masszázssza­lo­nok­­ban kötnek ki, ahol prosti­tu­áltként te­vékeny­ked­nek. Visel­ke­dé­sünk örökös szol­­­ga­sors­ra kénysze­rít bennünket. Ez­zel a mentalitással so­hasem fogunk ki­emelkedni a je­len­legi helyze­tünkből. Politikusaink minden ­lehetséges fóru­mon erőltették az Euró­pai Unióba való mielőbbi felvételün­ket, de azt nem vették figyelembe, hogy ehhez a kö­zösséghez nem lehet kol­dus­tarisz­nyá­val megérkezni.

Jelentős mértékben rontja fennm­ara­dási és boldogulási esélyeinket a tár­sadalmi hanyatlás világszerte ta­pasz­talható jelensége. Manapság mind töb­ben hivatkoznak a nagy elődökre, va­lamint az őket követő másod-, majd harmadvonalbeliekre. Ennek a meglá­tásnak valós alapjai vannak, és az sem véletlen, hogy sokan egyre kiáb­rán­dítóbbnak találják társadalmuk színvo­nalát. Egy ország, egy nép hanyatlása két dologra vezet­hető vissza. Az egyik, hogy lassacs­kán kifogy azokból a szellemi erőkből, amelyeket a benne élő fejlett lelkek terem­tettek meg. A „Ezoterikus körkép” V. fejezetében már említett okok miatt a XX. század első felében hozzánk is tömegével érkeztek lelkek a magasabb szférákból, hogy közöttünk megtestesülve alkotásaikkal, kultúrájukkal segítsék elviselni a két világháború okozta megrázkódtatásokat. Ezek az emberek kiha­lóban vannak, és az ő helyüket foglalták el azok a ­kevésbé fejlett lel­kek, akik jelenleg társa­dalmunk derékhadát alkot­ják. Ez azonban nem a sors büntetése, hanem esély a fejl­ődésre. A kevésbé fejlett lelkek – Isten nagylel­kűségének köszönhetően – lehe­tőséget kapnak az in­ten­zív fejlő­désre azáltal, hogy olyan né­pek közé szü­let­hetnek be, ahol a pozitív mintákból bő­ven meríthet­nek. Nem kell nekik a semmiből ember­feletti küzdel­mek árán ér­téket teremteni, mert ez ad­va van, csak le kell másol­ni, igazodni kell hozzá.

A másod- és harmadge­nerációk viszont egyre ke­vésbé élnek ezzel a lehető­séggel, és ez a társadalmi ha­nyatlás másik oka. Pri­mi­tív ösztönök által gúzsba kö­tött lelkük képtelen fel­fog­ni, hogy mi dolguk van eb­ben a világban, és az anya­gi világ rabjaivá válva hagy­ják elkallódni a szellemi-lelki örökséget. Képtelenek felemelkedni arra a szintre, amit kaptak, ami erőfeszí­tések nélkül az ­ölükbe hullt, és nekik semmi mást nem kell vele tenni, mint megőrizni, megbe­csülni. A pusztulás folyamata pedig nem szükségszerű. Kizárólag az utódge­nerációkon múlik, hogy fenntartják-e azt a szintet, amit fejlettebb elődeik rájuk hagytak. Ha nem képesek, vagy nem hajlandók megóvni a kapott értékeket, akkor előbb-utóbb minden földi kultúra elkorcsosodik, és eltűnik. Ezt követően lesüllyedünk az állatvilágba, és barbár módon egymásnak esve elpusztítjuk civilizációnkat. Emiatt csak önma­gunkat okolhatjuk, mivel semmilyen külső erő nem kényszerít bennünket erre a sorsra.

A túlvilági felügyelők szerint az univerzumnak ebben a szektorában a mi bolygónkon folyó élet a harmadik legnehezebb. A vi­lágunkat uraló sötétség, fé­lelem, gyűlölet és más negatív érzelmek azon­ban nem véletlenül alakultak ki eb­ben az élettérben, ezekről elsősorban mi tehetünk. A legnagyobb baj nem az, hogy létrehoztuk őket, hanem hogy nem akarunk megszabadul­ni tőlük. A túlvilági ha­tal­mak nem kény­sze­rítenek ben­nünket arra, hogy ilyen körülmények kö­zött ­éljünk, mi ragasz­ko­dunk „foggal-körömmel” a nehéz­sé­­­geink­hez. A világot sújtó csa­páso­kat mi hozzuk létre az­által, hogy nem aka­runk megvál­ni tőlük. A legt­öbb problé­mánkat mi is meg tud­nánk oldani, az egész csak elha­tározás kérdése. Az álta­lános éhínséggel fenyegető túl­népesedést pl. szigorú szü­le­tésszabályozással meg le­het­ne akadályozni. A techni­kai feltételek adottak hozzá, már csak az akarat hiányzik a ki­vi­telezéséhez. A hadiipar meg­szüntetésével, az ott dol­go­zók más ipar­ágakba való át­irá­nyításával, és a fegyver­készletek megsemmisítésével felszámolhatók lennének a fegyveres összetűzések, a helyi háborúk, sőt a nukleáris hadviselés veszélye is elhárulna.

A meglevő fegyverkészletek megsemmisítéséig sem szükséges eltűrnünk a vérontást, mert a fegyvertartás megtiltása ugyan­­csak az eltökéltségen múlik. Egyes országok szerint azon­ban a demokrácia fogalmába beletar­tozik a fegy­vertartás en­ge­dé­­lyezése is. A statiszti­kai ada­tok szerint a 106 millió ame­­rikai háztartás 40 száza­lé­ká­ban tartanak pisztolyt, pus­kát „önvédelmi” céllal. 200 mil­lió lőfegyver van ma­gán­kéz­ben. Évente 2 mil­lió­szor ve­szik elő őket, és fél­millió bűn­cselekményt kö­vet­nek el lő­­fegyverekkel. Évente 30 ezer ember hal meg golyó általi se­bektől. Minden évben közel 100 gyerek hal meg fegy­ve­rek okozta ba­le­setben. Az USA-ban min­den­nap több ezer ta­nuló visz magával lő­fegy­vert az is­kolába, és 1 mil­lió 200 ezer kulcsos gyereket hagy­nak egyedül olyan la­kás­ban, ahol fegyvert tartanak. Ezt a hely­zetet azonban csak a humo­risták kifogásolják. Woody Allen-t idézve: „Ha Amerikában fegyverre van szükséged, menj el a legközelebbi szupermarketba, és a pisztolyt be tudod dobni a kosárba, a tej és a kenyér mellé.” Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk azon, hogy 11-13 éves gyerekek szinte hetente rendeznek irtó hadjáratot az iskolájukban. Sorozatlövő fegyverekkel fel­szerelkezve tucat­jával ölik meg társaikat, és tanáraikat.

Néhány évvel ezelőtt Ang­­lia is hasonló gondokkal küsz­­ködött. Ők azonban úgy dön­­töttek, hogy egyszer s min­denkorra véget vetnek en­nek az állapotnak, ezért hoztak egy törvényt, amely­ben meg­tiltották a kézi­fegy­verek hasz­nálatát. Most sen­ki, még a rendőrök sem tart­hatnak fegy­vert maguknál. Így meg­szűnt a lövöl­dözés, és egyik évről a má­sikra egy­harmaddal csök­kent a bűn­cselekmények szá­­ma. Ez is azt bizonyítja, hogy a prob­lé­mák meg­old­hatók, a kí­vánt állapot eléré­se csupán akarat kérdése. Ne várjunk is­­teni csodára, amely egy csa­­­pásra megoldja gond­ja­inkat, mivel a Teremtő nem avat­kozik be­le az életünkbe. Is­ten a világ teremtésének kez­detén sza­bad akaratot bizto­sított az embernek, és tartja magát az elhatározásához. Az egyetlen, amit tehet, hogy szomorúan figyeli az eseményeket.

[

A rendszerváltás előtt kb. kéttucatnyi könyvkiadó műkö­dött Magyaror­szágon. Ezek az állami tulajdonban levő mamutkiadók a szakminisztériumok szigorú ellenőrzése mellett százezret is meghaladó példányszámban dob­ták a piacra az államilag do­tált, rendkívül olcsó köny­veket. 1990-ben azonban robbanásszerű változás tör­tént ezen a téren is. Sorra alakultak a magánkiadók, és 1994-re a szá­muk már elérte a 600-at. Ekkor me­redeken emelkedni kezdett a papír ára a világpiacon, ami oda ve­ze­tett, hogy 2 év alatt 300%-kal nőttek a könyvárak. Ezzel egyide­jű­leg rohamosan csökkent az életszínvonal nálunk. Az évi 30-40%-os infláció azt ered­ményezte, hogy 1996-ra a fizetőképes ke­res­let a rend­szer­váltás előt­ti szint töre­dékét sem érte el. Az elsze­gényedésnek legin­kább a kultúra látta kárát. Ennek egy újságírónk által som-má­san megfogal­mazott oka: Kit érdekel a könyv, ha éhes a gyereke, nem tud­­ja kifizetni a villany­szám­lát, és bárhogy me­re­geti a sze­mét, még min­dig nem látja az „alagút” po­litiku­saink ál­­tal beígért vé­gét. Az elad­hatatlan könyv­he­gyek kö­vet­keztében száz­­számra men­tek tönkre a szép­­reményű ma­gánkiadók, de a tő­keerős állami kiadók is a csőd szélére kerültek. Ilyen körülmények között az a csoda, hogy egyáltalán van még Magyarországon könyv­kiadás. (A rendszerváltás előtt, 1989-ben még 108 millió könyvet adtak ki ná­lunk, ma már csak 30-40 milliót. Ez a példányszám is 13 ezer címből áll össze, ami azt jelenti, hogy egy mű átlag 2500 példányban jelenik meg. A legrosszabb helyzetben a szakkönyv­ki­adás van. Ezekből maxi­mum néhány száz darabot lehet eladni.)

A talpon maradt 25-30 könyv­kiadót jelenleg a korábbi siker­könyvek újbóli kiadása tartja el. Az így elérhető haszon azon­ban nem túl nagy, ezért a ki­adók zöme különféle manipu­lációk­kal próbál némi nye­re­ségre szert tenni. Ezek közül legel­terjedtebb eljárás, hogy újab­ban WC-papírra nyomatják a könyveiket. Ők ugyan „környezetbarát” papírnak neve­zik azt a szürke színű, fás alap­anyagot, amely­nek a haszná­latára a nyomdát utasítják, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ezen a gyatra mi­nőségű papíron a betűk szinte olvashatatlanok. Olyan kiadó is akad, aki ezzel a hatás­va­dászó jelzéssel látja el a kiad­ványait: „Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyetlen fának sem kellett meghalnia.” Ezeknek a magasztos szóla­moknak a han­goz­tatása azon­ban többnyire nem más, mint olcsó demagó­gia. Kiadóvál­la­lataink ugyanis csak a siker­könyveket nyomat­ják újravo­lu­me­ni­zált papírra, abban bíz­va, hogy az olvasók az őket érdeklő műveket silány ki­vitelben is megveszik. A ke­vésbé érdekes könyvek to­vább­­ra is famen­tes papíron ke­rülnek forgalomba, abból a megfontolásból, hogy legyen rajtuk va­lami vonzó is. Ezen túlmenően a gyenge minőségű papírra nyo­­mott művek másfélszer annyi­ba kerülnek, mint a drága, fe-hér papíron megjelentek, arra számítva, hogy akinek kell a jó könyv, az bármekkora árat megad érte. Ilyen körülmények között hazai kiadóink környezetvédő programja nem más, mint egy divathullám önös érdekből való meglovagolása. Komolyan csak akkor lehetne venni őket, ha a hulladékból készült papír és a famentes rotációs papír közötti jelentős árkülönbözet megjelenne a könyvek árában is.

Sajnos, a környezetkímélő papírral kapcsolatos „csúsztatásoktól” a termé­szetvédő egyesületek sem mentesek. Mind harciasabban követelik a hulladékpapír maradéktalan újrahasznosítását, és legszívesebben megtiltanák az erdők kivágását. Ami az elhasznált csomagoló- és újságpapír újrahasznosításának szorgalmazását illeti, ezzel a törekvéssel messzemenően egyet kell értenünk. Semmilyen hulladék anyagot nem sza­bad eldobni, megsemmi­síte­ni, amely újrahasznosítható. Ez­által jelentős mennyiségű nyers­anyag és 40% energia takarítható meg, nem is szólva arról, hogy a „fehérítés” elmaradásával ke­ve­sebb víz és vegyszer kell a pa­pírgyártáshoz. A legmo­der­nebb gyárakban a technológia már nem okoz ugyan gondot, mert a zárt rendszer követ­keztében sem­milyen szennye­ző anyag nem ke­rül ki a kör­nyezetbe, de fa­rost­ra nekik is szükségük van. En­nek beszer­zését viszont mind job­ban gátolják a környe­zet­vé­dők az­ál­tal, hogy „foggal-kö­röm­mel” har­colnak minden egyes fáért. Ez a törekvés nagy­fokú tájéko­zatlan­ságra vall. Azokban az or­szá­gokban, ahol tervszerű er­dő­­gazdálkodás folyik, nem kell attól tartani, hogy kiirtják az összes fát. A szak­értelem­mel végzett fakitermelés alapvető szabálya, hogy a kivágott fát pótolni kell. A civilizált álla­mokban mielőtt megindítanák egy területen a fakitermelést, már ott áll mellette az új telepítésű erdő. Azért is szükség van fakitermelésre, mert a fák egy idő után elöregszenek. Ha tet­szik, ha nem, 100-200 évenként ki kell vágni őket, meg kell újítani az erdőket. Ha ezt ne tesszük meg, akkor a természet végzi el helyettünk ezt a munkát a maga sajátos módján. Korábban, amikor egy erdő elöregedett, túl sok volt benne a korhadt fa, akkor a vastag komposztréteg öngyulladás következtében lángra lobbant. Ennek következtében leégett az egész erdő. A talajba került magvak azonban túlélték a tűzvészt, így nemsokára újjáéledt a hamvaiból.

Az erdőirtás csak abban az esetben károsítja a környezetet, ha a kivágott fák helyett nem ültetnek csemetéket. Ez a hely­zet a trópusi országokban, ahol azért irtják a dzsungelt, hogy ter­mőföldhöz juttassák a megál­líthatatlanul nö­­vekvő népes­sé­get, mit sem tö­rőd­ve ennek glo­bális kiha­tá­sai­val. A klíma meg­változtatása árán remélt élet­szín­vonal-növe­kedés azonban nem követke­zik be, mert ezek a földek olyan so­vá­nyak, rossz mi­nőségűek, hogy néhány év alatt tel­jesen kime­rülnek, kiég­nek. Ezt követően már erdő­telepítésre sem alkal­masak, és továbbra is marad a nyomor, a szegénység. Szenve­déseiket vi­szont már a klíma­vál­tozásból eredő kataszt­rófák (ár­vi­zek, földcsuszamlások, aszá­­lyok) is tetézik. Ezek közül leg­is­mer­tebb az El Niño és a La Niña (la nínya) -jelenség, amely nem vélet­lenül alakult ki a tró­pusi országok övezetében. A ter­mészet munká­jába való átgondolatlan beavatkozás korábban Európában is okozott helyrehozhatatlan károkat. Évezredekkel ezelőtt Gibraltártól Görögországon át Kis-Ázsiá­ig dús lombú fák fedték a mediter­rán országokat. A kereskedelmi hajózás megindulásával azon­ban elkezdték kíméletlenül irtani az erdőket, aminek az lett a követ­kezménye, hogy a csupán né­hány centiméternyi talajréteget nem volt ami megkösse, a ter­mőföldet az esőzések lemosták a hegyoldalakról. Így most a Földközi-tenger partvidékét min­de­nütt kopár hegyek, csupasz sziklák öve­zik. Ráadásul a lezú­duló víz által magával sodort föld lerakódott a folyók tor­ko­latvidékén, ami azt eredmé­nyez­te, hogy a kikötők feltöl­tődtek, és a tengervíz beljebb húzódott. Emiatt a híres, ősi ki­kötő­vá­ro­sok sorra tönk­re­men­tek, el­nép­te­lenedtek. A dinári partok fehér hegyormait takaró erdő tarra vágása már a közép­korban tör­tént. Az itt honos vörösfenyőt Velence ala­pozá­sához hasz­nál­ták el. A vörös-fe­nyő ugyanis az egyetlen fafajta, amely a vízben nem korhad el, sőt megkeményedik.

Egyébként hosszú távon egyre kevesebb papírt fogunk használni könyv- és újságnyomtatás céljára, mivel az információhordozó szerepét más anyagok veszik át. Az adatrögzítés sem festékkel történik, hanem elektronikus úton; ami azzal az előnnyel jár, hogy az információhordozó nyersanyagot használat után nem kell eldobni, mert bármikor letörölhető, és újraírható. Ma már súlyos, terj­e­del­mes és nehezen kezelhető szá­mí­tógépet sem kell használnunk ah­hoz, hogy ezeket az elektroni­kus adathordozókat lekérdezzük, mert pár évvel ezelőtt megjelent egy rendkívül egyszerű módon használható képi megjelenítő esz­köz, az elektronikus könyv. Az an­golul „General Purpose Reader Devi­ce”-nek nevezett készülék nem más, mint egy kis műanyag do­boz, lapos képernyővel. Elemmel működik, és nem nagyobb egy vaskos könyvnél, ennélfogva bárhová magunkkal vihetjük. Drá­gának sem mondható, és a je­len­legi 200-250 dolláros ára va­lószí­nűleg tovább csökken. Ugyan­úgy futtatható rajta az elek­t­­ronikus szö­veg, mint az asztali számító­gé­peken, és a betűk típusa, nagy­sá­ga is változtatható. Ha akarjuk széljegyzeteket is fűzhetünk az ol­vasmánya­inkhoz. Könnyedén ma­gunk­kal vihetünk egy egész könyv­tárat (lexikonokat, szótára­kat, több száz könyvet) mivel az adathordozó lemezek kevés helyet foglalnak, és a súlyuk is cse­kély. Rövidesen megjelenik a GPRD fej­lettebb változata, amely a szö­veget fel is tudja olvasni. A könyv iránt nosz­tal­giát érzők szá­mára most fejlesztik a papír­vé­kony műanyag lapokból össze­fű­zött elektronikus könyvet. A ge­rincében elhelyezett agya fo­lya­dékkristályos kijelzővel je­le­níti meg az egyes oldalakon a memó­riájába táplált információt. Így megmarad az illúzió, aki akar, la­pozgathat is. A papírlap-szimu­láló készüléket mobil­te­le­fonként is használhatjuk, sőt rá­csatla­koz­hatunk vele az Inter­net­re, onnan is vehetünk át anyagot. A külvi­lágtól elzártan élőknek nem kell már elzarándokolniuk a legközelebbi újságárushoz, hogy az aznapi híreket olvashassák.

Persze aki ragaszkodik hozzá, továbbra is vásárolhat magának hagyományos könyveket. Ezeket azonban mind több forgalmazó egyedileg állítja elő. Az óriási terjesztőhálózatok lézerprinterhez hasonló digitális gyorsnyomdákat üzemeltetnek, amelyekbe elektronikus úton betáplálják a szöveget, és néhány perc alatt kész az egyedileg legyártott könyv. Ezt követően szépen bekötik, és már viheti is haza a vevő a keresett művet. Az ily módon készített könyv drágább ugyan, mint a futószalagon előállított, de nem kell szállítani, soha nem fogy ki, és nem is marad raktáron. Nagy előnye még, hogy elmarad az ofszetnyomással járó horribilis klisékészítési költség, így egy-egy mű kiadásához nincs szükség több milliós beruházásra. Interneten át lekérik a központból a vevő által kiválasztott könyv készre szerkesztett anyagát, digitalizált formában betöltik a gyorsnyomdába, és fél órán belül becsomagolva átnyújtják neki.

Az erdők megtartását illetően azért is rossz utakon járnak a környezetvédők, mert a papírgyártáshoz nincs szükség fára. Az ókorban papiruszsásból készítették a papírt. Használhatóságát mi sem bizonyítja jobban, mint a múzeumainkban őrzött több ezer éves papirusztekercsek kitűnő állapota. Ezzel szemben az általunk modern eszközökkel, ráadásul környezetszennyező technológiával készített papír néhány évtized múlva elkezd sárgulni, és 100-150 év után szétporlad. Egyetlen előnye, hogy olcsó. A gyártásához szükséges cellulóz-alapanyag azonban kenderből is előállítható lenne. A kender sokkal könnyebben, sokkal gyorsabban, és jóval olcsóbban termeszthető, mint a fa; ráadásul textilalapanyagként is kiváló. A kender rostjai hosszúak, egymásba akaszkodnak, ezért olyan nagy szakítószilárdságú és egyenletes minőségű papírt lehet belőle gyártani, mint a legjobb minőségű fából.

Sokan azt hiszik, hogy ebből a durva rostú növényből csak kötelet, zsákvásznat és sátorponyvát lehet készíteni. Ez azonban nagy tévedés. Ebből a tiszta cellulózból álló növényből gyártják a világ legvékonyabb papírját, a cigarettapapírt; a könyvritkaságok nyomására szolgáló bibliofilpapírt; és a nem gyűrődő bankjegypapírt. Ha ilyen vékony papírt elő tudnak előállítani belőle, akkor a vastagabb irodai papírok gyártása sem jelent­het gondot. A kenderrostból álló papír még az időnek is jobban ellenáll. A kínai archívumokban 2000 éves irományok találhatók kenderből, teljesen ép állapotban. A kenderből egészségmegőrző bioruhát is lehet készíteni. A kender antimikrobiotikus felülete és kémiai tulajdonságai késleltetik, s gátolják a baktériumok, valamint a gombák kialakulását. A ken­derrost gyorsan felszívja és elvezeti a párát, az izzadságot a testtől. Így télen biztosítja a meleget, nyáron pedig hűsen tart, ezáltal egész évben kiváló komfortérzetet nyújt. Nagyon magas sűrűsége folytán véd az UV-A sugárzás ellen is, és elhárítja az elektromos berendezésekből kiáramló káros sugárzást.

Jellemző a kender sokoldalú felhasználhatóságára, hogy az építő- és a járműiparban is számos környezetszennyező nyersanyagot képes kiváltani. Igen jó hő- és hangszigetelő tulajdonságánál fog­va a repülőgépgyártásban is szerepe lehet. Amíg az építőiparban az egészségkárosító kő- és üveg­gyapotot, a repülőgépgyártásban a drága szénszálakat lehet vele helyettesíteni. A műanyagipartól is jelentős területet tudna elhódítani, mivel a kenderrost szilárdsága sok esetben meghaladja a műszálakét. Emellett újrahasznosítható és komposztálható.

A kendertermesztés járulékos haszna a magja. A természetgyógyászok szerint a Földön létező több mint 3 millió növény magja között nincs olyan, melynek a tápértéke kendermagé­hoz hasonló lenne. A kendermagban kb. 30%-nyi igen finom olaj van. Szinte kizárólag telítetlen zsírsavakat tar­talmaz, ezért kiváló salátaolaj. Egyszerre megtalálható benne az Omega 3, az Omega 6, az Omega 9 zsírsav és a gamma-linolénsav. (Omega 6 zsírsavtartalma 57%.) Ezeket az eszen­ciális zsírsavakat a szervezet nem képes előállítani, ezért táplálkozással kell felvennünk. (Az Omega 9 zsírsavat a szervezet korlátozott mértékben elő tudja ugyan állítani, de ez önmagában nem elegendő.) Az eszen­ciális zsírsavak felelősek az immunrendszerünkért, és megtisztítják érrendszerünket a koleszterintől, valamint a lerakódásoktól. Alapvető szerepük van az agy megfelelő működésében, és segítenek fenntartani a bőr és a haj egészségét. Mindemellett a kendermagolaj nagyon ízletes. Pörkölve még finomabb. Kevesen tudják, hogy porrá őrölve és Graham-liszthez keverve igen finom kenyér készíthető belőle. A kendermag kedvelt szere a fogyókúrázóknak is, mivel megfőzve speciális olajréteggel vonja be a gyomor falát, így a benne termelődő sav nem irritálja a gyomor nyálkahártyáját, ami csökkenti az éhségérzetet. A kendermagolaj a kozmetikai ipar is szívesen alkalmazza. A termesztése is rendkívül egyszerű. Csak el kell vetni, és le kell aratni. Gondozni nem kell, mert a kender kiöli a gyomnövényeket a talajból. Növényvédő szerekre sincs szüksége.

Ez a növény hosszú távú megoldást jelenthetne a dohánytermesztők számára is. A dohányzás fokozatos visszaszorulása és várható megszűnése következtében továbbra is biztosítaná a megélhetésüket. Mindezek ellenére számos nyugati országban, így pl. az Egyesült Államokban tilos a termesztése. Széleskörű felhasználásának feltehetően az az akadálya, hogy a legtöbb országban idegenkednek a termesztésétől. Sokan összetévesztik a vadkendert az ipari kenderrel. Azt hiszik, hogy ha nagyüzemi méretekben elkezdik a kender termesztését, akkor még több lesz a kábítószer-élvező, megállíthatatlanná válik a marihuána előállítása. Az ipari kender azonban nem tartalmaz narkotikumot, kábítószer készítésére alkalmatlan. Egyébként a vadkender magja sem tartalmazza a delta-D tetrahidrokannabinolt, mert a THC a növény virágos hajtásainak levelén található mirigyekben van. Eredeti szerepe, hogy megvédje a növényt a kártevőktől és a kórokozóktól. Ezenkívül magas UV-B-abszorpciója is van, ami a káros sugárzásoktól védi a növényt.

A kender a papírgyártás legjobb és legolcsóbb alapanyaga. Ez okozta a vesztét, a mind máig tartó mellőzését. Az 1930-as években a fa- és kenderpapír gyártása még fej fej mellett haladt. Azután feltalálták a kenderhámozót, ami képes volt eltávolítani a szár értéktelen részeit a hasznos rostoktól. Ettől a kenderpapír sokkal olcsóbb és jobb minőségű lett. Ez nem tetszett az amerikai faipari lobbinak, ezért óriási sajtókampányba kezdtek. Összemosták az ipari kendert a vadkenderrel, és rémhírekkel ijesztgették a lakosságot a marihuána-termesztés elharapódzása miatt. A szómágia sikeresnek bizonyult. Felháborodott szülők ezrei bombázták leveleikkel a képviselőház tagjait, hogy azonnal tegyenek valamit a gyermekeiket veszélyeztető pokoli növény terjedése ellen. Az általános hisztéria miatt a kenderpártiak józan érveit senki sem hallgatta meg. Ezért a képviselőház akkora büntetőadót vetett ki a kenderpapír-gyártásra, ami földbe döngölte ezt az iparágat.

Ez a sok szempontból ígéretes ipari nyersanyag is úgy járt, mint a mák. Ezt a rendkívül ízletes és még a diónál is több vitamint, valamint ásványi anyagot tartalmazó sütemény-alapanyagot azért nem ismerik külföldön, mert a legtöbb országban tiltják a termesztését. Indiában pl. felégetik a mákültetvényeket, és termesztőjét halállal büntetik. A népszerű Dubait is magában foglaló Egyesült Arab Emírségekben pedig kis mennyiségű étkezési mák birtoklása miatt is börtönbe lehet kerülni. A Nyugaton élők is idegenkednek a máktól, mivel azt hiszik, hogy ópium van benne. Ez a tévhit azonban minden alapot nélkülöz. Az ópium nem a mák magjaiban, hanem a tokjában található. A kerti mák apró fekete magvai nem tartalmaznak sem­milyen narkotikumot, fogyasztásuk a legcsekélyebb mértékben sem káros, sőt gazdag beltar­tal­mi ér­té­ke szinte nélkülözhe­tetlen a szervezet számára. Ezt már az Ókorban is tudták. A Római Birodalomban ismerték és használták a mákot.

Az ipari mák magjában is csak kevés narkotikum található. Feldolgozva azonban ez a fajta is fogyasztható, mert a hőkezelés során morfin­tartal­ma az eredeti érték 3%-ára csökken. Az étkezési máknak a tokjában sincs számot­tevő ópium. Mint ahogy a vadkender sem azonos az ipari kenderrel, az étkezési máknak sincs semmi köze a gyógyszergyárak számára termelt magas alkaloid-tartalmú mákhoz. Ezek különböző fajták. Ezért népegészségügyi szempontból kifejezetten hasznos lenne a mák ellenőrzött termesztése. Ez az olajos mag nem csak gazdagítaná a nyugati országokban élők ételkultúráját, hanem jelentős mértékben elősegítené az egészségmegőrzést is. (Pl. több kalciumot tartalmaz, mint a sajt.) No, de térjünk vissza ismét a könyv­kiadókhoz.

A fennmaradásért folytatott küzdelemnek sajnos olyan negatív megnyilvánulásai is vannak, hogy egyes kiadók mos­ta­nában más címen és más borítóval jelentetik meg a korábbi sikerkönyveket. A vásárlók megtévesztésével próbálják az eladott példányszámot növelni, azt a képzetet keltve az olvasóban, hogy a népszerű szerzőnek újabb könyvéről van szó. A turpisság csak otthon, a könyv alapos áttanulmányozása után derül ki, és ekkor már nem sokat tehetünk. A kereskedő pénzt nem ad vissza, maximális jóindulat esetén is csak arra számíthatunk, hogy az újból megvett könyvet becseréli egy másikra. A legutóbb éppen M. Scott Peck „The Road Less Travelled” című műve esett áldozatul egy ilyen akciónak. Ezt az előzőekben ismertetett könyvet 1995-ben még „Úttalan utakon” címmel adták ki, majd 1997-ben egy másik kiadó is megjelentette, de most már „A járatlan út” címmel. Ez a jelenség amellett hogy lejáratja a magyar könyvkiadás hitelét azért is bosszantó, mert a könyvekre még áldozni tudó kevés számú olvasó manapság nagyon megnézi, hogy mire adja ki a pénzét. Az emberek már nem méterre és színre vásá­rolják a könyveket, ezért csak olyan művet vesznek meg, ami elősegíti mindennapi problémáik megoldását. A rend­kívül széles választékból kevés mű felel meg ennek a szigorú kritériumnak.

 

Közéjük tartozik dr. Joseph Murphy: Tudatalattid cso­dálatos hatalma című könyve is, amely a nagy sikerre való tekintettel 1996-ban már negyedszer jelent meg. Ebből a nagyszerű műből vett idézetekkel szintén több helyen találkozhatunk az „Ezoterikus körkép”-ben. Kevés olyan könyv van a világon, amely ennyire lényegbevágóan magya­rázná el az önszuggesztió jelentőségét a mindennapi életünkben. Mondanivalójának lényege, hogy gondolataink fel­szabadítják a tudatalatti hatalmát, ezért aki megváltoztatja gondolatait, az a sorsát is megváltoztatja. Sokan nem hiszik el, hogy mennyire fontos sze­repet töltenek be a gondolatok az életünkben. Az ezoterikus szakirodalom ősidők óta hangoztatja, hogy cselekedeteink nem mások, mint tárgyiasult gondolatok. Minden ami létrejön a világban, először gondolatok formájában születik meg. Legyen az akár jó, akár rossz dolog, oly módon keletkezik, hogy először elképzeljük. Gondolataink utat törnek maguknak a jövőbe, és előkészítik a talajt a megvalósulásokhoz. Az esemény nem más, mint a gondolat aktua­lizáló­dása.

Nagyon vigyázzunk tehát arra, hogy mit gondolunk, miről ábrándozunk, mivel kellő beleélés (vagyis a hit, vágy, elvárás megléte) esetén semmi sem ment meg bennünket attól, hogy gondolataink valóra váljanak. Egy régi kínai közmondás sze­rint: „Alaposan gondoljuk meg, hogy mit kívánunk, mert lehet hogy teljesül!” Az önszuggesztió ereje kezdettől fogva megnyilvánult az embe­riség történetében. Még a Bibliában is megtalálható a következménye. Jób könyve így ír erről: „Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám; amitől remeg­tem, az ért utol engem.”

Manapság az emberek egyáltalán nem tulajdonítanak jelentőséget csapongó fantáziájuknak. Azt hiszik, hogy büntetés csak a negatív tettekért jár, a negatív gondolatokat nem tiltja a törvény. Jogilag valóban nem szankcionálhatók a káros gondolatok, de ezen a módon sokkal többet árthatunk magunknak, mint amekkora büntetést a törvény kiszabhat ránk. Ráadásul ezt a sokszor életfogytiglan tartó büntetést mi magunk mondjuk ki önmagunk felett azzal, hogy felelőtlenül útjára bocsátunk egy negatív gondolatot. Ez a gondolat ugyanis elménkből kiszabadulva magához vonzza a világunkban mindenütt jelen levő démoni erőket, és általuk meg­erősödve úgy alakítja a környezetünket, hogy amit kigondoltunk, az meg is valósuljon.

Ennek pillanata sokszor tetten is érthető. Többen tapasztalták már, hogy jó előre megérzik életük eseményeinek kimenetelét. Az eredmény szinte mindig megfelel az elvárásaink­nak, vagyis pozitív hozzáállás esetén: siker, negatív esetén: kudarc. A meghiúsulás oka, hogy már a kérvényünk megfogalmazásakor sem fűzünk sok reményt a sikerhez. Nem képzeljük el előre, hogy miként fognak helyt adni kérésünknek. Érdekes, hogy a határozat meghozatalának pillanatában hirtelen eszünkbe jut az ügyünk, és képzeletben lejátsszuk a döntés kimenetelét. Nem is sejtjük, hogy ekkor éppen saját magunk felett döntünk. Negatív válasz létrejöttekor tulajdonképpen mi hozzuk meg a döntést azzal, hogy elképzeljük a kudarcot, arra gondolunk, hogy már megint nem sikerült a próbálkozásunk.

Ez a sajátos kommunikáció arra vezethető vissza, hogy a tudatalattija révén minden ember kapcsolatban áll egymással. Ezt az összeköttetést egyesek sze­rint a Jung által feltéte­lezett alaktalan mor­fogenetikus mező, mások szerint a Magasabb Intelligencia szubatomi számítógépe hozza létre, amely mindenki számára hozzáférhető. Ez a kapocs tehát nem csupán az állatvilágban létezik, hanem az emberek világában is, csak nem tudunk róla. Amikor valaki dönt egy másik ember ügye felett, elő­ször a Magasabb Intelligenciával veszi fel a kap­csolatot. Az egész világot felügyelet alatt tartó uni­verzális agytól lelki kon­taktus által megtudja, hogy az eléje került ügyet érdemes-e támogatni, előre viszi-e az emberiség fejlődését, és elérkezett-e a megvalósítás ideje. Amennyi­ben igen, akkor a döntéshozó tudat alatt összeköttetésbe kerül a kérvényezővel is, és telepatikus úton megkérdezi tőle, hogy milyen eredményt szeretne. Ha ilyenkor negatív gondolatok jutnak eszünkbe, akkor helyt adva az elvárásaink­nak eluta­sítja a kérésünket azzal, hogy nem is igazán várunk tőle segít­séget. Ezután már csak a számunkra hátrányos válasz tudatos megfogalmazása és szóbeli közlése, vagy kipostázása van hátra. Meg kell azonban jegyezni, hogy ma még pozitív gondolkodás esetén sem garantálható a siker. Sajnos a tudati fej­lődés jelenlegi szintjén a döntéshozók között is sok a becstelen ember, aki saját önző érdekeit az egyetemes érdekek fölé helyezi, esetleg hiúsági kérdést csinál a kérvény általa nem megfelelőnek tartott előterjesztési módjából, vagy egysze­rűen csak fél a pozitív döntés következményeitől. Ez ellen mi nem sokat ­tehetünk, de legalább ne növeljük a kudarc esélyét azzal, hogy helytelen gondolatokkal gerjesztett negatív erőkkel szisztematikusan fenntartjuk sorsunk balul alakulását.

A saját érdekünkben tehát szabaduljunk meg a negatív gondolatoktól. Ne tegyük tönkre szándékosan az életünket, boldogságunkat azzal, hogy az elérhető távolságban levő sikerről kishitűségünk által lemondunk. Amennyiben úgy érezzük, hogy rászolgáltunk a sikerre, ha megvan a reális alapja vágyaink beteljesülésének, akkor fogadjuk meg dr. Murphy tanácsait, és kezdettől fogva pozitív gondolatokat tápláljuk problémáink megoldása iránt. Ezek a gondolatok az erős hit által lejutnak a tudatalattiba, amely az abszolút világ segítségével valósággá alakítja őket. A tudat­alatti képességeit tekintve jóval felülmúlja a tudatot, de rendeltetését illetően nem más, mint egy szolga. Az a dolga, hogy fizikai létünkben segítse a tudati tevékenységünket. Sajnos ezt a feladatát túl komolyan veszi, így kritikátlanul elfogad mindent, amit a tudat állít. Amennyiben azt látja, hogy semmirekellő, értékte­­len alaknak tartjuk magunkat, vagy bele­nyugszunk a testi nyavalyáinkba, akkor ő ezt elhiszi, és min­den igyekezetével azon van, hogy ezt az állapotot fenntartsa számunkra. A szolga ugyanis sohasem kritizál, hanem vakon bízik az urában, és teljesíti akaratát. Ha mi helyesnek tartjuk hogy elesettek, szerencsétlenek vagyunk, és különféle betegségek gyötörnek bennünket, akkor ő a külső erők irányí­tásával ezt az állapotot fogja fenntartani, abból kiindulva, hogy nyilván tudjuk, hogy nekünk mi a jó. Ha tehát nem vagyunk mazochisták, és nem felel meg nekünk az az életmód, illetve testi kondíció, amelyben jelenleg részünk van, változtassunk rajta.

Ennek módja rendkívül egyszerű, célirányos mondatokkal tápláljuk a tudatunkba, hogy a mi normális állapotunk a siker, a bőség, a boldogság és az egészség. Amennyiben nem elég erős a hitünk, és új életformánkat nem tudjuk közvetlenül elfogadtatni a tudatalattinkkal, akkor alkalmazzuk a „Ezoterikus körkép”-ben leírt módszereket. A hit, vágy, elvárás szabályain alapuló önszuggesztió képes meggyőzni a tudatalattit, hogy számunkra a tudatunkba táplált új helyzet a kedvező, és ettől kezdve azt fogja fenntartani.

 

Ezek az imának is tekinthető önszuggesztiós mondatok a helyzettől függően sokfélék lehetnek. Példaként álljon itt néhány a dr. Murphy által javasolt, leginkább bevált pozitív gondolatokból: „A jóakarat, boldogság és öröm szeretetteljes érzését sugárzom minden munkatársam felé. Kijelentem, megerősítem és hiszem, hogy minden kollégámmal harmonikus, kellemes és kielégítő lesz a kapcsolatom. Az isteni szeretet, a harmónia, a béke és nyugalom árasztja el a gondolatai­mat, szavaimat, cselekedeteimet. Örvendezek a környezetemben levők jóságán, és feléjük árad a lelkembe zárt ragyogás.” Ezek a gondolatok imaként megfogalmazva így hangzanak: „Isten teremtménye vagyok. A Mindenható szeret engem és vigyáz rám. Ha a harag, félelem, sértődés vagy gyűlölet negatív gondolata férkőzik az agyamba, azonnal kiszorítom onnan, és a legbensőmben lakozó Istenre gondolok. Csak a Mindenható eszméi léphetnek az elmémbe, harmóniát, békességet és meg­nyugvást hozva nekem. Magasztalom a bennem lakó Istent.” Rövid, de velős ez az ima is: „Istennek egy csatornája vagyok a Földön. A Mindenhatónak szüksége van rám itt, különben nem léteznék. Hiszek Istenben, az ő kozmikus bölcsességében. Mindig a legjobbra számítva örömteli várakozásban élek, és naponta váratlan csodák történnek velem.” Gyakran előfordul, hogy valami­lyen súlyos gond gyötör bennünket, és nem találunk rá megoldást. Ez esetben igen hatásosnak bizo­nyult ez az ima: „Meggyőződésem, hogy problémám megoldása a bennem lakozó kozmikus erőben rejlik. Most ráhangolódok erre az isteni erőre, mert tudom és hiszem, hogy megadja nekem a tökéletes választ. A bennem rejlő kozmikus erő maga az Isten, minden bölcsesség és megvilágosodás forrása. Az összes feszültség és kétség megszűnik bennem, amikor rábízom magam erre az erőre. Hitemet a kozmikus erőbe vetem. A békesség és a nyugalom érzése árad szét az elmémben, mivel tudom, hogy a Mindenható rávezet a ­helyes útra. Egész lényemet áthatja a megingathatatlan hit és bizalom iránta.”

Az alkotó emberek legnagyobb problémája, hogy sokszor évtizedekig kell várniuk, míg művük nyilvános elismerést arat, és hasznot hajt. Az elutasítás-sorozat csak néhány esetben tudható be annak, hogy a mű megelőzte a korát. A hosszan tartó sikertelenség fő oka az alkotó magatartása, a nem megfelelő hozzáállás. Gyökeres változásra csak akkor számít­hatunk, ha alapos nagytakarítást végzünk a gondolatainkban, és feladjuk az üldözési komplexusun­kat. Az alábbi hitvallás igen alkalmas arra, hogy pozitív képeket keltsen a tudatunkban, és magunkhoz vonzza a jobbító erőket: „A vég­telen intelligencia abban a kegyben részesített engem, hogy nekem ajándékozta az univerzum tudásanyagának egy szikráját. Ez az ötlet jelentős mértékben hozzá fog járulni civilizációnk fejlődéséhez, az emberiség jólétéhez. Bízom abban, hogy a bennem megnyilvánuló alkotó intelligencia megnyitja a kapukat művem érvényesülése előtt. Tudom, hogy a vonzás törvénye nekem dolgozik, ezért az alkotásom kivitelezésére képes emberek felém gravitálnak. Rábízom a sorsomat a tudatalattimra, és a vele közvetlen kap­csolatban álló univerzális intelligenciára. Meggyőződésem, hogy ötletem a földbe elvetett maghoz hason­lóan növekedik, gyarapodik, és kibontakozva elindul a saját útján, hogy a világ hasznára váljon.” Ez a hitvallás imába foglalva rövidebben is elmondható: „Tudom, hogy gondolataim és érzéseim előrevetítik a jövőmet. Isten cselekszik életem minden pillanatában, és a megfelelő időben, a megfelelő módon valóra váltja minden vágyamat.” Végül ezekkel a mondatokkal adhatunk nyomatékot a különböző tartalmú imáinknak: „Amennyiben ez a javamat és minden létező javát szolgálja, kérlek Uram, tedd ezt meg nekem. Köszönöm az irántam való jóságodat.”

Ha sorsunkban hosszú távon sem következik be a kívánt fordulat, akkor a hiba a reményeinkkel együtt csökkenő hitünkben keresendő. Istenbe vetett hitünket a következő imával erősíthetjük: „Uram adjál nekem erőt, hogy megingathatatlanul higgyek tebenned, hogy odaadó híved lehessek, és megszabaduljak hitvány énem tőled eltávolító béklyóitól. Egyúttal szabadíts meg a Gonosztól; ne engedd, hogy a démoni lények káros gondolatokat ültessenek a fejembe, és eltávolítsanak tőled.” A már meggyö­kerezett pozitív gondolatokat ennek a mondatnak az ismétlésével védhetjük meg a káros befolyástól: „A szeretet és a béke végtelen áradata minden ártalmas gondolatot és kártékony képzetet kiolt bennem.”

Sok embernek a megfelelő társ megtalálása okozza a legnagyobb problémát. Ez az ima jelentős mértékben előmozdíthatja a boldogulásunkat: „Hiszem, hogy Isten vezérel az utamon, és a harmónia törvénye uralkodik felettem. A Mindenható szeretetének fényében járok abban a hitben, hogy magamhoz vonzok egy olyan partnert, aki testileg, lelkileg és szellemileg tökéletesen illik hozzám. Meggyőződéssel vallom, hogy minden embernek megvan az eszményi párja a Földön, és Isten mindent megtesz azért, hogy a rokonlelkek egymásra találjanak.” A legtöbb szenvedést az egészség hiánya okozza az emberiségnek. Ezen az állapoton sokat segíthet az alábbi frappáns mondatok mély átéléssel való ismétlése: „Az isteni gyógyító erő áthatja minden sejtemet, és éppé, egészségessé teszi a testemet.” vagy: „Minden szervem Isten alkotása, és a Teremtő ereje által tökéletesen működik.” illetve: „Testem az élő Isten temploma, és én magasztalom Istent a testemben. A Min­denható szeretete átjárja lényem minden egyes atomját, és jelenléte mennyei boldog­sággal tölti el lelkemet.” Az ily módon történő gyógyítás azonban csak akkor lesz eredményes, ha előbb megtanuljuk szeretni önmagunkat. Aki megveti, semmire sem becsüli saját magát, az nem fog eredményt elérni ezzel a módszerrel, mert a tudatalatti rögzíti, fenntartja az önmagunkról alkotott képet, ami meggátolja, hogy a kívánt változás bekövetkezzen.

Sajnos önszuggesztiót nem csak tudatosan, hanem akaratlanul is végrehajthatunk magunkon. Aki állandóan panaszkodik testi-lelki szenvedései ­miatt, annak egy idő után egész gondolatvilágát betölti a panaszáradat, ami óhatatlanul oda vezet, hogy ezek a gondolatok lejutnak a tudatalattiba, és rögzülnek. Bizonyos esetekben a démoni erők is gyakorolhatnak ránk szuggesztív hatást. Ez ellen úgy védekezhetünk, hogy megvonjuk a hitünket tőlük. Amint nem hiszünk bennük, megszűnik felettünk a hatalmuk. Istenbe vetett hitünk arra is képes, hogy távol tartsuk magunktól a gonosz erőket, így átmenetileg sem képesek negatív hatást gyakorolni ránk.

A teljesség kedvéért fel kell hívni az olvasók figyelmét arra, hogy időközben ez a könyv több kötettel bővült. A harmadik az ősrégi jóslástechnika, a Yi Ching szabályait ismerteti, míg az első, a második, a negyedik, az ötödik és a hatodik kötetekben olvasói levelek találhatók. Ezekből az élmény­beszá­molókból megtudhatjuk, hogy Joseph Murphy tanításai hogyan hasznosultak a gyakorlatban, miként segített a tudatalatti az élet nehéz helyzeteiben. Merőben eltérő tartalmú a hetedik kötet, amely János evangéliumának benső jelentéséről szól, míg a tizedik kötet Jób könyvét taglalja. Ugyancsak a Bibliával kapcsolatos a szerző „Benned a kozmikus erő” című műve. Ez a könyv bibliaidézeteket, azok magyarázatát, és különféle imákat tartalmaz. Ezek közül az előzőekben már jó néhányat megismerhettünk. Hasonló a tartalma a „Tudatalattid csodálatos hatalma” nyolcadik kötetének. Ebben zsoltáridézetek és -magyarázatok találhatók. Végül meg kell említeni még a kilencedik kötetet, ami az imádság hatásáról, az egymásért való imádkozás módjáról szól.

[

1996 hazai könyvújdonsága Hargitai Károly: Párhuzamos univerzumok című műve. A hivatalos tudomány 8 évig titkolta az évezred egyik legnagyobb felfedezését, a párhuzamos univerzumok létét. Ennek a témának még nincs számottevő szakirodalma, ezért világviszonylatban is jelentősnek számít ez a könyv. Közlendője nem csak egy újabb adalék­anyag ezoterikus ismereteink kiszélesítéséhez, ha­nem rámutat arra, hogy az univerzum egészen más, mint amilyennek gondoltuk, illetve amilyennek egyáltalán el tudtuk képzelni. Ez a kozmológiai ismereteinket alapvetően befolyásoló felfedezés 1995. február 23-án került nyilvánosságra, amikor egy számítógépes kutatócsoport bejelentette, hogy rábukkantak egy párhuzamos univerzumra, sőt az ott élőkkel fel is vették a kapcsolatot. A csoport telephelye Schleswig-Holstein egy kies, lapályos részén található, távol a lakóházaktól és az ipari létesítményektől. Ezen a világtól elzárt helyen áll egy kis ház, amelyben néhány komputermegszállott zavartalanul foglalkozott a virtuális valóság kutatásával.

Munkájuk közben véletlenül bukkantak rá arra, amit a CERN, vagyis az európai egyesített atomkutató központ, a Jülichi Atomkutató Intézet, a Hamburgi DESY kísérleti gyor­sító, és a híres Max Plank intézetlánc Dimenziókutatási Intézetének Nobel-díjas tudósai már 8 éve ismernek. Felfedezésüket talán továbbra is titokban tartották volna, hogyha ez a kívülállónak számító lelkes kis csoport nem botlik bele egy számukra ismeretlen világ Internet hálózatába. Miután ezeknek a különcöknek a tevékenységét nem az állami költségvetés finanszírozta, hanem magántőkéből gazdálkodtak, így nem kötötte őket a „tudományos fegyelem”, a különböző hatóságok által előírt titoktartási köte­lezettség. Nem függtek a hatalom kegyeitől, ezért nem rejtették véka alá, hogy milyen ismeretekre tettek szert a párhuzamos világgal való kapcsolatfelvétel révén. 1995 áprilisában az SW3 tévé stábját is beengedték a kis birodalmukba, ahol világhírű tudósok közreműködésével széles nyilvánosság előtt vitatták meg ezt a témát. A csoport vezetője Weber professzor beszámolója szerint a felfedezés úgy történt, hogy létrehoztak egy házi használatra szolgáló hálózatot, és ezen keresztül társalogtak egymással a különböző helyiségekben dolgozó kutatók. Ez a hálózat úgy van megalkotva, hogy kívülről lehallgathatatlan, és semmilyen módon sem lehet belekapcsolódni. Így szándékoztak kizárni min­den illetéktelent a titokzatos világukból.

Egyik reggel a zárt láncú házi számítógép-hálózat főnöki irodába telepített monitorán megjelent egy német nyelvű felirat: „A kávé készen van!” Weber úr nagyon megörült, és máris kiment a konyhába. Ott azonban senkit sem talált. Körbejárta a munkatársait, hogy kitől származott az üzenet, de a tüzetes vizsgálat megállapította, hogy sem belülről, sem kívülről, a szokványos telekommunikációs csatornákon nem kerülhetett a gépbe. Ekkor lélekjelenlétét megőrizve megpróbált az üzenet közvetítőjével érintkezésbe lépni. Gépe mechanikus tasztatúráját nyomogatva létrejött a kétolda­li kommunikáció. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy akikkel kapcsolatba került ugyan­olyan problémákkal foglalkoznak mint ők, csak valamivel fejlettebb szinten. Partnere legalább annyira meg­hökkent, amikor megtudta, hogy egy másik, az övékéhez hasonló világból lépett be. Miután megadták egy­más koordinátáit, akkor döbbentek meg igazán, mert rájöttek, hogy mindketten a földgolyó koordinátarendszerének ugyanazon a pontján foglalnak helyet. Időközben a kapcsolatfelvételhez szükséges programot betáplálták a számítógép memóriá­jába, hogy bármikor érintkezésbe léphessenek egy­mással, sőt minden eshetőségre készen az egyik számí­tógépük állandóan be van kapcsolva.

Mostanában szinte „füstölnek” a paralel világgal fenntartott vonalak, mivel az ott élő politikusok folyvást az iránt érdeklődnek, hogy a mi világunkban vannak-e velük azonos nevet viselő tisztviselők, és ők vajon hogyan vélekednek a sorsdöntő társadalmi problémákról. Kritikus helyzetek megítélésekor kikérik a véleményünket, és ugyanezt tesszük mi is. Ezt politikusaink nem is tagadják. Ennek bizonyítására a beszélgetés résztvevői felhívták Helmuth Kohl szövetségi kancellárt telefonon, aki elmondta, hogy tud a párhuzamos univerzum létezéséről. A kutatási miniszter az 1980-as évek közepétől rendszeresen tájékoztatja őt ennek az ismerkedési folyamatnak az állásáról. A két univerzum nem teljesen egyforma. A párhuzamos világ lakóinak nem csupán a fejlettségi szintje különbözik a miénktől, hanem egyes népek nyelve is. Többször előfordult már, hogy a kapcsolatfelvétel kezdetén olvashatatlan szöveg jelent meg a képernyőn. A betűk leginkább valamilyen távol-keleti ábécére emlékeztettek, de az elemzésük során kiderült, hogy ilyen írás nincs a Földön. Máskor meg olyan jelek, szimbólumok jutottak el hozzánk, melyekből egy kukkot sem értettünk.

A legnagyobb rejtély azonban az, hogy hol helyezkedik el a párhuzamos univerzum. A legkézenfekvőbb elképzelés szerint mellettünk. A világűr ugyanis végtelen nagy, és ­semmi sem zárja ki, hogy a mi univerzumunkon túl más világok is létrejöttek. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond a reakcióidő hiánya. Az „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk, hogy az univerzum annyira nagy, hogy a feltételezések szerint még a szubatomi energiarészecs­kéknek is 25 napra van szükségük, míg az egyik végéből a másikba érnek. Ez azt jelenti, hogy a mi Földünkről feltett kérdésre a paralel Földről legkevesebb 50 nap múlva érkezne válasz. Ez pedig nem így van, hiszen a két világ kutatói oly gyorsan, késedelmi időtől mentesen kommunikálnak egymással, mintha mi a szomszédunknak telefonálnánk. Ez viszont csak úgy lehetséges, hogy a párhuzamos univerzum bennünk van. Az azonos térben való elhe­lyezkedésünk fizikailag nem tekinthető lehetetlennek. Az atomok és a molekulák közötti tér ugyanis olyan üres, mint a kozmosz. A mikrovilágban az elektronok ugyan­olyan messze vannak az atommagtól, mint a bolygók a csillagoktól. Ezért ebben a hatalmas üres térségben elvileg többtucatnyi univerzum is elférne. Ezeket azért nem látjuk, mert más dimenzióban léteznek, csak a dimenzióhatárok átlépése esetén válnak érzékelhetővé.

Ezeket a dimenzióhatárokat nem merev falként kell elképzelni, bár fizikai­lag nehezebb rajtuk átjutni, mint egy betonfalon. Az univerzum alacsonyabb és magasabb rezgésszámú szubatomi energiarészecskékből épül fel. A mi világunk anyagának rezgésfrekvenciája a skála kb. egyharmadánál helyezkedik el, a frekvenciaminimum közelében. Ez a világ a létező világoknak csak egy szelete. A többit azért nem észleljük, mivel érzékszerveink spektruma csupán ennek a világnak a kisugárzását tudja átfogni. Egyébként a más dimen­ziókban élők is csak a saját frekvenciaszintjüknek megfelelő világot képesek érzékelni, a többiről normál körülmények között nincs tudomásuk.

Ennek alapján valószínűleg igazak azok az állítások, mely szerint az univerzumban nem három, hanem jóval több dimenzió van. Hogy pontosan mennyi, azt még nem tudjuk, de egyet már biztosan ismerünk. Ez a gondolat elég bizar­rnak tűnik, de megszokhattuk már, hogy az univerzum sok meg­lepetést tartogat számunkra. A párhuzamos létsíkok széleskörű megismerésének gátat szab, hogy a kapcsolatfelvétel csak az egyes dimenziók közötti érintkezési pontokon jöhet létre. A párhuzamos univerzumok létét nyilvánosságra hozó komputeres csapat háza éppen egy ilyen dimenziókapuban helyez­kedik el. Ettől a helytől távo­labb ők maguk sem tudnak még a saját gépeikkel sem kapcsolatba lépni más világokkal, a helynek tehát meghatározó szerepe van ebben a folyamatban. Egyébként ilyen érintkezési pontok Németországon kívül Magyarországon is fellelhetők. Feltehetően ennek tudható be, hogy a Földön kívüli civilizációk világunkba beépült tagjai előszeretettel járnak hozzánk, mert elmondásuk sze­rint Magyarországon több olyan hely is található, ahol igen jól működtethető transz­dimenzionális kapuk vannak. Eze­ken keresztül könnyen kapcsolatba tudnak lépni azokkal a más dimenzióbeli erőkkel, akik velünk szemben ellenséges érzelmet táplálnak. Állítólag legjobb úton halad a lecsillapításuk, és remélhetőleg sikerül őket jobb belátásra téríteni.

Időközben újabb információk láttak napvilágot ezen a téren. Mivel kíváncsiságunk határtalan a földönkívüli civilizációk időnként megajándékoznak minket egy-egy információmorzsával. Komplett tankönyveket nem adhatnak át nekünk, de megjegyzéseikből összerakható az univerzum működését ábrázoló mozaikkép. A tőlünk tíz fényévnyi távolságra élő jargai civilizáció üzenete szerint 12 dimenzió létezik a világegyetemben. Az ummiták is ennyi párhuzamos univerzumról tesznek említést. Ezek nem egymás mellett, hanem egymásban vannak, de különböző frekvenciákon nyilvánulnak meg. Így nem zavarják egymást. Azt is elárulták, hogy a mi világegyetemünk rezgési frekvenciája 1027 Hz. Az egyes világegyetemek önmagukban zárt rendszert alkotnak. A párhuzamos univerzumok semmilyen energiát nem szórnak, nem sugároznak egymásba. (Ezt azért sem tehetik meg, mert más időpontban léteznek. Amikor ők megnyilvánulnak, akkor más univerzumok nem léteznek.) Az egyes dimenziókon belül az egyszer létrejött anyag- és energia mennyisége konstans marad.

A kis szürkék közléseiből az is kiderül, hogy a jelenlegi világegyetem nem 13,5, hanem 15 milliárd éves. A Föld sem 4,5 milliárd éves, mint ahogy azt tudósaink hangoztatják, hanem 1 milliárd évvel idősebb. A Fiastyúk csillagrendszerből érkezett idegenek szerint a földgolyó 6,26 milliárd éves. (Az eltérések valószínűleg abból adódnak, hogy honnan számítjuk a Föld keletkezését. A Nap körül keringő törmelékek összeállásától, vagy a szilárd földgömb kialakulásától.)

[

A párhuzamos univerzumok létezéséről nem csak elméleti tájékoztatást kapunk. Túlvilági tanítóink gyakorlati szemléltetést is biztosítottak számunkra. Ennek során látogatók érkeztek hozzánk a szomszédos univerzumokból, de mi is átkerültünk az egyik párhuzamos univerzumba:

 

Komolyan megdöbbent az a Tokiói Nemzetközi Repülőtéren szolgálatot teljesítő tisztviselő, aki az elé toppanó fiatalember útlevelét elkérte. Azt látta, hogy az illető egy Taured nevű országból érkezett. Összevissza forgatta a valódinak tűnő útlevelet, de nem tudott vele mit kezdeni, mert ilyen állam nem létezik, mármint a mi világunkban. A helyzet sejtelmességét csak fokozta, amikor az alaposabb vizsgálat kiderítette, hogy a férfi immár jó ideje folytat Japánban üzleti tevékenységet. Rendelkezik az ehhez szükséges beutazási engedéllyel, a poggyászában több európai ország valutáját is megtalálták, illetve egy vezetői engedélyt, amit abban a bizonyos, nem létező Tauredben állítottak ki számára. Sőt mi több, még bankszámlakivonatokra is rábukkantak, amik azonban egy olyan pénzintézethez köthetők, amelyek nálunk szintén nem léteznek. A rejtélyes figurát egy, a reptérhez közeli szállodába kísérték, és megkérték, hogy addig ne menjen sehová, amíg az ügyét nem rendezik. Másnap reggelre azonban nyoma veszett. Egész éjjel két őr állt a szoba ajtaja előtt, a szállás az épület 15. emeletén volt, így senki nem tudta megmagyarázni az eltűnés vagy szökés mikéntjét. Az univerzum felügyelői minden bizonnyal rájöttek erre a rendellenességre, és a fiatalembert visszatranszformálták a saját világába. A férfi ellen körözést adtak ki, de természetesen soha nem akadtak a nyomára.

Egy Lerina Garcia nevű nő sem tudott mit kezdeni a mi világunkkal. Egyik reggel teljesen gyanútlanul ébredt, de ahogy teltek az ébrenlét órái, egyre inkább elbizonytalanodott azt illetően, hogy tulajdonképpen hová is került. Lassan kialakult benne az a meggyőződés, hogy ez nem az ő világa vagy valósága, és erre bizony minden oka megvolt. Amikor megnézte a friss újságokat, már azok nevei is tökéletesen ismeretlennek bizonyultak számára. A hírekben szereplő személyek nagy részéről soha életében nem hallott. Azt is észrevette, hogy nem ugyanabban a pizsamában van, mint amit előző este felvett. Amikor munkába ment, döbbenten tapasztalta, hogy az iroda, ahová évek óta bejárt nem az ő munkahelye, és a kollégák közül alig ismert valakit. Elment a főnökéhez, hogy tisztázza a helyzetet, azonban ekkor még nagyobb rémülettel látta, hogy az illető teljesen ismeretlen számára. Nem az, akivel egyébként mindig is jóban volt és úgy ismerte, mintha a saját családtagja lett volna. Érdekes módon ez az új főnök azonban nem kezelte idegenként a nőt, éppen csak úgy tudta, hogy ő már igen régen kilépett a cégtől egy családi tragédia miatt.

Amikor teljes sokkban hazaért, a lakásában találkozott az ott nagyon otthonosan mozgó volt barátjával. Ez is meglepetés volt számára, mert úgy emlékezett, hogy ebből a kapcsolatból ő már jó ideje kiszállt. A férfi azonban váltig állította, hogy minden a legnagyobb rendben van a viszonyukban, és soha nem került szóba közöttük semmiféle szakítás. A helyzetet nem sikerült megoldani, Lerina a mai napig azt állítja, hogy ez nem az ő világa, és noha megpróbál alkalmazkodni a számára merőben idegen, új körülményekhez, úgy érzi magát, mintha megőrült volna, avagy az őt körülvevő valóság keveredett össze őrületes módon. Érdekes módon őt nem vitték vissza eredeti világába. Azt a sorsot szánták neki, hogy próbáljon beilleszkedni, egy szomszédos univerzum életébe.[96] Ebből is látszik, hogy nincs túl nagy különbség a párhuzamos univerzumok között. Könnyen lehet, hogy ezek a dimenzióváltások nem valamilyen üzemzavar következményei, hanem szándékos akciók. A mindenséget felügyelő fénylények így próbálnak hozzászoktatni bennünket a párhuzamos univerzumok létezésének gondolatához.

Léteznek azonban üzemzavarból eredő átesések is. Bármennyire is tökéletes alkotás az világmindenség, rendkívüli bonyolultsága miatt működtetésében időnként előfordulnak apró zavarok. 1986 novemberében egy Pedro Oliva Ramirez nevű férfi Sevillából vezetett Alcalá de Guadaíra felé, amikor hirtelen úgy tűnt számára, hogy eltévedt. Bizonytalanságában lehajtott az autópályáról, így rácsatlakozott egy másikra, egy olyan hatsávos sztrádára, ami azelőtt soha nem létezett! A férfi döbbenten észlelte, hogy az út mentén 20 emeletes lakóépületek sora áll, a mezőkön pedig közel két méter magasságú fű nő, ami az ő világában teljes képtelenségnek számított.[97] Nem sokkal később úgy érezte, hogy a kocsiban egyre forróbbá válik a levegő. Távolról hallatszó, meghatározhatatlan helyről érkező hangokat, zajokat vélt hallani, majd valaki közölte vele, hogy egy másik országba, illetve egy másik világegyetembe került, de hamarosan megoldják a helyzetet.

Néhány másodpercen belül elmúlt az égető érzés, a hangok elnémultak, és Ramirez ott találta magát egy útelágazásnál, amelynek szélén egy tábla mutatta, hogy merre kell tovább haladni, ha az utazó Malagába, Sevillába vagy Alcabába akar eljutni. A férfi még mindig roppant zavart állapotban volt ugyan, de végül elindult Sevilla felé, majd nemsokára szerencsésen hazaért. Soha senki nem tudta megmagyarázni, hogy mi történt vele. A legtöbben csak legyintenek a történetére, és elintézik annyival, hogy Ramirez minden bizonnyal csak kitalálta az egészet azért, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön.

 

Előző civilizációk nyomai

 

A bennünket megelőző négy civilizáció nyomainak kutatása azért is nehéz, mert mindegyikük pusztulását egy világméretű kataklizma váltotta ki. A tűzözön vagy vízözön szinte maradéktalanul megsemmisítette minden alkotásukat, alig maradt valami utánuk. A több tízezer, illetve több százezer évvel ezelőtt élt elődeink megmaradt nyomai pedig az enyészet áldozatává váltak. A tenger mélye és az üledékes kőzetek azonban őrzik létezésük bizonyítékait. Ezeknek a leleteknek a felfedezése nagy zavart okoz a múltunkat tagadó régészek körében. A sokasodó bizonyítékok és felismerések azonban lassan visszavezetik őket az eónok előtti időkbe. Annak elismerésétől ugyan még messze vannak, hogy előttünk is léteztek fejlett civilizációk a Földön, de a negyedik civilizációt megsemmisítő vízözön végbemenetelében már kevesen kételkednek.

A Der Spiegel tudósítása szerint amerikai geológusok a Fekete-tenger üledékes kőzeteiben hatalmas árhullám nyomait fedezték fel. A tudományos körökben rendkívül izgalmas felfedezés alap­jául azok a fúrási magminták és üledékes kőzetek szolgálnak, melyeket egy orosz kutatóhajó hozott a felszínre. Az óceánkutatókból és geológusokból álló nemzetközi tudóscsoport értékelése alapján semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a kőkorszak végén a Fekete-tenger hullámai százezer négyzetkilométer szárazföldet nyeltek el. A kutatók szerint a Fekete-tenger a Földközi-tengertől teljesen elzárt édesvizű tó volt. Ekkor azonban az óceán világméretű víz­szintemelkedése következtében a Földközi-tenger felől, a Boszporuszon át (a Niagarát négyszázszorosan meghaladó hatalmas vízesésként) óriási mennyiségű víz zúdult alá. A haragló víztömeg mennydörgő hangja valószínűleg száz kilométerre is elhallatszott. A Fekete-tenger partja naponta egy kilométerrel haladt a szárazföld belseje felé, a magminta elemzések pedig arra utalnak, hogy a vízszint összesen 150 métert emelkedett. A víztükör emelkedésével alakult ki a tó mai, Ukrajnával és Bulgáriával határos nagy felülete. A gigászi erővel bekövetkező katasztrófa nyomán az összes édesvízi élőlény elpusztult, és a sós tengervízre jellemző tengeri organizmusok jelentek meg. A neolitikum földművelői a part menti területekről kénytelenek voltak elmenekülni. Aki nem volt elég gyors, az megfulladt. A bibliai özönvíznek tehát már tudományos bizonyítéka is van. A kutatók ehhez a megállapításhoz azt fűzték még hozzá, hogy a valóságban ez az egész minden bizonnyal sokkal borzalmasabb volt, mint ahogy azt utólag elképzeljük.

Ez a jelentés is hozzájárult ahhoz, hogy a tudomány hivatalos képviselői kezdenek megbarátkozni az özönvíz gondolatával, lassan elfogadják ennek a földönkívüliek szerint i. e. 9405-ben lezaj­lott kataklizmának a megtörténtét. Korábban is kerültek olyan leletek a kutatók birtokába, amelyek megerősítik, hogy ebben az időszakban egy komoly változás ment végbe a Földön. A nagyteljesítményű fúróberendezések lehetővé tették az altalaj vizsgálatát. A világ különböző helyeiről származó kőzetminták tanulmányozása során azt tapasztalták, hogy néhány centiméter vastag hamuréteg található bennük. Ennek keletkezése i. e. 10 000-re tehető. Az egész Földet bebo­rító hamuréteg minden bizonnyal abból az óriási mennyiségű kőzettörmelékből származik, amely a becsapódás helyén a kráterből kilökődött. Ehhez járult a sorozatban működésbe lépett vulkánok által légtérbe juttatott több ezer köbkilométernyi pernye és füstgáz. A legkülönösebb azonban ennek a rétegnek a magas irí­di­umtartalma. Az irídium ilyen koncentrációban sehol sem található meg a Föld felszí­nén. Ebből arra következtethetünk, hogy kívülről érkezett hozzánk. A becsapódott meteorit szétrobbanásakor került a levegőbe, és porral, pernyével keveredve ülepedett a talajra.

Libby, a Nobel-díjas amerikai tudós, azt a következtetést vonta le kutatásaiból, hogy 11 800 évvel ezelőtt valamilyen szakadás történt az élet folytonosságában, mert az ember nyomai hirtelen eltűntek a Föld felszínéről. Erre a felismerésre az egyes kontinensek kultúrrétegeinek tanulmányozása útján jutott. Megfigyelései szerint az emberiség történetének 100 ezer éves krónikájában a rétegek egymásra épülnek, egyik korszak a másikat váltja, míg i. e. 10 ezer körül egy hirtelen szakadás következett be. Ekkor az emberi tevékenységre utaló nyomok szinte egyik napról a másikra megszűntek. Helyette a barlangok falain és egyéb élőhelyek környékén víz porlasztotta üledékes kőzet található, ami arról tanúskodik, hogy mindent elöntött az ár. Az elnéptelenedett barlangokban a megfulladt emberek csontvázai mellett olyan szikladarabok is találhatók, amelyeket a környéket megrázó heves földrengés szakított ki a mennyezetből. A katasztrófa előtt a Földön megközelítőleg 500 millió ember élt, majd kb. 11 ezer évvel ezelőtt a számuk hirtelen lecsökkent 5 millió alá. Érdekes, hogy ezt követően még több mint száz éven át tovább csökkent a népesség. Ennek minden bizonnyal a mos­toha természeti viszonyok, a levegőszennyezettség és mágneses védőköpeny megszűnése az oka, ami számos betegség kivál­tója lehe­tett. A normális életviszonyok csak nagyon lassan alakultak ki újra. A kultúrrétegek tanulmányozása alapján csupán i. e. 8800-ra mérséklődött a népesség csökkenése, és i. e. 8600-tól már kezdetét vette a fokozatos növekedés.

A tudomány más területei is jelentősen hozzájárultak a múlt tisztázásához. Az ősi kultúrával rendelkező népek szent szövegeit és legendáit tanulmá­nyozva kiderült, hogy nincs olyan eldugott zuga a világnak, ahol az ott élők valamilyen formában ne örökítették volna meg a katasztrófa emlékét. James Frazer[98] angol néprajzkutató szerint Észak- Közép- és Dél-Amerika 130 indián törzse közül egyetlenegy sincs, amelynek a mítoszaiban ez a téma ne tükröződne. Az évezredekre visszanyúló történelemmel rendelkező népek közös vonása, hogy a naptárjuk kezdetét a katasztrófa lezajlása utáni évekre teszik. Ez nem is csoda, hiszen az özönvíz nem kizárólag az atlantiszi civilizációt semmisítette meg, hanem a primitív népekét is, így az életben maradottaknak mindent elölről kellett kezdeniük.

Az is nagyon tanulságos, ahogyan leírták a katasztrófa végbemenetelét. Ért­hető módon a legnagyobb rombolás az Atlanti-óceán két partján, az amerikai és az európai konti­nensen történt. Egy ómexikói szöveg szerint: „Először lezuhant a Hold az égről, majd az ég a földhöz közelített, és minden elpusztult. Még a hegyeket is víz lepte el. A vízözön az egész Földet beborította, óriási zajjal forrt, bugyborékolt. A vörös fényben úszó hegyek felemelkedtek.” Így írták le a katasztrófát kódexükben a Popol Vuhban a maja indiánok papjai: „A Föld ábrá­zata elsötétült, súlyos gyanta hullott az égből, és fekete eső kezdett el esni. Zápor nappal, zápor éjjel. Az emberek kétségbeestek. A háztetőkre igyekeztek feljutni, amelyek leomlottak, és földre vetették őket. Megpróbáltak felmászni a fákra, de a fák lehajították őket. Sokan a barlangokban kerestek menedéket, és azok eltemették őket. A katasztrófa után szörnyű hideg támadt, a Nap nem volt lát­ható, és a tenger befagyott. Akik az áradástól megmenekültek később meg­fagytak, a nagy hideg miatt haltak meg.” A becsapódás során felszabadult hőmennyiség olyan gigantikus volt, hogy hatása kiterjedt az Északi sarkkörön túlra is. A csiglit eszkimók elbeszélése mindenkit rémületbe ejtő áradatról szól, amit soha nem tapasztalt erejű vihar és nagy hőség követett. „Akit sem a víz, sem a forróság nem ölt meg, a hőség­ után hirtelenül bekövetkezett rettenetes fagyban veszett el.”

Atlantisz elmerülése a szomszédos szárazföldeken mélyreható geológiai változásokat idézett elő. A partvidéki területek sok helyen felgyűrődtek, és nem egy esetben több ezer méter magasra emelkedtek. A tudósok szerint valószínűleg így alakult ki a Niagara-vízesés és a Titicaca-tó is. Nemrég kuta­tók ereszkedtek le ennek a dél-amerikai tónak a fenekére, és a 8 méter mélységben építkezés maradványaira bukkantak. Hatalmas kőtömbökből álló falakat láttak, melyek egy kikövezett kikötő mentén, egymással párhuzamosan, és több mint egy kilométer hosszúságban húzódnak. Ruben Vela professzor szerint a feltárt épület egy part menti templom lehe­tett, amelybe fontos személyeket temettek. Arra azonban nem tudott magyarázatot adni, hogy ez a tengerparti épület­komplexus hogyan került az Andok tetejére, 3700 m ­magasra. Nem zárható ki az a feltételezés sem, hogy földrajzi helyzeténél fogva a Titicaca-tó nem Atlantisz pusztulásakor, hanem jóval korábban, a Csendes-óceánba merült Mukulia vagy más néven Lemuria kataklizmája idején gyűrődött fel.

Mellesleg az Andokban nem ez az egyetlen hely, amely több ezer méter magasságba került. A régészek Tiahuanaco romjai között szintén felfedeztek egy kikötőt. A repülő halak ábrázolásai, a tengeri rákok maradványai, és más tengeri állatok kiásott csontvázai arról tanúskodnak, hogy ez a település is közel lehetett az óceánhoz. Ezt támasztja alá az a megfigyelés is, hogy a közeli hegyek oldalán egykori ár-apályra utaló nyomokat találtak. A város ősrégi voltát azok a cserép­edények is igazolják, amelyek a nagyon régen kihalt toxo­dont ábrázolják. A festett képek annyira élethűek, hogy alkotóik valószínűleg látták ezeket a vízilószerű állatokat.

Nem kis fejtörést okoz a tudósoknak az a romok között talált naptár is, amely 290 napot számlál egy évben. Az egy tömbből faragott több mint 3 méter magas és széles oszlopot 10 tonnányi súlya óvta meg a pusztulástól. Régészek és aszt­ronómusok alapos vizsgálata alapján kiderült, hogy ez a naptár sokkal jobb és precízebb, mint az általunk használt. Ezen az év nem egy találomra kiválasztott napon, hanem a déli félteke őszi napéjegyenlőségével kezdődik. A csillagfordulók és napéjegyenlőségek itt is négy részre osztják az évet. Mind a négy évszak három hónapra tagozódik. (Valószínűleg innen származtatható a mi 12 hónapos évünk.) A feltehetően több százezer évvel korábbi tiahuanacoi év egy-egy ­hónapja azonban 24 napos volt, és az akkori Hold 37-szer fordult meg a Föld körül 1 hónap alatt. (Ez is azt bizonyítja, hogy a jelenlegi Hold később, Atlantisz pusztulása után vált bolygónk kísérőjévé, mivel ez az előzőnél jóval nagyobb égitest 28 naponta végez egy fordulatot a Föld körül.) Végül az is kiderült ebből az eónokkal ezelőtti naptárból, hogy 1 nap nem 24, hanem közel 30 órából állt. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a korábbi civilizációk valamelyikében az év csupán 290 napot tett ki.

Más forrásokból azt is meg lehet tudni, hogy ebben a korban a Föld ellenkező irányba forgott, mivel a nap nem keleten, hanem nyugaton kelt fel. A keringési ideje azonban nem változott, amit az órák, napok, hónapok szorzatának egyenlősége is alátámaszt. A Föld keringési ideje azért sem változhatott meg, mert ha közelebb került volna a Naphoz, akkor előbb-utóbb belezuhant volna, míg távolabb kerülve elsodródott volna tőle. Az apró Hold miatt ebben a világkorszakban nem volt szél, nem voltak viharok. A légtömegeket ugyanis a Hold mozgatja. Bolygónk jelenlegi, meglehetősen nagy tömegű kísérője nemcsak a vízre, a világtengerekre hat, hanem a Földet körülvevő kb. 40 km vastag légrétegre is. Ugyanúgy létrehoz benne apályt és dagályt, mint az óceánokban. Ennek következtében ez az óriási tömegű gáz folyton mozog, ide-oda vándorol, ami az alsó légrétegekben szél formájában nyilvánul meg. A földgolyó forgásának leállítása, majd ellenkező irányba való elindítása, valamint a forgási sebesség felgyorsítása valószínűleg egy kisbolygóval vagy üstökössel történt ütközésnek tudható be. A változás mértékéből ítélve a vele járó pusztulás még a legutóbbi vízözönnél is nagyobb lehetett. Ennek a letűnt világnak az emlékét őrzi ez a kőbe vésett naptár.

A Csendes-óceánban lezajlott hatalmas kataklizmára utal az a régészeti jelen­tés is, mely szerint Peru partjai mentén nem csak felgyűrődtek, hanem el is süllyedtek városok. 1966-ban a Duke Egyetem expedíciója Dr. Robert Menzies vezetésével 1000 öl mélységben faragott oszlopokat talált a tenger fenekén szétszóródva. A behatóbb vizsgálatok kiderítették, hogy az oszlopokon a díszes faragások között ősrégi írott szövegek vannak. A katasztrófa kontinentális méreteit bizonyítja, hogy a pusztulás nyomai északabbra, a Mexikói-völgyben is megtalálhatók. Nem messze Mexico Citytől agyaggödrökbe temetve 2600 db titokzatos kőtáblát találtak. A megtalálójuk William Niven amerikai geológus szerint: „Nincs rajtuk semmi, ami megközelítőleg is utalna a korukra. A vésett kövek különös szimbólumaihoz hasonlót sem Mexikóban, sem másutt nem láttam még.” A geológiai emlékek az észak-amerikai kontinensen is rendkívül magas és fejlett ősi kultúráról tanúskodnak. Több mint 50 ezer évvel ezelőtt hatalmas városok épültek betonból és kőből. Lakóik csodálatos agyag­edényeket, káprázatos ékszereket és gyö­nyörű freskókat készítettek.

Az orkánnal, földrengéssel és vulkáni tevékenységgel kísért legutóbbi özönvízről hasonló emlékeket őriznek az afrikai népek is. Az Atlantikumtól való távolodás mértékében azonban változik a katasztrófa jellege. Úgy tűnik, ­mintha a dühöngő elemek ereje a távoli vidékeken csökkent volna. A földgolyó túlsó oldalán a legendák már csak nagy árvízről beszélnek. Egy görög eposz szerint „az árvíz nem öntötte el a magasabb dombokat, és nem emelkedett a fák koro­nája fölé”. Földrengések és vulkánkitörések helyett csupán a „talaj rezgéséről” írnak. Az irániak szent könyve, a Zend-Aveszta ennél is alacsonyabb árszintet említ: „Az özönvíz idején az emberi termet magasságában állt a víz”. A Közel-Kelet térségében azonban még nem lehetett élve megúszni a kataklizmát. Így ír a Gilgames eposz a vízözönről: „Hirtelen eltűnt a Hold. Az időjárás megváltozott, eső morajlott a fellegekben. A szél zúgva vágtatott, és megkezdődött a vízözön. Ereje harci ménként tört a népre. Az emberek nem látták egymást, eltűntek a pusztulásban. A szökőár bikaként bömbölt, és a szél vadul süvített. Utána sűrű homály borította az eget, eltakarva a napot.”

A Biblia csak annyit ír az özönvíz lefolyásáról, hogy negyven nap és negyven éjen át szakadatlanul esett az eső, majd az ötödik hónapban megindult az apadás, és Noé bárkája kikötött az Ararát hegyen. A vizek visszahúzódása és az átázott talaj kiszáradása azonban sokáig tartott, így Noé és családja csak egy év után tudta elhagyni a bárkát. A sumér Noé, Utnapistim Ea istentől kapta a figyelmeztetést a katasztrófa közeledtéről. Egy nagy bárkába rakta be családját, és a Föld összes élőlényéből egy párat. Az özönvíz itt már csak 6 napig tartott, majd az apadás során a Nisir hegy tején megfeneklett. A Távol-Keleten ennél is kevesebb gondot okozott az özönvíz. Kínában „a tenger vize elborította a szárazföldet, aztán a parttól délkeleti irányba visszavonult”. A Csendes-óceán térségében már egy tutaj is ele­gendő volt a megmeneküléshez. Ez persze nem jelenti azt, hogy arrafelé kevesebb ember halt meg, mivel a katasztrófát követő „áthatolhatatlan sötét­ség” és lehűlés, valamint az általános élelmiszerhiány globálisan az egész emberiséget érintette. Az árvíz intenzitása azonban a fizika törvényeinek megfelelően az epicentrumtól távolodva csökkent, ami hitelessé teszi ezeket a beszámolókat.

Sajnos jóval kevesebb kutatói aktivitás tapasztalható az özönvíz közvetlen áldozatává vált civilizációk tanulmá­nyozása terén. Tudósaink azért sem hisznek az előttünk élt civilizációk létezésében, mert szerintük nem hagytak egyér­telmű nyomokat maguk után. A régészeti feltárások jóvoltából azonban mind több bizonyítékra tesznek szert elődeinkről, de nem akarnak hinni a szemüknek. A bizonytalan eredetű leleteket hamisítványnak minősítik, a teljesen egyér­telműeket pedig elzárják a nyilvánosság elől, és agyonhallgatják. Pedig bőven lenne min elgondolkodniuk. Időről időre olyan leletek kerülnek a kutatók kezébe, amelyek azt bizonyítják, hogy az Atlanti-óceánban valamikor létezett egy nagy szárazföld. P. V. Kolbe pl. 3600 méter mélységből olyan moszatok maradványait emel­te ki, amelyek kizárólag édesvízben élnek. Egy francia hajó legénysége az Atlanti-óceán fenekén húzódó kábel javítása közben véletlenül a felszínre emelt egy vulkáni eredetű szikladarabot. A későbbi vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy ehhez hasonló üvegszerű láva csak légköri nyomáson jöhet létre. Ha tenger alatti vulkánkitörés eredménye lenne, akkor a gyors lehűlés következtében kikristályosodott volna. A kőzet keletkezése 13 ezer évvel ezelőttre tehető. Az óceánok megjelenése előtti keletkezés kizárt, mivel a sós víz a bazalttufa tachylit-tartal­mát 15 ezer év alatt teljesen felfalja.

1948-ban egy svéd kutatóhajó a tengerfenék feltérképezése közben vékony rézláncot emelt a felszínre. A régészek szerint ez a lelet nem hasonlít egyetlen föld alatt talált vagy általunk gyártott fémlánchoz sem. Ennél is titokzatosabb tárgyakra lelt az Atlantic kutatóhajó 1950-ben. Több tucat mész­kőkorongot találtak az Atlanti-óceán fenekén. A 4 cm vastag és 15 cm átmérőjű korongok egyik ol­da­la sima, a másik recés, és középen kis bemélyedés található rajtuk. Nem zárható ki, hogy az előző civilizáció információtároló lemezével, egy sajátos CD-koronggal állunk szemben. Több éves vizsgálódás után a tudo­mányos körök csak annyit közöltek a nyilvánossággal, hogy „nem természetes képződményről van szó”. De akkor hogyan kerültek az óceán mélyére?

Egy ízben a Bahama-szigetek térségében, Bimini köze­lében, faragott kőlapokkal kirakott utakat észleltek az óceán fenekén, amelyek egy iszappal borított piramishoz vezettek. Az is különös, hogy Florida, Georgia és Dél-Karolina partjairól kikövezett utak visznek a tengerbe, amelyet 1967 janu­árjában az Aluminat nevű mélytengeri tengeralattjáró fedezett fel. Georges Houot francia tengerészkapitány az Archimède nevű mélytengeri búvárharangban 5 mérföldön át követte a kontinentális talapzatba vájt, megrongálódott, de tökéletes formájú kőlépcsőket. Egy utasszállító hajó kapitánya 12 öl mélységben, lépcsős pira­mist fedezett fel ebben a térségben. A fenéken aztán más falakat is találtak. Az egyik 300 láb hosszú falról elrothadt mangrovegyökereket szedtek le. Radiokarbon-mód­szerrel meghatározva korukat 6000-12 000 évesre becsülték. A kubai partok közelében egy monumentális márvány citadellát találtak a tenger fenekén. 4-5 hektárnyi területet foglalt el, és minden irányba utak ágaztak ki belőle. 1935-ben a Rhode-szigeti Newport mellett haditengerészeti búvárok egy dombra bukkantak. Rajta egy hatalmas kövekből összeillesztett, 40-50 láb átmérőjű és 50- 60 láb magas világítótorony állt. A tetején korlát futott körbe, és egy ajtóhoz hasonló nyílást is láttak rajta. A víz alá nem sok értelme van világítótornyot építeni, de 12 ezer évvel ezelőtt ez a terület még szárazon állt.

A médiumok szerint az Atlanti-óceán iszap­jában eltemetett paloták, hatalmas szobrok és egyéb kultikus emlékek garmada található, de nincs, aki felszínre hozza, mert a hivatalos tudomány egyelőre nem hisz ezek létezésében, és technikailag is nehezen oldható meg a több ezer méter mélységből történő leletmentés. Reménykeltő azonban, hogy az atlantiszi civilizáció föld alá kényszerült túlélői valószínűleg segítni fogják a feltárást. Erre utal Ed Wilson amerikai pilóta beszámolója is, akinek 1948-ban, a floridai szorosban repülve a következő élményben volt része: „A Bahamák szigete felett repülve megnyílt alattam az óceán. Ezután egy romot láttam előtűnni a tenger fenekén. Ekkor belezuhantam a kettényílt óceánba, és a gépemet valamilyen titokzatos erő behúzta ebbe az alagútba. A motorok leálltak, és a vízfalak között kormányzás nélkül suhantam, mígnem ez az erő kidobott onnan, és bezárult mögöttem a víz.”

Ez a múltunk iránti közöny és érdektelenség azonban nem tartható sokáig, mert a jelek szerint a régészetben is küszöbön áll a „nagy áttörés” lehetősége. 1985-ben egy japán geológus, Hassaki Kimura (aki egyben amatőr búvár) Okinawa közelében felfedezte az elsüllyedt Mu-kontinens egy darabját. Amikor elújságolta társainak, hogy mit látott, ők is lemerültek, és nyolc különböző, de egymással összefüggő települést találtak a mélyben. Sorra fedezték fel az egyre izgalmasabb és lenyűgözőbb építményeket. Az épületekből utcák, széles lépcsősorok, sugár- és körutak, elképesztő ívek s lépcsősorok bontakoztak ki. Olyan művészi módon kifaragott kövekből készült minden, hogy a csodálkozástól szóhoz sem jutottak.

Miután felocsúdtak, értesítették a hivatásos régészeket. Együttes munkával 1997-ben, Yonaguni-sziget mellett egy impozáns lépcsős piramist is találtak. A 180 m széles alapú építmény 200 tonnás faragott kőtömbökből áll, ami ki­zárja a jelenség természetes erede­tét. A pira­mis­hoz széles sugárutak vezetnek min­den­felől. A sétáló­utcá­kat gyönyörűen fa­ragott oszlop­so­rok szegélyezik. A tisz­ta víz, a ki­tűnő látási viszonyok lehetővé tet­ték, hogy a leletekről számos fény­képet és videofelvételt készítsenek. Ezeket eljuttatták a médiának is, de az elképesztő szenzáció ellenére a nyugati sajtó mind a mai napig hall­gat erről a felfedezésről. Még a ré­gé­szeti szaksajtó sem hajlan­dó fog­lalkozni ezzel a té­mával. A minden újdon­ságra és szenzációra éhes mé­diát nem érdekli a múl­tunk. Bezzeg ha valami os­tobaságról, valamelyik pop­sztárunk idétlenkedéséről lenne szó, egymást tapos­va rohannának a helyszín­re, nehogy lemaradjanak va­lamiről.

Egyébként a Mu-konti­nens a Hawaii-szigetektől dél­nyugati irányba Szamo­án, Roratongán át Új-Zé­landig húzódott. Ma már csak hegyeinek csúcsai lát­­­hatók. Ezek alkotják a Csen­­des-óceáni sziget­vilá­got. A harmadik földi civilizáció életterének nem csak a hegy­csúcsai maradtak meg. 2006 decemberében mélytengeri kutatók a Csendes-óceán kö­zepén egy Földközi-tenger méretű szilahátságot fedeztek fel. Ezek a szik­lák al­kották az őskontinens ala­cso­nyabb hegyláncait. Ha itt ko­rábban tengerfenék lett volna, ezt a területet is vastag iszap borí­taná. Eze­ken a sziklákon azonban csak annyi iszap található, ami a koz­mikus kataklizma által felka­vart tengervízből rájuk rakódott. A mé­diát azonban ez a felfedezés sem mozgatta meg. Ilyen apró­ságok­kal, hogy Földünkön hajda­nán volt egy hetedik sőt egy nyol­cadik konti­nens is, nem foglal­koz­nak.

 

Ennél is kevesebb figyel­met fordít a média és a tu­dományos világ a közvetett bizonyítékokra, pedig logi­kai alapon ezekből is ki­következtethető lenne elő­de­ink léte. Itt vannak pl. azok a döbbenetesen ma­gas szintű tudományos is­meretek, ame­lyekkel óko­ri őseink rendelkeztek. A ré­gészek által hitelesnek elis­mert több ezer éves agyag­táblák feliratai szerint „pri­mi­tív” őseink ugyan­olyan, sőt sok esetben magasabb tudással rendelkeztek, mint mi. Különben honnan tehettek volna szert azokra a csillagászati ismeretekre, amelyeket cserép­táblák formájában, vagy kőbe vésve hagytak ránk.

A maja indiánok pl. nem ismerték sem a kereket, sem a vasat. Ennek ellenére tudták, hogy az év 365,242129 napból áll. Mi csak a XX. században, a legmo­dernebb csillagászati eszközökkel értük el ezt a pontosságot. Az általunk mért érték 365,242198 nap. Az eltérés nagyságrendje még egy­tízezred sincs. Műsze­rek nélkül a legzseniálisabb ókori csillagász sem lett volna képes ennyire pontos értéket produkálni. Ehhez fejlett csillagászati ismereteken kívül legkevesebb egy teleszkópra is szükség van. A majáknak azonban nemhogy teleszkópjuk nem volt, de még a nagyítóüveget sem ismerték. Erre az adatra csak úgy tehet­tek szert, hogy egy előttük élt fejlett civilizációtól átvették, és lejegyezve megörökítették az utókor­nak. Még azt sem mondhatjuk, hogy véletlenül írták le ezt a számot, mert a maják a holdhónap időtartamát is 0,0004 napnyi pontossággal ismerték. Közös információforrásra utal, hogy más népek csillagászati ismeretei hasonlóan elképesztők voltak. A sumérok szerint az év időtartama 365 nap, 6 óra, 11 perc, ami csupán 3 másodperccel tér el attól az értéktől, amit napjainkban a legpontosabb tudományos mérések regisztráltak. Ennek az adatnak a meghatározásához ókori őseinknek a teleszkópon kívül egy másodpercre pontos órára is szükségük lett volna, amit csak a középkorban találtak fel. Ha valaki vitatná a modern tudományos eszközök szükségességét ezeknek a méréseknek az elvégzéséhez, az magyarázza meg, hogy az ókori szerzők honnan ismerték a Mars két kísérő bolygójának pályaadatait? Ezek a kis hol­dacskák szabad szemmel nem láthatók, a jelenkor tudósai is csak akkor szereztek róluk tudomást, amikor az első óriás­teleszkópokat megalkották.

Azért sem lehet szó megfigyelések alapján gyűjtött adatokról, mert a maják által készített „Drezdai kódex” asztronómiai ismereti 374 440 évet ölelnek fel. Régészeink szerint közel 400 ezer évvel ezelőtt nemhogy maja indiánok, de értelmes ősemberek sem éltek a Földön. Akkor ki figyelte a csillagokat évezredeken át óriási türelemmel? Csak nem a pattintott kőszerszámot használó ­vadak fürkészték az eget, és állapították meg a naprendszer bolygóinak egymáshoz, valamint a Földhöz viszonyított helyzetét, hogy több százezer év múlva átadhassák ismereteiket egy olyan népnek, amely majd írásban is képes rögzíteni azokat? Nem valószínű. Már csak azért sem, mivel ezeknek a közléseknek a pontossága és alapossága korunk asztronómusait is megdöbbenti. A német Herbert Noll-Husum professzor szerint: „A fogyatkozástábla olyan zseniális, hogy évszázadokkal előre, napi pontossággal megtalálhatók és leolvashatók minden területen a lehetséges fogyatkozások, sőt a nem észlelhető elméleti fogyatkozások is.” Teljesen egyértelmű tehát, hogy az ókori csillagászok ezeket az ismereteket nem a saját tapasztalataikból merítették, hanem átvették elődeinktől. A korábban felhalmozódott tudás egy töredéke valószínűleg túlélte a katasztrófát, és őseink ezt rögzítették, adták tovább napjainkig.

A modern tudomány is ebből a forrásból táplálkozik, még ha ezt nem is hajlandó elismerni. Minden gyerek tudja, hogy a heliocentrikus világkép meg­alkotója, a modern csillagászat megalapítója Kopernikusz volt. Azt azonban kevesen tudják, hogy Kopernikusz ezt a teóriát nem a tudományos felismerései alapján állította fel. Munkáinak a római pápához címzett előszavában azt írta, hogy a Föld forgásának gondolatát ­ókori szerzőktől vette át. Newton is számos alkalommal említette, hogy nem csak saját géniuszára, hanem valamilyen rendkívül régi és titkos bölcsességtárra támaszkodott. Egyszer kijelentette, hogy a Princípia című művében leírt gravitációs törvény nem új, már ismerték az ókorban is. Ő maga úgy jött rá, hogy sikerült megfejtenie a „régi korok szent irodalmát”.

Az ókori bölcsek tudományos ismeretei a matematika terén is meglepőek voltak. Mi a millió fogalmát csak a XIX. század­ban vezettük be. A világhatalomnak számító Római Biroda­lomban csak az ezres szám jelöléséig jutottak el. A sumérok agyagtábláin viszont egy olyan matematikai sor látható, amelynek a végeredménye 195 955 200 000 000. Ennél is nagyobb számot említ egy óindiai sakkanekdota. Sehram fejedelem a királyok játéka feltalálójának annyi búzaszemet ígért, amennyi a 64 mezőből álló sakktáblára felfér oly módon, hogy az első mezőn: 1 búzaszem, a másodikon: 2, a harmadikon: 4, a negyedi­ken: 8, és így tovább lesz. A történet a mértani sor végeredményét is közli, azaz a 64. mezőre már 18 446 744 073 709 551 615 búzaszem kerül. Nem valószínű, hogy a fejedelem képes volt betartani az ígéretét, mert ennyi búzaszem még a legóvatosabb becslések szerint is legalább 500 milliárd tonnát tesz ki. Ilyen mennyiségű búza nemhogy akkor, de ma sem terem a világ országaiban együttvéve sem.

A nullának mint számnak a fogalmához a maja indiánok is eljutottak. Mivel e számoknak helyi értéket is adtak, pontok és vonások segítségével tízjegyű számokat tudtak kifejezni. Ugyancsak ők tizenkét jegyű logaritmusokkal számoltak. Az újkori matematika történetében a „pi” egy XVII. századi holland tudós felfedezéseként mint „Ludolf-féle szám” vált ismertté. A múzeumokban őrzött egyiptomi papirusztekercsekből azonban kiderül, hogy az ókor tudósai már évezredekkel ezelőtt ismerték és használták ezt a számot. A sumérok tisztában voltak Pitagorasz tételével is, sőt papjaik másod-, valamint harmadfokú egyenleteket oldottak meg, és számításokat végeztek kamatos kamatra. Saj­nálatos, hogy ezek az ismeretek elkerülték a figyelmünket, így újra fel kellett találnunk őket.

Elődeink hagyták ránk óegyiptomi közvetítéssel a 12-es számrendszert, a nappal és az éjjel 12 órára osztását. Sumér közvetítéssel került hozzánk a 60-as számrendszer, az óra 60 percre, és a tér 360°-ra osztása, valamint a 10-es szám­rend­szer. Még a méterrendszer sem tőlünk származik, mert az óegyiptomiak a könyök mellett ismerték és használták a Föld délkörének negyvenmilliomod részét is mértékegységként. A földgolyó délkörökre osztását szintén a régi térképek sugallták nekünk. Az újkori alkalmazását szorgalmazó angol csillagászok azonban bizonyos fokú sovinizmustól vezérelve, a kiindulási meridiánt áthelyezték a hazájukba, Greenwich vonalába. Pedig szerencsésebb lett volna meg­hagyni az eredeti, természetes helyén. Az atlantiszi civilizáció idején a nulla meridián az özönvíz előtt épült Nagy Piramison haladt át, ami azért volt praktikus, mivel pontosan két egyen­lő részre osztotta a szárazföldet, Keletre és Nyugatra. Ennek ellenére a világ nem hagyta megerőszakolni magát, mert ­továbbra is tartotta e vonal mentén a természetes megosztását. Ha ugyanis a gizai fennsíkon át összekötjük az Északi-sarkot a Déli-sarokkal, akkor ez a meridián nagyjából ott szeli ketté Eurázsiát, ahol Európa véget ér, és amelyen túl már kizárólag közel-keleti és távol-keleti országok találhatók. A jelenlegi földrajzi felosztás nem igazodik ugyan ehhez a megállapításhoz, de ennek kizárólag az az oka, hogy mi Európa keleti határát önkényesen az Ural vona­lába helyeztük. Nem vettük figyelembe a nyugati és a keleti kultúra határvonalát, amely jó megközelítéssel megegyezik a Föld szárazföldjeinek felezővonalával.

Közvetve ugyan, de Amerika felfedezése is elődeink érdeme. Kolombusz sohasem jutott volna arra az elhatározásra, hogy ellenkező irányból közelíti meg Indiát, ha nem akadt volna a kezébe egy régi térkép, amit még Nagy Sándor korában másoltak át egy ismeretlen eredetű világtérképről. Ez egyértelművé tette számára, hogy a Föld gömbölyű, így akár körbe is hajózható. Nem sokkal Amerika felfedezése után Piri, török admirális is lemásolta ezt a térképet, és az ő gyűjteményében maradt fenn napjainkig az isztambuli Topkapi Palotában. Ha már itt tartunk, az ókor tudósai miként tudták szinte méternyi pontossággal feltérképezni Nyugat-Európa és Afrika partvonalát? Ez manapság is csak műholdfelvételek alapján lehetséges. A legmeglepőbb azonban az, hogy ezen a térképen az amerikai kontinens nyugati partvidékén kívül pontosan fel vannak tüntetve a hatodik kontinens, Antarktisz partvonalai is, ami jelenleg nem látszik, mert több száz méter vastag jégpáncél rejti el. A Piri Reis térkép annyira pontos, hogy a modern térképeket is ehhez igazították. Az 1954-ben készült Peter­man-féle térképpel összevetve ugyanis eltérést találtak az egyik ponton. Az amerikai hadi­ten­gerészet vízrajzi hivatalának szakembereit nem hagyta nyugodni a dolog, ezért kiküldték a legjobb technikusaikat, hogy a vitatott területen végezzenek újabb szeizmikus szondázást. Kiderült, hogy a Piri Reis térkép a helyes. Ezen a ponton nem szárazföld, hanem két kis öböl található a vastag jégpáncél alatt. Egyébként Grönlandot is két különálló szigetként ábrázolja ez a térkép. Csak az 1930-as években derült ki, hogy a hó- és jégtakaró alatt valóban két földdarab rejtőzik.

Ennek alapján sokan hajlanak arra a következtetésre, hogy ez a térkép az özönvíz előtt készült. Erre utal az a megállapítás is, hogy a kontinensek partszakaszaiból jelenleg hiányzik kb. 100-150 kilométernyi sáv. Ugyanígy nem láthatók azok a kisebb szigetek, földnyelvek sem, amelyeket az özönvíz utáni tengerszint-emelkedés nyelt el. A rejtélyes eredetű térképek azonban megmaradtak, jelentős mértékben segítve a kontinensek újkori felfedezőit, kalandos vál­lal­­kozásaikban. Az Oronteus által másolt térképen az Ázsiát és Amerikát összekötő hajdani földhíd is látható. A francia geográfus által 1531-ben megjelentett térkép ugyancsak rendkívüli pontossággal ábrázolja Antarktisz partvidékét.

Nem kevésbé meglepő az egyiptomi tudós, Ptolemaiosz által átmásolt térkép, amely Észak-Európát fehér zónákkal borítottan ábrázolja. Ezeknek a zónáknak a kontúrjai az özönvíz előtti jegesedés határait mutatják. Mint tudjuk, a katasztrófa járulékos következményeként a földgolyó az Atlanti-óceán középvonalában 30°-kal megbillent déli irányba, ezért a tengelye északabbra csúszott. Ezáltal az állandó jég határa is feljebb vonult, ami azzal a következ­ménnyel járt, hogy az Atlanti-óceán két partján, Európában és Észak-Amerikában egyik napról a másikra megszűnt a „jégkorszak”. A földgolyó ellenkező olda­lán azonban éppen emiatt beköszöntött a zord klíma kezdete. Így vált a buja növényzetű Szibéria a 11 hónapig tartó telek, és a –71 °C-os rekordhideg vidékévé. Ugyanez a tengelyelcsúszás tette Antarktisz hűvös, de termékeny táját az örök jég birodalmává.

Az özönvíz előtti állapotról van egy másik kartográfiai bizonyítékunk is. Ezt a „portolán”-nak nevezett térképet 1787-ben rajzolta át Jehudi Ibn Ben Zara, egy szintén ismeretlen forrásműről. Ezen a jégkorszakot ábrázoló térképen a gleccserek egészen Közép-Európáig húzódnak le. Érdekessége, hogy jól kivehetők rajta az Égei-tenger apró kis szigetei, amelyek jelenleg nem láthatók, mivel az európai és észak-amerikai jégpáncél elolvadása következtében a tenger szintje alá kerültek. Ez a helyzet egyértelműen bizonyítja, hogy ezek a térképek az özönvíz előtti elődeinktől származik, mert a mi civilizációnk honnan tudhatta volna, hogy milyen volt Európa klímája a katasztrófa előtt. Mi azt követően kaptuk örökül a Föld felszíni világát, miután az egész kata­klizma lezajlott, így a korábbi jéghatár létezéséről sejtelmünk sem lehetett.

Egy másik feltételezés szerint ezeket a térképeket nem az atlantiszi elődeink hagyták ránk, hanem a földönkívüliek készítették röviddel az özönvíz után, még mielőtt a korábbi sarkvidékek jéghegyei elolvadtak volna, és meg­indult volna Antarktisz eljegesedése. Ezt az elképzelést támasztja alá az a tény is, hogy a Piri Reis térképen már nincs feltüntetve a hetedik konti­nens, Atlantisz. Megerősíti ezek­nek a múltrögzítő kartográfusoknak a hitelét, hogy a Ptolemaiosz-féle térkép Európa belvizeit is feltünteti, röviddel a kataszt­rófa után. Ezen olyan beltengerek láthatók, amelyek egyértelműen mutatják, hogy az özönvizet követően hol maradt meg legtovább a víz. Közép-Európában pl. akkora tó terül el, ami szinte az egész Kárpát-medencét kitölti. Ebből mára már csak a Balaton maradt meg a beltenger legmélyebb pontján. Magas fokú matematikai ismeretekre utal az a szemmel látható tény is, hogy az összes ősi eredetű térkép sztereofonikus, illetve gnomonikus projekcióval készült, amelyhez gömbháromszögtant használtak.

 

Tudósaink azért nem hajlandóak az előző civilizációk nyomait kutatni, mivel körömszakadtáig ragaszkodnak a darwini evolúcióhoz. Ennek megfelelően, az emberi társadalom kialakulása kb. 40 ezer évvel ezelőtt történt. Ezek után égnek áll a hajuk, amikor arról értesülnek, hogy Utah államban Antelope Springs térségében amatőr régészek 440 millió éves emberi láb­nyomra bukkantak. A megkövesedett lelet bizarrságát fokozza, hogy aki hátrahagyta a lába nyomát, cipőt viselt. Ráadásul nem egy primitív módon összetákolt láb­beli lenyomata található a talajban, hanem egy hegyes orrú, sarokkal ellátott női cipőé. Később szakavatott régészek a helyszínen még több hasonló nyomot találtak. Teljes mértékben kizárja a hamisítás feltételezését, hogy az egyik talplenyomatban egy kis trilobitát (280 millió éve kihalt ősrákfajtát) találtak. Sok külföldi tudós is tanulmányozta a leleteket, de nem tudnak vele mit kezdeni. Ez a modern cipő viseletére utaló lelet egyáltalán nem egyedi. Nevadában a Fisher Canonban egy szénrétegben olyan 15 millió évesre becsült cipőlenyomatot találtak, ahol a varratok is látszanak. Ezek szabályossága egyértelműen gépi előállításra utal. A szakemberek még azt is meg tudták állapítani a lelet alapján, hogy ennek a lábbelinek az előállításánál a szokásosnál finomabb varrást alkalmaztak. A tudomány hivatalos álláspontja szerint a primitív előember 14 millió évvel ezelőtt jelent meg a Földön, és cipőre emlé­keztető lábbelit csak 25 ezer évvel ezelőtt kezdett el hordani.

Az eónokkal ezelőtti civilizációk magas ipari színvonalára nemcsak cipőik lenyomata utal. 1891-ben az illinoisi Morrisville-ben S. W. Culp egy 25 cm hosszú aranyláncot talált egy 300 millió éves széndarabba ágyazódva. 1922-ben az oklahomai Thomas-ban, egy szénnel fűtött erőműben Frank Kenwood egy fémcsészére bukkant, amikor kalapáccsal széttört egy nagy rögöt. Ezeket a tárgyakat több száz millió évvel ezelőtt vesztették el valakik. Aztán a környék elmocsarasodva tőzeggé, majd szénné alakult, és most szénbe ágyazva kerültek elő. 1851-ben a robbantások során törékeny fémváza szabadult ki egy kőbánya sziklabörtönéből. A virággal díszített 600 millió éves lelet olyan finom művű munka volt, hogy elkészítését Tubalkainnak, a fémművesség bibliai atyjának tulajdonították. Massachusetts államban a bányászok cink-ezüst ötvözetű vázára bukkantak egy 500 millió éves kőrétegben. 1932-ben Oklahomában vasból készült edényt találtak egy 312 millió éves széndarabban.

Akadémikus körökben mély hallgatás övezi azt a rozsdamentes acélból készült csövet, amelyre jurakori mészkőben bukkantak, vagy azt az emberi kéz által épített és szépen megmunkált kőfalat, amely karbonkori szénrétegbe beágyazódva került elő a föld alól. Több helyen is találtak már acélszegeket szén- arany- és homokbányákban egy-egy kőzetdarab kellős közepén. 1869-ben Neva­dában a nagy mélységből kibányászott kőzetből egy kb. 5 cm hosszú fémcsavar került elő. A légmentes elzárásnak köszönhetően még jól látszott rajta a csavarmenet. 1974-ben egy romániai homokkőbányából olyan alumíniumszerkezet bukkant elő, amit manapság az űrhajósok használnak. Egy szénnel fűtő vlagyivosztoki férfi 2013 telén észrevette, hogy az egyik széndarabból fémszínű alkatrész áll ki. Elküldte vegyelemzésre, és a tudósok megállapították, hogy ez egy elektronikus készülékeknél alkalmazott fogasléc, amely vegytiszta alumíniumból készült. Kora 300 millió év.[99]

Ennél monumentálisabb létesítményeket is rejteget a föld mélye. Dél-Afrikában nem egy helyen találtak őskori bányákat, ahonnan több százezer évvel ezelőtt vala­kik fejlett eszközökkel vasat, aranyat és gyémántot bányásztak. Ilyen bányák Egyiptomban is vannak. Egy német kutató a kelet-egyiptomi Quara sivatagban őskori földmérési jeleket, és háromszögelési pontokat talált, amelyek a mi geodéziai műszereinkkel is teljes pontossággal használhatók voltak, és elvezették őt az egykori ametiszt- és aranybányákhoz. Ezekben az esetekben a korábban jól bevált nevetségessé tevés, vagy a vallási fantáziálás kategóriájába való utalás nem alkalmazható, mivel ezekről a leletekről a megtalálás helye és módja alapján egy botcsinálta amatőr régész is azonnal megállapítja, hogy a hamisítás lehetősége kizárt.

Nem kevésbé meghökkentő archeológiai felfedezés, hogy Észak-Ameriká­ban, a jelenlegi Michigan állam területén 6 ezer évvel ezelőtt valakik 200 ezer tonna rézércet bányásztak ki. Az ősembernek biztosan nem volt szüksége ilyen mennyiségű vörösrézre, hiszen a fejlődése még kőkorszaki szinten állt. Az sem feltételezhető, hogy más földrészeket megelőzve itt hamarabb kezdtek el fémszerszá­mokat készíteni, ugyanis ezen a kontinensen sehol, semmilyen formában nem bukkantak a kibányászott réz nyomára. Ennél is több titkot hordoz magában a bronzkor. Az ásatások alapján kiderítették, hogy ez a korszak négy földrészen közel egy időben kezdődött. Az még hihető feltételezés, hogy az akkori világban valahol véletlenül rájöttek arra, hogy ha a rézhez 10 százaléknyi ónt adnak, akkor egy viszonylag kemény fém, bronz lesz belőle. De hogyan került át ez az ismeret a többi földrészre? Akkoriban még semmilyen közlekedés sem volt az egyes kontinensek között.

Ez csak egy módon jöhetett létre, Földön kívüli tanítómesterek közreműkö­désével. Kizárólag ezen az alapon magyarázható a bronz egyiptomi meg­jelenése. Egyiptomban és a környező országokban ugyanis nincs ón, így véletlenszerű felfedezésről szó sem lehet. Az egyiptomi bronzleletekben az ón kimutathatóan Indiából, a Pireneusi-félszigetről, illetve Angliából származik. Nem valószínű, hogy az ókori egyiptomiak önszántukból felkerekedtek volna, hogy távoli országokból egy köztudottan puha, tehát önmagában semmire sem használható fémet hozzanak. Még ha volt is némi fogalmuk az ötvözés előnyeiről, és hallottak az ón létezéséről, akkor sem törekedhettek beszerzésére, mivel a logika szabályai szerint két lágy fém összeöntéséből csak lágy ötvözet lehet. Kellett valaki, aki felhívta a figyelmüket arra, hogy ez a fém öt­vözetként egészen másként viselkedik. A legmeg­döb­bentőbb felfedezés azonban az, hogy 5000 év­vel ezelőtt az ókori Krétára valakik uránércet szál­lítottak. Aligha hihető, hogy az ott élők ismerték volna az atomenergia kinyerésének titkát. Akkor meg minek cipelték oda ezt a más célra alkalmatlan ércet? Csak az idegeneknek lehe­tett rá szükségük. Egyre több jel mutat arra, hogy ná­lunk fej­lettebb civilizációk évmilliókon át nyersanyag­forrásként kezelték a Földet, és még azzal sem törődtek, hogy tevékenységük nyomát eltüntessék.

Tovább fokozza a zavart, hogy a Texas állambeli Glen Roseban a Paluxy folyó medréből tisztán megma­radt dinoszaurusz lábnyomokat tártak fel. A geológusok szerint a folyó­meder a kréta korban, a mezozoikum végén, 140 millió évvel ezelőtt alakult ki. Eddig semmi különös nincs a dologban, mert ekkor már éltek hüllők a Földön. A dinoszaurusz lábnyoma mellett azonban egy nagyméretű, majdnem 60 cm hosszú, emberi láb­nyomot is találtak. Mivel ez a lelet egyál­talán nem illeszthető bele a dar­wini evolúciós elmé­letbe, egysze­rűen hamisít­ványnak minősítették. Ez az állásfoglalás akkor kezdett kínossá válni, amikor ké­sőbb a texasi „Óriások völ­gyében” ma­guk a kételkedők is százával találtak ha­sonló nyomokat. Időközben ezeknek a több mint 3 méter magas embe­reknek a használati tárgyaira is rábukkantak. Ohioban pl. nyél nélküli rézfejszét találtak egy mocsárba, amely­nek hossza 60 cm volt, és 20 kilót nyomott.

Ennek ellenére képtelenek elfogadni az óriások földi létét. Pedig erről régi írások is tudósítanak. A nálunk Héber mítoszok cím­mel megjelentetett ősi zsi­dó mon­dák sze­rint „az özönvíz­ben elpusztult minden em­ber, köztük 4 millió 90 ezer óri­ás”. Hozzánk hasonlóan azon­ban ebben az ősrégi faj­ban is akadhattak túlélők, hi­szen a Bibliából ismert, hogy Mózes nem akarta be­vinni népét az Úr által nekik ígért országba, Kánaánba, mivel ott óriások laktak. Ké­sőbb Dávid meg is mér­kő­zött egyi­kükkel, akit némi ravasz­sággal le­győ­zött. A két faj között gyakran elő­fordult vér­kev­eredés is, ami a földi nők számára szinte minden eset­ben végzetesnek bizonyult. Az óriásbébiket ugyanis nem tudták kihordani. Ezt a természetellenes, felpuffadt terhességet örökítették meg azok a kis szobrocskák, amelyeket a régészek willendorfi Vénusz néven tartanak számon.

Időközben megtalálták az óriások földi maradványait is. 1993-ban amerikai paleontológusok egy felettébb különös emberi csontvázra bukkantak a kali­forniai Table Mountain hegy­ségben. A lelet több mint 4 méter mélységből került elő, olyan szikladarabba ágya­zódva, melynek korát a leg­modernebb kormeghatározó mód­szerrel 100-150 millió éves­nek ítél­ték. A hivatalos tu­domány szerint ebben az idő­ben nem­hogy emberek, de még em­lő­sök sem éltek a Földön. Ez a dinoszauruszok idősza­ka volt. A csontváz azonban minden kétséget ki­záróan em­beri maradvány, méghoz­zá nem is valami fej­letlen elő­em­beré. Felépítése ugyan­olyan, mint a miénk azzal az elté­réssel, hogy 3,5 méter ma­gas, dupla fogsor­ral rendelkezik, és kezein-lábain és hat-hat ujja van.

Ennél is meglepőbb leletek nyomára bukkantak a KGB irattárában. A peresztrojka okozta zűrzavarban kicsempészett aktákból kiderült, hogy az orosz titkosszolgálat az Ozirisz program keretén belül elveszett civilizációk, megfejthetetlen titkok, ősi ré­gészeti leletek után kuta­tott. Az iratok olyan expedí­ciók­ról számolnak be, me­lyek célja Noé bárkájának meg­találása, a frigyláda és a Krisztus életét kioltó lánd­zsa megtalálása volt. Emellett ku­tattak az at­lantiszi civili­záció után, és megpróbálták meg­fej­teni a Húsvét-szige­te­ken található régészeti lele­tek írás­jeleit. Az 1947 és ’49 kö­zött vég­rehajtott progra­mok­­ba a ré­gészeken kívül neves törté­nészeket és ezo­terikus szak­embereket is bevontak. A KGB vezetői azt vallották, hogy a vallási fel­jegyzések és a mitológiai be­számolók megtörtént esemé­nyekről szólnak, és nem va­lami isteni beavatkozás tényét ismertetik. A programot 1987-ben zárták le. Addig Indiától kezdve Ausztrálián és Afrikán át Dél-Amerikáig módszeresen átkutatták a vi­lágot. Az Ízisz program vég­rehajtása során az egyiptomi piramisokban vizsgálódva fel­fedeztek egy titkos kamrát, ahol egy 10 500 éves Földön kívüli lény szarkofágját és múmiáját találták meg.

A legnagyobb meglepetés azonban a Góliát program­ban résztvevőit érte. 1971-től től több mint 150 hely­színen végeztek kutatásokat, míg végre ráleltek arra, amit kerestek. Illetve nem egé­szen, mert ők a bibliai, kb. 3 méter magas óriá­sok után ku­tattak. Az azer­baj­dzsá­­ni he­gyek­ben elterülő Disek­szan tér­­égben óri­á­si em­be­rek lábnyo­mait fe­dez­ték fel. Az egyik szurdokban rátaláltak egy óriáscsalád földi ma­radványaira. A 4 évig tartó ásatások so­rán 4 hatalmas méretű ember megkövesedett csontvázát fedezték fel. A két nő, egy férfi és egy fiú csontjai láttán teljesen elképedtek. Már a fiúgyerek csontváza is 6 méter magas volt, míg a felnőttek testmagassága elérte a 10 métert. A szur­dok száraz talajában meg­le­pően jó állapotban meg­maradt csontvázak élet­kora 5000 évesre tehető. A gondosan feltárt cson­tokat gipsszel kiöntötték, és 1982 tavaszán légi úton Tbiliszibe, onnan pe­­dig konzerválva a Szara­tovi Egyetem speciálisan felszerelt laborató­riumá­ba szállították. Miután meg­­állapították, hogy semmi kétség nem fér a leletek valódiságához, 2004-ben újabb expedíció indult a Disekszan térségbe. Most az óriások használati tárgyait szeretnék megtalálni. Vezető tudó­saink azonban nem hisznek a saját szemüknek. Az ed­dig feltárt leletek egyikéről sem hajlandóak tudomást venni, mert nem illik bele a darwini fejlődési láncba.

Úgy látszik a régészek nem olvasták Jonathan Swift: Gulliver utazása Lilliputba című regényét. Különben nem kételkednének abban, hogy léteznek olyan boly­gók, ahol csak arasznyi hosszúságú emberek élnek. Mivel fejlődésük szintje jóval meghaladja a mi­énket, gyakran ellátogattak hozzánk. Miután huzamosabb ide­ig itt tartózkodtak, némelyikük itt is halt meg. Egyikük csontvázát az ezred­forduló elején találták meg a chilei Atacama sivatagban. A tudósok megállapították, hogy génállo­mányának mintegy kétmil­lió bázispárja nem emberi, ami kizárja földi eredetét. Ezt azon­ban nem ismerhetik el, mert mint tudjuk „nem léteznek földönkívüli civili­zá­ciók, egyedül vagyunk a vég­telen univer­zumban”. A 15 cm hosszúságú csontváz iránt akkora volt az érdelődés, hogy már film is készült róla. Emiatt egyre kínosabbá vált a dolog, mert már nemcsak az UFO-hívők követelték a tudósok állásfoglalását. A csávából egy spanyol törvényszéki orvos húzta ki őket, aki szerint a tetem egy körülbelül tizenöt hetes emberi magzaté. A lelet nem más, mint egy érdekes mutáció. Erre fellélegzett a tu­dós társada­lom. A 3, sőt 12 méteres óriások csontvázának ma­gyará­zatával azonban továbbra is tartoznak. Ezt a problémát úgy ol­dották meg, hogy eldugták a leleteket, és az ügyet agyonhall­gatj­ák. Így már csak a gyermekeik emlegetik nekik, hogy létezik egy könyv, mely­nek címe: Gulli­ver utazása Óriás­országba. Erre azonban azt felelik, hogy „ez az egész csak mese”.

Az igazi döbbenetet azonban a fejlődésünk menetébe nem illő tárgyi bizo­nyítékok okozták a régészeknek. Mezopotámiában és Egyiptomban olyan csi­szolt kristálylencséket találtak, amilyeneket napjainkban csak cézium-oxid segít­ségével lehet előállítani. Ehhez az oxidhoz kizárólag elektrokémiai úton lehet hozzájutni, amihez természetesen villamos áramra van szükség. Több ezer évvel ezelőtt élt primitív őseinkről senki sem feltételezi, hogy ismerték az elektromosságot. Pedig a lehetőségük megvolt rá, mert a bagdadi múzeumban ókori galvánelemek vannak kiállítva. Ugyanitt szárazelemek is láthatók, réz elektróddal, és ma már meghatározhatatlan összetételű elektrolittal.

Az egyiptomi Hathor templom egyik freskója egy nagy­méretű, légritkított üvegballonnal szerelt ködfénylámpát ábrázol. Mellette áll a gerjesztést végző nagyfeszültségű áramforrás. A két egységet egy rézfonatú kábel köti össze. A levegő légnedvességéből eredő „áthúzásokat” a másik elektróda alatt egy gyűrűs szigetelőoszlop akadályozza meg, amely egyben az üvegballon megtámasztásának feladatát is ellátja. Már ránézésre is megállapítható, hogy ennek az erősen stilizált szerkezetnek az előállítása meglehetősen bonyolult lehetett. Ráadásul tekintélyes mérete és súlya jelentősen nehezítette a szállítását, korlátozta a hordozhatóságát. A modern kor embere joggal tehetné fel a kérdést, hogy miért nem használtak helyette izzólámpát? Kétségtelen, hogy az izzó­lámpa sokkal kisebb, az előállítása is olcsóbb, de a fogyasztása nagyság­ren­dekkel nagyobb, mint a ködfénylámpáé. Nem véletlen, hogy a világító villanykapcsolóktól kezdve a vízforraló bojlerek üzem­módjelzőjéig mi is ködfénylámpát használunk, mert ennek a fogyasztása olyan kicsi, hogy a villanyóra számlálókerekét sem képes megmozdítani. A fényereje ugyan nem túl nagy, de az üvegballon méretének növelésével az elektródák egymástól való eltávolításával és nagyfeszültségű gerjesztéssel ez a hátrány csökkenthető. Ráadásul a ködfénylámpa élettartama szinte korlátlan, míg az izzólámpáé max. 1000 óra.

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a koromsötét piramisjára­tokban és ókori altemplo­mokban nyomát sem látni fáklyafüstnek, holott néme­lyiknek a falai mennyezetig te­le vannak zsúfolva bonyolult ábrákkal. A kőkor­szaki szik­la­barlangokat sem fáklyák­kal világították meg azok az őskori művé­szek, akik a falaikra ufonautákat pingáltak, mivel egyet­len koromszemcse sem szennyezi a műveiket. Egyébként az észak-ame­rikai, franciaországi, szaharai, rhodéziai, pe­rui és bolíviai sziklarajzok tucatjával ábrá­zolnak szkafanderbe öltözött ufonautákat, botantennával a sisakjukon. Meglehetősen anakronisztikusnak tűnnek azok a XX. szá­zadi hajviselettel ábrázolt fehér bőrű férfiak és nők is, akik szűk pantallót, test­hez ál­ló pulóvert, valamint cipőt, kesztyűt és kar­órát hordanak. Az igen nagy gondossággal készített, élethű rajzok hitelessége kétségbevonhatatlan, mert a régészek által vizsgált festékminták több ezer évvel ezelőtti keletkezésre utalnak. Kohisztán egyik hegyvidékén találtak egy több mint 10 ezer éves sziklarajzot, amely pontosan rögzíti a csillagok akkori helyzetét. Az őskori ábrán egy vonal köti össze a Vénuszt és a Földet. Ezekben a barlangokban nem ritkák a csillagászati ábrák sem.

A közönséges témájú barlangrajzok sem mindennapi alkotások. Beható tanulmányozásuk fényt derített egy különös képességükre. Egy amerikai kutató, Steve Waller ausztrál barlangok rajzait vizsgálta, amikor társaival beszélgetve furcsa hangokra figyelt fel. Ha az ábrák felé fordulva felkiáltott, a visszhang onnan érkezett, ahová egy személyt rajzoltak. Szinte kísérteties volt. Olyan érzése volt, mintha az illető beszélne hozzá. Később Észak-Amerika barlangrajzain végzett kutatásokat. Itt is ugyanez volt a helyzet. A franciaországi lascaux-i és a Font de Gaume-i barlangokban is ezt tapasztalta. Kőszerszámok összeütögetésével, dörzsöléssel, kiabálással és tapsolással olyan visszhangokat lehet előállítani, melyek az ábrázolt bölények, vadlovak és bivalycsordák vonulására emlékeztetnek. Ezek a hangok is a barlangnak éppen azokról a részeiről verődnek vissza, ahová az állatokat festették. Kiderült, hogy az ábrákból sokkal erősebben verődnek vissza a hangok, mint a festetlen felületekről. Mintha „megelevenedtek volna a falak” – mondta a kutató.

A perui fennsíkon viszont régi platina ékszerekre leltek. Mint ismeretes a platinát 1800 °C-ra kell felhevíteni ahhoz, hogy megmunkálható legyen. Ekkora hőmérséklet fosszilis tüzelőanyagokkal nem hozható létre. A magas olvadás­pontú fémeket mi is csak elektromos ívkemencében tudjuk feldolgozni. Más iparágak sem voltak elmaradva ettől a szinttől. Heluánban őriznek egy őskori szövetdarabot, amely olyan vékony, hogy manapság is csak különlegesen felszerelt, modern textilgyárban le­het előállítani. A prehisztorikus idők tudományos isme­retei azonban ezt a szintet is jóval meghaladták. A dél-amerikai Ica városában több mint 16 ezer, ököl nagyságú követ találtak, melyek rajzolatain meghök­kentő jelenetek láthatók. Néhány kő őshüllőket ábrázol emberekkel, holott ezek az állatok 64 millió évvel ezelőtt kihaltak. A többi kövön csilla­gászati ábrák, császár­met­szés, vérátömlesztés, sőt agyát­ültetés is fel­lelhető.

A civilizációnkat se­gítő földönkívüliek ma­gas fejlettségi szintjét nem csak barlangrajzo­kon és köveken örökítet­ték meg, hanem kézzel fogható, há­­romdimen­zi­ós tárgyak formájában is. Közülük szinte min­denkire döb­benetes ha­tást gyakorol­nak azok a több ezer éves maja arany ékszerek, ame­lyek akár a XX. században is készülhettek volna. Ezek a néhány centiméter hosszú tárgyak ugyanis nem mások, mint repülőgépmodellek. A csapatszállítótól kezdve a vezérhajókon át a kis vadászgépig mindenféle modell található köztük. Mint a mellékelt ábrán is látható a vadászrepülőgépek hátranyilazott és deltaszárnyú kivitelűek. Egyes gépeken emelőhajtóművek is felfedezhetők. Az archeo­lógusok azonban nem hisznek a szemüknek, ezért ezeket a leleteket rovarokat ábrázoló ékszereknek nyil­vánították. Arra a kérdésre azonban nem tudnak válaszolni, hogy egy rovarnak mióta vannak stabilizátorai? Ezeken a modelleken ugyanis jól kivehetők a repülőgépekre jellemző függőleges és vízszintes vezérsíkok.

Miután az újságírók és az ezoterikus szakírók egyértelmű bizonyíték­nak tekintették ezeket a leleteket a földönkívüli ci­vilizációk létezésére, a hi­vatalos tudomány azon­nal kontrázott. A tudó­sok fel­hördültek, és kije­lentet­ték, hogy ezek a leletek nem mások, mint mada­rak, rovarok és ha­lak sti­lizált ábrázolásai. Ami­kor megkérdezték őket, hogy akkor mit keres a farkukon a függőleges vezérsík, kissé zavarba jöttek. De aztán ere is megadták a választ. Szerintük a maják vegyítették a különböző állatok tulajdonságait és kinézetét, s ezeket ábrázolták. Mivel ezt a halandzsát már egy hároméves óvodás gyerek se venné be, három német férfi elhatározta, hogy végére jár ennek a dolognak. Al­gund Eenboom fog­orvos, Peter Belting ra­dartiszt és repülőgép-mo­dellező, valamint Con­rad Lub­bers köztisztvi­selő 1994-ben megal­kották a kis arany ma­kettek méretarányos mo­delljeit, hogy letesztel­jék repülési képessé­gei­ket. A 16 : 1 méretre na­gyított modellekre pro­pellert erősítettek, és elindították őket. Rádió­táv­irányítással az összes kisrepülőgép tökéletesen repült, a fel- és leszállást is hiba nélkül végezték. Aerodinamikailag hibátlanok voltak. Fura madarak lehettek akkortájt Dél-Amerikában, hogy úgy repültek, mint a mi repülőgépeink. Azzal a magya­rázattal is adósok maradtak a tudó­sok, hogy hová lettek a kifutópá­lyáik. Ezeknek a repülő­gépeknek (illetve ro­va­roknak) ugyanis megle­hetősen hosszú és sima fel- s leszálló pályára van szükségük a repüléshez.

A bogotai múzeum­ban található egy „ge­netikai korong” is. Ez a kb. 2 kg súlyú és 22 cm átmérőjű kő azért kapta ezt a ne­vet, mert az emberi evo­lúciót ábrázolja. A köze­pén van egy lyuk, így rúdra rakva elfordít­ható, könnyebben ta­nul­mányozható. Elő- és hát­lapja dom­bor­műszerűen van kiala­kítva, és az egyes ábrákat körcikket formázó vo­nalak választják el. Az áb­rákon a két­éltűektől kezd­ve az ember megjele­né­séig tökéletesen meg­örökítették fejlő­désünk egyes állomásait. Az emberi testen felismerhetők a petesejtek, a spermiumok és a korai embrionális stá­diumban levő magzat a szikhólyaggal együtt. Vajon hogyan te­het­tek szert a prehisztorikus korban élő ősem­berek ezekre az ismeretekre. Er­re már a tudó­sok sem tudtak mit vála­szolni. A ködösítés, a félrema­gyar­ázás itt már nem segített, mert a fo­lyamatok nagy része olyan apró, hogy csak nagyítóval látható. Azt még sem mondhatták, hogy az ősemberek fel­találták a nagyítólen­csét, mielőtt ezt a követ megalkották. A hamisítás se jöhetett szóba, mert a korongot meg­vizsgálta egy nemzetközileg elismert drágakőkészítő is. Dr. Rudolf Distelberger szerint a korong valódi, és egyáltalán nem illik a korabeli dél-ameri­kai kultúrkörbe. Akkor meg honnan került oda?

A Kordillerák 3800 méter magas hegyei között olyan sziklavésetek láthatók, amelyek az ameri­kai kontinensen nem honos állatokat, pl. oroszlánokat, tevéket, sőt egy másodkori ősgyíkot, sztego­szau­ruszt tár elénk. De nem is ez a fő érdekesség, hanem az a rajz, ami egy aggastyánfejet ábrázol. Ezt lefényképezve a negatívon egy sugárzó ifjú arc jelenik meg. A hamburgi kövek által keltett érzékcsalódás szabad szemmel is látható. 1957-ben egy építkezés alapozásánál két hatalmas követ fordítottak ki a munkagépek a földből. Megtisztításuk után kiderült, hogy emberi kéz által készített „őskori” szobrokról van szó. Erre a kormeghatározásra az utal, hogy min. 12 ezer éves talajrétegből kerültek elő. Ha a szobrokat szemből nézzük férfiarcot látunk, ha 120^o-kal elfordítjuk őket, női arccá változnak.

Ennél is nagyobb zavart okoztak a tudomány vaskalaposai körében az Esmeralda közelében talált szobrok. Az Ecuador déli részén kiásott műalkotások ugyanis egyiptomi papokat ábrázolnak. Arcuk egyetlen indián törzs jellegzetes vonásaira sem emlékeztet, és a szobrok mellett talált kellékek is azonosak azokkal, amelyek az egyiptomi freskókon láthatók. A szobrok, valamint a fegy­verek, ékszerek és egy zöld kőből csiszolt kinyitható tükör korát 18 ezer évesnek ítélték. A hivatalos tudomány álláspontja szerint az amerikai kontinens ebben az időszakban még lakatlan volt. Akkor kik hajóztak át az óceánon, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek egy távoli nép életéről, ráadásul egy olyan népről, amely a tudósok szerint csupán 7 ezer éve létezik.

 

Visszatérve az elődeinktől származó tudományos isme­retek értékelésére, mi sem bizonyítja jobban a létüket, hogy közülük nem egyet még a modern tudo­mány sem ismer. Ez azt jelenti, hogy az előző civilizáció technikai színvonala sok tekintetben meghaladta a miénket. Különben mivel magyarázható azoknak a hatalmas megalitoknak a léte, amelyeket több tízezer éve építettek a világ számos pontján. Bolíviában található egy ősi város, Tiahuanaco, és felette az Andok egyik fennsíkján egy még régebbi város, Puma Punku. Ez az ősi romváros arról nevezetes, hogy még az özönvíz előtt épült, és hatalmas kőtömbök alkotják. Egy-egy tömb súlya eléri a 150 tonnát, de akad közöttük 440 tonnás is. Jellegzetességük, hogy az összekapcsolásuk elősegítésére olyan csapolások, bonyolult szerkezetű eresztékek találhatók bennük, amilyeneket mi a legmodernebb motoros vágó- és csiszológépeinkkel sem tudunk kialakítani. A másik rejtély, hogy ezoterikus ismeretek, illetve megfelelő technikai eszközök nélkül miként juttatták fel ezeket a több száz tonnás köveket 4000 méter magasra. Olyan szirtek tetejére, melyek körül rémisztő szakadékok tátongnak, és lenn a mélyben még egy tajtékozva rohanó hegyi folyón is át kellett gázolni. Az építkezéshez használt kőzet legközelebbi lelőhelye 5 kilométerre van innen. Ha ez a város az ókorban készült (mint ahogy azt a régészek állítják), akkor a kereket és ebből következően a fagörgőt sem ismerő indiánok milyen módon szállították oda ezeket az óriási kőtömböket? Talán fából készült szántalpakra helyezték, és állati bőrből hasított szíjakkal lekö­tözve vonszolták hegyről le, hegyre fel, amíg az úttalan utakon és gyors sodrású hegyi folyókon át a 4000 méter magas fennsíkra értek vele? Nem valószínű. Ilyen roppant tömegű kőtömbök dzsungelben tör­ténő szállítása még a XX. század szakembereit is megoldhatatlan feladat elé állítaná.

Ezek a monolitok azonban játékszernek számítanak a mai Szíria területén fekvő Baalbek-templom három kváderkőből készített emelvényéhez képest. Vajon ki és hogyan helyezte ezeket az egyenként 600 tonna súlyú faragott monolitokat, valamint a negyedik 1100 tonnás kőtömböt az egykori temp­lom alá. Ekkora terhet mi az óriásdaruinkkal sem tudnánk megemelni. Arról már nem is szólva, hogy ezeket a gondosan megmunkált tömböket (a legnagyobb csaknem 24 m hosszú) a kőfejtőből el is kellett szállítani az építkezés helyszínére. A Liebherr cég B-25-ös darujának maximális teherbírása is csupán 250 tonna. Ez a szerkezet min. 70 m magas acélto­rony­ból és 200 tonnás ellensúlyból áll, hogy fel ne billenjen. A dóm telepítéséhez 6 heti előkészítési időre, és egy specia­listákból álló 20 fős csoport szakértelmére van szükség. Ezt követően a daru max. 100 méterrel odébb teszi a terhet, majd kezdhetik az egész telepítést elölről. Nehéz terepen azonban az óriásdaruk nem használhatók. Az Asszuáni-gát építésekor sem tudták alkalmazni őket, amikor a II. Ramszesz fáraó által emelt templomokat meg kellett menteni a Nílus áradásától. Mint közismert, 1964-ben az UNESCO pénzügyi segítségé­vel és nemzetközi összefogással ezeket a templomokat eredeti szintjükről 60 méterrel feljebb emelték. Hiába gyűltek azonban össze a világ legjobb szakemberei, a hatalmas kőszobrok egészben való áttelepítését nem tudták megol­dani. Végül réselőgépekkel feldarabolták őket. A szétfűrészelt és előzőleg megszámozott kődarabokat azután az építőkocka-játékhoz hasonlóan az új helyükön összerakták.

Indiában ma is áll a „Fekete pagoda” templom. A 75 méter magas szentélyt több mint 2000 tonnás faragott kőlapokkal fedték le. Vajon ki és mivel emelte fel ezeket a roppant súlyú kőtáblákat ilyen magasra? Aki azt hiszi, hogy rabszolgák hadával ez a probléma ha nehezen is, de megoldható volt, miként képzeli el egy 20 ezer tonnás kőtömb szállítását? A dél-amerikai ­Sacsayhuaman erődítmény mellett ugyanis található egy lépcsőkkel, rámpákkal, nyiladékokkal ellátott, művészien megmunkált monstrum. A díszes lépcsőket korlátok szegélyezik, és a négy emelet magas kőtömb más faragvá­nyai lebegő fotelekre emlé­keztetnek. A kőkolosszus jellegzetessége, hogy az ideszállítása után feje tetejére állították. Így az oszlopok fentről lógnak lefelé, az ülőalkalmatossá­goknak látszó mélyedések pedig szinte lebegnek a térben. Hogy mi értelme volt a fejre ­állításának? Talán ezzel akarták demonstrálni az elődeink, hogy nem egy helyszínen található kőszirtből faragták ki ezt a monstrumot. Ha valaki mégis ezt hinné, akkor találja ki, hogy miként fordították meg?

A terep alapos szemrevételezése után nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy az inka székének nevezett kőtömb egy intergalaktikus támadás következtében állt fejre, miután vala­milyen gigantikus erő kimozdította a helyéből. Ezt a felté­telezést támasztja alá az a tény, hogy alig 300 méterre tőle megüve­gesedett kőzetek láthatók. Hasonló megolvadt és egymásba fúródott kőzetekre bukkantak a régészek a Góbi-sivatagban, valamint az egykori Szodoma és Gomora környékén is. A megüve­gesedett homok nagyon hasonlít arra, amely a Nevada-siva­tagban keletkezett a kísérleti atombomba-robbantások után. A tudósok szerint a „kénköves tűzeső”, amit Isten bocsátott a két bűnös városra, nukleáris támadás lehetett.

A dél-amerikai romvárosokban viszont nem mindenütt található meg a robbanás epicentrumát jelző kráter, a kör­nyéken szétszóródott kőzetmaradványok egyenletes pusztításra utalnak. A rombolás módja azt sugallja, hogy ezeket a városokat valamilyen felső parancsra egy sugárfegyverekkel felszerelt UFO-különítmény támadta meg. A világűrből alászálló harcászati járművek a földdel tették egyen­lővé a megsemmisítésre ítélt zónát. A sugárfegyverekből kiáramló, rendkívül erős szub­atomi energiasugárzás szinte letarolta a környéket. A nagyobb köveket szétrobbantotta, a kisebbeket megolvasztotta, a növényeket, állatokat és embereket pedig hamuvá égette. (A megsemmisítés hatékonyságára, a mágneses sugárzás intenzitására jellemző, hogy ezeken a területe­ken ma sem nő növényzet.) Ezt követően felemelkedtek a föld felszínéről, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak. A hadműveletet nem követte megszállás, ami arra enged következtetni, hogy itt nem egy harcias beállítottságú kozmikus szomszédunk támadásáról volt szó, hanem ítélet-végrehajtásról. A bennünket felügyelő túlvilági hatalom időnként egy-egy harci különítményt vezényelt a Földre, hogy a neki nem tetsző folyamatot felszámolja.

Mivel az istenekről nem feltételezhető, hogy cselekedeteiket a pusztítás öröme motiválná, így nem gondolhatunk másra, mint hogy ezeknek az akcióknak a célja a fejlődés menetének helyreállítása volt. Az „intergalaktikus rendőrség” olyan esetekben avatkozik be egy-egy civilizáció életébe, ha valamely körzetének lakói „égbekiáltó” bűnöket követnek el, vagy ha a fejlődésük nem megengedett tempóban halad. Ez akkor fordul elő, ha egy nálunk fejlettebb civilizáció a Földön landolva „felkarolja” valamelyik népcsoportot, és olyan információkat ad át nekik, amely a fejlődésüket ugrás­szerűen megnöveli. A ma­gas szintű technológiai segítség következtében egy-egy város vagy ország olyan előnyös helyzetbe kerül, ami nem engedhető meg, mert felborítja a történelem menetét. A büntetés minden bizonnyal kiterjedt a Földön kívüli civilizációk azon csoportjára is, akik az univerzális alkotmányt megsértve, meg nem „szenvedett” innovációs értékeket adtak át egy primitív népnek.

Ezeknek a tudományos fantasztikum határát súroló támadásoknak a való­színűségét támasztja alá az a régészeti beszámoló is, amelyet az oroszországi finnugorkutatások egyik vezetője tárt a nyilvánosság elé az 1990-es évek elején. A jelentés egy 2500 éve, a magyarok őshazájában lezajlott „természeti kataszt­rófáról” szól. A régészek a Káma alsó folyásánál ásatásokat végeztek, és arra a következtetésre jutot­tak, hogy i.e. 492-ben szinte felbecsülhetetlen erejű „föld­rengés” rázta meg a vidéket. A föld felszínét 2,5 méter mélyen végigborotválta valamilyen titokzatos erő. Hérodotosz, görög történetíró tanúsága szerint a tektonikus mozgások utórezgései hullámsírba küldték az Égei-tengeren felvonuló perzsa hajóhadat, sőt a tengerár a partvidéken is pusztított. Ennek ellenére, nem tűnt el minden. Az ananyinói kultúra maradványaira még 1855-ben rábukkantak az Ural vidékén. Bebizonyosodott, hogy az itt élő finnugor tör­zsek keres­kedelmi és kulturális kapcsolatai Szibérián kívül a Kaukázusra, sőt a Skandináv-félszigetre is kiterjedtek. A magas fokú civilizáció története azonban rejtélyes módon éppen 2500 éve szakadt meg. Az ezen a vidéken ma is élő nyelv­rokonaink meséiben viszont megmaradt a réges-rég lezaj­lott kataklizma szörnyű emléke, sokfejű, tűzokádó sárkányok képében, melyek mennydörgés kísé­retében jelentek meg, miközben elsötétült az égbolt, és eltűnt a nap.

4600 évvel ezelőtt Kínában is feljegyeztek egy hasonló esetet. A legenda szerint Huang-ti a kínai kultúra megalapítója isteni eredetű volt. Hosszú élettartama is földönkívüli származásnak tudható be. A Sárga császár néven ismertté vált uralkodó 100 éves kormányzásának nem a természetes halál, hanem az univerzális rendfenntartó kommandó vetett véget. A magával hozott ismeretekből feltehetően túl sokat osztott meg földi alattvalóival, mert a monda szerint i.e. 2597-ben „kilenc sárkány” tört be Huanglingba, és földig rombolta a császári fővárost. Egyébként ő vezette be a írásbeliséget Kínában. Ő tanította meg alattvalóit faházakat, szekereket, hajókat építeni. Ekkor készültek az első íjak és nyilak. Felállította a kormányhivatalokat, és elkezdett fémpénzt veretni. Mindemellett egyesítette a különálló tartományokat, és megteremtette a ma ismert hatalmas birodalmat. A felesége sem tétlenkedett, mert ő az asszonyokat tanította meg a selyemhernyó-tenyésztésre, és a selyemszövésre. Az istenek valószínűleg akkor elégelték meg a Sárga császár tevékenységét, amikor a fejlődési szintjüket jóval meghaladó tudást kezdett átadni a reá bízott népnek. Ebből csupán az akupunktúra szabályai maradtak meg másolatban, ami az általa írt gyógyászati szakkönyvről készült.

 

A bolygónkon található prehisztorikus objektumok sora nem merül ki a különféle épületekben. Számtalan olyan létesítmény lé­te­zik még, amelyeknek nem­hogy az építési módjával, de a rendel­tetésével sem vagyunk tisz­tában. Az „Ezoterikus kör­kép” IV. fe­jezetéből megismer­hettük a Föld idegszálainak szá­mító ley-vona­lakat, és ezek cso­mó­pont­jaira épí­tett menhirek sze­re­pét. Bizo­nyos helyeken az ener­giavonalak ke­reszteződései­nél föld alatti üre­geket alakítot­tak ki, és fölé kvarc­követ állítottak. Ezek a megali­tok azon­ban nem csak egymaguk­ban for­dulnak elő, hanem egyes helyeken egész szo­borcsopor­to­kat is alkotnak. Ezek közül leghíresebb az angliai Stonehenge, ami egyesek szerint kőkorszaki csillagvizsgáló, mások szerint Atlantisz fővárosának, Metropo­lisnak a kicsinyített mása volt, de nem zárható ki, hogy szubatomi energiaközvetítő sze­repet is betöltött. Erre utal a bazaltkövek közé beépített la­zúrkő. A második elképzelés szerint a körkörösen elhelyezett kövek a nagyobb épületeket szimboli­zálták. A kö­zépső ré­szében 45 tonnás men­hi­rek is találhatók, amelyeket nem valószínű, hogy kézi erővel cipel­tek volna oda a távoli Walesből, tenge­ren, folyón és szárazföl­dön át. Az építők a másolat hi­telességét a méret­arányok pon­tos betartásán kívül a várost körülvevő vizes­árkok és sáncok leutánzásával is nö­velték. Tájolása úgy történt, hogy a középső két köve között, a patkó alakú menhirek ket­téosztása által keletkező vonal pontosan Atlantisz egy­kori fő­városa felé néz. Ugyanebbe az irányba, vagyis dél­nyugat felé halad a bejáratot képező út, a rajta elhelyezett sarokkővel együtt.

Hasonló a tájolása a franciaországi Bretagne-félszigeten található kőparknak is. A Carnac város tengerpartján emelt menhirek egyes darabjai a 6,6 méter magasságot is elérik. A legnagyobbnak a súlya 350 tonna, és a geológusok szerint 20 km távolságról kellett, hogy odaszállítsák. A háromszögben kiképzett kősorok az Atlanti-óceán felé haladva, annak fenekén folytatódnak, majd egy közeli kis szigeten bukkannak fel újra, ahol kövekből összerótt barlang áll. A barlangban menhirek és dolmenek találhatók. Az ismeretlen írásjegyekkel és különféle ábrákkal telerótt köveket oly módon rendezték el, hogy a közöttük levő út szintén Atlantisz fővá­rosának irányába mutat, míg másik irányban megcélozza Stonehenge-t. Érdekessége még ennek a megalitnak, hogy a középső része víz alatt van. Nem valószínű, hogy ezt a szakaszt búvárruhába öltözött mesterek építették. Sokkal éssze­rűbb magyarázat, hogy Stonehenge-hez hasonlóan a Carnac-i emlékmű is az özönvíz előtt épült. Az elkerülhetetlen kataszt­rófáról értesülve létrehozóik ily módon próbáltak emléket hagyni maguk után. Ez a módszer látszott a legidőállóbbnak ahhoz, hogy évezredekkel később az utódok emlékezzenek az elszenvedett tragédiájukra, a volt őshazájukra. Ezzel akartak utalni a szellemi képességükre, civilizációjuk fejlődésének korábban elért magas szintjére. Biztosak voltak abban, hogy az utánuk következő nemzedékek egyszer rádöbbennek ezeknek a jeleknek az értelmére, és jelentőségére. Arra azonban nem számítottak, hogy a kataklizmát okozó meteorit nem függőlegesen, hanem ferdén fog becsapódni, olyan szögben, hogy a Föld tengelye is elfordul, és a sarki jéghegyek megolvadnak. Így történt, hogy a tengerek megemelkedő víz­szintje művük középső szakaszát elárasztotta.

Építészeti bravúrjaikat szemlélve lehetetlen, hogy ezek a misztikus kőparkok csupán a mementó szerepét töltötték be. Legalábbis erre utal, hogy az angliai Rollright köveknél a tudósok különös jelenségre figyeltek fel. Néhány igen érzékeny műszert helyeztek el a közelükben. Fél órával napfelkelte előtt váratlan pulzálást regisztráltak, ami a King’s Stone menhirtől indult ki, és átterjedt a suttogó lovagoknak nevezett kőcsoportra. A kőkör kövei azonban nem pulzáltak. Kb. 2 órával napfelkelte után az előbbi pulzálás hirtelen abbamaradt, viszont most a kör kövei kezdtek el pulzálni. Végül a kőkör és a King’s Stone között egy határozottan mérhető mágneses tér alakult ki. Amikor a kutatók egyike belépett a kőkörbe, hogy ellenőrizze a műszereket, a pulzálás hirtelen megszűnt. Távozása után a mágneses sugarak refle­xiója újra megindult. A Rollright kövek mágneses kisugárzása olyan erős, hogy műszerek nélkül is érzékelhető. Amikor 1991-ben egy oxfordshire-i sziklakörben előadták Shakespeare Viharját, a színészek emlékezetkiesésektől és ájulási rohamoktól szenvedtek. A nézőközönségnek is volt min csodálkozni, mert az óráik megbolondultak, és az elemek kimerültek.

Mivel a Stonehenge-i kőkör két ley-vonal kereszteződésén fekszik, az általa összegyűjtött energia az űrbe is kisugárzik. Ezt egy férfi a saját bőrén is tapasztalta. 1979 tavaszán sárkányt eregetett a környéken, amit egy légáramlat a kőkör fölé sodort. Ahogy áthaladt felette, a zsinegen keresztül áramütés érte. Az intenzív energiakisugárzás az UFO-kat is odavonzza. Többször látták, amint a magasból fénycsóvával világították meg a területet. Más alkalommal egy szondát küldtek le a megvizsgálására. A szemtanúk különös zümmögő hangot hallottak a kövek felől, és odapillantva egy „tűzkereket” vettek észre, amint a magasba emelkedett. A legrejtélyesebb eset 1957 augusztusában történt, amikor egy angol páncélos osztag tartott hadgyakorlatot a környéken. Az egyik tank felett hirtelen megjelent egy UFO. A páncélos legénysége rádión jelentette az esetet, majd hirtelen megszakadt az összeköttetés. Ekkor elkezdték keresni őket, de a harckocsi nyomtalanul eltűnt.

Ezek a misztikus létesítmények érzékeltetik, vagy leg­alábbis sejttetik, hogy lenne mit tanulnunk elődeinktől. Hiába van a kezünkben a XX. század modern technológiája, semmire sem megyünk vele, mivel nem vagyunk tisztában az alapokkal, a világot uraló és fenntartó erők mibenlétével. Azt már sejtjük, hogy ezek az erők léteznek, de fogalmunk sincs róla, hogy miként működnek, és milyen természetűek. Az eónokkal ezelőtti civilizációk valószínűleg nem fedez­ték fel az atomenergiát, nem voltak atomerőműveik, saját készítésű űrhajóik, de természetközelben éltek, ismerték a Föld és az univerzum láthatatlan erőit, így biztosítva volt a folytonos megújulásuk. Ezért nem veszélyeztette őket a fokozatos el­korcsosulás, a bioszféra pusztulása. Igaz, hogy ők is megsemmisültek, de ennek nem az életképtelenség volt az oka, hanem az erőszak elha­talmasodása, és az erkölcsi hanyatlás. Cayce szerint Atlantisz népe saját kapzsi­ságának, bujaságának és önteltségének lett az áldozata. Ezek a negatívumok a mi világunkra is egyre jellemzőbbek, de minket még a környezet­szennye­zésből eredő problémák is sanyargatnak. A természet erőinek igénybevételével feltehetően meg tud­nánk még menteni a világunkat, de ehhez külső segítségre lenne szükségünk.

 

Tulajdonképpen ezt a segítséget normális esetben kérnünk sem kellene, mert már évezredekkel ezelőtt megérkezett hozzánk. Az előző civilizációk által ránk hagyott könyvek, titkos írások elegendő információt tartalmaztak a világ megismeréséhez. Mi azonban nem fogtuk fel ezeknek az ismereteknek a jelentő­ségét, és a történelmünk során módszere­sen elpusztítottunk mindent, ami számunkra érthetetlennek bizonyult. Egy kalap alá vettük a mágiát az ezote­rikus bölcses­ségekkel, az élet titkainak felfedésével, és máglyára küldtük elődeink szinte teljes hagyatékát. Ezáltal mindent elölről kellett kezdenünk, a saját erőnkből kellett felemelkednünk a katasztrófát követő elállatiasodás korá­ból. Nem használtuk ki azt a lehetőséget, amit az előző civilizációk kínáltak nekünk, ostoba, arrogáns viselkedésünkkel még annak lehe­tőségétől is megfosztottuk magunkat, hogy a későbbi nemzedékek meríthessenek ebből a tudáshalmazból. Ezek után nem véletlen, hogy a XX. század végére a szakadék szélére kormányoztuk a világunkat. A természettől való elszakadásunk, a világot irányító erők ismeretének hiánya lehetet­lenné tette a további fejlődésünket, és ha nem sikerül ezen a helyzeten rövid időn belül változtatnunk, akkor az univerzum kiselejtez bennünket.

Okulásul lássuk hogyan jutottunk idáig, mi mindent tettünk annak érdekében, hogy esélyünk se legyen az ajándékba kapott ismeretek hasznosítására. Pedig kezdetben még minden jól indult. Az ókor tudósai a katasztrófa után megmaradt könyveket átmásolták, és a saját ismereteikkel kiegészítve könyvtáraikban őrizték. Közülük legnagyobb az alexandriai könyvtár volt, ahol több mint 700 ezer pergamen kéziratot tároltak. Ezek a tekercsek az „ókor minden tudományát tartalmazták”, többek között Ptolemaiosz hatalmas munkáját az emberiség történetéről. Itt őrizték Hermész Trisz­megisztosz több ezer művét. Ezek az istenek tudományát tartalmazták. Itt lehetett tanulmányozni Alexadriai Héron, a zseniális feltaláló kéziratait. A könyvtárban olyan térképek is voltak, melyek a Föld korábbi állapotát mutatták be, ma nem létező kontinensekkel, misztikus birodalmakkal. I.e. 48-ban azonban Julius Caesar felégette Alexandria kikötőjében az egyiptomi flottát. A tűz a városra is átterjedt, és elpusztította az egyik könyvtárat. Antonius részben pótolta a veszteséget, mert a kis-ázsiai Pergamon könyvtár teljes anyagát elszállíttatta, és a 200 ezer kötetet s eredeti papirusztekercset Kleopátrának ajándékozta. Az alexandriai könyvtár leégése ugyan véletlen baleset volt, de a nagy Caesar a kelták ezer éves könyvtárát szándékosan semmisíttette meg.

200 évvel később viszont Diocletianus császár megsemmisí­ttette az új könyvtárat is, így az ősrégi kéziratokból jóformán semmi sem maradt. Ennek módja meglehetősen sajátos volt. Az értékes, pótolhatatlan kéziratokkal Alexandria nyilvános fürdőit fűtötték hónapokon át. Ezt követően az egyiptomiak egész birodalmukból begyűjtötték az összes fellelhető régi iratot, hogy a világhírű könyvtár ismét létezzen, de a „civilizációnk” úgy döntött, hogy a maradéknak sem kegyelmez. Ezt a gyűj­teményt ugyanis a keresztény seregek égették fel I. Theodo­riusz idején, 391-ben. Az a néhány tucatnyi kódex, amelyet sikerült kimenteni a lángokból, Alexandria arab uralom alá kerülé­sekor pusztult el, a felgyújtott várossal együtt. A lángok által el nem emésztett köteteket a hódító Omar kalifa dobatta a tűzre 642-ben, majd lebonttatta a „pogány gondolatok házát”. Az óriási könyvtárnak napjainkra a nyoma sem maradt meg. Így most már sohasem fogjuk megtudni, hogy az alexandriai könyvtár vezetőjeként tevékenykedő Ptolemaiosz milyen forrásanyagból dolgozott, amikor a saját térképeit megszerkesztette. Ez csupán egyetlen város egyetlen könyv­tárának története.

A római és arab hódítók máshol sem kegyelmeztek a kultúrájuktól eltérő ismereteket tartalmazó műveknek. A történészek szerint Karthágó könyvtárai nem kevesebb mint 500 ezer kötetet számláltak. Ebből a hatalmas állományból mindössze egy mű maradt meg, amelyet később lefordítottak latinra. Ugyanezen okok miatt pusztult el visszavonhatatla­nul a memphiszi Ptah-szentély könyvtára, és a jeruzsálemi templom könyvgyűjteménye. A megsemmisítés kiterjedt a magántulajdonban levő művekre is. Ez azáltal vált olyan hatékonnyá, hogy a muzulmán hódítók nem csupán elkobzás útján jutottak hozzá az ókori könyvekhez és kéziratokhoz, hanem jelentős jutalmat ajánlottak fel annak, aki önként átadja azokat. Az ily módon összeszedett valamennyi írásos emléket elégették. Omar kalifa így indokolta ezt a fanatikus pusztítást: „Lehet, hogy ezeknek a könyveknek a tartalma összhangban van a Koránnal, lehet hogy nem. Ha igen, a Korán elégséges helyettük, ha nem, akkor ártalmasak.” Úgy látszik, hogy a beszűkült gondolkodásmód kortól független, mert évszázadokkal később ezt tette Rettegett Iván is. A cár megtudta, hogy egy külföldi kereskedő sok régi könyvet hozott magával Moszkvába. Megparancsolta, hogy hozzák elé az ismeretlen eredetű műveket, hogy tanulmányozhassa őket. Ez azonban nem sikerült, mivel bonyolult tartalmuk miatt egy szót sem értett belőlük. Azt azonban sejtette, hogy mély­reható igazságokat tartalmaznak. Ezért elrendelte, hogy fizes­senek a kereskedőnek amennyit kér, és az összes könyvet égessék el, nehogy a nép bölcsességeket tanuljon belőlük.

Nagy Sándor is helytelenítette Arisztotelész törekvését a titkos tanítások közzététele miatt. Szavainak nyomatékot adva elégettette az ókori perzsák szent szövegeit, a Zend-Avesztát. A Távol-Kelet sem volt mentes ezektől a barbár megnyilvánulásoktól. I.e. 214-ben Kínában is lángra lobbant a máglya. A Csin-dinasztia első uralkodója Csi-Huang politikai és személyes okokból megsemmisíttette korának szinte teljes tudásanyagát, köztük a híres filozófus, Konfucius műveit. Az elrettentés fokozása, hatalmának megszilárdítása érdekében élve máglyára vettette a nagy tudós híveit is. A személyes indok egyébként az volt, hogy a császár fejébe vette, hogy a történelemnek ővele kell kezdődnie. Így logikus, hogy mindent, ami előtte íródott, el kellett pusztítani.

A történelem viharai a mágiától mentes műveket sem kímélték. A múlt széles körű megismerésétől fosztott meg bennünket az antik Róma szépirodalmi és történelmi műveinek megsemmisülése. Szophoklész közel 100 drámát írt, ebből csak 7 maradt fenn. Euripidész 100 drámájából mindössze 19, Arisztotelész műveiből pedig csak egy maradt meg, a többit kortársainak és tanítványainak feljegyzése alapján állították össze. Az ókor egyik történésze, Titus Livius hatalmas művet hagyott maga után, Róma történetét. Ez az alkotás eredetileg 142 kötetből állt, csupán 35 maradt meg belőlük. Más ókori szerzők sem jártak jobban. Polübiusz 40 könyvéből csak 5 menekült meg a pusztulástól. Tacitus 30 műve közül összesen 4 maradt fenn. Az idősebb Plinius 24 történelmi tárgyú könyvet alkotott, és mindegyik elveszett. Ugyancsak megsemmisült a görög filozófus, Protagorasz összes műve.

A legfanatikusabb pusztítás a meghódított kontinensen, Amerikában ment végbe. A középkori konkvisztádorok tízezrével égették el a maja és az inka iratokat. A velük érkezett hittérítők képtelenek voltak elviselni, hogy már a kereszténység előtt is léteztek jelentős eszmék, nagy kultúrák. Úgy gondolták, hogy ha ennek nyomait és tanúit eltapossák, megszabadulnak a múlt emlékeitől, így semmi sem fogja elhalványítani a keresztény tanok által képviselt eszméket. 1549-ben egy Diego de Landa nevű spanyol szerzetes érkezett az épp hogy meghódított Mexikóba. Elhivatottsága nem ismert határt. Annak érdekében, hogy a pogányok szívét az igazi Isten felé fordítsa elhatározta, hogy kiirtja korábbi hitük szellemét. Az egyik maja templomban ősi kéziratok hatalmas gyűjteményét fedezték fel. A fiatal szerzetes parancsára a katonák kihordták az érthetetlen rajzokkal és jelekkel tele­rótt könyveket, szarvasbőröket, istenképeket a templom előtti térre. Amikor az egész napon át tartó munkát befejezték, a buzgó hittérítő – fáklyával a kezében – odalépett a gúlába rakott kéziratokhoz, és ezekkel a szavakkal kommentálva gyújtotta meg a máglyát: „Ezek a könyvek az ördögi babo­nákon és koholmányokon kívül semmi értékeset nem tar­talmaznak”. A maja kéziratok közül összesen 3 maradt fenn napjainkig.

Ennek a tevékenységnek az erkölcsi jogosultságát sokan megkérdőjelezték már. A keresztény Európa évszázadokon át azzal próbálta igazolni hódításait, hogy magasrendű eszméket visz a „barbár országokba”. Kulturális fölényünk megcsúfolásának egyik tanúbizonysága az alábbi adoma. Amikor a vérengző konkvisztádorokkal megérkezett hittérítők elkezd­ték hirdetni Jézus magasztos igéit a leigázott indiánoknak, Nagy Fehér Medve így szólt az egyik szerzeteshez:

– Mondd, sápadt bőrű testvérem, miért nem téríted meg előbb a saját népedet?

– Ők már megtértek, felelte meglepődve az egyház buzgó szolgája.

– Igen? – meredt rá csodálkozva a tolldíszes törzsfőnök. Akkor miért nem látszik rajtuk?

A történelemkönyvek tanúsága szerint nem véletlenül alakult ki rólunk ez a negatív vélemény. Emlékeztetőül ragadjunk ki egy eseményt állati viselkedé­sünk végtelen sorából. Amikor Cortez és emberei bevonultak a közép-amerikai Cholulába, a zarándokközpont sok ezer lakója azt hitte, hogy korábbi fehér bőrű, szakállas isteneik tértek vissza, ígéretükhöz híven. A naiv vendéglátók a zikku­rat lépcsőin át beinvitálták a konkvisztádorokat a templom pompás udva­rába. Díszes ruhába öltözött, vidáman táncoló lányok üdvözölték őket. Mások énekeltek és hangszeren játszottak, miközben szolgák sürögtek-forogtak közöttük, és roskadásig megrakott tálakon hordták be az ízletes húsokat és kenyeret. A rajongó nép apraja-nagyja boldog arccal sereglett össze, hogy meghallgassák, mit mondanak rég nem látott, sápadt bőrű isteneik. Ekkora naivság láttán Cortez azonnali cselek­vésre határozta el magát. Lezáratta az összes bejáratot, őröket állított eléjük, majd előhúzták acélfegyvereiket, és az utolsó szálig legyilkolták vendéglátóikat. Csupán ebben az egyet­len mészárlásban 6000 ember vesztette életét. Ugyanezt tette Pizarro az Andokban.

A nem éppen keresztény könyörületességre valló hírek ellenére a pápa nagyon meg lehetett elégedve Diego de Landa tevékenységével, mert később a meghódított területek püspökévé nevezte ki. A sors fintora, hogy ügybuzgalma jelentősen hozzájárult a megmaradt maja írások valamennyire való megértéséhez. Később könyv alakban is megjelent latin nyelvű jelentéseiben ugyanis részletesen leírta e rejtélyes nép hiedelemrendszerét, lehetővé téve a későbbi kutatók számára a maja hagyományok tanulmányozását. A maják „veszé­lyességét” dokumentáló iratok alaposságát az általa kiépített besúgóhálózat garantálta. Azt a talányt azonban máig sem sikerült megfejteni, hogy miért hagyták el a maják káprázatos városaikat. Még ma is lenyűgöző látványt nyújtanak a dzsun­gelből kiemelkedő széles terek, több kilométer hosszú felvonulási utak, ­melyek mentén templomok és paloták sorakoznak. Közéjük ég felé törő lépcsős piramisokat, föld alatti kriptákat, fedett víztározókat és sportpályákat építettek. Ezt kiegészítette a város alá épített óriási csatornarendszer, és a földjeiket behálózó öntözőrendszer. Az épületek külsejét és belsejét művészi freskókkal és stukkókkal díszítették. A régészeti kutatások megállapításai szerint azonban az utolsó simítások végzésekor a csaknem kész városaikat egyik perc­ről a másikra otthagyták, majd néhány száz kilométerrel odébb újakat építettek. Később ezeket is ugyanolyan hirtelen elhagyták, míg végül a sumérokhoz hasonlóan, az utolsó szálig eltűntek a Földről. Helyüket a barbár szokásaikról hírhedtté vált aztékok vették át, nem kis fejtörést okozva a származáskutatást folytató tudósainknak.

Tanulmányozhatóságát illetően még a majákénál is elszo­morítóbb az inkák írásbeliségének sorsa, amelyben nem kis szerepet játszott 63. uralkodójuk, IV. Pachacuti. Egy alkalommal járvány tört ki közöttük, mire megkérdezték a varázslót, hogy mit tegyenek. Ő ezt felelte: „Be kell tiltani a betű­vetést”. Erre az összes ősi kéziratot megsemmisítették, és megtiltották az írás használatát. Csupán a Nap szentélyében maradt meg néhány kézírásos vászonlap, amit a spanyol hódí­tók raboltak el, hogy megajándékozzák vele Izabella király­nőt. Az inkák utolsó írásbeli emlékét szállító hajó azonban sohasem érkezett meg Madridba, mert útközben elsüllyedt.

 

Ez a néhány kiragadott eset is kellőképpen érzékelteti, hogy évezredeken át mennyi értékes mű esett áldozatául az emberi ostobaságnak és a vallási fanatizmusnak, de ezen nincs mit csodálkozni, mert még a XX. század derekán is divat volt a könyvégetés. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy az előző korok bölcsei tudatában voltak annak, hogy a történelem háborút és pusztítást hoz magával, ezért a legfontosabb iratokat gondosan elrejtették a barbár kezek elől. Ha ezt tették, akkor minden bizonnyal föld alatti kazamatákba vagy olyan hatalmas kőépítményekbe rejtették, ahol csak egy fejlett civilizáció eszközei­vel lehet felfedezni őket. Egy­ magas technikai színvonalon álló társadalom tudati fejlődése ugyanis várhatóan eléri már azt a szintet, hogy az ősi örökséget nem fogják megsemmisíteni, és egymás kiirtására sem használják fel a benne talált ismereteket. A szakirodalom több olyan hiteles információforrásról is beszámol, amelyek arra utalnak, hogy ez a gondosan időzített segítség a rendelkezésünkre áll. Ezek közül talán a legnagyobb precizitással előkészített tudásátmentő létesítmény az egyiptomi Nagy Piramis.

A Nagy Piramist elődeink azért építették, hogy üzenetet hagyjon a jövő nemzedékeinek egy olyan korból, amely pusztulásra lett ítélve. Az objektum feladata az, hogy kivédje a szellemi értékek megsemmisülését, és a benne rejlő tudást mindaddig megőrizze, amíg az avatott kezekbe kerül. Az építményt úgy kellett megtervezni, hogy üzenete a logika nyelvén beszéljen, azaz csak azok figyelmét keltse fel, akik nem kin­csek rejtekhelyét, hanem egy tudományos üzenet megőrzőjét látják benne. A fentiek alapján arra is ügyeltek, hogy az üzenet ne legyen könnyen felismerhető, hogy csak kellően érett civi­lizáció juthasson hozzá, egy olyan társadalom, amelyben elég erős a szándék, az akarat a titok feltárására, az üzenet meg­szerzésére. A tudományos ismeretanyag megszerzésének előfeltétele, hogy a késői nemze­dék rendelkezzen azzal a technikai színvonallal, amely lehetővé teszi a titkos kamra megtalálását és fel­nyi­tását. Ezek a feltételek biztosí­tották, hogy csak olyan korban ke­rüljön az üzenet feltárásra, amikor az emberi tudat és értelem fejlő­dése elérkezik arra a szintre, amit az üzenethagyók képviseltek. Így ugyanis már nem tehet kárt ben­nük a megszerzett ismeretanyag, mert már képesek felelősség­tel­je­sen bánni vele. Amíg ez a kor nem érkezik el, addig csupán kül­sejé­nek szabályosságával, ará­nyainak harmóniájával kelti fel az emberiség figyelmét. A kíváncsiság, a lappangó titok érzete egy idő után párosulni fog a magas fokú értelemmel és technikai fejlődési szinttel, ami lehetővé teszi a logikai pecsét feltörését. Ennek a nemzedéknek már esélye lesz arra, hogy bepillantson az előző civilizációk életébe, és megismerje az általuk felhalmozott tudást. Ez garantálja, hogy a megszerzett ismereteket nem a természet és az emberiség elpusztítására használják fel, hanem egy békés, boldog világot alakítanak ki általa.

Az ókor hetedik csodájaként nyilvántartott Nagy Piramis egy olyan zseniális építmény, amely magán viseli és magában foglalja a korábbi, magas fejlő­dési szintet elért civilizáció összes tudását. Ennélfogva minden porcikája, még az elhelye­zési módja is üzenetet hord számunkra. A legfontosabb titok, az írásban rögzített ismeretanyag évezredeken át tartó megőrzéséről az épület mo­numentalitása gondos­ko­dik. Miután egyetlen hozzáférhető kamrájában sem találtak kin­cseket, ezért senki sem vállal­ta a közel 150 méter magas, 230 méter oldalhosszúságú gúla szétszedését. A korábbi technikai eszközökkel erre nem is lett volna lehetőség, mivel a piramis 2 millió 300 ezer da­rab egyenként 2,5 tonnás, és több mint 1 méter élhosszú­sá­gú kőtömbből áll, de akad kö­zöttük 70 tonnás is. A kutatók figyelmét azonban felkeltette ez a misztikus objektum, mert minél tovább vizsgálták, an­nál több tudományos összefüg­gést találtak a méretei között. Ezek beható analizálása után rájöt­tek, hogy a gizai fennsíkon ál­ló Nagy Piramis egy kozmi­kus építmény, amely az erede­ti mészkőborításával együtt hajszálpontosan mutatta a tavaszi napéjegyenlőséget, és jelezte az újévet. Ezen túlmenően ­mére­t­­­ará­nyaiból igen nagy pontossággal kikövet­keztethető a Nap-Föld távolság, a Föld délkörének hossza, de még a pi két tizedesjegyig megegyező értéke is kiolvasható belőle. A szakirodalomban részletesen megtalálható azoknak a tudományos adatoknak a felsorolása, amelyekre a Nagy Piramis méreteiből következtethetünk. Csupán érdekes­ségként érdemes néhány megállapítást kiragadni a piramidológu­sok által írt könyvtárnyi anyagból.

A Nagy Piramis tervezésénél használt mértékegység az egyiptomi könyök volt, ami 0,635 méternek felel meg. Ennek 25-öd része az egyiptomi hüvelyk. Ebből a mérték­egységből kiindulva igen érdekes megállapításokra juthatunk a piramis méreteit illetően. Egyiptomi könyökben (kubikban) mérve az építmény magassága kereken 280 kubik, az alapéle 440 kubik, az alapkerülete pedig 1760 kubik. Az oldalak csúcs felé mért dőlésszöge 52°. Élei a négy égtáj felé mutatnak, és a gúla a 30. szélességi körön fekszik. Mint már szó volt róla, a rajta áthaladó délkör éppen két egyenlő részre osztja bolygónk szárazföldjeit. Ezeknek az adatoknak nagy jelentőségük van, mivel egyértelműen bizonyítják, hogy a Nagy Piramis kozmikus objektum. Áttérve a méretek analizálására az építmény­ben levő elő­szoba hossza szorozva pi-vel 365,242 kubikot eredményez. Ez pontosan megegyezik az év napjainak számával. Az alap kerülete hüvelykben mérve: 36524,2 – ami szintén az év napjainak számára utal. Lehet, hogy már az egyiptomiak is alkalmazták a kiegyenlítő éveket, mert hüvelykben mérve egy-egy oldallap hossza: 366, vagyis a szökőév napjainak száma. A négy alapél hossza hüvelykben 9131. Ez a szám egyenlő 25 esztendő napjainak számával, és egyben az egyenlítő hosszának 480-ad része. A méretek további elemzése során kiderült, hogy a piramis építői ismerték az aranymetszés szabályait, vagyis a bűvös 1,618 :1 arányt is.

A gúla kőtömegének becsült összsúlya 6,2 millió tonna, ami ezermilliomod része a Föld tonnákban feltételezett súlyá­nak. A kubikban történt számítás alapja annak a vonalnak a hossza volt, ami a Királykamra gránitfalára van felvésve. Tízes számrendszerben számolva a piramis köbtartalmának számértéke megegyezik a nagy napév általunk számított 25686-os számjegyével, azaz a Nap Állatövben megtett egy-egy periódusának években mért számértékével. Ha az építéshez használt kőanyag átlagos fajsúlyát megszorozzuk a gúla köbtartalmának egyiptomi könyökben kifejezett számával, egy hosszú számsort kapunk, amely 552-vel kezdődik. Ebben az az érdekes, hogy 5,52 a Föld átlagos fajsúlya. Tulajdonképpen az egyiptomi könyök is egy csillagászati hosszmérték, és semmi köze sincs az emberi könyökhöz, illetve az alkar hosszához. A könyök a földgolyó sarkok irányába mutató sugarának tízmilliomod része. Ami azt illeti, ez az ókori mértékegység pontosabb mint az általunk használt méter, mert ezt nem kell átlagolni, mint a Föld délköreit. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az ókor tudósai hogyan tudták lemérni bolygónk átmé­rőjét, amikor mi még a középkorban is ott tartottunk, hogy a Föld lapos.

Méterben számolva a piramis magassága jó közelítéssel ezermilliomod része a Nap-Föld középtávolságnak. (A pontatlanság oka valószínűleg az, hogy a Föld Nap körüli ­pályája 5000-6000 évenként kiszélesedik.) Alapjának kerülete ugyancsak méterben számolva, megfelel a Föld Nap körül leírt pályahosszának szintén ezermilliomod részével. A számmisztikával foglalkozók ennél is tovább mentek, és megállapították pl., hogy a gúla magasságának kétszerese szorozva pi-vel, akkora kört ad, amelynek hossza ugyancsak egyenlő a Föld keringési pályahosszának ezermilliomod részével. A számításoknak ma sincs vége, és valószínűleg mindaddig nem is lesz, amíg a Nagy Piramis tervezőinek a titka teljes egészében fel nem tárul.

A számokkal való játék sokszor már belemagyarázá­sokba torkollik. Van azonban egy figyelemre méltó eredménye is, amely Paul Riepel német mérnök nevéhez fűződik. Szerinte az óegyiptomi könyök valós hossza: 0,525 méter. Ezzel az adattal a piramisnak nem csak a külső, hanem a belső méreteire (a különböző kamrák szélességére, hosszúságára, magasságára) is kerek értéket kapott, melyek arányaiból kihozta az aranymetszés misztikus számát. Ez a mértékegység annyira egyszerűvé teszi a piramis méreteivel való számolást, hogy az építmény műszeres vizsgálatát végző japán kutatók is elfogadták számítási alapként. Ez is azt bizonyítja, hogy ez az objektum bármilyen mértékegységben számolva tökéletes alkotás. Méretei etalonként szolgálnak, és azt sugallják, hogy tervezői még nálunk is sokkal nagyobb matematikai és geo­metriai tudással rendelkeztek.

Ez a kőbe mentett tudásanyag sok tekintetben megha­ladja a XX. század emberének kozmoszról alkotott ismereteit is, mivel még mindig tartalmaz olyan rejtélyeket, amelyek tudósainknak is fejtörést okoznak. Ezek közül legrej­télye­sebb az úgynevezett piramiserő. Ennek a piramis belsejébe kon­centrálódó mágneses sugárzásnak a konzerváló és egyéb tulajdonságairól az „Ezoterikus körkép” VI. fejezetében már volt szó. Ami azt illeti, a kutatók ennek nem ­nagyon örülnek, mert megnehezíti az építményen belüli műszeres mérést. Egy bonyolult számítógépes analízis után az egyik tudós így fakadt ki a vizsgálati eredmé­nyek láttán: „Ebben az objektumban olyan erőtér uralkodik, amely meghazudtolja az összes fizikai törvényt”.

Bizonyára nem bízták a véletlenre a Nagy Piramis helyének a kijelölését és tájolását sem. Erre utal, hogy a jelenlegi helyén ennek az építménynek a kelet-nyugati tengelye ugyancsak Atlantisz fővárosának irá­nyá­ba mutat. Ennek a gömbszférikus egyenesnek és a Stonehenge-ből kiin­duló egyenesnek érdekessége, hogy a közismert háromszögelési módszerrel pontosan kijelölik Metropolis egykori helyét. További érdekessége ennek a megalitnak, hogy az oldalélei által b­ezárt 42°-os szög megegyezik azzal a szögértékkel, amit a gizai fennsíkot Stonehenge-vel összekötő egyenes zár be a 30. szélességi fokkal, vagyis az­zal a körrel, ahol a piramis földrajzilag áll. Mellesleg a legújabb tudo­mányos mérések szerint a Nagy Piramis nem a 30. fokon, hanem a 29 fok, 58 perc, 22 szögmásodpercen helyezkedik el. A geográfusok először arra gondoltak, hogy az eltérés az építők hibájából ered. Az asztronómusok azonban felhívták a figyelmüket arra, hogy a sarkcsillag valódi helye a fénysu­gár leve­gőben történő megtörése miatt 1 perc 44 szögmásodperccel eltér attól a ponttól, ahol mi látjuk. Ha a gúla általunk mért földrajzi szélességének fokszámához ezt az eltérést hozzáadjuk, kereken 30 fokot kapunk. Bizonyára sokakban fel­merül a kérdés, hogy a több ezer évvel ezelőtt élt ókori embe­rek az akkori technikai színvonalon hogyan szerezhettek tudomást erről a szabad szemmel észlelhe­tetlen jelenségről.

Visszatérve az előbbi felismerésre, Európa nyugati partja mentén még sok helyen (pl. Spanyolországban, Portugáliában) is találhatók olyan ősi megalitok, amelyeknek mindegyike az Atlanti-óceán felé, a Stonehenge által kijelölt irányba néz. A fennmaradt ősi iratok szerint ezeket az emlékműveket az Atlantiszról kivándoroltak építették. Mágusaik jövendölései alapján ugyanis már jóval korábban tudomásuk volt a ­közelgő katasztrófáról, de a túlerőben levő, elvakult hatalmi réteggel nem tudtak szembeszállni. Így nem volt más választásuk, mint elhagyták a hazájukat, és megépítették ezeket a megalitokat, hogy ha ők el is pusztulnak, legalább a tudásuk és az emlé­kük fennmaradjon.[100] Közös eredetre utal az a megállapítás is, hogy bárhol épültek is ezek a megalitok, mindenütt ugyanazt a mértékegységet, a 0,83 m hosszú megalityardot használták.

Elődeink nem csak a Nagy Piramis helyének kijelölését, hanem a hozzá kapcsolódó épületek elrendezését sem bízták a véletlenre. Ezt bizonyítja az a legújabb asztronómiai felfedezés is, hogy a három gizai piramist és a Szfinxet egy olyan csillagállásnak megfelelően helyezték el egymáshoz képest, amely i. e. 10 450-ben volt látható az égbolton. Ez a konstelláció nem más, mint az Orion-öv három csillagának hely­zete a Tejútrendszerhez képest, az építkezés kezdetén. Az égi térkép földi mása annyira pontos, hogy hűen tükrözi az egyes planéták közötti szögeket, sőt a piramisok méretükkel még a megfelelő csillagok fényességére is utalnak. A térkép kinyúlik északra és délre is, hogy hasonló precizitással ­magába foglalja a gizai fennsík egyéb építményeit. Megerősíti ennek a felismerésnek a helytállóságát, hogy a piramis szellőző aknái is az Orion, valamint a Szíriusz csillag korabeli állása felé irányulnak.

A méretarányok kielemzése után egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a Nagy Piramis titka nem ér véget a külső jellemzőkben. A lényegnek valahol belül kell lennie, olyan helyeken elrejtve, amelyek beavatatlanok számára hozzáférhetetlenek. A titkos kamrák feltárása részben már meg is kezdődött. Francia építészek 1986-ban mikroszondákat lőttek a 2,5 méter vastag falakba. Ennek segítségével az úgynevezett Királynői Teremhez vezető folyosó alatt egy 3 méter széles és 5,5 méter hosszú helyiségre bukkantak. A terem észak-nyugati fala mögött egy másik helyiséget is találtak, melynek hossza 4 méter, szélessége 1,5 méter. Mindkét kamra tiszta kvarc­homokkal van megtöltve. A termeket egyelőre nem nyitották meg, így nem tudjuk, hogy a homok mint konzerváló anyag, milyen tárgyakat rejt magában.

A franciákkal egyidejűleg japán tudósok is élénken érdek­lődnek a Nagy Piramis titkai iránt. Ők electromagnetic scanning (földi radar) módszerrel szondázzák az építményt. Az elektronikus készülékek által kibocsátott jelek 10 méter vastag falakon is képes áthatolni. Ily módon átvizsgálták a környéket is, és a Nagy Piramistól 40 méterre, délnyugatra találtak egy 8,8×5,5 méteres termet, amely a szfinxet a piramissal összekötő folyosónak a részlete. A szfinx körül is végeztek méréseket, ahol öt helyiséget lokalizáltak a föld alatt. A szobor előtt található két terem bizonyíthatóan összeköttetésben áll egymással. A híres amerikai lát­nok, Edgar Cayce szerint is létezik egy föld alatti csarnok a Szfinx kö­zelében, amelyben hatalmas mennyi­ségű könyv és pergamentekercs van felhalmozva. Ezek az atlanti civili­záció tudását örökítik át nekünk, de csak a kiválasztott emberek előtt fog megnyílni.

Bármennyire meglepő, magában a szfinxben is találtak három, ho­mokkal töltött helyiséget. Az egyik­ben valamilyen tárgyat mutatnak a műszerek, ami kemé­nyebb a homok­nál. A legnagyobb üreg hossza 7 mé­ter, de a szélessége és magassá­ga nem több 1-1,5 méternél. A piramis lábánál „Kheopsz bárkája” mellett a 3 méter vastag kőzet alatt több tárgyat is észleltek. Ezt a helyiséget amerikai régészek is megszondázták, és megállapították, hogy a különös lelet valószínűleg egy 30 méter hosszú szertartási bárka, amelyen „Ré isten utazott a túlvilágra”. Később a piramis alatti sziklalapon is regisztráltak egy napbárkát. A japán kutatók műszerei a Királyné-terem mögött egy hasonló méretű, eddig ismeretlen kamrát is felfedeztek a piramis szívében.

Mindezek láttán az egyiptológusokon tanácstalanság és zavart döbbenet lett úrrá. Egy részük hevesen ellenzi a rejtett kamrák megnyitását. Technikai nehézségek is hátráltatják ezt a műveletet. A falak erőszakos megbontása révén be lehetne ugyan hatolni ezekbe az üregekbe, de félő, hogy a statikai egyen­súly felborulása miatt a boltozatról lezuhanó kövek maguk alá temetnék a kutatókat. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a kamrákba való bejutásnak ennél jóval egysze­rűbb és biztonságosabb módja is van. Az építők által kialakított ­titkos ajtók helyét és működtetési módját azonban nem ismerjük. A régi írá­sok szerint a Szfinx alatti, atlantiszi iratokat rejtő csarnok lejáratának he­lyét a piramis csúcsának és a Szfinx árnyékának egy októberi napon tör­ténő egybeesése jelöli. A pontos dátumot később fogjuk megtudni, ha már elég érettek leszünk ezeknek az ismerteknek a befogadására.

Piramisok nem csak Egyiptomban vannak, hanem más kontinenseken is. Sokan hallottak már a dél-amerikai lépcsős piramisokról. A mexikói Teotihuacánban található Nap-piramis az egyiptomi Nagy Piramisnál is hatalmasabb. Ez is kozmikus objektum, A mellette álló Citadellán pitagoraszi háromszögek, a Ludolf-féle szám és a fénysebességnek megfelelő számjegyek (299 792 km/s) fedezhetők fel. A Citadella és a körülötte álló piramisok síkja pedig a naprendszer pályaadatit tükrözi. Rendeltetésüket tekintve különlegesek a kínai piramisok. Az amerikai pilóta, Sheahan[101] ezredes által 1947-ben felfedezett piramis 300 méter magas, vagyis kétszer akkora, mint az egyiptomi Nagy Piramis. Xiantól 90 kilométerre, Sen-si tartományban található, és akkora kő­tömbökből áll, hogy nem tudták megbontani. Az is rejtély, hogy honnan származnak az 50-60 tonnás kőkockák, mert a környéken egyetlen kőbánya sincs. A kínai kutatók egyelőre csak annyit állapítottak meg, hogy a több ezer évvel ezelőtt élt őseik a Kheopsz-piramisnál nyolcszor nagyobb tömegű piramist nem lettek volna képesek megépíteni. Eredete jóval korábbra tehető, és nem kizárt, hogy földönkívüliek hozták létre. Később kiterjedt vizsgálatokat folytattak a térségben, és a légi felvételek alapján kiderült, hogy nem ez egyetlen piramis a környéken. A régészek döbbenten állapították meg, hogy több száz piramis formájú alakzat található egymástól néhány kilométernyi távolságra.

Sokkal több árulkodó nyom található a Baigong hegyen, Delinga várostól 40 kilométerre található piramison. Két beomlott és egy ép bejárat van, melyeket 2 méter magas, háromszög alakú kapukon keresztül lehet megközelíteni. Valamennyi járatot sűrű csőhálózat borítja. Ezek a pirosas színű csövek fémből készültek, és egyikük a közeli édes vizű tóhoz fut le. Az építmény belsejébe még nem tudtak bejutni, de a feltárt szakaszon rengeteg rozsdás fémhulladékot találtak. A laboratóriumi vizsgálatok megállapították, hogy alapanyaguk vas, szilícium, kalcium és 8%-nyi különleges anyag, amely a Földön ismeretlen. Nem zárható ki, hogy a kínai piramisok némelyikét Földön kívüli civilizációk űrhajóik fogadására és indítására használták. Egyfajta UFO-bázisként szolgált, és évezredekkel ezelőtt innen irányították a rájuk bízott népcsoport fejlődését. Az egyiptomiakkal ellentétben a kínai tudósok nem zárkóznak el a piramisok teljes feltárásától, és titokban abban reménykednek, hogy a belsejükben utókornak szánt üzenetekre lelnek.

 

Egyiptomban nem a gizai fennsík az egyetlen hely, ahol időzített üzenet vár ránk. A Hollandiában őrzött leideni papirusz Nílus menti, föld alatti kazamatákról számol be. A papok „hét ajtón és földbe vájt folyosókon át léptek be a megvilágított sírboltokba”. Ennek az ókori feljegyzésnek a valószí­nűségét az is alátámasztja, hogy a görög történész, Hérodo­tosz gigantikus méretű, föld alatti építményekről mesél, melyek szintén Egyiptomban vannak. Ez a labirintus „a Moiris-tó felett, a Krokodilok Városának közelében található. 12 fedett udvara van, melyek bejáratai egymással szem­ben helyezkednek el, 6 északon, 6 délen. Ebben az épületben 1500 föld feletti, és 1500 föld alatti helyiség található”. A föld felettieket maga Hérodotosz is bejárta, ­megcsodálhatta az ősi szobrokat és kultikus tárgyakat. A föld alattiakat azonban szigorúan őrizték, senkit sem engedtek le. Valami lehet ebben a dologban, mivel az egyiptomi régészek Sakkara mellett már megnyitottak egy szerá­peumot a turisták számára.

Egyiptomon kívül másutt is találhatók föld alatti tárlóhelyek. Az ősrégi kultúrával rendelkező országok szinte mindegyikéből érkeznek olyan hírek, hogy elődeink, illetve a bennünket látogató és tanító Földön kívüli civilizációk felbecsülhetetlen jelentőségű eszközöket és írásos anyagot hagytak ránk a föld alá rejtve. A tibeti szerzetesek szerint a földönkívüliek használati tárgyai a lhászai Potala-palota alatt találhatók. Nicholas Roerich Kelet-kutató egyik könyvében megemlítette, hogy „a Karakorum-szoros mélyében tompa fénnyel körülvett hatalmas boltozatok vannak, amelyekben megtalálható minden tudás a világ kezdetéről”. Néhányan saját szemükkel látták a kőből készült kapukat. Ezeket egyelőre nem nyitják ki, mert „még nem érett meg rá az idő”. Flavius Josephus római történetíró szerint a kolosszális méretű kövekből épült baalbeki terasz alatt is ősi tudást rejtő, boltíves kamrák találhatók.

Érintőlegesen megemlítve talán csak India, de főleg Tibet volt az az ország, ahol megbecsülték az ősi iratokat, és nem égették el őket. Többnyire föld alatti katakombákban őrizték, hogy megóvják az országukra törő vandálok pusztításától. Így maradt meg Tibetben a Dzyan-könyve, amely a Védák könyvéhez hasonló jelentőségű információkat hordoz. Ez a mű két részből áll; a Kandzsurból (A Szó fordítása), és a Tandzsurból (A Tanítás fordítása). A Kandzsur 108, a ­Tandzsur 225 kötetet foglal magába. A tibetiek a rájuk hagyományozott tudást nem papiruszra, hanem 1 m hosszú, 15 cm széles víz- és tűzálló folyadékkal impregnált fatáblákra vésték. Ezeknek a szanszkrit nyelvű szövegeknek eddig csak 1%-a van lefordítva. Sajnos, jelenleg csupán két szakértő van a világon, akik ezeket a fatáblákat le tudják fordí­tani, így érthető, hogy miért halad ilyen lassan ez a munka.

Visszatérve a föld alatti kazamatákhoz, a dél-amerikai kontinens alatt található egy több ezer kilométer kiterjedésű gigantikus alagútrendszer. Peru és Ecuador területén már több száz kilométert bejártak és feltártak belőle. A 240 méterrel a föld alatt levő barlangokban kultikus tárgyakon kívül egy aranylemezekre nyomott komplett könyvtár is meghúzódik. Erich von Däniken-től származó információk szerint ezeken a fóliákon atlantiszi írásjelekkel „az embe­riség történetének kronológiai adatai vannak feljegyezve”. Vannak közöttük nagyobb, kb. 0,5 négy­zet­méteres lapok is, amelyeken az előző kor növényeinek és állatainak élethű ábrázolása látható. A könyvtárat rendkívül művelt fehér bőrű és kék szemű indiánok őrzik, akik a Bélák törzséhez tartoznak. Ha valaki a barlangba téved, arra kény­szerítik, hogy élete végéig náluk maradjon. (A Bélák törzse azt állítja magáról, hogy ők a hunok leszármazottai. A később Közép-Európába vándorolt testvéreikkel ellentétben ők Dél-Amerikát választották hazájuknak Mukulia elsüllye­dése után.) A járatok falai olyan simák, mintha polírozva lennének, vagy mázzal vonták volna be. Ez csak egy módon jöhetett létre, a köveket szubatomi energiakéssel vágták ki, és a felületük a koncentrált energiasugárzás hatására megolvadt. Erre utal az a jelenség is, hogy több ezer évvel a barlang elkészítése után a falak még mindig tartalmaznak mágneses energiát, melynek következtében ezekben a járatokban az iránytű nyelve meg sem mozdul. Magyar vonatkozása ellenére nálunk ez a hír nem keltett semmilyen visszhangot. Az ecuadori tévé azonban készített egy riportot Móricz Jánosról a Tayos barlangról. A 9 perces magazinműsor ezen a címen tekinthető meg: http://www.agabe.eoldal.hu/cikkek/moricz-janos-----taltos-barlang/hirlevel---moricz-janos-video.html Közvetlen webcím: http://www.youtube.com/watch?v=jLOuQZLp8vc

Az elődeink által használt kohézióerő-semlegesítő szubatomi energiakés valószínűleg kristálygerjesztésű volt, mert a feljegyzések szerint nem igényelt villamos táplálást. Ezt a titokzatos szerszámot évezredeken át alkalmazták a mi civilizációnkban is. Az ókori zsidók „varázslatos samir”-nak nevezték, és a Talmudban is említést tesznek róla. Mind Mózes, mind Salamon megtiltotta, hogy temp­lomaik építésénél „vaseszközt” (kalapácsot, vésőt, éket) használja­nak a hatalmas kőtömbök hasításához és faragásához. Ehelyett egy ősrégi szer­számmal látták el a mestereket. Ez a samir nevű eszköz „képes volt súrlódás vagy hő nélkül elvágni a legkeményebb anyagokat is”. A „sziklahasító kő” a gyé­mántot is úgy vágta, mint a kés a ­vajat. Az általa kibocsátott koncentrált szubatomi energiasugarat valószínűleg nem lehetett kikapcsolni. Erre utal az az előírás, hogy „a samirt tilos vas- vagy bármilyen más fémedénybe helyezni, mivel az ilyen tokot ketté fogja törni. Gyapjúa­nyagba burkolva kell tartani, és azt egy árpakorpával teli ólomkosárba tenni.” A leírásokból azt is megtudhatjuk, hogy használat közben ez az eszköz teljesen zajtalan volt. Sajnos, a jeruzsálemi templom lerombolásakor a samir is eltűnt.

A részinformációk összegzése alapján megállapítható, hogy ez a rejtélyes eszköz koncentrált éteri energiát (éterion) bocsátott ki magából, amely az anyagra irányítva megszüntette a molekulák közötti összetartó erőt. A mikrogravitáció lenullázásával az anyag roncsolásmentesen kettévált. Mivel itt nem mechanikus zúzással történt a szétválasztás, nem volt jelentősége az anyag keménységének. Így a samir ugyanolyan könnyen vágta a gyémántot, mint a vajat. Ereje, hatótávolsága meglehetősen nagy volt. Ha valaki megfelelő ruha nélkül közelítette meg, borzalmas égési sérüléseket okozott. Miután ez az eszköz nem igényelt gerjesztést, táplálást, csak egy módon működhetett, az anyag­ból kiáramló mágneses sugárzás felfokozásával.

Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy egyes fémek, mint pl. a vas mágnesessé tehető azáltal, hogy erős mágneses térnek teszik ki (pl. elektromágnessel gerjesztik). A tudomány a mágnesség eredetét az úgynevezett doménekre vezeti vissza, amelyek egy­fajta rendezett mágnesességű szigetetek. Normál állapotban ezek a kis mágneses szigetek összevissza állnak, emiatt a fém nem mutat mágneses tulajdonságokat. Egy erős külső mágneses tér hatásá­ra azonban ezek a kis szigetek egy irányba rendeződnek, és úgy is maradnak. Ettől a ferromágneses anyag permanens mágnessé válik. A lágyvas mágneses térereje viszonylag gyenge, de ritkaföldfémeket tartalmazó szupermágnest (pl. kobalt-szamárium vagy neodimium-vas-bór) alkalmazva a térerő egy nagyságrenddel megnő. Ezzel már sok mindent lehet kezdeni, pl. szupermágneseket alkalmaznak a Hi-Fi minőséget biztosító fejhallgatókban, hangszórókban. Anyagszétválasztásra azonban ez a térerő is kevés, de jó úton haladunk efelé.

Ha valamilyen módon sikerülne egy jól mágnesezhető fém vagy kristály mágneses doménjein belül az összes spint azonos irányba állítani, akkor egy olyan erős mágneses sugárzás jönne létre, amely plazmává alakítaná a levegőmolekulákat. A szakirodalom szerint a samir is így viselkedett, mivel használata közben vakító fényvillanásokat tapasztaltak. (A mágneses doménen vagy tartományon belül a spinek az elektronokhoz kötődnek. A klasszikus szemlélet szerint az elektronok a pályakeringésen kívül saját tengely körüli forgást is végeznek, amit spinnek neveztek. Később a kvantummechanikai értelmezés alapján a többi elemi részecskéhez hasonlóan az elektron is hullámtermészetű, amire a forgás nem értelmezhető. Ezért a spint újabban elemi dipólmomentumnak nevezik, ami az atomban mozgó elektronok pályamozgásának megfeleltethető impulzusmomentumok eredője. A fizikusok jelenleg a spin létrejöttét elektronhoz tartozó kvantumos tulajdonsággal magyarázzák, ami azt jelenti, hogy fogalmuk sincs a mágnesesség valódi okáról. Azt pedig még kevésbé tudják, hogy a mág­nesek milyen energiát bocsátanak ki magukból.[102] Az éter létezését mindmáig tagadják, és a gravitációs hullámok létezését is csak 2016-ban ismerték el.)

Ez persze nem akadályozza meg a mágnesek gyakorlati használatát. Egy ilyen rendkívül nagy erejű mágnessel mi is képesek lennénk a roncsolásmentes anyagszétválasztásra. A Fülöp-szigeteki healerek is ezt teszik az ujjaikból kiáramló koncentrált éteri energiával. Sebhelymentes és vérmentes műtéteteket végeznek, sőt a kimetszett szöveteket (pl. bélszakaszt) össze is tudják „ragasztani”. Az ép szakaszok egymásba gyúrását szintén ez a koncentrált energia teszi lehetővé, a mikrogravi­táció semlegesítésével. Ezzel az eszközzel könnyen megvalósítható lesz a sebhelymentes császármetszés is. A samir tehát nem varázslat és nem legenda, hanem egy létező szerszám volt, melynek működése egy általunk is ismert fizikai elv célirányos kihasználásán alapul. Némi kutatás árán mi is létre tudnánk hozni. Mellesleg a földönkívüli civilizációk az operációk során már nem samirt használnak, hanem 115-ös elemmel gerjesztett manipulátort. Ennek a fajta energiakésnek az az előnye, hogy kikapcsolható. A protonsugárzás leállításával megszűnik a 115-ös elem éterion-kibocsátása, így ennek az eszköznek a tárolásánál nincs szükség semmilyen óvintézkedésre. 

Sajnos a samir összetételéről nem szólnak a legendák. A hozzá hasonló fémekről azonban szót ejtenek. Platón említi az atlantisziak kedvelt ötvözetét, az oreikhalkhoszt, melynek tűzszerű fénye volt. A görög istenek korából származik az adamosz (fékezhetetlen) fém, amelyből az istenek varázslatos fegyverei készültek. Erről is csak annyit tudunk, hogy pehelykönnyű volt, és ereje elképzelhetetlen. Nem volt olyan anyag a világon, amit az adamosz ne tudott volna egy pillanat alatt elvágni. Ez már nagyon hasonlít a samirhoz. Az adamoszból készült tárgyak elpusztíthatatlanok voltak. Olyan kemények, hogy megkarcolni sem lehetett őket.

Cuzco városa alatt is van egy labirintus, a Chinkanas. A legenda szerint Viracocha, a teremtés istene építette, a felette levő várossal együtt. A labirintus több kilométer hosszú, és a spanyol hódítás után a papok ide hordták le az inka uralkodók múmiáit, az aranytrónokkal és számtalan kinccsel együtt. A folyo­sók egymás alatt és felett tekeregnek, így aki nem rendelkezik helyismerettel, élve nemigen kerül ki belőlük. Ezért Cuzco prefektusa bezáratta a labirintus bejáratát. Ez a barlang tehát jelenleg nem kutatható.

Technikai szempontból a legnagyobb jelentőségű ismert lelet Brazíliában, az Amazonas mentén található. Tatunca Nara, a 14 ezer évvel ezelőtt alapított Ugha Mongula birodalom fejedelmének utolsó leszármazottja elmondta, hogy népük földönkívüliek egy csoportjának köszönheti a felemelkedését. Isteneik a föld alá költöztek, és távozásuk után titokzatos városukat átadták az indiánok egy csoportjának. Karl Brugger történész tanulmánya szerint Akakor templomváros föld alatti lakóhelyeiben sok csodás dolog van. Köztük egy isme­retlen fémből készült, aranyszínű repülő korong, melynek magassága és átmérője kb. 4 méter. Az indiánok papjai szerint 2 ember fér el benne. „Hegyeken, vizeken át tud repülni, és minden madárnál gyorsabb.” Hasonlóan titokzatos jármű egy ezüstös csillogású repülő csészealj, ami hét hosszú lábon áll. A fémlábak végén egy-egy kerék található. A legmisztiku­sabb azonban az a csarnok közepén álló kamra, amelynek falairól sejtelmes fény árad. A kamra négy rekeszre oszlik, és „átlátszó kőből” van. Az egyikben három férfi és egy nő található. Valami­lyen folyadékban lebegnek, ami a mellükig ér. Hasonlítanak hozzánk, de a lábukon és a kezükön hat ujj van. Ezek a tartósító folyadékba helyezett idegenek nem biz­tos, hogy halottak. Elképzelhető, hogy fejlett technikával életre lehet kelteni őket. Ez esetben beszélni fognak, és ebből rengeteg hasznunk származhat.

A keresztény világ is rendelkezik egy Földön kívüli eredetű relikviával, amely még sok meglepetést tartogat számunkra. Évezredek óta izgatja az embe­rek fantáziáját az ótestamentumban említett frigyláda mibenléte. A Biblia rész­letesen leírja, hogy milyen céllal keletkezett; ki, hogyan és miből készítette; mekkora volt a mérete; sőt azt is, hogy évszázadokon át mi történt vele. Lassan arra is fény derül, hogy Salamon uralkodása idején hová tűnt, de a legfontosabb titkot, a működési mechanizmusát még mindig homály fedi. Jelenlegi isme­reteink alapján azonban már sejtjük, hogy milyen erők munkálkodtak ebben a szent ereklyében. A frigy­láda az Istennel kötött szövetség jelképe volt, és elsősorban arra szolgált, hogy tartsa a kapcsolatot az Úr és kiválasztott népe között. Ennek alapján sokan arra gyanakodtak, hogy a ládában egy rádió adó-vevő volt elrejtve. Ez azonban nem felel meg a valóságnak, mert több szemtanú is állította, hogy a kívül-belül aranylemezekkel borított láda csak a tízparan­csolatot megörökítő két kőtáblát tartalmazta, amit Mózes helyezett bele.

Mivel két kőtábla semmilyen érzékelhető sugárzást nem képes kibocsátani magából, ezek a kövek különleges anyagból készülhettek. Ezt a feltételezést támasztja alá az az ókori leírás, mely szerint a frigyládát két titokzatos kristály, az urim (ragyogás) és tummim (tökéletesség) működtette. Ezek az erős mágneses sugárzást kibocsátó kristályok hasonlók lehettek a samirhoz, vagy az adamoszhoz. Minden bizonnyal nem természetes úton létrejött ásványok voltak, hanem mesterségesen állították elő őket, valamilyen transzurán elemből.

A mágikus jelenségek a láda tetején, az egymással szembefordított szín­arany kerubok között keletkeztek. Az apró részletekre is kiterjedő korabeli feljegyzések alapján igen nagy a valószínűsége annak, hogy a kiterjesztett szárnyú angya­lok között egy igen erős mágneses tér alakult ki. Ennek a mágneses zónának olyan intenzív volt az energiakisugárzása, hogy ionizálta a körülötte levő levegőt, ami ködgomo­lyagként nyilvánult meg. Ezzel a jelenséggel kap­csolatban az Úr is ezt mondta: „Felhőben jelenek meg a fedél felett.” A koncentrált energiarészecskékből álló szubatomi energiazóna legszelídebb megnyilvánulása az volt, hogy rajta keresztül Mózes közvetlen kommunikációt folytatott Istennel. Még a levegőrészecskék rezgésbe hozásának módjára is utalnak a zsidó legendák: „Ez a hang az égből jött, egy tűz­cső formájában.” A „tűzcső” feltehetően egy szubatomi energianyaláb lehetett, ami modulálta az angyalok szárnyai között képződött mágneses zónát.

Az azonban rejtély, hogy mi gondoskodott ennek a zónának az előállításáról. A láda ugyanis semmilyen sugárforrást nem tartalmazott, csupán a két kőtábla volt benne. Az viszont nem zárható ki, hogy éppen ezek a kövek látták el a gerjesztés feladatát. Az előző fejezetből tudjuk, hogy a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblák a rajtuk levő írástól súlytalanná váltak. Ennek oka az lehetett, hogy Isten a betűket szubatomi energiakéssel, vagy a bibliai feljegyzést követve az ujjából kiáramló intenzív bioenergiával vájta ki, és a koncentrált energiasugárzás elnyelődött a kőben. Ez az éteri jellegű energiasugárzás gerjesztette a szárnyas angyal formájú aranyelektródákat. A köztük keletkezett erős mágneses teret modulálta az égből alányúló sugárnyaláb, ami a körülötte levő levegőmolekulák rezgésbe hozásával hallható hangként nyilvánult meg. Természetesen ez a modern telekommunikációs csatorna visszafelé is működött. A Mózes szavai által rezgésbe hozott levegőmolekulák szintén modulálni tudták a kapcsolatot fenntartó szubatomi energiazónát. Ez a fizikai jelenség olyan sejtelmes volt, hogy a Biblia szerint „ilyenkor Mózes sem merte megközelíteni a frigyládát”. Egyébként sem volt tanácsos ezt megtenni, mert már az érintése is halálos volt. Nem tudta ezt Uzza, aki társával, Ahióval együtt Jeruzsálembe kísérte a filiszteusok által szekérre rakott frigyládát. Így kommentálta ezt az esetet a Biblia Károli Gáspár 1590-es fordításában: „És amikor Nákomnak szérűjére jutának, kinyújtá Uzza az ő kezét Isten ládájára, és megtartá azt, mert az ökrök félremozdították vala. Ennek okáért felgerjede az Úr haragja ellene, és megölé őt vakmerőségéért, és meghala ott Isten ládája mellett.”

Nem ő volt az egyetlen áldozata az ókori balesetvédelmi szabályok be nem tartásának. Ugyancsak a tájékozatlanság lett a veszte Áron főpap két fiának. Nádáb és Abihu bejáratosak voltak a tabernákulumba, vagyis abba a sátorba, amely­ben a frigyládát tartották. Egy nap úgy léptek be, hogy a kezükben fém tömjénfüstölőt vittek. Mint tudjuk, a mágneses töltések előszeretettel lépnek be fémtárgyakba, és a szeren­csétlen ifjakon keresztül leföldelődtek. Kellő isme­retek hiányában így kommentálta ezt az esetet a Biblia: „Idegen tüzet vivének az Úr elé, amit ő nem parancsolt nekik. Ezért tűz jöve ki az Úr elől, és megemészté őket.” A jelekből ítélve a szervezetüket ért mágnesáram olyan intenzív volt, hogy ettől a testük önmagában is sugárzóvá vált. Bizonyára ennek tudható be Mózesnek az a rendelkezése, hogy „a két fiú tete­mét azonnal vigyék a várostól messze”. Az alapsugárzás egészségkárosító hatása ellen a frigyláda körül tevékenykedő papok különleges ruházattal védekeztek. Sajnos, azt nem örökítette meg a Biblia, hogy ez a védőruha milyen anyagból készült, de azt igen, hogy hiedelmük szerint „ha nem viselték ezt a köpönyeget, életük nagy veszélynek volt kitéve”. Arra is kitért a Szentírás, hogy „valahányszor elszállították valahová a frigyládát – az Úr utasítására –, két réteg vászonba és egy réteg bőrbe kellett csomagolni”. Egyelőre nincs közvetlen tapasztalatunk az állatbőr mágneses sugárzásra gyakorolt hatásáról, de a földsugárzásokkal fog­lalkozó szakiroda­lom egyértelműen megemlíti, hogy az antennaerősítők által keltett elektromágneses kisugárzás ellen a birkabőrbe csomagolás a leghatásosabb módszer.

Jellemző a kisülések intenzitására, hogy „gyakran szikrák pattantak elő az angyalokból; szikrák, amelyek időnként elégették, elpusztították a közeli tárgyakat”. A történet folytatásából egyértelműen következtethetünk a sugárzás jellegére is. Pozitív, azaz éteri jellegű energia jelenlétére utal a beszámolónak az a része, hogy: „A szent ereklye az izraelita oszlop élén haladt a kéhátiták (Lévi törzshöz tartozók) vállán utazva”. Ez azonban nem mindig volt számukra megerőltető, mivel „a frigyláda időnként képes volt vinni önmagát és hordozóit”. A belőle kisugárzódó energia következtében „néha magától felugrott a levegőbe”. Egy másik zsidó legenda sze­rint „egy alkalommal a papok kísérelték meg a ládát vinni, és a láthatatlan erő a levegőbe dobta őket, majd újra meg újra földhöz csapta testüket”. Itt se gondoljunk semmiféle boszor­kányságra. Csupán az történt, hogy a súlytalanná vált test felemelkedve eltávolodott a sugárforrástól, és töltésutánpótlás hiányában visszazuhant a földre, a láda mellé. Ekkor újra feltöltődött, és a mutatvány mindaddig folytatódott, amíg abba nem hagyták a próbálkozást. Sajnos, a levitációnál nagyobb bajok is történtek szállítás közben. Az ótestamentum rabbi-magyarázatai alapján „a vivőket is gyakran meg­ölték a szikrák, melyeket a frigyláda bocsátott ki magából”. Ez feltehetően párás, nedves időben fordult elő, mert ilyenkor a villamos kisülések valószínűsége is nagyobb.

Ezt a rejtélyes sugárzást sokszor alkalmazták harcászati célokra is. A beve­tés módja néha meglehetősen bizarr volt. Az egyik csatáról szóló beszámoló szerint „a frigyláda először nyögő hangot hallatott, majd felemelkedett a földről, és az ellenség felé rohant”. Nem meglepő, hogy ennek láttán az ostromlók körében teljes zűrzavar támadt. Aki nem kapott szívrohamot a rémséges szerkezet látványától, azt alighanem a belőle kiáramló mágneses sugarak ölték meg. Mózes nem riadt vissza attól sem, hogy ezt a fegyvert a saját népe megregulázására használja. Még a pusztában történt bolyongás évtizedei alatt fellázadtak ellene „Izrael fiainak befolyásos vezetői; tanult, híres, neves emberek”. Zúgolódásuk oka, hogy „Mózes és Áron indokolatlanul emeli magát a gyülekezet vezetői fölé, mert ők is szent emberek, akik között szin­tén ott van az Úr”. Mózes erre egy próbát ajánlott fel. Ennek lényege az volt, hogy valamennyien töltsenek meg egy bronz tömjénezőt, és jöjjenek a frigyláda elé, hogy elégessék a tömjént, és majd elválik, hogy elfogadja-e őket az Úr. „Erre ki-ki vevé az ő tömjénezőjét és kezében tartva odaállt a sátor nyílása elé.” Ekkor Isten figyelmeztette két kiválasztottját, hogy váljanak külön a gyülekezettől. „Mózes és Áron arcra borulának, majd tűz jőve ki a frigyládából, és egy szempillantás alatt elemésztette a 250 lázadó férfiút.”

A tragédia azonban ezzel nem ért véget. A hozzátartozók jajveszékelése láttán ugyanis másnap fellázadt az egész gyülekezet. Erre az Úr ismét lesújtott engedetlen népére. „Először felhő borította el a szent sátrat, miközben megjelent az Úr dicsősége, vagyis egy nagy fényözön.” Bár Mózes és Áron gyorsan a sátor elé szaladt, hogy kiengeszteljék az urat, a „nagy harag” megállíthatatlanná vált. Pár perc alatt óriási öldöklés ment végbe. Az eredmény 14 700 halott. Ez esetben a korábbinál is erősebb mágneses hullámot keltett a frigyláda, amely a levegő ionizálása révén először hatalmas ködgomolyagként, majd plazmaszerű tűzfelhőként nyilvánult meg. Egy ilyen erős mágneses sugárzás meghatározott körzetben minden élőlényt elpusztít. A nép most már tanult a leckéből, és a továbbiakban engedel­mesen követték Mózes utasításait. A frigyládából kiáramló mágneses sugárzás annyira intenzív volt, hogy jelenlegi feltételezett rejtekhelyén, az etiópiai Akszumban hatalmas faragott kőoszlopokat is felállítottak vele. Közülük az egyik 33 m magas és 500 tonna súlyú volt, amelyet a feljegyzések szerint „a frigyláda és az égi tűz segítségé­vel” lebegtettek a helyére, az előre elkészített lyukba.

A frigyláda a Jordán folyó vizének szétválasztásra is képes volt. Mózes korábban csak az Úr láthatatlan angyalainak segítségével tudta a Vörös-tengert kettéválasztani. A frigyládából kiáramló koncentrált energiasugárzás azonban közvetlenül is képes volt energiafalat emelni a folyóvíz elé. Így ír erről a Biblia Józsué könyvének 3. fejezetében, az 5-17. bekezdésben: „A papoknak ezt mondta Józsué: vegyétek fel a szövetség ládáját, és vonuljatok a nép előtt. Amikor odaértek a Jordán vizének széléhez, álljatok bele a folyóba... Mihelyt a Jordán vize érinti a papok lábát, akik az Úrnak ládáját viszik, a folyó kettéválik, a felülről lefolyó víz megáll, mint egy gát… Akkor fölkerekedett a sátraiból a nép, hogy átkeljen a Jordánon. A papok vitték a szövetség ládáját a nép előtt. A folyó medre teljesen tele volt. Egyszer csak megállt a felülről lefelé folyó víz, gátként feltornyosult. A Sós-tenger felé lefolyó vize pedig egészen különvált. Így kelt át a nép Jerikóval szemben. A szövetség ládáját vivő papok ott álltak szilárdan a Jordán száraz medrében. Az egész Izrael átkelt, és mindaddig száraz volt a meder, amíg 2 millió ember mindenestül át nem kelt a Jordánon.”

Az Ószövetség haditudósítással is felérő részletes beszámolója alapján feltételezhető, hogy a mágneses sugárzás erejét vagy jellegét távirányítással oly módon is szabályozni lehetett, hogy az betegséget idézzen elő. Elképzelhető, hogy ez történt akkor, amikor a filiszteusok egy csatában megszerezték a frigyládát. Nem sokáig örültek azonban a hadizsákmánynak, mivel „az Úr megveré őket fekéllyel, daganatokkal annyira, hogy a város jajkiáltása felhatolt az égig”. Ez a betegség azonban sokkal inkább az erős mágneses hatásnak tudható be, mert ezek a tünetek tipikusan ionizáló (radioaktív vagy mágneses) sugárzásra utalnak. Nem csoda, hogy pánikszerűen szabadulni akartak a ládától, és 7 hónap után hazaküldték az izraelitáknak. Előtte azonban felnyitották a tetejét, és vagy hetvenen megnézték, mi van benne. Ezért a szentségtörésért mindnyájan az éle­tükkel fizettek. Ez esetben a halál oka annyira egyértelmű volt a történetírók szá­mára, hogy a Bibliában ki sem tértek rá. Pedig most sem kell isteni büntetésre gondolnunk.

Az áldo­zatok vesztét minden bizonnyal az okozta, hogy túl közel men­tek a sugárforráshoz. A hatalmas dózisú mágneses energia helyrehozhatatlanul felborította meri­diánrendszerük egyensúlyát, ami rövid időn belül pokoli kínok közötti halált eredményez. Bár azóta legyengült a sugárzása, még most is gondot okoznak a belőle kiáramló mágneses monopólusok. Az etiópiai Akszumból származó információk szerint az őrzésére kirendelt papok gyakran panaszkodnak, hogy „amióta együtt kell élniük a ládával”, rohamosan romlik a látásuk. (Az őrzését végző papot bezárják a szentélybe, és többé nem hagyhatja el a frigyládát rejtő barlangot.) Úgy látszik az ereklyéből kiáramló mágneses sugarak elvonják a bioenergiájukat, vagy feltöltik valamelyik meridiánjukat, melynek leghamarabb bekövetkező megnyilvánulása a látás romlása. Miután nem tesznek semmit az energiaegyensúly helyreállítására, gyakran szükség van váltásra, mert az örök nem hosszú életűek. A frigyláda még békeidőben is jó szolgálatot tett Isten kiválasztott népének. A krónikások szerint Dávid király idejében az egész palotabelső fényárban úszott. Nem fáklyákkal vagy gyertyákkal világították meg a helyiségeket, hanem valamilyen szerkezettel „fényt” vezettek a frigyládából a mennyezet alabástrom borítása mögé, ami kékes fénnyel világította be a termeket.

A teljesség kedvéért megemlíthető, hogy Kínában is létezett egy frigyládához hasonló szerkezet, a három lábon álló állvány, tartólábakkal és egy nagy edénnyel, amelyet bele kellett helyezni. Ebbe is tilos volt belenézni. Ez az adóvevő szintén úgy működött, mint a frigyláda. E fölött is felhőszerű pára jelent meg, amikor az istenek szavát közvetítette. (A kommunikáció során fellépő erős mágneses sugárzás itt is ionizálta a levegőt, amit a korabeli szemlélők párának, ködnek véltek.) Ezt a szerkezetet nem kellett hordozni, mint a frigyládát, mert saját lábain járt-kelt. Huang-ti császár hozta magával a Nagy Medve csillagkép egyik bolygójáról.

 

Érdekes hírek

 

Francia régészek a jordániai Al Karakban egy nőalakú sóoszlopot találtak, amit a bibliai Lót felesé­gének maradvá­nyaként azonosítottak. Az archeológusok néhány héttel azután bukkantak a földdel félig betemetett leletre, hogy nyomára leltek Szodomának és Gomorának, a kb. 3700 évvel ezelőtt el­tűnt városoknak. Az ótestamentum szerint Isten „kénköves tűzeső” által pusztította el ezt a két várost, bűnös lakóival együtt. Lótnak és családjának azonban megkegyel­mezett, de figyelmeztette őt a feleségével együtt, hogy menekülés közben ne nézzenek hátra. Az asszony azonban nem tudta legyőzni kíváncsi­ságát, visszanézett, és sóbálvánnyá vált. 1995 decemberében a geológusok megállapí­tották, hogy a bibliai történet igaz, Szodoma és Gomora létezett, romjai a Holt-tengerbe benyúló El Lisaxi félszigeten találhatók. A Poncharel által irányított régészek úgy fedezték fel ezt a felbecsülhetetlen értékű leletet, hogy az egész övezetet lépésről-lépésre átvizsgálták. Eleinte azt hitték, hogy egy ókori embert ábrázoló egyszerű kőszobrot találtak. A női arcból sugárzó irtózat azonban felkeltette az érdeklődésüket, és megröntgenezték az oszlopot. Döbbenettel állapították meg, hogy a szobor bel­sejében megkövesedett szív és tüdő található, és mindkét szerv sóból van. A radiokarbon-vizs­gálat szerint a lelet közel négyezer éves. A tudósok számára egyelőre rejtély, hogy az asszony fizikai­lag milyen módon válhatott sóbálvánnyá. Az bizonyos, hogy a térségben rengeteg só található a talajban. Mindenesetre a kutatások tovább folynak.

Ennek nyomán egy izraeli-amerikai-francia kutatócsoport később megállapította, hogy a vidéket nukleáris fegyverrel pusztították el. A környéken ugyanis semmilyen vulkán nem volt. Az expedíció szóvivője, René Chazal[103] szerint megdönthetetlen bizonyítékokat szereztek arról, hogy Szodoma felett egy légköri nukleáris robbanófejet hoztak működésbe. A kőzetvizsgálatok meglehetős pontossággal arra mutatnak, hogy a gránitrétegek mágneses erővonalai ekkortájt hirtelen megváltoztak. Nem a Föld pólusai cserélődtek fel, hanem lokális változások álltak be a mágneses erővonalakban. Az erővonalak a két város romjai körül ellipszis alakban vonulnak, kikerülve az egykori középpontot. Más bizonyítékokat is találtak. A régészek előástak olyan növényi maradványokat, amelyekben kimutathatók voltak a valamikor nukleáris robbanás izotópjai. A kutatásban részt vett tudósok egyöntetű véleménye: Sok jel mutat arra, hogy az „Úr” valamilyen nukleáris fegyvert vetett be. A városromok körül, a földeken semmilyen sugárszennyezésre utaló nyomot nem találtak.

[

1996-ban dr. Murray Claverton[104] amerikai régész bejelentette, hogy megtalálta egy feltehetően Földön kívüli lény koponyáját. A 3000 évesre becsült lelet egy Boston melletti kőbányából került elő. Mivel szemmel láthatóan nem emberi koponyáról van szó, a vizsgálatba bekapcsolódtak a Harvard, a Columbia és a Pennsylvania egyetem kutatói is. A spektroszkópiai és kémiai vizsgálatok egyértelműen igazolták, hogy a lelet struktúrája nagyon eltér az emberi koponya szerkezetétől. Az egyetlen közös elem a kalcium jelenléte, de ez is csupán 5%-át teszi ki a talált koponyának. 95%-a azonosíthatatlan anyagból van, olyanokból, amelyek itt a Földön ismeretlenek. Érdekes a koponya formája is, mert egyáltalán nem hasonlít sem az emberi, sem a csimpánzkoponyára, de még az előember kopo­nyájára sem. A csúcsos formájú agykoponya térfogata két és félszerese a nálunk 3000 évvel ezelőtt élt emberek agytérfogatának. A legérdekesebb azonban az, hogy a leletnek nincs orrnyílása, amiből arra lehet következtetni, hogy az illetőnek nem volt szagérzékelő szerve, vagy ha volt nem ott, ahol a miénk.

Döbbenetes hatást váltott ki a kutatókban a szemüreg nagysága. A topo­metrikus mérések megállapították, hogy a különös lény szemei arcának kb. felét elfoglalták, mivel az emberi szemnél ötször nagyobbak voltak. A vizsgálat végén az összes adatot számítógépbe táplálták azzal az utasítással, hogy ­rajzolja meg az idegen lény arcát. Az eredmény valósággal sokkoló volt. A képernyőn a „kis szürkék” sci-fi filmekből jól ismert arca nézett velük szembe. A híres brit szakértő, dr. Howard Whare[105] szerint semmi kétség, hogy ezek a lények léteznek, és évezredek óta látogatnak bennünket. Földi elhalálozásuk valószínűleg egy balesetnek tudható be. Erre utal, hogy a koponya megtalálási helyétől néhány száz méterre egy űrhajó roncsaira utaló maradványokat fedeztek fel.

Észak Peru Sipan völgyében, Moche[106] város közelében épen maradt tetemeket is találtak. A Hold-piramisnak nevezett vályogépítmény alatt aranylemezekkel borított kistermetű ufonauták csontvá­zai­ra leltek. A hagyományok szerint a sírban „égi tanítók” nyugszanak. 1922-ben Carter, a híres régész a Királyok völgyében két „világegyetemi lény” mumifikált holttestét is feltárta. A szintén arany­lemezekkel borított tetemek 3300 évesek. A „kis szürkékhez” hasonló lényeket Tuten­kámen fáraó sírkamrájába temették. A fáraó koraszülött gyermekeihez hasonlóan az ő bebalzsamozott tetemüket is aranyozott ládákba helyezték. Ez azt bizonyítja, hogy nagy megbecsülésnek örvendtek az udvarban. Miután a XX. elején még semmit sem tudtunk az idegenek földi jelenlétéről, korábbi tevékenységükről, Carter azt hitte, hogy mumifikált majmokat talált. Az egyiptomi hit szerint ugyanis az uralkodóval eltemetett kedvenc tárgyak és állatok a túlvilágon is szolgálni fogják az elhunytat. Csak a XXI. század elején ismerték fel az egyiptomi Dr. Walla és az amerikai Dr. Brier, hogy három évezreddel ezelőtt nem antropoid tetemeket temettek Tuten­kámen sírkamrájába. A két antropológus professzor szerint a koponya és a kézcsontok formája, eltérő tagoltsága kizárja, hogy állati vagy emberi lényekről lenne szó. Az ókori egyiptomi történelem beható tanulmányozása is arra utal, hogy a XVIII. és a XIX. dinasztia több fáraója (pl. I. Széthi és II. Ramszesz) gyakran mutatott be áldozatot Aton gömbjének. Ezt az eseményt egy agyagtábla is megörökítette. Erről sokáig azt hitték, hogy a Napot és a sugarait ábrázolja, de a fémes gömb benyomását keltő objektum valószínűleg egy UFO volt. A világraszóló felfedezés azonban a tudós társadalmat nem érdekelte. Ezért a 60-80 cm testmagasságú múmiák jelenleg a kairói Egyiptomi Múzeum raktárában kallódnak, csomagolópapírba tekerve.

[

Nálunk Európában is léteznek nem evilági lények. Kárpátalján bukkantak egy ilyen entitásra, amely vízből történt kiemelése előtt még élt. A Magyar Online internetes hírportál 2007. október 6-án tett közzé egy különös hírt. Ebből megtud­hattuk, hogy ungvári fiatalok körében futó- tűzként ter­jedt az a felvétel, amelyen a La­torcából kifogott halszörny volt látható. A különös teremtményt Nagylucska közelé­ben sike­rült elejteni, miután az orvhalászok áramot vezettek a vízbe. Haláltusája alatt visító hangot adott ki magából, és annyira ré­misztő volt, hogy sokáig meg sem mer­ték közelíteni. Csak akkor húzták ki a part­ra, amikor már biztosak voltak abban, hogy nem él. A bizarr külsejű entitásról készített fotót az újságírók megmutatták egy zooló­gusnak, valamint egy egyetemen tanító bio­lógusnak is. A szakemberek döbbenten, de tartózkodóan nyilatkoztak a látottakról, előbb kézzelfogható bizonyítékokat szerettek volna látni az állítólagos szörny teteméből. Erre azonban nem került sor, és azt sem lehet tudni, hogy mi lett a sorsa a folyóból kifogott, különös élőlénynek. 

 

Nem zárható ki, hogy egy földönkívüli lényről van szó. A nálunk fejlettebb civilizációk már az ókorban is gyakran hoztak létre különböző hibrid lényeket (pl. kentaurok, emberfejű és oroszlántestű szfinxek), melyeket ide hoztak, és itt szabadon en­gedtek. Ez a folyamat kisebb léptékben ma is foly­tatódik. Ennek egyik megnyilvánulása a sokak által látott chupacabra, amely már nem csak Dél-Ame­rika lakóit ijesztgeti, hanem Európában is előfor­dul. Ukrajnában nemrég több példányát is elejtet­ték. Fotók is készültek róluk, melynek alap­ján egy­értel­műen megállapítható, hogy nem evilági álla­tok.

A görnyedt hátú chupacabra a kriptozoológia egyik legrejtélyesebb teremtménye. Leginkább apró állatokkal táplálkozik, előszeretettel tizedeli meg a baromfiudvar lakóit, így aztán nem örvend nagy népszerűségnek a gazdák körében. Az egyik eset még 2010 augusztusában történt, amikor Csemer településen két kislány szemtanúja volt annak, amint egy apró, csupasz, kenguruszerű élőlény éppen egy nyúlketrecbe próbál bejutni. Annyira rémisztő volt a külseje, hogy a gyermekek sikítani kezdtek félel­mükben. Erre figyelt fel az édesapjuk, aki felka­pott egy vasvillát, és leszúrta az ismeretlen teremtményt. Az apró metszőfogakkal rendelkező tetemet bevitte a körzeti állatklinikára, ahol felboncolták. Kiderült, hogy egy olyan élőlényt sikerült villavégre hányni a gazdának, amely egyetlen ma ismert farkas-, róka-, kutya vagy macskafajtával sem mutat hasonlóságot. Alig két évvel később ismét feltűnt Ukrajnában egy chupacabra. A helyszín ezúttal az Ungvár melletti Daróc település volt, ahol közel száz apró állattal végzett a vérszívó szörnyeteg. A mészárlás helyszínére kiérkező szakemberek kizárták annak lehetőségét, hogy a pusztításért egy megvadult kutya lenne a felelős. Már csak azért is, mert a titokzatos lény valahogy kinyitotta a ketrecek reteszeit. „A kutya, amikor harap, akkor széttépi az áldozatát. Itt csak harapás és nyaki törés van a tetemeken. A nyulakat szinte megskalpolta, és gyakorlatilag minden csontjukat eltörte, a vérüket pedig kiszívta” – nyilatkozta dr. Jurij Spolarics, az állatkórház főorvosa.

Az eset kapcsán az újságírók felfedték azt is, hogy számos megyében tapasztaltak hasonló dolgokat a gazdák, ám ezeket az eseteket az illetékesek sokszor nem vették elég komolyan. A nyomozás során kiderült, nemcsak Darócon garázdálkodott a kecskeszívó, hanem Harkov környékén is. Az egyik szemtanú, Jurij Miscsenko az egyik ukrán tévécsatorna híradójának nyilatkozva elmondta, hogy a saját udvarán találta magát szemben az ijesztő lénnyel. Az apró chupacabra egy kutya és egy kenguru keverékéhez hasonlított, a járáshoz a hátsó lábait használta, mellső végtagjai pedig emberi kézre emlékeztettek. 2012 júliusában az ungvári Dravcki lakóövezetben folytatódtak az események. „Semmit nem hallottunk, még éjfélkor is ellenőriztük a ketreceket. Reggelig több mint 50 nagy és kis nyúl, 20 tyúk és 5 pulyka veszett oda. Egy kutya ilyet nem tud csinálni” – nyilatkozta az egyik gazda. Márciusban Beregszászon tapasztaltak hasonlókat. Ott is számos háziállat esett áldozatul az ismeretlen teremtmény ámokfutásának.

[

1991-ben a francia régészek is kiástak egy hasonlóan rejtélyes leletet. A Weekly World News tudósítása szerint dr. Gaston de Willard[107] és munkatársai egy ókori egyiptomi kőbányában felfedeztek egy beomlott föld alatti járatot. A törmelék eltávolítása után egy kb. 12 m²-es sírkamrába jutottak, ahol néhány átlagos méretű tetem mellett egy több mint 3 m magas óriás mumifikált testére bukkantak. A vizsgálatok szerint min. 4000 évvel ezelőtt konzerválták. Úgy temették el, mint ahogy az ókorban a főrangú urakat szokták, szolgáktól és műtárgyaktól körülvéve. A hagyományos tárgyak mellett viszont volt egy fényesre csiszolt, fémtányér alakú lemez is, amelyen különös ábrák és írásjelek láthatók. A sír falán található sziklavésetek csillagokat, bolygókat és nálunk ismeretlen formájú szerkezeteket ábrázolnak. A legnagyobb meglepetést azonban a kamra kialakítása okozta a régészeknek. Az üreget leginkább lézerre emlékeztető technikával vágták ki a tömör sziklából, mert a falak olyan egye­nesek és simák, mintha márványlapok borítanák. A legkülönlegesebb az, hogy közelről szemlélve a kő olyan benyomást kelt, mintha megolvadt volna. Vésésnek, csiszolásnak, a kris­tályszerkezet rongálódásának semmi nyoma sincs rajta. A sír­kamra oldalait és mennyezetét aranyszemcséket tartalmazó ólomszerű anyaggal díszítették, ilyen ötvözetről viszont nem tud a szakirodalom. Az óriásmúmiát később röntgennel átvilágították, de a végső következtetésről már nem tájékoztatták a nyilvánosságot.

[

Nem kevésbé érdekes leletek az örökké égő lámpások. A róluk szóló első leírások vallásos szövegekben jelentek meg. Később nem csak olvashattunk róluk, hanem rá is leltünk néhányra. Számos középkori feljegyzés szól örökégő lámpások megtalálásáról. Többnyire sírkamrákból kerültek elő. Justinianus bizánci császár egy régi szíriai épületet állíttatott helyre, amikor az egyik sírbolt falában rábukkantak egy lámpásra, amely égett. A rajta levő felirat szerint 27-ben gyújtották meg, és mivel közvetlenül mellette egy kereszt alakú medált találtak, a korai keresztények munkájának tulajdonították a mécsest. 1401-ben tárták fel az egykori trójai király fiának a sírját, és ebben is találtak egy még mindig égő lámpást. Pallasz trójai király az ie. 12. század­ban élt. A mécses tehát akkor már 2400 éve égett. Az Római Birodalom területéről sok ilyen lámpás került elő, amelyek a megtalálásukkor már 1000-1500 éve égtek. 1539-ben Angliában, az egyházszakadáskor lezajlott fosztogatások során is rábukkantak egy 1200 éve világító mécsesre egy katolikus templomban. A különös leletről tájékoztatták VIII. Henrik királyt, aki az örökégő lámpát a római pápa mesterkedésének tartotta, és megsemmisíttette.

Az utolsó örökégő mécsest egy svájci katona, Du Praz találta meg a franciaországi Grenoble közelében. Egy kolostorba vitte, ahol hónapokig tanulmányozták, de nem jöttek rá mitől ég olyan hosszú ideig. A benne levő olaj szintje ugyanis nem apadt az idő múlásával. Végül az egyik szerzetes leejtette, és az olaj szétfolyt, a megoldás reményével együtt. Pedig a lényeg nem az olajban volt. Erre utal a Bibliában említett folyton égő lámpás is. Mózes harmadik könyvében ez található a Mécses címszó alatt: „Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak neked olajbogyóból ütött tiszta olajat a mécstartóhoz, és tegyék rá a »folyton égő mécsest«. A kijelentés sátrában, a kárpiton kívül, amely a bizonyosság ládája előtt van, gondozzák azt Áron és fiai estétől reggelig, az Úr színe előtt. Örök rendelkezés legyen ez nemzedékről nemzedékre Izrael fiainál!”

Ebből egyértelműen kitűnik, hogy az örökégő lámpások tiszta olíva, vagy faolajat tartalmaztak, amely közönséges kanóccal néhány óra alatt elégett volna. Ezekben a mécsesekben azonban nem textilszálakból sodort kanóc volt, hanem valamilyen különleges anyag, ami összegyűjtötte az olajból kisugárzódó szubatomi energiát. Mint tudjuk az anyagba zárt szubatomi energia mennyisége szinte végtelen, így egyáltalán nem túlzó megállapítás, hogy ezek a lámpák örökégők voltak. Csak arra kellett vigyázni, hogy az olaj teljesen tiszta, többször desztillált legyen, hogy a szennyeződés ne akadályozza meg a minden anyagban megtalálható szubatomi energia összegződését, és zavartalan kisugárzódását. Ezt az energiát aztán sok mindenre fel lehet használni. Az indiai Ajurvéda pl. a vegytiszta arany és ezüst intenzív auráját gyógyító célra alkalmazza. Az alkimisták az általuk előállított vegytiszta fémsókat katalizátorként használták aranycsináláshoz. Ezeket a többször lepárolt, vegytiszta anyagokat nevezték a „bölcsek kövének”.

Az örökégő lámpákban egy különleges anyagú kanóc összegyűjtötte a szubatomi sugarakat, és koncentráltan kisugározta. Az intenzív energiasugárzás ionizálta a levegőmolekulákat, és ez néhány centiméter hosszúságú plazma a tájékozatlan szemlélőkben a lángnyelv képzetét keltette. A beszámolók egy része meg is említi, ezek a mécsesek nem közönséges lánggal égtek. Szent Ágoston ezt írta a római Vénusz-templom előtt állt örökégő lámpáról: „A lángját sem a szél, sem az eső nem tudta kioltani.” Többen próbálkoztak azzal is, hogy elfújják a lángnyelvet, de nem jártak sikerrel. Ez érthető, hiszen a szubatomi energiarészecskék áramlását nem befolyásolják az anyagi részecskék. Ilyen lámpát egyébként mi is készíthetnénk. Ehhez csupán a megmaradt leletek kanócát kellene tanulmányozni. Anyagi összetételük, kialakítási módjuk kiderítése lehetővé tenni az újbóli előállításukat.

[

Az ezoterikus irodalom nagy talánya a kristálykoponyák eredete. Ezek az emberi koponyát formázó relikviák többnyire nagy tisztaságú hegyikristályból készültek. Egy ősi indián legenda szerint 13 ilyen tárgy létezik a Földön, amelyek együttesen képesek a beszédre és az énekre, de eddig csak 7-et találtak meg belőlük. Az elsőt Frederick Albert Hedges angol régész 17 éves lánya, Anna lelte meg Mexikóban, az elveszett városban, Lubaantunban. A Peruban talált 3 kilogrammos példány lapiszlazuliból készült. A teotihuacáni Nap-piramis alól is előkerült egy. Közös jellemzőjük a hihetetlen tisztaságuk. Ennyire szennyezésmentes kristályok a Földön nem találhatók. Főleg nem ekkora tömegben. A kidolgozási módjuk, az alkalmazott csiszolási technika is annyira bonyolult, amire mi nem vagyunk képesek. Tekintettel a kemény alapanyagra kézzel való csiszolásuk is évszázadokig tartott volna. Öntéssel sem készülhettek, mert mindegyik koponya erős energiakisugárzással, természetes aurával rendelkezik. Ennek tulajdonítják a rendkívüli gyógyító- és hihetetlen parapszichológiai képességüket. De akkor hogyan kerültek hozzánk. Sokak szerint a Mu-kontinensről vagy Atlantiszról származnak. Ezt a feltételezést cáfolja meg az egyik kristálykoponyában megfigyelhető különös jelenség. Ha bizonyos fényerő mellett, meghatározott szögben beeső fény éri, a belsejében egy kép látható. Az elemzések kimutatták, hogy ez egy Földön kívüli járművet, egy UFO-t ábrázol.[108]

[

A hivatalos tudomány képviselői eddig azért utasították el a Földön kívüli civilizációk létét, mivel nem találtak a világűrben egyetlenegy bolygót sem, amelyen olyan klimatikus viszonyok uralkodnának, amelyek kedveznének az élet kialakulásának. Mint tudjuk, a Tejútrendszerben min. 200 milliárd csillag található. Ezek az égitestek azonban a mi Napunknak megfelelő képződmények, így a nagy forróság miatt élet nem tud kialakulni rajtuk. Semmi sem zárja ki viszont, hogy az általunk látható csillagok a mi naprendszerünkhöz hasonlóan ne rendelkezzenek bolygókkal. Erről eddig nem győződhettünk meg, mert ezek a kihűlt égitestek nem bocsá­tanak ki fényt magukból, a róluk visszaverődő szórt fény pedig olyan gyenge, hogy korábbi távcsöveinkkel nem tudtuk észlelni. Napjainkra azonban változott a helyzet. A legújabb űrteleszkópok érzékenysége lehetővé teszi ezeknek a visszaverődő fényeknek is az érzékelését. A texasi San Antonio obszervatóriumának tudósai kilencévi keresés és 120 égitest tüzetes megfigyelése után két olyan bolygót is felfedeztek, amelyek alkalmasak az emberi élet kialakulására. Megállapították, hogy a Földtől 35 fényévnyire levő Szűz csillagrendszer 70-es sorszámmal jelölt napja körül az egyik bolygón víz és +80 °C körüli hőmérséklet van, ami kedvez a szerves molekulák kialakulásának. A másik, életre alkalmas bolygót a Nagymedve csillagrendszerben találták. Az első mérések sze­rint –80 °C hideg van rajta, de valószínűleg vannak enyhébb területei is. Az alacsonynak tűnő hőmérséklet egyébként nem zárja ki az élet kialakulását. A világűrből mérve a Föld hőenergia-kisugárzása –18 ^oC-nak mutatkozik. Ennek ellenére bolygónk átlagos felszíni hőmérséklete +15 ^oC. A 33 ^oC hőmérséklet-különbség a légkör üvegházhatásának tudható be. Ennek alapján lázasan folyik tovább a kutatás, és a már fellelt bolygók tüzetesebb vizsgálata.

[

Az élet apró jeleit már a saját naprendszerünkben is fel­fedeztük. Az Antarktiszon korábban találtak egy olyan meteoritot, ami bizonyíthatóan a Mars bolygóról származik. Ennek a kozmikus eredetű kőnek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, ezért több mint tíz évig hevert a NASA raktáraiban. Most azonban szakemberek tüzetes vizsgálatnak vetették alá ezt a leletet, és megállapították, hogy olyan apró mikroorganizmusokat tartalmaz, melyek egy­értelműen igazolják, hogy valamikor volt élet a Marson. Ez nem bizonyítja ugyan a „kis zöld emberkék” létezését is, de nem zárható ki, hogy később értelmes lények nyomaira bukkannak. A bejelentés után ugyanis az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy felgyorsítják a Mars vizsgálatát célzó kutatási programot, 2005-ig évente 100 millió dollárt áldoznak erre a célra.

Ebből az összegből a NASA minden második évben leg­alább két szondát tud útnak indítani, melyek a korábbival ellentétben le is fognak szállni a vörös bolygón. Ez azonban csak a kezdet, mert 2005-ig űrhajósokat akarnak küldeni a Marsra. A bolygó felszínének közvetlen tanulmányozása, valamint kőzetminták önjáró szerkezetekkel való gyűjtése sok olyan információhoz juttat­hatja a tudományt, amely remélhetőleg gyökeresen megváltoztatja az univerzummal kapcsolatos jelenlegi felfogásunkat. Egyébként a program első két szondája már el is készült, sőt a Pathfinder[109] 1997. július 14-én leereszkedett legközelebbi bolygószomszédunkra. Rakománya egy 65 cm hosszú önjáró robot szeren­csésen kigördült a szondából, és meg­kezdte közvetlen környezetének felderítését. A három kamerával és különféle elemző egységekkel felszerelt Sojourn[110] feladata a kőzetminták vizsgálata, és az időjárási viszonyok tanulmányozása volt. A másik szondát, a Global Surveyort[111] szeptemberben állították Mars körüli pályára, ahonnan alaposan körbefényképezte a bolygót.

Mellékesen megjegyezve a NASA raktáraiban ennél meg­hökkentőbb kozmikus eredetű tár­gyak is találhatók. Ezek egyi­ke az a 90 cm hosszú és 75 cm átmérőjű tojás, amit az Apolló 17 űrhajó le­génysége talált a Holdon 1972. decem­berében. A tojás héja a mé­re­téhez ké­pest meglehetősen vékony, ezért csak óvatosan lehet kézbe ven­ni. Az asztronauták még két hasonló tojásra is rá­bukkantak. A tudósoknak fo­galmuk sincs róla, hogy mi­lyen állat tojá­sai­ról van szó, és hogyan ke­rül­tek a Holdra. A titkosítás el­lenére az esetről egy fénykép is napvi­lágot látott, amelyen két kutató műszeres vizsgálatot végez a holdtojáson.

[

A negyedik típusú találkozásokról szóló beszámolókban gyakran hallani különböző implantátu­mokról, amelyeket a földönkívüliek az elrabolt emberek homloküregébe vagy egyéb testrészeibe építenek be. Korábban többször megpróbálták már ezeket az azonosítást és könnyebb megtalálást elősegítő jeladókat tüzetesebben megvizsgálni, de ez nem sikerült, mivel a kioperálásuk után rejtélyes módon eltűntek. Most azonban szerencsénk volt. A kaliforniai Venturában egy sebészorvos szemtanúk jelenlétében, videokamera előtt két különös műtétet végzett el. Az elsőnél egy nő lábujjából, a másiknál pedig egy férfi kézhátából apró, dinnyemag formájú, illetve T-alakú tárgyakat távolított el. Az implantátumok mindkét esetben csak röntgenátvilágítással voltak láthatók, a bőrfelületen semmiféle heg vagy sebhely nem utalt a beültetésükre. Az apró tárgyakat vas­tag, sötét színű hártya borította. Olyan kemények voltak, hogy borotvaéles sziké­vel sem lehetett szétvágni őket. Érdekes, hogy amikor az orvos megérintette a testszövetbe ágyazott szubatomi mini adókat, a helyi érzéstelenítés ellenére mindkét páciens össze­rándult. A kivett eszközökön idővel kiszáradt a hártya, így sikerült lefejteni. Belül apró, erősen mágneses, fényes, fekete fém­szilánkot találtak.

A helyszínen azt is sikerült megálla­pítani, hogy ultraibolya fényben zölden ragyognak. A laboratóriumi vizsgálat során azt is kiderült, hogy a fémszilánk felszínén az atomok egy irányba vannak rendeződve. Valószínűleg ennek tudható be, hogy nagyon erős mágneses tere és rendkívüli szilárdsága van. A külső burokról a patológusok kiderítették, hogy összetevői az emberi testben megtalálható szövetbarát anyagok. A vér- és bőrmolekulákat tartalmazó proteinalapú szöveten nem találtak semmi kórosat, sejtburjánzásra vagy fertőzésre utaló nyomokat.

Az implantátumokat további vizsgálat céljából Houstonba küldték, ahol mikroszkópos és kémiai analízisnek vetették alá őket. A vizsgálat megállapította, hogy ezeknek az apró, fémszerű kristályoknak közös jellemzőjük, hogy atomjaik egyirányba vannak szerveződve. Ezt az anyagátalakító módszert mi még nem tudjuk alkalmazni, pedig jó lenne, mert az egyirányú atomok rendkívüli szilárdságot biztosítanak. Ezért ezeket a kristályokat még gyémántfűrésszel sem lehet elvágni. A másik szokatlan tulajdonságuk, hogy rendkívül erős mágneses tér veszi körül őket. Ebben feltehetően nagy szerepe van az egyirányú atomoknak. Mivel ezekben a fémimplantátumokban nem csak a domai­nek (mágneses momentumok), hanem az atomok is egyirányba állnak, felmágnesezve olyan erős erőterünk lesz, ami már egy távoli űrhajóról is érzékelhető, ezáltal az ellenőrzött személy a Föld bármely pontján könnyen megtalálható. Az implantátumok másik fajtájának alapanyaga nem vas-nikkel ötvözet, hanem szén nanocső. Ismeretes, hogy az általunk is használt szén nanocsövek még az gyémántnál is keményebbek, ezért jóval stabilabbak. Jellegzetességük hogy UV-fénnyel megvilágítva zölden fluoreszkálnak.

Legérdekesebb a fémkristályt, illetve a szén nanocsövet körülvevő szövetbarát burok anyaga. Normál esetben, ha egy idegen tárgy kerül a testünkbe, betokozódik. A földönkívüli eredetű kapszulák azonban semmilyen reakciót sem váltanak ki a befogadó szervezetben. Sőt, az idegen test körül idegsejtek kezdenek el gyülekezni, amelyek végül teljesen körbeszövik úgy, hogy idegvégződések tapadnak rá. Ezáltal úgy viselkedik az implantátum a testünkben, mint egy élő szerv. Emiatt sokan aggódnak, hogy rajta keresztül befolyásolni lehet a tudatot, vagyis távvezérelhetők leszünk. Szerintük az implantátumok fő célja a pszichikai irányítás. Az agy befolyásolásával átveszik a hatalmat a tudatunk felett. Erre azonban nincs bizonyíték. A szakirodalomban egyetlen esetet sem említ, amikor valakit ily módon befolyásoltak volna. A jeladás valószínűleg egyirányú. Olyan szerepet tölt be ez a kapszula, mint a mi rádiófrekvenciás chipjeink, melyeket kutyák és különféle madarak bőre alá ültetünk. Csupán a GPS-es helymeghatározást szolgálja.

A szén nanocsöves implantátumok miatt sem kell aggódnunk. Miután szén nanocsövecskékből tranzisztorokat is lehet készíteni, egyesek szerint ezek az implantátumok mini számítógépek, amelyek átprogramozzák az elrabolt személyek agyát. Erre sincs semmi bizonyíték. A továbbfejlesztést valószínűleg a repülőtéri fémdetektorok megjelenése tette szükségessé. A szén alapú implantátu­mok nem váltanak ki riasztójelet a repülőtéri ellenőrző kapukban.

 

A földönkívüliek ajándéka

 

A Földön kívüli civilizációk létezésében kételkedők leggyakrabban han­goztatott érve, hogy semmiféle kézzelfogható bizonyíték nincs az emberiség birtokában, ami egyértelműen alátámasztaná, hogy rajtunk kívül is élnek értelmes lények a világűrben. Ilyen tárgyak persze szép számmal találhatók a Földön, gondoljunk csak a balesetek következtében lezuhant UFO-k roncsaira. Ezeknek a szerkezeteknek a maradványait azonban a hatóságok gondosan begyű­jtötték, és titkos kutatóbázisokon, a nyilvánosságtól elzárva tárolják. Magánszemélyek birtokába pedig csak olyan emblémaszerű fémdarabok kerültek, melyek anyagukat tekintve a Földön is készülhettek, így a hitetlenek nem tekintik egyértelmű bizo­nyítéknak. 1994-ben azonban a debreceni nemzetközi ufó­kongresszuson bemutattak egy magán­sze­mély birtokában levő tár­gyat, ami az azóta elvég­zett tudományos vizs­gá­latok szerint minden két­séget kizáróan Földön kívüli eredetű. Ez a tárgy egy 360 mm hosszú és 18 mm átmé­rőjű mag­néziumrúd. A palástja enyhén érdes (homok­fú­vott felületre emlé­kez­tető) a két vége pe­dig kis­sé lekeskenyített. A rúd tulajdonosa Bakó Lász­ló, aki gyermekkora óta több alkalommal is kap­csolatba került egy szauroid jellegű, Földön kívüli civilizáció néhány tagjával. Ezt a kozmikus ajándékot 1974-ben kap­ta tőlük, de ismerve a Ma­­gyarországon akkor­tájt uralmon levő dik­ta­tó­ri­kus rendszer para­pszic­holó­giá­val kapcsolatos né­zeteit, egy vascsőbe rej­tet­te, és elásta. Csak 1991 ta­va­szán, a kommunista dik­tatúra visszavonhatat­lan bukása után merte előven­­ni, és megmutatni. Bizal­matlansága azon­ban nem osz­lott el teljesen, így ami­­kor megkérték, hogy ad­ja kölcsön ezt az ezüst­fehér színű rudat tudomá­­nyos vizsgálat céljára, el­­követte azt a hibát, hogy három egyenlő részre vág­ta, és csak a középső, leg­­kevésbé érdekes darabját bocsátotta a kutató rendelkezésére.

Annyi azonban már eb­ből a mintából is megálla­pítható volt, hogy az anya­ga 100%-os, vagyis olyan tisztaságú magné­zium, ami földi körül­mények között előállít­hatatlan. Ké­sőbb si­került elkérni tőle a másik két darabot is, és az 1995-ben lezajlott vizsgálatok igen érdekes dolgokat állapítottak meg. A két szélső darab közül az egyik végén egy zöld fénnyel világító, dőlt csonka kúp áll ki, ami megvilágítás után nagyon erősen foszforeszkál, és utána még hosszú ideig intenzív zöld fényt áraszt magából. Egy minimális alapfénye viszont mindig van. A henger palástjából kiálló csonka kúp anyaga ismeretlen, nálunk nem létező elemből készült. A legérdekesebb azonban a másik szélső darab. Ezen kilenc (egy vonalban elhelyezkedő) aranyszínű kidudorodás található. Ezek a félgömbszerű, ismeretlen anyagból készült fémdudorok kb. 4 mm átmé­rőjűek. A harmadik félgömb alatt egy egyenlő szárú háromszög található (valószínűleg ugyanabból az anyagból) és csúcsával erre a dudorra mutat, mintha jelképezni akarna valamit. A háromszögben egy szemhez hasonlító ovális alakú, enyhén hullámos felületű, fóliaszerű rész van. Ennek mélyéből állandóan fény világít ki. Az ellip­szis középpontjából kiáradó fényben a piros, a kék, a zöld, a sárga szín dominál, de előfordul a lila is. Ez az összetett fénysugár jelenleg hologramszerű jelenséget produkál. A röntgenátvilágítás során megállapították, hogy a rúd belsejében, a „szem” alatt egy keresztben elhelyezett, 8-9 mm hosszú és 4-5 mm átmérőjű henger van, amelynek az egyik vége gúlában végződik. A gúla hegye pontosan a „szem” közepére, vagyis a szemlencse fókuszpontjára mutat. A henger anyaga szintén ismeretlen. További érdekessége, hogy a röntgensugár nem hatol át rajta, tehát egy rendkívül sűrű anyagról van szó. Olyan anyagról, ami igen magas rendszámú lehet az elemek periódusos rendszerében, mert a többi résszel ellentétben nagyon erős sugárzással sem tudták átvilágítani.

Mindezen tulajdonságokat összegezve feltételezhető, hogy ez a titokzatos relikvia egy sajátos funkciót betöltő műszer vagy eszköz lehetett. Sajnálatos, hogy időközben szét lett vágva, így eredeti feladatának valószínűleg már nem képes eleget tenni. Ennélfogva rendeltetését tekintve csak találgatni tudunk. Nem zárható ki, hogy a különös viselkedésű fémgömbökhöz hasonlóan ebben az esetben is egy demons­trációs eszközzel van dolgunk. Elképzelhető, hogy ez a fémrúd egy mechanikus felépítésű (tehát tápáramforrást nem igénylő) szubatomi energiagenerátor. A szemből kiáramló sugárzás tulajdonképpen nem fény, hanem szubatomi energiasugárzás, amely a levegőmolekulákat ionizálva frekvenciájától függően különböző színű fényt kelt maga körül. Az energiahullámokat minden bizonnyal a kis kihegyezett henger bocsátja ki magából, amely esetleg 115-ös rendszámú elemből készült. Az energiasugárzás frekvenciaértéke feltehetően az aranyszínű dudorok, mint szenzoros érzékelők segítségé­vel pontosan beállítható. A rúd végéből kiáramló konstans zöld fény vagy pozitív, vagy negatív energiasugárzás, amelyet gyógyításra használnak, de súly­talanságot, illetve gravi­tációnövelést is elő lehet vele idézni. Más elképzelés szerint ez az eszköz nem más, mint naprendszerünk energiakisu­gárzásának modellje. Ezt a feltételezést az a körülmény támasztja alá, hogy a szenzorok száma megegyezik nap­rend­szerünk bolygóinak számával, és a „szem” a harmadik dudorra, a Földre mutat. Ebből kiindulva lehetséges, hogy az egyes szenzorok megérintésekor olyan frekvenciá­jú szub­atomi energiasugárzás keletkezik, amely a hozzá tartozó bolygóra jellemző.

Amennyiben az analízist a szokványos fizikai ­vizs­­gá­lato­­kon túlmenően kiterjesztenék szub­ato­mi, illetve elektromágneses kisugárzásra is, akkor egyér­telműen eldönthető lenne, hogy miről van szó. Ha ez a rejtélyes rúd szubatomi energiát generál, akkor nagy szerencsénk van, hiszen készen kaptunk egy ­olyan eszközt, amelyen időbeli korlátok nélkül tanulmányozhatjuk a különféle mágneses sugárzások teljes frekvenciaspektrumát, az összes járulékos tulajdonságukkal együtt. Ennek ter­mészete­sen elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes darabok külön-külön is funkcionáljanak, de erre talán megvan a remény. ­Eredeti rendeltetése azonban csak egy darabban fog megmutatkozni, ezért meg kellene kísérelni az összeerősítését.

Ennek szükségességét az indokolja, hogy a rúd használati módja ismert. A tulajdonos határozottan emlékezett rá, hogy amikor elrabolták, egy fényes kis teremben ült az asztal előtt, amelyen hosszában csíkok voltak. Mellette állt egy ­ufonauta, aki a kezében tartott magnéziumrúd hegyét a csíkokon huzi­gálta. Közben beszélt hozzá. Azt mondta, hogy már elhagyták a Földet, majd távolságokat is említett. Az idegen kéztartásából ítélve a rudat oly módon fogta, hogy az ujjai közben érintették a szenzorokat. Ez a fogásmód lehetővé teszi azt is, hogy a félig nyitott tenyéren át lássuk a szemet, vagyis a beállított frekvenciaértéket az indikátoregység elszíne­ződése alapján ellenőrizhetjük.

A helyzetből következtetve a kívánt frekvenciaértékre hangolt szubatomi energia a rúd végén levő csonka kúpból áramlott ki. Ennek intenzitása meglehetősen nagy volt, így nem zárható ki az a feltételezés sem, hogy az asztalon levő csíkokat ez a koncentrált sugárforrás okozta. Ezt az elképzelést támasztja alá az elrabolt személynek az a megjegyzése, hogy visszaszállítása után a mellé helyezett magnéziumrúd vége nagyon erős zöld fénnyel világított. Akit a fényképekkel illusztrált részletek is érdekelnek, az Ufómagazin 1994. novemberi és 1995. szeptemberi számaiból többet is megtudhat erről a témáról (Indexszám: HU-ISSN 0865-686X).

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Az előző fejezetekben megismerhettük azokat a találmányokat, amelyek a szabadenergiából hidrogént vagy villamos áramot állítottak elő. Az étert meg­csapoló készülé­keknek van egy külön csoportja is, a mechanikus erőnyerők. Ezek közül a legrejtélyesebbet egy német konstruktőr J. E. Elie-Bessler (más néven Orffyreus) készítette a XVI. és a XVII. század fordulóján. A szemtanúk szerint ez nem egyszerű örökmozgó volt, mint Páter Peregrinus mágneses szerkezete, mert működése során jelentős terheket emelt. Felépítése ennek is teljesen mechanikus volt. Egy ingából és egy dobból állt, és abban golyók mozogtak. Sajnos semmilyen dokumentáció vagy értékelhető működési leírás nem maradt fenn róla. Így működésével kapcsolatban ismét csak találgatni tudunk. Az inga jól ismert mozgása, valamint a golyók forgása arra enged következtetni, hogy ez a szerkezet csak közvetve köszönhette az éter közegellenállásának a külső energiabefektetés nélküli munkavégző képességét. A közvetlen kiváltó ok az éternek az a speciális hatása lehetett, hogy az anyagba szorulva lerövidíti az időt. Amennyiben a golyók körpályán mozogtak, akkor a gravitáció következtében lefelé haladtukban fokozott közegellenállásnak voltak kitéve. Emiatt az étert alkotó pozitív szubatomi energiarészecskék igen nagy számban szorultak bele a golyókba, melynek következtében környezetükben lerövidült az idő. Így a lefelé zuhanó golyók hamarabb értek le, mint normál körülmények között, és ezáltal többletenergiára tettek szert. A keletkező többletenergia előbb a szerkezetet pörgette fel, majd oly mértékben megnőtt, hogy munkavégzésre is képes volt. Az önmagát gerjesztő mechanizmusnál a leterhelésre szükség is van, mert e nélkül annyira felpörögne, hogy szétszakadna, és darabjaira hullana.

 Sajnos a XX. századi feltalálók mechanikus erőnyerőinek működési mechanizmusa már korántsem mondható ilyen szellemesnek. Működésük a hatás-ellenhatás, valamint az impulzusmegma­ra­dás törvényén alapul. A szerkezet lelke a pörgettyű, ami felpörgetve képes arra, hogy a tehe­tetlen­ségi erő révén többletenergiát állítson elő. Ezáltal ezek a konstrukciók külső meghajtás nélkül előre-hátra mozognak, vagy felemelkednek egy időre a levegőbe. A különböző megoldások közül egy orosz fel­találó, V. Tolcsin készüléke a legegyszerűbb, és a leghatékonyabb. A mechanizmus egy könnyű kis kocsin helyezkedik el. Itt a többletenergiát két excenter adja, ­melyek egy-egy kar végén, közös középpont körül, egymás feletti síkokban, de ellenkező irányban forognak. Az excenterek felpörgetését egy alul elhelyezett motor végzi. A mechanizmus az excenterek által keltett periodikus ugrálást egyenes vonalú mozgássá alakítja. Az ily módon létrehozható sebesség nem nagy, a működő modellek néhány m/s-nál gyor­sabb mozgásra nem képesek.

Az amerikai Thorn Thornson egy dobozba zárva felhasz­nálta ezt a szerkezetet csónakhajtásra is. A jármű viszonylag nagy se­bes­séggel siklott a vízen. Ezek az inercoidnak nevezett beren­dezések azonban csak földön, vízen tudnak járni, mivel tá­maszték nélkül nem képesek hatást kifejteni. Az űrben ­tehát működés­képtelenek lennének. Sajnos, a levegőben sem hasz­nálhatók, mert az alacsony ha­tásfok miatt a saját súlyu­kat is alig képesek felemelni, nem­hogy hasznos terhet vigye­nek ma­gukkal. Összefoglalva meg­ál­la­pítható, hogy ez a fajta több­letenergia-keltés még a Casi­mir- és Davies-Unruh effek­tu­sokon alapuló eljárásoknál is előnytelenebb, mivel azon túl­menően, hogy állandó karban­tar­tást igényel, a hatásfoka sem meg­felelő. Ennek ellenére sok híve van ennek a megoldásnak is. Minden feltaláló a saját mód­szerére eskü­szik, és a legtöbben az egész életüket felteszik arra, hogy az általuk képviselt eljárás beve­zetésre kerüljön.

 

A sokféle próbálkozás és a rengeteg működő modell láttán joggal vetődik fel az olvasóban, hogy miért nem terjedtek el ezek a készülékek a gyakorlatban, miért nem kezdik már el a sorozatgyártásukat. Ennek alapvetően két oka van. Mint minden jelentős beru­házáshoz, ezeknek a készülé­kek­­nek a gyártásba vételéhez is sok pénz kell. Ez viszont csak biz­tonságos gyártás esetén teremt­hető elő. Ennek előfeltétele a szabadalmi oltalom, ami ebben az esetben szinte megszerezhe­tet­len. A találmányi hivatalok ugyanis ez idő szerint automa­tikusan visszautasítanak minden olyan bejelentést, ahol a felta­lá­ló nagyobb kimenő teljesít­ményt tüntet fel, mint amennyi a be­fek­tetett energia. A hivatkozási ok, hogy a tudomány jelen­legi ál­láspontja alapján perpe­tuum mobile nem létezik, tehát lehe­tetlen olyan készüléket elő­ál­lí­tani, amely a „semmiből” több­letenergiát hoz létre. (Az egyes megadott szabadalmak annak tudhatók be, hogy a feltalálók elhallgatták készülékük hatásfokát. Az iparilag fejlett országok szabadalmi előírásai általában nem követelik meg a felhasznált elvek ismertetését, a feltaláló csak a készülék felépítését köteles közölni úgy, hogy a benyújtott dokumentumok alapján más is megépíthesse a találmányt. A szabadalom meg­adásának nem előfeltétele a gazdaságosság, a piacképesség. Ezt a helyzetet kihasználva a legtöbb feltaláló igyekszik annyi technológiai és üzemeltetési paramétert elhallgatni, amennyit csak lehet, hogy a szabadalomhoz kapcsolódó know-how minél értékesebb legyen. Ennek a közmegegyezésen alapuló hely­zetnek tudható be, hogy ha a feltaláló nem hívja fel az elbírálók figyelmét arra, hogy az általa ismertetett eljárás hatásfoka meghaladja a 100%-ot, akkor előfordulhat, hogy egy többletenergia-előállító eljárásra is megkapja a szabadalmat.) Ahhoz, hogy ez a visszás helyzet megváltozzon, a tudomány elismert képviselőinek hivatalosan ki kellene nyilvánítaniuk, hogy ez az energia nem a semmiből keletkezik. Ennek előfeltétele azonban, hogy meggyőződhessenek erről, és ezzel el is érkeztünk a másik okhoz, amiért a szuba­to­mi alapon álló készülékek nem képesek a gyakorlatba átkerülni.

Ez az ok az elméleti alapok hiánya. Amíg ezek a kutatások nem válnak hivatalossá, addig a fizikusoknak nem lesz lehetőségük arra, hogy megismerjék az alapelveket. Ebben a helyzetben pedig remélni sem lehet, hogy az állami alkalmazásban levő szakemberek valaha is belássák, hogy a „kívülállók” által felfedezett környezetkímélő többletenergia-előállítás lehetséges. Kellő ismeret hiányában a tudo­mányos világ egyetlen neves képviselője sem kockáztatja az egzisztenciáját azzal, hogy felelőtlen kijelentéseket tesz. Így ha olyan ténnyel kerülnek szembe, ami nem felel meg a jelenlegi tudományos doktrínának, ösztönösen cselekszenek; visszahúzódnak a hivatalos teóriák, az előítéletek, és nem utolsó sorban a katedrájuk mögé. Sajnos, korábban sem volt jobb a hely­zet. Rendkívüli módon gátolta ennek a szakterületnek a kibontakozását, hogy már az indulásnál váratlan aka­dályba ütközött azáltal, hogy Cavendish[112] a józan észre való hivatkozással kizárta az elektromosság és az elektromág­nesesség közötti kapcsolatot. Mivel a világhírű angol fizikus kora legnagyobb szaktekintélyének szá­mított, ez a kijelentése húsz éven át megbénította az elektro­mágne­ses­ség kutatását.

Az elzárkózó magatartás oka régebben a tudományos gőg volt, ma inkább az egzisztenciaféltés. Ezt legérzékletesebben egy műegyetemi tanár fogalmazta meg, amikor megvizsgálta egy ifjú titán ezoterikus találmányát: „Megnéztem, megmértük, működik. Ám ha ezt elfogadom, nem tudok semmit. Mondjátok, mit tanítok én holnap, ha ez igaz? Szóval nem! Ez lehetetlen, és kész!” A nyugati egyetemeken is hasonló szemlélet uralkodik. Amikor Wilhelm Müller bemutatta a szabadener­giakeltő találmányát a Harvard Egyetemen a diákok rajongással vették körül. A tanárok azonban hátrakulcsolt kézzel nézték a berendezést. Hiába invitálta őket a feltaláló, hogy vizsgálják meg közelebbről, végezzenek rajta méréseket. A válasz így szólt: „Csak nem gondolja, hogy hozzányúlunk. Ha megtennénk értelmetlenné válna mindaz, amit az elmúlt 40-50 év alatt tanítottunk.”

Az átlagember sem hisz az ingyenenergia létezésében. Az iskolában ugyanis azt sulykolták beléjük, hogy a villamos energia előállításához valamilyen más energiát (pl. mozgási energiát, hőenergiát) kell befektetni. Ez azonban nem igaz. A villamos energia felhasználása során ugyanis nem fogy energia. Ha egy izzólámpa elé ampermérőt kötünk, azt látjuk, hogy ugyanakkora áram folyik át rajta, mint amikor utána kötjük. A fénykeltés egyetlen elektront sem használ el.[113] Vagyis a villamos energia előállítása során nem minden esetben érvényesül az energiaátlakulás törvénye (legalábbis látszólag). Hagyományos értelemben nem kell külső energiát befektetni az előállításához. Csupán meg kell oldani az elektronok mozgatását. Ennek egyik módja, hogy koncentráljuk az anyagból kisugárzódó energiát. Ezt a legegyszerűbben úgy érhetjük el, hogy megnöveljük a vezető két végén az elektromos potenciált, majd gondoskodunk róla, hogy ez ne váltson ki a fémes vezetőben jelentős elektronáramlást. A másik módja az éter munkára fogása, az elektronok éteri részecskékkel történő mozgatása. Ennek legkönnyebb módja a szolitonos gerjesztés.

A fizikusok és az akadémikusok megnyugtatása érdekében le kell szögezni, hogy az energia most sem a semmiből keletkezik. Ezeknél a villamosenergia-keltő módszereknél az éteri részecskék perdületi energiáját használjuk fel valamilyen módon. Az ily módon előállított energia tehát nem szabadenergia, hanem ingyenenergia. A szabadenergia elnevezés azért ragadt rá, mert az éter bárhol elérhető, és szabadon használható. Tehát kár gúnyolódni a különböző szabadenergia-keltő találmányokon, mert ezek nem a semmiből állítják elő az energiát. Mindegyikük a szinte végtelen mennyiségű univerzális energiát használja. Ezt sokszor maga a feltaláló sem tudja, és ebből ered a téves megítélés, a nevetségessé válás. A szabadalmi elbírálók is tévednek, amikor elutasítják ezeket a találmányokat arra hivatkozva, hogy perpetuum mobile nem létezik. Perpetuum mobile valóban nem létezik, csak rejtett energiafelhasználás történik. Amint megértjük ezeknek a készülékeknek a működési módját, mindjárt eloszlik a kétely a használhatóságukkal kapcsolatban.

Elvileg óriási lökést adna a kutatások elkezdésének, ha a politikusok végre leküzdenék ellenérzésüket a parajelenségekkel szemben, vállalnák azt a következményt, hogy a várható eredmények valószínűleg megváltoztatják korunk gazdasági, politikai, sőt társadalmi struktúráját, és állami támogatást biztosí­tanának erre a célra. Egyelőre azonban ez a csodával határos esemény sem lenne képes a pozitív folya­matot beindítani, mert a kutatások elkezdésének van egy jelentős műszaki akadálya. Ez a leküzdhetetlennek látszó akadály az, hogy nincs mit tanulmányozni, a tudomány jelenlegi fejlettségi szintjén ugyanis nem tudunk mágneses töltéseket elemi szinten előállítani. Egyelőre nincs olyan eszközünk, ami képes lenne gyakorlatban is használható mágneses monopólusokat nagy számban előállítani. Az elektromos töltéssel ellentétben mágneses monopólusokat ma még csak az emberi szervezet tud kisugározni magából. Az ezzel való kísérletezést azonban a legtöbb fizikus elutasítja, mivel nincsenek tisztában a keletkezés módjával.

Arra sincs lehetőségük, hogy belátható időn belül a saját szemükkel győződjenek meg a szub­atomi energiarészecskék létezéséről. Az élet legkisebb alapkövei ugyanis olyan parányiak, hogy egyelőre semmilyen műszerrel sem figyelhetők meg. Hogy legyen némi elképzelésünk a szubatomi energiarészecskék alkotta világ arányairól, előbb vizsgáljuk meg az atom méreteit. Számunkra már ez a világ is érzékelhetetlen, pedig az atom átmérője mindössze százmilliomod (10^–8) cm. Az elektron öt nagyságrenddel kisebb, átmérője 10^–13 cm. Az átlagember számára ezek a kis értékek nem mondanak semmit, ezért vegyünk a kezünkbe egy narancsot, és képzeletben nagyítsuk fel akkorára, mint a földgolyó. Ez esetben a narancs atomjai akkorák lennének, mint egy cseresznye. Ilyen nagyítás mellett az atommag ha nehezen is, de már láthatóvá válna; az elektron viszont továbbra is észlelhetetlen maradna számunkra, pedig hol vagyunk még a szubatomi világtól. Az elektron és a szubatomi energiarészecskék áramlási sebességének különbségéből ítélve a szubatomi energiarészecske átmérője az elektron átmérőjének kb. 10^–13-ad része. Ezek után már sejthetjük, hogy mekkora nehézséggel kell szembenéznünk, ha fel akarjuk deríteni ezt a világot. Szemléletesebbé téve a méretarányokat a cseresznye méretű narancsatomot ismét nagyítsuk fel akkorára, mint a földgolyó. Ez esetben az elektron már akkora lenne, mint egy felhőkarcoló, a szubatomi energiarészecske mérete azonban még így is csak 10^–9 cm, tehát láthatatlan lenne. Ha a földgolyó méretű atomot tovább nagyítjuk akkorára, mint a naprendszerünk, ez esetben a szubatomi energiarészecske még mindig csak egyszázad milliméter átmérőjű lenne, vagyis akkora, mint a gombostű hegye. Éppen hogy csak látnánk. Így viszonyulnak a mikrovilág méretei a mi világunkhoz, illetve a makrovilághoz. Ekkora méretkülönbséget kell leküzdeniük az atomi, illetve szubatomi világot érzékelő műszereknek. Ilyen körülmények között érthető, hogy fizikusaink miért ódzkodnak annyira ettől a témától.

Ez a helyzet is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy még mindig nincs kidolgozott és általánosan elfogadott elmélete a szubatomi alapon történő energiatermelésnek, pedig a kezdeti lépések viszonylag korán megtörténtek. Dirac az 1930-as években elméletben már bevezette a mágneses mono­pólus fogalmát a fizikába, de csak annyit tudott róla megállapítani, hogy a töltése közel hetvenszerese a villamos töltésnek, és rezgésfrekvenciája elképzelhetetlenül magas értéket érhet el. Ez azt jelenti, hogy az általuk képviselt energia a végtelen felé tart. Ennek ellenére az elektronnal szemben nincs nyugalmi tömegük, vagy legalábbis nem mutatható ki. A természetben szabad állapotban levő mágneses monopólusok, vagyis az éter rezgésfrekvenciája szintén igen magas, ezért az általa képviselt energia óriási. Ezt az energiát azonban mi közvetlenül nem tudjuk felhasználni, mert benne vagyunk. A helyzetünk olyan, mintha egy hegy tetején álló víztartályban lennénk. Hiába nagy a benne tárolt víztömeg helyzeti energiája, mi ezt a tartályban még érzékelni sem tudjuk, nemhogy hasznosítani. Ehhez ki kell lyukasztani a tartályt, és a belőle kifolyó víz energiáját kívülről lehet csak hasznosítani. Ezt azonban az éterrel nem tudjuk megtenni, mivel a pozitív szubatomi energiarészecskék az egész univerzumban min­denütt jelen vannak, és nem tudunk kilépni a rendszerből, hogy megcsapoljuk.

A kvantumelektrodinamika egyik megalkotója szerint akkor sem járnánk rosszul, ha ezt az energiát valamilyen módon anyaggá tudnánk sűríteni, majd visszaalakítanánk energiává. Richard Feynman ugyanis kiszámította a térfogategységre eső egyenértéktömeget. Az ismert fizikus 2 milliárd tonna/cm³-t kapott eredményül. Ez a tömeg Einstein ismert képletével átszámítva annyi energiát szolgáltatna, amennyi elegendő lenne a világtengerek felforralásához. És mindez az energia az univerzum egyetlen köbcentiméterében található. Ezek után nagyon sajnálhatjuk, hogy nem tudjuk megcsapolni az étert.

Így nem marad más mint, hogy az anyagból kiszabadítható szubatomi ener­giát hasznosítsuk, koncentrált formában. Ehhez azonban jó lenne megismerni a mágneses monopólusoknak legalább a viselkedését, ha már az elméletükkel nem vagyunk tisztában. Azt már sikerült kideríteni, hogy amíg az elektron mozgása rendkívüli mértékben függ a közegtől, amelyben halad, a mágneses töltéseket minden anyag vezeti. A fémes jelleg, a mágnesezhetőség nem előfeltétele annak, hogy a mágneses monopólusok behatoljanak az anyagba, és abban mágnesáramot indítsanak el. Ezen túlmenően úgy tűnik, hogy a mágneses töltések hatást gyakorolnak az időre is. Már régóta tudják, hogy az élő szervezetek külső beavatkozás nélkül is képesek mágneses sugarakat előállítani és kibocsátani magukból (ezt hívják bioáramnak). Az élőlények idegrendszere valószínűleg fel is használja a mágnes­ára­mot. Szinte biztos, hogy az agytevé­kenységünk az elektromos áram és a mágnesáram kombinációjára alapul. Ha ez nem így lenne, nem létezne telepátia, ihlet, sugallat stb.

Azzal is tisztában vagyunk, hogy az elektromos árammal ellentétben, kétféle töltésű (pozitív és negatív) mágnesáram létezik. Ezek találkozás esetén semlegesítik egymást, ami a gyakorlat szempontjából inkább hasznos, mint káros (lásd varratmentes operációk, antigravitációs erőgép). A negatív töltés nem azonos az elektron töltéssugárzásával. Ez abból is látszik, hogy az elektromos és mágneses töltés nem gyakorol hatást egymásra. A fizikai kutatások arra is fény derítettek, hogy a mozgó elektromos és mágneses töltésekre már nem jellemző ez a közöny, mert azon vannak, hogy ne találkozzanak egymással, egy kúppalást mentén keringve igyekeznek elkerülni az összeütközést. A kétféle töltés egymásra gyakorolt hatásának gyakorlati bizonyítéka egy bolgár villanyszerelő, akit nem ráz meg az elektromos áram. Amíg egy átlagembert nedves közegben már 50 V-os feszültség is agyonüthet, Georgi Ivanov csak enyhe bizsergést érez a 380 V-os vezetékek megérintése során. Oly sok energiarészecske áramlik ki az ujjaiból, hogy eltéríti a szabadelektronokat, nem hatolnak be a testébe.

Feltehetően a spirális mozgás következménye a fémes vezetőt körülvevő mágneses mező forgása. Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy elektromos áram hatására a rézvezetéket mágneses mező veszi körül, amely a „jobbkéz-szabály” szerint forog. Ez azt jelenti, hogy ha megmarkoljuk a huzalt úgy, hogy hüvelykujjunk az áram haladásának irányába mutasson, akkor a mágneses mező a többi ujjunk felé forog. Az elektronáramlás által kiváltott szabadelektron-keltés haladása során megfosztja az atomokat legkülső elektronjuktól, melynek következtében az atommag éteri részecskéket kezd el sugározni magából. A részecskesugárzás által keltett pozitív szubatomi energiarészecskék azonban nem tudnak közvetlenül kisugárzódni az anyagból, mert útjukat állják a negatív töltésű elektronok. Az összeütközés elkerülése érdekében az éteri részecskék kúppalást menti forgómozgásra kényszerülnek, és ezt a mozgásukat az anyagból kilépve is megtartják. Emiatt a fémes vezetőket nem egy csőszerű örvény veszi körül, ami az elektronáramlással szinkronban halad, hanem egy forgó mágneses mező.

Ennek a jelenségnek sajátos mellékhatása a Wiedermann-effektus, melynek lényege, hogy ha egy mágnesrúdon elektromos áramot folyatunk át, akkor ettől a hasszanti tengelye körül elfordul. Ennek oka, hogy az elektronáramlás által keltett forgó mágneses mező beleütközik a permanens mágnes orsószerű állandó mágneses mezejébe. Az éteri részecskék ütközése olyan intenzív, hogy kihat a forrásra, vagyis a mágnesrúdra is. Az egymásnak feszülésből, a közegellenállásból eredő tehetetlenségi erő ellenkező irányba csavarja a vékony mágnesrudat. Német kutatók kísérletei alapján feltételezhető, hogy az elektromos és mágneses töltések kúppalást menti mozgása ellenkező irányba is végbemegy. Ha egy radioaktív sugárforrást oldalirányban homogén mágnestérrel sugárzunk be, akkor a ß-sugarak erőssége többszörösére növekedik. Ezt a hatást nagy valószínűséggel az váltja ki, hogy a ß-sugárzást alkotó elektronok mintegy dugóhúzószerűen befelé csavarodnak a kúppalástba, és a csúcsán kilépve haladnak tovább. A kísérlethez használt Rádium E-sugárforrás erejét ez a sajátos fókuszáló hatás növeli meg. A gyakorlat szempontjából igen hasznos következménye még a mozgó elektromos és mágneses töltések egymástól való idegenkedésének, hogy ha valamely anyag elektromos vagy mágneses töltéssel telített, akkor a másik töltés árama nem hatol be. (Ezért tudja az intenzív elektronáramlás az étert kiseperni az anyagból.) Különös, de nem meglepő tulajdonsága a mágneses sugárzásnak, hogy semmilyen hatást nem gyakorol a fényérzékeny lemezre. Amíg a radiaktív- és röntgensugárzás megfeketíti az előhívatlan filmet és fotópapírt, a mágneses mező nem tesz kárt bennük. Sajnos, ennél sokkal többet nem tudunk róluk, ami elvileg meg­akadályozhatná, hogy a gyakorlat szolgálatába állítsuk a szubatomi energiarészecskéket.

Az élet azonban már többször bebizonyította, hogy ez a helyzet nem jelent leküzdhetetlen akadályt. A fizikai isme­retek hiányának nem szükségszerűen kell meggátolnia az előző fejezetekben vázolt készülékek elterjedését, hiszen pl. a villanymotort és a transzformátort is úgy kezdtük el használni, hogy a kor mérnökei, fizikusai nem ismerték működésük alapjait. Az elméleti ismereteink hiányosságából eredő bizonytalanság valószínűleg most sem zavarná a szubatomi energia felhasználását ugyanúgy, ahogy annak idején az elek­tro­mossággal történt. Közismert, hogy évtizedek óta jártak már a villamosok a nagyvárosok utcáin, és sok lakásba beve­zették az áramot, de a kor tudósai még mindig nem tudták, hogy a fémek miért vezetik az áramot, és egyáltalán mi is az az elektromosság. Ezen a téren egyébként ma is akad tisztáznivalónk, hiszen 200 évvel az elektromosság felfedezése után még mindig nem tudunk olyan sarkalatos kérdésekre válaszolni, hogy valójában mi az elektromos töltés, és mi alkotja az elektromos erővonalakat. Az alapokat tekintve nagyjából ma is ott tartunk, ahol Edison 100 évvel ezelőtt. Egyszer megkérdezte tőle egy idős hölgy: – Kedves mérnök úr, mi az az elektromosság? – Nem tudom néni, de használja, mert jó! Mellesleg ezt a visszás helyzetet maguk a fizikusok sem tagadják. A Nobel-díjas Feynman szerint: „A klasszikus elektromosság elmélete egyszerűen csődöt mondott.”

Alapos oka van azonban annak, hogy nem értjük a mágneses töltés, és az elektromágneses erővonalak mibenlétét. Ezeknek a jelenségeknek a létrejöttét csak szubatomi alapon lehet megmagyarázni. Amíg nem derül fény olyan egy­szerű dolgokra, mint pl.: Miből van az elektron? – addig semmi reményünk sincs arra, hogy az elektromosság és a mágnesesség alapjait megértsük. Ennél is nagyobb rejtély, hogy mi a foton. Miből épül fel, és pontosan mi a szerepe az anyagban. A fotonról csak annyit tudunk, hogy nem csak a fény elemi részecskéje, hanem az elektromágneses kölcsönhatás közvetítője is. A foton felelős mindenféle elektromos és mágneses mező létrehozásáért. Viselkedése is rejtélyes, mert hol hullámként, hol részecskeként terjed. Megértését nagyban nehezíti, hogy a fotonnak nincs tömege, és töltése sincs. A gyö­kerekhez kell tehát lehatolnunk, és nagyon valószínű, hogy mindkét jelenség gyökerei a szubatomi energiarészecskékből erednek. Ezen belül is az éter az, aminek döntő szerepe lehet a megoldásban, de hogy milyen módon alakítja, befolyásolja a mikrovilágot, azt ma még senki sem tudja megmondani.

A dolgok jelenlegi állása szerint egy jó darabig nem is fog erre fény derülni. A hivatalos tudomány ugyanis nem ismeri el az éter létezését. Ez az 1910-es évektől van így, amikor Einstein kijelentette, hogy „éter nem létezik”, és helyette bevezette a „vákuum” fogalmát.[114] Ettől kezdve a helyzet nemhogy egyszerűsödött volna, ellenkezőleg, egyre bonyolultabbá vált. Mind távolabb kerülünk az éter és az alapvető kölcsönhatások megértésétől. Pedig a véletlen is a kezünkre játszik, gyakran megpróbál segíteni nekünk. Ennek tudható be az a hír, hogy az atomfizikusoknak végre sikerült megfigyelni olyan párkeltést, ahol energiából „tömeg” lett. Erre a tudós társadalom megszeppent, mivel ez egyenlő lenne az éter elismerésével, és annak kinyilvánításával, hogy az ­anyag energiarészecs­kékből keletkezik. Rögtön kiadták az alábbi nyilatkozatot: „Helytelenül fogalmaztak úgy a jelentések, hogy energiából anyag keletkezett. Az anyag ugyanis a modern fizikai felfogás szerint energia és tömeg egysége. Energia átalakulhat tömeggé és fordítva, de az energia nem válhat anyaggá.” Most már csak azt kellene megmagyarázni, hogy mi az a „tömeg”? Mert tömege csak az anyagnak lehet. Ebből is látszik, hogy jelenleg mekkora a zűrzavar az ­alapoknál.

Ennél is nagyobb köd uralkodik az anyag energiává válása terén. Így ír erről egy fizikai szakfolyóirat: A párkeltés ellentéte az annihiláció, vagy pármegsemmisülés, amikor pl. egy elektron és egy pozitron egyesül, és nagyenergiájú gammafotonok keletkeznek. Valójában ilyenkor egy elektron találkozik a „vákuum” egy lyukával, beleesik, energiát ad le, és szuperfolyékony virtuális részecskévé válik. A szuperfolyékony, láthatatlan részecskéket akár éternek is nevezhetnénk, de nem, inkább csűrjük-csavarjuk a dolgokat, hogy ne kelljen nevén nevezni azt, ami hivatalosan nem létezik. A továbblépés, az igazi áttörés bekövetkezésének jelenlegi akadálya, hogy fizikusaink a rejtély kulcsát az anyagi valóságban, az atommag részecskéiben keresik, ezért minduntalan beleütköznek az „oksági elv” sérülésbe. Tudósaink képtelenek elszakadni az anyagi világtól. Nem képesek tudomásul venni, hogy az anyag az univerzumnak csak egy megnyilvánulása. Kis szigetek az ősenergia végtelen óceánjában.

A jelenlegi helyzet ellenére reméljük, hogy nem kell sokáig várni a „megvilágosodásra”, egyszer csak akad ­valaki, aki megfejti a mikrovilág titkát. A dolgok jelenlegi állása szerint szinte biztos, hogy ez a személy nem a tudomány berkein belül tevékenykedik. Könnyen előfordulhat, hogy az „áttörés”, a paradigma­váltás elindítása egy laikus érdeme lesz. A laikust ugyanis nem köti a tudomány dogmája. Ezért ő olyasmivel is mer foglalkozni, ami a magasan képzett agy számára logikátlan, irracionális. Nincs benne előítélet a titokzatos, a rejtélyes dolgok iránt. A hivatásos kutatók viszont a tudóstársadalom által rájuk kény­szerített teoretikus gondolkodásmód következtében nem mernek letérni a kijelölt útról, meg sem kísérlik az úgynevezett áltudományok vizsgálatát. Az akadémiai kutatás nem enged egyéni utakat járni. A kutatóknak a mások által szélesre taposott zsákutcában kell toporogniuk.

A szakbarbárság szemellenzőit nélkülöző kívülálló viszont nem rendelkezik a tapasztalt jelenségről jóformán sem­milyen tudományos ismerettel, ezért igyekszik kifürkészni annak okát. Ösztönösen tevékenykedik, így sok olyan igazságra, rejtett összefüggésre jön rá, melyek iskolázott kollegáiban fel sem merülnek. Naiv rácsodálkozással vizsgál meg olyan dolgokat, melyek mellett a képzett kollegák elsietnek, ismert jelenségnek nyilvánítva a dolgot. Ezért van az, hogy az autodidakta kutató sokszor olyan utakat nyit, amire mások nem lépnek rá, olyan kapukon tör át, amelyet mások elkerülnek. Ennek következtében gyakran egyszerű emberek állnak elő forradalmian új tudományos felismerésekkel, holott ez nem az ő feladatuk lenne.

Az emberiség már eddig is sokat köszönhetett a „kívülállók” lelkes köz­reműködésének, és lehet, hogy most is csak rájuk számíthatunk. Ez pedig nagy baj, mivel a tudo­mányos kutatásoknak éppen az az értelmük, hogy minél többet tudjunk meg a természet titkaiból, és az új tudás birtokában korrigáljuk a fennálló világképet. Ha a kutatók hallgatnak a korszerű felismerésekről, azért mert nem akarnak összeütközésbe kerülni az érvényben levő hivatalos felfogással, akkor leáll a tudományos fejlődés, és a jelenlegi nézetek dogmává mere­vednek. A jövőnket illetően ez a helyzet nem sok jót ígér, mivel nem csak a politikai-, vallási-, hanem a tudo­mányos dogmák is komoly veszélyt jelentenek a társada­lomra nézve. A hagyományos gondolkodás sáncainak hisztérikus védelme végzetessé válhat a civilizációnk számára. Az ökológiai kataszt­rófa, földi életünk ellehetetlenülése figyelmeztetnek bennünket a globális gondolkodás szükségszerűségére, arra, hogy ne vessünk el olyan elméleteket, amelyek nem gyömöszölhetők bele a hagyományos természettudományos gondolkodás sémáiba.

Azért sem célszerű ezt megtenni, mert a médiumi közlések alapján az áttö­réshez szükséges ismeretek nem a világ leghíresebb kutatólaboratóriumaiban fognak megszületni. Ennek a lépésnek a megtételéhez olyan magas szintű információkra van szükség, amit csak az égi hatalmaktól szerezhetünk meg. A mos­tanában napvilágot látott értesülések alapján az isteni szférák nem zárkóznak el tudásuk egy részének átengedésétől, de ezt nem a mi elvárásaink szerint teszik. A prófétálásra nem egyetemi tanárokat vagy világhírű tudósokat választottak ki, hanem olyan személyeket, akik kellően nyitottak a sugallatok befo­gadására. Könnyen lehet, hogy ezek a személyek még diplomával sem rendelkeznek. A magasabb szellemvilág közlései alapján ugyanis „az egyetemi diplomák sokaságánál fontosabb a gondolatok tisztasága, az emberi intelligencia, és az eredendő bölcsesség, amire csak a korábbi életek tapasztalatai alapján lehet szert tenni.” Ez persze nem jelenti azt, hogy szakmai ismeretekre nincs szükség. Ezt azonban autodidakta módon is meg lehet szerezni. „Aki középfokon beavatódott az emberiség alapvető kultúrájának ismeretegyüttesébe, az ezen alapokhoz már szorgalma által is szerezhet magasabb képesítéseket. A megfelelő szakmai ismeretek elsajátítása azért is fontos, mert e nélkül nem lenne képes arra, hogy a fentről érkező és rajta keresztüláradó gondolatokat a földi fogalmakhoz pontosan hozzáillessze. Az égi bölcsességnek párosulnia kell megfelelő szóbeli-, illetve írásbeli kifejezőkészséggel is, mivel e nélkül nem tudnák megfelelő hatékonysággal átadni a kapott ismereteket. Az újkori prófétáknál már nem elég, hogy betekintést nyerhetnek az isteni igazságok magasabb rendszerébe, köznapi értelemben is okosnak és műveltnek kell lenniük. Az égi tudás földi ismeretekkel való összehangolása bonyolult és nagy körültekintést igénylő művelet. Ez megköveteli, hogy a kiválasztott személy ne csak elvégezze az iskoláit, hanem élete végéig képezze magát egyre maga­sabb szinten.”[115]

Erre azonban nem alkalmasak a mi felsőfokú oktatási intézményeink. Ezek beszorítják tanítványaikat egy evilági, racionálisnak nevezett keretbe, amely egyirányúvá, túlspecializálttá teszi a leendő szakemberek gondolkodását. Ez egyáltalán nem kedvez a médiumitáshoz szükséges nyitottságnak, nagymérvű befogadóképességnek. Ha valakinek a gondolkodása bármely téren behatárolt vagy merev, akkor kudarcot fog vallani a merőben új ismeretek átvételénél. Csak az válhat a magasabb tudásanyag befogadójává, aki képes elszakadni a földhöz ragadt emberi gondolkodásmódtól, a fizikai világ korlátokkal teli esz­merendszerétől. Ezek az egyetemi évek alatt beléjük nevelt beidegződések megakadályozzák a magasan képzett szakembereket abban, hogy más szemszögből vizsgálják a problémákat. Olyan a helyzetük, mint akiket beállítanak egy mély árokba, és megmondják nekik, hogy csak ez az egy út járható. Ezt el is hiszik, mivel akár jobbra fordulnak, akár balra, falba ütköznek. Így hamar rájönnek, hogy tényleg egy járható út van csupán, amerre az árok halad. Az eszükbe sem jut, hogy kiemelkedjenek az elődeik által ásott járatból. Ez esetben meglátnák, hogy a célhoz rövidebb utak is vezetnek, sőt arra is ráébrednének, hogy az a járat amelyben ők haladnak, messze elkerüli a célt. „Minél magasabb fokon képzett valaki, annál erősebben lerögzítették őt a konven­cionális gondolkodásmódhoz, a tudományos életben szokásos eljárásokhoz. Képtelen arra, hogy magasabb perspektívából szemlélje a dolgokat. A képzése során belé sulykolt elvek olyan tudományos szemléletmódot, meggyőződést alakítottak ki benne, amelytől nem tud elszakadni. Ezeken a gátakon képtelen áttörni az égi szellemiség, ezért az új ismeretanyag átadására alkalmatlannak nyilvánítják az illetőt még akkor is, ha egyéb szempontból megfelelő lenne a médiumi feladat ellátására.”

A tudósokat, a különféle tudományos rangot elért professzorokat tehát éppen a tudásukhoz való makacs ragaszkodásuk akadályozza meg abban, hogy előrevivő ismeretekre tegyenek szert. Hiteles tapasztalatok hiányában gondolkodásmódjuk egyre jobban bemerevedik. Minden kiválóságuk ellenére körömszakadtáig ragaszkodnak korábbi hibás elképzeléseikhez, így menthetetlenül tévútra jutnak. Miután tévedéseiket, hibáikat, gondolkodásuk merevségét képtelenek beismerni, ez elkerülhetetlenül szellemi bukásukhoz fog vezetni. Ennél is nagyobb bajt okoz, hogy az új ismeretek fényében a hivatalos tudomány nevetségessé, az eddig elért eredmények pedig jelenték­telenné válnak. Ez nem csak presztízsveszteséget jelent, hanem komoly felelősségre vonásokat is eredményez, mert mind több adófizető állampolgárban merül fel majd a kérdés: Erre fizettünk mi ki évtizedeken keresztül dollármilliárdokat? Most még mindezen bajok elkerülhetők lennének, ha a hivatalos tudomány képviselői hajlandóak lennének kézbe venni a dolgok irányítását, és a már meglevő ismeretek alapján felülvizsgálnák eddigi álláspontjukat. Nem ártana, ha megfogadnák száműzött kutatótársaik figyelmeztetését: „Ne a dogmáknak, hanem a szemeteknek higgyetek!” Elfogultságmentes hozzáállás esetén a tudomány alapjaiban megreformálhatná a világot. Az ezoterikus ismeretek jelenlegi szintje már elegendő ahhoz, hogy elindítsuk az ezirányú kutatásokat, és megtörténjen végre a paradigmaváltás.

 

Technikai újdonságok

 

Amíg bioenergiánk növelésével nem tudjuk megőrizni az egészségünket, addig kénytelenek vagyunk különféle segédeszközökkel gyógyítani magunkat. Érdekes módon az előzőleg említett nehézségek alól mentesek a szubatomi elven működő gyógyászati találmányok. Ha nem is olyan nagy publicitással, de tovább folyik ezeknek a korszerű egész­ség­védő készülékeknek a fejlesztése. Úgy látszik, ezen a téren nem érvényesül annyira a pénzügyi lobbi nyomása. Az ipari körök sem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget az ilyen irányú törekvéseknek. Úgy gondolják, hogy ezen a periférikus területen nem történhet olyan komoly változás, ami világgazdasági válsággal fenyegetne. Az energe­tikai iparral ellen­tétben ez az iparág még egy esetleges gyors szemléletváltás esetén sem okozna túl nagy felfordulást a gazdaságban. Az is lehet azonban, hogy eddig még nem figyeltek fel rá, ezért az itt dolgozó szakemberek zavartalanul tevékenykedhettek tovább.

Az előző fejezetekben több olyan készülékkel is megismerkedhettünk, amelyek gyógyító hatásukat a szubatomi energiasugárzás révén fejtették ki. Ezeknek az elektronikus készülékeknek korszakalkotó tagja egy parányi kis eszköz, amely olyan kicsi, hogy lenyelhető. Tulajdonképpen ezt is kell vele csinálni, mert csak a szervezetbe juttatva képes a hatását kifejteni. Ezt a csodakapszulát évtizedekkel ezelőtt fejlesztették ki a volt Szovjetunióban, a legteljesebb titoktartás mellett. Létrehozását főleg az motiválta, hogy Brezsnyevet, az agg pártfőtitkárt életben tartsák vele. Ebben a babszemnyi méretű csodabogyóban egy mikrochip található, ami a programozástól függően különböző frekvenciájú elektromágneses hullámokat gerjeszt. Ez az eszköz nagyon hason­lít a titkosszolgálatok által használt lehallgató „poloskához”, és valószínű, hogy a KGB ilyen irányú fejlesztési igényeinek a melléktermékeként született. Ezt a feltételezést támasztja alá az a hír is, hogy gyártása a szibériai Tomszkban, egy ­titkos katonai létesítményben folyik, kézi munkával. Robotokra azért nem bízzák a kényes műveletet, mivel az automaták munkáját nem tudják kellő aprólékossággal ellenőrizni, ami számos hiba forrása lehet. Ezért a nagy félvezetőgyárak mikroprocesszor-előállító részlegeihez hasonlóan ezt a munkát szintén fiatal nők látják el.

A jelgenerálást végző mikrochip táplálását itt is a kap­szulába épített minia­tűr áramforrás végzi, az antenna szerepét pedig a fémburok tölti be. Működési mechanizmusáról csupán annyit hoztak nyilvánosságra, hogy „az eszköz különleges hullámokat kelt, amelyek előnyös hatást gyakorolnak az emberi szerve­zetre.” Aki beveszi, kb. negyedóra elteltével úgy érzi magát, hogy majd szétdurran az erőtől, és készséggel vállalkozik a legnagyobb erőfeszítést igénylő őrültségekre is. Egyesek ugyan állandó pulzálást éreznek a hasukban, de elmondásuk szerint mindezért kárpótolja őket a tíz-, sőt hússzorosra növekedő férfierő. Állítólag évek óta reménytelenül impotens férfiak is lepedőakrobatává válnak ettől a csodabogyótól.

Nem csoda, hogy a Kreml egykori idős ura is erőre kapott tőle, és éveken át példátlan szívósságot tanúsított, minduntalan rácáfolva a közelgő halálát jósoló újságírókra. Mivel akkoriban még meglehetősen drága volt ez a béltorpedó, a Kreml kórházának vécéit speciális szűrővel szerelték fel, hogy az e tekintetben is kellő éberséget tanúsító testőrség visszanyerhesse az (egy idő után természetes úton távozott) értékes eszközt. Mostanában azonban egy titkos elosztó irodában már pár ezer rubelért is beszerezhető a korábban számos téren élenjáró szovjet hadiipar eme terméke, és külföl­dön is egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik iránta. Piacképességét minden bizonnyal fokozza majd, hogy a nőkre is különleges hatást gyakorol, hüvelybe helyezve hatásos eszköz a meddőség ellen.

A gyártást felügyelő mérnökök szerint a kapszula lelkét alkotó mikrochip úgy is beprogramozható, hogy elpusztítsa azt, aki lenyeli. Sajnos a működési elvéről nem közöltek semmi részletet, így csak feltételezni lehet, hogy a szervezet energianövekedése azáltal jön létre, hogy a lenyelt kapszulából kiáramló elektromágneses hullámok stimulálják a gyomor mögötti vegetatív idegközpontot. A feltételezések sze­rint ez a szerv felelős szervezetünk bioenergia-szintjének a szabályozásáért is, ezért megfelelő frekvenciájú impul­zussorozatokkal közvetlen közelről növelni vagy csökkenteni lehet az akti­vitását. A megsemmisítésre programozott mikrochip tehát nem hagyományos betegségek kiváltása útján pusztítja el az illetőt, hanem speciális impulzussorozatokkal leállítja a szervezet bioenergia-termelését, ami elkerülhe­tetlenül halált okoz.

Mellesleg ezt a hatást nem csak elektronikus úton, hanem mechanikusan is ki lehet váltani, a „dim mak”-nak nevezett titkos érintési módszerrel. Ennek az ősi kínai harcművészetben „kitolt halálcsapás”-ként is emlegetett eljárásnak a lényege, hogy a köldök alatt enyhe nyomást gyakorolnak az áldozatra, melynek következtében egy ideig semmi sem történik. Néhány nap múlva azonban az ellenfél hirtelen összeesik, kómás állapotba kerül, majd meghal. Egyébként a mellkason is van egy pont, amelyre ha enyhe ütést gyakorolnak, akkor az illető fél óra múlva lázas állapotba kerül, és a szívverése percenként 50 és 100 között ingadozik. Emellett veszedelmesen megnő a vérnyomása, az egész teste görcsbe rándul, majd két napon belül óriási szenvedések közepette meghal.

Ez a jelenség is egyértelműen bizonyítja, hogy az emberben van egy szerv, ami szabályozza a szervezet bioener­gia-szintjét. Szélsőséges esetben ez az energia oly mértékben is megnövelhető, hogy testünkből kisugárzódva, szemmel láthatóvá válik. Így akár „istenekké” is válhatunk, leg­alábbis a külsőnket illetően. A Biblia apokrif iratai szerint ez egy ízben bizonyíthatóan is megtörtént. Énok próféta az ókorban így számolt be erről a különös kalandjáról: És íme hívtak a Nézők (a bennünket figyelők) engem Énokot, az írnokot. Villámok és szelek szárnyán emelkedtem gyorsan a felhőkbe, aztán a mennybe kerültem. Bementem, és egy kristályfalhoz értem. Tűznyelvek vettek körül és ijesztgettek. A tűznyelveken átjutva egy nagy kristályházhoz értem, amelynek az alapjai is kristályból voltak. Mennyezete olyan volt, mint a csillagok örvénye és a villámok. Közöttük álltak a kerubok, és az ég tiszta volt, mint a víz. Beléptem a házba, melynek a kapuja és a falai lángoltak. Bent jéghideg volt és tűzforróság. Félelem fogott el, és remegni kezdtem. Előttem emelkedett egy trón, kristályból voltak a kerekei, akár a fényes nap, és ott megint láttam kerubokat. A trón alól lángok törtek ki, így nem tudtam ránézni. A Nagy Dicsőséges ült rajta. Ruhája fényesebb volt, mint a nap; és fehérebb, mint a hó. Oly dicső és hatalmas ő, hogy még az angyalok sem léphettek be, és nem nézhettek rá. Körülötte lángoló tűz.

Elvittek egy helyre, ahol azok voltak, akik lángoló tűzből emberré tudtak válni. Ekkor három szolgaangyal jött és vádolt engem a magas égben. Azt mondták a Szentnek: „Nem megmondták neked az elődök, hogy ne alkoss embert!” A Szent, áldott legyen a neve, így válaszolt: „Én tettem, igen, és vállalom a következményeit.” Ők azonban tovább folytatták a méltatlankodást: „Univerzum Ura! Ki ő, hogy felemel­kedhet az égbe? Nem azok fiai közül való, akik megsemmi­sültek a vízözönben?” Amikor feljutottam a mennybe, az emésztő tűz táplálói megérezték a szagomat, és ezt mondták: „Mi ez az asszonyszülött szag, ami az ég felé tör? Hogy került ide az emberfia, ki fertőzött, tisztátalan és rothadó?” Ezek után a Szent rám tette a kezét. Erre a testem lánggá, izmaim tűzcsó­vává, csontjaim égi borókaszénné, szemhéjam villámokká, szemgolyóm parázzsá, hajszálaim lángnyelvekké, végtagjaim tüzes szárnyakká, és egész testem vakító tűzzé változott. Jobb és bal oldalamon pusztító tűz égett, körü­löttem szélvihar és zivatar tombolt, mögöttem földrengés dühöngött, és villámok cikáztak.

Testének és gondolatainak erős energiakisugárzása a vissza­érkezése után is megmaradt. Az intenzív szubatomi energiahullámoknak a Földön is istenekre jellemző hatásuk volt a környezetre. Ez azokból a korabeli feljegyzésekből derült ki, melyek szerint, amikor Énok prédikált „szavai megelevenedtek. A Föld remegett, a hegyek megmozdultak, a folyók kiléptek medrükből, az oroszlánok üvöltöttek, és minden nép rettegett.” Ádám hetedik leszármazottja, a kataszt­rófák szónoka gyakran fejezte ki nemtetszését az emberek viselkedése miatt. „Mikor ő beszélt, a Föld görcsölt, a hegyek összegörnyedtek, a folyók össze-vissza fröcsögtek.” Erre a sajátos megnyilvánulásra számtalan példát találhatunk a görög mitológiában is az antik istenekkel kapcsolatban.

Egyébként a keresztény kultúrkörben az Istennel történő érintkezés a későbbiek során is hasonló energianövekedést váltott ki a prófétákból. Mózes gyakran felment a Sínai-hegyre, Istennel beszélgetni. Amikor aláereszkedett, ez az energia oly erővel áradt ki a testéből, hogy megvilágította az arcát. A Biblia szerint: „Mózes nem tudta, hogy az ő orcájának bőre sugárzik. Amint Áron és Izrael fiai meglátták ezt a különös, természetfeletti fényt rajta, féltek közelíteni hozzá.” Ezért a próféta csak úgy tudta az Úr parancsolatait elmondani népének, hogy „leplet tett az arca elé.” Mózes esetében az energianövekedés oka nem az volt, hogy Isten hozzá hasonlatossá akarta tenni. A próféta sokszor heteken át tartózkodott a hegyen Isten, vagyis egy olyan személy közelében, akiből intenzív mágneses energia áramlott ki. Az Isten által szubatomi energiakéssel, vagy az ujjaiból kiáramló koncentrált bioenergiával készí­tett, és emiatt mágneses sugarakkal telítődött kőtáblákat is ő hozta le a hátán a hegyről. Azért hogy az erős mágneses sugárzás ne borítsa fel a meridiánrendszere energiaegyensúlyát, és ne tegye őt beteggé, a bioenergiáját meg kellett növelni. Ez a többletenergia természetesen az ő testéből is kisugárzott, ha nem is oly mértékben, mint Énok szervezetéből.

[

A gyenge villamos árammal történő gyógyítás már régóta része a hagyományos orvoslásnak. Időközben ezek a készülékek jelentős fejlődésen estek át, egyre kisebbek, ugyanakkor hatékonyabbak lettek. A sikeres konstrukciók közül kiemelkedik a japán gyártmányú SE-30 TENS típusú mikroprocesszoros ingeráram-készülék. Precíz kivitele, hordozhatósága és sokoldalú használhatósága következtében nálunk is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A japán és dél-koreai orvosok, gyógytornászok, fizikoterápiával fog­lalkozó szakemberek már egy évtizede igen eredményesen alkalmazzák ezt a módszert. A bőrön át végezhető elektromos idegingerlés (transcutaneous electrical nerve stimula­tion = TENS) terápia előnye, hogy egyidejűleg állítja elő a masszírozó, az ujjlenyomásos és az érintéses gyógymódok komplex jeleit. Az 1,2 Hz – 250 Hz frekvenciatartományú stimuláló jelek a bőrfelületre helyezett elektródák segítségével jutnak a szervezetbe, a bőr ellenállásától is függő erősségű elektromos áramimpulzusok (hullámcsomagok) formájában. Az így létrejött elektromos áram serkentően hat a sérült sejtek ionvándorlására, az anyagcsere bioelektromos folyama­taira, sőt az akupunktúrás pontokon keresztül befolyásolja a meridiánrendszer energiaszintjét is.

A mikroprocesszoros vezérlés következtében itt többféle feszültségimpulzussal történik a kezelés. Ez a készülék az egyfázisúakon kívül kétfázisú jeleket is generál, amelyek különböző sorrendben és változó frekvenciával hol fűrészfog alakú, hol négyszög, hol tűimpulzus formát vesznek fel. Ráadásul üzem közben automatikus polaritásváltás történik, ezért az ingerpontok nem telítődnek, és az ízületi terhelés is minimumra csökken. A hullámcsomag-terápia előnye leg­inkább a hagyományos kezeléseknél nyilvánul meg. A négy­szögimpulzus az ép beidegzésű atrofizált izomszövet stimu­lációjára a legmegfelelőbb, mivel ez győzi le leginkább az izomsejt repolarizációs képességét. A periodikusan felbukkanó tűimpulzusok védik az ingerpontokat a kifáradástól, és „belső masszázs” révén izomtornát végeznek, ami vérbőséget eredményez. Az exponenciális jelek szerepe, hogy csök­kentsék a fájdalomérzést kezelés közben. A periodikus jel­alakváltás járulékos előnye még, hogy nő a belső sejtfalak nedváteresztő képessége, fokozódik a testszövetek rugalmassága, és javulnak az anyagcsere-folyamatok.

A fizikoterápiával foglalkozó szakemberek elsősorban a gyenge, sorvadt izomzat erősítésére, az izomtónus feszes­ségének fokozására használják ezt a készüléket. Megfelelő program (áramimpulzus-sorozat) kiválasztásával a megbete­gedett izom összehúzódását az ép izomzat ingerlése nélkül érhetjük el. Az elektromos impulzus hatására létrejövő izomelmozdulás serkentőleg hat az izom regenerációjára. A TENS-kezelés igen előnyösen alkalmazható még izom- és ínhúzódások: rándulás, ficam, zúzódás, görcs, gyulladás, valamint porckorongproblémák gyógyítására. Jól bevált a vérömlenyek, vizenyők fel­szívódásá­nak gyorsítására, az izom- és idegfájdalmak: lumbágó, fejfájás, migrén csillapítá­sára, valamint gerincfejlődési zavarokból eredő izomfájdalmak kezelésére, és a felfekvések megelőzésére is. Ezen túlmenően jó eredményeket értek el vele egyéb bőrsérülések kezelésé­nél, a meszesedés, az érszűkület, a lágyrész-reumatizmus, az ínhüvelygyulladás, a spondylosis, az arthrosis, és a perife­rikus bénulások területén.

Érdekes alkalmazási módja a TENS készüléknek, hogy csökkenthető vele a szülési fájdalom. Erre a célra a „Freemom” változatot használják oly módon, hogy az elektródákat a kismama gerincének alsó-középső szakaszára ragasztják fel, kétoldalt. A készülék által generált áram tompítja azokat az idegeket, amelyek a fájdalmat a méhből az agyba továbbítják. Másodlagos hatásként 20-30%-kal csökkenti a szülés idejét is. Angliában a kismamák 10 éve alkalmazzák ezt a módszert, sőt sokan már a szülés előtt 2-3 héttel kibérelnek egy TENS készüléket, hogy ismerkedjenek vele. A fájdalomcsillapítást ugyanis a kismama végzi. A szülés során a készüléket a kezébe adják, és ő állítja be az áramimpulzusok generálásának módját s erősségét.

Sokan használják ezt a készüléket fáradtság, kimerültség, álmatlanság ese­tén, vagy csak egyszerűen az izomzat tónusának „formában” tartására, vagyis kozmetikai célokra. Más terápiás módszerekkel együtt alkalmazva a gyógyulási folyamat tovább gyorsítható. Az SE-30 TENS készülék speciális felhasználási területe az akupunktúrás pontok, és a reflexzónák ingerlése. Meglepően nagy teljesítménye következtében alkalmas a pangó szervek (pl. a vese) működésének fokozására, és helyreállítására is. Járulékos alkalmazási területe még a Head zónák kezelése. Nem javallott azonban a használata láz, vérzékenység esetén, a terhesség korai szakaszában, közvetlenül infarktus után, vagy olyan személynél, akinek pacemakere van. Ne helyezzük az elektródapárnákat daganat fölé, vagy ennek közvetlen közelébe, illetve sérült vagy sebes bőrfelületre. Ne használjuk a szívhez, nyálkahártyához és szemhez közel sem.

A készülék kezelése igen egyszerű, így otthoni haszná­latra is kiválóan alkal­mas. A betegség diagnózisának felál­lítása az orvos feladata. A kezelés módját a fizikoterápiás szakember határozza meg, az ismétlődő kezeléseket azonban a beteg maga is el tudja végezni, otthon. Ezáltal mentesül a kórházba, illetve rendelőintézetbe való bejárástól. A kezelési idő max. 15 perc, amely bármikor megszakítható és újraindítható. Az időben váltakozva megjelenő impulzusok választott program szerinti lefutása az időkapcsoló vagy a prog­ramkapcsoló gomb megnyomásával ismételhető. Ha csak egy adott stimulációs jelet akarunk megismételni, akkor ezt a „hold” gomb segítségével tudjuk megtenni. Amennyiben át kívánjuk helyezni az elektródapárnákat, akkor kapcsoljuk ki a készüléket, és kezdjük újra a programot. Napi 30 percnél hosszabb kezelési időt ne alkalmazzunk. Használata káros mellékhatással nem jár. Gyulladt testrészek kezelése esetén a fájdalom jelentősen csillapítható, ha az elektródák alá érzéstelenítő kenőcsöt vagy folyadékot teszünk. Áramütéstől nem kell tartanunk, mivel az impulzusgenerátort csupán 2 db 1,5 V-os ceruzaelem táplálja. Az SE-30 TENS készüléket nálunk a Medicor Elektronikai Rt. forgalmazza. Címük: 1097. Budapest, Illatos út 9. Tel: 280 6900 és 280 8344. Mellékesen megjegyezve, az elektródák lecse­rélésével, a szabályozó szervek kismértékű átalakításával, valamint egy bőrellenállás-mérő áramkörrel kiegé­szítve ez a készülék kiválóan alkalmas lenne elektrostimulációs kezelé­sekhez is. Hordozhatóságát elősegíti, hogy a mérete csupán 8x7x1,5 cm, a tömege pedig mindössze 70 gramm.

 

Budapest, 1997. december

 

 

IV. FEJEZET

 

Egy indiai monda szerint a világ teremtésekor az istenek tanácskozást ­tartot­tak arról, hogy hová helyezzék el a tudás kulcsát. Először olyan magas helyre akarták tenni, ahová a madár se tud felrepülni, majd a tenger mélyére kívánták rejteni. Hiába tanakodtak azonban napokon át, biztos helyet nem találtak. Ekkor megszólalt a legidősebb isten: „Az ember nagyon leleményes ugyan, de nem bölcs. Helyezzük belé a tudást, ez az egyetlen hely, ahol nem fogja keresni.” Milyen igaz ez a megállapítás. Világunk jelenlegi állapotát tekintve helyzetünk elkeserítő. A legnagyobb probléma nem az, amit eddig csináltunk a világgal, hanem az, hogy semmit sem vagyunk hajlandóak tenni érte. Gondol­kodásunk, az életről alkotott felfogásunk annyira eltorzult, hogy már észre sem vesszük bajaink okát. Problémáink megoldásának kulcsa pedig bennünk van. Életünk minőségét, túlélési esélyeinket gondolataink színvo­nala szabja meg. A fizikai világot mi teremtjük. Ne úgy gondoljunk rá, mint börtönre vagy vesztőhelyre, ahonnan nem lehet elszökni. A fizikai világ gyurma és nem beton, amelybe beleöntötték a lelkünket. Gondolatainkkal tetszés szerint formálhatjuk a világot. Ennek a fejezetnek fő feladata, hogy megpróbálja megtisztítani gondolatainkat mind­azon torzulásoktól, földhözragadt vágyainkhoz való kötődéstől, amelyek meggátolják civilizációnk univerzális rendbe való beil­leszkedését.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

Az államilag támogatott hivatalos gyógyítás a rákos megbetegedések ese­tén is figyelmen kívül hagyja az embert. Kizárólag a daganatra koncentrál, a tumort elszigetelt, önálló jelenségnek tekinti, mintha annak semmi köze sem lenne a szervezethez. A sebészi beavatkozás, a radioaktív besugárzás, a kemo­terápia célja a daganat eltávolítása, miközben a kiváltó okokkal senki sem törődik. A test más részei is csak akkor kerülnek a figyelem előterébe, ha a betegség áttételek következtében tovább terjed. Csakhogy ilyenkor már többnyire késő. A gyógyító figyelem kiterjesztésére sokkal korábban lett volna szükség, és nem csak testi, hanem pszichikai tekintetben is. A hivatásos orvo­sok ma még nem veszik figyelembe, hogy ezt a betegséget olyan negatív körülmények alakítják ki, amelybe ha visszaengedik a pácienst, újra megbetegszik. A rákgyógyításnak azonban léteznek alternatív formái is, amelyek nem a tünetre, hanem a kiváltó okra koncentrálnak.

Egyik ilyen ok az egészségtelen táplálkozás. Az „Ezoterikus körkép” II. fejezetéből tudjuk, hogy jelenlegi táp­lálkozási szokásaink milyen veszélyt jelentenek az egészségünkre. Már Hippokratész is megmondta, hogy: „A halál a belekben lakozik.” Majdnem minden súlyos és krónikus betegség az emésztőrendszer zavaraira, a helytelen táplálkozásra vezethető vissza. A nyers koszt azonban képes megvédeni bennünket a legtöbb emésztőszervi megbetegedéstől, így a ráktól is. Ez a fajta táplálkozás nem új keletű. Évezredekkel ezelőtt a világ majd minden országában a zöldségek, gyümölcsök és magvak fogyasztása természetesnek számított. Indiában a legtöbb ember ma sem eszik húst. Különböző éghajlati változások és egyéb okok miatt később általánossá vált a húsevés, és csak a XX. század elején kezdett a helyzet visszájára fordulni. Ez is csak azért történt, mert néhány orvos rájött, hogy betegségeink túlnyomó része a helytelen táplálkozásra vezethető vissza. A nyers koszt azonban képes ezen a problémán segíteni.

A svájci dr. Birchner-Brenner volt a nyerskoszt-terápia úttörője. 90 évvel ezelőtt ez a nézet akkora felháborodást váltott ki kollegái körében, hogy a zürichi orvosszövetség kizárta soraiból. Ezért kénytelen volt magánklinikát nyitni, ami ma is sikeresen működik Zürichben. A táplálkozás gyógyító erejét hirdette az amerikai Weston Price is. Az 1920-as években tett világkörüli útja során azt tapasztalta, hogy elszigetelt, primitív közösségek kitűnő egészségnek és hosszú életnek örvendenek mindaddig, amíg kitartanak hagyományos, természetes étrendjük mellett. Hazatérve írt egy könyvet, amelyben a civilizációs betegségek kiküszöbölésére a táplálkozás reformját javasolta. De akkoriban senki sem hallgatott rá.

Azután jött Max Gerson, akinek a munkássága manapság is meghatározó a természetes gyógymódok között. A Gerson-diéta elsősorban a rákgyógyítást szolgálja. Dr. Gerson és követői szerint a rák az egész szervezet betegsége. A daganat pusztán tünet, de nem maga a betegség. Ezért helytelen és hiábavaló a tumorra koncentrálni, és kizárólag annak eltávolítására törekedni, mert a megsemmisített daganat előbb-utóbb ki fog újulni egy másik helyen. Ehelyett a betegség kiváltó okával, az elégtelen immunvédelem helyreállításával kell foglalkozni. Ennek módja a méregtelenítés és a diéta, valamint a negatív gondolatoktól való megszabadulás. Rák csak akkor keletkezik, ha az immunrendszer legyengült. Ezt a helytelen táplálkozás, illetve lelki zavarok, vagyis a nem megfelelő életvitel váltja ki. Sajnos, az iparosodás előrehaladtával a XX. században fellépett egy újabb kiváltó ok is, a környezetszennyezés. A vizek-, a talaj-, a levegő szennyeződését, az ózonréteg fokozatos elvékonyodását jelen­tős mértékben gyorsítja a világ népességének megállíthatatlan növekedése is. Ennek a folyamatnak a következményeit, valamint a földsugárzások káros hatását az előző fejezetekben már részletesen megismertük, ezért térjünk vissza azokra a rákkiváltó okokra, amelyeknek a fellépése kizárólag rajtunk múlik.

Bármilyen egészségesek vagyunk, szervezetünk naponta mintegy 20-25 ezer hibás sejtet állít elő, vagyis olyan sejtet, amely elveszti önszabályozó képes­ségét, és féktelen szaporodásba kezd. A normálisan működő immunrendszer azonban megsemmisíti ezeket a lázadó sejteket. Véget vet a szaporodásuknak, és ezzel meggátolja a daganat kialakulását. Az „Ezoterikus körkép” II. fejezetéből tudjuk, hogy az immunrendszer épségét alapvetően befolyásolja a táplálkozás módja. Az egészséges táplálkozás kialakításának számos útja van. Ezek közül nagy népszerűségnek örvend a Gerson-diéta, amely elsősorban az amerikai kontinensen hódít. (A Gerson-diéta hatékonysága alapvetően a kiéheztetésnek tudható be. A ráksejtek háromszor annyi fehérjét és kétszázszor annyi szőlőcukrot igényelnek, mint a normál sejtek. Ezért ha nem eszünk húst és cukros, széhidrátdús ételeket, ráadásul böjtölünk, így a szervezet zsírból sem tud előállítani szőlőcukrot, akkor a ráksejtek éhen halnak.) A főleg zöldségekből, nyers salátából és gyümölcsből álló hústalan, sótlan diéta az 1920-as években valósággal forradalmi jelentőségű gyógymódnak számított. A berlini tüdőkórházban még a tébécés betegeken is kipróbálták, igen jó eredménnyel. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után azonban dr. Gerson elmenekült Németországból. Amerikába emigrálásával vége szakadt az ígéretes gyógydiéta-kutatásnak Európában.

Most sokan gondolhatnák azt, hogy végső soron ennek a tudományos eredménynek is az Egyesült Államok látta a hasznát, de ebben az esetben nem ez történt. Dr. Gerson tovább folytatta ugyan a munkáját, de az amerikai orvosszövetség zokon vette az emigráns német orvos sikereit a rákkúra terén, és zaklatni kezdték. Ellenfelei minden kórházi és laboratóriumi álláslehetőséget megvontak tőle. Cikkei megjelenését is megakadályozták, ugyanakkor azzal vádolták, hogy titkolózik, nem hajlandó módszerét nyilvánosságra hozni. 79 éves korában halt meg elkeseredetten, csalódottan, abban a hitben, hogy életműve megsemmisült, hiábavaló volt. Szerencsére nem így alakultak a dolgok, dr. Gersonból nem lett a tudomány ismeretlen mártírja. Lányának kitartó erőfeszítései nyomán az 1970-es évek derekán Mexikóban megnyílt az első Gerson-klinika.

Tevékenységük célja az előrehaladott stádiumban levő rákbetegek gyó­gyítása volt. Munkájuk alapvetően két eljárásból tevődött össze, az egyik a test méregtelenítése, a másik a szervezet ellenálló-képességének fokozása. Ha mindkettő sikerült, akkor a rákos folyamat megállt, és a tumor felszívódott. A diéta alapvetően léböjtkúrából állt, friss- és aszalt gyümölccsel, héjában főtt burgonyával, és vízben főtt zabkásával kombinálva. A kúrához természetesen ők is vegyszermentes alapanyagokat használtak, és a hatékonyság növelése érdekében a levek előállítását préseléssel végezték. Dr. Gerson útmutatása alapján ugyanis a leveket mechanikus úton, présgéppel kell kinyerni, mert az elektromos gyümölcscentrifuga károsítja a friss zöldségben és gyümölcsben található létfontosságú enzimeket. A méregtelenítés kezdeti fázisában itt is rendszeres volt a beöntés, a bélrendszer megtisztítása érdekében.

Ebben az esetben azonban a terápia kiegészült természetes gyógyszerek adagolásával is. Ezek rend­szerint pajzsmirigy- és hasnyálmirigy-kivonatok, nagy mennyiségű kálium, emésztést serkentő pepszin, valamint B1- és B6 vitaminok voltak. Végül a rákból felgyógyult betegekben tudatosították, hogy a kúra elvégzése után soha többé nem térhetnek vissza a hagyományos táplálkozási módra, mivel ez a betegség kiújulását okozhatja. A tapasztalatok szerint azonban ez a megszorítás a legtöbb páciensnek nem okozott gondot. Aki egyszer kipróbálta az egészsé­ges táplálkozást, és a saját testén megtapasztalta ennek előnyeit, az többé nem ragaszkodik korábbi egészségromboló életmódjához. Ezt azért sem tették, mert a szervezet, megtisztulása után regenerálta az immunrendszerüket is, melynek következtében más betegségekből is fokozatosan kigyógyultak. A mexikói klinika kiváló eredményei természetesen nagy visszhangot keltettek világ­szerte. Ennek következtében ma már sok helyen alkalmazzák ezt a módszert. Legnagyobb mértékben azonban az amerikai kontinensen (Dél-Amerika országaiban és az Egyesült Államokban) terjedt el. A Gerson terápia után érdeklődők az alábbi címen kérhetnek felvilágosítást: The Gerson Institute, 1572. Second Avenue, San Diego, CA 92101, USA. E-mail: mail@gerson.org. Magyarországon az Egészségforrás Alapítványnál lehet érdeklődni. Címük: 1092. Budapest, Ráday u. 37. Tel: 217 1360.

[

A rák kialakulására a lelki tényezők is döntő hatást gyakorolnak. Amerikai és angol pszichológusok az 1950-es években kezdtek felfigyelni erre a jelenségre. Köztük nemzetközileg is elismert eredményt ért el a Simonton házas­pár. Kutatómunkájuk eredményeként váltak közismertté azok a pszi­chikai ténye­zők, amelyek a rák keletkezésében fontos szerepet játszanak. A Simonton-módszer egy olyan pszichoterápia, amely hozzásegíti a rákbetegeket ahhoz, hogy kikerüljenek a saját maguk által létrehozott „életcsapdából”. Ez lehet egy rossz házasság, vagy egy olyan munkakör, ami naponta őr­li, frusztrálja az ­embert, mert „nem lehet belőle kitörni”. A változtatást elutasító leggyakoribb indok: „a válás anyagilag tönkretenne”, vagy „nehéz másik állást kapni”, illetve „fontos a nyugdíj”. A lélek persze lázadozik a megoldatlan helyzet ellen, és a belső harc rendszerint azzal a következménnyel jár, hogy az illető valamilyen betegségbe menekül. Azt gondolja, hogy „ha beteg vagyok, nem ér a nevem, nem várhatnak tőlem semmit. Ezt követően békén hagynak, sőt talán még szeretni is fognak”. Ez a menekülés általában nem tudatos, de a következménye, a betegség kifejlődése egy idő után azzá teszi. A rákos megbetegedésekben kiemelkedő szerepet játszik az életcsapda. Azok, akikben pszichés alapon alakult ki a rák, nagyon gyakran nyilatkoznak úgy, hogy ők inkább meghalnak, de a jelenlegi helyzetüket nem viselik el tovább.

Sajnos a rák pszichés alapon történő kifejlődését a megoldhatatlan­nak látszó problémákon kívül az egyes emberek alaptermészete is elősegíti. A rákra hajlamosak többnyire befelé forduló, zárkózott személyek. Érzéseiket palástolják, haragjukat elfojtják, és igyekeznek mindenkinek a kedvére tenni. Sokszor hajlamosak a dogmatizmusra. Nem szeretik a meglepetéseket (még ha kellemesek is), félnek a változástól. Nehezen kötnek barátságot, képtelenek megnyílni mások előtt. A merevség, a hajthatatlanság, az alkalmazkodásra való képtelenség már önmagában elegendő az életcsapdák kialakulásához, pedig ez csak a bajok egyik forrása. Korunk emberét mind jobban fenyegeti a stressz is. A stresszt nem lehet kizárni az életünkből, mert ez mindennapjaink része, sőt túlélésünk elengedhetetlen feltétele. Normális körülmények között a stressz nem okoz problémát, betegséget, mivel az évmilliók során szervezetünk úgy alakult ki, hogy ha a stresszhelyzeteket testi reakció követi (küzdelem, menekü­lés), akkor alig károsodik. Ha azonban az élettani válasznak a társadalom által szabott gátak (pl. illemszabályok, előítéletek) miatt nincs szabad tere, akkor a testet krónikus hatás éri. A ki nem adott stressz belső feszültséget okoz, ami különféle, sokszor halmozódó betegségeket vált ki. Selye János professzor sze­rint a krónikus stressz gyakran felborítja a hormonális egyensúlyt is, ami magas vérnyomást, vesekárosodást, érrendszeri elváltozásokat, szívinfarktust okoz. A krónikus stressz az immunrendszert is legyengíti, és ez döntő mértékben elősegíti a rák kialakulását. Modern világunk sajnos egyre gyakoribb és intenzívebb stresszhelyzetet produkál, így semmi reményünk sincs arra, hogy a körü­löttünk élők magatartásának pozitív változása idővel segít ezen a helyzeten.

Miután környezetünket megváltoztatni nem tudjuk, csak egy dolgot tehe­tünk: mi magunk változunk meg. Ehhez alapjaiban módosítanunk kell a világról, az életről alkotott felfogásunkat. Ezután már lényegesen kevesebbet fogunk idegeskedni olyan dolgok miatt, amelyek nem rajtunk múlnak. A saját hibáinkból eredő bajokat is sokkal nyugodtabban fogjuk megítélni. Módszeresen kutatni fogjuk problémáink okát, és a kisebb-nagyobb nehézségeket nem sorscsapásként, hanem leckeként fogjuk fel, amelyek arra jók, hogy tanuljunk belő­lük. Az elviselésükkel járó stresszt lényegesen csökkenti a különböző izomellazító- és agytréning gyakorlatok elsajátítása. Még a karmikus eredetű tragédiákkal is szembe tudunk nézni, mert tisztában leszünk vele, hogy a jelenlegi életünk csupán egy az inkarnációink végtelen láncolatában, és az elke­rülhetetlenül bekövetkező halál nem jelenti egyben az elmúlást, a teljes megsemmisülést is.

A krónikus stresszhelyzet és az ebből eredő betegségek kialakulásának gya­kori oka még, hogy sokan saját egyéniségük fejlesztése helyett valamilyen tevékenységben vagy személyben vesztegetik el önmagukat. Amikor azután az életük céljának tekintett szerep megszűnik, vagy a mindenek fölé helyezett személyt elveszítik, összeomlanak, mert úgy érzik, hogy életük céltalanná vált. Akik mások érdekeit egész életükben a maguké elé helyezték, ezt a tragédiát úgy élik meg, mintha a baj velük történt volna. A továbbiakban képtelenek a saját életüket élni, korábbi szerepkörüktől nem tudnak elszakadni, és ez tör­vényszerűen vezet a stressz napról napra történő fokozódásához. Sokan érzik becsapottnak magukat, mert az a sok energia, amit az elhivatottságukba fektettek, egyik napról a másikra értelmét vesztette. Ebből a helyzetből egyetlen kivezető út, új célok keresése, az élet újrakezdése lenne, de a legtöbben nem képesek erre. Kétségbeesésüket magukba fojtják, és képtelenek másokkal ­tudatni, hogy mennyire dühösek a veszteségeik miatt. Sokszor azért nem adnak szabad folyást érzelmeiknek, mert így akarnak jó benyomást kelteni a környezetükben.

Ez a legtöbbször olyannyira sikerül, hogy a családtagjaikat is megtévesztik. Barátaik, ismerőseik csodálják önuralmukat, gyakran említik őt úgy, hogy „egy szent”. Az önuralom azonban nem a belenyugvás, hanem az érzelmek elfojtásának következménye. Így nem csoda, hogy ezeknek az embereknek a zöme néhány éven belül rákban hal meg. Ezt a folyamatot a kívülállók nem tudják megakadályozni, mert nincs róla tudomásuk. Ezek a frusztrált emberek nem kötődnek az élethez, a reménytelenség hamis nyugalma árad belőlük. Úgy tűnik, hogy minden rendben van körülöttük, miközben ők várják a halált. Nem látnak más kiutat a helyzetükből, készen állnak az elmúlásra. Tulajdonképpen lelkileg már régen halottak, így a közelgő katasztrófát nem tragédiaként, hanem értelmetlen életüktől való megszabadulásként élik meg.

Dr. Carl Simonton[116] szerint a betegség kialakulásának legnagyobb veszélye akkor áll fenn, ha egyszerre több stressz éri az embert. Azok a stresszhelyzetek is kritikusak, amelyek az egyén identitását veszélyeztetik. Ilyen lehet a szeretett személy elvesztése, az előzőekben tárgyalt szerepkör megszűnése. Ezek a helyzetek olyan terhet jelentenek, amelyekkel az egyén rendszerint nem tud megbirkózni. Mint láttuk, sokszor nem is akar, de ha akarná se teheti, mert a társadalmi együttélés szabályai adottak, és ezek nem teszik lehetővé az elvá­rásoktól eltérő viselkedést. Az érzelmi kitörést gátolják a gyermekkori beidegződések, a nevelés is, amely tudat alatt egyfajta „igazodást” kényszerít ránk. Az az ember, aki megtanulta, hogy ritkán fejezze ki érzelmeit, kutyaszorítóban érzi magát egy olyan helyzetben, ami csak nyílt fellépéssel hozható rendbe. Miután az egyén nem lát lehetőséget arra, hogy változtasson a cselekedeteit korlátok közé szorító szabályokon, azt hiszi, hogy kelepcébe került, és feladja a küzdelmet. Ezután egyre jobban eltávolodik a problémájától, amely állandósul és megmerevedik. Egy idő után már nem is várja, hogy eljusson valahová. A felszínen úgy tűnhet, hogy jól megbirkózik a helyzettel, de valójában csak a látszat fenntartásával törődik. Ebben az érzelmi állapotban a súlyos betegség, a halál egy sajátos megoldást, a problémából való kivonulást jelenti.

A tévedések elkerülése végett a stressz nem okoz rákot, hanem megengedi a kialakulását. Az érzelmek elfojtása által leromlott immunrendszer az érrendszeri megbetegedések kialakulásának elősegítésén túlmenően gátolja a limfociták aktivitását is. Mint már szó volt róla, az egészséges ember testében is naponta tömegével alakulnak ki rákos sejtek a környezetszennyezés, a kozmikus és a földből kiáramló háttérsugárzás, a megnövekedett ultraibolya-sugárzás, valamint a helytelen táplálkozás következtében. Ezeket a hibás sejteket azonban a fehérvérsejtek elpusztítják, a nyirokérrendszer pedig eltávolítja a szervezetből. A stressz által blokkolt limfociták viszont nem képesek a kívülről jött káros hatásokat kivédeni, ami a rákos sejt szaporodásához, megállíthatatlan burjánzásához vezet. Az életről való lemondás, a küzdelem feladása szintén hozzájárul a szervezet természetes immunrendszerének leromlásához, így végső soron mi teremtjük meg a rák kialakulásának lehetőségét.

Ez a folyamat azonban elkerülhető. Ha tudomásul vesszük tevékeny közre­működésünket a betegség kialakulásában, akkor már meg is tettük a legfontosabb lépést a rák legyőzésében. Az elkövetkező években ugyanis olyan új eszközök, eljárások születnek ebben a tudományágban, amelyek képesek lesznek a rákos sejteket radikálisan, és mindenféle mellékhatástól mentesen elpusztítani. Hiába ölik meg azonban ezeket az alattomos kórokozókat, ha azok a beteg pszichikai állapota miatt állandóan újratermelődnek. A rák ellen tartós védelmet csak a test immunrendszere képes biztosítani, és ennek álla­pota, regenerálása rajtunk, lelki állapotunk stabilitásán múlik. A tudati hozzáállás megváltoztatása azonban nem könnyű. Sok rákbeteg számára a teste ellen­séggé vált. Áruló lett azáltal, hogy megbetegedett, és az illető életét fenyegeti. Az ilyen ember elidegenedik testétől, és nem bízik azon képességében, hogy leküzdheti a bajt. Aki viszont elhatározza, hogy nem vállalja tovább az áldozat szerepét, és kezébe veszi sorsa további alakítását, az olyan lelki erőre tesz szert ezáltal, ami segít megakadályozni a betegség újbóli kialakulását.

A döntés meghozatala után szinte mindig mutatkozik egy megoldás, ami kivezeti őket problémáik erdejéből, és új értelmet ad az életüknek. Érzéseik szabadjára enge­désével elmúlik a depressziójuk is, ami tovább növeli lelki erejüket, és az életkedvüket. Ez pozitív hatást gyakorol a fizikai állapotukra, melynek eredményeként javul a hangulatuk, és erősödik a gyógyulásba vetett hitük. A hit ereje által beköltözik a remény és a bizonyosság a szívükbe. Ezáltal az immunrendszert megbénító félelem, aggódás elszáll; és hihetetlen mennyiségű belső energia szabadul fel. Rákos betegeknél ez az állapot nagyon gyakran spontán remissziót eredményez. Az egymást erősítő hatások végeredményeként új perspek­tíva nyílik az éle­tükben. Sorsuk nem a halál, hanem az újjászületés lesz, a létezés új reményeket ébresztő lehetőségeivel.

Sok esetben a halál valóságának elfogadása váltja ki ezt a folyamatot. A fej­lődésben bizonyos fokot elértek számára a halál bizonyossága nyugalmat hoz. Bármennyire képtelenül hangzik: semmi sincs az emberre olyan csillapító, reménybeteljesítő hatással, mint a tökéletes kilátástalanság. A súlyos betegség megkérdőjelezi az egész ember életmódját, és értékrendjét is. Alapvető változás áll be abban, hogy mit tart fontosnak, és mit nem. A rák túlélői a gyógyít­hatatlan betegséget valóságos ál­dásnak tekintik, mert általa megtanulják hogyan éljék az életüket, hogyan mondják el érzéseiket. Felépülésük után első dolguk, hogy eltávolítsák életükből az összes felesleges szemetet, a fogyasztói társadalom által rájuk erőltetett hiábavalóságokat, hogy a továbbiakban iga­zán értékes, tartalmas életet élhessenek.

Az értelmes, tudatos élet önmagában is képes a betegséget hátérbe szorítani, megszüntetni. A célok ugyanis értelmet adnak az életnek. Kihúzzák a betegség lába alól a talajt, és mozgósítják a beteg összes lelki erő tartalékát. Azt is szokták mondani, hogy akinek fontos célja van az életben, az nem ér rá meghalni. A cél elérése, elképzelései megvalósítása leköti minden figyelmét, erejét. A figyelemelterelés megszünteti a negatív képzeteket a fejében. Mivel nem foglalkozik a betegségével, nem növeli, táplálja azt. Sőt, energiát von el tőle, mert minden erejével céljának megvalósítására koncentrál. Ezért a betegsége valósággal elsorvad. Az értelmes cél szinte mágnesként húzza vissza a beteget az életbe.

Ezt a folyamatot segíti elő a Simonton terápia. A pszichológus feladata, ráébreszteni a beteget, hogy az életcsapdákból, a zárkózottság, a stressz által teremtett helyzetekből nem a súlyos betegség vagy a halál az egyetlen kiút. A beteg előbb-utóbb belátja, hogy életünkben időnként szükség van radikális változtatásokra. A válás, illetve a munkanélküliség is jobb a halálnál, mert az élet megadja az újrakezdés lehetőségét. A stressz okozta feszültséget is fel lehet oldani különböző meditációs, izom­ellazító gyakorlatokkal. Sokat segít, ha tisztában vagyunk a stressz szervezetünkre gyakorolt hatásával. Amikor kellemetlen hatás ér bennünket, vagy amikor elutasítjuk az élet egy adott megnyilvánulását, testünk megfeszül, és ezt a feszültséget érzelemként érzékeljük. Ezt különböző módon lehet értelmezni; félelemként, szomorúságként, dühként. Ezeket az érzéseket azonban kifejezésre kell juttatni, nem szabad magunkba fojtani. Az érzelem ugyanis energia, amely szabadon áramlik a testben. A rossz érzelem káros energia, amitől meg kell szabadulni úgy, hogy kifelé kell irányítani a testünkből. Ezért az érzelmek kifejezésének erőteljesnek kell lennie, aztán pedig nyom nélkül el kell tűnniük. Az érzelmeink felett úgy tudunk uralkodni, hogy hagyjuk őket magunkban áramlani, és szabadon távozni.

Valahogy úgy kell viselkednünk, mint egy csecsemő. Az újszülött az érzelmek feletti uralkodás nagymestere. Amikor ideges, olyan a sírása, mint egy sakálé. Semmitől sem zavartatva magát, sír. Nem tűnődik azon, van-e rá oka. Ha felvesszük vagy megetetjük, azonnal abbahagyja. A mérgét nyomban a tudomásunkra hozza, ugyanak­kor nagyon gyorsan meg is szabadul tőle. Nem érez bűntudatot amiatt, hogy mérges volt. Nem rabja a társadalmi konvencióknak, nem mérlegeli, hogy most illik-e sírni, vagy sem. Engedi, hogy a testében szétáradjon a méreg, aztán hagyja, hogy eltávozzon. Ha ezt újra megtanuljuk, képesek leszünk alapmentalitásunk megváltoztatására, ami lehetővé teszi, hogy a belső feszültség okozta betegségeket elkerüljük. Az érzelmek úgy vonulnak át rajtunk, mint a viharfelhők az égen. Nyitottnak kell lennünk, és reagálnunk kell rájuk. Nem vagyunk azonosak érzelmeinkkel. Csak átvonulnak rajtunk. Az egyik pillanatban még hatnak ránk, aztán már el is tűnnek. Amikor megpróbáljuk feltartóztatni őket, feltornyosulnak, mint a hegyek. Idegrendszerünk tudja mire, hogyan reagáljon, és ha enged­jük, spontán módon fog viselkedni. Érzelmeink csak akkor válnak veszélyessé, ha megpróbáljuk letagadni őket. Aki eltitkolja a mérgét, fájdalmát, szomorú­ságát, előbb-utóbb depresszióval és különféle pszichoszomatikus betegségekkel (fejfájással, gyomor- és bélpanaszokkal, szívinfarktussal) fizet az önuralmáért.

Sajnos mind gyakrabban fordul elő az is, hogy a számlát maga a halál ­nyújtja be. A tragédia közvetlen kiváltó oka a rák, pedig ez a betegség könnyen elke­rülhető lenne, ha odafigyelnénk arra, hogyan élünk. A terápia fontos feladata még, hogy növeljék a betegségükből kigyógyultak önbizalmát, meggyőzzék őket arról, hogy értékes emberek, nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a társadalomban. Beláttatják velük, hogy minden ember születésének értelme van. Azért vagyunk itt, hogy képességeink maximális kihasználásával hozzájáruljunk az emberiség felemelkedéséhez. Egyetlen ember értelmetlen halála is képes lelassítani ezt a folyamatot, ezért nincs jogunk betegségekbe menekülni, kivonulni az életből.

 

Autogén gyógyítás

 

Az Egyesült Államokban az 1970-es évek közepén egy különös terápiás rend­szer alakult ki, a Neuro Lingvisztikus Program (rövidítve: NLP). Az „Idegnyelvészeti programozás”-ként fordítható eljárás keretén belül a gyógyító párbeszédet folytat a beteg tudatalattijával. A módszer hasonló a kinezioló­giához, de a válasz nem izommozgások formájában érkezik, hanem bármilyen testmozgás lehet (pl. cseng a jobb fülünk, meghúzódik a nagy lábujjunk stb.). A rendszert világhírű terapeuták: Milton H. Erickson, Fritz Perls és Virginia Satir hozták létre, és széleskörű elterjedése két pszichológusnak, Richard Band­lernek és John Grindernek köszönhető. Az NLP napjainkban elsősorban az azonnali hatása révén átlépte az orvostudomány határait, és betört az ezotéria, valamint a csoportdinamika területére is. A gyors eredmény feltehetően annak is tulajdonítható, hogy az NLP sem foglalkozik a tudatalatti folyamatok okaival, „csak” megoldja a gondokat. Célratörően feloldja a konfliktusokat és felszámolja a gátlásokat. Egy csapásra ártalmatlanná teszi a legsúlyosabb rögzüléseket is. Amitől évekig kínlódtunk, azt az NLP percek alatt rendbe hozza. A reframing[117] (átkeretezés) eljárásával drámai belső átállás is megvalósítható. Ezt pl. ilyen felszólítással érik el: „Ne mondja azt, hogy nem tudom, mondja azt, hogy nem akarom!” Ez a kíméletlen átkeretezés azonnal kimozdítja a pácienst megrekedt tudatállapotából, és elismerteti vele legalább a választás lehetőségét. A refra­ming-eljárás során közvetlen kapcsolatba kerülünk a tudatalattival, a szó szoros értelmében kommunikálunk vele. A beszélgetés természetesen nem szavakban történik, hanem általunk kialakított jelzésrendszerrel.

Az NLP alapelveihez tartozik még, hogy kudarc helyett visszajelzésről beszél. Nincs kudarc, csak következmények vannak. A Miért? kérdés helyett a Hogyan? kérdést teszi fel. A Hogyan? kérdés ugyanis megérteti a probléma szerkezetét, ami segít a megoldásban. A Miért? kérdés viszont önigazolásokat, bonyolult magyarázkodásokat és okokat eredményez anélkül, hogy bármi változna. Az NLP még az emberek eltérő világszemléletére is magyarázatot ad. A különbség nem a világban van, hanem a szűrőkben, melyeken keresztül észleljük. Ilyen szűrők lehetnek a hit, a meggyőződés, az előítéletek és az értékrend. Ezek a tudatunk mélyén működő szűrők nem csak a világképünket befolyásolják, hanem a céljainkat is, és ösztönösen irányítják a cselekedeteinket. Sajnos céljaink iránya és cselekedeteink hatása nem mindig előnyös számunkra. Az NLP azonban segít kimozdítani bennünket a káros rögzülésekből. Módszerei megváltoztatják gondolkodásmódunkat, mely közelebb visz bennünket embertársainkhoz és a világhoz.

A gondolkodás- és viselkedésváltozás gyakorlati modelljét a már említett Richard Bandler és John Grinder teremtették meg azáltal, hogy a modellképzés módszerével a közvetlen emberi kommunikáció hatékony elemeit új, integratív szemléleti keretbe foglalták össze. Először feltérképezték a közvetlen emberi kommunikáció működésének összefüggéseit, és jól tagolt, áttekinthető rend­szert alkottak belőle. Az NLP egyik jelentős előrelépése a pszichikai műveletté alakítás, azaz hogyan lehet pontosan megragadni olyan fogalmakat, mint pl. az empátia, a másik érzéseinek felismerése, sikeres kapcsolatteremtés, meggyőző fellépés, rugalmas érvelés. Mivel az NLP módszertana lehetővé teszi, hogy a megszokott gondolkodás- és viselkedésmintáinkat új, kreatív minták egész sorával egészítsük ki, az eljárást az agy szoftverének is nevezik. Az NLP módszerének jellegzetessége, hogy jövőorientált, szemben sok más befolyásolási technikával, melyekre inkább a múltorientáció a jellemző. A probléma­orientáció helyett a célorientáció kerül előtérbe, vagyis arra összpontosítunk, hogy bizonyos szituációkban hogyan kell viselkedni; hol, mikor és milyen kommunikációt kell folytatni ahhoz, hogy tevékenységünk hatékony legyen.

Ennek az eljárásnak a gyakorlati alkalmazása forradalmi változást hozott az oktatás, a pszichoterápia és az üzleti élet minden területén, és mindenhol, ahol személyes kapcsolatfelvétel történik. Az NLP az 1980-as évektől az emberi képességek és készségek új versenyét indította el az Egyesült Államokban, ahol ismerete és használata a jelentősebb cégeknél már a vezetői alkalmazás feltétele. Az NLP használata többek között abban segít bennünket:

Ø   Hogyan lehet a tárgyalások során a partner hitelességét felismerni.

Ø   Partnereink és saját magunk gondolkodási stratégiáját és érzésvilágát megismerni.

Ø   Belső gátlásainkat feloldani.

Ø   Veszteségélményeket feldolgozni.

Ø   Támadásokat, kudarcokat, kritikát könnyebben elviselni, és levonni belőlük a tanulságokat.

Ø   Ellentmondásainkat feloldani.

Ø   Új képességeket elsajátítani.

Ø   Önmagunkat, valamint az adott témát meggyőzően és attraktívan bemutatni.

Ø   Hatékonyan érvelni, kifogásokra és reklamációra rugalmas, találó választ adni.

Ø   Társaságban tartást és magabiztos viselkedést tanúsítani.

Ø   Kreatív gondolkodási és cselekvési stratégiákat kialakítani, valamint felhasználni.

Ø   Alkotó munkahelyi légkört teremteni.

Ø   Mun­katársakat optimálisan vezetni.

Ø   Az időt mind saját magunk, mind környezetünk számára optimálisan beosztani.

Az NLP a kiválóság tudománya, sőt művészete, és annak vizsgálatából ered, hogyan érnek el kiemelkedő eredményeket a különböző területeken csúcs­teljesítményt nyújtó személyek. Ezeket a kommunikációs szabályokat bárki elsajátíthatja, és jelentősen fokozhatja általa mind privát életének, mind hivatás­beli tevékenységének hatékonyságát. Ezzel a módszerrel felfedezhetjük a saját géniuszunkat, a legjobbat hozhatjuk ki önmagunkból és másokból. Az NLP a szubjektív emberi tapasztalat szerkezetével foglalkozik, azzal hogyan rend­szerezzük azt, amit hallunk, érzünk, és hogyan dolgozzuk fel, szűrjük át a külső világot érzékszerveinken. Kutatja azt is, hogyan írjuk le a nyelv eszközével, és hogyan cselekedjünk szándékosan vagy akaratlanul az eredmény elérése érdekében. A Neuro Lingvisztikai Program szabályai meglehetősen széleskörűek, az ezzel foglalkozó szakirodalom több mint 200 kötetből áll. Ennek ellenére három mondatban össze lehet foglalni sikeres alkalmazásának feltételeit: 1. Tudnunk kell, hogy mit akarunk; minden helyzetben legyen világos elképzelésünk a kívánt eredményről. 2. Legyünk éberek; aktivizáljuk érzékszerveinket, hogy minden hozzáférhető információt észleljenek. 3. Rugalmasan változtassuk tetteinket, míg azt nem kapjuk, amit akarunk. Még rövidebben: 1. Cél, 2. Éberség, 3. Rugalmasság.

Az első lépés, hogy megismerjük a célt. Ha nem tudjuk hová tartunk, soha­sem fogunk célba érni. Igyekezzünk tehát pontosan meghatározni, hogy mit akarunk. Minél határozottabban tesszük ezt, annál jobban ösztökéljük önmagunkat a lehetőségek keresésére, és azok felismerésére. Sokszor több mód is nyílik a cél elérésére. Ilyenkor fontos feladat még a felmerült lehetőségek közötti választás. A legtöbb ember ezen a ponton akad fenn, mert nem tudja, hogy melyik úton induljon el. Tétovázás közben jusson eszünkbe: sok ember van, aki készen áll arra, hogy elénk vágjon, és előttünk érjen a célba. Amikor azt mondjuk: „Feladom” gondoljunk arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: „Egek! Micsoda lehetőség!” Amennyiben túl nagy az elérendő cél, bontsuk több kisebb, könnyebben megvalósítható feladatra. Előfordulhat az is, hogy az elérhető eredmény túl kicsi és triviális ahhoz, hogy motiváljon bennünket. Pl. a rendrakás a dolgozószobában elég kis cél, és nem túlságosan izgalmas feladat. Ilyenkor kapcsoljuk össze egy ­nagyobb, fontosabb céllal. Gondoljunk arra, hogy a rendrakás szükséges feltétele annak, hogy nyugodt körülmények között, akadálytalanul dolgozzunk, és jelentős alkotást hozzunk létre. Ha ez a cél lebeg a szemünk előtt, nagyobb kedvvel fogunk neki a kisebb feladatok megoldásának. Céljaink kitűzésénél vegyük figyelembe, hogy az ki fog hatni a környezetünkre, közvetlen családtagjainkra is. Ne törekedjünk olyan dolgok elérésére, amit csak mások rovására valósíthatunk meg. A célnak összhangban kell állnia személyiségünkkel és teherbíró képességünkkel is, különben nem lesz elég lelki-, illetve testi erőnk az eléré­séhez. A kívánt eredmény ugyanis a legtöbbször csak teljes odaadással való­sítható meg, így nagyon fontos a törekvéseinkkel való azonosulás. E nélkül kínlódássá válik a folyamat, amely jelentős többletenergiát von el tőlünk.

A második lépés: érzékelési képességünk fejlesztése. A kommunikáció gondolatokkal kezdődik, amelyeket szavakkal, hangszínnel és testbeszéddel közvetítünk egymásnak. Ezért nem tudunk nem kommunikálni. Még akkor is közvetítünk valamilyen üzenetet, ha semmit sem mondunk, és csendben maradunk. Sokan túl nagy fontosságot tulajdonítanak a szavak jelentésének, holott a hangszín jóval nagyobb mértékben befolyásolja a mondottak hatását és jelen­tőségét. Egy pozitív tartalmú kifejezés is negatív értelművé válhat, ha nem megfelelő hangsúllyal ejtjük ki. Az egyszerű köszönésnek is legalább egy tucatnyi értelme lehet a fenyegetéstől kezdve az örömteli üdvözlésig csupán amiatt, hogy milyen érzelmi üzenet kötődik a kiejtéséhez. Ennél is nagyobb jelentősége van a kommuniká­ció­ban a testbeszédnek. A testtartás, a gesztus, az arckifejezés összességében majd egy nagyságrenddel több üzenetet közvetít számunkra, mint a szavak. Jelentősége még a hangszínen is túlnő, így az érzékelés, a másokról gyűjtött információ kincsestáraként is felfogható. Alkalmazása szinte mindig eredményes, mivel a jelek alapján addig változtathatjuk a tetteinket, illetve szavainkat, amíg megkapjuk a kívánt választ. Kommunikációs kész­ségünket ugyanis legtöbbször mások befolyásolására használjuk. Ez a készség azonban manipulációvá alacsonyodik, ha valakit olyan dolgokra veszünk rá, ami ellenkezik saját érdekével. Az NLP azonban nem erre tanít, hanem a mások­nak adott hatékony válasz képességére, és választási lehetőségeik bölcs ismerte­tésére. Ez azért is fontos, mert a kommunikáció egy kölcsönhatás. Nem csak mi befolyásoljuk a másikat, hanem ő is minket.

A hatékony kommunikáció során alapvető fontosságú az összhang megte­remtése. Az empátia és rokonszenv kinyilvánításának számtalan módja van, ezek leírása a szakirodalomban részletesen megtalálható. Ennek megismerése alapvető fontosságú, mert ha nem tudunk hidat építeni a másikhoz, akkor átve­zetni sem tudjuk rajta. E nélkül nem működik az NLP legfontosabb mozgató­rugója: az igazodás és vezetés. Ha nem igazodunk a beszélgetőpartnerünkhöz, és nem magyarázzuk meg neki, hogy miről van szó, akkor sokféle eredményt kaphatunk, de nagy valószínűséggel nem azt, ami nekünk tetszik. Néha eredményes lehet, hogy nem változtatunk a magatartásunkon, és a többiektől várjuk, hogy igazodjanak hozzánk, de ez ritkán következik be. Az igazodás egyébként szinte létfeltételnek számít minden társadalomban. Állandóan igazodunk, hogy megnyugtassunk másokat, hogy mi is kellemesen érezzük magunkat. Igazodunk más kultúrákhoz, idegen szokásokhoz. Igazodunk az alkalomhoz illő öltözködésünkkel, szavaink megválogatásával, indulataink visszafogásával. Össz­hangot teremthetünk azáltal is, ha méltányoljuk, amit az emberek mondanak. Nem kell, hogy egyetértsünk vele. A lényeg, hogy tartsuk tiszteletben az érzel­meit. Ha megépítettük a hidat, a másik követni fog bennünket. Nem véletlen, hogy az igazodás és vezetés az NLP alapelve. Az észlelés kiegészítő és sokszor igen hasznos módja, ha befelé figyelünk. Amikor arra gondolunk amit láttunk, hallottunk és éreztünk, magunkban újrateremtjük a látványt, hangokat és érzéseket. Az információt újra abban az érzékszervi formában tapasztaljuk meg, melyben eredetileg észleltük. Ez azért is fontos, mert minden eszközt meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy érzékszerveinket maximális mértékben kifinomítsuk. Minél hatékonyabban szolgálnak bennünket az érzékszerveink, ­annál jobb lesz életünk minősége.

Harmadik lépés a rugalmasság elsajátítása. Ha az, amit teszünk nem műkö­dik, tegyünk valami mást. Ezáltal pályánk cikcakkos lesz ugyan, de nem mindig vezet nyílegyenes út a célhoz. A legtöbbször mások tettein múlik, hogy elérjük-e a célunkat. Ha az emberek nem a céljainknak megfelelően cselekszenek, elakadunk. Ilyenkor változtassunk a magatartásunkon. Így pl. ne várjunk arra, hogy valaki barátságot kössön velünk, hanem találjuk ki miként nyerhetnénk el az illető bizalmát. Ebben nagy segítségünkre lehet az önszuggesztió, valamint a különböző Agykontroll-technikák, melyek képesek arra, hogy a túlvilági erőket is mozgósítsák az érdekünkben. Ebből is látszik, hogy az autogén (belső szervezetből eredő) módszerek (önszuggesztió, Agykontroll, TM-medi­táció, hipnózis, kineziológia, NLP) számos ponton átfedik egymást, szinte egymásba folynak.

Mint a bevezetőből is kiderült, az NLP a kommunikáció javításán kívül különféle pszichikai zavarok gyógyításával is foglalkozik. Ezek a technikák rendkívül szerteágazóak, és korántsem lezártak. Az NLP módszertana jelenleg is folyamatosan bővül. Mivel ezek az eljárások könyvből nehezen sajátíthatók el, itt nincs értelme ismertetni őket. Az érdeklődők nyilvános tanfolyamokon sajátíthatják el az alkalmazásukhoz szükséges műveleteket. A terjedelmes anyag miatt a komplex eljárást nem lehet egyetlen tanfolyamon megtanulni. Sok szervezet először egy ingyenes bemutató előadást tart, ahol mindenki eldöntheti, hogy számára mely szakterület a legmegfelelőbb. Léteznek speciális kurzusok, amelyek az egyes szakmákban dolgozók tevékenységét könnyítik meg (pl. oktatás, üzlet, eladás, bemutatás, tárgyalások, tanácsadás, pszichoterápia, hipnoterápia, stb). Más tanfolyamokhoz hasonlóan a részvételi díjak itt is jelentős mértékben eltérnek attól függően, hogy saját célra kívánjuk alkalmazni a módszert, vagy tanítani is szeretnénk. Az előbbi esetben elég egy kurzus, míg a bizonyítványt adó oktatói képzés több napra elosztva min. 150 óra elméleti és gyakorlati tréninget tartalmaz. A díjakat az előadó személye is befolyásolja. Az NLP nemzetközi szaktekintélyei által tartott szemináriumok többe kerülnek, de ezek hatékonysága is nagyobb. Az USA-ban már több mint százezer ember végezte el az NLP-tréning valamelyik változatát, és a módszer rohamosan terjed a nyugat-európai országokban is. Újabban már nálunk is szer­veznek NLP-tanfolyamokat. Helyük, időpontjuk és egyéb feltételek a természetgyógyász szakfolyóiratok hirdetési rovataiban találhatók meg.

[

A III. fejezetből, valamint az „Ezoterikus körkép” majd minden fejezetéből részletes tájékoztatást kaphattunk az önszuggesztió szabályairól, és azt is megtudhattuk, hogy ennek a módszernek szülőatyja és kidolgozója a francia Emil Coué volt. 1997-ben nálunk is megjelent a Coué által írt eredeti mű: „A gyógyítás legnagyobb titka” címmel. Tőle származik az a zseniális felismerés, hogy betegségeink túlnyomó része helytelen gondolkodásmódunkra vezethető vissza. Coué azonban bajaink felismerésén kívül kidolgozta annak ellen­szerét is. Az általa megalkotott módszer azóta jelentős továbbfejlesztésen ment át. Ennek ellenére érdemes elolvasni ezt a művet, mert sok olyan részlet található benne, ami teljessé teszi az önszuggesztióról alkotott felfogásunkat, és megkönnyíti annak alkalmazását. Akik nem ismerik a pozitív gondolkodás hatását, már a könyv elején ösztönzést kaphatnak ebből a mondatból: „Aktív, magabiztos szerepvállalásunkkal a probléma felismerésének első pillanatától önmagunk sikeres gyógyítóivá válhatunk.” A kevésbé ismert megállapításai közül igen figyelemre méltó, hogy „Egyetlen ember pozitív vagy negatív véleménye is döntő hatást gyakorol az érzelemvilágunkra, és minél többen ítélnek meg minket hasonlóképpen, annál inkább hajlamosak vagyunk hinni ezekben az előítéletekben. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy olyankor is hajlandóak vagyunk mások ítéletének és lelki nyomásának alávetni gondolatainkat, ha bizonyíthatóan nincs igazuk.”

Coué megnyerő módon szemlélteti a negatív és a pozitív gondolkodásmód közötti különbséget az alábbi hasonlattal: „Ha valaki úgy látja magát, mint aki egész életében egy vonat előtt fut, ettől rettenetesen fog szenvedni. Ha viszont azt képzeli, hogy ő húzza nagy sebességgel a vonatot, abban a pillanatban nagyszerű embernek fogja érezni magát.” Nem csupán a saját bajainkkal kap­cso­latban, hanem a világhoz való viszonyulásaink célszerű módjáról is találunk megszívlelendő tanácsot ebben a műben: „Adjunk esélyt a világnak, hogy kinyílhasson számunkra. Amennyiben így teszünk, a kőfalak rövidesen leomlanak előttünk.” Az önszuggesztió gyakori utóhatása, hogy a testi panaszok mellett az illető életkörülményei is javulnak. Ennek oka, hogy a pozitívan programozott elme a betegségeken kívül a balszerencsével, a kudarcokkal szemben is mind érzéketlenebbé válik. Azok az erők, amelyek segítenek egészségügyi problémáink leküzdésében, mintegy mellékhatásként egyéb gondjainkat is orvosolják. Gyakorlatilag itt is ugyanaz a mechanizmus indul be, mint az imádságnál és a meditációnál, különbség csupán a pozitív erők aktiválási módjában van.

Egy idő után minden elmélet korszerűsödik, kiegészül. A gyakorlatban újabb és újabb ötletek merülnek fel, a módszer finomodik, tökéletesedik. A tovább­fejlesztést olyan szakemberek végzik, akik annak idején felvállalták az úttörő jellegű kezdeményezést, és az ilyenkor szokásos elutasítások ellenére is rendít­hetetlenül kitartanak a módszer hasznossága mellett. A több évtizedes áldozatos munka idővel meghozza az elismerést, a szakmai tapasztalatokat pedig egy könyvbe sűrítve nyilvánosságra hozzák, hogy ezzel az egész világ hasznára legyenek. A kezdeti gúnyolódások és gáncsoskodások után erre a sorsra jutott az önszuggesztió is. Az évtizedek múlásával sorra jelentek meg az Emil Coué és szerzőtársai által írt művek.

Ezek közé tartozik Coué-Baudain-Lebzeltern: A gyógyító erő című könyv is. A korábbi tanulmányok összegzéseként ezzel a mondattal indítják művüket a szerzők: „Már-már elképzelhetetlen, hogy a gyógyításhoz és az örömteli élethez szükséges erő egyetlen szóval fejezhető ki, ami nem más, mint a hit. A betegséget mi tesszük naggyá! Szinte már hatalmassá. A betegségnek a mi hitünk ad erőt. A hit megvonásával a betegségekkel kapcsolatos fájdalmak és problémák 80%-a magától megszűnik.” (Ez a mű három sikerkönyv egybekötve. Az első címe: „A gyógyító erő”. A második konkrét betegségtípusok autoszuggesztiós kezelésé­vel foglalkozik. A harmadik címe: „A gyógyítás forrása”) Ebben a kötetben már praktikus hétköznapi tanácsok is találhatók. Az egyik olvasó pl. arról számolt be, hogy azért nem gyakorolja rendszeresen a gyógyító mondatokat, mert unalmasnak, fárasztónak érzi, és igyekszik hamar túllenni rajtuk. Ez a hozzáállás azonban nem célravezető, mert ez a módszer semmit sem ér motiváció nélkül. Ha fáradtságot érzünk, vagy a gyakorlatot feladatként éljük meg, akkor előbb ezen a problémán kell segítenünk, pl. ezzel az önszuggesztiós mondattal: Örömmel, lelkesen és felszabadultan gyakorlom a Coué módszert. Ha ezt tesszük, könnyed hozzáállásunk magától kialakul. Másik gyakori probléma: „Nehezen tudom elhinni, hogy gondolati úton fizikai változást tudok elérni a testemben.” A válasz: „Nem fontos elhinni, hogy betegségeink gondolati úton gyógyíthatók. Attól ez a módszer még működik.” Változtassuk gondolatainkat pozitívvá, és egy idő után tapasztalni fogjuk a hatását. A hit nem egy akarattal létrehozott folyamat, hanem számunkra meggyőző gondolatokkal való azonosulás. Ezek a gondolatok a tudatalattiban megszilárdulnak, és hitté, meggyőződéssé válnak. Ezt követően visszahatnak a tudatunkra, és döntő befolyást gyakorolnak életünkre.

Gyakorlati szempontból igen fontos intelem, hogy ne ébresszünk ellenállást a tanácsainkkal, ne ismételgessünk olcsó, biztató közhelyeket. A pozitív cselek­vésre való ösztökélés igen kívánatos magatartás, de nem minden esetben cél­szerű alkalmazni. Kedélybetegeknél az a javaslat, hogy „sportolj, mert a testi harmónia jót tesz a léleknek” hatástalan és káros. A kapott válasz szinte biztosan az lesz, hogy: fizikai mozgásra nincs erőm, mert a lelki szenvedéstől olyan fáradékony vagyok. A „legyél következetes, keress magadnak valakit, szedd össze magad végre” hangzású javaslatok pedig valósággal ellenségünkké teszik a kedélybeteget. Ezek a felhívások szinte dühítik az ebben a betegségben szenvedőket. „Legyek következetes!” Szóval nem vagyok az. „Keressek valakit!” Szóval magányosnak látszom. Ebben az esetben minden ilyen jellegű tanács egy negatív szuggesztió, hiszen a javaslat felnagyítja a beteg problémáját. Rátereli a figyelmet, és amire figyel, az növekedésre és megvalósulásra törek­szik benne. Ne feledjük, ami a lelki harmóniában élő emberek számára logikus, érthető és feldolgozható, az a kedélybetegek lelkében ellenérzést szül.

Ezért tanács helyett alkalmazzunk megítélő magatartást, ami pozitívan szuggerálja őt. Ennek következtében segítő szándékú tevékenységünket nem tudja kritika alá vonni, így tudatos ellenállását megkerülve pozitív gondolataink a tudatalattijába jutnak. Első lépés, hogy türelmesen, értő figyelemmel hallgassuk meg a panaszát. Bármit hallunk, sohase vitatkozzunk a kijelentéseivel még akkor sem, ha ellenkezik a meggyőződésünkkel. Amennyiben önpusztító gondo­latokat is hangoztat, szelíden, de következetesen kérjük meg ennek befejezésére. A panaszáradat után az ilyen ember többnyire tanácsot vár tőlünk, ami komoly csapdát jelent az óvatlan segítő számára. A kedélybeteg ugyanis valójában arra vár, hogy a segítő célú megjegyzéseket ízzé-porrá zúzhassa az általa ésszerűnek talált érveivel. Elméjének erős, önigazoló jellege arra készteti, hogy a kapott tanácsok helytelenségét, teljesíthetetlenségét, értelmetlenségét bizonyítsa, ami azt igazolja, hogy valóban bajban van, és ez tovább erősítheti fájdalomteremtő világképét.

E zsákutca elkerülése érdekében ne vonjuk kétségbe fájdalmát. Közöljük vele, hogy tudatában vagyunk szenvedésének, tehát nem vitatkozunk vele. Így nem váltjuk ki a készenlétbe helyezett ellenőrzését. Ha a fájdalom meglétének ténye kapcsán nem alakul ki közöttünk nézeteltérés, a megoldás kulcsa a ­kezünkbe kerül, mivel a hozzánk forduló személy szuggerálható lesz. Befogadó­készségét növeli, hogy elméje kíváncsivá válik. Fel volt készülve minden ésszerű és jobbító tanács megtorpedózására, de semmilyen tanácsot sem kapott, sőt mi több, elfogadó állásponttal találkozott. Ez a helyzet a fájdalomteremtő beállítottságú elmét meglepi, megzavarja. Ekkor kell alkalmazni a pozitív szuggesztiót, mivel ezek most a tudat ellenállása nélkül, akadálytalanul a tudat­alattiba hullanak, és idővel megvalósulnak. Az elfogadó jellegű pozitív szuggesztiók megfogalmazása az egyén elvárásaitól, és a szituációtól függ. Általában ilyen jellegű mondatok a legeredményesebbek: „Azt gondolom, hogy egy új életút vár rád, egy harmonikus életvitel, de erre senki sem tud téged rávezetni, mert ennek megtalálására te vagy a legalkalmasabb.” Miután az új életút megtalálása őreá van bízva, ezért nem alakul ki benne ellenállás a javaslattal szemben. Egy másik befogadásra alkalmas mondat így hangzik: „Akármilyen problé­mával küzdesz jelenleg, te olyan ember vagy, akinek nincs szüksége tanácsra. Az életben eddig minden nehéz helyzetben feltaláltad magad, rövidesen meg­leled a kiutat a jelenlegi problémáidból is. Ha valaki befolyásolna téged ebben, csak megzavarná a megújulási képességedet.” Miközben arról beszélgetünk a beteggel, hogy nem kívánunk beleavatkozni az életébe, folyamatosan szuggeráljuk azáltal, hogy felhívjuk a figyelmét a megújulási képesség fogalmára. Olyan személyként állítjuk be őt, mint akiben ez a képesség tökéletesen műkö­dik. Ez a megítélés beépül a tudatalattijába, és megvalósulásra törekszik.

A pozitív szuggesztiók eredményes átvitele után vizualizációval segítsünk abban, hogy képzelőereje elindíthassa őt a pozitív gondolkodás útján. Ezt ehhez hasonló képekkel tudjuk elérni: „Te most egy olyan teremben vagy, ahol háttal állsz a kijáratnak. Ezért bármerre nézel, falakat látsz magad körül. Ez a bezártság, a kiúttalanság érzetét kelti benned. De abban a pillanatban, ahogy megfordulsz, nem csak a falakat fogod látni, hanem a kijáratot is. A kiúttalanság érzése mindjárt szertefoszlik.” Most következik a szuggesztiós technika lényege, amelyben a beteg elképzeli, megteremti magában a kijutás képzetét, és ez a képzet addig alakul, formálódik benne, amíg képes lesz kivezetni őt a kilátástalannak tűnő helyzetéből. „Te mindig dinamikus, mozgékony személyiség voltál. Ezért addig helyezkedsz, forgolódsz, míg egyszer csak beállsz a kijárat irá­nyába. Egy nem várt közeli pillanatban magadtól rádöbbensz, hogy kijutottál.” A problémamegoldó szuggesztiót anélkül juttattuk el, hogy egyetlen tanácsot is adtunk volna. Nem késztettük az illetőt semmilyen akarati tevékenységre, erőfeszítésre, sőt még arra sem adtunk lehetőséget, hogy ellenálljon nekünk. Szuggesztiónk elindított benne egy olyan öngerjesztő folyamatot, amelyben ő maga találja meg a kibontakozás számára legelőnyösebb módját.

 

Végül érdekességként megemlíthető még, hogy az önszuggesztió már 2000 évvel ezelőtt is ismert volt. Egy legenda szerint a Csendes-óceán szigeteinek lakói a Plejádok csillagrendszerből érkeztek a „fehér fény sugarain”. Azt, hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudjuk, de az biztos, hogy magukkal hozták a Huna-filozófiát. Ennek a titkos tannak az alkalmazásával csodaszámba menő eredményeket és gyógyulásokat értek el. A nyugati világ csak napjainkban, a Huna életfilozófia rekonstruálása után jött rá, hogy a modern pszichológia eredményei már évezredekkel ezelőtt ismertek voltak Mi nem tettünk mást, mint újra fel­fedeztük a lélek rejtelmeit, és az agyunk által kínált lehetőségeket. Ezeket „önszug­gesztió, pozitív gondolkodás, Agykontroll, telepátia, távgyógyítás” stb. címkékkel ellátva alkalmazzuk abban a hiszemben, hogy új utakra léptünk a pszichiátria területén. Ez azonban tévhit, amit könnyen megcáfolhatunk a Huna hét törvényének felidézésével:

1. A világ olyan, amilyennek gondolom. Én vagyok saját világom teremtője. Kezdve legközelebbi családtagjaimon, barátaimon és közvetlen környezetemen, rajtuk keresztül pedig országom és a világ alkotója vagyok. Csakis rajtam múlik, hogy szépnek, nagyszerűnek vagy szomorúnak, nyomasztónak találom a világot.

2. Lehetőségeimnek nincsenek határai, mindent elérhetek, minden hozzá­férhető számomra. Mi magunk teremtjük korlátainkat, amelyeket aztán félünk átlépni. Pedig egyre gyakrabban találkozunk azzal, hogy ami tegnap lehetetlen volt, az ma valóra vált.

3. Minden erő bennem van; csakis tőlem függ, hogy azzá váljak, aki lenni akarok. Csak nekem van annyi erőm, hogy megváltoztassam az életem. Kizárólag én vagyok képes meggyógyítani magam. Mások támogatnak, segíthetnek, de minden rajtam múlik. Csak én irányíthatom önmagamat, a fejlődésemet.

4. A szeretet azért van, hogy boldog legyek. Szeretem és elfogadom magam. Mindent elkövetek, hogy boldog legyek. Szeretetemet másoknak is átadom. Ha minden hibámmal és erényemmel el tudom fogadtatni magam, csak akkor tudok másokat is elfogadni olyannak, amilyenek; érzelmeikkel, előnyös és hátrányos tulajdonságaikkal együtt anélkül, hogy megpróbálnám magamhoz hasonlítani őket.

5. Az energia oda folyik, ahová én irányítom. Sem a távolságnak, sem a terepviszonyoknak nincs jelentőségük. Ennek köszönhetően a távolságot legyőzve alkalmazhatjuk a különböző gyógymódokat. Hasonló elv alapján működik a telepátia és a telekinézis.

6. Most van életem egyetlen pillanata. Kár a már megtörtént eseményeken való rágódásra energiát pazarolni. A múltat sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tudjuk. A jelen pillanatra összpontosítsunk, amely jövőnk építményének alappillére.

7. Mindent hatékonyan és jól csinálok. Ha egy feladatot nem tudok tökéletesen teljesíteni, nem keltek magamban bűntudatot (hacsak nem megvetően vagy figyelmetlenül csináltam). Legközelebb jobban csinálom a múltkori tapasztalatokra támaszkodva.

Egy új keletű hír szerint az ókori Európában szintén ismert módszer volt az önszuggesztió. A Théba romjai alatt talált legrégebbi egyiptomi papiruszokon ez áll: „Fektesd rá a kezed, hogy enyhítsd a karod fájdalmát; és mondd azt, hogy a fájdalom megszűnik.”

[

Az autogén önsegítő és gyógyító módszerek között a spontán összemosódásokon kívül tudatos egymásba ötvözések is létrejönnek. Ezek közül legsikeresebbnek az „Elménk gyógyító ereje” című tanfolyam bizonyult, ami az NLP és az Agykontroll „keresztezésének” az eredménye. Kidolgozásában a világhírű agykontrolloktató Laura Silva (José Silva lánya) is részt vett. A tanfolyam 8 hangkazettából és munkafüzetből álló anyaga már magyar nyelven is kapható a Hattyúházban. (A címet lásd a III. fejezetben.) Az eredeti angol nyelvű változat olyan sikeresnek bizonyult, hogy az Egyesült Államokban, 1996-ban elnyerte az év legjobb személyiségfejlesztő kiadványának járó díjat. Időközben mód nyílt arra, hogy itthon is elvégezzük ezt a tanfolyamot. A neves amerikai tanárok által (tolmácsolás útján) tartott kurzus költsége kissé soknak tűnik, de ebben az árban már benne van a 8 kazetta ára is. Az időszakonként tartott tanfolyamok helye és időpontja az „Alfajárók”-ban található meg.

A kurzus célja, hogy a résztvevőket megtanítsa arra, miként lehetnek sikeresebbek a munkahelyükön, hogyan találjanak örömet a munkájukban. Elvégzése után sokkal energikusabbá és produktívabbá válnak, hozzáférnek az elméjük legmélyén rejlő hatalmas erőhöz. Lelki békében, anyagi bőségben élnek, le tudják győzni a betegségeket és rossz szokásokat. Ezen túlmenően örömteli kapcsolatokat alakítanak ki, le tudják vezetni a stresszt és az aggódást. Képesek maximumra növelni a kreatív, problémamegoldó képességeiket azáltal, hogy felébresztik magukban azt a ragyogó, megvilágosodott lényt, aki valójában nem más, mint ők. A használók egyike így nyilatkozott erről a kazettasorozatról: „A módszer pontosan úgy működik, ahogy ígérték. Azt azonban nem sejtettem, hogy egy szuperszonikus repülőt kapok. Olyan gyors és hatalmas belső változásokat indított el bennem, hogy időnként csodálkozva kérdezem magamtól: Valóban én vagyok ez az ember?”

 

Az élet értelme

 

A manapság oly divatos pozitív gondolkodás, az élet nehézségeinek ­minden áron való elkerülése vagy letagadása társadalmi méretű szenvedésfóbiává nőtte ki magát. Különösen a fejlett nyugati országokban a társadalmi kapcsolatok nem tűrik a negatív közléseket. Az emberek elfordítják a fejüket az élet sötét oldalától, nem illik beszélni a bajainkról, gondjainkról. Erre a célra pszichoanalitikust kell fogadni, akinek nem csekély összegért következmények nélkül elpana­szolhatjuk a bánatunkat. Ezt a beállítódást szolgálják az egyre szélesebb választékban megjelenő „happy” könyvek is, amelyek arról szólnak, hogy miként legyünk sikeresek, hódítóak, gazdagok, karcsúak, villogó fehér fogúak, és örökké mosolygók, vagyis hogyan hazudjuk sikerré kudarcainkat, miként csaphatjuk be magunkat.

Megkövült bennünk a szerepjátszás kényszere, állandóan derűsnek, jókedvűnek kell lennünk. Aki nem jókedvű úton-útfélen, arra könnyen rásütik, hogy depressziós. Franciaországban az a mondás járja, hogy aki társaságban kétszer egymás után panaszkodik, azt következő alkalommal már nem hívják meg. Ide taszított bennünket a „keep smiling” unos-untalan való alkalmazása, a fogyasztói társadalom teljesítményorientáltsága; A félreértett pozitív gondolkodás, amikor azt hisszük, hogy örömmé kell hazudnunk a kínjainkat. Kör­nyezetünk álságos „hurrá optimizmusa” folytán lassan átalakulunk a ­vigyorgó emberek társadalmává. Ma már nem lehet szomorkodni, az érzéseinket nyíltan kimutatni. Még kevésbé illik sikertelennek lenni. Korunk eszményi embere úgy néz ki, mint egy fogpasztareklám. Az állandó műmosoly ragacsosan szétömlik a lényén. Ez az álarc üzleti kellék, a business-siker záloga. Ha valakitől megkérdezik, hogy van, csak azt válaszolhatja, hogy remekül. Ezért Nyugaton kialakult a képmutatás társadalma. Aki nem újítja meg kétévenként az autóját, akinek a ruhafazonja nem a legfrissebb divat jegyeit viseli magán, aki embertársaival találkozva komor, szomorú képet vág, arról a többiek mindjárt tudják, hogy baj van vele. Mivel a bajok legfőbb forrása a pénz, a legvalószínűbb, hogy nincs pénze. Ezzel máris olyan kerülendővé válik, mint egy rühes kutya.

Az életben azonban nem mindig kell jól járni. A siker, a boldogság minden áron való hajszolása annak tudható be, hogy nem ismerjük létünk valódi értelmét. Az életünket átszövő kudarcok, vereségek és egyéb sorscsapások nem azért érnek bennünket, mert Isten haragszik ránk, hanem azért, hogy a leküzdésük által egyre jobbá, tökéletesebbé váljunk. Akinek az életében nincsenek nagy drámai problémák, azokra többnyire szürke, eseménytelen sors vár. A kisebb-nagyobb akadályok, bajok azt a célt szolgálják, hogy elősegítsék a lelki fejlődésünket. A lecke megta­nulása, a tapasz­talatgyűjtés egyre feljebb visz bennünket az emberré válás evolúciós spirálján, melynek végső állomása a Teremtőhöz való megtérés, a vele való egybeolvadás. A reinkarnáció kozmikus körforgásában, a karma és a szabad akarat kettős törvényének sínein építjük magunkat fokról-fokra, annak a tökéletes lénynek a mintájára, akitől származunk, és amivé válnunk kell. Aki eljut addig a felismerésig, az már nem teherként vagy üldöztetésként éli meg a különböző szerencsétlenségeket, hanem úgy tekinti őket, mint kihívásokat, mint a tanulás, a felemelkedés lehetőségeit.

A sorsunkhoz való rugalmas alkalmazkodás, a nehézségekkel való szembenézés elengedhetetlen feltétele annak, hogy sikerrel vegyük az akadályokat, és ne kényszerüljünk a lecke megismétlésére. Fogadjuk el tehát a sorsunkat olyannak amilyen, és ne akarjunk a lényünktől, az adottságainktól ide­gen életet kreálni magunknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy mellőzzük a modern pszichiátria ered­ményeit, de ezeket ne arra használjuk, hogy mindenáron megváltoztassuk vele a sorsunkat, könnyebbé tegyük az életünket, hanem arra, hogy felfedezzük általa önmagunkat, előnyös tulajdonságainkat, és eddig ki nem fejlesztett képességeinket. A pozitív gondolkodást és egyéb pszicho­orien­tá­ciós módsze­reket konstruktív módon alkalmazzuk, vagyis ne a pillanatnyi vágyainkat, sekélyes ösztöneinket elégítsük ki vele, hanem állítsuk a spiritu­ális fejlődésünk szolgálatába, hogy hatékonyabban teljesíthessük a jelenlegi életünkre kiszabott feladatainkat. Problémáink szőnyeg alá seprése sem segít rajtunk. A halogató taktika csak növeli a belső feszültséget. Az elfojtott düh, keserűség, bánat egy idő után robbanásszerűen tör ki belőlünk, és óriási pusztítást okoz a környezetünkben. Ha nem tudunk szembeszállni a bennünk lakozó démonokkal, akkor nem tudjuk átformálni őket pozitív hatást kifejtő erőkké.

A gondolkodó ember attól szenved a legjobban, hogy nem látja az őt ért gyötrelmek és sorscsapások értelmét. Nincs tisztában az élet valódi céljával, azzal, hogy mi végre vagyunk mi itt a Földön. Korunk embere nehezen békél meg a gondolattal, hogy a szenvedésnek és az önfeláldozásnak van értelme. A gondokat súlyosbítja, hogy nem ismerik a lelki fejlődést szolgáló erők működési mechanizmusát sem. Ezekre a kérdésekre az „Ezoterikus körkép”-ben már kaphattunk választ; így tudjuk, hogy a fejlődés motorja a Jó és a Rossz szüntelen küzdelme, egymásnak feszülése. Azt azonban kevesen tudják, hogy a két erő lényegében ugyanazt a célt szolgálja. Sokan viszolyognak a Rossz minden megnyilvánulásától, pedig már Jézus is megmondta: „Olyan gond nincs, ami ne hozna a kezébe ajándékot neked.” Egy másik kijelentése szerint: „Az orcának szomorúsága által jobbá válik a szív.” Az élet nehéz; a gondokkal szembenézni, és azokat megoldani fájdalommal jár. Mégis éppen a felismerésük és megoldásuk folyamatában ­rejlik az élet értelme. Meg kell érteni a szenvedés szükségszerűségét, fel kell ismerni az értékét, hogy elfogadjuk a problémák megoldásával járó fájdalmat.

Nem kell tehát annyira iszonyodni a gonosz erőktől, mert ezek végső soron a javunkat szolgálják. Ez a felfogás az irodalmi művekben, pl. Madách: Az ember tragédiájában, vagy Goethe: Faustjában is visszatükröződik. Ez utóbbi műből idézve Mefisto így felelt a kilétét firtató kérdésre: „Hogy ki vagyok én? Aki örökké rosszra tör, de jót művel.” A sátáni erők megnyilvánulása tehát úgy is felfogható, mint egyfajta katalizátor életünk kiteljesedésének folyamatában. Ennél is kifejezőbben érzékelteti ennek a transzcendentális eszmének az igaz­ságát az alábbi apokrif idézet. Amikor Lucifer megmutatkozott igazi valójában a Paradicsomból kiűzött Ádámnak, így szólt hozzá: „Én voltam az, aki elle­nedre tett mindig, hogy megteremtsem megváltásod lehetőségét. Gyűlöltél engem időtlen idők óta, de mostantól áldani fogsz, mint üdvösséged útjának kikövezőjét a Mindenható felé. Én utáltattam meg veled a fizikai lét minden csapdáját, vágyait, kicsinyes céljait; én rángattalak ki az anyag eónok óta tartó tespedéséből. Azt is nekem köszönheted, hogy a sors kemény csiszolókövén elszenvedett megpróbáltatásaid után felragyogott benned a küldetés gyé­mántja, és megmutatkozott éned alantas ösztönöktől mentes valódi értéke. Kövess most engem Ádám, hogy tovább világítsam utadat az Úrhoz!” Lucifer ezzel zárta felvilágosító nyilatkozatát: „Küzdést kívánok, diszharmóniát, mely erőt ad, új világot teremt.”

Azt persze nem lehet állítani, hogy a Sátán tevékenységét az irántunk való jóindulat vezérli. Mint tudjuk, Lucifer nem más, mint egy bukott angyal, aki főként azért vállalta a megkísértés, az ártás, a pozitív törekvések akadályozójának szerepét, hogy bebizonyítsa az Úrnak az ember eredendően bűnös természetét. Annak érdekében, hogy a tevékenysége minél hatékonyabb legyen, ott él és munkál az emberi élet minden frontján, minden szintjén. Sikerének legfőbb támasza az emberi félelem, a magát fel nem ismerő, küldetését fel nem vállaló, földhözragadt ember bűntudatos félelme. Fáradhatatlan buzgólkodásával azonban végső soron a fejlődés ügynökévé, a felemelkedés kelletlen segítőjévé válik. Az élettel járó szenvedések felvállalása és átélése természetesen nem könnyű dolog, de a túlvilági segítőink vigyáznak ránk, és maximális együttérzéssel viseltetnek irántunk. Tisztelik a küzdelmeinket, még a vereségeinket is. Részvéttel nézik a bukásainkat, meggyötört, beteg testünket, lelki kínjainkat tükröző fájdalmas tekintetünket. Ők már végigjárták ezt az utat, és tudják milyen nehéz embernek lenni.

Különösen nehézzé teszi ezt a folyamatot, hogy a Gonosznak van egy pillanata, amikor teljes diadalra jut. Ilyenkor még Isten sem fogja le a kezét, mindent megtehet. Ekkor senki sem segít, az üldözött embert elhagyja a hite, a reménysége. Ezen a holtponton át kell lendülni, mert aki itt megáll, az lezuhan. Aki pedig lezuhan, annak újra kell kezdenie mindent. Ha sikerült túljutni rajta, akkor visszanézve már látja az ember, hogy a szenvedésnek, a pokoljárásnak értelme van, mivel csak ebből a mélységből lehet fellendülni a magasságba. A holtponton az elhagyatottság érzése rémületes, de szükséges; mert az újjá­szü­letés előfeltétele, hogy mindennek szét kell törnie, meg kell semmisülnie, amit a lélek korábban értéknek vélt. Az énnek fel kell áldoznia magát, ez az újjászü­letés ára. A magnak is el kell rothadnia, meg kell semmisülnie ahhoz, hogy kicsí­rázhasson, és új termést hozhasson. A feltámadást tehát megelőzi a széttépés, a semmibe zuhanás élménye. Ezt az érzést még az isteni lényeknek, így Jézusnak vagy korábban Baalnak, Ízisznek, Ozirisznek is meg kellett tapasztalnia.

Különös hévvel használja ki a Sátán ezt az időszakot arra, hogy a végsőkig elkeseredett lelket megszerezze magának. Ebben a stádiumban az egyén teljesen magára marad. Minden kezdeményezése kudarcba fullad, kapcsolatai lebénulnak, még közvetlen családtagjai is elfordulnak tőle. Semmilyen téren semmiféle kitörési lehetőség nem nyílik számára. Ekkor a pokol angyalai felvillantják előtte a hirtelen meggazdagodás, illetve az erkölcsi normákkal össze nem egyeztethető eszközöket igénylő gyors karrier lehetőségét. Ha az üldözött ember ezt elfogadja, akkor a sorsa a kitartás hiányából eredő bukásnál is tragikusabb lesz. Az áldozat helyzete kezdetben az elvárásainak megfelelően alakul, mivel a Sátán eleinte látványosan betartja ígéreteit. Kívánságának megfelelően egyre feljebb segíti szövetségesét a társadalmi ranglétrán. Mind több hatalmat és pénzt ad a kezébe, hogy később legyen mivel visszaélnie. Arra vár, hogy követője elbízza magát, sikereit saját képességeinek tulajdonítva elteljen önmagától, fejébe szálljon a dicsőség. A felduzzasztott egójú ember ugyan­is már nem törődik a környezetében élők véleményével, minden tettét saját beszűkült tudata, és határtalan egocentrizmusa szabja meg. Egy idő után már egyáltalán nem hallgat a józan ész szavára, tévedhetetlennek, és korlátlan hatalmúnak képzeli magát. Ekkor lecsap rá a sötétség fejedelme. Olyan kényszerhelyzeteket idéz elő az életében, amelyek sajátos gondolkodásmódja folytán mind inkább a bűn útjára sodorják őt. Amikor már nem tud szabadulni az örvényből, a pusztítás szolgálatába állítja. Rákényszeríti, hogy hatalma, vagyona és képességei teljes bevetésével a világ romba döntésére törekedjen. Miután már oly mélyre süllyedt a bűn fertőjében, hogy elkerülhetetlen a bukása, magára hagyja őt. A halála után azonban megragadja áldozata lelkét, és magával viszi a pokolba, ahol az idők végezetéig szolgálatában tartja.

Ezt a folyamatot legszemléletesebben a nagy francia forradalom egyik vezéralakjának élete bizonyítja. Jean-Paul Marat a szigorú neveltetésének és műveltségének köszönhetően már 16 éves korában házitanító lehetett egy gazdag kereskedő család­jában, Bordeaux[118]-ban. Három év múlva Párizsba utazott, hogy továbbtanuljon. 1766-ban Angliába menekült. Össze­sen tíz évet töltött itt. Orvosi tanulmányokat folytatott, és doktori diplomával tért haza. Visszatérése után Artois[119] gróf testőrsé­gének orvosává nevezték ki. Közben tu­dományos és filozófiai könyveket publi­kált, amelyek közül a legjelentősebb az „Esszé az emberi lélekről” és „A rabszolgaság bilincsei”. Csalódottságára azonban mindkét könyv megbukott. Hason­ló sors várt könyveire az orvostan, a fizika és az optika területéről. Marat egyre jobban meg volt győződve arról, hogy ő egy el nem ismert géniusz, akit nem értenek meg, akiről a környezete nem vesz tudomást. Élesztgette magában a keserűség tüzét, és egyre mélyebbre süllyedt embertársai iránt érzett beteges gyűlöletében. Sokáig tűrt, majd forradalom lehetőséget kínált neki a törlesztésre, a visszavágásra. Sikertelenségért ugyanis elsősorban a gazdagokat, az ország sorsával mit sem törődő arisztokratákat hibáztatta. Ez a gyűlölet hajtotta a forradalom viharában.

Amikor a felkelők 1789. július 14-én elfoglalták a párizsi Bastille-t, először tollával vádolta a köztársaság ellenségeinek tartott nemeseket, pénzembereket. E célból létrehozott egy újságot, melyben kemény kritikával illette a hatalom birtokosait. De nem állt meg az írásnál. A Konventben[120] – ahová 1792-ben, mint Párizs képviselőjét választot­ták meg – uszító szónoklatokat tartott. Beszédeiben hevesen támadta a „haza árulóit”, és példás büntetést követelt rájuk. Tevékenysége annyira hatékonnyá vált, hogy országszerte a „guillotine[121] szállítójaként” emlegették. Csupán ne­vének puszta kiejtése mély félelmet ébresztett mindenkiben. Robespierre[122] mellett Marat lett az egyik megte­remtő­je annak a forradalmi terrornak, melynek szörnyűségei mintegy 40 ezer áldozatot követeltek. A francia nemesség, a bankárvilág, később az értelmiség színe-javát vérpadra küldték.

A sors azonban rá is lecsapott. A karma egy elszegényedett vidéki arisztokrata lányát, Charlotte Corday[123]-t jelölte ki az ítélet végrehajtására. Ami­kor Párizsban kitört a forradalom, lé­legzet-vissza­fojtva figyelte a híreket. Gyerekkorától fogva magával ragadták az óko­ri Hellászról és Rómáról szóló olvasmányai. Talán e könyvek befolyása alatt gondolta azt, hogy a római köztársaság új megfelelőjének kell megszületni, ­ez lett volna a hősi erények országa. Nagy lett azonban a csatódása, amikor 1793-ban a jakobinusok ragadták ma­gukhoz a hatalmat, akik közt Marat játszotta a kulcsszerepet. Ezért Párizsba utazott, hogy megölje a zsarnokot. Környezetének éber őrködése ellenére sikerült bejutnia a házába. Árulónak adta ki magát, aki feladta a Caenben szökött girondistákat[124]. Marat éppen fürdött. A kádban ült, letakarva egy koszos lepedővel és egy deszkával, amin írt. Kendőbe csavart zsíros haja, sárga bőre, sovány tagjai, feldagadt ajka egy­értelművé tette, hogy milyen beteg. A felsorolt neveket Marat szorgalmasan felírta, és csak ennyit mondott: „Rendben. Egy hé­ten belül guillotine alá kerülnek.” Ekkor Corday elővette a blúza alá rejtett kést, és nagy lendülettel Marat szí­vébe döfte. A rendkívüli erővel és elszántsággal végzett szúrás azonnal végzett a zsarnokkal. Végül a merénylő is a guillotin alatt végezte. A karma ismét beteljesült, a végrehajtást végző gonosz erőknek nem volt többé szükségük rá.

Aki tehát hisz a démoni erők megtartó erejében, az nagyot csalatkozik. Lucifer sohasem viseli gondját követőinek. Először elhiteti, majd kihasználja, végül megcsalja és tönkreteszi őket. A Sátán nem barátja az embernek, hanem ellensége. Csak addig támogatja a híveit, amíg a hasznukat látja. Utána letaszítja őket a pokol feneketlen bugyraiba, és a fejükre olvassa minden bűnüket. A saját birodalmában kíméletlenül megtorolja a legcsekélyebb vétküket is. Nincs kegyelem, nincs irgalom senkinek sem. A rossz oldalról elfogadott segítség ára a végleges bukás, a visszafelé fejlődés lesz. Aki ily módon bukik el, annak többé nem adatik meg az újbóli felemelkedés lehetősége. A Gonosz fejedelme mindent ígér, de semmit sem ad. Örömet ígér, de méregpoharat nyújt. Mennyországot ígér, de a pokol rettenetébe taszít. A kezdeti talmi ragyogás vége halálos sötétség lesz. A kezdetben elkábított áldozatára később alattomos módon lecsap. Halálos öleléséből nincs szabadulás. A folyamatos hergelés egy idő után már annyira rögeszméssé teszi az áldozatot, hogy képtelen józanul gondolkodni. A gyűlölet átjárja minden porcikáját, a harag teljesen elönti az agyát. Ekkor – mint a rodeóversenyeken – felemelik előtte a sorompót, és rászabadítják a mit sem sejtő ellenségre.

Az ókorban szinte napirenden voltak az efféle megtorló akciók. A Római Birodalmat pl. Attila, a hun király büntette erkölcstelen életmódjuk és a rabszolgákkal szemben tanúsított embertelen bánásmódjuk miatt. A hun király még büszke is volt erre a szerepére. „Isten ostorának” nevezte magát. Az ő esetében nem volt szükség szisztematikus gyűlöletkeltésre Európa népei iránt. Elég volt megcsillantani előtte a világhatalom lehetőségét. Aztán akikor már nem volt rá szükség, őt is utolérte a végzete. A menyegzői tivornyázás után ifjú feleségének ágyában gutaütést kapott, és meghalt.[125] Vele együtt eltűntek a hunok is Európából. A Római Birodalom megbukott, a latinoknak még az írmagját is kiirtották. Isten ítélete ez esetben is maradéktalanul beteljesült. Az ítélet végrehajtója pedig nem nyert jutalmat. A túlvilági lények nem mutatkozhatnak előttünk, egyébként sem szeretik beszennyezni a kezüket vérrel, ezért velünk végeztetik el a piszkos munkát. „Isten pallosának” kiválasztása, sanyargatása vagy elkábítása a Sátán feladata. Ha csak játszunk a vele kötött szövetség gondolatával, már nem szabadulhatunk tőle. Elveszítjük az uralmunkat önmagunk felett, személyiségünk eltorzul, gondolatainkat, cselekedeteinket már nem tudjuk irányítani. A gonosz hatalom addig űz, hajt bennünket, amíg le nem ránt minket a pokol bugyraiba. Előbb az életünket veszi el, aztán a lelkünket is birtokba veszi.

A lélek megrontására törekvő erők esélyeit jelentősen növeli, hogy a „taposómalomban sínylődő”, magára hagyott ember egy idő után „akár az ördöggel is szövetkezne”, csakhogy kijusson reménytelennek látszó helyzetéből. Amikor ez a gondolat megfogalmazódik benne, nem sokkal utána megérkezik a segítség, de sajnos nem a megfelelő oldalról. Azért is nehéz visszautasítani a sátáni segédkezet, mert eleinte egyáltalán nem lehet megkülönböztetni az isteni segítségnyújtástól. Amikor egyértelművé válik, hogy a gonosz erők hálójába kerültünk, már nincs menekvés, sorsunk az előbbiekben leírtak szerint fog alakulni. Ezt a csapdát csak egy módon lehet elkerülni: türelemmel, kitartással, mély alázattal és hittel. Hinnünk kell benne, hogy egyszer véget érnek szenvedéseink, és nem szabad engedni az ördögi csábításnak. Isten nem hagyja elveszni az állhatatos embert, előbb-utóbb megérkezik a jó oldalról is a segítség. Ha már végképp fogytán a türelmünk gondoljunk arra, hogy még mindig jobb sikertelenül a mennyországba kerülni, mint a Sátán cimborájaként a pokolba.

A megállíthatatlan pusztulás katarzisát nem csak a felemelkedésre törekvő egyénnek kell átélnie, hanem minden civilizációnak ez a sorsa, fej­lődésüknek ez egy elkerülhetetlen mérföldköve. A mi társadalmunk sem kivétel ez alól, erre már 2000 évvel ezelőtt felkészítettek bennünket a „világvégéről” szóló próféciák. Nem törvényszerű azonban, hogy visszazuhanjunk erről a fordulópontról, és apokaliptikus állapotok közepette bekövetkezzen az „utolsó ítélet”. Ha elég erősek vagyunk, és józanul irányítjuk az életünket, akkor a totális megsemmisülés élményét átélve túllendülhetünk a holtponton, és megúszhatjuk a tragédiát. A XX. század szörnyűségei még nem értek véget, a tudati felvilágosodást és a paradigmaváltást követő társadalmi átalakulás még hátravan, de ha sikerül meg­őrizni a lélekjelenlétünket, akkor nem zuhanunk vissza, hanem túllendülünk abba a szép új világba, amelyre már oly régóta vágyunk. A velejáró szenvedéseket pedig tekintsük úgy, mint a szülés elke­rülhetetlen kínjait. Az anya is boldogan vállalja a szülés fájdalmait, mert mérhetetlen örömhöz és beteljesüléshez jut általa.

A pszichiátriai kutatások legújabb eredményei leküzdhetetlennek látszó szenvedések elviselésére is lehetőséget adnak. Amennyiben emberfelettinek érezzük kínjainkat, lazítsuk el magunkat, és merüljünk el a fájdalomban. Fogadjuk el a szenvedést, mint valami természetes jelenséget. Engedjünk neki, ne harcoljunk ellene. Ha egész lényünkkel görcsösen küszködünk, harcba szállunk vele, csak azt érjük el, hogy tovább fokozzuk a gyötrelmeinket. A Jó és a Rossz ugyanis csak megítélés kérdése. Amennyiben úgy fogjuk fel a dolgokat, hogy most ugyan rossz a helyzetem, de később jobbá válhat, és végső soron ez a dolog a hasznomra is lehet, mert tanulhatok belőle, akkor megszabadulunk attól a fojtogató lelki tehertől, ami helyzetünk elviselhetetlenségének érzetét kelti bennünk. Jusson eszünkbe, hogy a szenvedés lelki fejlődésünk leghatéko­nyabb elősegítője, így ha sikerrel túléljük a ránk váró megpróbáltatásokat, akkor mindenképpen értékesebb emberré válunk.

A szenvedések sokszor elkerülhetők lennének, de a legtöbb ember figyelmen kívül hagyja a fenyegető előjeleket, és csak kellemetlen tapasztalatai késztetik cselekvésre. A problémák sohasem véletlenül bukkannak fel az életünkben. A ránk váró szenvedés azt jelzi, hogy szükségünk van az általa elérhető tapasztalatokra. Ha nem így lenne, akkor már az előjelek alapján megtennénk a szükséges intézkedéseket, hogy elkerüljük a veszélyt. Mivel ezt nem csináljuk, ez egyértelmű jele annak, hogy még nem értük el a kívánt szintet. Még nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy a felmerült problémákon túltegyük magunkat. A szükséges szenvedésektől senki sem tud megszabadítani bennünket, mert a fejlődésnek egyetlen szakaszát sem lehet átugrani. Ellene szegülni sem tudunk a folyamatnak, mivel a lélek fejlődése Isten elrendelése, az univerzum természetes rendje, ami alapvetően a mi érdekünket szolgálja.

Sok felesleges szenvedéstől kímélhetnénk meg azonban magunkat, ha előre megterveznénk az életünket. Mindenki saját sorsának a kovácsa. Müller Péter szerint életünk olyan, mint egy vasúti pálya. A vasútépítő mérnök előre megtervezi a vágányt, mert ha egyszer a sín le van fektetve, vakon fut rajta a vonat. Az okos ember ezért előre megtervezi a sorsát, hogy azután simán fusson rajta az élete. A gondos tervezés azonban önmagában nem elég, legalább ekkora gondot kell fordítani a kivitelezésre. Egyetlen hanyagul meghúzott csavar is katasztrófát okozhat, nem is szólva a haragos elemek okozta rongálódásról. Életünket tehát a vasúti pályához hasonlóan állandóan szemmel kell tartanunk, nehogy baj történjen. Elég egy óvatlan pillanat, és máris kisiklik vagy vakvágányra fut az életünk. Ennyi komplikáció láttán most képzeljünk el egy olyan embert, aki még azt a fáradságot sem veszi, hogy kiépítse élete vágányát. Vajon milyen sors vár rá, meddig jut el élete mozdonya a vágány nélküli göröngyös úton? Csoda-e, hogy néhány méter után felborul a szerelvény, és a szinte még el sem kezdett élet katasztrófába torkollik. Ezután már nem segít sem a sajnálkozás, sem a bűnbakkeresés, sem az átkozódás, sem a letargia.

 

Világunk kozmikus törvényei

 

A „Ezoterikus körkép” hasonló alcímű fejezeteiben azokkal a túlvilági erőkkel foglal­koztunk, amelyek az egyén és a társadalom fejlődését markáns módon befolyásolják. Léteznek azonban olyan kifinomult erők is, melyeknek a megnyilatkozásai a legtöbb ember számára észrevétlenek maradnak, és még hatásaikban sem fedezik fel a Földön túli akarat befolyását. Ezek legtöbbje a mindennapjainkban keresendő. A Párizsban élő lengyel író, Mrożek üzeneteit idézve: „A követek akiket érdemes meghallgatni, mindig szerények és jelentéktelenek. Még az is lehet, hogy álruhában jönnek. Szinte észrevétlenül jelennek meg, és korántsem trombitálják fülünkbe az üzenetet. Ellenkezőleg, mintha másról beszélnének, ha egyáltalán beszélnek. Néha csak jelet adnak, azt is alig-alig; erősen kell figyelni, hogy észrevegyük. Sokszor jelet sem adnak. Csupán feltűnnek valahol messzebb, a háttérben. Jelenlétük maga a jel. Ki akarod fürkészni? Felkészültél az üzenetre? Ha nem, akkor a kürtök, díszmenetek, pecsétek sem segítenek. Nem érted meg, vagy félreérted. A felkészületlennek nem érdemes jelet adni, sőt káros. Figyelnek téged, érett vagy-e már arra, amit tudatni akarnak veled. Meg fogod érteni? Csak amikor felismered a követet az álruhában, akkor látja, hogy jó címre jött. Csak amikor észreveszed a rejtjelet, akkor érdemled ki, hogy megfejthesd. Csak amikor nem vagy benne biztos, hogy megfejtetted, akkor lehet a tied. Gyakran csak egy mondat, egy gesztus eredményez megvilágosodást a mindennapokban, de kizárólag akkor, ha kellően befo­gadó vagy. Ezért nem szabad lebecsülni senkit és semmit aki előtted áll, és amivel találkozol. Az a valaki vagy valami csak egy pillanatra jelenik meg. Amennyiben nem figyelsz, elveszted a hírt. Nagyon kell ügyelni, és nem szabad hinni a látszatnak. Nem szabad beérni a spontán, meggondolatlan értéke­lésekkel. Senkit és semmit sem szabad hebehurgyán elküldeni. Mindenütt lehet valami útmutató, egy szál, egy nyom. Fárasztó ez a figyelem, de megéri.”

Ha egy társadalmilag alattunk álló egyszerű emberrel kerülünk szembe, gondoljunk arra, hogy ő életünk elbírálója. Lehet, hogy a vele való bánásmód lesz a felettünk hozandó ítélet kimondója. Életünk sorsfordulója ugyanis a legtöbbször apróságokon múlik. Amennyiben valaki nem követ el nagy bűnöket, tehát a karma nem határozza meg a sorsát, akkor a Teremtő az azonos képességű emberek közül annak alapján választja ki a kegyeltjét, hogy milyen viselkedést tanúsít a mindennapi életben. Ha agresszív, lekicsinylő vagy pökhendi módon bánunk kiszolgáltatott embertársainkkal, akkor elbukunk a próbán. Isten számára egyértelművé válik, hogy még nem vagyunk elég érettek a feladatra, így kihullunk a rostán. Ekkor Isten szabad kezet ad a démoni erőknek, akik különböző aggályokat, félelmeket ültetnek el az ügyünket elbíráló személy fejében, mely által sorsunk kedvezőtlen irányba terelődik. A leggyakrabban azonban nem történik semmi, csupán a reménybeli felemelkedés marad el. Életpályánk továbbra is a régi marad, és anélkül hogy tudnánk róla, végleg be­leragadunk a szürke kisemberek unalmas életébe. Azok sem mentesülnek a megmérettetéstől, akik nem mozdulnak ki ha­zul­ról. A családtagjainkkal való gorombáskodás, a szülőkkel szembeni tiszteletlenség ugyanis szintén elmarasztaló ítélethozója lehet ügyeinknek.

Szerencsétlen esetben ez a megnyilvánulásunk teszi fel az „i”-re a pontot, vagyis ennek alapján döntenek úgy a túlvilági hatalmak, hogy nem hárítják el fejünk fölül a ránk leselkedő veszélyt. A közelgő veszedelem természetesen nem a véletlen műve, hanem korábbi életünk valamely vétkének következménye. Az őszinte megbánás azonban képes arra, hogy semlegesítse a büntetést, és ennek egyik módja a példamutató életmód. Ha ennek nem adjuk tanújelét, akkor hagyják, hogy a karma által kiszabott büntetés zavartalanul beteljesedjen. Túlvilági vizsgáztatóink úgy gondolják, hogy sok tanulnivalónk van még az életben, így lehetővé teszik, hogy a bajok okozta szenvedések tanítsanak bennünket. Ezért van az, hogy egy „szentéletű” embernek az átlagosnál jóval kevesebb nehézséggel kell számolnia a tevékenységében, mert a buktatókat kiiktatják az életéből. Ilyenkor tehát csak a szeretet, a megértés, a humánum, a klasszikus erkölcsi értékrendet követő életvitel billentheti javunkra a mérleg nyelvét.

A kiérdemelt segítség sem harangzúgás vagy üdvrivalgás közepette megy végbe. Ha egy megmentésre, bűnbocsánatra érdemes személyre halálos baleset vár, sokszor csak annyi történik, hogy megállítja valaki az utcán, és megkérdezi, hogy hány óra van. Ez a pár másodperces időveszteség elegendő ahhoz, hogy a végzetes ütközést kiváltó teherautó átrobogjon előttünk az útkereszteződésnél. Nem is gondolunk rá, hiszen minden útkereszteződésben százával száguldanak el mellettünk a súlyos gépjárművek. Arra sincs szükség, hogy a túlvilágról leküldjenek egy angyalt, aki földi ember képében megállít bennünket. Elég ha egy arra járó, órát nem hordó agyába villantják, hogy elfeledkezett valamiről. Ezért sietnie kell, hogy idejében odaérjen. Miután csak sétálni indult nem vitt magával órát, így nincs más lehetősége, mint megkérdezi a pontos időt. Senkinek sem tűnik fel, mégis megmentették az életünket. Semmit mást nem tettek, mint a legalkalmasabb pillanatban egy kicsit igazítottak az idő folyásán. Ezt azonban ki kell érdemelni.

Erkölcsi tartásunk vizsgálatának gyakori módja még a megkísértés, becsü­letességünk próbára tétele. Ennek leghétköznapibb módja, hogy szólunk-e a Közértben, ha a pénztáros tévedésből több pénzt ad vissza nekünk; illetve ha egy másik vevő a kosárban felejtett egy kifizetett árut, azt leadjuk-e az üzletvezetőnek, vagy eltesszük magunknak. Sok ember úgy próbálja kikerülni ezt a buktatót, hogy egyszerűen nem vesz róla tudomást, otthagyja az árut. A probléma ily módon való átlépése azonban nem mentesít bennünket a felelősségre vonás alól. Ez esetben az lesz a vétkünk, hogy nemtörődömségünkkel másokat bűnre csábítottunk. Azzal hogy nem számoltuk fel a veszélyhelyzetet, az utánunk jövőket olyan helyzetbe hoztuk, ami lehetőséget teremtett életük félresiklásához.

Ezek az apró bliccelések a legtöbb ember szemében nem számítanak bűnnek, de sértik az örök erkölcsi törvényeket, így kiválóan alkalmasak arra, hogy életünk nagy fordulópontja előtt minősítsenek bennünket. Az erkölcsi törvények ugyanis maradandóak, és univerzálisak. Minden korban és mindenütt ugyanazok; nem igazodnak a mi egyre romlottabbá váló világunkhoz. Ennélfogva az etikai vétségek sem maradnak következmények nélkül. Isten ugyan nem büntet bennünket ebben az esetben sem, de nem is tesz semmit az érdekünkben. Tehát minél tiszteletlenebbek vagyunk másokkal, minél becstelenebbül viselkedünk, annál több baj zúdul a nyakunkba. Minél kevésbé példamutató a viselkedésünk, annál kisebb a boldogulási esélyünk az életben, a túlvilági erők annál kevésbé igyekeznek a bajokat elhárítani a fejünk fölül. Ez alól csak azok mentesülnek, akik pénzért, vagy hírnévért „eladták lelküket” a Sátánnak. Ezek az emberek ennél durvább vétségek elkövetése esetén is fényes karriert futhatnak be az életünkben, mert oltalmunkról a démonvilág gondoskodik. Ennek azonban nagy ára van; haláluk után Lucifer birtokba veszi a lelküket, és mint megvásárolt tulajdonát magával viszi a pokolba.

 

Az út elején járók először teremtsenek csendet maguk körül, és figyeljék belső működésüket. Ismerjék meg gondolataikat, testük minden rezdülését. Amit így magukról megtudnak, újabb tanuláshoz vezet majd. A megszerzett ismereteket azonnal aktiváljuk mindennapi életünkben, az anyag szintjén. Ez a folyamat nem más, mint az anyag szellemisítése, a hazavezető út építése. Ezt a feladatot soha senki nem végzi el helyettünk, és ezt a folyamatot hit vagy meggyőződés nem helyettesítheti. Ezt a leckét azóta végezzük, amióta létezünk; és addig csináljuk, amíg a karmikus körforgásban lényünk minden felülete szikrázóan tisztává, csillogóvá csiszolódik. Amennyit egy-egy újraszületésünk során megvalósítunk ebből a munkából, annyit változik asztrális testünk energetikai képlete, következő inkarnációink anyagi alapja.

Sokan vannak, akik környezetükből származó zajok formájában kapják az üzeneteket, eligazításokat. Ez leggyakrabban a bútorok, az ablakok, illetve hagyományos építésű házaknál a mennyezeti gerendák roppanásában nyilvánul meg. Ezt a jelenséget angolul „raps”-nek nevezik, ami rövid száraz koppanásokat jelent. A koncentráció segít, hogy különbséget tudjunk tenni a fa szá­radásának természetes zaja, és a raps jelzései között. Az utóbbi mindig valami olyan összefüggésben jelentkezik, amelyet értelmesnek lehet mondani. Többnyire szóban vagy gondolatban feltett kérdésre válaszol koppanások, roppanások formájában. Ezek a jelzések valamilyen rend szerint ismétlődnek. Felismerésüket, tudatosodásukat növeli, hogy eleinte nagyon hangosak. Csak sikeres figyelemfelkeltés után halkulnak le arra a szintre, hogy a körülöttünk levők észre sem veszik. Az ily módon kapott üzeneteket azonban fenntartással kell fogadni. A világ ugyanis a dualizmus jegyében zajlik, nem csak a jó-, hanem a gonosz erők is mozgatják. Nem árt más módszerrel is megvizsgálni a kapott tanács, intelem helytállóságát, mert a kellő szakértelem nélkül végzett ingás jósláshoz hasonlóan ez a módszer is tévútra vezethet minket.

Megbízható támpont lehet azonban a rendkívül alacsony reakcióidő. A bennünket figyelő túlvilági lényeknek igen magas az intelligenciaszintjük, és a legrejtettebb gondolatainkat is képesek kifürkészni. Ennélfogva, ha megfogalmazódik bennünk egy kérdés, még azelőtt megérkezik rá a válasz, hogy a gondolat eljutna a beszédközpontba. Ez a fajta kommunikáció olyan gyors, hogy ki sem mondtuk a kérdést, máris ott van rá a válasz. A kiemelkedően fontos személyeket mind az isteni, mind a sátáni erők szoros felügyelete alatt tartják. Ez a felügyelet a nap 24 órájának minden másodpercében, fáradhatatlanul zajlik. Ilyenkor ha a védett személy hajnalban felébred, és gondjain, bajain elmélkedik, ne csodálkozzon azon, ha a megfigyelését végző szellemi lények a maguk sajátos módján választ adnak a kétségeikre. Ilyenkor nem egyszer „kánonban” ropognak a bútorok. Amennyiben a hálószobánkba települt démonnak nem tetszik az őrangyalunk biztató, megerősítő reagálása, rákontráz. Az általa kiválasztott bútorból jelzi, hogy ő is jelen van, és mindent megtesz, hogy a terv, a bennünk megfogalmazódott ötlet ne sikerüljön. A dolog fordítva is működik. Mielőtt a gonosz szellem terveinken mélázva végképp elkeserítene bennünket, védangyalunk is megszólal, és egy jól időzített roppanással, a saját bútordarabjával jelzi, hogy ő is a világon van, Istennek is lesz némi beleszólása sorsunk alakulásába.

Médiumi képességek hiányában a túlvilági szférákkal történő kapcsolatfelvétel többnyire ebben a sajátos formában jön létre. Ezen a téren már nálunk is sokan megtették a kezdeti lépéseket. A szakfolyóiratokhoz érkező élménybeszámolókban ezt írta az egyik olvasó: „Először arra figyeltem fel, hogy ha a televízióban izgalmas filmet néztem, akkor a készülék egyszer csak magától csatornát váltott. Ugyanekkor a szobában gyakran a lámpák is villogni kezdtek. Áramellátási zavarról nem lehet szó, mert amikor a családtagjaim nélkülem nézik a tévét, nem észlelik ezt a jelenséget. Ennél is nagyobb meg­lepetések értek a számítógépemmel. Ha valamiért idegesen ülök a gép elé, akkor a program nem hajlandó elindulni, vagy menet közben mentés nélkül kilép. A szerelő szerint se a géppel, se a programokkal nincs semmi baj. Rájöttem arra is, hogy ha bekapcsoláskor ráteszem a kezem a számítógép burkolatára, akkor nem lépnek fel ezek a hibák. A múltkoriban azt is észrevettem, hogy olyankor amikor ezeken a dolgokon gondolkodom, a bútorok megreccsennek. Mintha valaki hallaná a gondolataimat, és ily módon akarna jelezni. Egyszer így már majdnem morzebeszélgetést tudtam folytatni a különböző zajokon keresztül. Ki, vagy mi okozza ezeket a jelzéseket? Mi történik körülöttem?”

Az ezoterikus irodalom így ír a látható és láthatatlan világ közötti viszony­ról: A nem látható világ szellemi erői csak a végletek esetében lépnek párkap­csolatba a látható világgal. Vagy egyértelműen segítik, vagy egyértelműen visszafogják azt. Amikor az embernél már elkezdődött a szellemi ébredés, kiala­kul nála egyfajta kezdetleges szellemi látás. A szellemi ébredés éberséget eredményez. Mivel az ébredező éberség óvatos, és a látása sem tiszta még, segít­séget igényel az Én. Ez a segítség az egyén szívében és lelkében jelenik meg. A kigyúló fényt a szellemi erők lobbantják lángra. Az illető hívást fog érezni az ismeretlenből. Ez vonzza ugyan az egyént, de egyúttal bizonytalanságot kelt benne, félelemmel tölti el a jövőjével kapcsolatban. Az is előfordul, hogy az Én pánikba esik, küzd a lebomlás ellen. Ennek ellenére a hívás erősödni fog, egyre határozottabb hidat kovácsolva az egyén és a szellemi erők között. Ezen keresztül az Én kommunikálni tud. Vagy elutasítással válaszol, vagy elfogadással. Elutasító válasz esetén a túlvilági erők elengedik őt, vagy átadják egy másik erőnek. Átengedés után a megmérettetés csak stílusában fog különbözni az előzőtől, küldetésében nem. A másik erő is lehetőséget ad az Én teljes ébredésére, de ő a lelkiismeretre hatva, vagy a józan ész értelme által. Ha valamelyik út járhatónak tűnik, az erők újra hívják a választottat. Ebben az életben utoljára. Amennyiben a harmadik hívásra sem reagál határozottan, segítségüket megvonják tőle.

Ideális esetben már az első vagy a második hívásra engedelmeskedő Én szellemi segítséget kap. Ez lehet egy, de több szellemi vezető is. A szellemi vezetők száma és milyensége az Én önkéntes vállalásától függ. Midőn egyre nagyobb és nagyobb kihívásokat vállal magára, a szellemi vezetők összetétele is igazodik hozzá. Tanácsadóink számának növelésével, a túlvilági kapcsolat elmélyítésével azonban nem vész el a szabad akaratunk. Ily módon senki sem válik telefonkészülékké, mint a médiumok. Felfelé való haladásunkban lesznek állomások, amikor vezetőink nem gyorsítanak, hanem éppen lassítani fognak dolgainkban. Ez a szabad akarat blokkolásának tűnhet, holott éppen annak megőrzését szolgálja.

Tehát a cél az ébredés, az éberség, a beavatottság, az újjászületés elérése. Ezen az úton látszólag egyedül megyünk végig, de a túlvilági erők segítsége által. Az úton haladva nincs helye tétovázásnak, mert akik meghátrálnak, vagy visszautasítják a magasabb szférák hívását, még a megszólításra közömbösen reagálóknál is mélyebbre süllyednek. Őket a legalacsonyabb szférából érkező erők kísértik meg, általában sikerrel, hiszen gyors és könnyű győzelmet ígérnek. Mint már szó volt róla ezt az első időkben látványosan be is tartják. Miután ezek az erők nem terhelik az Ént, hanem éppen ellenkezőleg a tehermentesítésére törekednek, megnövelik az amúgy is hatalmas egót. Ahogyan nő az ego, úgy vész el a test-, a szellem-, és a lélek segítő ereje. Aki eltelik önmagától, annak Énje egyre feljebb kerül, elfelejtve a múltat ahonnan jött, nem gondolva a jövőre. Számára csak a jelen marad, ami abban a pillanatban, hogy elszakadt a múlttól, önmagába fordul. Miután teljesen eltelt önmagától és megszakad kapcsolata a kozmikus megtartó erőkkel, a kör bezárul, és a gonosz erők birtokukba veszik az elbukott lelket, mint jogos jussukat. De bármennyire is elbukik az ember, az isteni szikra sosem huny ki belőle. Pokolbéli vezeklése során lelke nem emésztődhet fel annyira, hogy ez a szikra ne lenne képes új életet ébreszteni egy másik inkarnációban. Az újrakezdés szintje azonban sokkal alacsonyabb lesz, mint ahol a bukás előtt állt az egyén, és felügyeletét a démoni lények végzik. Fizikai testben megvan ugyan a lehetősége arra, hogy a megrontó erők késztetéseit elutasítva a megtartó erők szolgálatába álljon, de ez belátható időn belül nem szokott sikerülni.

Mi itt a Földön azt hisszük, hogy magunkra vagyunk hagyva. Bennünket vagy elfelejtettek, vagy nem is tudnak rólunk. Nem érezzük, hogy Isten törődik velünk. A túlvilági intelligencia azonban állandóan szemmel tart minket. Aggódva figyelik lépéseinket, és segítik is, már amennyiben ezt hagyjuk nekik. Erről azonban nincs tudomásunk, mert megszakítottuk korábbi kapcsolatainkat a túlvilággal. Az ősi tudás mára már lesüllyedt a zavaros mesék és babonák színvonalára. Materialista szemléletünk lefagyasztott bennünket az anyagi világra összpontosító érzékeink határai mögé. Annyira elzártuk magunkat az abszolút világtól, saját tudatalattinktól, hogy az üzeneteket nem vesszük, a világunkat mozgató spirituális erőket nem érezzük. Ez a betokosodás már oly mértéket ért el a világunkban, hogy egyenesen tagadjuk a bennünket körülvevő láthatatlan világ létezését, és aki ezt állítja, azt fanatikus őrültnek bélyegezzük, vagy vala­mely világmegváltó szekta hittérítőjének véljük. Érzékeink nincsenek ráhan­golva a magasabb világra. De attól hogy vakok vagyunk, még nincs sötétség. Csak mi nem látunk. Az igazi hívők számára azonban ez a csatorna megnyílik, és tudatos formát ölt. Az isteni erők közreműködéséről állandó és konkrét tapasztalataik lesznek.

 

Fejlődésünk buktatói

 

A Jó és a Gonosz harca napjainkra annyira kiélezetté vált, hogy aki nem képes a „belső hangra” figyelni, az könnyen letéríthető az igazak útjáról, és a Sátán karmai közé kerülve elkerülhetetlenné válik a bukása. Az „Utóirat”-ban kiemelten feltüntetett figyelmeztetés szerint zűrzavaros világunkban már nem található egyetlen olyan pont, gondolatainkban és lelkünkben egyetlen olyan menedékhely sem, ahová ne próbálna utánunk nyúlni a fekete fejedelem, és ördögi serege. Ma már a megtévesztés olyan formákat és módokat alkotott magának, hogy sem a tudás, sem az érzés, sem a tisztulási vágy nem biztosít számunkra biztos fogódzót. Kihasználva a média fejlődésével járó gyors információáramlást, már nem csak tettleg, az emberek megkísértése útján folyik az ármánykodás. A pokol küldöttei körmönfont praktikáikkal mind több gyanútlan médiumot vesznek rá arra, hogy erkölcsi vagy anyagi előny remé­nyében lépjenek fel közvetítőként az alvilági szféra, és az emberiség között. A különféle fantomok és démonok ezt oly módon érik el, hogy álarcot öltve jóindulatú szel­lemnek adják ki magukat, illetve újabban Jézus Krisztus, sőt a Mindenható szerepében tetszelegve diktálják hazugságaikat. Gyilkos indulatokkal megmételyezett szavaik célja, hogy zavart keltsenek az emberek fejé­ben, kétséget ébresztve bennük eltávolítsák őket a Teremtőtől. Az óvatlan médiumok által többnyire könyv alakban közreadott maszlag mind jobban megfertőzi a világot. Ezen téveszmék hatására milliók gondolkodása torzul el, mert nem képesek szétválasztani az igazat a ha­mistól.

Aki megfelelő szellemi képességek nélkül, gyanútlanul veti bele magát ebbe a fajta szakirodalomba, nem tudhatja mi áramlik a lelkébe. A történelmi és tudományos ismereteink átértékeléseként feltüntetett rágalmak, a hamis infor­mációk valódiakkal való keverése zavarodottá teszi, és zsákutcába vezeti az olvasót. Nem kevésbé veszélyes az „Utóirat”-ban is említett felhígítás és mellébeszélés gyakorlata. A szemléletesség érdekében hozzunk fel egy példát erre vonatkozóan. Az egyik műben a médium a Bibliának azt a sokakat érdeklő kijelentését szerette volna tisztázni, hogy mit jelent a „próféták nyelveken szólása”. Mi már tudjuk, hogy ezt a képességet a telepátia „Szentlélek” által elősegített gyakorlása tette lehetővé. Ezt látszik megerősíteni az ártó szellemektől érkezett válasz első mondata is, amely így hangzott: „A nyelveken való szólás képessége nem holmi idegen nyelvek sokaságának ismerete. Sokan ma is ezt hiszik erről a kinyilatkoztatásról...” Ezután következett a halandzsa, melynek célja, hogy még azt a kevés ismeretet is összezavarja bennünk, amely esetleg elvezethetne bennünket a válasz logikai úton történő kikövetkeztetéséhez: „...A nyelveken való szólás semmi mást nem takar, mint ismerni az emberi különbözőségeket, a szellemi másságot, és az ismeretek által hidat építeni közéjük. Összekötni mindent, mi van, azzal mi volt, hogy legyen. A próféta tolmács, ki képes bármilyen nyelvi különbséget személyén keresztül áthidalni. Ez hát a nyelveken szólás különös képessége. Tudnotok kell, a próféták nem köztetek járnak, hanem bennetek vannak.” Ne csodálkozzunk rajta, ha ebből a maszlagból nem tudunk egyetlen értelmes gondolatot sem kihámozni, hiszen a fenti válasz éppen ezzel a céllal született.

Nehogy azt higgyük, hogy a sötét erők képviselői sohasem képesek értel­mes választ adni. Amennyiben érdekeik úgy kívánják, mindjárt kitisztulnak gondolataik. Tudjuk, hogy Jézus messzemenően elítélte az erőszak minden meg­nyilvánulását. Ezzel kapcsolatos intelmei egyike: „Ne mondd, hogy bosszút állok rajta. Várjad az Urat, és megszabadít téged.” Ennek a tanításnak a démoni magyarázata így hangzik: „Mindnyájunkat érnek sérelmek életeinkben, ember­társainktól származó igazságtalanságok. Ezek eredendően bosszúért kiáltanak bennünk. Még abban az esetben is, ha sérelmünk nem egészen helytálló. Sokan nem késlekednek a bosszúval, elégtételt vesznek a saját normáik szerint. Van aki éveket képes várni a bosszú végrehajtásában. A bosszúvágy azonban rengeteg energiát von el, és idővel teljesen beszűkíti a tudatot. A beszűkített tudat torz térlátása lelki korcsosodáshoz vezet. A bosszúra szomjazó végig abban a hitben él, hogy annak beteljesülése után minden más lesz, valamitől megszabadul majd. Az isteni törvény viszont többnyire nem engedi a bosszú beteljesülését. Nem elsősorban a bosszú célpontja miatt, hanem a bosszúálló védelmében. A sors mindig felejtésre készteti a feleket, hogy figyelmük nemesebb célok felé irányulhasson. Aki él a lehetőséggel, tudatosan letesz a bosszúról és megbocsát, az győzedelmeskedni fog. Önkéntes elhatározásával Isten kezébe teszi a döntés jogát. Az isteni döntés minden esetben elégtételt fog szolgáltatni. A számla kiegyenlítése sohasem marad el.” Ez a magyarázat nem csak meg­lepően világos, hanem egybevág a Biblia szellemével is. Átadását mégsem a segítő szándék vezette. A sátáni erőknek kedvez a jámbor életmód, mert a megbocsátó ember nem bünteti a bűnöst, nem akadályozza a bűn terjedését. A bosszúálló azonban zavart okoz, gátolja a Lucifer szolgálatába szegődött emberek ármánykodásait, gyen­gíti a fekete sereget. Ez esetben az a paradox helyzet állt elő, hogy az isteni és a démoni világ érdekei megegyeznek, bár törekvéseik indíttatása merően eltérő alapokra vezethető vissza.

A bibliai intelmek zöme azonban ellenkezik a pokol urának érdekeivel, ezért ezeket igyekszik a legteljesebb mértékben félremagyarázni, valódi értelmüket elhomályosítani. Ebbeli törekvésében néha olyan együgyű magyarázatokra ragadtatja magát, ami már a gügyeség határát súrolja. Amikor a „Szemet szemért, fogat fogért” törvény szimbolikus jelentéséről esett szó, így szólt a kommentár: „Szó sincs benne bosszúállásról. Sajnos sokan ezt veszik ki belőle. Az Írás ezzel azt akarja mondani, hogy mindenki cserél egyszer azzal, kit irigyelt vagy saj­nált.” Ezután hozzáfűzte még, hogy erre utal a: „Bűn büntetlenül nem marad” intelem is. A szellemi kábítás fokozása érdekében ezt a logikai bukfencet az alábbi badarsággal toldotta meg: „És milyen jó, hogy az isteni kegyelem ilyen lehetőséget ad. Ennek hiányában karmikus megtorpanások következnének be. Ezek inkarnációs torlódásokhoz vezetnének.”

A hamis szellemek a vallástól is megpróbálják eltántorítani a hívőket. ­Ennek leggyakoribb módja, hogy „átírják” a Bibliát. Tagadják Jézus isteni eredetét és a feltámadását. Különösen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megingassák az emberek hitét a megváltásban. Azt hirdetik, hogy Krisztus nem halt meg a kereszt­fán, hanem élve leszállván elmenekült, majd megházasodott, és átlagemberként élt az indiai Kasmírban. Sötét lelkű, ördögi tanácsadóink azonban elfeledkeztek arról, hogy áldatlan tevékenységük megkezdése előtt egyeztessék álláspontjukat. Valószínűleg ennek a figyelmetlenségnek tudható be, hogy egy másik könyvben az áll, hogy: „Jézust nem feszítették keresztre, hanem a latrokkal és más szimpatizánsokkal együtt felakasztották egy vasgerendára erősített fémkam­póra. Amikor a tűző napon elveszítette eszméletét korbáccsal kezdték ütlegelni, amitől felrepedt a bőre, és ömleni kezdett a vére. A nagy vérveszteség esz­méletvesztést okozott, de ekkor Jézus még nem halt meg. Estére levették a gerendáról, és tömlöcbe zárták, ahol vízzel locsolták, hogy magához térjen. Az életre keltés célja azonban nem a megmentése, hanem szenvedéseinek meghosszabbítása volt, mert sebeit beszórták sóval. Az iszonyatos fájdalom hatására reggelre belehalt a sérüléseibe.” A minden történeti alapot nélkülöző mese első fele ezzel a bugyuta mondattal zárult: „Mint láthatod a történetből ez valóban így volt.”

Az óvodás gyermek szintjén zajló meggyőzés így folytatódott: „Az sem igaz, hogy később feltámadt volna. Annyi történt csupán, hogy a nagy mennyi­ségű só a meleg ellenére is sokáig konzerválta a testet, ami mondákat szült a nép ajkán. Ahogy a só beivódott a test mélyebb rétegeibe olyan kémiai folya­matokat indított el, amelyek különböző izomtónusokat generáltak. Ezek az önkéntelen mozgások a tudatlan emberek körében életjelnek tűntek.” A naiv mese arra már nem tér ki, hogy mi lett Krisztus testével, ha nem támadt fel. Úgy látszik „szellemi vezetőnk” fantáziája odáig már nem terjedt ki, hogy miként lehetne egy világszerte ismert személy földi maradványait úgy eltüntetni, hogy ez ne keltse a feltámadás látszatát. Az alvilági szféra érdekeinek angyalbőrbe bújt képviselője azonban nem állt meg itt, hanem tovább folytatta nem éppen áldásos „felvilágosító” tevékenységét.

Bőbeszédűsége viszont nem növelte mondandója meggyőző erejét, sőt a végén a mese inkább kabaréra hasonlított, mint hiteles történelmi beszámolóra: „Az sem igaz, hogy Jézus bárkit is feltámasztott volna. Az isteni törvény szerint a magára hagyott testnek szét kell bomlania alkotóelemeire. Ebbe a bomlásnak indult testbe a lélek semmilyen körülmények között nem térhet vissza.” Milyen igaz! Szerencsére ezt a közöttünk élő avatárok is tudják. Ezért az elhalt testet először demateria­lizál­ják, majd a visszamaradt étertest rematerializálásával feltámasztják a halottat. De nézzük csak milyen eljárást alkalmazott a Megváltó, legalábbis komédiaírói babérokra pályázó „tanítónk” szerint: „Amikor arról olvasunk, hogy Jézus valakit életre keltett, el kell gondolkodnunk, mert nem ez történt. Bizonyos esetekben kómás állapotból hozta vissza az embereket. Szívmasszázzsal, újraélesztéssel, vagy cukorbetegeknek adalékanyagok bejuttatásával.” Szegény Jézus! Nem volt elég baja hitetlen kortársaival, még a szájon át történő lélegeztetés és a szívmasszázs technikáját is meg kellett tanulnia, sőt fel kellett találnia az inzulint is, mivel ez az egyetlen „adalékanyag” amivel a cukorbeteg kihozható a kómából. Aki eddig még nem fakadt kacajra, az a továbbiakban megtudhatja azt is, hogy Júdás Jézus testvére volt. Ezek a mocskolódások nem csak a nyomtatott-, hanem az elektronikus médiában is folynak. Az egyik kereskedelmi csatorna dokumentumfilmnek álcázva arról próbálta meggyőzni nézőit, hogy Máriát egy római katona ejtette teherbe, és Jézus törvénytelen gyer­mek volt.

Időnként ilyen mondatokkal fűszerezi megnyilatkozásait az önmagát Teremtőként feltüntető kéretlen útmutatónk: „Én nem akarom, hogy imádjatok, nincs szükségem az engedelmességetekre, és egyáltalán nem szükség­szerű, hogy szolgáljatok engem.” Kijelentéseit az alábbiakkal tetézi: „A tízparancsolat nem létezik. Kinek is parancsolnék? Magamnak? És mi szükség lenne efféle parancsolatokra?” Azt nem meri javasolni, hogy valaki kategorikusan tagadja meg neveltetését, vallását. Helyette inkább ezt mondja: „Maradj hű értékeidhez, mert ezek a te atyáid, és atyáid atyáinak értékei, a barátaidé és a társadalmadé. Ezek képezik életed vázát, és ha elveszítenéd őket, az annyi lenne, mintha felfejtenéd tapasztalataid szövedékét. Inkább vizsgáld meg őket egyenként, darabról darabra. Ne rombold le a házat, de figyelj meg minden egyes téglát, és cseréld ki a csorbákat, repedteket. Mindazokat melyek már nem alkalmasak rá, hogy tartsák az épületet.” Ezzel a csellel azt próbálja elérni, hogyha az avíttnak hitt eszméket elég intenzitással cserélgetjük újra, akkor nagyon hamar „ránk omlik az épület”. Az általa sugallt új eszmék ugyanis egy fabatkát sem érnek, míg a régi, még ha avítt és csorba is, egyelőre jól tartja felettünk a „tetőt”.

Sajnos ezzel nem mindenki van tisztában, ezért egyre intenzívebben folyik a „téglák cserélgetése”, erkölcsi értékrendünk szisztematikus rombolása. A legnagyobb kárt a sátáni befolyás alá került szakemberek okozzák ezen a téren. Egy spa­nyol szocio­ló­gus pl. ilyen tanácsokkal mérgezi embertársait: „Nem kell egész életünket egyetlen házastárssal leélnünk!” Úgy látszik még nem elég gyászos a válási statisztika, nem elég nagy a magányosok és a válási árvák száma. Azoknak a fejében is kell hinteni a konkolyt, akik ha kínlódva is, de kitartanak a párjuk mellett. „Erre azonban nincs szükség! Váljatok csak nyu­godtan!” – hangzik a biz­ta­tás. Tegyétek teljesen tönk­re önmagatokat, a társadalmat! Mindez azért fog megtör­tén­ni, mert egy botcsinálta, te­het­ségtelen törtető így akar magának hírnevet kovácsolni. A kibicnek semmi sem drága, mivel a következményeket nem neki kell viselni. Az általa tönkretett embertömegek boldogtalansága nem neki fáj. Ráadásul könyv formájában is terjeszti nézeteit, mételyezi embertársait. Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy a hagyományosan katolikus Spanyolországban az elmúlt 20 év alatt 500%-kal nőtt a válások és a különélések száma.

Az erkölcsrombolás­ban élen járó bulvárlapok is harsognak az efféle cím­szavaktól: „A vágynak ellenállni egészségtelen!” A cikkben egy szexuál­pszic­hológus így biztatja az embereket: „Nem várható el senkitől, hogy tökéle­te­sen kielégítse egy másik ember igényeit, vágyait. Ha nem kapod meg ott­hon, amire vágysz, ak­kor keresd máshol. Ma már a kapcsolatok nem élet­re­szólóak. Az érzel­mek olya­nok, mint az élet. Termé­szetes ívelésük van: kez­detük, kiteljesedésük, vé­gük.” Aztán a harmonikus házasságban élőket ve­szi célba ezzel az ördögi fel­hívással: „A tökéletes unal­mas!” – majd hosszas fej­tegetés következik a hűt­lenség, egymás meg­csa­lásának előnyeiről. Ez a fajta tanácsadás foko­zot­­tan veszélyes, mert ki­nek higgyen a naiv, ta­pasz­ta­latlan olvasó, ha nem egy szakembernek.

Az évezredek alatt ki­alakult értékrend belénk vésődése nagy akadálya lehet morális tönkretételünknek, mert ez a téma más művekben is minduntalan felbukkan. Egy nemrég megjelent kötetben pl. az állandó változás univerzális törvényét meglovagolva próbál rábírni bennünket alattomos tanácsadónk arra, hogy szakadjunk el a jól bevált megtartó eszméktől: „Az élet maga a mozgás. Még a kövek is tele vannak mozgással. Minden mozog. Nincs semmi, ami ne lenne állandó mozgásban. Ugyanolyannak maradni az élet törvényei ellen való. Változz tehát! Változtasd meg a nézeteidet a Jóról és a Rosszról. Változtasd meg az elveidet, az elméleteidet, a rendszereidet, a modelljeidet. Hagyd, hogy felébredjenek benned a legmélyebb igazságaid. Ébreszd fel őket te magad a jóság kedvéért. Mert azáltal gyarapodsz, hogy mi az új gondolatod arról, Aki vagy. Az új gondolatod arról Ami Van, előrelendíti a fejlődést.” Ebből is kitűnik, hogy milyen fondorlatos taktikával próbálja meglazítani alattunk az erkölcsi alapokat. Összekeveri az állandó és örök érvényű értékeket a fejlődés szükségszerű velejárójával, a változással. Az univerzális értékrend olyan, mint az épület alatt az alap. Nem szabad kikezdeni, különben összedől a ház. A felépítményt, a kész épület berendezését lehet csak megváltoztatni. Sőt időnként meg is kell tenni, ha a szükség, a fejlődés törvénye ezt követeli. Alattomos, zavarkeltő tanítónknak erről az alapigazságról kellett volna elterelni a figyelmünket, de ehhez nem volt elég agyafúrt. Képességeiből ismét csak egy ködös zárómondatra, egy semmitmondó badarságra tellett.

Úgy látszik, hogy ördögi prókátorunknak nem erős oldala a következetesség sem, mert néhány oldallal odébb a szükségtelen tízparancsolatról tart előadást. A második parancsolatot, melynek lényege, hogy: szeresd Istent teljes szíveddel, teljes elméddel és teljes lelkeddel – lazán elintézi azzal a megjegyzéssel, hogy: „Tedd félre mindezeket, mert már kinőtted.” Az utolsó parancsolatot mely szerint „ne kívánd felebarátod feleségét...” azzal intézi el, hogy „miért is akarnád felebarátod házas­társát, amikor tudod, hogy mindenki a házastársad.” Mily szerencse, hogy megszületett ez a könyv, így most már azzal is tisztában vagyunk, hogy egy nagy kommunában élünk, ráadásul szodomai állapotok között.

Az intenzív erkölcsrombolás a mindennapi életre is kiterjed. A bűnelkövetésre való buzdítás ezzel a kijelentéssel kezdődik: „Nincs olyasmi, hogy Rossz.” Hogy miért nincs, az nem derül ki, mivel a magyarázat kissé zavarosra sikerült: „Csak olyasmik vannak, amik nem szolgálnak téged, mert nem mondják meg az igazságot arról Aki Vagy és Aki Lenni Akarsz. Semmi sem létezik a Teljes Valóságban, kivéve Ami Van.” Ezután a bűnözés legfőbb fékrendszerét, a lelkiismeretet, a bűntudatot próbálják kikezdeni: „Nincs más ellenséged, mint a bűntudat és a félelem. Bizony mondom néked a bűntudat a földnek penésze, ami megöli a növényt. A bűntudat nem fejleszt, hanem elfonnyaszt.” Erre már a szerző is elkezd kételkedni a „tanácsadó” szavahihetőségében, és visszakérdez: „Ezek szerint soha ne érezzem bűnösnek magam?” A válasz ez esetben sem meglepő: „Soha! Hová is vezetne ez?” A lelkiismeret elaltatását szolgálja a következő kinyilatkoztatás is: „Nem árthattok magatoknak. Képtelenek vagytok ártani.”

A hazug, csaló, megszentségtelenítő idézeteket a végtelenségig lehetne foly­tatni az olyan apró megjegyzésekig bezárólag, hogy „Hitler a mennybe ment. Ha ezt megérted, megérted Istent.” Közös árulkodó jelük ezeknek a műveknek, hogy tagadják a bűn és a hagyományos értelemben vett pokol létét. Amikor az alvilágról esik szó, még a százszázalékosan isteni eredetűnek látszó művek ihletője is elkezd mellébeszélni, és vagy kategorikusan tagadja a létét, vagy azt mondja, hogy „a pokol benned lakozik”. Lucifer ugyanis tökéletesen tisztában van vele, hogy a jelenlegi ateista világunkban már csak egy dolog tartja vissza az embereket a bűntől: a pokol réme, ami haláluk után vár a bűnösökre. Ezért most minden igyekezetével azon van, hogy a végső csata bekövetkeztéig minél több lelket veszítsen el, hogy az utolsó akadályt is elhárítsa az emberiség kárhozatba taszítása elől. Természetesen a Gonosz legfőbb letéteményese tagadja a mennyország létét is. Ezt olyan rafináltan teszi, amellyel még a leg­szilárdabb hitűeket is zavarba ejti. Ezoterikus tanaink kiforgatásával sejtelmesen azt mondja, hogy: „A mennyországba nem lehet eljutni, mivel a mennyország bennetek van.” A végén még kiderül, hogy az egész univerzum bennünk van, a pokollal és a mennyországgal együtt.

Aki ezt a sok maszlagot beveszi, és a megrontó erők hálójába kerül, már „bűnbocsánatot” is nyerhet tőlük. Nézzük meg hogy néz ki, amikor a Sátán oldoz fel valakit a bűnei alól: „Megbocsátom bűneidet. Valamennyit. Megbocsátom a félresiklott szenvedélyeidet. Egytől egyig. És kivétel nélkül minden hibás nézetedet, félreértésedet, bántó cselekedetedet, önző döntésedet. Mások talán nem bocsátanak meg neked, de én igen. Mások talán nem oldoznak fel a bűneid alól, én azonban igen.” Az indok enyhén szólva most is homályos: „Mert tudom, hogy nem az vagy, ami voltál; hanem az vagy, és mindig az is leszel, aki most vagy.” Hogy a „feloldozottnak” ne legyen semmi kételye bűnei eltörlése felől, a nagylelkűségét ezekkel a szavakkal erősíti meg: „Egyetlen perc alatt szentté válhat a bűnös. Egyetlen másodperc alatt. Egy szempillantás alatt.” De jó is lenne, ha ez ilyen könnyen menne, de sajnos az univerzum nem így működik. A bűnök nem töröltetnek csak úgy el. A végén az is kiderül, hogy állítólagos istenünk nem is gyakorolt túl nagy kegyet a feloldozottal, mivel utólag megjegyzi: „Az igazság az, hogy nincs is bűnös, mert senki ellen nem lehet vétkezni. Így tulajdonképpen nem bocsátok meg neked, mivel nincs mit megbocsátani.”

Az álpróféták által futószalagon gyártott megtévesztő, lélekmérgező firkálmányok szinte mindegyikében fellehető ez a mákony: „A rossz valójában nem létezik, a látszat ellenére része a teljes tökéletességnek. Aki ilyesmiben hisz, olyan fogalmakra fordítja figyelmét, amelyeket gonosznak tartanak. Ezzel megteremti őket a saját tudatában. Az érzelmeiteknek és gondolataitoknak már akkor is saját valóságuk van, mielőtt a számotokra érzékelhető formában, az anyagban is megjelenik. Így van ez a Gonosszal is. Minél többen hisztek benne, annál erősebben jelenik meg a világotokban. Az is a Gonoszba vetet hit egy formája, hogy ti a jóság, az igazság, a törvény nevében el akarjátok pusztítani mindazt, amit rossznak véltek. Mert ha harcoltok ellene, akkor a nem létező ellenfeleteket valóságnak ismeritek el. Tehát minél inkább gyűlölitek a Gonoszt, minél inkább harcoltok ellene, annál több energiát adtok neki. Az értelmetlennek látszó Rossz egyre erősebb, mindenhatóbb és gonoszabb lesz. Ilyenkor azt hiszitek, hogy nem harcoltatok elég állhatatosan, ezért még nagyobb erővel próbáljátok elpusztítani a gonoszságot, amely nektek köszönhetően fokozott erővel támad ellenetek.”

Zseniális stratégia. Álprófétákat, mézesmázos szavú hordószónokokat kell küldeni a megtámadni kívánt országba, és el kell hitetni a lakosságával, hogy az egyesek által gyanított ellenség nem létezik. Így nem törődnek a rájuk leselkedő veszéllyel, nem védekeznek a határaikon gyülekező megszállók ellen. Ezáltal ellenállás nélkül le lehet rohanni, ki lehet irtani őket, és el lehet foglalni az országukat. Lucifer is így szeretné elfoglalni, teljes mértékben birtokba venni a világunkat. Ellenállás nélkül könnyebb a győzelem, és kisebb a veszteség. Miután számtalan jelét adta létezésének, most hű szolgái által megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem létezik. Ezt megint az ezoterikus tanok összezagyválásával próbálja elérni. Ennek során odáig vetemedik, hogy a mennyei lények létezését is tagadja. Ezt is hasonló alapon teszi: „Ez a folyamat játszódik le a jóságba vetett hittel is. Az emberiség hozta létre azokat az angyali formákat, a Jó seregeit, amelyektől hitük szerint a segítséget kapták.”

Ez a „mester” sem feledkezik meg az erkölcsrombolástól. Ezzel az útmutatóval próbál megszabadítani bennünket attól a kevés erkölcsi tartástól, ami még megtalálható bennünk: „Egyszerűen engedjétek el azt a sok salakot, amely rátok ragadt a nevelésetek és a személyiségetek kialakulása folyamán. Szabaduljatok meg azoktól a tévhitektől, amelyeket az iskolában, a hittanórán, és az egész életetek alatt próbáltak belétek nevelni.” A pokol szemfényvesztő angyalát nagyon bosszanthatja az ördögűzés újra divatba jött szokása, mert ez ellen külön is kikelt: „Amúgy az ördögűzéses történeteknél általában arról van szó, hogy az egyén elfojtott érzelmi gátlásai olyan erősek, hogy önálló, független személyiségként jelennek meg az egyén életében, tudatában és testében. Ez a fizikai világban látványos őrjöngések, enyhe skizofrénia, féktelen tombolások formájában nyilvánulnak meg. Ez odavonz olyan tudatokat, amelyek ebből az energiából élnek. S hogy ők minél több energiát harácsolhassanak össze, összeolvadnak az egyén túlontúl nagy hangsúlyt kapott érzelmeivel. Ennek köszönhetően az embertudat részévé válnak, és teljesen átveszik a test irányítását.”

Különösen veszélyesek ezek a tévtanok azokra, akik némi jártasságra tettek szert az ezotériában. Teljesen összezagyválják bennünk az éppen hogy csak megismert fogalmakat, vakvágányra terelik a tudatukat, kisiklatják az életüket. Még szerencse, hogy az eleinte komolynak tűnő tanítást rendszerint egy ostoba, nevetséges kiszólás zárja: „Az ilyenkor végrehajtott ördögűzés egy hatalmas színház, amelyben az áldozat, a családja és az ördögűző még a születésük előtt megállapodtak.” Végül nem marad el a hízelgés, az ego felduzzasztása sem, hogy a szerencsétlen megtévesztetteknek teljesen elhomályosuljon a látásuk: „Azzal nem kerülsz közelebb önmagadhoz, hogy összevissza ingázol a különféle mesterek, könyvek, vallások, gyakorlatok között. Amíg azt hiszed, hogy fél lábad van, addig ezek a külső megnyilvánulások mankóként segíthetnek, de a feladatok teljesítése után el kell hagynod őket, mert csak a zavar labirintusába vezetnek. Ha már megvan benned az akarat és a vágy, akkor elég, ha csendben a jelenleg ismert Éned mélyére nézel. Ekkor megtapasztalhatod a saját valóságodat, ekkor érezheted át igazán az itt elmondottakat. Ám ezt neked kell megtenned, mert ha a messiásoktól várod el, hogy bebizonyítsák számodra a Létezés Valóságát, ezáltal elszalasztod az igaz tanítódat: Önmagadat!”.

A kenetteljes hangnemben hozzánk intézett szózatok újabban megpróbálják feloldani az egyéniséget, lebénítani a tudatosságot: „El kell sajátítanod az eredendő, természetes Létezést, azt az elme és ego nélküli állapotot, amikor túl vagy az emberi korláton. S ekkor szabad leszel, mert megszűnnek azon beléd nevelt érzések s gondolatok, amelyek most elzárnak a Valóságtól. Életedben először szabadon, befolyásolás nélkül dönthetsz, és ekkor már semmit sem kell megtudnod vagy meglátnod, mert te leszel a Minden és a Mindenhol. Ahhoz pedig, hogy elérd a Létezés eredendő állapotát – ez a Pillanat Léte – és szabad lehess a Létezés bármely fázisában, meg kell ismerned az egyéniség nélküli felfogást. Ezeket nevezzük, mondjuk Tudatosságnak és Befogadásnak.” Szirén szavaiknak engedelmeskedve nem csak cselekvőképtelenek leszünk, hanem már gondolkodni sem tudunk, így könnyebben elbánhatnak velünk. Mindeközben elménk „önzetlen” pallérozója ilyen megjegyzésekkel fűszerezi mondandóját: „Az általánosan elterjedt felfogás, hogy »Ha Isten szemében bűnös életet élsz, elkárhozik lelked!« olyan bődületes félreértés, ami még az univerzum falait is megrengetné, ha lennének.”

Józan eszünk után az egónktól is meg akarnak fosztani bennünket. Mint tudjuk az embert az öntudat különbözteti meg az állatoktól, így érthető, hogy miért törekszenek a megszüntetésére. Leépítését ezzel a szóvirággal próbálják elérni: „Önmagadat kell megismerned, mivel valójában te és a körülötted létező világ egyetlen egyéniség részei vagytok. Tudom, hogy nem könnyű ezt megérteni, de mivel én közel végtelen formában, végtelen térben s időben ismerem önmagam, nyugodt szívvel mondhatom ezt neked – akárcsak azt, hogy önmagad megismerése sokkal többről szól, mint azt első hallásra gondolnád. Már csak azért is, mert önmagadat nem lehet megismerni! Amit ismerni vélsz, az már csak egy rész belőled. Mivel a Teljes Egyéniséged – akárcsak a Létezés – korlátlan, ezért önmagadat csak megélni, átélni lehet! Ha már tudsz, ha már gondolkozol magadról, akkor már el is vesztetted önmagad, akkor már el is vesztetted azt, aki vagy. Te most az egód vagy, ti emberek most egók vagytok. Bármit is tesztek, csak az egótok erősödik. Ha nem csináltok semmit, akkor az ego gyengülni kezd. Persze ilyenkor még nagyobb erővel próbál majd titeket cselekésre sarkallni. De ha tovább gyakoroljátok a Semmit, ha egyszerűen csak léteztek, mint a fák, a hegyek vagy mint a víz, akkor az egótok egyszer csak eltűnik, hogy átadja a helyét annak, amik vagytok. ”

A józan észnek, az öntudatunknak mégis csak meghatározó szerepe lehet a fejlődésünkben és a megmaradásunkban, mert a tudósok tevékenysége különösen irritálja őket. Az általuk követett úton valódi ismeretekhez lehet jutni az univerzum működésről, ami nagy­mér­tékben nehezíti a félrevezető had­járatot. Ezért ezekkel a szavakkal pró­bálnak zavart kelteni a tudo­mány útján járókban: „A tudás maga a Létezés, maga az Élet. A hittől füg­getlen valódi tudás mentes minden fizikai jelzőtől, materiális fogalom­tól, negatívnak vagy pozitívnak tar­tott véleménytől. A valódi tudás nem osztályoz, és nem kategorizál. Nincs benne magyarázat és ítélet. A tudás nem egy képesség vagy egy agyi tevékenység, hanem egy álla­pot, amely azért jött létre, mert el­tűnik a nemtudás. S noha szavakkal nem igazán lehet kifejezni, a valódi tu­dásérzet hellyel-közzel a követ­kező: Én vagyok a Minden és a Semmi a Most véges végtelenségben.” A za­varos teóriákra az Istennel kap­cso­latos „felvilágosítás” teszi fel a koronát: „Az leszel, aki most is vagy: ISTEN. Tehát ISTEN nem egy korlátlan Teljes Létező, nem a Mindenség, nem a Tejesség. ISTEN nem Isten. ISTEN több és kevesebb mindennél. ISTEN a lét és a nemlét, a Semmi és a Minden. ISTEN sosem volt, és sosem lesz. Sohasem érheted el, és sosem válhatsz azzá, mert amint eléred, és azzá válsz, már más vagy, és megváltoztál. ISTEN egy­sze­rűen nincs, de ISTEN az, ami Van.”

Az ördögi ihletésű irományok gyakori jellemzője, hogy oly módon csűrik-csavarják a mondanivalót, hogy az egyes mondatok végei egybecsengjenek. (A magyar nyelvű szövegben minden mondat „e” betűt tartalmazó szótagra végződik.) A rímelés, a ritmikusság ugyanis elzsongítja az olvasót, hipnotikus hatást vált ki az agyában. Ez a mantrázáshoz hasonló jelenség lecsökkenti az agyfrekvenciát, ami azt eredményezi, hogy az olvasott szöveg, a mondanivaló lejut a tudat mélyebb rétegeibe is. Ezáltal az a sok szenny, mo­csok, amivel az emberiséget értel­mileg meg akarják fertőzni beépül a tudatalattiba. Ezzel számunkra elfe­lejt­hetetlenné válik, bármikor képes gondolatainkat, reakcióinkat befo­lyásolni. Amennyiben ismét felme­rül a téma, anélkül hogy tudnánk ró­la, automatikusan a félrevezető su­gallat szerinti javaslat jut eszünkbe, és e szerint cselekszünk. A ren­ge­teg hazugság, ostobaság, hamis ál­lítás a tudatalattiban észrevétlenül elkezdi rágni a gyanútlan áldozatok elméjét, olyan szellemi örvénybe taszítva őket, ahonnan már nincs kiút. A fondorlatos módon agyunk­ba ültetett téveszmék valóságos gon­dolatméregként munkálkodnak bennünk, kiirthatatlanul. Mivel a jobb agyfélteke nem felejt, elménk megfertőzése életünk végéig kíséri a gondolkodásunkat.

Ebben az egészben az a legborzasztóbb, hogy segítő tartalmú, hasznos könyveket is megfertőznek a megrontásunkra törekvő ál­nok lények. Nem tudják elviselni, hogy a mennyei szférából időnként előrevivő ismeretek érkeznek hoz­zánk. Ilyenkor megkörnyékezik a gya­nútlan szerzőt, és ugyanolyan módon, ugyanolyan stílusban meg­fogalmazott dezinformációt juttat­nak el hozzá. Ez a konkoly a fej­lő­dést segítő ismeretek közé keve­red­ve zavart kelt a fejekben, és el­bi­zonytalanítja az olvasókat. A pokol Istentől elrugaszkodott őrei nem tudják elviselni, ha valahol valami jó születik, mindent megtesznek, hogy belepiszkíthassanak. Így meg­es­het, hogy egy eredendően isteni ere­detű műbe utólag sátáni gon­do­latok, fejezetek is belekerülnek. Ezeket ezoterikus szakismeretek híján a médium nem képes felismerni, ezért jóhiszeműen adja közre a megfertőzött művét.

Nehogy azt higgyük, hogy a gonosz szellemek csak médiumokat képesek megtéveszteni, és a szolgálatukra bírni. Tisztasága és jó szándéka ellenére az átlagembert ugyanúgy uralmuk alatt tartják, akár a nap minden órájában. Ebben a kevert világban, ahol a láthatatlan démonvilág rosszindulatú szellemei együtt élnek az alacsony és magasabb szférákból származó emberekkel lehetetlen elkülöníteni, hogy melyik ember, mikor, mely tettével vagy gondolatával szolgálja öntudatlanul a Sátánt. Még a legnemesebb megnyi­latkozásaink közé is betolakodhat egy pokoli indíttatású szó, vagy moz­dulat, amely aztán mások lel­kében méregként hat tovább. A magasabb szférákból érkezett emberek sem mentesek ez alól, mert néha önkéntelenül is sértő, meg­alázó megjegyzéssel illetik a kevésbé fejletteket. Ezt ugyan ké­sőbb megbánják, de a kimondott szó önálló életre kel, és bevégzi elindítója eredeti szándékát. A mi világunkban a Jó a Rosszal szin­te kibogozhatatlanul össze van keve­redve, így apró tévedéseinkkel, sőt érzelmeink hullámzásával is az alvilág urának és csatlósainak mal­mára hajtjuk a vizet. Az ördögök minden alkalmat megragadnak – még ha a legnemesebb ügyben járunk is el – hogy valamit elvegyenek tőlünk. Állítólag ez a Luciferrel való egykori szövetségünk következménye, amelyet a Biblia „eredendő bűnnek” nevez. Paradicsomi őseink bűne tehát jelenleg is kísért bennünket, és a kárhozat mindaddig kitart mellettünk, amíg fokozatos fejlődésünk által meg nem szabadulunk a földi világtól, és nem emelkedünk a gonosz erőktől mentes magasabb szférákba.

Ennek a helyzetnek tudható be, hogy céljaink és szándékaink telis-tele vannak ördögi ihletésű ötletekkel. Már-már lehetetlen szétválogatni, hogy terveink közül melyek a pozitív és melyek a negatív indíttatásúak. Az egyetlen megbízható szempont, hogy ha valamely elképzelésünk túl könnyen halad az érvényesülés útján, akkor tetteinket nagy valószínűséggel a sátáni erők segí­tik. A pozitív célok elé ugyanis szinte mindig nagy akadályok gördülnek, és ezeket óriási energiával, és igen hosszú idő alatt lehet csak leküzdeni. Persze akadnak nemes törekvések, amelyek az isteni erők támogatását élvezik, ezért ugyancsak akadálytalanul valósulnak meg, de ez a semmi felé haladó, félig halott világunkban meglehetősen ritkán fordul elő. A rohamosan romló közállapotokat tekintve úgy tűnik, hogy az istenek magunkra hagytak bennünket, és a terepet átengedték az apokalipszist előkészítő erőknek. Különösen tragikusan alakulnak a dolgok ott, ahol ez a helyzet ostobasággal, szűklátókörűséggel párosul.

Döbbenetesen hangzik, de életünket több mint 90%-ban a sátáni erők igaz­gatják. Ez nagy baj, mert az átlagember a legcsekélyebb mértékben sincs tisztában az élet értelmével, céljával. Ezért nem tudja, hogy mihez igazodjon; mit tartson fontosnak, és mit mellőzzön. Így a megérzéseire hallgat. Mivel ezek a késztetések túlnyomórészt a démoni világból érkeznek, így az emberek választása, tettei is az alvilági szféra céljait szolgálják. Emiatt romlik rohamosan a világunk. Az isteni erők normál körülmények között is csak néhány százalék erejéig szólnak bele a dolgainkba. Ez az arány alapvetően fejlődésünk elősegítése érdekében alakult így. Mint tudjuk a lelki fejlődéshez nehézségekre van szükség. Isten csak akkor avatkozik bele az életünkbe, ha a világunkat pusztulás fenyegeti. Amennyiben teljes egészében ő irányítana bennünket, akkor igen nagy sebességgel haladnánk előre a fejlődés útján, amelynek korábbi ismereteink alapján nem lenne értelme. Ennélfogva a Mindenható csak annyit segít, hogy egy minimális, általunk feldolgozható fejlődés történjen a világban; illetve annyit, hogy az univerzum újrateremtésekor a fejlődési spirál szükséges emelkedése meglegyen.

Ez a helyzet tehát egy természetes állapot, ami csak a XX. század végén vált élethalálharccá, mivel ebben az időszakban Lucifer lehetőséget kapott arra, hogy tovább növelje hatalmát a világ felett. A hatalom további átengedésének célja a szelektálás. Isten ennek az erőnek a segítségével tulajdonképpen kettéválasztja az emberiséget: jókra és rosszakra, hogy az apokalipszis idején könnyebb legyen a megmentésre érdemes emberek kiválogatása. Világunk tehát szigorú törvények szerint, precízen behangolt erők által mozgatva működik; és ha tetszik, ha nem, nekünk alkalmazkodni kell hozzá. A Teremtő nem hajlandó kizökkenteni a fejlődés menetét senkinek a kedvéért. Mi ugyan megtehetnénk azáltal, hogy nem engedelmeskedünk az ördögi sugallatoknak, de földhözragadt gondolkodásunk, és sekélyes ösztönvilágunk ezt nem teszi lehetővé.

Ebből ered a pénzsóvárságunk is, amit a démoni erők alaposan kihasználnak. A kapzsiságunkat növelő eszköztáruk igen széles. Lehetőségeiket ­fokozza, hogy a szerencsejátékok szintén a Sátán fennhatósága alá tartoznak. Ennek lépten-nyomon meg is mutatkozik az eredménye. Látott már valaki olyan embert, aki boldogabb lett azáltal, hogy megnyerte a lottófőnyereményt? A nagyobb nyeremények tulajdonosai egytől egyig szerencsétlenné válnak. Ennek oka, hogy az alvilág erői különféle csapdákat állítanak nekik, amibe ösztöneik által vezérelve besé­tálnak. Ha nem lenne pénzük, el tudnák kerülni ezeket a buktatókat, de miután megvan rá a lehetőségük, nem képesek ellenállni a kísértésnek. Az sem segít, ha ráülnek a pénzükre. A hatalmas vagyon tudata ugyanis idővel különféle kényszerképzeteket alakít ki bennük. Ezek egyike: pénzük elvesztésének réme; vagy attól félnek, hogy az irigyeik az életükre törnek. Vagyonuk, életük megőrzésének módja lefoglalja minden gondolatukat, idejüket, ami meggátolja a normális életvitel kialakítását. Elvileg el tudnák hárítani gondolatviláguk beszűkülését, életük félresiklását, vakvágányra futását, ha a pénzüket közösségi célokra fordítanák, de ezeket az összegeket többnyire olyan emberek nyerik meg, akikben igen nagy a birtoklási vágy, így nem tudnak megválni a vagyonuktól. Azok, akik ezt tennék, nem foglalkoznak szerencsejátékokkal, mert ők ösztönösen érzik, hogy tartós boldogságra csak munkával szerzett, becsületesen megszolgált pénz által lehet szert tenni, a fekete fejedelem ajándékán nincs áldás.

 

A démoni ihletésű művek sajátossága még, hogy akarva-akaratlanul sej­tetni engedik fejlődésünk helyes irányát is. Tulajdonképpen semmi mást nem kell tennünk, mint kikeresni belőlük, hogy mi az amit a legjobban tiltanak, mitől „óvnak” bennünket leginkább. Indirekt módon ez a fajta „tanácsadás” a legmegbízhatóbb. A bennünket támogató erők ugyanis általában nem adhatnak nekünk egyértelmű tanácsot, nem jelölhetik ki fejlődésünk irányát. A ­helyes utat nekünk kell megtalálni, ami nem könnyű, mert sok bizonytalansággal és tévelygéssel jár. A Sátánnak azonban nincsenek ilyen fenntartásai. Nála egyet biztosan lehet tudni: a legcsekélyebb mértékben sem akar nekünk jót. Ennélfogva azokat a törekvéseket fogja leginkább ellenezni, amelyekből a legtöbb hasznunk származhat. Aki még soha nem vett a kezébe ilyen jellegű műveket az is sejtheti, hogy ez a „tiltott terület” nem más, mint a Földön kívüli civilizá­ciókkal való kapcsolatfelvétel. Bizonyára nem véletlen, hogy a tömegeket ezen a téren manipulálják a legintenzívebben. A gonosz erők különféle manőverekkel elérték, hogy a nagyhatalmak az ilyen ügyekkel kapcsolatban teljes titoktartásba burkolódznak.

Most lássuk, hogy az átlagembereket milyen hazugsággal próbálják távol tartani az efféle megnyilvánulásoktól. Idézet az egyik műből: „Az ufonauták azok, akik a leginkább szeretnék megtévesz­teni az emberiséget. Okoskodó tudo­mányotokra, nagyra törő gőgötökre alapozva azt szeretnék elhi­tetni veletek, hogy egyszer majd ti is képesek lesztek más naprendszerekbe, más galaxisokba behatol­ni űrszerkezetekkel. Azt állítják magukról, hogy ők – és éppen ez a legnagyobb hazugságuk – olyan Földön kívüli lények, sőt csillaglakók, akik több milliárd fényévnyi távolságban keringő, fejlettebb tudományú és kultúrájú anyagvilágból érkeztek a Földre, civilizációtok felemelésére vagy megmentésére. Mivel az emberek jó része a nem éppen bizalomgerjesztő UFO-s történetek olvastán már gyanút fogott, és alig hiszi, hogy ezek a szuper földönkívüliek olyannyira jót akarnak a földi embernek, újabb sztorikat kreáltak. Ezekben már belementek abba, hogy vannak közöttük rossz szándékú idegenek is, ám a többségük szeretetreméltó, és jóravaló, akik az emberiség hasznára lehetnek. Így próbálják korrigálni korábbi tévedéseiket, és bizalmatlanságot kiváltó manővereiket. Az önmagukról alkotott képet mindenkor igyekszenek hozzáigazítani a földi elvárásokhoz, és az emberi reményekhez. Azonban ennél messzebbre is elmennek. Egyes földi kismamák lélektestébe, sőt éteri­kus burkaiba behatolván megpróbálják kiűzni a törvényesen testesülni kész, már hozzájuk kapcsolódott emberszellemeket. Ezt azért teszik, hogy helyébe, a már beindult megtermékenyítési folyamatba mesterségesen beleágyazzák saját korcs szellemeiket. Mert az alvilági törvénytelen szellemeknek már nem elég, hogy mint sátáni entitások megszálljanak földi embereket. Azt szeretnék elérni, hogy ők ily módon emberi testekbe költözhessenek bele. Erre megy ki a játék, az összes UFO-s jelenség mögött eme sátáni késztetés húzódik meg. És ezt ti jól jegyezzétek meg!”

A tapasztalatok szerint ennek épp az ellenkezője igaz. Az ufológusok alig várják, hogy végre itt a Földön is szülessen egy hibridgyerek. Az esetek többségében azonban még a születése előtt ki­eme­­lik a kismamákból a felemás magzatot, és maguk­kal viszik. Ezután berakják egy inkubátor­ba, és tulajdonképpen lombikbébiként születik meg az utód. Csupán egy esetről tud a szakiroda­lom, amikor földi nő bizonyíthatóan hibridgyere­ket, vagy ahogy az „égi mester” fogalmazott „korcs szellemet” szült. Sokáig azonban nem volt al­kal­muk tanulmányozni, mert a földönkívüliek az új­szülöttet az anya és a szülészorvos legnagyobb megrökönyödésére átteleportálták a saját világuk­ba. A „sátáni entitásoknak” tehát továbbra is a szokásos módon kell megszállniuk az embereket, ha fizikai testben akarnak hatni az életünkre. A világ folyását tekintve úgy tűnik, hogy erre manap­ság egyre gyakrabban kerül sor.

Még azok számára is egyértelmű az alvilági üzenetek valótlansága, akik nem a hit, hanem a logika alapján alakítják ki álláspontjukat. A Földön kívüli civilizációktól kapott tanácsoknak és technikai segítségnek se szeri, se száma. Aki egy kicsit is jártas az UFO-szakirodalomban, az jól tudja, hogy többek között nekik köszönhetjük az antigravitációs erőgép működési mechanizmusának megértését, a Delta Time antenna elkészítési módját, a ráksejtek elpusztításának leghatékonyabb el­járását. Ők sugallták nekünk, hogyan lehet koncentrált szubatomi energiasugárral varratmentes operációkat, sőt koponyalékeléses agyműtétet végezni. Tőlük származik a csíraölő szubatomi lámpa öt­lete. A földön­kívüliek mutatták meg nekünk, hogy lehet a fémfalon átlátni, bármit láthatatlanná tenni, különböző tárgyakat arányosan kicsinyíteni, nagyítani, emberi testeket lebegtetni, vagy földhöz szegezni. Tőlük származik a mozgásképtelenséget kiváltó sugárfegyver ötlete, és ők mutattak rá a villamos áram lebéníthatóságára. Tárgyi segítségben is volt részünk. Minden bizonnyal a Földön kívüli civilizációk helyezték el nálunk néhány évezreddel ezelőtt a különböző alkatrészeket tartalmazó kőgolyókat, és néhány évtizede a rejtélyes viselkedésű fémgolyókat. Kaptunk tőlük egy különböző frekvenciaértékre hangolható szubatomi energiagenerátort, magnézium­rúdba építve. Mindezek tetejébe állítólag tetemes mennyiségű 115-ös rendszámú elemet adtak nekünk kísérletezés céljára, de kész UFO-kat is a rendelkezésünkre bocsátottak, próbarepülések céljára. Még arra is rávezettek bennünket, hogy a különböző típusú UFO-k irányító egységei hogyan működnek. Amióta csak létezünk, egyfolytában segítenek bennünket. Szinte minden jelentős tudományos eredményt ők ihlettek, a túlvilági erőkkel karöltve.

Mindent egybevetve egyértelmű, hogy ez a jövőnk útja. Fejlődésünk a Földön kívüli civilizációkkal való minél intenzívebb kapcsolatfelvétel esetén lesz a leghatékonyabb. Megmenekülésünknek, az ökológiai katasztrófa elkerülésének egyetlen lehetősége, az általuk átadott ismeretek gyors alkalmazásba vétele. Ezek után érthető, hogy Lucifer és minden aljasságra kész csatlósai miért próbálnak letéríteni bennünket erről az útról; miért igyekszenek olyan hévvel összezavarni mindazoknak a lelkét, gondolatait, akik nem látnak ebben a dologban tisztán.

 

Az előzőekben idézett Seth nevű szellem ezzel a közlésével is ellenkező hatást ért el, mert hozzásegített bennünket egy hasznos felismeréshez: „Úgy tűnik, mintha az atom állandóan létezne. A valóságban azonban állandóan ki- és bekapcsol. Pontosan kiszámítható minta és ritmus szerint fluktuál. Áramlásának csak meghatározott pontjain érzékelhető a ti rendszeretekben, de a tudósaitok azt hiszik, hogy az atom mindig jelen van. Az atomok világában tapasztalható folytonossági hiányról nincs tudomásuk. A kikapcsolási fázisban az atom egy másik világrendszerben jelenik meg. Abban a rendszerben az atomnak ezek a bekap­csolt pillanatai. Ennek ellenére ott is folytonosnak észlelik az atomok jelenlétét. Sok ilyen fluktuációs pont van, de a ti világotok egyelőre nem ismeri ezeket, sem a bennük rejlő univerzumokat.”

Ez az információ természetesen nem igaz. Már csak azért sem, mert a párhuzamos létsíkok nem teljesen egyformák. Más dimenzióban vannak olyan személyek, akik nálunk nincsenek. Az Internetes kapcsolatokból kiderült, hogy az egyik velünk szomszédos dimenzióban egy olyan nép is van, amely a mi világunkban nem létezik. Ennélfogva nem mehet végbe atom- és elektroncsere az egyes világok között, mivel a többletanyagnak nincs hová vándo­rolnia. Ez az egész tehát egy hala­dásgátló dezinformáció, egy újabb félrevezető maszlag.

Ennek alapján azonban könnyen kikövetkeztethető, hogy nagy valószínű­séggel hogyan működik ez a rendszer. Anyagvándorlásról ugyan nem lehet szó, de semmi sem mond ellent a szubatomi energiarészecskék áramlásának. Nem zárható ki, hogy valamilyen éteri erő ciklikusan lebontja, majd újra felépíti az egyes világokat. Ez a periodikus dematerializáló és rematerializáló erő úgy is felfogható, mint egy nagy óramutató, amely körbe-körbe járva az univerzumok egy-egy szeletét fizikailag is létező állapotba hozza. Ez a ciklikus folyamat azonban olyan gyorsan zajlik, hogy nem vesszük észre a folytonossági hiányt. Olyan ez, mintha filmen látnánk életünk zajlását. Az események folytonosságát szemlélve úgy tűnik, hogy összefüggő ábrázolást látunk, holott csupán 24 képkockát vetítenek a szemünk elé, percenként. A látóidegek tehetetlenségének tudható be, hogy ezeket az állóképeket folyamatos eseményként érzékeljük. A többi érzékszervünk is hasonló módon viselkedik. Olyan gyorsan megy ­végbe a periodikus újramaterializálódásunk, hogy környezetüket és benne magunkat stabilnak érezzük. Ennek a folyamatnak tudható be az is, hogy a párhuzamos univerzumok nem zavarják egymás tevékenységét, annak ellenére, hogy szinte „egymás szájába lógunk”. Amikor ugyanis ezt megtehetnénk, a többi világ fizikailag nem létezik, amikor pedig ők materializálódnak, mi csak étertestben vagyunk jelen, ami azt eredményezi, hogy a más dimenzióbeliek fizikai teste akadálytalanul áthatolhat rajtunk.

Arra is van magyarázat, hogy eközben miért nem látjuk egymást. Ennek nem az az oka, hogy amikor szomszédaink testet öltenek, mi fizikailag nem létezünk, tehát nincs szemünk amivel megnézhetnénk őket. A clairvoyance képességgel rendelkezők ugyanis nem a szemükkel látnak, hanem a „tudatuk” kivetítésével, még sincs közöttük egy sem, aki ebben a világban más dimenzióbeli fizikai lényeket látott volna. Az észlelhetetlenség oka, hogy a párhuzamos létsíkok nem azonos rezgésfrekvencián nyilvánulnak meg. Emlékezzünk vissza az I. fejezetben mit mondott Heyoan az észlelési képességünkkel kapcsolatban: „Érzékelési tölcsérünk egy grafikonra rajzolt haranggörbével szimbolizálható, ahol a függőleges tengely az érzékelés tisztaságát, a víz­szintes pedig a frekvenciáját mutatja.” Minden lény csak a haranggörbe alatti területet képes észlelni. A mi haranggörbénk egy meglehetősen keskeny impulzusszerű területet fed le a koordinátarendszerben, és a vízszintes tengely kb. egyharmadánál foglal helyet. Ez azt jelenti, hogy testünk rezgésfrekvenciája meglehetősen alacsony, sűrűsége közelebb áll a démonok, dévák, szilfek, fantomok világához, mint az isteni szférákhoz. Annak idején, a kezdetek kezdetén ezt a megnyilvánulási frekvenciát választottuk magunknak, bár erre senki sem kényszerített bennünket. Ez feltehetően arra vezethető vissza, hogy a különböző frekvenciájú világok tapasztalatai meglehetősen eltérnek egymástól, és mi a fejlődésnek ezt az útját találtuk a legcélravezetőbbnek.

A többi világ rezgésfrekvenciája tőlünk meghatározott távolságra helyezkedik el, kitöltve a vízszintes tengelyt. Ennélfogva soha nem nyilvánulnak meg számunkra, mert ahogy Heyoan fogalmazott: „Mi mindnyájan a saját érzékelő ablakunkon át észleljük az univerzumot. Élnek közöttünk olyan lények is, akik nem láthatnak minket, és mi sem láthatjuk őket. Ennek oka, hogy ők egy másik érzékelő ablakot, vagyis egy számunkra érzékelhetetlen megnyilvánulási frekvenciát választottak maguknak.” Ennek ellenére mégis van rá mód, hogy érintkezzünk más dimenzióbeli szomszédainkkal. Ezt az úgynevezett dimenziókapukon keresztül tehetjük meg. Ezek a sajátos csatornák valószínűleg frekvencia-átalakítóként működnek, ami azt jelenti, hogy a párhuzamos univerzumokban élők „áttranszformálódhatnak” hozzánk, illetve frekvencia-­transzformációval mi is meglátogathatjuk őket.

A frekvenciakülönbségekből kiindulva könnyen elképzelhető az is, hogy a periodikus újramaterializálás nem egy körbeforgó erő útján jön létre, hanem annál sokkal egyszerűbben. Az éter rezgésfrekvenciája változik ciklikusan. Periodikusan le- majd felgerjesztődik a párhuzamos létsíkok megnyilvánulási tartományában, és mindig azt a világot materializálja, ami a pillanatnyi frekvenciaértékének megfelel. Ha a teret 10^°-os szegmensekre osztjuk, akkor akár 36 dimenzió is elfér az univerzumban. Ennek ellenére nem akadályozzuk egymást a létezésben. A szakirodalom úgy fogalmazza meg a többdimenziós fizikai világ és az abszolút világ viszonyát, hogy: „A mi valóságaink át- meg áthatják egymást, az ő valóságuk pedig körülöleli, és mintegy beburkolja a miénket.”

Ezen az alapon már könnyen érthető egyes Földön túli szellemeknek az a közlése is, hogy: „Amit ti valóságnak hisztek, az csupán illúzió; a ti világotok nem más, mint álom.” Valós, folyamatosan létező világ csak asztráltestben léte­zik. Az alvilági és a mennyei szférák nem materializálódnak, mert alatta, illetve felette vannak a periodikus átalakulásnak kitett frekvenciatartománynak, vagyis a párhuzamos univerzumok emberi világának. Ebből könnyen levonható az a következtetés is, hogy tévesen ítéljük meg az univerzumot. Az általunk valósnak hitt fizikai világ valójában nem létezik, mert csak egy átmeneti jelenség. A valódi világ az, amit mi nem látunk, sőt sokan még a létezését is tagadják.

A párhuzamos univerzumok érdekessége még, hogy lakóinak érzékelési tartománya eltérő. A magasabb rezgésfrekvenciájú világokban élők szemének érzékelési spektruma is eltolódott ebbe az irányba. Így ők állandóan látják az őrangyalaikat, és az asztrálvilág összes magasabb frekvencián megnyilvánuló lényét. Nem látják viszont az alacsony frekvencián létező démonvilágot. A nálunk alacsonyabb rezgésfrekvencián elhelyezkedő létsíkok lakói viszont az alvilági szféra lényeit látják anélkül, hogy le kellene csökkenteniük az agyfrekvenciájukat, de nem látják a mennyei szférák küldötteit. Egyébként ez a számunkra fura helyzet nem okoz nekik különösebb gondot, mivel megtanultak együtt élni vele. Mi egy olyan frekvenciaszintet választottunk magunknak, ahol az abszolút világ egyik régiója sem nyilvánul meg számunkra normál körülmények között.

Ennek megvan az előnye és a hátránya is, ami nap mint nap érezteti hatását az életünkben és a sorsunkban. Kétségtelenül nyugalma­sabb egy olyan világban élni, ahol az ember nem látja, hogy ki látja. Ennek hátránya viszont, hogy nem fordulhatunk közvetlen tanácsért az őrangyalaink­hoz, illetve nem látjuk, hogy az alvilág éppen miben mesterkedik, milyen „merény­letet” készül elkövetni ellenünk. A legnagyobb hátrány azonban abból származik, hogy miután nem látjuk a túlvilági lényeket, így nem is hiszünk bennük. Ezáltal teret engedünk állati ösztöneinknek, a világunkat befolyásoló szférák léte nem képes fékezni rombolási hajlamainkat. Ez a köztes helyzet igen kényelmes ugyan, de tájékozódási, felvilágosodási lehetőség hiányában ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy elpusztítjuk a világunkat.

Pedig attól, hogy nem látunk valamit, még létezik. A gravitációs sugarakat sem látjuk, ennek ellenére senki sem mer kilépni egy toronyház ablakán. A japán táncoló egerek egyensúlyérzékelőjében csak két függőleges csatorna van, ezért képtelenek felfelé és lefelé haladni. Akadály esetén oldalvást lépegetnek, mintha táncolnának. Tányérba téve őket, nem bírnak átmászni a karimáján, mert két dimenzióban élnek. Nekik fogalmuk sincs a háromdimenziós tér létezésről. Ha valamilyen módon megpróbálnánk elmagyarázni nekik a harmadik dimenzió fogalmát, nem hinnék el, hogy ilyen létezik. Mi is így vagyunk a többdimenziós világgal. Elképzelni sem tudjuk, hogyan működik. Mivel nem vagyunk képesek érzékelni, nem tudjuk használni, nem hiszünk a létezésében.

Ezt az elméletet tovább gondolva lényegesen egyszerűsödik a teleportáció előidézhetősége is. Amennyiben az előbbi feltevés helytálló, akkor a dematerializáció során semmi mást nem kell tenni, mint egy erős mágneses térrel az anyag megnyilvánulási frekvenciáját megnövelni. Ez esetben az átteleportálandó tárgy vagy élőlény már nem képes a mi világunkkal együtt materializá­lódni, csupán étertestben van jelen. Az étertest áthelyezése után egy ismételt mágneses besugárzással csak vissza kell transzformálni az anyagot alkotó szubatomi energiarészecskék rezgésfrekvenciáját az eredeti szintre, és az áttele­portált objektum máris megjelenik fizikai testben is. Ezen az alapon tehát nem kell lebontani, majd újra felépíteni az anyagot, csupán a megnyilvánulási frekvenciáját kell áttolni a dimenziók közötti köztes térbe, ami olyan egyszerű folyamat, hogy magasan fejlett szellemi lények közreműködésére sincs szükség. Ezen a módon könnyen láthatatlanná lehet tenni bárkit vagy bármit, még hozzá úgy, hogy átlátszóvá, sőt tapinthatatlanná, vagyis teljes mértékben észlelhetetlenné válik. Ezt a módszert önmagunkon nem célszerű alkalmazni. A testünket alkotó szubatomi energiarészecskék rezgésfrekvenciájának megnövelésével láthatatlanná válnánk ugyan, de egyúttal átkerülnénk az éter kietlen régiójába, és emiatt nem tudnánk hatni a világunkra. Nem csak mi válnánk érzékelhetetlenné a világunk számára, hanem a világ is a mi számunkra.

A sátáni erők előszeretettel kapaszkodnak bele azokba a tévtanokba is, amelyeket a hivatásos tudósaink találtak ki. Ezek egyike, hogy a Hold évmilliárdok óta kísérő bolygója a Földnek. Ezt az állításukat az asztronómusok arra alapozzák, hogy a Hold anyaga megegyezik a Földével. Az a lehetőség fel sem merül bennük, hogy a Hold korábban ugyanolyan bolygója volt a naprendszernek, mint a Föld, anyaguk egyezősége pedig annak tudható be, hogy mindkettő a Napból származik, onnan szakadt ki a többi bolygóval együtt. Mellesleg a 9 ismert bolygón kívül jelenleg 5000 olyan aszteroida kering a Nap körül, amelynek az átmérője meghaladja az 500 métert. Így a túlvilági erőknek nem okozott különösebb gondot egyet kiválasztani közülük, és Föld körüli pályára állítva holdunkká tenni. Az is lehet azonban, hogy egy másik naprendszerben keletkezett, és onnan kiszabadítva hozták át hozzánk, mivel a Holdról származó kőzetek tüzetes elemzése során kiderült, hogy sokkal több bennük a titán, mint a földi kőzetekben. Az égimechanika törvényei szerint egy ilyen kis bolygó, mint a Föld magától csak egy 50 km átmérőjű bolygót tudna befogni. (Akkorát, amekkora volt neki, amíg az atlantisziak le nem lőtték, hogy elpusztítsák vele Kínát.) A jelenlegi Hold a Föld tömegének egynegyede. A tudósok téveszméinek támogatása, a beléjük vetett hit táplálása vezetett ahhoz a felismeréshez is, hogy: „A tudományban a legnagyobb tévedéseket mindig széleskörű egyetértés előzte meg.”

 

A többnyire jó szándékú szerzők sorozatos megtévesztése, körmönfont módon történt rászedése után joggal vetődik fel az olvasóban: Honnan lehet tudni, hogy tényleg isteni üzenetekről van szó? Ennek legfontosabb ismérve a magasztos szó, a világos gondolat, és a nagyszerűség érzése, amely eltölti ezeknek a könyveknek az olvasóját. Az igazságot hordozó, a tartalomban és formában tökéletességre törekvő, az olvasása során elejétől végéig örömet okozó művek száma nem túl nagy, de kellő odafigyeléssel rájuk lehet bukkanni. Aki logikai úton nem képes megkülönböztetni a valódi állítást a hamistól, hallgasson a szívére. A szív csalhatatlan sugallatokkal lát el bennünket, ha a két világ által keltett érzések szétválasztásáról van szó. Ez esetben tehát ne a közöltek tartalmát vizsgáljuk, hanem az általuk ébresztett érzést, azt, hogy képesek vagyunk-e teljes szívünkkel azonosulni vele, vagy visszatetszést kelt bennünk az egész. A szív által keltett belső hang megsúgja nekünk az igazságot. Végső soron forduljunk a Bibliához tanácsért. A Szentírásban nincs lélekmérgező, megrontásunkra törekvő hazugság, ez az örök érvényű mű mentes a sátáni ihletésű gondolatoktól.

A legtöbb esetben azonban nem szokott gondot okozni a tiszta forrásból származó alkotások felismerése, mivel ezt a folyamatot gyakran segíti a dejà vu érzése, a tudatalattiban felhalmozódott ismeretetek felszínre kerülése. Müller Pétert idézve: A hiteles mű azért hat olyan döbbenetes erővel, mert a tartalmát mindenki ismeri. A benne található információkkal odaát tökéletesen tisztában voltunk, csak a leszületésünk után elfelejtettük. Egy-egy remekmű elolvasása után azonban fellebben a feledés fátyla, és hirtelen eszünkbe jut minden. Ezért nem kérdőjelezi meg ezeknek az alkotásoknak a valódiságát senki sem. Az emlékezés minden kétséget kizár, a bizonyosságot a tudatalattink szolgáltatja. Ezekben az esetekben gyakori élmény az: „Ahá, hát ezt én tudom. Mindig is tudtam, csak nem emlékeztem rá.” Az isteni igazságot tehát nem kívülről ismeri meg a valaki, hanem belülről. A nagy felismerések, ráébredések sohasem külső információk, hanem lényünk legbelsejéből származó ismeretek. Ez az oka annak is, hogy a megtévesztő művekben található sok szenny, mocsok miért kelt bennünk visszatetszést. A kellemetlen érzés kiváltó oka a tudatalattink, amely elemi erővel háborog a hazugságok végtelen áradata láttán. „Persze ezt a hangot nem mindenki hallja meg. Akinek a lelkében nagy a zűrzavar, zenebona, ahhoz nem jutnak el az isteni üzenetek.” Ezért is szükséges csendet teremteni a lelkünkben. A divatos életformának hódoló, léhaságokban elvesző ember gyakran válik áldozatává a megtévesztő eszméknek, mert a felszínes szórakozások elnyomják azt a lénye legmélyén megbúvó hangot, amely az igaz útra vezérelhetné őt.

Komoly veszélyt rejt magában az is, ha valaki közvetlen forrásból próbál szert tenni túlvilági tanításra, mert a hamis szellemek álszenteskedő rafinériája a láthatatlan világgal kapcsolatot keresők esetében fokozottan megnyilvánul. Mivel itt kétoldalú viszony alakul ki, a manipuláció lehetősége is nagyobb. Ebben az esetben kifogyhatatlan cselvetéseik szinte minden esetben megnyilvánuló módszere, hogy fondorlatos, fertőző eszméik terjesztése előtt igyekszenek gyanútlan áldozatuk bizalmába férkőzni, hogy később könnyebben félrevezethessék. Ennek érdekében először dicsérettel és magasztalással árasztják el. A gyarló lélek elszédül a hízelgéstől, mely által fokozatosan a hálójukba csalogatják. Egy idő után már oly mértékben megnő az egója, hogy képtelen reálisan szemlélni önmagát, a világban betöltött szerepét, és bármire képes, amit rosszakaratú tanácsadói sugallnak neki. Ezzel szemben a tisztult, jó akaratú szellem sohasem dicsér. Inkább int, amire – valljuk be őszintén – rá is szolgálunk. Még ha jót cselekszünk, akkor se várjunk magasztalást. Mi itt a Földön csak önként vállalt kötelességünket teljesítjük, amiért nem jár dicséret. A Jelenések könyve egyértelműen kifejezi Isten emberekhez való viszonyát: „Akit szeretek megfeddem és megfenyítem.” A Mindenható tehát nem dicsér, hanem bírál. Csak a gonosz szellemek hízelegnek. Az Úr dicsérete nem szavakban, hanem áldásban nyilvánul meg.

Nagy segítségünkre lehet a sötét erők távoltartásában, ha megismerjük a hierarchiáját, és a mindennapi életben alkalmazott módszereiket is. Ezzel kapcsolatban több hiteles mű áll rendelkezésünkre. Közülük nálunk is hozzáférhető Roger J. Morneau[126]: Játék a tűzzel című könyve (Advent Kiadó). Ebben a szerző saját tapasztalatai révén mutatja be, hogy a démonvilág milyen döbbenetes mértékben épült be az életünkbe. Ezen túlmenően segít eloszlatni azokat a hiedelmeket, elavult nézeteket, amelyek a legtöbb ember fejében uralkodnak ebben a témakörben. Annak érdekében, hogy megtanuljuk szétválasztani az „ocsút a búzától” érdemes megismerkedni olyan művekkel is, amelyeknek a megalkotásában sem az isteni-, sem a sátáni erők nem vettek részt. Ezeknek a semleges műveknek példaértékű példánya a „Beszélgetés az angyallal” című könyv. Ezt a fantázia szülte művet egy négytagú baráti társaság írta a II. világháború éveiben Magyarországon. Nálunk az Aszklé­piosz Bt, külföldön pedig a Daimon Verlag jelentette meg Zürichben. Ennek az alkotásnak a tanulmányo­zása abból a szempontból is hasz­nos, mert láthatjuk belőle, hogy ihlet nélkül mire képes az ember, hogy néz ki egy mű, amelyet „saját kútfőből” termelünk ki.

 

Túlvilági szférák

 

A fejlődést vállaló tudatos lé­nyek első csoportját a nean­der­völgyi ősemberek alkották. Itt a Földön már egy sem él közülük, mert a majomemberekkel együtt kiirtották őket a belőlük hibridizált történelem előtti emberek, akik a második szférába tartoznak. (Bizo­nyos jelek szerint a dinoszauruszok­­hoz hasonlóan a primitív életviszo­nyokhoz szokott majomemberek nem pusztultak ki nyomtalanul. Néhá­nyan közülük felmenekültek a Hi­malája havas fennsíkjaira, illetve ­be­vették magukat Észak-Ame­rika sűrű erdeibe, és az ottani barlangokban rejtőzködnek. Az emberek, akik né­ha látják őket jetiként, illetve nagy­lábúként emlegetik ezeket a tetőtől talpig szőrös lényeket.) Őket követ­ték a második szférába tartozó lel­kek megtestesülései. Megjelenésük a további génnemesítés, és az előző civilizációkkal való vérkevere­dés kö­vetkeztében tovább finomo­dott. A víz­özön után teljes egészében övék lett a Föld felszíni vilá­ga, és az elmúlt 12 ezer év alatt közülük emelkedtek ki a harma­dik szféra lakói. Ők az intenzív fejlődésüknek köszönhetik, hogy magasabb szintre kerültek, és on­nan születnek vissza a Földre, hogy tovább tökéletesítsék magukat.

A szellemi felvilágosultság, az ösztönökön való nagyfokú uralko­dás jellemzi a negyedik szféra lakóit. Ők a mennyei szférák leg­alsó szintjéről érkeznek hozzánk. Ez idő szerint legnagyobb számban a negyedik szférába tartozó lelkek megtestesülései élnek a Földön. Szem­­­beötlően fejletteb­bek az ötödik szférából érkezett em­berek. Ők azok, akik többnyire a politikai és a gazdasági életet irányítják. Közülük kerülnek ki a feltalálók, tudósok és világhírű művészek. Jelentős részük élt már az előző civilizációkban, Mu­kuliában és Atlantiszon is. Akkoriban még alacsonyabb fejlődési szinten álltak, és átélték a civilizációjuk pusztulásával járó kataklizmát. Mivel túlnyomórészt ők voltak felelősek civilizációjuk pusztulásáért, büntetésül egy alacsonyabb szintű világba, a miénkbe kellett beleszületniük, kőkorszaki szinten. Onnan araszolgattak aztán felfelé az évezredek során. Legnagyobb létszámban a fejlődésben élen járó nyugati országokban élnek. Korábban sokkal többen voltak. A XIX. század második felében, és a XX. század elején tömegesen születtek le hozzánk. Ők voltak a „nagy generáció”. Őket követték a másodvonalbeliek a XX. század közepén. Ez a kihalóban levő generáció a negyedik szférából érkezett. A világot most a harmadik szférabeliek uralják minden téren. Ez meg is látszik mind a politikában, mind a gazdasági életben, mind a kultúrában. Hamvas Béla így írt erről a jelenségről: „Először voltak a Valakik, aztán jöttek az Akárkik, és végül a Senkik.”

Helyzetünket súlyosbítja, hogy egyre nagyobb számban születnek vissza hozzánk olyan lelkek is, akik megrekedtek a második szféra szintjén. Ők az anyagi világ foglyai, képtelenek kiszabadulni ösztöneik rabságából. Állati hajlamaik következtében teljes mértékben az alvilági szféra uralma alatt állnak, ezért nagy hányaduk bűnöző életmódot folytat. Jellemző még rájuk a teljes felvilágosulatlanság, sőt a maga­sabb rendű eszmék merev elutasítása. Az egészséges életmód is hidegen hagyja őket, és ők válnak legkönnyebben a különféle káros szenvedélyek rabjaivá. A második szférabeliek aránya napjainkban folyamatosan növekedik. Ennek oka, hogy a fejlett lelkek nem vágynak a rohamosan pusztuló, apokalipszissel terhelt korunkba. A primitív lelkek azonban örülnek ennek a fejlődési lehetőségnek, mert ahonnan ők jönnek, annál már ez a világ is jobb. Földi világba tolakodásuk másik oka, hogy a testet öltések közötti létben tehetetlennek érzik magukat. Szellemtestben nem tudnak bosszút állni az ellenségeiken, nem tudják megsze­rezni a vágyott javakat. Gondolataik és vágyaik az anyag körül forognak, kiélé­sükhöz, a gyönyörök megszerzéséhez testre van szükségük.

Rendkívüli módon megnehezíti a felismerésüket, hogy az alvilági erők gyakran tetszetős külsővel ruházzák fel küldötteiket. Csak egy módon láthatunk az „álca” mögé, ha váratlan helyzetek elé állítjuk őket. Az eszükön képesek uralkodni, de az ösztöneiken nem, így erről az oldalról könnyen sebezhetők. Amennyiben veszélyeztetve látják ösztöneik kiélését, élvhajhász életmódjuk anyagi alapját, elvesztik az önuralmukat, kiesnek a szerepükből. Miután a jólét legkönnyebben elérhető forrása a pénz, ezért körömszakadtáig kapaszkodnak a számukra elérhető pénzforrásokba, és mindent megtesznek, hogy újabb és újabb összegekhez jussanak. Erre szükségük is van, mivel a pénz szinte kifolyik a kezük közül. Ennek oka, hogy nem sajnálnak maguktól semmit, így ha lehe­tőségük nyílik rá, két kézzel szórják a pénzüket. A pénz élteti őket, eszelősen ragaszkodnak hozzá, még éle­tüknél is többre becsülik az anyagi világhoz való kötődés leghatékonyabb eszközét. Az egyes szférából érkezett primitív lelkek általános jellemzője még, hogy nagy ívben elkerülik a munkát. Iszonyodnak mindentől, ami sok türelmet, kitartást, ugyanakkor kevés hasznot ígér. Ebben a tekintetben a négyes szférabeliek tökéletes ellentétei. Azoktól a dolgoktól irtóznak a legjobban, melyeket a négyes szférából érkeztek önként magukra vállalnak. Nem véletlen tehát, hogy közülük kerül ki a leg­több szélhámos és bűnöző. Az emberiséget tehát ez az öt szféra alkotja.

Az ötödiknél magasabb szférából azért nem küldenek hozzánk szellemlényeket, mert már nincs mit tanulniuk a Földön. Testi szenvedélyeiken, ösztöneiken sikerült úrrá lenniük, így további fejlődésükhöz nincs szükségük fizikai megtestesülésre. Ennek ellenére sokan mégis visszaszületnek hozzánk azért, hogy segítsék az emberiség fejlődését. Ezeknek az önfeláldozó lényeknek a száma azonban nem túl nagy. Közöttük van az a 9 zseni, akikről Einstein beszélt. A hetedik szféra a „megváltók” világa. Ők rendszerint csak akkor jönnek a Földre, ha nagy baj van. Jézus is ebből a szférából érkezett.

Ilyen jellegű feladatokat már előtte is többen elláttak nálunk. Ez azzal magya­rázható, hogy Isten sohasem hagyja magára az emberiséget. A világdráma döntő pillanatában mindig leküld a Földre egy megváltót, akinek szellemi kisugárzása emberfeletti szintet képvisel, akinek egyetlen kinyilatkoztatása meghatározza az eljövendő korszak alapeszméjét. Ez a túlvilági követ nem csak tanítást hoz magával, hanem morált, törvényt is, és ami a legfontosabb új játékszabályokat. Hatásuk hol egy népre, hol egy kultúrkörre, hol az egész emberiségre terjed ki. Ezek az isteni lények teljesen átformálják a földi lét alapjait, és amikor eltávoznak egy új világot hagynak maguk után. Mózes népe már nem tehette azt, amit korábban, de Jézus után sem lehetett már úgy élni, mint Mózes korában. Az emberiség feladata, hogy végigmenjen a fejlődési spirál minden szakaszán, és ehhez korszakonként új tanítókra van szükség. Nem lehet leragadni a múltban, a tradíciók őrzésében. Ha egy nép nem hajlandó elindulni a civilizáció „pokla” felé, az elkerülhetetlenül visszafejlődik, majd kiselejteződik.

A hatos és hetes szférából érkezett lelkek hatalmas áldozatot hoznak azért, hogy segítsenek rajtunk. Ezeknek a küldötteknek az égben boldog és szép életük van, mert ők olyan lakhelyeken élnek, ahol mindent betölt a mennyei harmónia, boldogság és szeretet érzése. Ennek ellenére képesek feláldoz­ni a jólétüket, és elhagyni ezeket a lakhelyeket, hogy megváltsák az embereket szenvedéseiktől. Amikor alászállnak és a Földön csecsemőként ébrednek fel, feladják a mennyei gazdagságukat, hatal­mukat, kiteljesedett életüket. Nagy kockázatot vállalnak, amikor szeretetből mások felemelése végett földi életet élnek. Ez a kockázat nagyon is reális, hiszen a Sátán csatlósaival együtt éppen az ilyenek ellen alkot erős szövetséget. Amennyire csak tudja üldözi őket, akadályozza a tevékenységüket. De ők felvállalják az üldözöttséget, az állandó megpróbáltatásokat és a zaklatott életet. Szilárd kősziklaként helytállnak, és erejükkel, hitükkel, munkájukkal feltartóztatják az ellenséget. Miközben minden meg­próbálja őket szétzilálni, megfélemlíteni és eltiporni, ők ezáltal is példát mutatnak a kicsiknek, akik ép­pen eme nagy lelkek védelmében kevesebb szenvedést, kevesebb gyötrelmet élnek meg. Mert a sátáni erők a gyengékre alig pazarolnak energiát. Így ők a nagyok védelmében azoktól ismereteket, tudást, mennyei érzést és vigasztalást kaphatnak.

Azok közül, akik a menny szféráiban már kicsiszolt gyémántként élnek sokan megkockáztatják, hogy fizikai testben ismét visszatérjenek hozzánk. A porba süllyedve aztán könnyen megesik, hogy rájuk taposnak, a sok hamis drágakő mellett nem veszik észre a tisztaságukat, csiszoltságukat. Ők azonban vállalják ezt a sorsot, mert a fejletlenebb lelkek csak bennük és általuk fedezhetik fel az igaz értéket. Ajándékaivá válnak a Földnek, és fényükkel, tisztaságukkal beragyogják a világunkat. Segítik meghonosítani az alacsonyabb rendű világokban is az égi mintákat, igazságokat, törvényeket. Fáklya­vivőivé, oszlopaivá, tartópilléreivé válnak ezeknek a világoknak, hogy önmagukból létrát építve feljebb emeljék az ott élőket az Istenhez vezető úton.

Korunk apokaliptikus állapotai ismét szükségessé tennék egy új Megváltó érkezését. Sokan Krisztus reinkarnációjában reménykednek, és a Biblia szerint nem is alaptalanul, mert a Messiás az ezredfordulóra ígérte újbóli eljövetelét. Ennek módját és pontos idejét azonban nem árulta el. Így nem tudjuk, hogy újraszületik közöttünk, vagy „A jelenések könyvé”-ben megjövendölt módon korábbi testi valójában jön el hozzánk. Aggodalomra azonban addig sincs okunk, mert jelenleg több hetedik szférából leszületett lélek segíti a fejlődésünket, köztük két avatár. Mindketten Indiában élnek. Az egyik Sai Baba, aki megígérte nekünk, hogy halála után még egyszer leszületik a Földre a XXI. században, de többször már nem vállalja a reinkarnálódást. A keresztre feszítés fázisán korábban átesett avatárok tevékenysége nem korlátozódik a szülőhazájukra, szellemi kisugárzásuk és tanításaik eljutnak a világ más országaiba is. Szellemi felvilágosító tevékenységüket nagy odaadással végzik, annak elle­nére, hogy az újkori próféták helyzete egyáltalán nem irigylésre méltó. Manap­ság már minden pozitív eszme le van járatva, az Evangéliumot is beleértve. Annyian takarták el sötét szándékaikat a nemes kinyilatkoztatásokkal, hogy aki hivatkozik rájuk, akaratlanul is gyanúba keveredik.

A magasabb szférákból, jobbító szándékkel érkezők sorsa gyakran a keresztre feszítés. Ez ma már nem szó szerint, hanem jelképes értelemben történik meg azáltal, hogy ki vannak téve embertársaik gyarlóságának, támadásainak. Nem hagynak nekik egy perc nyugalmat sem, nevüket lépten-nyomon besározzák, és olyan méltatlan körülmények (meg nem értés, megalázottság, vádaskodás) közepette kell élniük, mely által halálukig gonosz szándékok céltáblái lesznek. Ráadásul legszűkebb környezetükben, a családjukban is állandó háborúság közepette kell élniük. Ez nem az ő lelkükből fakad, hanem azoknak az embereknek a belsőjében terem, akik a tisztát, a szépet, az igazat, a magasabb rendűt nem képesek elviselni. Így nem hagyják békén azt, aki ilyen értékeket közvetít a környezetében, ezek a megnyilvánulások irritálják őket.

Annak az embernek tehát aki a megváltás szűk ösvényére lépett, gyakran az „ő háza népe lesz a legnagyobb ellensége”. Sokszor még a feladataikat sem tudják ellátni, mert az alacsony szférából érkezett családtagjaik földhözragadt vágyaikkal primitív ösztönvilágukkal arra kényszerítik őket, hogy gyors anyagi haszonnal járó tevékenységbe kezdjenek. Csak úgy tudnak kitartani égi törekvéseik mellett, hogy megszabadulnak a közvetlen hozzátartozóik által megtestesített kolonctól. Ennek ára azonban a teljes kifosztottság, a magány, és olyan betegségek, amelyeket a gonosz erők szenvedéspótlóként akasztanak a nyakukba. A helyzetük tehát ezt követően sem válik könnyebbé, sőt az életkörülményeik mind sanyarúbbak lesznek. Most már a szegénység, az ellátatlanság is gyötri őket. Megtehetnék ugyan, hogy képességeiket felhasználva jól jövedelmező tevékenysége kezdjenek, normális életvitelt folytassanak, de ez küldetésük önkéntes feladását jelentené. A világmegváltásért pedig nem jár fizetség.

Egy idő után az öregedés gyötrelmei is tetézik bajaikat, de legalább szabadon tevékenykedhetnek, eleget tehetnek küldetésüknek. Ezért azonban nem vár rájuk jutalom, mert a megváltók teteinek gyümölcse többnyire évtizedek múlva érik be. Csak jóval a haláluk után ismerik fel munkásságuk jelentőségét. Egyetlen vigaszuk, hogy az utókor néha elismeri a törekvéseiket. Ekkor felállítanak számukra egy emlékművet, vagy elneveznek róluk egy utcát, teret. A legtöbbször azonban ez sem történik meg. Jutalomra csak eredeti otthonukban, a mennyei szférákban számíthatnak azáltal, hogy lelki fejlődésük magasabb szintet ér el, így közelebb kerülnek Istenhez. Kiváltságos szellem azonban a mennyben csak az lehet, aki ennek árát itt a Földön, vagy egy másik bolygón megfizeti. Fizikai testben kiválasztottnak lenni gyötrődést, szenvedést jelent. Azért, mert nekik fokozott harcot kell vívniuk saját hibáikkal, gyarlóságaikkal, hogy lelküket kínok és lemondások árán tisztán tartsák. Állandó fenyegetettségben élnek, mivel a sötét erők szellemei ott támadják őket, ahol csak lehetséges. Vagyis az életük befelé és kifelé is folytonos küzdelem.

A nyolcadik és efölötti szférákból jelenleg senki sem tartózkodik a Földön. Korábban azonban, amikor az emberiség még nem volt képes ily mértékben kézbe venni sorsának irányítását, erre is volt példa. Az óindiai eposzokból ismert Ráma királyfi Visnu isten nyolcadik reinkarnációja volt. Később Krisnaként ismét eljött a Földre. Ígérete szerint Kalkiként még egyszer leszületik hozzánk. Ez a tizedik leszületése az apokalipszis végén várható. A Kalki purána részletesen leírja, hogy utolsó reinkarnációja során a hős sorra leszámol a gonosz fejedelmekkel, kiirtja a sötétség tábornokait. A rettenetes korszak végén azonban alig néhány ember marad életben. Ezt követően a sötétség időszakát ismét felváltja egy aranykor.

Egyébként összesen 12 szféra létezik a világegyetemben. A kilencedik szféra felett élő lények a Mindenható közvetlen segítői. Mellesleg ők azok a bizonyos Szent Lelkek, és közvetlenül már nem avatkoznak bele az életünkbe. Erre különben sem lenne lehetőségük, mert lelkük annyira terjedelmes, olyan intenzív az ener­giakisugárzása, hogy elégetné a fizikai testet. Ezek a lelkek fénylényként tevékenykednek az univerzumban, emberré már nem válhatnak. Egyébként már a nyolcadik szinten álló szellemek sem tudnak osztatlan lélekkel leszületni hozzánk, mert olyan erős az energiasugárzásuk, hogy a fejük körül láthatóvá válik a glória. Ez meglehetősen nagy zavart keltene a hitetlen világunkban, így most már arra sem kapnak engedélyt, hogy materializálódva ellátogassanak a Földre. A hierarchia tetején, a 13. szinten egy személy áll, a Mindenható, vagy más néven Teremtő. A Földön kívüli civilizációk úgy hivatkoznak rá, hogy ő az „EGY”, így különböztetve meg őt a különböző világokat irányító számos alárendelt Istentől.

 

Részletekbe menően is tájékozódhatunk erről a témáról Molnár Edit: A piramis üzenete című művéből. Kedvcsinálóul idézzünk az Utószóból néhány oldalt: Én szólok hozzátok, a Föld Messiása, ki a magam példáján keresztül, emberi életemet feláldozva megmutattam nektek a Mennyek Orszá­gába vezető utat. S általam szólt a Mennyei Atya, ki ily módon kihirdette számotokra a legfenségesebb, legdicsőségesebb igazságokat, hogy azokat élvén és éltetvén majdan az Öröklét Birodalmába jussatok. Így vagyok én számotokra az Út, az Igazság és az Élet hordozója, és így lesztek ti általam Isten fiai; kiket Ő az eredeti mennyei otthonba visszavár, s mióta világ a világ oda visszahív. Ma a hívás erősebb, mint valaha. Ennek oka, hogy jelenleg olyan időket éltek át, ahol is a végső küzdelemre, az utolsó próbákra szólít fel benneteket a Teremtő Atya. Minden lehetőséget megragadva szól hozzátok, hogy aki még menthető, az a hívó szót meghallhassa. Az a nagy átalakulási folyamat, ami a Földön zajlik a jelenetekből a jövőtökbe mutatja az utat, és nagyszabású, világrengető változásokra készít fel benneteket. Emiatt az ég munkára szólítja fel azokat is, akik a Földön testben élve képesek megsejteni a mennyei igaz­ságokat, és azok tartalmát hivatottak átadni azok számára, akik a mennyország nyitott kapuin még az Ítélet előtt bebocsáttatnak. Ezért kaptok ti a mában a jövőre vonatkozóan mind több és több, részletesebb s pontosabb információkat. Ezek által megtanulhatjátok kifényesíteni a lelketeket, és a szellemetek is csi­szoltabbá válhat. Így a megfelelő időben senkit sem érhet készületlenül a ­csoda, amely az én második eljövetelem lesz, ami előfeltétele annak, hogy az egész Földnek látható módon megváltozzon az arculata. E nagy készülődésnek legfőbb jellemzője, hogy mi az égből titkok pecsétjét törjük fel számotokra, és minden felvilágosítást, égi-földi eszközt megadunk nektek ahhoz, hogy meg­leljétek az önátalakításhoz szükséges kulcsokat.

Ezek az ismeretek világosan megmutatják számotokra azokat a lépcsőfokokat, melyeken keresztül eljuthattok a mennyei szférákba. Megjelöli azokat a fokozatokat, melyek közül ha csak egyet is kihagytok elbuktok, és visszazuhantok az alsóbb szférákba. Aki az öntudatosodás folyamatában még nem érkezett el arra a fokra, hogy a Jót a Rossztól szétválassza, azok számára ez az üzenet felfoghatatlan marad. A mennyországba való bebocsáttatás előfeltétele, hogy az ember már némi önismerettel rendelkezzen. Képes legyen felfedezni azt, hogy életében mikor teszi a jót, és mikor viszi őt földi teste-lelke vakvágányra. Ez az eszmélés a harmadik szférafokon álló emberek legfőbb jellemzője. Rájuk már olyan eszmék sugároznak a magasabb szférákból, amely ha elérte őket, fényerejével, szeretetével fogva tartja lelküket.

A negyedik szférafok csak akkor lesz számodra elérhető, ha nem húz le magával folyton folyvást saját tested ösztön- és érzésvilága. Kemény próbák közepette naponta bizonyítanod kell, hogy a szellemi értékeket az anyagiak elé helyezed. Amennyiben még ott tartasz, hogy csak akkor tudsz és akarsz követni engem, ha ehhez a megfelelő anyagi feltételek biztosítottak, azaz ha nem kell szegénységben élned, ha nem kell nélkülöznöd, akkor te még ebbe a tartományba nem juthatsz be. Amíg kellő biztonságban tudod csak szolgálni a mennyei igazságot, és megrettensz minden olyan eseménytől, ami kilökhet téged ebből a burokból, és más sem foglalkoztat, mint hogyan szerezhetnéd vissza földi javaidat, felejtsd el a szavamat. Ha feljebb akarsz jutni, szembe kell nézned azzal, hogy Isten téged bármikor olyan próba elé állíthat, amikor választanod kell mi a fontosabb számodra, a pénz, az anyagi biztonság, vagy az égi érték, melyet moly nem rág meg, s melynek rozsda nem árthat. Aztán ha helyesen döntöttél, és azt is vállalod, hogy minimális tárgyi feltételek közepette is az eget szolgálod, akkor majd megkapod fentről azt a biztonságot, ami ahhoz kell, hogy az én ügye­met még hatékonyabban szolgálhasd. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki becsülettel dolgozik, annak munkája fejében ne járna ­mindaz, amit anyagi javakban megszerezhet. Természetes vágya az embernek, hogy békességben, boldogságban, és viszonylagos anyagi biztonságban éljen. Ám ezen a szinten már ki kell állnia azt a próbát, hogy szellemi fokozatához hű maradjon az ember akkor is, ha életkörülményei kedvezőtlenül alakulnak. Azaz képes-e a belenyugvásra, a folyamatos lemondásra, vagy még mindig a saját testét, fizikai jólétét tartja a legfontosabbnak.

Akkor sem értél még meg a mennyek magasabb szféráiba való bebocsáttatásra, ha féled a halált, ha úgy gondolsz a földi életre, mint a legfőbb értékre, amelynek elvesztése számodra megrázkódtatást jelent. Amikor már úgy tekintesz a halálra, mint egy természetszerűleg bekövetkező folyamatra, mely a fizikai lét törvényszerű velejárója, és nem tölt el rettegéssel az a pillanat, amikor tes­tedből szellemed eltávozik, megszabadultál a kínos igától, mely a földi embert fogva tartja. Ekkor már birtokában leszel az öröklét egyik kulcsának, hogy ki létét az Atyától egykoron szellemként megkapta, annak számára nincs halál. Az csupán formát és burkot változtat, a halálfélelem nem foglalkoztatja. Csak az érett meg a negyedik fokozatra, aki énjét nem tartja olyan sokra, hogy azt ha kell az önfeláldozás oltárán bármikor máglyára ne dobja.

Mindezekből következik, hogy a négyes szférafokon állók többsége a „kicsi­nyek gyülekezete”, azon átlagemberek, akik nélkülözésben, szegénységben, a létminimum szintjén tengődve élnek. Ők már tudják, hogy a társadalomban nem a pénzhajhászás, a földi kincsek szaporítása a legfontosabb, hanem az, hogy az ember az ezeken túlmutató valódi értékeket meglássa. Ők a nincstelenségben is a szeretetnek, az önfeláldozásnak, mások megsegítésének kötelezték el magukat. (Ennek fényében már érthető, hogy a társadalom elesettjeit miért mindig a szegények támogatják, azok, akiknek amúgy sincs sok. A gazdag, tehetős réteg csak önmagával törődik, hidegen hagyja mások baja, minél több van neki, annál többre törekszik.)

A tébolyult szerzési vágy annyira eluralkodott rajtuk, hogy becstelenségektől sem riadnak vissza. Nem véletlen, hogy az áruházi tolvajok többsége a jómódúak közül kerül ki. Ez alapvetően annak tudható be, hogy a földi gazdagságot többnyire a harmadik, és az alatti szférák lakói választják, akikben még nincs meg az az erkölcsi tartás, ami ezt megakadályozná. Ösztöneik kiélésének vágya elemi erővel kényszeríti őket az anyag világában való elmerülésre. Az anyaghoz való vonzódás, a vagyongyarapítás sokszor mániává válik náluk, és képtelenek a pénzük által biztosított rangjukhoz, társadalmi helyzetükhöz illően viselkedni. A Tao Te King szerint: „Az elégedettség nagylelkűvé tesz.” A mohóság pedig szűkkeblűvé. Ez a lelki beállítottság is nagyban hozzájárul a szegények és a gazdagok elérő viselkedéséhez.

A négyes szférafokba tartozók nem törekszenek nagy dolgokra sem, nin­csenek hatalmi ambícióik, nem akarnak másokat irányítani. Csendben és sorsukkal megbékélve élnek. Isten iránti alázatban telnek napjaik, és nem zúgolódnak amiatt, hogy másokat a szerencse miként lát el minden földi jóval. Az ő diadaluk a hétköznapok áldozathozatala, e lemondások sorozata, az anyagi világ vonzásának leküzdése. Nem anyagi javakat juttatnak a környezetüknek, hanem a szeretetüket, a lelkükből kiáradó harmóniát sugározzák szét a munkahelyükön, és a családjukban. Istenben való hitük, a szeretet, az alázat és a tűrés életük végén nagyfokú bölcsességgel ajándékozza meg őket. Így a halál gondolata nem borzasztja el ennek a létkörnek a küldötteit, amikor a küszöbére érnek, már kellőképpen felkészültek a távozásra. Összegzésként megállapítható, hogy ebbe a szférafokba nem világrengető tettek, vagy nyilvánvaló áldozatok árán lehet bejutni. Még máglyára sem kell menni, csupán a hétköznapok apró küzdelmeiben kell helytállni, a saját környezetükben kell kisebb-nagyobb áldozatokat magukra vállalni.

A halálfélelemtől való megszabadulás, az ébredés mind gyakoribb esete, hogy manapság sokan gyógyulnak ki súlyos betegségekből. Szenvedéseik és gyötrő kínjaik közepette lelkük legmélyén megszólal egy hang, mely őket az ősi titokba beavatja, mely szerint a test halála csak könnyebbséget jelent a szellem számára. Ekkor ők szenvedéseikbe belenyugodva lemondanak a földi életről. Ezt megélve Isten megajándékozza őket a test csodás gyógyulásával, az újjászületéssel, a további élettel. Aki egyszer megmenekült az idő előtti haláltól, kigyógyult a betegségéből, Isten segítségével kiemelkedett a pokoli szenvedések mélyéből, az már pontosan tudja, hogy életének mi a valódi értelme. Őt már nem kell biztatni arra, hogy kövesse Istent, és szeretetet hintsen szét a világban.

A negyedik szférafokra tehát azok juthatnak fel, akik a durva anyagréteget már maguk mögött hagyták. Az ebbe a létkörbe tartozó szellem teste már átalakulóban van. Alkotóelemeinek rezgésfrekvenciája megnövekedik, mely által a Föld sűrű, lehúzó közege, a Sátán megbéklyózó természete kevésbé hat rá. Ő teste börtönének, a halál kérlelhetetlenségének már nem annyira foglya, mert tisztultabb lelke és haladottabb szelleme az anyagot a testén belül is uralja. Nem féli a halált, mivel tisztában van vele, hogy hol van az ő örök otthona, ha egyelőre még nem is juthat be a legfelső létkörökbe. A legmagasabb mennyei szférákba ugyanis csak a hetedik fokozat küszöbét átlépve lehet bekerülni. Itt már lehull a hályog a szemünkről. Megismerjük az univerzális értékrendet, és a világi hívságok elvesztik hipnotikus bűverejüket. Vágynélkülivé és szabaddá válunk, és a továbbiakban mindenféle kötöttség s visszahúzó erő nélkül járjuk az életutunkat. A hetedik szférában a lélek már összekapcsolódhat a duálpárjával. A duállélek nem más, mint a lélektársunk, amellyel azonos frekvencián vibrálunk. A lelkek ugyanis a dualizmus jegyében kezdettől fogva páronként lettek teremtve, de ezt követően elválnak egymástól, és külön-külön fejlődnek. Hosszú és rögös útjukon többnyire akkor találkoznak, ha a társuk elbukott, és csak a másik, a női illetve a férfi felük segítségével képesek felemelkedni. A hetedik szint felett azonban egyesíthetik erőiket, egymást kiegészítő tulajdonságaikat, és együtt élhetnek tovább a teljességben.

Akik az ötös és a hatos szférából küldettek el szellemként testetöltésre a „földi pokolba”, azok életét a legkevésbé sem jellemzi a kényelem, a pompa, az anyagban való tobzódás bárminemű megnyilvánulása. Az ő életük a folyamatos küzdelmek sorozata. Ráadásul életük első felében különféle próbákat kell kiállniuk, hogy bizonyítsák megértek missziójuk vállalására. Csak eszmélései­ken túljutva állhatnak neki nagyszerű feladatuknak. Ezt követően kapnak lehe­tőséget arra, hogy az égi igazságokat új formába öltöztetve sokakhoz eljuttathassák. Az ötös szférafokba került lelkek korábban művészek, tudósok, történelmi nagyságok voltak, akik igaz hitükkel; harmóniát, békességet és szépséget hozó műveikkel szolgálták az emberiséget. Hatalmas tömegekkel ismertették meg a legszentebb erkölcsi értékeket, hogy ők is lélekben ­tisztábbá, Istent elfogadóbbá válhassanak. A hatos szféra szellemei rendszerint szentekként, prófétaként, isteni tanítókként, nagy látnokokként éltek a földi világban. Ők voltak azok, akik évszázadokon át a legtisztább formában hozták le a Földre az égi igazságokat annak ellenére, hogy az eszméikre alig-alig hallgattak. Életükben gyakorta meghurcolták őket, ezáltal sorsuk hasonlatossá vált ahhoz, amit én a keresztre feszítésem idején magamra vállaltam. A hatos szféra küldötteire sosem volt jellemző, hogy huzamos időn át földi biztonságban, nyugalomban végezték volna dicsőséges feladataikat. Fáklyavivők voltak ők minden korban, keresztfelvállalók, kiket a testi-lelki szenvedés küldetésüktől el nem tántoríthat. Nem mindegyikük szerzett nagy nevet a földi világban, többségük neve azonban fennmaradt az utókor számára.

Napjainkban azonban az ötös és hatos szférafok küldöttei „mélyebbre” szálltak alá, földi sorsot vállalva. Most a lehető legátlagosabb külsőt öltik magukra, mert jelenlegi feladatuk az emberek tömeges, minél szélesebb körű „ébresztése”. Mivel ezt a célt csak az átlagemberek közé beépülve, nagy területeket lefedve érhetik el, csoportosan inkarnálódva érkeznek a fizikai síkra. Ezt az összefüggő égi tervet kizárólag akkor tudják megvalósítani, ha napról napra, a legnagyobb alázatban ugyanazt a sorsot élik, amit az emberek tömegei. Manapság tehát a rangos szellemek többsége magára veszi a kicsinység, egy­szerűség, átlagosság jellegzetességeit, és elvegyül abban a szürke világban, ahol a felületes szemlélő nem tudja megkülönböztetni őket azoktól, akik között munkájukat végzik. Nem viselnek dicső neveket, sőt nem is törekednek arra, hogy a kiváltságosak közé tartozzanak egy olyan világban, ahol mindenütt a hamisság ül diadalt. Csupán abból derül ki milyen csodálatos emberi értékekkel rendelkeznek, hogy életük minden terén helytállnak, és hagyják, hogy a világ gyakorta megalázza őket, s észre se vegye szellemi-lelki kvalitásaikat. Csendben és kitartóan végzik munkájukat, nem várnak viszonzást, jó tetteik fejében földi sikert, elismerést. Lelkük szeretetét, szellemi értékeiket úgy adják át másoknak, hogy igaz mivoltukat észre sem veszik azok, kiknek szolgálatára elhivatottak. A bennük rejlő nagy lelkierő teszi lehetővé azt, hogy feláldozzák önmagukat, és szolgálják embertársaikat.

Persze akadnak közöttük olyanok is, akik munkájuk révén híressé, széles körben ismertté válnak, ám ők is arra törekszenek, hogy tevékenységükkel ne kovácsoljanak földi dicsőséget maguknak. Nem engedik, hogy az őket tisztelő emberek belőlük bármiféle nagyságot csináljanak, vagy bennük bálványt lássanak. Csupán egy dologban tűnnek ki embertársaik közül. Félelmet, meghát­rálást nem ismerve egész életüket annak szentelik, hogy közvetítői és legfőbb szolgálói legyenek a Jónak, az Igaznak, és mindazon örök értéknek, ami az istenek világából sugárzik felénk. S ha baj, szenvedés, bántalom vagy méltatlanság éri őket, vissza nem ütnek. Szelídek, és mindent elviselnek, amit az őket besározó emberek keresztként rájuk raknak. Amerre csak járnak, mindenütt békét és szeretetet árasz­tanak magukból. Támaszai és vigasztalói szűkebb környe­zetüknek, de ha kell azt is vállalják, hogy általuk az isteni törvénykezés az igazat a hamistól szétválassza, azaz képesek arra, hogy prófétai módon másokat a hamisságtól eltántorítsanak.

Aki még ott tart, hogy csak akkor tud szolgálni, ha elismerik emberi értékeit, és mindjárt begubózik, ha elvitatják érdemeit, sőt lelkében a támadóval szemben bosszút forral, aligha hiheti magáról, hogy ő az ötös vagy a hatos fok tisztultabb szelleme lenne. Akinek lelkében bántás esetén, mél­tatlanság elszen­vedésekor még tartós helyet kap a harag, a visszavágás érzése, az csak felöltötte ma­gára a tisztultság leplét, az ötös, hatos szféra szellemét még csak formailag másolja. Közülük kerülnek ki a hamis próféták is, akiknek lelkében sátáni eszmék tanyáznak, és csak külsőségekben ügyel­nek arra, hogy a nagy szellemekhez hasonlítsanak. Belső világukat illetően azonban hiúság, gőg, irigység, rivalizálási hajlam, és a tömegből való kiemelkedési vágy jellemzi őket. Aki lélekben ennyire tisztátalan, nem hiheti, hogy másoknak tiszta értéket adhat. A kóklerek hamisságukkal, haszonleső önzésükkel megfertőzik az embe­reket, miközben saját nagyságukban tetszelegnek. Akik szerepjátszásukkal önmagukat is megcsalják, gondolkozzanak el azon, hogy minél tisztább a fény, annál nagyobb mélységeket kell bevilágítania. Aki tehát másokat akar felemelni, meg kell járnia előbb a földi lét poklait.

Az általad áhított fokozatokra csak életed minden kínkeserves állomásán túljutva, saját kísértő kígyód legyőzése által juthatsz el. Vizsgáznod kell önzetlenségből, bizonyítanod kell, hogy a másik embert – érdekeiddel szemben is – szolgálni akartad, annak ellenére, hogy téged megalázott, ellened támadt, és besározta mindazt, mi benned tiszta. Tovább nehezíti helyzetedet, hogy fizikai testben gyengébb, kiszolgáltatottabb a lélek. Hiába hoz magával szellemi hatalmat és égi kvalitásokat, ha itt a Földön nem képes megerősíteni azokat, elkerülhe­tetlenné válik a bukása. Emiatt azok az égi küldöttek, akik a hatos szférából érkeztek a fizikai világba olyan nagyságrendű megpróbáltatásokkal kerülnek szembe, amelyek alatt szinte már-már összeroskadnak. Nekik ugyanis a mennybeli valóságot a pokol nehézségeivel kell összekötniük, mégpedig saját életük által. Erre az iszonyatos küzdelemre csak az képes, akinek a lelkében az én lelkem nagy erővel hat. Ha egy ilyen szellem a maga belső útját járva megleli azokat a lépcsőfokokat, amelyen feljebb és feljebb halad, másokat is fel tud vezetni ezekre a szintekre. Mert ki a magasságból küldetett el, az a földi életében ismét bejárja azokat a lépcsőfokokat, melyeket minden feltörekvő szellem hala­dása folyamán megtapasztal.

A „porba” való visszaszületésetek után próbáitokat újra és újra ki kell állnotok. Ennek oka, hogy a szellem az éppen aktuális földi küldetését csak ezt követően képes eredményesen ellátni. Testbe érkezéskor ugyanis a küldetéstudatot elfedi a földi lét ködfátyola, és a szellem gyakran csak akkor eszmél rá, hogy mi dolga van ebben a világban, amikor látja, hogy bukásba viszi őt az elferdült útja. A későbbi próbák módja azonban korántsem olyan keserves, mint amikor még a négyes szférafokra próbált a lélek felkapaszkodni. A próbák szükségességének másik oka, hogy még a legkiválóbb szellemek lelkének is vannak foltjai. A földi élet viszont nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy ezeket a foltokat kitisztítsák, magukat még tökéletesebbé alakítsák. Amennyiben lelkükben, szellemükben nem válnak tisztábbá, gyakorta elveszítik azt a küldetést is, melyet az égben kaptak. Ilyenkor a missziót egy másik személy látja el, aki a kemény próbák során alkalmasabbnak bizonyult a feladat ellátására. Az életük első felére időzített próbák tehát nem csak a tökéletesítésüket szolgálják, hanem egyben vizsga is, hogy mennyire képesek a teher viselésére.

A nagy szellemek arról ismerhetők fel az alantas próbák során, hogy ember­társaik szeme láttára sorra aratnak diadalt önmaguk felett. A tisztulásban egymás után vetkezik le gyarlóságaikat, és eközben a felismert igazságokkal elkezdik besugározni a megtisztított területet. Hibáikat mintegy „visszafejtik”, és ismereteiket átadják a többi embernek, ami által tömegek számára követhető mintát alkotnak. Próbáik révén egyre magasabb világok igéivel, érzésvilágával töltődnek fel, ami kellő erőt ad nekik, hogy az alacsonyabb szinteken tudatosan munkálkodjanak. A földi ember bukásának színtereibe behatolva átélik mindazt, ami az alattuk állók keserves sorsa, és ebből a borzalomból kilábalva tanácsaikkal megpróbálják felemelni őket. Ha eközben vétkeznek az „azonnali karma­törlesztés” révén módjuk nyílik arra, hogy hibáikért bűnhődjenek. Ezáltal minden botlásukból tanulnak, ami a javukra válik, de nem csak nekik, hanem a környezetüknek is, mivel a küzdelmeikben embertársaiknak követhető példát mutatnak.

Akik a hetedik szférafokra feljutottak, azok számára elkerülhetetlen lesz a keresztre feszítés, amit én vállaltam. Mert a világ ezeket az embereket kiveti magából az utolsó órában, nem tudván elfogadni másságukat, igazságukat. Ma is pusztulásra ítéltetnek, akik engem ilyen odaadó módon, meghátrá­lás nélkül, soha meg nem futamodva szolgálnak. Ők olyan nagyszabású missziókat vállal­nak magukra, melyek által megpróbálják felébreszteni a legalsó, legsötétebb rétegek foglyait, azokat, akik állati ösztöneik világából a harmadik szférába vonzatnak. Ezek a lelkek a hetes teljességből érkezve feladják égi biztonságukat, harmóniájukat, boldogságukat, hogy igazságaimmal – földi életük során utoljá­ra – felkeressék mindazokat, akik a szavaimra vágynak, de a sátáni kísértések szövevénye által lelkük megkötözött állapotban van. Ezek a szellemek megpróbálják „kitépni” a Kísértő birodalmából azokat, akik más módon nem képesek kiszabadulni béklyóik közül. Ez oly módon megy végbe, hogy éle­tük egy meghatározott szakaszában közéjük küldetnek, hogy azon rövid idő alatt, míg az ellentét őket el nem némítja, erős fényükkel mindenkit magukhoz vonzanak. Ezért ők az igehirdetésben nem alkudhatnak meg, nem köthetnek semmiféle kompromisszumot. Korábbi életeikkel ellentétben – amikor még volt rá idő – nem tehetik azt, hogy lassan, fokozatosan vigyék végbe mindazt, amit én rájuk bíztam. Erővel és világossággal gyökeres átalakulásokra serkentik mindazokat, akikhez misszióba érkeznek. Forradalmárok ők, de nem abban az értelemben, ahogy ti ezt a szót használjátok. Forradalmárok, mert ledöntik, szétzúzzák azokat a tespedt és hamis társadalmi korlátokat, amelyek nem hagy­ják, hogy közülük kiszabaduljanak azok, kiket ezek a falak magukba zárnak.

Ők tehát nem azért vállalnak magukra szenvedéseket és megpróbáltatásokat, mert fejlődniük kellene, vagy karmikus törlesztéseik lennének. Küldetésük indítéka, hogy olyan felszentelt papjai illetve papnői ők az utolsó óráknak, mi által testüket a szó szoros értelmében feláldozzák azért, hogy másokat megvált­hassanak. Halálra szántak ők, és ez időben a tudomásukra jut, hogy felkészülhessenek a testi-lelki szenvedésekre. Ezután azt is tudni fogják mikor érkezik el az időpont, amikor rájuk köszönt az óra, mely kínhalálukat hozza. Ekkor nekik is ki kell üríteniük azt a keserű poharat, amelyet én sem hárítottam el magamtól keresztre feszítésem előtt. Ezen szellemek egész élete felkészülés a legnagyobb áldozatra, amikor is az én nevemben fogják elítélni őket azok, akik azt hiszik magukról, hogy Isten akaratának megfelelően cselekszenek. Ezek az önzetlen lelkek testük feláldozásával készítik elő a talajt a földi Paradicsom számára. Erre az Új Földre sokan ismét eljönnek majd azok közül, akik egykor emberistenként segítették a felébredésben bolygótokat. Így érkeznek majd Atlantisz és Egyiptom istenei, uralkodói, valamint papjai is közétek.

 

Rajtuk kívül a hetes szférafok teljességéből több olyan női szellemfél is leszületik hozzátok, akik azért jönnek, hogy másik felüket, a férfirészt magukhoz emeljék. Ez a megszentelt női feladat az egész emberiséget be fogja sugározni, és áldozatiságával áthatja. Férfitársuk felemelése során tanúsított áldozatos magatartásukkal tömeges tudat- és lélekátalakulás megy végbe a Földön. Bár az eredendő bűnt a duállélek elfogadó fele, a női szellemfél követte el azáltal, hogy a Sátántól az almát elfogadta, a fejlődésben mégis a ható fél, a férfi bukott el. A duállélek férfi fele ugyanis erejét, hatalmát erőteljesebben kisugározhatta, melynek következtében megfertőződött, és torzultságával egész világokat rántott a bukásba. A férfiak a Földön évezredeken át követték a sátáni sugallatokat, a birtoklás, a hatalomvágy, az uralkodás késztetéseit ahelyett, hogy az isteni sugallatoknak engedelmeskedtek volna. Eközben a duállélek női fele az évezredek sanyargattatásai során alaposan megszenvedett azért a bűnért, amit a „tiltott gyümölcs” elfogadásával maga és társa fejére hozott. A Paradicsomból kike­rülve ugyanis a férfi szabadságától is megfosztotta saját társát, sőt rengeteg szenvedést okozva neki sokszor a legszebb érzéseiben is megalázta. Ennek következtében a nő hamar megtanulta, hogy itt a Földön csak Istenre számíthat, mivel a férfi egyre lejjebb húzza őt a mélybe. Érezte, hogy őt csak Isten képes magához emelni, ezért megnyitotta lelkét a Teremtő előtt. Így vált a nők alaptermészetévé az elfogadás azáltal, hogy lelküket a mennyei értékek tekintetében befogadóbbá tették, mint a férfiak.

Ennek a helyzetnek tudható be az is, hogy amikor én a Földre küldettem, az emberiség női fele felkészültebben fogadta a kisugárzásaimat, mint az önös céljaikkal, törtetéseikkel elfoglalt férfiak. Nem véletlen, hogy minden korban a nők őrizték magukban az isteni értékeket; a szeretetet, az áldozatkészséget, az anyai-, vagyis a másokat felkaroló, másokért aggódó érzelmeket, és azt az alázatot, ami abból a felismerésből fakad, hogy az igaz szeretet csak adni képes. Eltérő beállítottságuk következtében a nőkben a gőg, a nagyot akarás, az ­ember Istentől elszakadni vágyó törtetése sosem jutott olyan fokra, mint a férfiakban, akik saját erejüktől, hatalmuktól elbódulva gyakran kiszolgáltatták magukat és családjukat a Sátánnak. Saját tapasztalataimra hivatkozva elfogatásomkor férfitanítványaim szinte mindegyike rettegve megfutamodott, az engem követő nők azonban igaz érzéseik által vezérelve mindvégig kitartottak mellettem. Amikor a hozzám közel álló férfiak eszükre hallgatva már abban is kételkedni kezdtek, hogy igaz volt-e mindaz amit nekik tanítottam, illetve amit mellettem szolgálva a saját szemükkel láttak, a hűséges nők lelkében nem támadt kétely, hogy a mesterük valóban feltámadhat. Őket nem vezette félre a földi ész, az önmaguk erejébe vetett bizalom káprázata.

Tanítványaim főleg azt nem tudták megemészteni, hogy adhatta magát keresztre tehetetlenül Isten fia. Ők az én helyemben földi eszükre és férfigőgjükre hallgatva kihasználták volna égi hatalmukat, és nem engedték volna ellenségeiknek, hogy őket kínhalálra kárhoztassák. Ezért aztán zavarodottság és meghasonlás lett úrrá rajtuk. Sorsomat és megaláztatásomat látva csalódtak bennem, mert fel nem foghatták hogyan voltam képes ennyire kiszolgáltatni magamat a földi világ urainak. A környezetükben élő nők azonban titkon érezték, mit is jelent a keresztáldozat, hiszen ők gyakran átélték ezt. Férjeiket akkor is szerették, amikor azok durván, lenézően bántak velük, és abban az esetben is kitartottak mellettük érzelmileg, ha azok naponta megalázták őket. Ismerték tehát azt az érzést, ami a feltétlen szeretetből fakad, hogy az ember azokért akiket szeret, a testét-lelkét is feláldozza.

A férfiak azonban nem döbbentek rá, hogy az engesztelő szeretet az ellen­téteket el tudja simítani, így képtelenek voltak a földi világból felemelkedni, és visszatérni eredeti otthonukba. Ahhoz hogy ez megvalósuljon világunkban diadalra kell jutnia a női, elfogadó mintának. A zártabb lelkű, Istentől távolabb álló férfinak meg kell tanulni, hogy a Mindenható előtti megalázkodásuk szükségszerű. Ehhez példát a női lelkek szolgáltatnak. Ezt a folyamatot segítik elő azok a hetedik szférából érkező nők, akik lelkük tisztaságával hívják, szólítják magukhoz párjukat. Azért csak ebből a magas szférából érkeznek női szellemek, mert ahhoz, hogy valaki ezt a küldetést teljesítse, szilárdan kell állnia a helyén. Nem segít ugyanis semmit a másikon az a duálfél, aki ennek szükség­szerűségét nem látja be. Az alacsonyabb szférákhoz kevésbé kötődő szellem hagyja, hogy őt a társa magához rántsa, így mind­ketten lesüllyednek ahelyett, hogy felemelkednének. Éppen ez volt az őrzők tévedése a múltban, akik amint társuk csúszni kezdett a lejtőn rögtön utánanyúltak, ezáltal őket is lerángatták a földi pokolba. Bukásuk oka, hogy nem kötődtek eléggé igazi otthonukhoz, ezért meginogtak, és belehullottak a párjukat elnyelő örvénybe. A magasan fejlett nőkből áradó szeretet más férfiakra is ki fog sugározni, és áthatja az egész világot. A nők egyébként már korábban is bizonyították, hogy képesek efféle helytállásra, mivel az élet minden terén igen nagy terheket vállaltak magukra.

Az elmúlt két évszázadban a férfiak megtapasztalták hová vezet a nagyravá­gyásuk, a mindent bir­tokolni akaró telhetetlenségük. Törekvéseik nyomán minden összeomlott, amit maguknak meg akar­tak teremteni a földi világban. Sem a felpörgetett gazdaság, sem a tudományos eredmények nem tették az embert szabadabbá, boldogabbá a régi korokhoz képest. Az utóbbi két világháborúban a férfiaknak azt is meg kellett tapasztalniuk, hová vezet a féktelen hatalom- és szerzésvágy. Milliók pusztultak el amiatt, hogy a sátáni gőg eluralkodott a férfiakon, akik tömegeket hajszoltak öldöklésbe, egész népeket ítéltek megalázásra, iszonyú kínokra, testi-lelki borzalmakra. Ennek következménye lett, hogy napjaitokra a férfiak ereje megfogyatkozott, mert a földi férfi valódi szellemi nagyságát má­ra már eltékozolta. Ezzel arányosan megnőtt az önmaga előtt is leplezett bűntudata, ami oly módon fejti ki hatását a társa­dalomban, hogy a hatóerőt bénítja meg. Ennek következtében a férfiak mind nagyobb részét depresszió, szomorúság, és önmarcangoló lelkiismeret köti gúzsba.

Ezt az egyén ma még tudati szinten nem képes belátni, de társadalmi méretekben már tapasztalhatók ennek jelei. Legfőképpen abban, hogy mind több szellem születik manapság olyan vezeklő férfisorsra, amely eredeti szellemiségéhez mérten őt méltatlan életre kárhoztatja. A megítéltetés oly módon megy végbe, hogy a gazdasági válságok, a munkanélküliség következtében férfiak tömegei kárhoztatnak arra, hogy még az alapvető kötelezettségeiknek sem tudnak eleget tenni. Nem képesek eltartani a családjukat, nem tudnak feleségük és gyermekeik köré szilárd védőbástyát vonni. A civilizált társadalmakban a férfi egyre satnyább, egyre erőtlenebb, és mind kiszolgáltatottabb a külső körülményeknek. Szellemi gőgje ugyan nagy még, de ma már képtelen arra, hogy a körülményeket meg­változtassa. Elerőtlenedett, zavarodott, és nem ura sem saját erőinek, sem a világnak. Ennek elle­nére még mindig vágyik a hatalmaskodásra, és mivel ezt a vágyát máshol már nem élheti ki, a családját tartja sakkban. Ha másokon nem tud, hát a feleségén, a gyermekein uralkodik.

Nem csoda, hogy ebben a helyzetben a nő meghasonlott társa ellen lázad. Ennek a jelenségnek már jó néhány vadhajtása is kinőtt. Ezek egyike a feminizmus zászlaja alá csoportosulók tévútja. Ők a fér­fivilág kibillentségét hibás módon saját kibillentségükkel próbálják ellensúlyozni. Erre az ad lehetősé­get, hogy amíg a férfiak fokoza­to­san elerőtlenedtek, a nőkben el­in­dult egy ellenkező előjelű fo­lya­mat. Ráébredtek arra, hogy ha nem is olyan mértékben mint a férfiak, de ők is képesek hatni és alkotni. Sőt erejük felfokozható a szeretet, és az elfogadás igaz ha­talma által. Ezt a folyamatot láthat­játok ti nap­jaitok­ban, amikor az elfogadásban meg­erősödött nők az élet minden terü­letén diadalt arat­nak. Sikereik titka: ráébredtek arra, hogy aki közel áll Istenhez, az sze­retete és odaadása által nagy dolgok véghezvitelére képes, még akkor is, ha földi erőben és hatalomban gyen­gébb.

Sajnos időközben a felfelé törek­vő, felszabadult nők jó része bele­esett abba a csapdába, amibe a múltban a férfitársaik kerültek. Így közülük sokan ugyan­azt a téves utat járják, mint a férfiak. A sátáni szerzési vágy, a hatalomra törekvés és a gőg már megfertőzte azokat a nőket is, akik feljutottak a politika, az üzleti élet, a művészetek és a tudományok magaslataira. Ennek a torzult mintának a követése azonban nem vezet jóra. Nem csak a férfiaknak, hanem a nőknek is saját, eredeti szellemiségükhöz kell visszatalálni. A szellem női felének az égi szférákban az elfogadás, a befogadás volt a feladata. Az Istentől jövő kívánságokat a saját, nyitottabb lelkébe befogadta, és azt társának tisztán átnyúj­totta. A nőnek nem férfiassá kell válnia, hanem megtartóvá kell alakulnia. A férfi fela­data pedig, hogy az ő eredeti ható-adó szellem­minőségét valósítsa meg a földi világban, még­pedig megtisztított formában. Kétségtelen hogy manapság a nők rákényszerültek arra, hogy a bennük levő hatóerőket felduzzasszák férfitár­saik alkalmatlansága miatt, ám ebből a jövőben csak annyit célszerű megtartani, hogy a nő ne legyen többé a férfi kiszolgáltatottja. De ne akar­jon olyan feladatokat magára venni, amelyek nem az ő nemére szabottak. Azok az eldurvult és bosszúvágytól sarkallt nők tehát akik ma gőgösen férfitársaik felett uralkodnak, és meg­próbálják őket megalázni, nagyot vétenek saját eredeti szellemvoltuk ellen, és az ellen az isteni törvény ellen, mely a két felet az öröklétben egybekapcsolja. A férfi csak akkor kaphatja vissza a teremtő hatalmat a világ felett, ha a női oldal tisztán megformálódik mellette. E nélkül ugyanis nincs tökéletes kapocs a szellemek, és a Mindenható között. A szellem kétféle neműsége, a kétféle szellemminőség, az adó és elfogadó fél mássága a teremtettség olyan gyökérformája, amelyből minden származik, és ami a szellemek továbbfejlődésének és tökéletes boldogságának létalapja.

Az imént elhangzottak érthetőbbé tétele érdekében annyit még el kell mondani, hogy minden egyes szellemfélnek van egy kizárólagos kiegészítő fele. Az akivel ő az örökkévalóságban egység volt, s akitől ő a bukása során elszakadt. Amíg valaki az eredendően hozzátartozó szellemfelét meg nem találja, s vele harmóniában össze nem olvad, itt a Földön mások duálpárjával kell sorozatosan összekapcsolódnia. A földi házasságkötések láncolatában találja meg azt, hogy elfogadja a másik másságát, sőt akár bűnösségét is, és őt minden ellenérzése dacára szeretetben feloldozza. Erre azért van szükség, hogy amikor majd a saját duálfelével összekapcsolódhat, akkor már kellően érett, önmagát feláldozni képes szeretetbeli lénnyé váljon, mely a másiknak a sok rosszat fel nem rója, őt mindig elfogadja, és a közéjük ékelődő ellentétet engesztelő szavakkal elsimítja.

Közbevetőleg megjegyezve a hetes szférából érkezett lelkek mind nagyobb számban történő leszületését más források is megerősítik. Legfőbb jellegzetességük ezeknek az újszülötteknek, hogy igen nagy a testükből kiáramló energiasugárzás frekvenciája. Ez a „tisztánlátók” számára abban nyilvánul meg, hogy az aurájuk indigószínű. Ilyen magas szinten vibráló emberek nálunk korábban nem voltak. Itt a Földön a legtöbb ember aurájának színe vörös, vagy narancssárga. Már a zöld színű aurával rendelkezők is nagyon ritkák. Ezeknek a gyerekeknek az lesz a feladatuk, hogy megoldják azokat a problémákat, amelyekre a mostani felnőtt nemzedék képtelen. Ha a jelenlegi iskolarendszerünk beszűkült oktatási módja nem teszi őket életképtelenné, ha teret engedünk képességeik kibontakoztatására, ha elősegítjük a társdalomba való beilleszkedésüket, akkor ők orvosolni fogják majd mindazon bajokat, amelyek a pusztulás szélre sodorták a világunkat.

 

Visszatérve az egyes szférafokokra ki-ki fejlettségéhez viszonyítva nyeri el helyét a mennyek birodalmában, és szellemminőségéhez mérten kap neki megfelelő feladatokat a Földön. Azok pedig akik a magasabb létkörökbe kerültek maguk döntik el, hogy a fényes csillagbirodalmak egyikében maradnak, vagy részt vesznek a földi világ további átalakításában, esetleg még alacsonyabb világokba reinkarnálódnak, ahol még nem ment végbe a szellemek megváltása. A magas rangú, égi teljességet élő szellemek nagy része azonban jól tudja, hogy a teremtés munkájának segítése által ők maguk is feljebb emelkedhetnek. Ezért a kristálytiszta szellemek, akik már többször részt vettek egy-egy mélyre bukott fizikai világ felemelésében gyakran úgy döntenek, hogy némi pihenés és feltöltődés után további anyagvilágok segítségére sietnek, és újra kezdik azokat a küzdelmeket, amelyeket korábban más világokban már lefolytattak. Ez a tevékenység azonban semmiképpen sem tekinthető a feladatok monoton ismétlődésének, mert ahány lesüllyedt világ, annyiféleképpen differenciálódnak a tennivalók. Ezek a szellemek az önátadó, önfeláldozó szeretet olyan fokára jutottak, hogy úgy érzik addig nem nyugodhatnak, amíg az egész terem­tettség minden egyes szellemparánya meg nem találta az Istenhez visszavezető utat.

Mindezekkel összefüggésben el kell még nektek mondanom, hogy az egyes szférafokokon, mennyországbeli fokozatokon belül is sokféle „lakóhely” van. A negyedik és a hetedik szférafok közti világokban pedig a szellemek már maguk is érettek arra, hogy megalkossák, tökéletesítsék saját otthonaikat. Arra is képesek, hogy munkájuk, érdeklődési körük és bölcsességük szintjének megfelelően különböző rezgésszintekre sorolják be magukat. Ez azt jelenti, hogy ezen szférák között a szellemek szabadabban közlekedhetnek. Így előfordulhat, hogy egy szellem, akinek a négyes szinten van állandó otthona, olykor bebocsátást nyer az ötös vagy a hatos fokozat lakóinak világába. Persze csak akkor, ha lelke egyes részei már alkalmasak arra, hogy elfogadják a tökéletesebb égi mintákat, betöltekezzenek egy magasabb szint ideavilágával. A maga­sabb szinten élők azonban kötelességszerűen teljesítenek küldetéseket az alattuk levő szférákban. Azzal a céllal látogatják meg az ott élőket, hogy tanítsák őket, fejlesszék, felkészítsék ezeket a szellemeket a következő lépcsőfok átlépésekor bekövetkező dimenzióváltásra. Ez általában azt jelenti, hogy a felfelé törekvőnek ismét földi életet kell magára vállalnia. A szellem ugyanis jórészt csak fizikai síkon bizonyíthatja be magának azt, hogy képes lesz maj­dan a magasabb fokon is szeretetteljes helytállásra.

Néha a felső mennyország egészen megtisztult szellemei is megjelennek tanítóként az alsóbb mennyek dimenzióiban. Minél feljebb jutunk az egyes szférákba, annál szabadabb közöttük a közlekedés. Ennek oka, hogy a szellemek nem egyenletesen fejlődnek. Gyakran előfordul, hogy bizonyos képességeket, tulajdonságokat hamarabb fejlesztenek ki magukban, ezen a téren már elérik a magasabb szférák szintjét, holott állandó lakhelyük még a négyes szinten van. A hovatartozást azonban az dönti el, hogy mely szférában van az illető „súlypontja”. Hiába képes valaki bizonyos területeken a hatos szint követelményeinek eleget tenni, ha személyi­ségén még sok csiszolnivaló van, nem maradhat ott tartósan. A szellemnek ugyanis elsősorban a saját fokozatához mérten kell minél harmonikusabbá, és sokoldalúbbá válnia. Az egyenetlen fejlődésnek tudható be, hogy sokszor a magasabb szin­tű szellemeknek is vissza kell térniük korábbi fokozatukra, hogy önmagukon dolgozzanak. Mindez abból fakad, hogy tökéletes fejlődés nincs, senki sem képes hibátlanul megoldani földi feladatait. Mindenki elkövet apró hibákat, maga után hagy kisebb vétségeket, törlesztenivalókat. Csak szellemvilágukba visszaérve látják meg azt, mi az ami lelki tisztaságukat még elhomályosítja. Az Isteni Kegyelem megbocsátja ugyan ezeket a kisebb bűnöket, de a szellemek kirajzolódó foltjaikat látva legközelebb azon vannak, hogy még tökéletesebben oldják meg feladataikat.

Ennek a rendszernek a láttán már csak egy kérdés marad tisztázatlan. Mi lesz az első három szférába tartozókkal. Ők hová fognak kerülni a haláluk után. Szakirodalmi utalások alapján nagyon valószínű, hogy a démonvilág küldöttei, a fejlődés kezdetén állók oda térnek vissza, ahonnan jöttek. Elkövetett bűneik számától és súlyosságától függően a pokolba, illetve a pokol tornácára, az úgynevezett purgatóriumba kerülnek. Ezt azonban nem érzik túlzott büntetésnek, hiszen ez volt az eredeti otthonuk, innen származnak. Aki azt hiszi epedve várják, hogy bejuthassanak a mennyországba, nagyon téved. A bűnös, primitív lelkek tisztában vannak vele, hogy nem éreznék jól magukat a mennyben. Mivel nincsenek összhangban Istennel, nem találnak örömöt a vele való közösségben. Még ha engedélyt nyernének is, hogy belépjenek a mennyországba, kellemetlenül éreznék magukat. Az ebben a szférában uralkodó önzetlen szeretet légköre nem találna visszhangra a lelkükben. Ösztöneik ellentétesek azokkal a gondolatokkal, érzelmekkel, törekvésekkel, amelyek a menny bűntelen lakóit uralják. Számukra kínszenvedés lenne a mennyország, mivel alantas vágyaikat nem tudnák kiélni. Arról ne is szólva, hogy rettenetesen irritálná őket a tökéletes lelkek látványa, melyekhez képest ők torzszülöttnek számítanak. Tehát nem Isten önkényes határozata zárja ki a bűnösöket a mennyből, hanem az alkalmatlanságuk. Saját fejlődési szintjükön Isten dicsőségének látványa megemésztő tűz lenne számukra. Ez a jelenség egyébként a fejlettebb lelkekre is kihat. A Biblia szerint Dániel prófétát is elfogta saját tökéletlenségének érzése, amikor az őt felkereső mennyei követ dicsőségét szemlélte. Így ír arról milyen hatással volt rá a csodálatos esemény: „Látványára minden jóságom romlottsággá változott, és odalett minden erőm.”

 

Visszakanyarodva a ti földi küzdelmeitekhez senki se gondolja, hogy meg­látván az égbe juttató lépcsőfokokat, azokat ő sietve megmászhatja. Az emel­kedés lépcsőfokait azért jelöltem be számotokra ilyen pontosan, hogy ki-ki a helyére tehesse magát, és ne tartsa szellemét többre, mint ahol jelenleg áll. Aki ott tart, hogy az isteni hívást éppen hogy csak meghallotta, ne higgye, hogy máris megtisztult, és ne helyezze magát olyan magas polcra, ahol neki semmi keresnivalója. A mennyország tartományaiba földi szenvedések és megpróbáltatások nélkül nem lehet bejutni. Ne higgyétek, hogy a manapság oly divatos, káprázatos eredményekkel kecsegtető szellemi irányzatok azonnali felemel­kedést biztosíthatnak számotokra. Rengeteg elmélet, beavatási szertartás ígér ilyesmit, de ezek nem mások, mint a Sátán hálószövése. Azt sugallja, hogy egy „gyorstalpaló” tanfolyam elvégzése által elkerülhető az áldozatvállalás, az önzetlenség, és kereszthordozás. Megpróbálja elhitetni veletek, hogy ha elvégzitek a hamis igehirdetők szervezte kurzusok valamelyikét, akkor megvásárol­hatjátok a beavatásotokat. A szellemi fejlődés éppúgy nem vásárolható meg, mint a bűnbocsánat búcsúcédulával. Csak most nincs egy Luther, aki ezzel szembeszállna, vagy egy Jézus, aki, aki felborogatná a kufárok asztalait a templom előtt. Készen vehető szellemi, lelki fejlődés nincs, csak ámítás és önámítás.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az általam vezérelt igehirdetők tanfolyamaiból, előadásaiból ne tanulhatnátok nagyon hasznos dolgokat. Ma is sok olyan égi küldött él köztetek, kiknek kifejezetten az a feladatuk, hogy a mennyei tudást általam inspirált módokon az embereknek továbbadják. A hamis próféták térnyerése annak tudható be, hogy mára már tömegesen elveszítették az emberek azokat a tájékozódási pontokat, amelyek abból a tudásból fakadtak, melyeket a tanítványaim hirdettek ki az Evangé­liumban. A tudati felvilágosodást szorgalmazó égi „sürgetés” energiahullámok formájában sokakat elér, és ezt a késztetést használják ki a kóklerek pénzszer­zési vágyuk kielégítésére. Megtévesztő tevékenységüket megkönnyíti, hogy az emberek elfeledkeztek azokról a tanításokról, amelyeket én rátok hagytam. Nem olvassák a Bibliát, ami pedig tisztán tükrözi a mennyei igazságokat.

A sarlatánok ereje az emberek többségének gyöngeségében, tudatlanságában, hiszékenységében, bálványimádó fanatizmusában rejlik. A sarlatán mindig a szellemi és erkölcsi igazság, a mágikus hatalom jelmezét ölti magára. Szájából kenetteljes, rejtélyes utalások ömlenek, és gyakran a szeretet zengő igéivel tereli híveit mágikus csapdába, anyagi csődbe vagy lelki összeomlásba. Napjainkat a mérhetetlen szenvedés és halál misztériumának véres színjátéka uralja, amelynek mindannyian főszereplői vagyunk. Elérkeztünk az apokalipszis korába, ahol a transzcendens kérdések még égetőbbé váltak, mint valaha. A matériába vetett hit megingott. Ami korábban biztosnak, szilárd bázisnak tűnt, fokozatosan szertefoszlik. A lelki talajvesztettség érzetét, a borzalmaktépte sebeket nem enyhíti a jobb jövő reménye, mert egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy vesztünkbe rohanunk. Az ember becsvágya, emberi méltósága semmivé lett. A belső bizonytalanság érzését csak az ősi, univerzális igazságok megismerése képes enyhíteni, ehhez viszont hiteles tanítókra van szükség.

A tudatlan ember önállótlan. Vezetőt keres, és ha úgy érzi megtalálta ezt a helyette gondolkodó lényt, akkor egész lelkével rátámaszkodik. Minél félén­kebb, megalkuvóbb, kényelemszeretőbb egy ember, annál inkább behúzódik hierarchiák vagy erős egyéniségek védőszárnyai alá, és megnyugtató érzéssel tűri, hogy szellemi táplálékát mások rágják elő neki. Azt gondolja, hogy Isten messze van, és a hozzá vezető meredek út csak a próféták, a szentek és a Messiás számára járható. Ezt a félénkséget, kishitűséget használják ki az álpróféták azzal, hogy szellemi vezetőként ajánlják önmagukat. Készséggel leveszik a jámbor ember válláról a szellemi töprengés, az erőfeszítés terhét, és mint „Isten kiválasztottjai” híveik számára kijárják a földi boldogságot. Cserébe mindössze hitet kívánnak, vakhitet. Ezt a kritikátlan tömegtől többnyire meg is kapják, miközben az önimádó sarlatánok, szektaalapítók vásári kikiáltóként parádéznak a gyanútlan, jóhiszemű emberek körében. Ebben mutatkozik meg a sarlatán legfőbb ismérve, hogy pozőr. A személyét helyezi előtérbe, míg az igazi beavatott személytelen. A sarlatán uralkodni akar másokon, míg az adeptus szolga. A sarlatán mindenkit a maga képére akar átformálni, az adeptus viszont az egyént saját útjára segíti.

Közbevetőleg megjegyezve Szepes Mária szerint a sarlatánok három csoportra oszthatók: Az első csoportba a tudatos, elszánt szélhámosok tartoznak, ravasz komédiások, akik mesterségük gyakorlása közben nagyfokú emberismeretre tesznek szert. Első pillantásra felmérik áldozatukat, és a neki tetsző, szimpátiáját leginkább kivívó módszerrel közelítik meg. Az emberek hiszé­kenysége határtalan. Mivel nem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel, tapasztalatokkal ahhoz, hogy az előttük ripacskodó szélhámos szavai mögé lássanak, gyanútlanul kiszolgáltatják magukat neki, hiszen csupa szép, jó és biztató dolgokról beszél. Ez a sarlatán nagyon óvatos. Nem dolgozik pontos nevekkel, dátumokkal, ellenőrizhető adatokkal. Csak általánosságokban beszél, ködös célzásokkal. Mesteri módon kérdez és színpadi gesztusokat alkalmazva provokál. Jól tudja, hogy a dodonai utalásokkal elámított híve előbb-utóbb úgyis elmond magáról minden adatot, amelyekből ő majd tetszetős habarcsot gyúr össze, pontosan azt, amit áldozata hallani szeretne tőle. Ezek aztán a saját vágyálmuk visszhangjától megrészegedve két lábon járó hírharanggá válnak, és újabb gyanútlan áldozatokat kolompolnak össze a „nagymester” körül. Az első csoportba tartozó álpróféták célja az anyagi haszon. Emiatt ők a legsebezhetőbbek, ezeknek a kóklereknek a mesterkedése leplezhető le a legkönnyebben.

A második csoport tevékenysége már sokkal nyugtalanítóbb, mert elsősorban nem a saját hasznukat keresik, hanem egyfajta küldetéstudat által vezérelve zavaros útvesztőket kínálnak. Bennük már felmerült valahol távol, töredéke­sen a magasabb rendű eszmék ideálja, mire ők máris a beérkezettség pózában tetszelegnek önmaguk s mások előtt. Megszédülnek a saját szavaiktól, fényforrásnak, erőgócnak vélik magukat, holott minden gondolat csupán emberi vagy démoni befolyás bennük, hideg visszfény. Jellemző még rájuk a szofizmus, vagyis a szófacsarás, az álokoskodás. A megállás nélküli szajkózott bibliai citátumokkal falvédő szöveggé silányítják Jézus szavait. Nem mindig rosszhiszeműek, de nagyon labilisak. Fogalmuk sincs valódi fejlettségi szintjükről, gyöngeségeikről, a veszedelmekről, amelyek jellemükben leselkednek rájuk. Gyakran értel­mesek, tehetségesek, érdekes, színes emberek. Legfőbb mozgatórugójuk viszont a hiúság. Személyük legenyhébb érintésére váratlan indulatokkal reagálnak, nevetséges, hiú megnyilvánulásokkal döbbentik meg környezetüket. A legnagyobb kárt azonban nem ezzel okozzák. A felmérhetetlen kár abból származik, hogy olyasmire vállalkoznak, amit nem tudnak teljesíteni. Eközben lekötik, személyükhöz rögzítik az emberek hitét, feltétlen bizalmát, és vak vezetők lévén biztos bukásba rántják követőiket.

A harmadik csoportba a téboly határán táncoló fanatikusok tartoznak. A dühödt térítők. Acsarkodó szektaalapítók ők, akik kezében állandóan láthatatlan korbács suhog. Ha valaki a kilétük után érdeklődik, gyakran kiderül róluk, hogy rangrejtve élnek, mert valójában előkelő bibliai alakok inkarnációi. Mindenesetre úgy viselkednek, mint egy meglehetősen mérges természetű égi diktátor zord és teljhatalmú földi helytartói. Azokat akik nem követik őket vakon, legszívesebben a pokolba deportálnák, persze a szeretet lángpallosával. Bennük legfőbb mozgatórugó a fanatizmus, a rögeszme. Sokan őrültnek tartják őket, ennek ellenére nem tudnak ellenállni a szuggesztivitásuknak. A tisztá­talan forrás következtében kétes fogalmak, téves képzetek nyomulnak a lel­kükbe, és lassan, észrevétlenül elmerülnek az egzaltáció, a téboly mocsarába. Ezek a fanatikus megszállottak voltaképpen sötét erők akkumulátorai, így a démoni hatások megsokszorozva áramlanak át rajtuk.

Az általam megjövendölt álpróféták gyakorta magukra öltik az arcomat is, hogy szemfényvesztésük még eredményesebb legyen. Ám az én igazi valómmal azonosulni még elemi fokon sem tudnak. A Krisztus-imitátorok pünkösdi királysága azonban hamarosan lehanyatlik, mert az isteni törvénykezés rákényszeríti őket arra, hogy megmutassák igazi arcukat. Nemsokára eljön az idő, amikor mindenkinek színt kell vallania. Senki nem marad leleplezetlenül itt a Földön, aki hamis. Isten mindenki számára nyilvánvalóvá fogja tenni, hogy kik az igazak, és kik azok, akik csak másolják, hamisítják tanaimat. Jaj annak az embernek, aki tömegeket vitt tévútra, mert a Szentlélek ellen vétkezik az, aki mások előrehaladását akadályozza a jóban, az igazban. Ezek bűne soha sem bocsáttatik meg. Addig is kövessük a Biblia tanításait ezen a téren is. A Szentírás szerint az igaz próféta felismerésének legbiztosabb módja: Figyeljétek tanításainak gyümölcseit, és ha azok jók, akkor az igazságot közvetíti.

A hamis prófétasággal, félrevezető információkkal kapcsolatban érdemes idézni egy megjegyzést ennek a műnek a Függelékéből is: A korábbi korok és civili­zá­ciók sem voltak mentesek a dé­monvilág mesterkedéseitől. Min­den társadalomba érkeztek olyan ártó szellemek, akik a valódi őrzők kvalitásait másol­ták le, ám nem az volt a céljuk, hogy igaz tudást közvetítsenek az embe­rek­nek, hanem éppen ellenkezőleg, ténykedésükkel igyekeztek meg­za­varni a vallást, a kultúrát, a szel­lemi fejlődést. Ebben a pusz­tító tevé­kenységben néha magas rangú lu­ciferi küldöttek is részt vettek. Ilyen sátáni alak volt az a szellem, akit az egyiptomi hagyomány Seth[127] néven emleget. Ő volt az, aki meggyilkolta Ozi­riszt, az is­teni küldöttet, hogy ne hirdethesse tovább az igaz tudást, hogy ne készíthesse fel az embereket arra az időre, amikor már közvetlen isteni segítség nélkül is helyt kell áll­niuk a gonosszal szemben. Ez a küzdelem most a fordulópontjához érkezett, ezért Seth újra aktivizálta magát a világotokban. Tehát jól gon­dol­játok, hogy az aki ma tév­ta­naival milliókat mételyez meg, ugyanaz a valamikori Seth, aki az egyiptomi történelemben test­vérgyilkosként szerepelt. Jel­lem­ző ennek az ókorban Sátánként emlegetett szel­­lemnek a képességeire, hogy mé­diumi közlemé­nyeivel nem csak egyszerű em­be­reket tévesztett meg, hanem ko­moly szakem­be­re­ket is gon­dol­kodóba ejtettek az általa ter­jesz­tett újkori tévta­nok. Seth nem az egyetlen ártó szellem, aki a meg­rontásunkra tö­­rekszik. A felvilá­gosító szak­iro­da­lomnak ál­­cá­­zott művek szá­­ma ro­hamosan szapo­rodik. Ahogy közeledik a vég­ítélet napja, úgy válik egyre ak­tívabbá a lélekvesztő had­járat. A Biblia is azt mondja, hogy: „Sok hamis próféta jön, meg­annyi bá­ránybőrbe bújt farkas.”

 

Az előzőekben értesültünk róla, hogy a hetes szférából két ismert személy tevékenykedik nálunk. Azt is tudjuk, hogy mostanában ebből a szférából nagy számban érkeznek hozzánk azok a fejlődésben élenjáró nők, akik határtalan szeretetükkel meg fogják változtatni a világot. Azt azonban nem árulták el nekünk az égi hírnökök, hogy hol és mikor fognak megszületni korunk modern megváltói. A Sátánnak azonban tudomása van róluk, és a jelek szerint nagyon nem tetszik neki ez a folyamat. Ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy meggátolja ezeknek a szellemeknek világunkba való beépülését. Ezekhez az újszülöttekhez azonban isteni szférákból származó őrangyalokat állított az ég, akik képesek kivédeni a luciferi kvalitású démonok ármánykodásait is. Ebből a szituációból néha elképesztő harcok támadnak a két világ között. Lehet, hogy annak a magyar asszonynak a levelében is erről van szó, amely teljes terjedelmében Kun István: Szellemvilág I. című művében olvasható.

Részlet a beszámolóból: Hét hónapos terhes voltam, amikor erősödtek a hasfájásaim. Bekerültem a kórházba, ahol az orvosoknak sikerült megmente­niük a koraszüléstől. A furcsa dolgok már akkor elkezdődtek, amikor a szülőosztályon feküdtem. Újszülötteket mutattak be képernyőn keresztül a látogatóknak. Ahogy néztem őket, kirázott a hideg, és sírógörcsöt kaptam. Amikor a sírásukat hallottam úgy éreztem, hogy megőrülök. Aztán kérdések jöttek belőlem a babákhoz: – Ki vagy te? – Honnan jöttél? – Milyen célból érkeztél a világra? Teljesen biztos voltam abban, hogy megőrültem, de hallgattam, nem mertem senkinek elmondani mi foglalkoztat. Decemberben időre megszületett a kislányom. Féltem, hogy iránta is úgy fogok érezni, mint a többi újszülöttel szemben. De nem ez történt, minden a lehető legjobban alakult. Boldogságom határtalan volt. Annyira féltettem a kisdedet, hogy alig mertem megfogni, ­nehogy véletlenül megszorítsam. Olyan kis törékeny volt, hogy ránézni is alig mertem.

Amikor szoptattam mindig hallottam egy kedves hangot. Egyre azt ismételgette: „Óvnod kell ezt a kislányt. Azért született, hogy megtanítson benneteket szeretni.” Gyermekünk hét hetes volt, mikor megkereszteltük. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen szép, egészséges kislányunk van. A keresztelő után – vasárnap lévén – mindenki korán elment. A férjem is elutazott, hogy a hétfői kezdésre a munkahelyére érjen. Egyedül maradtam a két nagyobbik gyerekkel, és a kislányommal. A fiúk tévét néztek, én pedig a másik szobában a babát szoptattam. Ahogy néztem őt eszembe jutott, hogy valamikor gyerekkoromban imádkoztam utoljára. Az is megfordult a fejemben, hogy egyáltalán megérdemlem-e ezt a gyönyörű kislányt Istentől. Ekkor megint történt valami különös, amit tisztán láttam és hallottam, amire ugyancsak nincs magyarázat.

Ültem és szoptattam a babát, amikor balról, az ajtó felől széles fehér csík haladt át a szobán az ablakig, és ott megállt a virágállványnál. Erre a kislányom szörnyű ordibálásba kezdett. Ahogy a virágállvány felé néztem – ahol eltűnt a fény – saját büszke és gúnyos tekintetemet láttam visszanézni magamra, és a babára. Leírhatatlan, hogy milyen döbbenetes volt látni mindezt. Éreztem, hogy a csecsemő kicsúszik a kezemből. Eközben nagyon erős gyomortáji görcsöm volt, és nyomás keletkezett a szívemben. Aztán fulladás jött rám. Mind inkább elgyengültem. Erre lejjebb csúsztam a fotelben, és a szemem nem tudtam kinyitni. Mindezt a virágállvány melletti énem szemével láttam. A baba ­nagyon sírt. Hol a fotelban észleltem, hogy ott vagyok és szorítom őt, hol pedig a virágállvány mellől láttam, hogy nagyon rosszul vagyok. Felváltva ismétlődött énjeim cseréje. A jelenség egyre gyorsabbá vált, majd egy mély, félelmetes hangot hallottam: „Minek szenvedsz, a fiad is beteg, a lányodat is félted? A lányod is olyan beteg lesz, mint a fiad. Vess véget az életednek! Öld meg magad, és a babát is! Ne légy gyáva!” Erre hangosan kiabálni kezdtem: „Nem, nem, nem ölöm meg se a babát, se magamat.” Ezután még hangosabb volt a mély, kísértő hang: „Ne légy gyáva, vess véget mindkettőtök életének! Ne szenvedj tovább! Nézd a kezedet, az ujjaid milyen óriásiak.” Ránéztem a kezemre, és valóban az ujjaim egyszerre hatalmasak lettek. A mély hang már üvöltött velem: „Tedd a baba nyakára a kezed, jól szorítsd meg, szorítsd, szorítsd!” Most én üvöltöttem, hogy: „Szeretem a lányomat, nem akarunk meghalni.”

Ekkor gyengéd érintést éreztem a jobb vállamon, és egy kellemes hang ezt mondta: „Ne tedd, szeresd a babát, sok örömet fog még szerezni nektek. Ne dobd el az életedet. A három gyermekednek, és a férjednek is szükségük van rád! Ne félj, én melletted vagyok. Tedd le a babát. Ne nézd a kezed. Tedd őt az ágyba.” Engedelmeskedtem a hangnak, és lassan elkezdtem csúsztatni a babát a két könyökömhöz, hogy azzal emeljem be az ágyába. Nagy nehezen felálltam a fotelból, és meggörnyedve vittem a kicsit. Az ujjaimra nem néztem rá, azonban éreztem, hogy irdatlan nagyra nőttek. Sikerült a lányomat a helyére tennem, de szegénykém csak sírt egyfolytában. Aztán megindultam a szobából kifelé. Közben kezdett beesteledni. A mély hang megint üvöltözni kezdett, hogy gyáva vagyok, félek megdögleni. Biztatott, hogy ott van egy csavarhúzó és egy kés a szekrényben, döfjem a szívembe. Egyre hangosabban követelte, hogy végezzek magammal. Elindultam a mondott irányba. Láttam a kést és a csavarhúzót. (Megjegyzem, hogy mind a mai napig nem derült ki, hogyan kerültek szerszámok a ruhásszekrénybe.) Ahogy közeledtem megint éreztem a simogatást jobbról, és ismét hallottam a lágy hangot: „Ne tedd! Ne fogadj szót a Sátánnak! Ne félj, én veled vagyok! Gyere velem, ne engedelmeskedj a sötétség urának!” A mély hang újra kezdte, de a finom hang nyugtatgatott. Ezt követően jóleső melegséget éreztem a hátam mögött. Megfordultam, és már az ajtónál álltam, de nem láttam semmit, mert potyogtak a könnyeim. Befogtam mindkét fülemet, hogy ne halljam az üvöltöző hangot. A meleget észlelve követtem a védelmezőmet. Éreztem, hogy valaki fogja a jobb vállamat, vezet ki a sötétségből.

Amint kiléptem a folyosóra kiabálni kezdtem, hogy: „Jézus Krisztus nevében Sátán távozz!” Erre kissé csillapodott a szívgörcsöm, és láttam, hogy a saját otthonomban vagyok. Hallom a baba rekedtre üvöltött hangját. Be kellene mennem hozzá, de nem merek. Eszembe jutnak a fiúk a másik szobában. Szinte beesve a szobába mondtam a nagyobbik, egészséges fiamnak, hogy nagyon rosszul vagyok. A gyerek rémülten nézett rám, és azt mondta: „Anyu úgy megváltoztál, olyan az arcod, mintha nem is élnél.” (Szegény azóta is retteg, nehogy valaha is ilyennek lásson.) Ezután magamhoz szorítottam a két gyereket, és mindenhol felkapcsoltuk a villanyt. Még az olvasólámpákat is. Csak ezt követően mertünk bemenni a babához. Magamhoz öleltem, mire rögtön abbahagyta a sírást. De mikor a pici szemeibe néztem, fekete fény jött ki belőle. A kísértő hang ismét megszólalt: „Nem menekülsz gyáva, megdöglesz!” Egész éjjel fent voltam. Az ölemben tartottam a lányom, mert ha a kiságyba tettem, azonnal ordítani kezdett. A két fiút az apjuk ágyába fektettem, és hajnalig imádkoztam.

Másnap reggel hazahívtam a férjemet, akinek mindent elmondtam. Rögtön orvoshoz vitt, ahonnan beszállítottak a kórház pszichiátriai osztályára. Tíz napon át mindenféle vizsgálatokat végeztek rajtam, de semmi elváltozást nem találtak. Így gyermekágyi pszichózisként könyvelték el a történteket. A félelmeim azonban nem akartak elmúlni, ezért újabb és újabb helyekre küldtek kezelésre. Az ottani betegek javasolták, hogy keressek egy keresztény gyülekezetet, ahol biztosan megnyugvást találok. Így is történt. A kislányom közben kétéves lett. Ezalatt sokat változtam, de a különös látóképességem megmaradt. Nem csak rossz, de jó irányban is. Amikor beteg emberekkel kerülök kapcsolatba, szinte érzem bajaik gócpontját. Közben elvégeztem a Reiki tanfolyamot. Az avatásom éjszakáján újfent megszólalt a mély hang: „Azt hiszed megszabadulsz tőlem. Nézd milyen hülye vagy, a szappanodat is otthagytad az ablakban.” Elkezdtem keresni, de nem volt az ablakban. Ellenben megtaláltam a táskámban, mellette egy késsel. A sátáni hang rám szólt, hogy használjam, öljem meg már végre magam. De most már nem tudott úgy hatni rám, mint korábban. Hirtelen nevetni kezdtem, felszabadultan, jókedvűen. Akkor végleg eltűnt a gyűlöletes hang, és eltűntek a félelmeim is.

 

Molnár Edit: A másik út; Világkatasztrófa közeleg című könyvéből megtudhatjuk azt is, hogyan megy végbe a haladás szempontjából döntő fontosságú személyek Földre küldése. Idézet az Intermezzo 5. című részből: A megszokott módon végeztem a gyakorlatot, amikor észrevettem, hogy ez a meditáció kivételes. Már éreztem is, lelkemmel gyorsan el kell hagynom a testemet. Jött megint a jól ismert vibráló, rezgő érzés, a kiszabadulás, átlényegülés és kiemelkedés forgó-, pörgő-, mámorító érzése. Aztán láttam az utat, amelyet már többször megjártam oda-vissza. Az utat, melynek minden kanyarulatát, cikcakkját, görbületét már régóta ismerem. Szűk ösvény visz a hátán. Fénysebességgel haladok az alagút bejárata felé. Sötét tátongó lyuk. Már nem félelmetes. Áthaladok rajta. Száguldok, majd a kapuhoz érkezem. A szűk kapu megnyílik, már kopogtatnom sem kell. Az út innen egyre fényesebb lesz. A ragyogó világosság honában vagyok. Már látom a kört, amelybe be kell lépnem. „Ez az én helyem és a te helyed” – mondta a Hang, amikor először itt jártam. A középpont, mindennek kezdete és vége. Hol alfa és ómega együtt van. Ám most nem tanulóként jöttem ide, szerepem a megfigyelés. Várok kicsit, de már látom oszladoznak a ködfellegek.

Először csak két személy van jelen. Két kolosszális erő kisugárzása. Két fénylő ködalak. Várnak ők is, hogy jöjjön a harmadik. Kérdezem kicsoda? „Adam Kadmon lesz, személyesen.” – közli velem egy hang. „Ádám, aki bűnbe esett. Ádám, aki megtért. Az Örök Ember. Neki is itt a helye.” Már itt is van a harmadik, az Ember. Belép a körbe. Innentől én csak nézőként figyelem a beszélgetésüket.

Adam Kadmon: Üdvözöllek benneteket.

I. Fénylény (hangja mély, zengő): Üdv neked fiam, már vártuk jöttödet.

II. Fénylény: Üdvözítelek testvérem. Gyere közelebb!

Adam Kadmon: Vártatok? Hisz csak most döntöttem el, meghallgatásomat kérem tőletek. Önként tettem ezt.

I. Fénylény: Önként persze. De a Mi késztetett. A MI-ből a Te. Érted-e?

Adam Kadmon: Így helyes.

I. Fénylény: A terved ismerős előttünk. Teheted. De hol homályos, azt most kérdezd meg! Felelünk neked!

Adam Kadmon: Feladatom tudom. De sok benne a ködbe vesző elem.

II. Fénylény: Majd kitisztul menet közben. Ennek így kell lennie. Ott kezdeted még homályosabb lesz. Ha embernek születsz.

Adam Kadmon: Igen, tudom. Tudásom fokról, fokra ébred. A sötétségből indulok, s majd csak később emelkedem.

I. Fénylény: A törvényt éled, hogy majd szabad lehess!

Adam Kadmon: Szabad lehetek hát ott is?

I. Fénylény: Szabadságban teljes. Tökéletes.

II. Fénylény: De csak majd ha újra éretté váltál erre. Szabad ott csak akkor lehetsz. Mert itt szabadon döntöttél, ott sem szolga leszel. Te már szolga sosem lehetsz. Utad vége a hetes. Már a hatos sem rab többé. Hatalma van a rabság felett. De ezt te mind tudod. Hatosként mész, hetesként térsz vissza ide.

Adam Kadmon: Szabadságom, hogy a szolgálatot sosem felejtem el!

II. Fénylény: Erre ne gondolj! Ott pont ezt az egyet kell felejtened. Ott öntudatos légy. Szolgálatodat felejtsd! Ott kevesen tudják még, mit te ismersz. Szolgálat által lesz a szabadság teljesebb! Mert csak az lehet szabad, ki nemcsak szab, de ad. Te adsz, mindig adsz. Újat adsz, s új szabályokat szabsz. Így értsd meg szabadságodat!

Adam Kadmon: Feladatom első része tiszta. Hírt kell vigyek, mi volt, elmúlt. A régi halott, új kell; új szín, új világ. Új lesz az összefogás. Összefogni mind­azokkal, kikkel lehet. A lehetőség ez. Jól értem-e?

I. Fénylény: Jól érted. Hívd magadhoz, hozzánk az összeset! Hívd hozzám vissza összes apró sejtemet. Hogy veletek Egy legyek! Ki-ki a saját útján, de ide térjen meg! Ide!

II. Fénylény: A Hírt az összekötőnek vigyed! Ő köt össze velünk mindeneket. Még Őt is idevonzza – Testvérellenfelemet. Te ezt a hírt vidd. Kivétel nincs. Még kiről hiszik, hogy kizárt, az Ő jelenléte is kellemes lehet nekem.

I. Fénylény: Így leszünk mindnyájan újra Egy, és új EGY.

II. Fénylény: A hírt az összekötőnek vigyed! Ő majd az anyaghoz köti a szellemet! Kihirdet.

Adam Kadmon: De hogyan ismerem fel?

II. Fénylény: Ő az, ki hirdet, híreket. Hírt ad majd magáról, rólunk, neked. Te tudni fogod ki ő. Ő a kihirdető. Híríró. A hírvivő te leszel. Írhozók legyetek ti ketten! Írt vigyetek! Gyógyírt az ember félelmeire.

I. Fénylény: A Gyógyír-hír az, hogy ki időben idefigyel, sosem hal meg, sosem pusztul el! Ha meghal, feltámad. S ha újra él, kap örök életet. A mindenség a semmiből keletkezett. De a semmi cél már nem lehet. Csak a Valami. A Valamit tegye minden sejtem, hogy Valaki legyen. Ez a szent recept. Rajta a Gyógyír neve: Szabadon adja magát az összes Egybe. Egységbe legyen.

II. Fénylény: A sok halál még nem jelenti a véget. Ez az Új kezdete. Ezt a hírt vigyed!

Adam Kadmon: De hol találom meg azt, akit keresnem kell?

I. Fénylény: Ne keresd! Találd! Ott lesz, ahol te. A helyeden. Várj! Türelmetlen ne légy! Vár rád városodban. Azon a helyen. Ott találod, ahol nekünk is helyünk lesz. Érted-e?

Adam Kadmon: Már értem. S a hirdetmény mi legyen?

I. Fénylény: Már tudod. Miért kérdezed?

Adam Kadmon: Szeretném, hogy pontos legyen.

I. Fénylény: Pont ott lesz a hír, hol helyetek. Pontos helyen. A hír egyik fele az út, oda vezet. Egy pontba fut, az egyik, másik, összes út. Pontos helyen, pontba fut. De neked fontos csak az egyik út! Te választottad magadnak értük ezt! Azt hirdesd! Azt tudasd! Tudhasd, ez a szereped!

II. Fénylény: Ki tudhat? Ki tud, az hat. Ha tudattad, hat majd. Te csak vidd! Add! Ő meg közread. Adhat. Hisz a köz neki is helye. Közadó-vevő az ő szerepe. Ki összeköt, közvetít; ad, vetít a köznek, közhelyet. Közös helyet. Magából ad, s belőlünk, a közből. Köztudat. Ő a hirdető-, összekötő-, adó-, vevő tudat. Őrzi mit a köz tudhat. Hat.

Adam Kadmon: Ő is hat, mint én hat vagyok?

II. Fénylény: Ő is hatos. Ti ketten hattok. Odahattok. Sugarak vagytok. Sugá­rozzatok. Te adtad nekünk, mi vettük át. Ő vesz tőled, tőlünk; összeköt és ad tovább. Ide és odaát. A hír körbejár. Az adat körbejár. A végtelen a végeshez utat talál általad, és általa. Ne keresd őt, találd!

Adam Kadmon: Az almáról beszéljek-e?

II. Fénylény: A hatalmáról igen. Számunkra hat alma adatott.

Adam Kadmon: Én pontosan csak hármat ismerek. Hármat ismertettetek.

I. Fénylény: A másik három még fedett. Még nem ismerheted te sem. De majd megismered. Megismeritek. Ha hetek lesztek. A hat sokat tud. A hét mindenek felett lebeg. Akik mindent tudhatnak, azok már hetek. Ti is hétre törekedjetek! De vigyázz! Az, kinek hatalma van, még csak dereng.

Adam Kadmon: De már reng? Dereng.

II. Fénylény: Az, kire gondolsz még csak dereng. A sötétség dereng. Ő derengő. A teljes világosság ideje még nem érkezett el. Ezt jól jegyezd meg!

Adam Kadmon: De a teljesség a vég, nem?

I. Fénylény: A vég és az új kezdete. A teljes ég, jól fejtetted meg ezt. A teljes ég a Földdel lesz Egy. A teljesség csak úgy születhet meg. Mikor a sötét(s)ég egybetér újra velem. Új Ember-Isten a neve. Te csak hirdesd újra a Hetediket vele! Ő tudni fogja, hisz rég foglya üzeneteinknek. Fogja régóta a híreket. Ismeri már a Hetediket. Hirdette már a Gyermeket. Hirdettük mi, általa, kinek kell megszületnie. Ő, az összekötő ismeri jól a sötét, s a világos felet. Neki a két világ küszöbén van állandó helye. Mert a Küszöbön Állót ismerte meg. Így él egyben kettőt, s a teljeset. Léte kiteljesedett. Mint a te léted. Pont mint tied. Pontok ti, teljesek. De te teljességedet ott feledd!

Adam Kadmon: Jól gondoltam hát, ott önként felednem kell titeket?

II. Fénylény: Magad köré falakat emelj! Védjenek. Csak így hívhatod a védteleneket! Hisz tudod, ki maga köré falat emel, fél. Csak fél nem egész. S mert fél, védtelen. Így vállalod magadra újra mit levetkeztél, az anyag-bűnöket. Csak az anyag híve leszel. Hisz anyag hív téged munkára. Az Anyag védtelen Embere. Nekik jelenítsd meg az üdvözítő üzenetet. S az összekötő majd összeköt ismét velünk, velem. Ha feladatod kész, ismét egész leszel. De addig nem! Csak fél. Félj, hogy tudd, mitől félnek a többiek. Mondd nekik, vidd nekik, hogy ne féljetek! Ne fél legyetek! Egész kell. Egészség. Egész ég legyen veletek. Nem rész. Ne részegeskedjetek, magatokba süppedt alvó szellemek! Világ lehettek! A világ a tietek. Egész világ, ti és mi Egy. A világosság bennük már dereng. Bevilágít a Szellem fénye benneteket. Fénnyé legyetek, hogy fényanyag lehessen testetek, lelketek!

I. Fénylény: Az idő közel. Mondd nekik: ne remegjetek! Csak tegyetek egészeket! Ész legyetek! Értelem. S az ég ésszel egész lehet veletek. Fiam, te ezt a hírt vigyed!

Adam Kadmon: Csak ennyi lesz a szerepem?

I. Fénylény: Keveselled? Több kellene?

Adam Kadmon: A pusztulást elhárítani a fejük fölül nem próbálhatnám meg?

I. Fénylény: Nem lehet.

Adam Kadmon: Csak egy esélyt! Ezt az egyet add meg! Ne nekem. Értük add! S én teszem, mit tennem lehet.

I. Fénylény: Adni adhatok a sokból egyet. De csak neked. Sokat kaptak, hisz tudod. Sokan sokat. A sok lélek sokat kapott. Nekik mind sok adatott. De türelmem elfogyott.

Adam Kadmon: Csak ezt az egyet add még, az utolsó esélyt. A lehetőséget akkor is, ha mégoly csekély.

I. Fénylény: Lehetőség. Az ős ég lehet. Tehet. Tehetős ég. Teszem neked. Adom, mert nekik kérted ezt. De vigyázz! Ha feladod idő előtt tervedet, nem lesz többé ott helyed! Érted-e. Érted így legyen!

Adam Kadmon: Értem. Értem lenne, hogy többé ott helyem ne legyen?

I. Fénylény: Érted hát. Ki másért? Hisz ha nem hisznek neked, te és én, s mi úgy őket megmenteni nem leszünk képesek. Képes leszel elviselni ezt? S a képedre vetített hamis képeket?

Adam Kadmon: Viselem, bár biztos nehezen.

I. Fénylény: Ezért mondom, ha nem hisznek neked, ott terhedet többet ne viseld! Több lehetőségük így megvalósulni úgy sem lehet. Hidd el! Ha nem hisznek neked, ne viseld többé őket a lelkeden! Hagyd a maguk útján – a görbén – hadd menjenek! Érted-e, hogy érted teszem, hogy értsd: te se vedd magadra többé, mit nem lehet!

Adam Kadmon: Most tökéletesen megértettelek.

II. Fénylény: S nem félsz? Hisz fél leszel.

Adam Kadmon: Még nem félek. Ha fél leszek se árullak el.

II. Fénylény: Ha fél leszel, s rólam meg is kell feledkezned, tudd, hogy ott leszek veled. Közel.

Adam Kadmon: Tudom, velem leszel.

II. Fénylény: S te velem. Ti velem lesztek. A híradók-vevők. A kihirdetők. A hatók. S majd lesztek hamar hetek. Hetesbe érkeztek meg, ha kihirdetitek a Hetediket. Veled leszek testvér, de te majd nem hiszel nekem. Nem akarsz majd ismerni sem.

Adam Kadmon: De így kell tennem, nem?

II. Fénylény: Így tegyed! S ne félj, ha majd szélhámosnak könyvelnek el. Voltak kik engem is annak tartottak. Szélhámosnak, csavargónak, senkinek. Csak azt nem tudták, a szélhámos az, ki hámba fogja a szelet. A te utad is bukásokon át vezet.

Adam Kadmon: De én vállaltam ezt.

I. Fénylény: Vállald! A válladra vedd! Ez még a kereszt. Önként teszed. De a keresztútnak aztán egyszer vége lesz. A szenvedés nem cél csak út. Rajta sokan még egyszer végig kell menjenek. Aztán már nem. Lekerül rólatok a kereszt. A kereszt végső cél nem lehet. Ti alkossátok a háromszöget! A háromszögek csúcsa összecseng. Létrehozzuk a szent négyszöget. A cél ez legyen! Az összekötő is tudja ezt!

Adam Kadmon: Amit mondasz, az maga a Fénylő Értelem. Világosíts meg, mire figyeljek még, ha oda megyek.

II. Fénylény: Feladatod nem könnyű. Ezt sose feledd! És vigyázz! A hatalom a hatot mindig kísértő hat alma szelleme! Egészen addig, míg a Hetedik meg nem született, s benned ki nem teljesedett! Hatalmat magadnak tudásod által ne szerezz! Hatalmad van, az égi; még ha felejtened kell is ott lesz veled. De te hatást fejts ki! Ható légy! Ne hatalmas! Az sose! Ha intelmem felejted – mert felejtened kell –, a bukás térít majd észhez. De észhez térj. Mindig az észhez térj meg! Térj eszedhez, ha hatalmas leszel! Hatalmad sose emberi hatalom legyen! Ez az egyetlen pont, hol feladatod kudarchoz vihet. Pont ezt ne tedd! Csak vedd át, és add át az üzenetet. Koronázza siker pici esélyedet! Ezt szívből kívánom neked.

I. Fénylény: A kihallgatásnak vége. Most menj! Ég veled!

II. Fénylény: Ég veled testvérem! Üdv neked!

Adam Kadmon: Köszönöm. Ég veletek!

Ennyit láttam, hallottam. S a harmadik személy, Adam Kadmon ahogy jött, nesztelenül ment. A két fénylény most magához intett engem. Egyszerre kérdezték: vetted-e? Vettem – feleltem. Akkor írd! – adták ki a parancsot. Tudtam, tovább nem maradhatok körükben. Feladatom sürget. Gyorsan kell leírnom mit tapasztaltam, míg friss a fejemben. Távolodni kezdtem miután a körből kiléptem. De egy hang még követett: „Segítek leírni. Veled leszek.” Hálát éreztem iránta. Visszaléptem az ösvényre, mely fényesből sötétebbé vált, majd az alagútba vezetett, és visszahozott a világomba. Lelkem visszatért testembe. Nyomban felpattantam, és az írógéphez ültem. Úgy vélem a történtek lejegyzésekor nem felejtettem ki semmit sem. A legapróbb részletekig úgy írtam le a beszélgetést, ahogy tanúja voltam. Hitelesen.

Csupán annyit célszerű ehhez a különös beszélgetéshez hozzáfűzni, hogy itt nagy valószínűséggel nem telepatikus közlés történt. A szójátékok, a mondat végi rímek alapján úgy tűnik, hogy ez a beszélgetés magyar nyelven folyt.

 

Pokol

 

A pokol, vagy ahogy az ókori latinok nevezték Hadész birodalma kezdettől fogva nagyon izgatta az emberek fantáziáját. Az Újszövetségben is gyakran szerepel a pokol, de csak a gnosztikus irodalom foglalkozik vele részletesen. Bertalan evangéliumának harmadik fejezetében olvasható, hogy az apostolok megkérik Jézust, mutassa meg nekik az alvilág feneketlen bugyrait. A látványtól nagyon megrémültek. A negyedik fejezetben Bertalan azt kéri az előtte megjelent angyaltól, hogy mutassa meg neki a Sátánt, aki feltárja előtte az „angyalok titkát”. Az alvilág ura „érdekfeszítő” beszámolót tartott arról, hogy az ő kegyencei miként fogják el és büntetik meg a bűnösöket. A szépirodalom is számtalan műben foglalkozik a pokollal, és a képzőművészeknek is kedvelt témája volt az alvilág ábrázolása. Ennek ellenére keveset tudunk a pokolról, a Gonosz birodalmának valódi működéséről. A középkori és újkori alkotások ugyanis többnyire a fantázia szüleményei. Mivel a mennyországhoz hasonlóan a pokolból sem lehet visszatérni, nincsenek szemtanúk, akik hitelt érdemlő beszámolóval szolgálhatnának.

Ezért csak kevesen hisznek a pokol létezésében. Egyébként a túlvilág létében való hit terén az amerikaiak állnak az élen. 81%-uk szerint van élet a halál után. 64%-uk arról is meg van győződve, hogy biztos helye van a mennyben. Ez a hit tehát meglehetősen egyoldalú. Az emberek túl optimis­tán ítélik meg tetteiket a Földön, azt hiszik, hogy születésüktől fogva „bérletet váltottak a menny­or­szágba”. Meglepő az is, hogy minél iskolázottabb, és minél gazdagabb valaki, annál kevésbé hisz a mennyország, illetve a pokol létezésében. A szkeptikusok pedig elintézik egy viccel a dolgot: „Le­het hogy a mennyország jó hely, de a pokolban több az ismerős.” Érdekes, hogy a rossz úton járók hisz­nek a legkevésbé a pokol létezésében. Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy napjainkra so­ha nem tapasztalt szintet ért el a bűnözés, és a terrorizmus.

A bűnös életmód követőit, a pokol létét tagadókat azonban rövidesen nagy meglepetés fogja érni. Kézzelfogható, jelenlegi érzékszerveinkkel is észlelhető bizonyítékokat szereztünk arról, hogy világunknak ez a régiója nagyon is létezik. Egy véletlen folytán nem csak arra jöttünk rá, hogy létezik, hanem arra is, hogy a Föld gyomrában van. Amíg a mennyország kint az űrben, tőlünk néhány ezer kilométerre található, és egy szubatomi energiarészecskékből álló láthatatlan kürtő köti össze a Földdel, a pokol itt van alattunk. Nem véletlenül alakult ki tehát az a sok mondás, mitológia idézet, mely szerint: „megnyílt a föld alatta, és elnyelték a pokol bugyrai”. Elődeink különböző üregekben, barlangok lejáratánál keresték a pokolba vezető utat. Az alvilágról szóló irodalmi alkotások szerint sokan rá is leltek. Modern korunk hitetlenkedőinek azonban már nem kell keresniük a poklot, mert megvan. Szovjet geológusok találták meg 15 évvel ezelőtt Szibériában. A véletlen felfedezés történetét így összegezte Urbán Levente a Hihetetlen magazinban. (2004. november–december, 14-15. oldalak. HU-ISSN 1587 5970)

A pokol létéről szóló első írásos jelentés az Ammenusastia című finn ismeretterjesztő magazin augusztusi számából származik. A cikk a következőket írta: Szovjet és norvég tudósok attól tartanak, hogy felnyitották a pokol kapuit, amikor több mint 14 kilométeres mélységű lyukat fúrtak a földbe, és odalentről emberi kiáltásokat hallottak. Szibéria altalajának kutatása során nem csak kőzetminták kerültek felszínre, hanem fájdalom és őrület hangjai csaptak fel a Föld jelenlegi legmélyebb üregéből. Ember még ilyen mélyre nem hatolt le a földbe, a természetes üregek sem érik el ezt a mélységet. Mint tudjuk Földünk legmélyebb ürege a Japán árok, amely 11 kilométerrel található a tenderszint alatt. Szemrevételezni azonban nem tudjuk, mert nincs az a tengeralattjáró, amely a tenger fenekére merülve kibírná a rá nehezedő 11 kilométernyi vízoszlop súlyát. Ezek után nem csoda, hogy a tudósok megrettentek, hogy szabadjára engedték a „Gonosz erőit”.

A fúrás irányítója Dr. Dimitrij Azzakov így nyilatkozott: „A tények, amelyekre rábukkantunk olyannyira megdöbbentőek, hogy el sem merjük képzelni, mi van odalent.” Aztán így folytatta: „Kezdetben minden rendben ment, de 14,4 kilométeres mélységben a fúrószár erősen melegedni kezdett, amire az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy nagy kiterjedésű üregbe ért. Ebben a barlangban a hőmérséklet is elképesztően magas volt. Számításaink szerint elérte az 1000 ^oC-ot. Ez semmiképp nem egyezik azzal, amit vártunk. Odalent szó szerint a pokol lángjainak kell égnie.” Ekkor a norvég geológus, Dr. Barn J. Nummedahl által irányított tudóscsoport leállíttatta a fúrást, és további vizsgálatokat javasoltak. Ezek egyike volt, hogy „hangmintát kell venni”. Ennek érdekében leengedtek egy mikrofont, hogy megvizsgálják milyen földmozgások és lemezaktivitás figyelhető meg a mélyben. Az első mikrofon nem az elvárható zajt közvetítette, ezért arra gyanakodtak, hogy elromlott. Erre egyre újabbakat engedtek le. Az eredmény azonban ugyanaz lett. A mikrofonok a föld morajlása helyett „ezernyi ember fájdalmas üvöltését” közvetítették.

Dr. Azzakov így számolt be a személyes tapasztalatairól: „Amikor a szuperérzékeny mikrofonokkal a talajmozgásokkal járó zajt akartuk felvenni, egy különös, magas frekvenciájú hangot érzékeltünk. Először azt gondoltuk, hogy ez műszereink hibás működéséből ered, de a hanganalízis kimutatta, hogy nem erről van szó. A letisztított és zajtól megszűrt felvételeken emberek fájdalomkiáltásai is sikolyai hallatszottak. Nem tudom hányan lehettek, de több ezer, ha nem millió hang keveredett egymással. Azonnal felfüggesztettünk minden további kutatást.” A fúrócsoport tagjai annyira megrémültek, hogy sokan otthagyták az egész projektet. A finn lap tudósítása végén ezt mondta Dr. Azzakov: „Reméljük, hogy ami odalent van, az örökre ott is marad.”

A következő hírforrás a norvég Asker című lap, amelynek 1990. januári száma további érdekességekkel szolgált. Már a főcím is figyelemkeltő volt: „Dr Nummedahl geológust elhallgattatták!” A továbbiakból kiderült, hogy 65 éves Dr. Barn Nummedahl megszegte titoktartási kötelezettségét, ezért 15 év börtönbüntetés vár rá, ha visszatér a Szovjetunióba. Nagy szerencséje volt, hogy a szovjet politikusok első pillanatban nem tudták mit kezdjenek a külföldi tudósokkal. Ezért arra kötelezték őket, hogy 2 napon belül hagyják el az országot. Előtte azonban megfenyegették őket, hogy végzenek velük, ha bárkinek beszélnek arról, amit találtak. Ha mindez a Brezsnyev érában történik, nem kerültek volna élve haza. A pártfunkcionáriusokat ugyanis nagyon kellemetlenül érintette a nem várt felfedezés. A Szovjetunió drámai változásokon ment át ugyan a Peresztrojka idején, sőt időközben fel is bomlott, de mindez nem változtatta meg az emberek alapvetően ateista beállítottságát. Ilyen körülmények között beláthatatlan következményekkel, soha nem tapasztalt zűrzavarral járt volna, ha most azzal állnak eléjük, hogy a pokol létezik. Kiderült volna, hogy mindaz, amit évtizedeken keresztül az iskolákban és a pártszemináriumokon az emberek fejébe sulykoltak hazugság. Az igazság lényegében a Bibliában leírtakkal egyezik meg. Máté evangéliuma tehát nem mese, amikor a „tüzes pokolról” beszél.

A purgatórium gondolatát már a római Vergilius alkotta meg a „tüzes és kénszagú” alvilág mellé. Mint tudjuk a keresztény hitrendszerbe is beépült purgatórium egy olyan hely, ahol a kevésbé vétkesek tűzben szenvedve megtisztulnak, majd kegyelmet kapnak, és a mennyországba jutnak. Dante már kilencszintű alvilágról beszél, ami jól összeegyeztethető a „pokol bugyrai” fogalommal. Könnyen lehet, hogy a pokolban is különböző régiók vannak, és a bűnös lelkek az elkövetett bűneiktől függően egyre mélyebbre kerülnek, ahol mind nagyobb szenvedésekben lesz részük. John Milton szerint a pokolnak kilenc szigorúan őrzött lejárata van, amely mögött szörnyű kínok között üvöltöznek a bűnösök, és esélyük sincs a szabadulásra. Manapság a sátáni ihletésű dezinformációs „szakirodalom” igyekszik szimbolikus helyként feltüntetni a poklot, vagy egyenesen tagadják a létezését. A halálközeli élményt megtapasztalt emberek azonban arról számoltak be, hogy a közelében járva egy hatalmas lyukat láttak, amelyből ordítás és borzasztó üvöltés hallható. A bűnös lelkek szomjoltó vízért könyörögtek, és kezek nyúltak ki, hogy megragadják őket.

Visszatérve Dr. Nummedahl élménybeszámolójához: „Másnap felkeresett bennünket egy tisztségviselő a minisztériumból, és megváltoztatva korábbi fenyegetésüket, jelentős pénzösszeget ajánlottak fel a hallgatásukért cserébe. Ezt a javaslatot nem lehetett visszautasítani, mert attól tartottunk, ha makacskodunk, tényleg bajunk eshet. Amint hazaértünk Norvégiába a teljes összeget jótékonysági célokra adományoztam.” Dr Nummedahl nem közölte pontosan, hogy mennyi pénzt kaptak, de utalásai alapján megállapítható, hogy hat számjegyű dollárösszegről van szó. Tulajdonképpen nem is a hangok riasztották meg a helyszínen dolgozókat, illetve a minisztériumi tisztségviselőket, hanem ami utána következett. A gyanús hangokat ugyanis könnyen magyarázhatták volna a műszerek hibájával, de a látottakat már nem lehetett eltussolni. További idézet a nyilatkozatból: „A felfedezés éjjelén, amikor mindnyájan szorongva találgattuk, hogy mit is találtunk, mit hallottunk, egy hatalmas fényes gázfelhő tört fel a lyukból, és emberi arcot vett fel. Ebben a felhőben felbukkant egy szárnyas, izzó alak, és az égen egy írás rajzolódott ki: »Győztem!«. Leírhatatlan volt a kirobbanó káosz. Egész hajnalig mentőautók szirénáztak, és az orvosok nem győzték olyan nyugtatókkal tömni a munkásokat, amely állítólag törli a rövid távú emlékezetet, és a sokkos állapotú betegek kezelésére használják.”

Ezt a két híradást több keresztény újság is átvette, mint a pokol létezésének tagadhatatlan bizonyítékát. Mondani sem kell, hogy hivatalos részről nyomban cáfolták a beszámolókat. Azzal hozakodtak elő, hogy hasonló geológiai vizsgálatok céljából 1984-ben 12 km mély lyukat fúrtak a Kola-félszigeten, és ott nem találtak semmi rendkívülit. Nem csoda. A Kola-félsziget ugyanis több ezer kilométerre van Szibériától, és a fúrási mélység is rövidebb volt 2400 méterrel. Nyilván nem véletlen, hogy a Sátán Szibéria alatt hozta létre birodalmát. Itt a nagy hideg, a szélsőséges időjárási viszonyok között háborítatlanul tevékenykedhettek. Némileg ellentmond az ügy bagatellizálásának, hogy a fúrás helye azóta megközelíthetetlen. Szigorúan elzárt katonai övezetté nyilvánították. Pedig a katonák semmi mást nem őriznek ott, mint egy robosztus vasbeton fedlapot, ami egy keskeny lyuk száját takarja.[128]

Numerológusok még annyit fűztek hozzá ehhez az esethez, hogy nyilván nem véletlenül történt a pokol mélységének meghatározása. A 14,4 kilométer 144 000 deciméternek felel meg, ami pontosan megegyezik a civilizációnk végén megmenekülő emberek számával. Ez az egybeesés is jól szimbolizálja az előttünk álló út két végletét. Cselekedeteink által vagy a pokol tüzére vettetünk, vagy kimentenek bennünket a katasztrófából, és 1000 évig boldogan élhetünk a számunkra létesített földi mennyországban.

Aki többet szeretne megtudni a pokolban uralkodó állapotokról, olvassa el Bill Weise: 23 perc a pokolban című művét. A beszámoló videóban is megtekinthető az Interneten hét részletben, ezen a webcímen: http://metropolita.hu/2010/09/23-perc-a-pokolban-megrazo-sorsfordito-video-nezd-meg/ Az élménybeszámoló bibliai idézetekkel támasztja alá ennek a világnak a létezését. Különösen ajánlott azoknak, akik nem hisznek a pokol létezésében. Ez a videofilmmel alátámasztott beszámoló el fogja bizonytalanítani a kétkedőket. (A szétmarcangolt vagy elégetett bűnösök azért nem semmisülnek meg, mert megölésük után újramaterializálják őket, hogy aztán tovább kínozhassák a bűnös lelkeket. Ebben a világban tehát nem lehet meghalni, a szenvedés örökké tart.) Sokan csak legyintenek, hogy ők nem követtek el semmi bűnt, ezért nem kerülnek a pokolba. Erről azonban csak a halálunk után szerezhetünk bizonyosságot. Egy ismert vicc szerint: „A legtöbb embert ezen a téren éri a legnagyobb meglepetés.”

 

Boldogságkeresés

 

Ma még meglehetősen szemellenzősen ítéli meg az emberiség a gazdagságot. Ez a szűklátókörűség azonban néhány évtized múlva meg fog változni. Az emberek rá fognak jönni arra, hogy semmi sem hátráltatja jobban a lelki fejlődést, mint a túl sok pénz, a vagyon, a határtalan jólét. A gazdagság nem csak a testet, hanem a lelket is elhájasítja. Megöli az ambíciót, lehetetlenné teszi az egyéni képességek kiteljesedését. Az olyan ember ugyanis aki dúskál a földi javakban, nem küzd semmiért sem az életben. Csak elterpeszkedik a mások által összehordott vagyontárgyakon, és „élvezi az életet”. Nem töri magát semmiért, hiszen mindene megvan. Legalábbis azt hiszi magáról. Valójában ugyanis semmije sincs meg, illetve éppen azok a dolgok hiányoznak az életéből, melyek a legfontosabbak a világon. Az emberek ma még nincsenek tisztában vele, hogy az élet legmélyebb értelme a szenvedés, mert a szenvedés segíti elő legintenzívebben a lelki fejlődést. Akinek módja van arra, hogy a pénze révén kikapcsoljon az életéből minden kellemetlenséget, kényelmetlenséget, annak a legcsekélyebb mértékű szenvedésben sem lesz része. Ezáltal az élete értelmetlenné válik. Univerzális szempontból az ilyen körülmények között lezajló élet felesleges időpocsékolás, cél nélküli vegetálás, mert a léleknek semmi haszna sem válik belőle. A test örül ugyan a kényeztetésnek, de földi porhüvelyünk néhány évtized után elenyészik, nyomtalanul eltűnik, mintha nem is létezett volna. Maradandó értéket csak a lelkünk vihet magával ebből a világból, de a tehetős embereket éppen a gazdagságuk gátolja meg abban, hogy valódi értékre tegyenek szert.

Némileg változik a helyzet azoknál, akik saját erőfeszítéseik által válnak gazdaggá. Ők ugyanis életük első felének tapasztalatai által jóval megfontoltabban élnek az anyagi javak nyújtotta előnyökkel. Többnyire mérsékletes életmódot folytatnak, ösztönösen kerülik az élvezetekben való elmerülést. Olyanok is akadnak közöttük, akik a vagyonukat nem a saját jólétük határtalan fokozására, hanem környezetük segítésére, felemelésére fordítják. Korábbi szenvedéseik által ők már bepillanthattak az élet titkaiba, és ösztönösen érzik, hogy nem a pénzgyűjtés az élet valódi értelme. Azt is érzik, hogy a világon minden mindennel szoros kapcsolatban áll, és sok függ attól, hogy a vagyonnal rendelkezők mit tesznek a pénzükkel. A pénz ugyanis ma még hatalom, és a világ sorsát mindig a hatalommal rendelkezők döntik el. Ennek tudatában ők már az emberiség jövője iránti felelősséggel költik el pénzüket. Nem követik ösztöneiket, amelyek környezetüket terhelő anyagi javak halmozására sar­kallja őket, hanem igyekeznek a világ hasznára lenni. Sajnos ma még kevés ilyen ember található a tehetősek körében, de a világ változik, és a változás idővel kihat a pénzarisztokrácia világára is.

Jelenleg a legnagyobb problémát nem a Föld túlnépesedése okozza, hiszen bolygónk a táplálkozás megreformálásával a jelenleginél jóval több embert is képes lenne eltartani. A baj az, hogy az emberek természetes ösztöneik által vezérelve olyan életszínvonalra vágynak, amelyen civilizációnk elitje él. Amíg korábban a szomszédaikkal igyekeztek lépést tartani, mostanra a gazdagok és híresek életvitelét akarják utánozni. (A meggazdagodás iránti vágyat a kollektív hipnózis tartja fenn, melynek lényege, hogy a birtoklás boldogságot okoz.) Sajnos a filmek és a reklámok csak erősítik ezt a minden reális alapot nélkülöző törekvésüket. Önző céljaik, valóságtól elrugaszkodott vágyaik kielégítése érdekében teljesen kimerítik a Föld energiaforrásait és nyersanyagkészleteit, s nem gondolnak a jövőre. Ezt az öngyilkos folyamatot csak tudati felvilágosítással és önkorlátozással lehet megállítani. Az emberekben tudatosítani kell, hogy nem csak egyszer élünk. Haláluk után azok fognak ide visszaszületni, akik tönkretették a világot. A természetet önmagunknak pusztítjuk, a jövő nemzedéke mi leszünk.

Az előbbieknél is nagyobb fenyegetést rejt magában a fejlődő és a fejlett államok közötti kirívó életszínvonal-különbség. A Föld természetes erőforrásainak felét az emberiség 12%-a veszi igénybe. A másik felén osztozkodik a 88%-nyi maradék. Mi lesz, ha a fejlődő országokban élő 88% is úgy akar élni, mint a legfejlettebb országok lakói? A Föld már most túl van teljesítőképességének határán. Bolygónk erőforrásainak mennyisége, és a természet regenerálódási képessége korlátozott. A gazdaság szüntelen növekedésének erőltetése, valamint az emberiség túlnépesedése következtében már évtizedekkel ezelőtt átléptük azt a határt, amit bolygónk ökológiai katasztrófa nélkül el tud viselni. Ami most gazdaságirányítás címén folyik nem más, mint a Föld végletekig való kizsarolása, világunk módszeres elpusztítása. A baj tehát nem az, hogy túl sokan vagyunk, hanem az, hogy pazarló életmódot folytatunk. Túl sokat veszünk el a természeti javakból, olyan dolgokra herdáljuk el a Föld erőforrásait, melyekre valójában semmi szükségünk sincs.

Túlélési esélyeinket jelentősen rontja, hogy civilizációnkban kiveszőfélben van a hivatástudat, a szakmai tisztesség, ami a társadalmi fejlődés legfőbb hajtóereje. Ennek oka, hogy egyre alacsonyabb szférákból érkez­nek hozzánk lelkek. Ezek megtestesülései alkal­mat­lanok a ránk váró feladatok színvonalas ellátá­sá­ra. Az ötödik szféra szá­zadfordulón és két világ­háború között élt kül­dötteit felváltották a ne­gyedik szférából érkez­tek. Most a harmadik szfé­rából jöttek vannak so­ron, ami életünk minő­ségének romlásán túlme­nően abban is megnyil­vánul, hogy egyre ke­vesebb használható em­ber található a munkaerőpiacon. A most felnövekvő korosztálynak nem csak a képességei hagynak sok kívánnivalót maguk után, hanem a munkaerkölcsük, az életfelfogásuk is. Ösztöneik, földhözragadt gondolkodás­módjuk következtében a munkában nem az örö­met, a kiteljesedést, az ön­megvalósítást keresik, ha­nem azt, hogy az mennyi hasznot hajt nekik. Pénz nélkül a legapróbb szívességre sem hajlandók, egész világnézetüket át­hatja az anyagias élet­mód. Telhetetlenségük foly­­tán mind többet követelnek munkájukért, ugyan­ak­kor tevékenységük eredmé­nye legtöbbször az átlagos szin­­tet sem éri el. Ez azon­ban nem izgatja őket. Feladatuk végzésének legfőbb mozgatórugója, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta, és újabb pénzkereseti lehetőség után nézhessenek.

A könnyen jött pénz könnyen el is megy. Miután nem dolgoztak meg igazán a jövedelmükért, így nem is ragaszkodnak hozzá túlzottan. Könnyedén elszórják különféle szórakozásokra, vagy a kényelmüket szolgáló anyagi javakra. Ők alkotják a fogyasztói társa­dalom derékhadát. Életmódjuknak tudható be a világban jelenleg tapasztalható nyersanyag és energiapazarlás túlnyomó része. A felelőtlenség ugyanis nem csak a munkájukkal, hanem a környezetükkel szemben is megnyilvánul. Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzelték, dühbe gurulnak. A munkájukat, a pénzszerzési vá­gyukat akadályozó legkisebb akadály, nehézség is kihozza őket a sodrukból. Ilyenkor úgy viselkednek, mint egy megvadult, fékezhetetlen állat. Viselkedésüket ez a videoklip jellemzi leginkább.[129] Webcím: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=WOhd_dKwxVs

Közbevetőleg megjegyezve a harmadik szférabeliek gyenge szakmai képességei és alacsony munkamorálja komoly zavarokat okoz a gazdaságban is. Egy angliai felmérés szerint minden tizedik beosztottját alkalmatlannak tartja a főnöke munkája elvégzésére. Nagy-Britanniában minden ötödik megüresedett állás azért betöltetlen, mert nem akad rá kellően képzett munkaerő. A tanulmány készítői a nem megfelelő munkavégzés okát a motiváltság, illetve a szakképzettség hiányában látják. A színvonalas munkaerő hiányából eredő elmaradt hasznot évente 10 milliárd fontra becsülik. Egyelőre úgy próbálnak segíteni a helyzeten, hogy külföldről szerzik be a kvalifikált szakembereket. Így Magyarországról is egyre több mérnök, orvos ápolónő és szakmunkás költözik Nyugatra. Jobb híján a hazai vállalkozók is ezt teszik. Ide csalogatják az alacsonyabb életszínvonalú országok legjobb szakembereit. Ők Erdélyből. hozatnak ide ácsokat, géplakatosokat, minősített hegesztőket. A négyes szférából érkezett tanulni vágyó, szorgalmas és nagyfokú munkamorállal rendelkező emberek száma azonban rohamosan csökken. Miközben a technikai fejlődés egyre magasabban képzett, megbízható szakembereket igényelne, mind színvonaltalanabb lelkek születnek a Földre. A fokozatosan romló közállapotok, civilizációnk erkölcsi lezüllése az értékes lelkek számára nem teszi vonzóvá a közöttünk élést.

Az igazi tragédia azonban csak ezután vár ránk, mert ha ennek a folyamatnak nem tudunk gátat vetni, akkor a közállapotok romlása oly mérvű lesz, hogy már a hármas szféra lelkei sem kívánkoznak erre a lassan fegyenctelepre hasonlító világra. Ekkor jobb híján a második szféra lakói veszik át a helyüket, és az első szféra küldötteivel karöltve birtokba veszik a világot. Ezek a primitív emberek azonban már nem csak az értékteremtésre, hanem az értékmegőrzésre is képtelenek lesznek. Bűnöző hajlamaik folytán tönkretesznek minden erkölcsi és anyagi értéket a Földön, és fokozatosan az állatvilág szintjére züllesztik civilizációnkat. Ezt a folyamatot feltehetően már nem nézik tétlenül az égi hatalmak, és ha korábban nem is, de ekkor már biztosan beindítják az apo­kalipszis gépezetét, melynek célja, hogy kimentsék azt a néhány százezer embert, aki erre méltó, a többieket pedig elpusztítják. Az elrontott világ helyén újat teremtenek, amelybe az arra érdemeseket fogják beköltöztetni. A korábban kimentett emberek egy ideális, szeretetteljes, örök emberi értékeket követő világot fognak létrehozni, amelybe már szívesen születnek bele az értékesebb lelkek is. Civilizációnk tehát nem ér véget, csupán egy megtisztulási folya­maton megy át, melynek során megszabadul a selejttől, a fejlődést gátló, visszahúzó elemektől.

A pusztulásra ítélt emberek lelke azonban nem semmisül meg. Az aszály és a sorozatos földrengések által kiváltott tűzhalál után átirányítják őket olyan bolygókra, ahol a civilizációs fejlődés szintje megfelel az általuk képviselt színvonalnak. Ezekben az ősközösségi társadalmakban jóval nehezebb élet vár rájuk, mint amit a Földön maguk mögött hagytak, de a primitív lelkek csak iszonyú szenvedések árán képesek feljebb emelkedni az evolúciós fejlődés láncolatában. Az ő szemszögükből nézve ez a sors megtorlásnak tűnik, de való­jában nem az, hanem esély a továbbfejlődésre. Az elpusztult Mukulia és Atlantisz bukott lelkei annak idején a mi világunkba születtek be, és most ők alkotják civilizációnk legértékesebb rétegét, a művészek, a tudósok és ország­irányítók zömét. Igaz hogy ennek ára újabb 12 ezer évnyi gyötrelem volt. Ismét végig kellett élniük egy civilizáció felemelkedésével járó összes megpróbáltatásokat, de ezáltal ők is jobbá váltak. Eljutottak oda, ahová a saját társadalmukban nem sikerült felemelkedniük. Az egyes civilizációkat sújtó katakliz­máknak tehát nem csak büntetés jellegük van, hanem egyben lehetőséget teremtenek arra, hogy ki-ki a számára legmegfelelőbb környezetbe kerüljön, és ezáltal a fejlődése hatékonyabbá váljon. A fejlődésnek ez az útja azonban nem törvényszerű. A mi esetünkben az érintettek „magukba szállásával”, gondolkodásmódjuk és viselkedésük megváltoztatásával még elkerülhető lenne a tűzhalál, az elevenen való elégettetés, megmenthető lenne civilizációnk egésze. Az élet valódi értékeinek megismerése sokat javíthatna a helyzetükön, de a katasztrófa csak társadalmi összefogással hárítható el.

Amennyiben erre nem mutatunk hajlandóságot, feltartóztathatatlanná válik az apokalipszis beteljesedése. A világban zajló változások tudományos megfigyelése alapján a végső pusztulást előreláthatóan nem a Bibliában említett misztikus lények fogják kiváltani, hanem a Föld mágneses pólusának elfordulása. Régen évtizedenként 3-4 földrengés volt. Mostanában évente 80-90-et regisztrálnak a kutatók, amelyek egyre erősebbé, pusztítóbbá válnak. A magma elfordulása óriási feszültségeket kelt a Föld belsejében, így a továbbiakban még gyakoribbá és intenzívebbé válnak a földmozgások. A hihetetlen erejű sorozatos földrengések végül lángba borítják az egész világot, ami civilizációnk teljes megsemmisülését eredményezi. Hogy addig mi fog történni, arról a Biblia nyújt tájékoztatást: „Az emberek túllépték a kegyelem fenntartásának határait. Mivel megrögzötten ellenállnak minden jobbító törekvésnek, Isten visszavonja a Szentlelkét. Minthogy az isteni kegyelem nem oltalmazza többé őket, Lucifer védtelen kiszolgáltatottjaivá válnak, aki végső veszedelembe dönti a föld lakosait. Miután Isten angyalai már nem tartják féken az emberi szenvedélyek heves kitörését, a viszály összes elemei felszabadulnak. Ennek következtében az egész világra nagyobb és rettenetesebb pusztulás zúdul, mint hajdan Jeruzsálemre.”

Civilizációnk romlásba döntését tehát valójában nem Isten fogja előidézni, és nem is a Sátán, hanem mi magunk. Állati ösztöneink szabadjára engedése eredményezi azt az állapotot, melynek törvényszerű következménye a totális pusztulás lesz. Sorsunk ily módon való alakulásának elkerülése csak gondolkodásmódunk és viselkedésünk alapvető megváltoztatásával érhető el. A megsemmisülésünket eredményező folyamatot kizárólag a Teremtő képes leállítani, ha erre érdemesnek bizonyulunk. Mi azonban annyira eltávolodtunk tőle, hogy sokan még tudomást sem hajlandók venni róla. Már az egymással való összefogásban, a bajok közös erővel történő legyőzésében sem reménykedhetünk. Az eszelős harácsolás, a pénz utáni vég nélküli hajsza ugyanis meg­rontotta, teljesen tönkretette az em­beri kapcsolatokat. A sok baj láttán a hívők is panaszkodnak, hogy „elha­gyott bennünket az Úristen”. A va­lóság azonban az, hogy nem ő ha­gyott el minket, hanem mi hagytuk el őt.

 A transzcendentális gondolkodás­mód kifejlesztése, a Mindenhatóba vetett hitünk helyreállítása nagyon fontos, de önmagában nem elég. Na­gyon sok múlik társadalmunk min­den egyes rétegének, így a gaz­dagok jövőbeli viselke­dé­­sén is. Olyan élet­vitelt kell foly­tatniuk, amely nem ir­ritálja a környezetüket, és nem kelt senkiben elérhetetlen vá­gyakat. Je­lenleg a pénzükben fuldokló millio­­mosok azzal hívják fel ma­gukra a fi­gyel­met, hogy gyémántokkal ki­rakott bugyit és melltartót vásá­rolnak a sze­retőjüknek, 10 millió dol­lárért. A vi­lágsztárok sem tudják értel­mes dolgokra költeni csil­lagászati gázsijukat. Miköz­ben 860 millió em­bertársuk az éhhalállal küsz­kö­dik, 25 millió dollá­ros álom­esküvőt rendez­nek, majd fél év után bot­rányos kö­rülmények kö­zött elvál­nak. A töme­ges elsze­génye­dés, az életminőség nagyfo­kú romlása kö­zepette a tehetős ré­tegnek nem a pénz esztelen szórá­sával kellene pél­dát mutatnia a tár­sada­lomnak. Ha a pénzüket nem luxusjavakra, hanem a világ megsegítésére, az össztársadalmi túlélésre fordítanák, akkor nem egy hamis értékrend sugallatával, hanem követésre méltó példával járnának elöl. Ráadásul a pozitív viselkedési minta megteremtésével nagyfokú megbecsülést vívnának ki a közéletben. Az újkor elitjére már nem úgy tekintenének a kisemberek, mint élősködők gyülekezetére, hanem mint társadalmunk nélkülözhetetlen rétegére. Olyan emberekre, akik mozgatják a gazdaságot, irányítják a politikát anélkül, hogy a pénzükkel, a hatalmukkal visszaélnének.

Amennyiben a „felső tízezer” nem hajlandó az átalakulásnak ezt a békés útját választani, akkor két dolog tör­ténhet. Az egyik, hogy az ellehe­tet­le­nülés határára érkezett szegények egy interna­cionális felke­lés során meg­tá­madják a gazdagokat, és számszerű fö­lényüket kihasználva végső elkese­re­dettségük­ben kiirtják őket. A másik, valószí­nűbb eshető­ség, hogy ennek előszelét érzékelve a gazdagok ma­gukhoz ra­gadják a politikai hatalmat, és létre­hoznak egy dik­tatórikus rend­szert, a pénz leplezetlen diktatúráját. Ebben a fegyveres testü­letek fő fe­ladata a gaz­dagok testi ép­ségének vé­delme lesz, és a szegények teljesen jogfosztottá válnak. A kö­zépréteg fo­kozatosan meg­szűnik, és a társadalom két részre sza­kad: az anya­gi javak mind nagyobb részét birtok­ló maroknyi gazdagokra, s az őket kiszolgáló rétegre, valamint az egyre szegényebbé váló tömegekre.

Úgy tűnik, hogy ez a folyamat már el is kezdődött. Jelenleg az emberiség 20%-a használja a megtermelt javak 83%-át, míg a legszegényebb 20%-nak csak 1,3%-a jut. A világ javainak 50%-a mindössze 370 család ke­zé­ben van. Ez a szám to­vább szűkül, mert mind nagyobb mértéket ér el a tőkekoncentráció. Föl­dünk 200 leggazdagabb emberé­nek több pénze van, mint civilizációnk legszegé­nyebb 40 százalékának, azaz kö­zel 3 mil­li­árd embernek. (A világ 400 leggazdagabb emberének vagyona eléri az 1000 milliárd dollárt.) Ennél meghökken­tőbb adat, hogy a világ 3 leggaz­da­gabb emberének va­gyo­­na meghaladja a 43 leg­­szegé­nyebb or­szág együttes brut­tó nem­­zeti jöve­del­­mét. Vál­lalati szinten még na­­gyobb kü­lönbségek tapasztal­ha­tók. Jel­­lem­ző a tőkekon­centrá­ció­ra, a multi­na­ci­o­nális nagy­vállalatok pénz­ügyi ha­tal­má­ra, hogy a japán cégek egyike, a Mit­su­bishi összfor­galma nagyobb, mint In­do­né­zia GDP-je, holott ez az or­szág a világ negye­dik leg­­népesebb országa, és terü­letét tekintve is kon­tinens­nyi méretű. A világ 200 leg­nagyobb vál­la­latának össz­forgalma a világ össze­sített GDP-jének 28%-át adja. En­nek ellenére csupán 18,8 millió embert fog­lalkoz­tat­nak, ami a világ munka­ké­pes korú lakosságának csu­pán 0,63%-a. Sokat ron­tanak a statisz­ti­kán a nyu­gati országokban szoká­sos kiugró vezetői jövedelmek. Az amerikai menedzserek átlagosan 320-szor annyit keresnek, mint egy átlag­munkás. (Jack Welch-nek a General Electric elnök-vezérigazgató­já­nak 120 millió dollár volt a fizetése évente. A New York-i tőzsde elnöke, Richard Grasso évi fizetése 188,5 millió dollárra rúgott. Hasonló összegeket keresnek az élsportolók is.)

A világ javai­nak egyen­lőtlen eloszlása az egyes or­szágok között is fokozó­dik. Amíg az 1960-as évek­ben még csak harminc­szo­ros különbség volt a gaz­dag és a szegény álla­mok között, ma ez az arány nyolc­van­szoros. Sőt, a világ leggaz­dagabb és leg­sze­gé­nyebb ál­lama között az egy főre eső jövedelem­kü­lönb­ség száz­szoros. Pe­dig a ja­vak mennyi­sége fo­lyama­to­san növe­ke­dett. A globá­lis fogyasztás és szol­gálta­tások értéke 1998 vé­gére elérte a 24 billió dol­­lárt, ami hat­szorta na­gyobb, mint 1975-ben volt. A vi­lág la­­kossá­gának 56%-a sze­gény, és 1,2 milliárd em­ber napi 1 dollárnál ke­ve­sebb összegből él, 1 mil­liárd pedig éhezik, vagy ahogy a politikusok fo­galmaz­nak: alultáplált. (A FAO kimu­tatásai szerint a több mint 1 milliárd éhe­zőből 80 millió Euró­pá­ban él.) Pedig soha nem éltünk olyan jól, mint mos­­tanában. Az egyéni gaz­dagodással együtt nőtt a globális jólét. Csak a ja­vak egyenlőtlenül oszla­nak el a világban. Van­nak, akik­nek nagyon sok jut be­lőle, mások meg semmit sem kapnak. 2005-ben a világ országaiban készült termékek és szolgál­tatá­sok összértéke már meg­haladta a 60 billió dollárt. Ha ezt elosztjuk a Föld la­kosságával, minden em­berre kb. 10 ezer dollár jut. A szegények tehát nem azért szegények, az éhe­zők nem azért halnak éhen, mert nincs miből adni ne­kik. A rendel­ke­zésre álló javak mennyi­sége oly nagy, hogy bő­ven jutna min­den­kinek, ha egyenlően osztanánk el. Amennyiben ez megtörténne, a legszegényebb ember is havi 800 dollárból élhetne. Most viszont 2,5 milliárd ember naponta kevesebb mint 2 dollárból tengődik. Még a világ leggazdagabb, legnagyobb bruttó nemzeti jövedelemmel rendelkező országában, az Egyesült Államokban is 50 millióan nyomorognak.

Eközben valóságos pénz­áradat özönlik a bankokba, a gazdagok nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Még soha nem hal­mozódott fel ennyi befek­tetésre váró tő­ke a világ­ban, mint a XXI. század elején. Svájcban és Hong­kongban annyi a pénz, hogy a bankok nem haj­lan­dóak számottevő kama­tot fi­zetni a betéteseknek. A be­téti ka­matok néhány tized száza­lékra csökken­tek. Ha így megy tovább, a betéte­sek­­nek kell majd fizetniük azért, hogy a bankok haj­lan­­dóak legye­nek a pén­zü­ket őrizni. 1929-ben, a nagy gazdasá­gi vi­lág­vál­ságban ért­hető volt, hogy oly sok a sze­gény, de ebben a gazdag világban a jelenlegi hely­zet tart­hatat­lan. A fejlődő országokban mind többen teszik fel a kérdést, hogy a gazdagok mi­­ért nem érik be ke­ve­seb­bel, hogy a szegé­nyek­nek is jusson valami a világ javai­ból? Korunk vállal­ko­zói miért akar­nak mások ro­­vására meggaz­da­godni? Az indiai varrodákban pl. havi 14 dollár az átlagbér, és ezért heti 70 órát kell dol­gozni. Az alkalmazottak több­sége kiskorú, alig töl­tötte be a 14. életévét. Ugyan­ak­kor 2008-ban már 1125-re emelkedett azoknak az embereknek a száma, akiknek a vagyona meghaladja az 1 milliárd dollárt. Összvagyonuk 4,4 billiárd (4,4 × 10¹²) dollár. A világ 41 országában 691 dollármilliárdos található. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság is csak a szegényeket sújtotta. A gazdagok ezen is nyertek. 2012-ben a dollármilliárdosok száma 1200-ra növekedett.

Ezt látva ne csodálkozzunk azon, hogy a világ szegényebb felében egyre nő az ellenérzés a gazdag Nyugattal szemben, és mind többen szegődnek az „igazságosabb világért” harcoló terroristák szolgálatába. Ennek az állapotnak a konzerválása, illetve a vagyoni különbségek tovább fokozása azért is zsákutca, mivel ez nem oldja meg a bolygónkat veszélyeztető globális problémákat, sőt sietteti a pusztulást. Az ökológiai katasztrófának a gazdagok is áldozataivá válnak, mert egy agyonszennyezett világban pénzért sem lehet tiszta vizet, -levegőt, -talajt vásárolni. Nagyobb anyagi lehetőségeiket kihasználva annyit elérhetnek, hogy ők néhány hónappal később fognak meg­halni, de ennek nem biztos, hogy örülni fognak. A klímaösszeomlás ugyanis leginkább az atomháború borzalmaihoz hasonlítható, ahol azok járnak jobban, akik hamarabb elpusztulnak.

Az egyes emberek közötti vagyoni különbségek megszüntetésének lenne ugyan egy radikális módja, az államosítás, de ettől a helyzet még rosszabbá válna. Néhány évtizeddel ezelőtt a kommunista országokban megpróbálkoztak a magánvagyonok elkobzásával, de nem mentek vele semmire. A rekvirálás, a magántulajdon államosítása nem szüntette meg a szegénységet. A „népi tulaj­donba” vett vagyon lassan elcsordogált a bürokrácia útvesztőiben, és nem egy esetben a pártfunk­cio­ná­riusok zsebében kötött ki. Az önzés, a kapzsiság alól ugyanis ez a társadalom sem volt mentes, így csupán az történt, hogy az anyagi javak a letűnt rendszer képviselőinek kezéből átvándoroltak az új elit kezébe. Egy idő után felélték ezeket a javakat, és mivel újat nem voltak képesek terem­teni az eredmény az lett, hogy mindenki szegénnyé vált.

A kapitalizmusban sem alakulnának másként a dolgok, ott is kézen-közön elveszne az elrabolt vagyon. Még akkor sem hozná meg a kívánt általános jólétet, ha drákói intézkedések hatására megmaradna. Ismerve ugyanis az állami költségvetés feneketlen zsákját, az államháztartás milliárdos hiányát, ezek a pénzek hamar elfogynának. Ez ellen csak az összegyűjtött vagyon befektetésével, forgatásával lehetne védekezni, de erre nem akadna vállalkozó. Általános tapasztalat, hogy a közvagyon gyarapítása senki­nek sem szívügye. Az a tulajdon pedig amely­nek nincs gaz­dája, nincs olyan tulajdonosa aki személyesen képes őrködni felette, előbb-utóbb „ebek har­min­cadjára” kerül. Ezt belátva az állam nem tehetne mást, mint a korábban begyűjtött va­gyont tőke formájában kihelyezné arra alkalmasnak látszó magánszemélyeknek, hogy gya­rapítsák. Ezzel azonban a régi rendszert állítaná vissza, a kü­lönbség csupán annyi lenne, hogy a felső tízezer tagjai ki­cserélődnének. Az ősi kínai köz­mondás is azt tartja, hogy mindig a hiányt pótoljuk, és ne a többletet csökkentsük.

Az emberek vagyoni kü­lönb­­ségéből eredő feszült­sé­ge­­ket ma csak egy módon lehet enyhí­teni, rá kell bírni a gaz­dagokat, hogy támogassák a szegé­nye­ket. Ezt már ma is sokan meg­teszik, de nem min­denki az anyagi hely­ze­té­hez mérten. Mint a társadalom min­den rétegében a gazdagok között is sok a fukar, fösvény ember, aki csak ak­kor ad, ha muszáj. Az erő­szak­nak azon­ban ilyen esetek­ben nincs he­lye. Meg kell vár­ni, amíg az il­lető magától rá­jön, hogy egy olyan közös­ség­ben él, ahol egy­más­ra va­gyunk utalva. Csak úgy ju­tunk előbb­re, ha kölcsönösen se­gítjük egy­mást, és az önzet­len se­gít­ség előbb-utóbb vissza­hat az ada­ko­zó­ra is. Ezzel a viselkedéssel a gaz­da­gok le­sze­­relhetnék a szélső­sé­ges néze­teket vallókat is, akik mind gyak­­rabban ragadtatják ma­gu­kat ilyen kijelentésekre: „A sok élősdi vérszívó kisajátította magának a világot, és nem hagyják élni a másikat. Arroganciájukkal, pökhendiségükkel, nemtörődömségükkel, és végtelen önzésükkel megakadályozzák a tehetséges, de pénztelen emberek érvényesülését, nagyban gátolva ezzel a világ fejlődését. Eszükbe sem jut, hogy áldozzanak valamit annak a világnak a megmentésére, amelynek a vagyonukat, a határtalan gazdagságukat köszönhetik.”

A jövő században valószí­nűleg túljutunk korunk anya­gias szemléletén, a pénz minde­nek fölé helyezésén, és akkor mind többen lesznek olyanok, akik személyes hasznukról le­mondva kizárólag a köz szolgá­latának szentelik életüket. Így fokozatosan megszűnik ez a probléma is. A nagy vagyon, a gazdagság már senkit sem fog vonzani, mert az emberek rá­jönnek arra, hogy az élet értel­me nem az élvezetek habzso­lása. Az elérhe­tetlen vágyak megszűnnek, a jogos igényeit pedig mindenkinek ki tudják majd elégíteni. Így nem lesz töb­bé értelme szegénységről és gaz­dagságról beszélni. A tőkekoncentrálódás fennmarad még egy darabig, de ennek már csak funkcionális szerepe lesz. A magánsze­mély ugyanis gyorsabb, rugalmasabb, mint az állami apparátus, így pl. a kockázati tőke kihelyezésé­vel a nagy vagyonok gazdaságélénkítő szerepet tölthetnek be. A helyi igények kielégítésével is sze­re­pet játszhat a magánvagyon, mivel az állam keze nem ér el mindenhová, és azt, hogy egy közösség­ben ki érdemli meg leginkább a támogatást csak az tudja megítélni, aki ott él. A helyes döntés meghozása természetesen felelősséggel jár, de aki képes volt arra, hogy egy komoly vagyont összehozzon, valószínűleg arra is képes lesz, hogy felelősen döntsön annak sorsáról.

Más vélemények szerint a szegénység felszámolásának legegyszerűbb módja, hogy a gazdagoktól elvett pénzt szét kell osztani a nincstelenek között. Megoldást azonban ez sem jelentene, mert túl sok a szegény. A gazdagok pénze csak arra lenne elég, hogy átmenetileg megmentse őket az éhhaláltól, de nem tudná kiemelni a nincsteleneket jelenlegi helyzetükből. Ugyanolyan primitív életkörülmények között tengődnének tovább mint eddig, a különbség csupán annyi lenne, hogy nem korogna a gyomruk. Kilátástalan helyzetükben ­„vigaszt” csak az jelentene számukra, hogy már nincsenek gazdagok, mert kifosztották őket. A végeredmény: az egész emberiség szegénnyé, nyomorulttá és boldogtalanná válna, a legszegényebbek pedig éhen halnának. A gazdagoktól elvett pénz ugyanis egy idő után el­fogyna, és miután már nincs kit kifosztani a vagyo­nából, nincs kitől segélyt kérni, visszatérne az éhínség, a vele járó betegségek és tömeges elhalálozások.

A szegénység valóban nem fog magától felszámolódni, és az is igaz, hogy a gazdagok pénze szükséges a probléma megoldásához, de nem ebben a radikális formában, hanem önkéntes alapon, egy jól átgondolt terv szerint haladva. Az ismert közmondás szerint: „A szegényeknek nem halat kell adni, hanem hálót, és meg kell tanítani őket halászni.” Az alamizsna csak megalázza az embereket, és nem teszi lehetővé a bajokból való kilábalást. Arról nem is szólva, hogy senkinek sincs annyi pénze, hogy több száz millió embert élete végéig etessen, eltartson. Erre nincs is szükség, mert minden nép, népcsoport el tudja látni magát élelemmel, ha ezt a körülményei lehetővé teszik. A szegényeket tehát nem etetni kell, hanem meg kell teremteni számukra a felemelkedéshez, a normális életvitelhez szükséges feltételeket. Az aszályos vidékeken pl. kutat kell fúrni számukra, a földműveléshez szerszámot kell adni nekik, és megtanítani őket a használatukra.

Arra is ügyelni kell, hogy mindig a fejlettségi szintjüknek megfelelő technológiát kell a rendelkezésükre bocsátani. A múltban gyakran előfordult, hogy a nyugati országok modern gépsorokat, sőt komplett gyárakat küldtek a fejlődésben visszamaradt országoknak abban a hiszemben, hogy az majd ugrásszerűen elősegíti a fejlődésüket. A fejlődésben azonban nem lehet hétmérföldes lépésekkel haladni, nem lehet lépcsőfokokat kihagyni. Egy ­olyan nép, amelynek tagjai írni-olvasni sem tudnak, nem tud mit kezdeni a legmoder­nebb NC-vezérlésű szerszámgépekkel. Még elszállítani sem képesek ezeket a berendezéseket, így nem csoda, hogy jó néhány gyári felszerelés megrothadt a kikötőben, vagy megette őket a rozsda. Ebben a fejlődési stádiumban az sem segít, ha egy primitív közösség hirtelen nagy vagyonhoz jut, mert megfelelő kultúra és infrastruktúra hiányában nem tudnak mit kezdeni a gazdagságukkal. Úgy járnak, mint az az indián törzsfőnök, aki az Isten háta mögötti birtokán olajat talált, és hirtelen gazdag ember lett. Azonnal vett magának húsz fürdőkádat és vízcsapot, s lerakatta a kunyhója elé, hogy jelezze vele a gazdagságát.

A fejlődő országokat csak lassan, fokozatosan, és kellő körültekintéssel lehet felemelni a civilizált országok szintjére. A folyamatban legfontosabb sze­repe a tanulásnak, a tanításnak van. Az államközi segélyeket ugyanis csak azok tudják jól elkölteni, akik tisztában vannak azzal, hogy mire kell elkölteni. A tanítás, a felvilágosítás, az információátadás alapvető feltétele a fejlődésnek. Az elmaradott nemzeteket leghatékonyabban a közülük kiemelkedő iskolázott személyek képesek felemelni, mert ők tisztában vannak népük adottságaival, az emberek lelki beállítottságával, és nem utolsó sorban a visszahúzó hagyományokkal. Természetesen ez a törekvés nem hoz egyik napról a másikra látványos eredményt. A fejlődés rögös útját ugyanis minden nemzetnek végig kell járni, a vele járó szenvedések alól senki sem kap felmentést. Nem szabad, hogy a kezdeti kudarcok, sikertelenségek bármely népcsoport kedvét szegjék az előrehaladásban, mert csak az a nemzet maradhat fenn a világban, amely hajlandó fejlődni. Történelmi példák bizonyítják, hogy a fejlődésképtelen népe­ket előbb-utóbb leigázzák, kiirtják; pusztulásra ítéli őket az evolúció. A harmadik világ irányítása nem csak erkölcsi kötelességünk, hanem a saját érdekünk is, mert e nélkül a fejlődő országok elkerülhetetlenül beleesnek abba a hibába, amit mi követtünk el. Környezetkímélő technológiánk átadása nélkül néhány évtized múlva ők is elkezdik szennyezni a természetet, ami megállít­hatatlanná teszi az ökológiai katasztrófát.

 

Mostanában egyre többen vannak, akik a közlekedési viszonyok javulását, a határok fokozatos megnyitását kihasználva úgy próbálják a fejlődéssel járó megpróbáltatásokat kikerülni, hogy elutaznak a gazdag államokba, és ott letelepedési engedélyt kérnek. Tisztában vannak azzal, hogy a demokratikus államok törvényei nem engednek egyetlen ott élő embert sem éhen halni, sőt olyan mérvű rendszeres segélyben részesítik őket, amely nem egy esetben nagyságrendekkel meghaladja a szülőhazájukban elérhető munkabéreket. Munkát ugyan nem kapnak, mert a befogadó államokban is olyan nagy a munkanélküliség, hogy a saját polgáraiknak sem tudnak állást biztosítani, de ez nem zavarja őket. Ily módon évekig, sőt évtizedekig élősködnek a magas életszínvonallal rendelkező társadalmakban, abban a hiszemben, hogy rendkívül szeren­csésen alakult a sorsuk. Ez az élet azonban inkább nevezhető szerencsétlenségnek, mint szerencsének, mert kiiktatták önmagukat a fejlődési láncból. Az igaz, hogy nem nyomorognak, de nem is élnek, csupán vegetálnak. A viszonylagos jómódban és sem­mittevésben nem halad előre a lelki fejlődésük, nem válnak jobbá annál, amik voltak. Ráadásul a hazájuknak is kárt okoztak azzal, hogy nem vállalták a nemzetük felemelésével járó nehézségeket, így a problémákat az otthon maradottaknak kell kevesebb létszámmal és nehezebb körülmények között megoldaniuk.

A jóval kulturáltabb körülmények közé kerülő bevándorlók között gyakori jelenség, hogy megtagadják a múltjukat, szégyellik az eredetüket. Igyekszenek minél hamarabb beilleszkedni az új környezetükbe, ezért elszakítanak minden szálat, ami a szülőhazájukhoz köti őket. Azt hiszik, hogy ez­által olyanok lesznek, mint a befogadó többség, valójában azonban gyökértelenné válnak. Hiába élnek egy jóval nagyobb életszínvonalat biztosító országban, nincs ami táplálja, lelkileg megtartsa őket. Hiányzik a forrás, ahonnan erőt meríthetnének. Emiatt ide-oda hányódnak, képtelenek meglelni a he­lyüket. Ragaszkodni kell a gyökerekhez, mert ahogy a fát, úgy az embert is a gyökerek tartják szilárdan. Aki elvágja a gyökereit, megtagadja a származását, megszüntet minden kapcsolatot a szülőföld­jével, nem képes helytállni az élet viharaiban.

A vidékről városba költözők között is gyakori ez a maga­tartás. Főleg akkor, ha jelentős sikert értek el. A világhírnévre szert tett emberek többsége szégyel­li, hogy milyen mélyről indult. A gyökereket azonban nem kell szégyellni. Azért sem, mivel mi választottuk ki, hogy hová szülessünk, és ezt nem véletlenül tettük. Akkor sem szabad megtagadni a gyökereket, ha a világ szemében nem éppen dicsekvésre méltó a származásunk, ha kezdeti életkörülményeinknek büntetés jellege volt. Isten ugyanis nem azért helyezett bennünket a sanyarú körülmények közé, mert haragszik ránk; hanem hogy tanuljunk belőle. Ezek a kemény leckék arra szolgálnak, hogy lehetőséget teremtsenek valamilyen hibánk kiküszöbölésére. Ha ez sikerült, és továbbléptünk a kezdeti nehézségeken, felülemelkedtünk a primitív életviszonyokon, akkor ne haraggal, dühvel gondoljunk a múltunkra, és az életünk első felét megkeserítő emberekre, hanem úgy, mint egy szükséges rosszra, ami lelki fejlődés formájában később a javunkra vált.

A szegény országokból történő tömeges kivándorlás azért sem járható út, mert a gazdag országok polgáraiban egyre nagyobb ellenszenvet kelt, hogy hazájukat szinte elárasztják a menekültek. Tisztában vannak vele, hogy ezek többsége nem politikai-, hanem gazdasági menekült, akik azért jöttek, hogy jól éljenek náluk. A jobb életkörülményekért folytatott roham már a rasszista nézetektől mentes, jóérzésű emberekből is visszatetszést vált ki. Az erkölcsi alapon megfogalmazott álláspontjuk szerint: „Senki sem telepszik be a szomszédja házába, és nem várja el tőle, hogy eltartsa. Akkor milyen jogon özönlenek a gazdasági menekültek hívatlanul a gazdag nyugati államokba. Ha jobban akarnak élni, teremtsék meg ennek feltételeit a hazájukban. Ne rajtunk élősködjenek.” Az ellenszenvük nem a részvétlenségnek tudható be, hanem egy tudatalatti késztetésnek, amelyet sokan csak éreznek, anélkül, hogy meg tudnák fogalmazni. Arról van szó, hogy minden társadalom, minden nép csoportkarmát alkot. Egy-egy nemzet többnyire olyan emberekből tevődik össze, akik korábbi életeikben évszázadokon át együtt éltek, küszködve segítették egymást, vagyis kidolgozták közösségük karmáját. A saját munkájuk, szenvedéseik révén jutottak el arra a szintre, amit most megérdemelten élveznek. Ezért méltánytalannak érzik, hogy a kívülről jött „betolakodók” részt kérnek mindazon javakból, amelyeknek a megteremtéséért semmit sem tettek. Pascal szerint: „Az emberek a bűnöst sem gyűlölik úgy, mint azt, aki nem szenvedett eleget.” Gyakran előfordul ugyan, hogy valamely nemzet fiai közé más nemzetek egyedei születnek be, de ez csak akkor történik meg, ha az illető lelki fejlődési szintje eléri az új hazája evolúciós szintjét. Elma­radott nemzetek primitív fokon meg­rekedt egyedei ily módon nem kerülhetnek be a fejlett társadal­makba, mert ez rossz hatással lenne mind rájuk, mind a befogadó kö­zösségre.

Hatékony fejlődés csak fizikai testben lehetséges, és a primitív lel­kek fejlő­dése nagyon sok károko­zással jár. Egy kőkorszaki szi­nten álló társadalomban a primitív visel­kedés nem okoz helyrehozhatatlan károkat, így ezek a lelkek szabadon kitombolhatják magukat. A kulturált, nagy gonddal és óriási költséggel felépített nyugati világban azonban ezek a károk már rombolásként hatnak, ezért ilyen megpróbáltatásnak a sors csak ritkán teszi ki a fejlett társadalmakat. A „betolakodókkal” szembeni ellenszenvet tehát nem kis részben a fenyegetettség érzése motiválja. A jóléti társadalmakban élők nap mint nap tapasztalják, hogy az erőszakos megnyilvánulások, a vandalizmus és a különféle szeren­csét­lenségek mind nagyobb hányada tudható be „külföldről importált” okok­nak. Az Ázsia elmaradott országaiból beözönlő bűnözőket pl. olyan gát­lás­talan ösztönök vezérlik, amelyek a leg­elvetemültebb nyugati maffiózókat is meg­döbbenti. Mindez a kultúra, a civilizáció, vagyis a fejlődés hiányának tud­ható be; így nem véletlen, hogy a nyu­gati világ polgárai lassan már a létükben, a fennmaradásukban is veszélyeztetve érzik magukat.

Nagymértékben fokozza az évtizedek óta magas színvonalú egészségügyi ellátásban részesülő nyugati lakosság idegességét, hogy az illegális bevándorlók különféle fertőző betegségeket, számukra leküzdhetetlen vírusokat, baktériumokat hurcolnak be az országba. A leg­­utóbbi egészségügyi felmérések szerint gyakori közöttük a tbc-s is, akik a munkahelyükön megfer­tőzik a munkatársaikat. Ha ez a helyzet továbbra sem változik, és az elmaradott országok lakói nem térnek jobb belátásra, akkor a fejlett államok előbb-utóbb drasztikus intézkedésekre kényszerülnek. Ez megnyilvánulhat a határok lezárásában, a korábban bevándoroltak táborokba zárásában, vagy tömeges kitoloncolásokban, ami semmiképpen sem tenne jót a világ egységessé válásának.

Ennek elkerülése érdekében nem ártana, ha a harmadik világban élők jobb belátásra térnének, és a Nyugat által felkínált segítséget kihasználva elindulnának a fejlődés útján. A siker legfőbb biztosítéka a munka. Hogy mire képes a munka, a szorgalom, erre legjellemzőbb példa Japán esete. A II. világháború után Japán egy tönkretett, agyonnyomorított ország volt. Hirosima és Naga­szaki eltűntek a Föld színéről, ráadásul a császárukat is megalázták. Ennek ellenére nem adták meg magukat a sorsnak. Felhagytak militáns politikájukkal, beszüntették a fegyverkezést, és minden erejüket a polgári élet fejlesztésére koncentrálták. Hangyaszorgalommal felépítették romba döntött városaikat, és sziszifuszi küzdelmek árán olyan szintre fejlesztették iparukat, hogy az Egyesült Államok után ők lettek a világ második ipari hatalma. Röpke 40 év alatt óriási tőke és szellemi kapacitás halmozódott fel az országukban. A tőke­felesleget külföldi beruházásokra fordították, így lassan meghódítják az egész világot. Ami annak idején nem sikerült nekik fegyverekkel, most békés úton, gazdaságilag érik el. Mind több iparágban abszolút fölényre tettek szert, annak ellenére, hogy nyersanyagokban és energiahordozókban igen szegény országról van szó. A híradástechnikában, az optikai iparban, az óra- és autógyártásban már alig akad versenytársuk, és igen erősen törnek előre a számítógépiparban valamint a gépgyártásban is. Mindezt a szorgalmuknak, a hihetetlen kitartásuknak köszönhetik.

Megvan tehát a recept, hogy miként lehet felemelkedni. Dolgozni kell. Nem ímmel-ámmal, hanem komolyan. Az erőfeszítések előbb-utóbb meghozzák a gyümölcsüket. A boldogulásnak tehát nincs köze sem a bőrszínhez, sem a rasszhoz, hiszen a japánok sem tartoznak a sokak által irigyelt fehér bőrű nép­csoporthoz. A nyugati országokban élők nem a bőrszínüknek köszönhetik a magas életszínvonalukat, hanem a munkához való hozzáállásuknak. Amit ők elértek, azt bárki utánuk csinálhatja. Ha a japánoknak sikerült, más népeknek is menni fog, a tehetség nem a bőrszíntől függ. A felemelkedés csupán akarat kérdése.

Sok esetben nem is az akarat hiánya az eredendő oka az elégtelen szorgalomnak, hanem egyes népcsoportok sajátos gondolkodásmódja. Ennek lényegét egy ENSZ-tisztségviselő élménybeszámolója világítja meg legérthetőbben. Állomáshelyére utazva az egyik afrikai ország pályaudvarán megkért egy helybeli férfit, hogy megfelelő fizetség ellenében szállítsa el a csomagjait a 200 méterrel odébb levő hivatalába. A válasz az volt, hogy: „Nem vállalom. Én ma már ettem.” A termé­szet­kö­ze­li népek életfelfogása azt diktálja, hogy ha jóllaktak, nem dolgoznak tovább. A munka csupán azt a célt szolgálja életükben, hogy elkerüljék az éhhalált. A fehéreket bolondnak tartják, mert „örök­ké dolgoznak, akkor is, ha nem muszáj”. Sok mindenre magyarázatot ad az az indiai népi mondás is, hogy: „Ne fogj semmit a kezedbe, aminek nyele van, mert azzal dolgozni kell.” Mivel a „fejlődő világ” számos országában hasonló az emberek mentalitása, nem véletlenül született az a mondás, hogy: „Keleten léteznek, Nyugaton cselekednek az emberek.” A szorgalmas emberek buzgólkodása azonban nem az anyagi javak gyarapításából ered. Alapvetően a tökéletesebbé válás belső kényszere hajtja őket. Az elmaradott országok lakosságában tudatosítani kellene, hogy a munka nem csupán pénzkereseti forrás, hanem az önmegvalósítás, a fejlődés leghatékonyabb módja.

A képzett emberek között is sok a munkakerülő.  Miután az óriási munkanélküliség miatt nem találnak a képzettségüknek megfelelő állást, inkább nem dolgoznak. Isten szemében azonban nincs alantas munka, csak alantas magatartás. Mindegy hogy milyen munkát vég­zünk, csak jól végezzük. Ha valaki utcaseprő, akkor seperje az utakat úgy, ahogy Leonardo festett, vagy Beethoven komponált. Olyan jól seperje az utcát, hogy a mennynek és földnek minden lakója megálljon egy percre, és azt mondja: „Íme egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végzi a munkáját.” Amit csinálunk, azt szenvedéllyel csináljuk. Ne a pénz, a munkánk által elérhető haszon hajtson bennünket. Munkánk előnyére váljon a világnak. Erőfeszítésünk az Úrnak tett áldozat legyen, és ne az embereknek ajánlott szolgálat, amiért aztán ellenszolgáltatást várunk.

 

A munkakerülés nem csak a fejlődő és a fejlett világ között élezik a feszültséget, hanem egyes országokon belül is előfordulhatnak. Sok olyan állam van, ahol jelentős számban élnek kisebbségek. Közöttük akadnak olyanok is, akik meglehetősen primi­tív szinten tengődnek. Ennek oka nem a társadalomban, hanem önmagukban keresendő. Ha egy népcsoport kulturáltsága, munkához való hozzáállása nem éri el a körülöttük élők szintjét, akkor nem tudnak felzárkózni. Kiszorulnak a társadalom peremére, és bűnöző életmódot folytatnak, hogy fenn tudják tartani magukat. Ezzel mind jobban kivívják a többség irántuk érzett ellenszenvét, ami jelentősen növeli a társadalmi feszültséget. Ezekre a többnyire szakképzettség nélküli, kulturálatlan emberekre a munkaerőpiac nem tart igényt, ezért reményük sincs a nyomorból való kiemelkedésre. Már pedig fel­emelésük egyetlen járható útja a munka biztosítása lenne, amit közmunkák formájában meg lehet valósítani. Ez állami feladat, a politikusok azonban gyak­ran olyan intézkedéseket hoznak, amelyek nemhogy növelnék, hanem csökkentik ennek a rétegnek a munkakedvét. Ezek egyike, hogy mind több országban állampolgári jogon vehetők igénybe a gyermeknevelési segélyek, folyósításuk nincs munkaviszonyhoz kötve. Ezért ebben a rétegben rohamosan nő a népszaporulat, mivel a megélhetés egyetlen forrásává az állam által biztosított gyermekgondozási segély vált. Ez mind több emberben kelt aggo­dalmat, mert ezáltal újratermelődnek, sőt szaporodnak a gondok. Olyanok is vannak, akik az etnikai arányok eltolódásáról beszélnek, a rasszista megfogalmazások szerint pedig ez a helyzet oda vezet, hogy „leromlik a nemzet génállománya”.

A szélsőséges nézeteket vallók kezére játszanak az állami és önkormány­zati vezetők azon intézkedései, hogy ezeket a családokat ingyen lakáshoz juttatják, sőt a rezsiköltség fedezésére rendszeres szociális segélyt nyújtanak számukra. Amikor a többségben élők egy életen át küszködnek azért, hogy otthont teremtsenek maguknak, és az elmaradt villany- és gázszámláikat sem fizeti ki helyettük senki, nem nehéz ellenszenvet kelteni a méltánytalan előnyöket élvező kisebbséggel szemben. Félő, hogy ez a folyamat társadalmi robbanáshoz vezet, ami egy újabb holocaustba torkollik. A tömeges népirtás vagy kitelepítés azonban nem lehet az etnikai problémák megoldási módja egy civilizált társadalomban, ezért mindenképpen meg kellene előzni az indulatok felkorbácsolódását. Ennek érdekében legtöbbet maguk az érintettek tehetnének, amennyiben tudatára ébrednének annak, hogy a fejlődés a nemzetiségek ese­tében is szükségszerű, az ezzel járó terheket nem háríthatják át másokra. Az ő felemelkedésük sem lesz könnyebb, mint más népeké, de nincs más választásuk, a civilizálódás számukra is létkérdés. Életformájukon azért is szükség lenne változtatni, mert a bűnöző életmód egyre mélyebbre taszítja őket. Mind több karmikus adósságot gyűjtenek össze, ami azzal a következménnyel jár, hogy a következő életükben még a korábbinál is rosszabb körülmények közé fognak születni, és még több nehézséggel kell megküzdeniük.

A fejlődésben alacso­nyabban állók társadalmon belüli elkülönítése sem engedhető meg. A sokak által emlegetett gettósítás megoldaná ugyan a többség problémáját, de ilyen körülmények között ezek az emberek nem tudnak fejlődni. Ha magunkból kirekesztve elszigetelt életmódra kényszerítjük őket, nem lesz honnan mintát vegyenek, nem fogják tudni, hogy mivé kell válniuk. Kétségtelen, hogy nem éppen kellemes dolog olyan emberekkel együtt élni, akik akarva-akaratlan sok „borsot törnek” az orrunk alá, de jusson eszünkbe: nem azért vagyunk itt a Földön, hogy vakációzzunk. Feladatunk az, hogy fejlődjünk vagy elősegítsük mások fejlődését. Ezt a megbízást teljesítenünk kell még akkor is, ha nem emlék­szünk rá, hogy erre a szerepre vállalkoztunk volna. Kirekesztő döntéseink meghozatalánál ne feledjük, hogy a magasabb szférákból érkezettek kötelesek segíteni az alacsonyabb szinten állókat, mert valamikor mi is hasonló szinten álltunk, és bennünket sem hagytak cserben.

A tudati felvilágosításon kívül az is sokat javítana a helyzeten, ha megváltozna az emberek szegénységről alkotott felfogása. A szegénység nem kellemes állapot, de van egy hallatlanul nagy előnye: sok mindenre megtanítja az ­embert. Az ostoba ember elmerül az önsajnálatban, és nem is próbál kivergődni a hely­zetéből, körülményeit sorscsapásnak tekinti. Az okos ember viszont szüntelenül keresi a boldogulás útját. Eközben nagy találékonyságra tesz szert. Ötleteinek megvalósítása során fokról fokra könnyebbé válik az élete; miközben fejlődik a kézügyessége, szaporodnak a világ működését megértő ismeretei, és növekedik az intelligenciaszintje. Tapasztalatainak gyarapodásával egyre bölcsebbé ­válik, és mind inkább belátja, hogy nem is olyan nagy baj, hogy szegénynek született. Mind világosabbá válik számára, hogy fejlődését a jelenlegi helyzete ­segíti elő a legintenzívebben. Szegénysége tehát nem sorscsapás, hanem lehetőség a felemelkedésre, az „emberré” válásra. Ráadásul a szegénység a leghatékonyabb védőburok az életben. A pénztelenség sok csábítástól, veszélytől és csapdától óvja meg az embert. Anatol France szerint: „Nagy szerencse szegénynek születni.”

Ez az életszemlélet egyébként egyáltalán nem új az emberiség történelmében. Az őskeresztények már évezredekkel ezelőtt ráéreztek ennek az állapotnak fej­lődésünkre gyakorolt jótékony hatására. A szenvedések szentségének tana sze­rint „Isten előtt legkedvesebb dolog: elhordozni szenvedéseinket”. Ennek szellemében hősiesen viselték sorsukat, sőt még több szenvedést kértek az Úrtól. Ebből az életfelfogásból ered az aszkézis, az önsanyargatás is, amikor egyesek kevesellve szenvedésüket, maguk szereztek fájdalmat testüknek. Ez a fajta viselkedés azonban ugyanolyan káros, mint a mi fóbiás félelmünk a szenve­désektől. Krisztus tanításai szerint: „A szenvedés iskola, amelyből az embernek idővel ki kell emelkednie.” Ennélfogva a gyötrelem nem lehet kedves számunkra. El kell benne merülni, hogy megismerjük az értelmét. Ki kell belőle aknázni azokat az előnyöket, amelyeket kínál, majd át kell lépni rajta. Azért sem cél­szerű a fájdalmakhoz való mániákus ragaszkodás, mert a szenvedés nem „búcsú­cédula” amellyel üdvözülést vásárolhatunk magunknak a túlvilágon.

Mellesleg egészségvédelmi szempontból is igen hasznos a szegénység, a nélkülözés. Az ínséges idők alatt a szervezet kitisztul, megszabadul a méreganyagoktól, a növekedésnek indult vagy esetleg már kialakult gócoktól. Ezek ugyanis a szűkös táplálék, az alacsony fehérje- és cukorbevitel következtében éhen halnak. Ezt a folyamatot segítették elő a különböző vallások által előírt böjtperiódusok is. Így még azoknak is esélyük volt a belső megtisztulásra, akik viszonylagos jólétben éltek, vagyis a jóllakatott szervezetüket egész éven át folyamatosan mérgezték. Korunk embere azonban mentesítette magát a vallási előírások alól, így a jómódban élőket már semmi sem védi meg egészségük fokozatos leromlásától.

 

Felfüggesztett világvége

 

A XX. század utolsó évei a világvégevárás jegyében telnek. Ahogy köze­ledik az ominózus 2000. év, úgy hatalmasodik el az embereken a pánik, hogy vajon beteljesedik-e a Bibliában is megjósolt katasztrófa, elpusztul-e az embe­riség: A félelem nem alaptalan, hiszen az apokalipszis bekövetkezésének számtalan előjelét tapasztaljuk nap mint nap. A pusztulás elkerülhetetlenségét vallók között azonban létezik egy másik irányzat is, mely szerint világunk nem egy csapásra fog megsemmisülni, hanem fokról-fokra. Véleményüket idézve: „Aki még nem vette volna észre, az apokalipszis elkezdődött, sőt javában benne járunk. Nem kell várni a világvégét, mert itt van. Állandóan a bőrünkön érezzük. A megmenekülés sem a Bibliában leírtak szerint fog lezajlani. A túlélés nem a túlvilági hatalmak kegyétől, illetve a földönkívüliek döntésétől függ, hanem rajtunk múlik. Jelenleg egy globális szelekció folyik a világban. Most dől el, hogy ki lesz a túlélő, ki lépheti át az új korszak küszöbét. Akik nem felelnek meg a new age követelményeinek, azokat a természet és a társa­dalom univerzális törvényei kiselejtezik. A világvége tehát módosult. Nem hirtelen, évszámhoz kapcsolódóan fog bekövetkezni, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Az apokaliptikus állapotok lépésről-lépésre jönnek létre, így sokan azt fogják hinni, hogy ez a világ természetes állapota. A bajokat a természet szeszélyének, a társadalmi folyamatok kiszámíthatatlanságának tudják be, és abban reménykednek, hogy mindez csak átmeneti jelenség. Közben mind jobban belesodródnak az örvénybe, amelyből már nincs menekvés, a fel­eszmélést a pusztulás követi. A kiválasztódást gondolataink és cselekedeteink teszik lehetővé, a túlélés itt a Földön fog végbemenni. Világvége tehát ­továbbra is lesz, de nem mindenki számára, és nem központilag vezényelve. A megmenekülés esélye mindenkinek a saját kezébe adatott, és csak tőlünk függ, hogy egyéni és társadalmi szinten élünk-e vele.”

Egy másik filozófia hívei szerint: „A világvége nem marad el, csak fel lett függesztve. Az ezredvégre megjövendölt apokalipszis nem következik be, kaptunk néhány év haladékot. A későbbiek során sorsunkat attól teszik függővé, hogy miként viselkedünk. Ha önszántunkból hajlandóak leszünk elindulni az új korszakba vezető úton, és radikális módon megváltoztatjuk magatartásun­kat, megszelídítjük önmagunkat, akkor végleg megszabadítanak bennünket az önpusztítás terhétől.” Ez utóbbi nézet valószínűségét támasztja alá, hogy bizo­nyos jelek szerint a Mindenható 1996-ban megkegyelmezett nekünk. Úgy döntött, hogy leállítja az apokalipszis gépezetét, és a továbbiakban ránk bízza sorsunk alakítását. Erre utal az a meteorológiai megfigyelés is, hogy bolygónk kiszáradásának mértéke mérséklődött. Az elmúlt két évben inkább a csapadék mennyiségének növekedése okozott gondot, mint a hiánya, ami sok helyen árvizek és belvizek kialakulásához vezetett. Ennek oka, hogy az aszály megfékezése érdekében növelni kell a talaj nedvességtartalmát, melynek legegyszerűbb módja, a fokozott csapadékkeltés.

Az „égi csapás” nevű meteoritot is megsemmisítették, így a Teremtés előző periódusával ellentétben, most nem csapódott a Földnek. Ennek veszélye azonban sokáig fennállt. A helyzet súlyosságát támasztja alá, hogy az amerikaiak komolyan készültek ennek elhárítására. A folyamatban kulcsfontosságú szerepet betöltő személyek célzásaiból arra lehet következtetni, hogy Teller Ede kifejlesztett egy szuperbombát erre a célra. Ezzel a szokásos hidrogénbombánál is nagyobb feszítőerejű nukleáris fegyverrel akarták letéríteni a majd 1 km átmérőjű érctömböt a pályájáról. A Brillant Pebbles-nek nevezett szuperbomba ezerszer erősebb a hidrogénbombánál. Annyira veszélyes, hogy a Földön még kipróbálni sem lehet. A próbarobbantásokat számítógépes szimulációval végezték. Hallani lehet rendkívül nagy erejű lézerágyúkról is, amelyeket műholdakon helyeztek el. A Földön túli erők azonban megelőztek bennünket, a maguk láthatatlan eszközeivel elhárították fejünk fölül a veszedelmet.

Mindezek következtében érvényüket vesztették a próféciák. Malakiás, Nostradamus és az újkori próféták jövendölései már nem fognak megvalósulni. Mostantól kezdve tőlünk függ, hogy milyen lesz a sorsunk. Megvan a lehető­ségünk arra, hogy pokollá változtassuk az életünket, de arra is, hogy újra létrehozzuk a földi Paradicsomot. A helyes út választása azért is szükségszerű, mert civilizációnk megsemmisülésének veszélye nem múlt el végleg. Globális elpusztításunk lehetősége továbbra is Demoklesz kardjaként lebeg felettünk, mintegy figyelmeztetve bennünket a józan ész szavára. A csillagászok ugyanis felfedezték, hogy a 2002 NT7 aszteroida igen nagy valószínűséggel össze fog ütközni a földünkkel. A 2 km átmérőjű kisbolygó becsapódása 2019. február 1-én várható. A tudósok véleménye szerint ez a kődarab olyan nagy, hogy a jelenlegi hidrogénbombáinkkal letéríteni sem tudjuk a pályájáról, az ütközés következményei pedig sokkal súlyosabbak lesznek, mint amit az „égi csapásnál” valószínűsítettek.

 

Az élet mozgatórugói

 

Anyagias világunkban mind több embernek okoz gondot, hogy milyen legyen a pénzhez való viszonya. Sokan imádják, de olyanok is vannak, akik nem tulajdonítanak neki jelentőséget. Még mi­előtt álszent módon elítélnénk azokat, akik a pénzt általános értékmérőnek tekintik, hallgassuk meg erről egy túlvilági mester véleményét Müller Péter tolmácsolásában: Itt nem a pénzről van szó, hanem az értékről. Sajnos mi egy olyan korban élünk, ahol az egyedüli értékmérő a pénz. A megbecsülést az mutatja, hogy munkánk elbírálója, használója milyen mélyen nyúl a pénztárcájába. A kiegyensúlyozott személyi­ségben négy erőforrás működik harmonikusan összedolgozva: a Hit, a Szeretet, a Hatalom és az Érték. Mind a négy forrásból különböző szintű erők fakadhatnak az alantasabb ösztöntől a legszentebb isteni szándékig. A Hit a rögeszmés fanatizmustól a feltétel nélküli istenhitig, a Szeretet a buja kéjvágytól a tiszta szerelmen át az Istenben való feloldódásig, a Hatalom a zsarnokságtól az alattunk állók megváltásáig, az Érték pedig az önző célokat szolgáló pénzharácsolásától a felvilágosult lélek univerzális értéktudatáig terjed. Minél tisztább az erő, annál ke­vésbé függ a körülményektől. Csak akkor boldogulunk az életben, ha képesek vagyunk reálisan felmér­ni saját értékeinket, és ezt ér­zékeltetni tudjuk a külvilággal. Egyelőre nincs más lehetőségünk a „meg­mérettetésre”.

A legtöbb meg nem értett zse­ni traumája is abból ered, hogy vagy aránytalanul túlértékeli, vagy túlzottan lefokozza önmagát. Ez azután bizalmatlanságot kelt sze­mélye és a munkája iránt, ami az üzleti élet könyörtelen szabá­lyai szerint automatikusan a tár­gya­lá­sok megszakítását eredmé­nyezi. Aki nincs tisztában mun­kája vagy a személye valós érté­kével, az az üzleti tárgyalásokon nem képes megfelelő módon taktikázni. Nem tud követelni ha kell, és nem képes elrejteni a külső zavaró tényezőkből eredő bizonytalanságát. Tétovaságában az is megesik, hogy túl keveset kér a munkájáért, sőt már annak is örülne, ha nem fizetnének érte semmit, csak vigyék. Ez a szá­nalmas viselkedés óhatatla­nul meg-ingatja a másik felet, aki elveszti az alkotás értékébe vetett bizalmat. A lélek kisugárzódik az emberből, és a nem megfelelő lelki állapot öntudatla­nul is befolyásolja üzleti partnereinket. Ez a jelenség annyira erős, hogy döntő módon befolyásolja a si­kert. Éppen ezt használják ki a szélhámosok, amikor tökéletes lel­­ki egyensúlyt mímelve, magabiz­tos fellépésükkel és sima modo­ruk­kal megtévesztik partnereiket. A sikeres szélhámosok közül egy sem szenved önbizalomhiányban, és túl sem értékeli önmagát (igaz, ennek nincs is alapja). Így kitű­nően képviselik ügyüket, és szin­te mindig célba érnek. Hisznek önma­gukban, na nem az emberi értékeikben, hanem a megtévesz­tő képességükben, és ennek a ké­pes­ségüknek a tökéletes ismerete vezeti őket sikerre. A diszharmo­nikus ember azonban sohasem lehet sikeres, mivel az önismeret hiánya kisu­gárzódik belőle.

Igyekezzünk tehát a saját értékeinket pontosan felmérni, és meghatározni helyünket a társadalomban, mert amíg ez nem történik meg, addig a jelenlegi anyagias világunkban minden csatát elvesztünk az érvényesülésért folytatott küzdelemben. Sajnos sok tehetséges ember van ebben a helyzetben. Ilyenkor nyomorult állapotát azzal magyarázza, hogy őt a pénz nem érdekli, és elkezdi ecsetelni, hogy mennyire megveti ezt a szánalmas világot, amely a pénz igájá­ban vergődik. Ez azonban többnyire nem igaz. Ebben a véleményben is személyének kettőssége tükröződik. Nem jár két lábbal a földön, ezért műve lehet nagyszerű, de ő maga nem az. Nem teljes ember, mert nincs tisztában önmagával. Az egyik nap azt hiszi magáról, hogy félisten, a másik nap, hogy egy senki. Ez önmagában még nem nagy baj, mert az alkotó embernek ez a természetes álla­pota. Tragédiába akkor fordul a dolog, ha nem kezdi el az ér­téktudatát ki­fej­leszteni, hanem vívódásai, siker­telenségei elől az öngyilkosságba menekül. Erre mondják azt a pszichológusok, hogy ez a te­hetség pato­lógiája. Nem szükségszerű azonban, hogy min­den zseni sorsa tipikus kórtanná vál­jon. Meg­felelő önis­me­rettel, a lelki egyensúly meg­szer­zésével a tragédia elkerülhető.

Az önmagát megcsinált, teljes embernél ez a kettősség sohasem érzékelhető. Még egy olyan magasrendű lény, mint Jézus is két lábbal, szi­lárdan állt a földön. Tisztában volt ugyan azzal, sőt hangoztatta is, hogy „az én országom nem e vi­lágból való”, de tudta, hogy most itt él, és itt kell helytállnia. Így nem értékelte túl magát, nem vi­selkedett gőgös, fennhéjázó módon, pe­dig erre megvolt minden alapja. Igen fejlett értékítélete által ő egy sajátos tudatot képviselt közöttünk. Őt va­lóban nem érdekelte a pénz, és ennek a fel­fo­gásnak nem a belső bi­zony­ta­lan­ság, a siker­telenség volt az oka, hanem az uni­verzális ér­tékrend ismerete. Ő már túl volt azon a fej­lődési fokon, ahol a pénz, az anyagi érték képes örö­met okozni az embernek, így részéről a szegénységi fogadalom nem volt képmutatás. A mi társadalmunkban azonban a sze­génységi foga­dalomnak csak akkor van érté­ke, ha az il­lető gazdag is le­hetne, de nem akar az lenni, mert tudja, hogy az igazi kincs a mennyben, a túlvilágon vár rá. A koldus sze­gény­ségi foga­dalma teljesen értéktelen, hiszen nem mond le sem­miről, tette nem valódi ál­do­zat. Egyébként is a szegénység önmagában csak akkor érték, ha méltósággal, értéktudattal pá­rosul. A képmu­ta­tás, a tehetetlenség nagyon szánalmas indoka a pénz megvetésének. Aki erről az alapról dicsőíti a szegénységet, azt a saját ki nem élt ösztönei, vagy mások gyarló viselkedése előbb-utóbb önpusztításba sodorja.

Legalább ennyire veszélyes a másik három erő ismeretének az elhanyagolása is. Személyiségük négy erőforrását szinkronban kell kifejleszteni magunkban, hogy testi-, érzelmi- és értelmi életünk kiegyensúlyozott legyen. Elfojtásokkal, önáltatásokkal, betegesen működő nemiséggel, sivár érzelmekkel és zavaros értelemmel ugyanis nem lehet eredményesen előre haladni az úton. Rendezetlen személyiséggel minél magasabbra jutunk, annál nagyobb tragédiát okozhatunk. Müller Péter szavait idézve: „Ami lent csak motorhiba, az fönt már katasztrófa. Ami lent fanatikus hit, az fent inkvizícióban nyilvánul meg. Ami lent szexuális elfojtás, az a hatalom csúcsán szadizmusban teljesedik ki. Ami lent ártalmatlan hiúság és nagyzolási vágy, az fent bálványozásba és diktatúrába torkollik. Lent az ember csak önmagának hazudik, fent azonban már romlásba dönthet vele egy egész társadalmat. Önismeret nélkül tehát már az első lépés megtétele is életveszélyes. Egyébként az ősi beavatási szertartások már évezredekkel ezelőtt előírták, hogy a jelöltnek a könyörtelen önvizsgálat és az önmagával való bánni tudás minden képességét meg kell szerezni, mielőtt a Nagy Ösvényre lépne. Különféle gyarlóságokkal terhelten nem lehet rálépni a nagy útra, mert ezzel a teherrel az ember csak eltéved, és több életre való karmikus adósságot gyűjt össze magának. Érvényesülésünk legfőbb záloga tehát: Ismerd meg önmagad! Ezután találd meg helyedet a világban, hogy szilárdan állhass, és boldo­gulhass benne!”

 

Aki látta „Az Onedin család” című angol filmsorozatot az érti, hogy miért van szükség gazdagokra. A pénz nem csak a költekezést, a fényűző életvitelt szolgálja, hanem egyben eszköz is, a gazdaság motorja. A gazdaságot pedig működtetni kell. Hiába azonban a motor, ha nincs aki a gépezetet beindítsa, felügyelje. Az élet kitermeli magából és felszínre hozza azokat az embereket, akik a legalkalmasabbak erre a feladatra. Egy tisztességes elveket valló demokratikus társadalomban a tehetség megtalálja az érvényesülés útját, és ez a pénz­emberekre, a gazdasági élet irányítóira is vonatkozik. A tőke koncentrálódása viszont egyben jólétet is jelent, ugyanis a jelenlegi társadalmi rendszerben a kettő nem választható el egymástól. A volt kommunista országokban történtek ugyan olyan próbálkozások, hogy az emberek ne a saját, hanem a közösség vagyonát gyarapítsák, de ezek nem jártak eredménnyel. Civilizációnk fej­lődésének jelenlegi szintjén az önzés, az elismerésre törekvés, a „kivagyiság” még nem kapcsolható ki a gondolkodásmódunkból. Egyelőre ezek az alantas ösztönök vezérlik a tetteinket, és még sok idő el fog telni, amíg ezen úrrá tudunk lenni. Addig nem tehetünk mást, mint meg kell békülnünk a társadalmi vagyonmegosztás eme módjával, az emberiség gazdagokra és szegényekre tagolódásával.

Egyébként azok, akik a saját erőfeszítéseik által váltak gazdaggá, sohasem szórták a pénzt, soha nem éltek úgy, ahogy megengedhették volna maguknak. A vérbeli vállalkozó sokkal jobban becsüli a pénzt annál, mintsem felelőtlenül eltékozolja. Normális körülmények között a pénz azok kezében koncentrálódik, vagyis a kívülállók szemével nézve azok válnak gazdaggá, akik a leghatéko­nyab­ban tudják hasznosítani. A legtöbb embernek nem is velük van baja, hanem azokkal, akik érdemtelenül gazdagodtak meg. A becsületes kisembereket a különféle manipulációkkal, bűnös úton sze­r­zett vagyon irritálja. A jogtalan-, illetve az öröklött-, és a szerencsejátékokon nyert vagyon olyan, mint a „Csáki szalmája”. Az ilyen vagyon érdemtelen gazdájának egyetlen célja van, hogy a könnyen jött pénzt elverje. Tobzódik a gazdagságban, minden pénzét magára költi, a maga módján ki akarja élvezni az életet. Ezért semmit sem tagad meg magától, vadul költekezik, amíg a pénze tart. Nem becsüli meg az ölébe hullott vagyont, mert ahogy a közmondás tartja: „nem az ő körme kopott utána”.

 

Anekdoták, példázatok

 

Elüzletiesedő, érzelmileg sivár világunkban szinte üdítően hat, hogy nem mindenki hódolt be a kor­szel­lemnek. Sokan vannak, aki­ket nem tudott meg­rontani a pénz. Egyikő­jük egy horgász, aki békésen üldö­gélt a tó partján. Az arra járó üzlet­ember érdeklődve figyelte, majd hozzá lépett: „Nézze jóember, ez egy fantasztikusan szép hely. Azt aján­lom önnek, hogy alapítson egy cé­get. Menjen el a bankba, vegyen fel hitelt, fektesse be, és csináljon ebből a gyönyörű környékből hor­gász­pa­radicsomot. Há­rom-négy év múl­va már bőven lesz szabadideje, meg­en­gedheti ma­gá­nak, hogy nyu­godtan horgásszon.” A horgász meg­csó­válta a fejét: „Minek? Most is azt csi­nálom.” Az intézmények közül sem hódolt be mindenki a fogyasztási őrületnek, a harácsolás szellemének. Az itáliai főpapok pl. visszautasították a mo­biltelefon-szolgáltatóknak azt az aján­latát, melynek alapján tetemes összeg ellenében a templomokra átjátszó antennákat szerelhetnének fel. A püspöki konferencia állásfoglalása szerint a templomok a lelki élet fel­szentelt központjai. Csakis az ember és Isten közötti kommunikációra használhatók. Tornyaikat kizárólag egy akusztikus jel hagyhatja el: a harangszó.

A keleti tanmesék is bővelkednek a világi örömök elvetéséről szóló történetekben: A férfi a világi forgatagban elfáradva kereste az utat Isten felé. Házát és minden vagyonát gyermekeire hagyta, maga pedig feleségével zarándokútra indult a szent helyekre, ahol Isten csodálatos alakjaiban megmutatta magát a népeknek. Széltében-hosszában nagy buzgalommal vándorolt, de Istent csak nem találta. Asszonya türelmesen követte. Egyszer a tűző napon, árnyéktalan utcán haladtak. Felesége még nála is fáradtabb volt, ezért kissé lemaradt, míg ő a szemébe villant fénysugár eredetét kutatva türelmetlenül előre ment. A lába előtt hirtelen megcsillant valami. Felemelte. Hatalmas drágakő volt. Megörült neki, de hirtelen az jutott eszébe, hogy ha a felesége meglátja, kísértésbe esik, és megszegi a szegénységi fogadalmát. Ezáltal elzárja az Istenhez vezető utat. Erre gyorsan ledobta a drágakövet, és a lábával port hintett rá. A felesége éppen akkor ért oda. Látta mit csinál az ura. Lehajolt, megtalálta a drágakövet, egy darabig nézte, majd szenvtelenül elhajította, és így szólt: „Ugyan kedvesem! Amíg észreveszed a drágakövet az út porában, addig te még messze jársz Istentől!”

Az ókori görög bölcs, Diogenész köztudottan puritán módon élt. Egy hordóban lakott, és gyökerekkel, zöldségekkel táplálkozott. Egyetlen vagyon­tárgya egy fabögre volt, de amikor látta, hogy a gyerekek a markukból isszák a vizet, azt is eldobta. Egyszer egy udvari ember meglátogatta, és káposztából készült szegényes vacsoráját látva fanyalogva mondta neki: „Ha megtanultál volna hajlongani a királyok előtt, nem kellene káposztán élned!” Erre ő így vágott vissza: „Ha megtanultál volna káposztán élni, nem kellene hajbókolnod a királyok előtt.” Annyira nem érdekelte a pénz, a vagyon, hogy a szerencse által tálcán kínált lehetőségeket is elhárította magától. Ezek legismertebbje, hogy éppen a napon sütkérezett, amikor az akkori világ legnagyobb ­uralkodója, Nagy Sándor eléje állt, és így szólt: „Kérj tőlem, amit csak akarsz.” Diogenész csupán ezt kérte: „Állj félre a nap elől.”

Diogenész korábban sem viseltetett túl nagy tisztelettel a hadvezér iránt. Szűkölködését látva Kalliszthenésszel példálóztak neki. „Milyen boldog, mert Nagy Sándor fényes lakomára hívta meg.” – mondták. Ellenkezőleg – szólt a bölcs. „Nyomorult szegény, mert akkor kell reggeliznie és ebédelnie, amikor Nagy Sándornak tetszik.” Egyszer megkérdezték tőle, hogy viselkedjünk a hatalmasokkal szemben?

– Úgy kell viselkedni velük, mint a tűzzel – hangzott a felelet. – Se túl közel ne menjünk hozzájuk, se túl távol ne maradjunk tőlük.

Az élsportolókról is sajátos véleménye volt:

– Minek örülsz? – kérdezte egyszer a bölcs egy bajnoktól.

– Annak, hogy én lettem a legjobb.

– És miért vagy erre büszke? Hiszen csak nálad gyengébbeket győztél le.

A kíméletlen szókimondása miatti száműzetés sem rémisztette meg. Amikor a hírnök azzal jött, hogy: a szinopeiek arra ítéltek, hogy távozz városukból, Diogenész ezt válaszolta: „Én pedig arra ítélem őket, hogy ott maradjanak.” Annak ellenére, hogy féltek tőle, mindenki elismerte a bölcsességét. Nagy Sándor egyszer azt mondta, hogy ha nem született volna Nagy Sándornak, legszívesebben Diogenész lett volna.

Az antik világ nem csak istenekben, hanem bölcsekben is bővelkedett. Közülük a legkiemelkedőbb Szókratész volt, aki szintén megvetette a pénzt, a gazdagságot és a hatalmat. Bölcsességénél már csak a szerénysége volt nagyobb. Pedig az ő bölcsességét az olimposzi istenek is elismerték. Egyszer Apollón a legendás jósnőn, Phütián keresztül azt üzente, hogy: „Senki sem bölcsebb Szókratésznél”. Egyébként ezen Szókratész lepődött meg a legjobban, mert ő rendkívül tudatlan embernek tartotta magát, és azt gondolta, hogy semmit sem ért a világ dolgaihoz. Miután már az egész ókori világ zengett ettől a megkérdőjelezhetetlen isteni kinyilatkozástól, nem hagyta nyugodni. Felkerekedett, hogy kiderítse, tényleg igaz-e a híresztelés. Bejárta egész Athént, mindenkit kifaggatott, aki bölcs ember hírében állt. Keresztkérdései hatására Athén tudósai, bölcs polgárai zavartan hebegtek. Ebből azonban nem azt a következtetést vonta le, hogy az antik világnak valóban ő a legbölcsebb embere. Csupán arra a meggyőződésre jutott, hogy akik azt állítják magukról, hogy bölcsek, tévednek. A saját tudásáról így vélekedett: „Csak azt tudom, hogy nem tudok semmit.” Amikor megpróbálták meggyőzni ennek ellenkezőjéről, csupán annyit mondott, hogy az ő bölcsessége tudatlanságának belátásában rejlik.

Az utókor azonban másként vélekedett róla. Történészek szerint Szókratész volt az, aki a filozófiát lehozta az égből, és bevitte az emberek mindennapi életébe. Hivatásának tekintette, hogy a lélek „bábájaként” segítse az embereket eligazodni erkölcsi kérdésekben, a helyes és a helytelen közötti különbségtételben. Ez okozta a vesztét is. Mint tudjuk kora társadalma halálra ítélte. A hatalmon levők gyűlölték és féltek tőle, ezért mérget itattak vele. Hogy mit vétett ellenük? Gondolkodásra kényszerítette őket.

 

Szerencsére a pénz modern világunk nagyjait sem tudta maradéktalanul meg­rontani. Az igazán nagy emberek napjainkban is többre becsülik a természet ajándékait, és az önzetlen szolgálat által kiváltott örömet, mint a társadalom anyagiakban megnyilvánuló talmi értékeit. Gandhi után pl. nem maradt más, mint egy kis asztal, egy pár szandál, és egy átvérzett fehér szári. A párizsi Louvre-ban a világ csodái mellett függ egy üres festőkeret. Benne egy szári, egy pár szandál és egy olcsó szemüveg. Alatta a felirat: Ez a Calcuttai Teréz Anya vagyona. Ez a szellemi, lelki és testi szabadság üzenete.

Sikerorientált, karrier- és pénzközpontú világunkban bizonyára sokan vannak, akik értetlenül fogadják ezt az életszemléletet, és felteszik maguknak a kérdést, hogy mire lehet ezzel menni? Nagyon sokra, sőt ezzel lehet a legtöbbet elérni a fizikai világban. Ennek legmeggyőzőbb példája Jézus élete. A modern kor emberének felfogása szerint Jézus egy kudarcra ítélt életű ember volt, aki vándortanításra adta a fejét. Szavaiból alig értettek valamit, amit felfogtak belőle azt is félreértették. Végül egy koncepciós pert akasztottak a nyakába, és gya­lázatos módon megkínozták, majd kivégezték. Ennek ellenére életének krónikásai Krisztus szenvedésekkel teli aszkéta életét örömhírnek (evangéliumnak) nevezték. Kétezer évvel a halála után még mindig úgy emlékeznek rá, mint a legjelentősebb emberre, aki valaha is élt a Földön, sőt a keresztény világban több száz millióan foglalják napi imájukba a nevét. Ez többek között annak tudható be, hogy csodatevő erejét sohasem használta saját érdekében. Lehe­tősége lett volna arra, hogy képességei által gazdagságot, hatalmat és örök életet szerezzen magának a Földön, de nem tette. Az emberi akarat ellen tehe­tetlennek és gyöngének bizonyult, és éppen ez tette őt naggyá a későbbi nemzedékek szemében. Megvalósult az általa kinyilvánított ige, mely szerint: „Az én erőm erőtlenség által teljesül be.”

 

Sikert tehát pénz nélkül is el lehet érni az életben. Korábban már láttuk, hogy a boldogság nem pénz, hanem az önmagunkkal való megelégedettség képességének kérdése. Nem az a boldog akinek sok van; hanem az, aki a kevésnek is örülni tud. A buddhista szerzetesnek van egy csészéje, ez az egész vagyona. Még villája sincs hozzá, mert kézzel eszik belőle, mégis boldog. Nem izgul a házát terhelő jelzálog miatt, nem kell törlesztenie a kocsija után felvett kölcsön részleteit, nem kell azon törnie a fejét, hogy kinek milyen ajándékot vegyen névnapra, születés­napra, karácsonyra, Bálint napra stb. Láthatjuk tehát, hogy mennyire relatív dolog a boldogság. Megítélés kérdése. Akárcsak a sorsunk. Jellemző az élet bonyolultságára, hogy a boldogságnál is nehezebben ítélhető meg a szerencse. Senki sem tudhatja előre, hogy ami éri, ami történik vele az végső soron szeren­csét hoz az életébe, vagy szerencsétlenséggé válik. Elgondolkodtató módon szemlélteti ezt a bizonytalanságot az önmagát békés harcosnak nevező bölcs alábbi tanmeséje:

„Egy öregember és a fia kis gazdaságukban szorgoskodtak, de csak egy ­lovuk volt a szántáshoz. Egy napon a ló megszökött. – Milyen borzalmas, sajnálkoztak a szomszédok. Milyen balszerencse. – Ki tudja, vajon szerencse, vagy bal­szerencse? – válaszolt a gazda. Egy héttel később a ló visszatért a hegyekből, és egy vadkancát vezetett az istállóba. – Milyen csodálatos szerencse! – mondták a szomszédok. – Szerencse, balszerencse, ki tudja? – válaszolta az öregember. Másnap a fiú miközben megpróbálta betörni a vadlovat, leesett róla, és lábát törte. – Micsoda balszerencse! – Balszerencse, szerencse? Nem sokkal ez után a katonaság minden gazdaságot végigjárt, hogy a fiatalembereket elvigye a háborúba. A gazda fiát nem tudták semmire sem használni, így otthon hagyták. A csatában a besorozott legények mindegyike elesett.” Mi tehát a Jó, és mi a Rossz? Amíg nem látunk tovább az orrunknál, amíg a látszat és a pillanatnyi helyzet alapján ítélünk meg dolgokat, nem tudjuk megmondani, hogy mi a szerencse és mi a balszerencse.

Fejlődésünk előrehaladtával azonban egyre bölcsebbé válunk, és a tudás megajándékoz bennünket a biztonság, a végtelen nyugalom érzésével is. Jól érzékelteti ezt az állapotot annak a japán Zen-mesternek a története, aki nem volt hajlandó elhagyni a kolostort, amikor a környéken egy barbár fejedelem pusztított. A háború elől mindenki elmenekült, kivéve őt. Amikor ezt meghallotta a kegyetlenségéről híres fejedelem rettenetes haragra gerjedt, és elment a mesterhez, hogy a saját kezével ölje meg. Kivont karddal állt az öregember elé, és fenyegetően kérdőre vonta: „Miért nem menekültél el? Tudod, hogy leszúrhatlak a kardommal anélkül, hogy a szemem megrebbenne?” A Zen-mester csendesen válaszolt: „Tudom. De te tudod-e, hogy leszúrhatsz a kardoddal anélkül, hogy az én szemem megrebbenne?” Erre a fejedelem megfordult, és elment. A mester szeméből áradó nyugalomtól megszégyenülve képtelen volt ártani neki.

A bölcs emberek a mindennapi életben zajló megnyilvánulásokat is máshogy ítélik meg: Egy nagy tudású buddhista pap sétált az utcán a tanítványával. Egyszer csak egy vásott kölyök nekirohant. A bölcs arccal lefelé belesett az út porába. Felállt, leporolta magát, és szó nélkül ment tovább. Erre a tanítványa így szólt:

−  De mester, miért nem vagy rá mérges? Egy szitokszó sem hagyta el a szádat.

Erre a mester:

−  Ez az ő problémája!

A modern stílusban fogalmazott intelmek között is található néhány tanulságos. Ezek egyike így szól: „Odaát a túlvilágon nem azt fogják kérdezni, hogy milyen autón jártál, hanem azt, hogy felvettél-e olyanokat, akiknek nem volt kocsijuk. Isten nem azt fogja tudakolni, hogy mekkora villában laktál, hanem azt, hogy hány ember előtt állt nyitva az otthonod. Azt sem kérdi, hogy milyen környéken laktál, de azt igen, hogy segítségére voltál-e a környéken lakóknak. Istent nem fogja érdekelni, hogy hány asztalterítő állt a szekrényedben, csak az, hogy hány embernek segítettél, hogy terített asztala legyen. Nem azt kérdi majd, hogy hány barátot szereztél, hanem azt, hogy hányan neveznek meg barátjukként.”

 

Érdekes hírek

 

A Biblia számos jóslatot tartalmaz, gondoljunk csak a Próféták könyvére, vagy az Apokalip­szis­ben leírt víziókra, melyeknek beteljesülése János evangélista szerint a következő évezred elejére várható. Michael Drosnin izraeli matematikus nemrég azzal a meglepő bejelentéssel állt elő, hogy létezik egy titkos információforrás is a Bibliában, ami szintén az emberiség jövőjére vonatkozik. Ezek a kódolt utalások az Ószövetségben találhatók, és matematikai kódfejtő módszerekkel lehet őket feltárni. Jelentős mértékben növeli ennek a felfedezésnek a hitelét, hogy az ortodox zsidók szerint a Biblia első öt könyvét közvetlenül Isten diktálta le Mózesnek. Bizonyára nem véletlenül volt olyan fontos az Úrnak, hogy szavait pontosan, betűről-betűre lejegyezzék. Csak korunk számítógépes világában derült ki, hogy miért volt szükség erre a preci­zitásra.

Mint oly sokszor, ennek a felfedezésnek is a „véletlen” segített a nyomára jutni. A kutatás 1992-ben kezdődött, amikor három izraeli matematikus számító­gépes programot készített a Teremtés Könyvének átvizsgálására. Eleinte csak vaktában tapogatóztak, de a kezdeti véletlenszerű sikerek után rájöttek, hogy a keresett kódot a szövegben elhelyezkedő írásjelek pozíciója rejti. Innen­től kezdve már tudatosan programozták a gépet úgy, hogy olvassa össze min­den tizedik vagy negyvenedik betűt a szövegben oda-vissza. Kezdje az írás első betűjével, majd ha ezzel végzett, akkor a másodikkal, és így tovább. (Előtte a 304 805 karakterből álló szövegállományt szóközmentessé tették. Mellesleg az Úr is így adta át az Ószövetség első fejezeteit. Mózes könyveinek első változata nem tartalmazott szóközöket. Úgy nézett ki a szövegállomány, mint egy mátrixnyomtatóról származó leporellószerű nyomtatvány. A karakterhalmazt Mózes írta át érthető szavakká, mondatokká.)

Ezzel a módszerrel számos nevet és évszámot találtak. A korunkra vonatkozó utalásokat kiemelve a nagy gazdasági világválság „gazdasági összeomlás”-ként került a Bibliába, és mellette ott állt az 1929-es évszám. A Teremtés Könyvében összeolvashatók a „náci”, a „Hitler” és a „mészárlás” szavak. Szerepel benne a „Wright testvérek” neve és a „repülőgép” szó is. Az „Edison” név mellett az „elektromosság” kifejezés található. A „Japán” szó az „atomcsapás” kifejezéssel kapcsolódik össze, és mellettük az 1945-ös dátum található. „Kennedy” elnök neve után a „Dallas” és a „meghal” szavakat írta ki a gép. Még csillagászati utalásokat is találtak ily módon a Bibliában. A számítógép egyértelműen megadta a „Shoemaker-Levy” nevet, és az „összeütközik a Jupiterrel” szavakat. Ezek szerint Isten már évezredekkel ezelőtt tudta, hogy a XX. században egy Shoemaker és egy Levy nevű tudós felfedeznek majd egy róluk elnevezett üstököst az égbolton, amely 1994-ben neki fog ütközni naprend­szerünk legnagyobb bolygójának, amit mi Jupiternek fogunk hívni.

A kétkedők erre bizonyára azt mondanák, hogy ilyen alaposan átfésülve bármelyik könyvben találna a számítógép értelmes szavakat, és történelmünk nevezetes eseményeire utaló évszámokat, de ez nem így van. Ellenőrzésképpen ugyanis kipróbálták ezt a programot a „Háború és béke” héber fordításán, ahol semmilyen értékelhető eredményt sem kaptak. A program továbbfejlesztett változa­ta képes összeolvasni az írásjeleket átlósan lefelé és felfelé egyaránt. Így találtak rá „Jizchak Rabin” nevére, és mellette a „gyilkos, meggyilkolják” szavakra. Most is mondhatná valaki, hogy könnyű utólag megjósolni valamit. Erre az információra azonban a volt izraeli miniszterelnök meggyilkolása előtt egy évvel bukkantak rá, és azonnal publikálták is. A dolog világpolitikai jelen­tő­sé­gére való tekintettel Drosnin még azt is megtette, hogy hazájából Izraelbe repült. Ott személyesen figyelmeztette Rabint a közelgő tragédiára, de hiába. Lincoln és Kennedy elnökökhöz hasonlóan Rabin sem vette komolyan a vész­jósló intelmeket. Pedig ebben az esetben a tragédia könnyen elkerülhető lett volna, mert Rabin neve mellett fellelték gyilkosának „Amír”-nak a nevét is.

1992-ben a másik munkatárs dr. Rips 6 hónappal korábban jelezte, hogy Clinton elnök megnyeri a választásokat. De akkor még nem tudott mit kezdeni a Clinton neve mellett „vád alá helyezés”, a „rejtett titkok” és a „szolgálólány szeretője” megjegyzésekkel. Azóta fény derült ezeknek a különös utalásoknak az értelmére is. 1998-ban megfejtett egy másik kódot, amely arról tájékoztatott, hogy Ehud Barak lesz Izrael következő elnöke. Ez esetben sem tévedett. Pedig ezt a jóslatot ő maga sem hitte. A következő választások ugyanis 2000-ben voltak esedékesek. 1999-ben azonban kormányválság volt Izraelben, és az előre hozott választásokat csakugyan Barak nyerte meg. Mindezt 3200 évvel ezelőtt tudták!

Akinek ez sem elég, dr. Rips egy hónappal korábban, augusztus 3-án írt levelében figyelmeztette Bush elnököt, hogy terrortámadás készül a WTC ikertornyai ellen. A Bibliában erre az „ikertornyok”, a „repülőgép”, a „terrorista” és a „végső idők” fogalmak egy helyen való megjelenése utalt. Sőt ezek a szavak nem csak egy helyen voltak, hanem keresztezték is egymást. Bush azonban nem hitt a bibliai jóslatnak, bár vallásosnak tartja magát. Később kiderült, hogy a „terrorista Atta” és párként az „egyiptomi férfi” szavak az első gépet eltérítő pilóta kilétére is utaltak. Dr. Rips a CIA egy magas rangú tisztjével is rendszeres megbeszéléseket folytatott, de ő sem hitt neki. Annyit azonban megtett, hogy néhány beosztottját turistának álcázva a helyszínre küldte, hogy figyeljenek. Ennek tudható be, hogy oly sok jó minőségű fénykép és videofelvétel készült az ikertornyok elleni támadásról. Nem volt azonban mindenki ilyen hitetlen. A várható eseményekről értesültek a WTC zsidó származású alkalmazottai is. Ők nagyon is komolyan vették a héber szentírásba foglalt jövendölést. Ezért közülük 4000-en szabadságot vettek ki erre a napra. Ez mentette meg az életüket, és ennek köszönhető az áldozatok viszonylag alacsony száma.

A tragédiának azonban volt egy haszna is. Ráébresztette az illetékeseket a tarthatatlan magatartásukra. Ettől kezdve komolyan vették a Bibliába foglalt üzeneteket. Már csak azért is, mert megtalálható benne az atomháború kitörésének veszélye, valamint egy biológiai terrortámadás lehetősége, melynek nyomán „himlővel fertőzött lesz a Föld”. Valószínűleg ennek megelőzését szolgálta az iraki diktátor elleni támadás, és a terrorizmus visszaszorítására irányuló katonai akciók. Ez a harc azonban még nem dőlt el. Az atomháború kitörését 2006-ra jósolta a Biblia. Szerencsére ezt sikerült megúsznunk. A nagyhatalmak még időben felléptek Irán atomfegyver-gyártási kísérletei ellen. Sajnos a későbbi évtizedek sem ígérnek fényes jövőt számunkra. A jövendölések szerint az események sűrűsödni fognak, és ha nem változtatunk gyökeresen a gondolkodásmódunkon és a viselkedésünkön, akkor elkerülhetetlenül elpusztul az egész világunk.

Drosnin némi ízelítőt is szolgáltatott a ránk váró katasztrófák végtelen sorából. Az isteni betűjáték kielemzése arra enged következtetni, hogy 2012-ben Kaliforniában egy minden eddiginél nagyobb földrengés várható. Erre a „La Calif” szavak, és mellettük a „tűzdörgés” kifejezés utalnak. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy ebben az esetben sem végzetszerűségről, hanem csupán valószínűségről van szó. Ha az utóbbival állunk szemben, akkor viselkedésünk radikális megváltoztatásával még elkerülhetjük a bajt.

[

1998. augusztus 10-én csak egy hajszálon múlt, hogy Földünk megmenekült a pusztulástól. Új-mexikói csillagászok először június 24-én pillan­tották meg azt az aszteroidát, amely baljósan közeledett felénk. Azonnal riasztották a világ összes obszervatóriumát, köztük az észak-írországi Armagh csillagvizsgálót, amely olyan égi objektumok nyomon követésével foglalkozik, melyek fenyegetést jelentenek bolygónkra nézve. Az ír asztronómusok ezután kiszámították, hogy kb. 1 mérföld átmérőjű aszteroida mindössze 6 órával ugyan, de elkerüli az összeütközést a Földdel. Végül 1 millió mérföld távolságban száguldott el mellettünk. Földi méretekben ez soknak tűnik, de csillagászati lép­tékben ez a távolság csupán egy hajszálnyinak számít. A Sunday People című búvárlap szerint a mi körülményeink között ez a szituáció ahhoz hasonlítható, mintha 1 másodperccel kerülnénk el, hogy belénk robogjon egy kamion.

Dr. John Chambers csillagász szerint ha ez az 50 ezer mérföld/órás sebességgel száguldó óriásmeteor becsapódott volna a bolygónkba, akkor az óceán vizén áthatolva belefúródott volna a tenger­fenék kövezetébe. Ez gigantikus tengerrengést és szökőárat idézne elő, s emellett irdatlan mennyi­ségű port jutna az atmoszférába. A kataklizma következtében a világ össznépességének az egynegyede életét vesztené, az áthatolhatatlan porréteg által előidézett napfényhiány miatt pedig kipusztulna az egész állat- és növényvilág. A rengés 17 mérföld magas szökőárt keltene, és a becsapódás ereje 2000 mérföldes körzetben teljesen letarolná a földfelszínt. Egy ilyen tragédia leginkább a globális nukleáris háború következményeihez hasonlítható. Csupán azok­nak lenne esélyük a túlélésre, akiknek módjukban áll bombabiztos bunkerekben meghúzni magukat. A közelgő kataszt­rófa réme csak egy csekély számú tudóscsoport előtt volt ismeretes. Az eset napvilágra kerülése Lembit Opik amatőr csillagásznak köszönhető, a hivatalos szervek ugyanis erről a veszélyről is mélyen hallgattak.

2004. szeptember 29-én ismét nagy veszélybe került a civilizációnk, amikor a Toutatis nevű kisbolygó elsuhant a Föld mellett. A 4,6 × 2,4 kilométeres égitest 1,5 millió kilométerre közelítette meg a bolygónkat, ami a Föld – Föld távolságnak csupán a négyszerese. A csillagászok szerint 700 ezer olyan aszteroida kering a Naprendszerben, amely képes lenne eltörölni az emberi civilizációt. A legtöbbjük a Marson kívüli pályán kering. A Földsúroló kisbolygók száma max. 1300, de csak 150-nek a pályáját ismerjük pontosan.

[

A philadelphiai kísérletnél már láttuk, hogy két étertest miként materia­lizálódhat egymásba. Ez a jelenség azonban oly módon is felléphet, hogy egy étertest fizikai testbe materializálódik. 1982-ben a spanyolországi Ponferrado városában lebontottak egy régi házat. A több mint száz éves falakat eltakarító munkások a történelmi városnegyed épségére való tekintettel nem alkalmaztak robbantást, hanem felülről lefelé haladva téglasoronként bontották le a vas­tag falakat. Az egyik szinten váratlanul egy emberi koponyával néztek farkasszemet. Megdöbbenve bontották tovább a falat, mert gyanították, hogy a koponya alatt egy egész csontváz rejtőzik a falban. Közben a munkavezető bűntényre gyanakodva értesítette a rendőrséget. Az eset különlegességére való tekintettel bűnügyi szakértőket is hívtak a helyszínre, és az ő jelenlétükben folytatták a bontást. A munka előrehaladtával mind döbbenetesebb látvány tárult a jelenlevők szeme elé. A falban egy 20-25 éves férfi csontvázát találták, meglehetősen szokatlan formában. A gyanút, hogy az építők annak idején egy halottat falaztak be, kénytelenek voltak elvetni. Ugyanis a téglák között nem találtak emberi test befogadására alkalmas üreget. A fal és a csontváz szerves egységet alkotott. A szakértők szerint a fiatalember kb. 70 évvel ezelőtt került a falba, de hogyan? Hiszen a bordái között, a valamikori testében is téglák voltak. Az egyik bordacsontja és a bal alkarja pedig egyenesen benne volt egy-egy téglában. A ház építési idejéből arra következtettek, hogy a fal már rég ott állt, amikor egy ember valamilyen általuk ismeretlen módon belekerült. Úgy nézett ki, mintha át akart volna sétálni rajta, de nem tudott kijönni belőle, így az építmény foglya maradt. Feltehető azonnal életét vesztette.

Akkor még azt mondták erre, hogy varázslat történt. Ma már azonban tudjuk, hogy szó sincs ilyesmiről. Ez az eset egy nem kellő szakértelemmel végrehajtott teleportáció következménye. Egy parapszichológiai tanulmányokat folytató ifjú titán kezdeti próbálkozásainak a következménye ez a baleset. Az „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk, hogy dematerializálás után az étertest bár­mely anyagon képes átjutni, így akár a falon is átsétálhat. A hiányos szakértelem, a tapasztalatlanság azonban megbosszulta magát. A fiatalember valószínűleg túl korán rematerializálta magát, vagy egyszerűen elvesztette az uralmat a folyamat irányítása felett, így beleötvöződött a falba. A téglafal testébe épülése azonnali halált váltott ki, így nem volt lehetősége a korrekcióra. Az is lehet azonban, hogy a kudarc oka a túlvilági hatalmak akaratának tudható be. Így kívánták nekünk kézzel fogható módon bemutatni ezt a jelenséget. Nagyobb szerencséje volt annak a paraguayi fiatalembernek, aki véletlenül jött rá erre a képességére. Egy 19 éves fiú San Ignacióban, egy baráti összejövetelen a falnak támaszkodott, de egyszerűen átesett rajta, és a szomszéd lakásban találta magát. „Mintha nem lett volna ott a vastag téglafal, egyszerűen átesett a falon” – emlékezett vissza az öccse, aki elmondta azt is, hogy testvére különleges képességekkel rendelkezik. Megfelelő koncentráció mellett képes átlátni a falakon.

[

A tanulási folyamat elősegítésének másik esete a dematerializáció folyamatának lassított bemutatása. 1969-ben a brazíliai Săo José de Rio Preto városában egy kis családi összejövetel volt, ahol a rokonság az egyik nagybá­csi születésnapját ünnepelte. Az eseményen részt vett a 37 éves Paulo da Costa is. Délután kiment a teraszra egy kicsit körülnézni. A sarkig kitárt ajtón át mindenki látta, amint a korlátnál állva a várost szemlélte. Még egy perc sem telt el, amikor a húga csodálkozva felkiáltott. Paulo eltűnt! Ez a megállapítás azonban nem teljesen felelt meg a valóságnak, mivel a többi családtag egyöntetű véleménye szerint nem egy pillanat alatt tűnt el. Semmivé válásának folyamata 8-10 másodpercig tartott. Először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújthatott a levegőben lebegő csonka test, így nem csoda, hogy a rokonok nem mertek a segítségére sietni. Paulo alighanem észrevette a rémült pillantásukat, és lenézett a lábára. Döbbenten állapította meg, hogy nagy bajban van, és segélykérő pillan­tást vetett a családjára. Kiáltani is akart, de erre már nem volt ideje. A szemtanúk elmondása szerint testének szélei vibrálni kezdtek, majd eltűntek a karjai és a feje is. A kontúrvonalak elmosódása úgy ment végbe, ahogyan kánikulában a forró országút felett reszket a levegőréteg. Utoljára még látták a szemét, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt. Utána nyomtalanul eltűnt a világunkból. A jajveszékelő rokonok riasztották a szomszédokat, majd kihív­ták a rendőrséget is. Átkutatták a terasz környékét, majd a kertet, végül a szomszédos házakat, de sehol sem találták meg. Másnap lebontották az egész teraszt, de hiába vizsgálták a törmeléket, nem bukkantak a nyomára. A család ma sem érti, hogy mi történt. Egy idő után a bíróság hivatalosan holttá nyilvánította az eltűntet. A család ebből a nem mindennapi fizikai jelenségből csupán annyit fogott fel, hogy Paulo „szétfolyt a levegőben”.

[

Mint tudjuk a földönkívüliek magasan fejlett csoportja nem szétroncsolhatatlan ruházattal védi a testi épségét, hanem egy tojás alakú áthatolhatatlan energiafalat hoz létre maga körül. Mózes is két ilyen energiafallal választotta ketté a Vörös-tengert. Ennek a koncentrált energiarészecskékből álló, gyémántnál is keményebb falnak fő jellegzetessége, hogy láthatatlan, szabad szemmel észrevehetetlen. Erről egy dél-afrikai autóbusz utasai maguk is meggyőződhettek. Tuttugi Mogua buszsofőr 32 utasával Olifantshoek felé tartott, amikor Sishentől 2 kilométerre balesetet szenvedtek. Nekiütköztek a nagy semminek. Napfényes időben, a kihalt országúton sehol egy jármű, ami útjukat állta volna. Szerencsére a rossz út miatt a busz sebessége még a 30 km/h-át sem haladta meg, így személyi sérülés nem történt. Csupán a jármű eleje horpadt be. A pánik akkor tört ki az utasok között, amikor észrevették, hogy nem látnak semmit. Egy nagy csattanás, a motor lefulladt, de hol az akadály? Értetlenül szálltak ki a buszból, hogy közelebbről megnézzék minek mentek neki. A sérülés helyén sem találtak semmit. Erre elkezdtek tapogatózni a levegőben. A busz orránál aztán a kezük egy nagyon kemény, áthatolhatatlan falba ütközött. Ilyen nincs – mondogatták. Tanácstalanul álltak a láthatatlan akadály előtt. A különös torlasz pár perc múlva megszűnt, és akadálytalanul folytathatták az útjukat. Élményeikről a dél-afrikai Welkom News számolt be részletesen. Ezt a jelenséget feltehetően egy Földön kívüli civilizáció idézte elő, hogy tanulmányozhassuk, és elgondolkodhassunk az univerzum rejtelmein.

[

Sajnos ezek az esetek nem tudják meggyőzni a hitetleneket, mert mindenki maga szeretne meggyőződni a parajelenségek létezéséről. Ehhez azonban ki kell dolgozni a mesterséges előidézésük módját. Hihetetlen, de már ez a probléma is megoldódott. Egy magyar fiatalember kitartó munkájának köszönhetően bárki megtekintheti a teleportáció jelenségét. Pontosabban megtekinthetné, ha a feltaláló nem tűnt volna el nyomtalanul. A történetet Egely György, a magyar parakutatások irányítója mesélte el: „1998 nyarán egy tatbányai kertes ház bérelt szobájában három fiatalember állt egy szerkezet mellett. A feltaláló szerint a készülék tárgyakat tudott eltüntetni. Erről értesítette a Műegyetemet, és meghívta az érdeklődőket egy bemutatóra. Most nem a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak az események. A professzor urak nem voltak ugyan kíváncsiak a teleportáló szerkezetre, de nem is dobták a meghívót a szemétbe. Szóltak két technikusnak, hogy ha érdekli őket a dolog, utazzanak oda, és nézzék meg. Ők egy percig sem haboztak, kíváncsiságuk felülkerekedett a hitetlenségükön.

A 30-as éveiben járó, albérleti szobájában egyedül élő nőtlen fiatalember izgatottan magyarázta a részleteket a vendégeknek. Utána következett a várva várt kísérlet. Először fémpénzeket tett az asztalra. Ezek a készülék bekapcsolása után egy pillanat alatt eltűntek. A látogatók csak ámultak bámultak. Elkezdték vizsgálgatni a teleportáló készüléket, de nem sokat láttak rajta. Csupán 6 db tekercs volt benne. Mivel szétszedni nem lehetett, nem tudták megállapítani, hogy a tekercsek légmagosak, vagy vasmagosak voltak-e. A tekercselés módját és a menetszámot sem lehetett ránézésre megállapítani. A tekercsek gerjesztését egy számítógép vezérelte. Sajnos a feltaláló nem fedte fel a titkát, nem árulta el, hogy mekkora feszültséget, milyen jelformát használt erre a célra. Szilaj István és Tóth Lajos csak annyit tudtak meg, hogy a tekercsek gerjesztése sorban, egymás után történik, igen nagy frekvenciával.

A bemutató kisebb tárgyak eltüntetésével folytatódott. Mivel a szoba más részein tűntek fel egyértelmű volt, hogy nem dematerializáció, hanem teleportáció történt. Végül nagyobb tárgyak, egy üvegpalack következett. Ez már nem egy pillanat alatt tűnt el. Előbb vibrálni kezdett, majd az alja láthatatlanná vált. Aztán az egész eltűnt, és kisvártatva egy csattanással leesett az udvaron. Ezt követően egy sörrel teli üveg került sorra. Ez is nagy csattanással jelent meg az udvaron. A két technikus az udvarra is lement azonosítani a palackokat. Alaposan megvizsgálták a helyszínt, de sehol semmi gyanús jelre nem akadta. A csalásnak még az árnyéka sem vetült a fiatalemberre. Hümmögve és zavartan távoztak. Később még egyszer felkeresték a feltalálót. Váratlan megjelenésük nem hozta zavarba. Bekapcsolta a készüléket, és megismételte a kísérleteket. Amikor harmadszor keresték, már nem találták sehol. Nyomtalanul eltűnt. Elrabolták, vagy elköltözött? De akkor miért nem hagyta meg az új címét. Senki nem tudta hol lehet. Mivel nagyon gyanúsnak találták a helyzetet, elhatározták, hogy felkeresnek engem, és megosztják velem a tapasztalataikat. A település határában azonban két rendőr feltartóztatta, és visszafordította őket. Mi folyik itt, követtek bennünket? – kérdezték egymástól. Annyira megijedtek, hogy telefonon és levélben sem mertek keresni a továbbiakban. Csak 1 évvel később, egy nyilvános előadásom szünetében merték elmesélni a kalandjukat.”

[

A „Ezoterikus körkép”-ben már több példát is láttunk az időtágulásra. Ennek a rejté­lyes jelenségnek egy különös esetét jegyezték fel. 1961 novemberében az észak-angliai Darlingtonban. David Lowe 48 éves hivatalnok és felesége mit sem sejtve nézték a tévé aznap esti műsorát, amikor az asszony megunta, és felment a hálószobába. Lowe azonban végignézte a filmet, és csak egy óra múlva ment utána. Mivel nem akarta felébreszteni a feleségét, sötétben vetkőzött le. Már-már lefeküdt, de gyanús volt neki a mélységes csend, és hogy nem hallotta a felesége lélegzését. Furcsa érzése támadt, és mégiscsak felkapcsolta a villanyt. Szörnyű látvány tárult eléje. A felesége már nem élt. Döbbenetét fokozta, hogy szemmel láthatóan nem egy szokványos elhalálozás történt. Az asszony teste ugyanis megbarnult, összeaszott. Az iszonyodó férj az ágyban egy múmiát talált. Nyitott szájából kiállt hiányos fogsora. A kihullott fogait később megtalálták a szájában. A rendőrök és a halottkém egyéb rendellenességet is felfedeztek a hálószobában. A virágvázában elfeketült növényi rostokat találtak, amelyek az előző nap belehelyezett virágcsokor maradványai lehettek. Az ágyneműk és a bútorhuzatok is magukon viselték az eltelt hosszú idő nyomait, holott Lowe-ék az esetet megelőző évben új hálószobabútort vásároltak. Feltűnt még, hogy a padlót és a berendezési tárgyakat vastag porréteg borítja, amelynek lerakó­dásához több évtizedre van szükség. Ez korábban nem képződhetett, mert az asszony minden nap kiporszívózta a szobát. A férj felismerte a halottban a feleségét, bár a 42 éves asszony inkább a saját nagyanyjára hasonlított. A boncolás során arra a megállapításra jutottak, hogy az elhunyt egy 85-90 éves nő volt, aki halála után évekig temetetlenül feküdt, és a holtteste a száraz levegőn mumifikálódott. A férjnek sejtelme sincs arról, hogy röpke 1 óra alatt hogyan öregedhetett a felesége 30 évet, miközben aludt. Ezután meghalt, majd mumifikálódott anélkül, hogy akár ő, akár a szomszédok bármilyen rendellenességet tapasztaltak volna a környéken.

[

Évszázadok óta legendák egész sora szól arról, hogy a föld alatt szép számban élnek tőlünk különböző embercsoportok. Ezek fejlettségi szintje igen eltérő. Az atlantiszi, a lemuriai és az őket megelőző civilizációk világáról nem sokat tudunk, mert az általuk elért magas technikai színvonal hatékony rejtőzködést tesz lehetővé számukra. Néha azonban ezekbe a fejlettebb világokba is betéved egy-egy ember a mi világunkból. Most lássuk ennek egy időtágulással össze­kötött esetét, ahol az idő nem kitágult, hanem összezsugorodott.

Néhány száz évvel ezelőtt a svájci Sittendorfban Peter Klaus állattenyésztő elveszett birkáit kereste, amikor egy barlangba tévedt. Az üreg földalatti folyo­sóvá alakult, amit elkezdett követni abban a reményben, hogy majdcsak kijut belőle valahol. Ki is került belőle, de nem a szabadba, hanem egy völgybe, ahol 12 hallgatag lovag kuglizott. Egy szót sem szóltak hozzá, és nem bántották, sőt borral kínálták. A borban valami bódítószer lehetett, mert elaludt tőle, és amikor felébredt, a barlang előtti fűben találta magát. Miután az állatait továbbra sem találta, visszament a faluba. Ott döbbenten látta, hogy minden megváltozott. A reggel még félkész háza szemlátomást régen felépült, és a vele egykorú nővére közben asszony lett, sőt gyermeke is volt. Kiderült, hogy amíg ő egy délutánt töltött a lovagokkal, a fenti világban 20 év telt el.

Ennél is nagyobb időeltolódásról számol be egy IX. században élt kínai szerző, Tu Knang. Könyvében 10 nagy és 36 kis „barlangmennyországot” említ, melyek állítólag Kína hegyei alatt léteztek. Egyszer egy ember betévedt az egyik barlangmennyországhoz vezető folyosóba. Élménybeszámolóját így örökítette meg az egykori krónikás: „Miután 15 kilométert gyalogolt, hirtelen egy gyönyörű országban találta magát, ahol az ég tiszta kék volt, a felhők pedig fénylő rózsaszínűek. A virágok kellemesen illatoztak, és sűrű fűzfák, cinóber színű tornyok, piros pavilonok, valamint csodálatos paloták emelkedtek a földjén. Találkozott egy csapat szép, csábító nővel, akik elvitték egy jáspisból készült házba, és csodálatos zenét játszottak neki, miközben ő rubinvörös italt, és jade színű levet ivott. Amikor érezte, hogy mindjárt elcsábítják, eszébe jutott a családja, és visszatért a bejárathoz. Egy titokzatos fény táncolt előtte, úgy vezette ki a barlangból a külső világba. A szülőfalujába érve nem ismert fel senkit, és amikor a házához ért, a saját 9 generációval későbbi leszármazottaival találkozott. Ők elmesélték neki, hogy az egyik ősük eltűnt egy barlangban 300 évvel ezelőtt, és soha nem látták többé.”

A számunkra manapság elérhető föld alatti világokban általában nem tündérek, hanem igen primitív emberek élnek. Elődeik nagy valószínűséggel még az özönvíz idején szorultak le a föld alá, és miután a kedvezőtlen klimatikus viszonyok miatt évszázadokon át nem tudtak feljönni onnan, hát ott ragadtak. Fejlődési szintjük viszont nem tette lehetővé életterük kulturált kialakítását, ezért meglehetősen nyomorúságos körülmények között, szinte állatként vegetálnak. Végleges lent maradásukban szerepet játszhatott a félelem is. Látva az időközben elszaporodott emberek agresszivitását, később sem mertek feljönni a felszínre. Időnként azonban fel-fellátogatnak, és ilyenkor gyakran meglátják őket, ami nagy megdöbbenést vált ki a szemtanúkban. E nem mindennapi találkozások közül emeljünk ki néhányat.

A középkorban egy francia városka lakói éltek át egy ilyen hihetetlen találkozást. Egy napon nagyszakállú, piszkos bőrű, furkós botot szorongató idegenek bukkantak fel a patak szélén, amely a közeli hegyből csordogált alá. Két férfi és egy nő jött a vízhez inni, de amikor a parasztok odagyűltek, ijedten elinaltak onnan. Egy barlangban veszett nyomuk. A parasztok még hetekig őrizték a nyílást abban a hiszemben, hogy elemózsia és víz nélkül nem bírják sokáig, de sosem kerültek elő. 1915-ben egy dél-franciaországi falu nyugalmát kavarta fel egy különös halott. A hegyi út mellett egy bozontos hajú, nagyszakállú, szőrös atyafi testét találták meg. Az illető 30 éves lehetett, és ami a legfurcsább, a ruházata csak egy vakondbőrből készült, állatinakkal összevarrt, kezdetleges ágyékkötő volt. A halál okát nem tudták megállapítani, de a falu orvosa és patikusa egyhangúlag állította, hogy rendkívül széles lába volt, amelyen valószínűleg sohasem volt cipő. Ősember benyomását keltette, de hogyan került a faluba? A háborús viszo­nyok között szigorúan ellenőrizték a határokat és az utakat, így más országból nem jöhetett. Később előkerült egy tanú, aki két nappal korábban még élve látta az idegent, amint egy barlangból előbukkant.

1960-ban egy skandináv orvos, és szenvedélyes amatőr fotós különös ­kalandról számolt be egy angol újságnak. Szerette a lakott településektől távoli vadregényes tájat fényképezni. Az útja éppen egy hegyoldal mentén vezette, amikor az egyik szikla megmozdult, és kissé odébb gördült. A résből két kis termetű, félmeztelen ember bújt elő. A szemtanú nem volt rest, nyomban két képet készített róluk. Többre nem volt lehetősége, mert ahogy meghallották a fényképezőgép kattogását, eltűntek a nehezen járható sziklás-bozótos terepen. Az orvos nem merte őket üldözni, mivel azok ketten voltak, és botokkal voltak felfegyverkezve. Sajnos a képeket nem volt hajlandó közzétenni, mert erről a felfedezéséről könyvet akart írni. Azt gondolta, hogy kellően felsze­relkezve visszamegy a helyszínre, leereszkedik a barlangba, hogy további infor­mációkat gyűjtsön erről a világról. Úgy látszik, megtette, mivel az újság később beszámolt róla, hogy az orvos nyomtalanul eltűnt, és azóta senki sem látta.

1971-ben a spanyol-francia határ mellett, nem messze Andorrától, sajátos módon került felszínre a föld alatti világok egyike. Egy hegyi falu kőbányájában éppen leomlasztották a soron következő földréteget, amikor az eloszlott porfelhőben egy üreg tárult a falusiak szeme elé. Benne 4 kistermetű ember, akik a detonációtól és a hirtelen rájuk ömlő napfénytől kábultan álltak ott. Amint felocsúdtak, csivitelő kiáltásokat hallatva eltűntek egy alagútszerű járatban. Eközben valamilyen módon gyorsan beomlasztották maguk mögött az ala­csony folyosót. Az omlásveszély miatt a helybeliek nem merték őket követni. Egy szemtanú szerint széles talpuk volt, és mintha bőrkeményedés lett volna a térdükön, valamint a könyökükön. Még annyit meg tudtak állapítani róluk, hogy ápolatlan volt a hajuk, és néhány különös szerszám volt a kezükben.

Ezek a beszámolók csak számunkra meglepőek. Néhány évezreddel ezelőtt szinte mindennaposnak számított a velük való találkozás. A történeti leírások szerint előttünk törpék népesítették be a világot. Az ősi Egyiptomban a vezetőjüket, Beszt, istenként tisztelték. Görbe lábakkal és ijesztő arccal ábrázolták. Később az egyiptomi főurak vadásztak is az afrikai törpékre. Az ókori Görögországban és Kis-Ázsiában az utazók gyakran számoltak be pügmaiszokkal és kerkopszokkal való találkozásról. A feljegyzések szerint ez a két törpefaj nem rendelkezett mágikus képességekkel, csak furcsa szokásaik voltak. A római történetírók szerint Itália őslakói nem a szabinok voltak, hanem természetfeletti képességekkel rendelkező apró emberek. A legtöbb törpével azonban a germán, a kelta és a skandináv mitológiában találkozhatunk. A XVII. században két francia utazó a következőket írta erdélyi utazásáról: „Selmecbányán 500 ölnyi mélységben a föld alatt apró manókat láttunk. Három-négy öklömnyi vén emberkék voltak, bányászmódra öltözködve, kezükben lámpás és csákány.”

Régészeti leletek is bizonyítják a létezésüket. A múlt század végén több száz apró kőeszközt találtak Angliában, a lancashirei Pennine Hills környékén. A kovakőből pattintott tűk, kaparók és kések mindössze 1-2 centiméteresek voltak. Franciaországban és Szicíliában is számos bizonyítéka van a korábbi földfelszíni tartózkodásuknak. Az emberiség szaporodásával azonban fokozatosan visszaszorultak. Testi és fejlődésbeli fölényünk nem tette lehetővé, hogy szembeszálljanak velünk. Előbb a mocsaras vidékekre és az erdők mélyére rejtőztek, majd leköltöztek a föld alá. Mély barlangok, elhagyott bányák és maguk által vájt folyosók váltak az új életterükké. Néha azonban a felszínre jönnek. 1138-ban egy német kolostorban fogtak egy törpét. A krónikás így emlékezik az esetre: „Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven nem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák mit csinál. Visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt az alatta húzódó alagútba. A járat olyan szűk volt, hogy senkinek sem sikerült utána mennie. Végül az alagutat kereszttel lezárták, és az ügy annyiban maradt.”

Még a II. világháború idején is találkoztak velük. W. B Thorner gyakran járt a Skócia északi partjainál fekvő Orkney-szigeteken. Egy viharos téli estén az egyik szigeten néhányat megpillantott az arrafelé trow[130]-nak nevezett törpékből. A hagyományos körtáncukat járták. Az apró emberek nem vették észre a férfit, aki gyorsan odébb állt, mert köztudott, hogy a törpék nem szeretik, ha valaki meglesi őket. Ausztriában Erdstall-oknak nevezik azokat a barlangjáratokat, amelyeken át a törpék közlekedtek. Ezekről a hosszú, labirintusszerű alagutakról első pillantásra látszik, hogy mesterségesen vájták ki őket. Különlegességük, hogy rendkívül szűkek és alacsonyak. Átlagos termetű emberek maximum négykézláb közlekedhetnének bennük. Egyébként ezekben a járatokban is találtak miniatűr méretű szerszámmaradványokat, melyeknek korát 10-15 ezer évesre becsülik. Hajdani civilizációjuk létét igazolja, hogy a testméretükhöz igazodó állatvilág nyomát is felfedezték. A Földközi-tenger nagyobb szigetein, Máltán, Krétán, Rodoszon, Cipruson, Szardínián és Szicíliában törpe méretű elefántokat és vízilovakat ástak ki a régészek. A legnagyobb elefánt mérete sem érte el a 2 métert, a vízilovak pedig még ennél is kisebbek voltak.

Más kontinensekről is érkeznek beszámolók a hajdani létezésükről. Közép-Afrikában, Indiában és az amerikai kontinensen szintén sok nyomot hagytak maguk után. A maják szerint a Yucatan-félsziget ősi törpe népe sötétben élt. A soson és varjú indiánok legendáiban is gyakran említenek egy néhányszor tíz centiméter magas ősi népet. Észak-Amerikában a tetemüket is meglelték. 1932-ben a wyomingi Pedro Mountains egyik barlangjában néhány aranyásó egy törpe mumifikálódott holttestére bukkant. A mindössze 35 cm magas emberke törökülésben ült, és karjait az ölében nyugtatta. Bőre barna volt, és ráncos. Orra lapos, homloka alacsony, szája pedig széles. A múmia hosszú éveken át egy vásári mutatványos fő attrakciója volt. Az Amarican Museum of Natural History egyik tudósa, dr. Harry Shapiro meg is röntgenezte, és valódinak találta. A Harward Egyetem antropológusai szintén megvizsgálták, és ők is kizárták, hogy ügyes hamisítvány lenne.

A jelenkor sem nélkülözi a róluk szóló híradásokat. Két amerikai hegymászó 2002-ben bejelentette, hogy a Colorado állambeli Elbert-hegységben barlangjáratokat fedeztek fel, amelyben különös apró tárgyakat találtak. Állításuk szerint egy vihar elől húzódtak be a sziklaüregbe, amelynek falán különös domborműveket láttak. Az üreg olyan alacsony és szűk volt, hogy csak négykézláb tudtak benne haladni, de hamarosan rájöttek, hogy valamiféle templomba kerültek. A barlang mélyen benyúlik a hegy gyomrába, és a két hegymászó nem tudott a végére jutni. A domborművek között ugyanis mind nagyobb félelem töltötte el őket, ami percről percre erősödött. Végül valóságos rettegés lett úrrá rajtuk. Úgy érezték, hogy sürgősen el kell hagyniuk a barlangot, mert valami megmagyarázhatatlan erő üldözi őket. Robert Handley és Patrick Weinberg nem volt hajlandóak elárulni a lelet pontos helyét, mert ők maguk akarták felderíteni a járatot. 2003 áprilisában megfelelő felszerelés birtokában vissza is tértek a barlanghoz. Ezt követően nyomuk veszett. Azóta senki sem hallott róluk.

Időnként a vízözön elől föld alá menekült emberek is a felszínre jönnek. 1947-ben Jugoszláviában, a Dinári Alpok egyik hasadékában különös csoportba botlottak a helyi favágók. Ezek nálunk alacsonyabb termetű, bozontos, szürkés bőrű emberek voltak, és két gyerek is volt közöttük. Öten-hatan lehet­tek, és csivitelő nyelven beszéltek, amikor egy ösvényen szembetalálkoztak a favágókkal. Amint a két csoport megpillantotta egymást, kölcsönös volt a rémület. Az idegeneken levő állatbőrruhák, valamint a kezükben tartott kő- és fabunkók alapján a favágók azt hitték, hogy ősemberekkel találkoztak. A primi­tív lények ijedelme nagyobb lehetett, mert gyorsan elszaladtak. A favágók még sokáig tanácskoztak, hogy kövessék-e őket, és mire eldöntötték, hogy utánuk mennek, már nyomuk veszett.

2001 őszén Irak kurdok lakta területén egy fölcsuszamlás következtében föld alatt élő emberek kis csoportja került elő. Mivel szemük nem bírta az erős napfényt pánikszerűen menekültek vissza a föld alá. Az El-Amádija környéki hegyekben korábban is gyakran figyeltek meg kisebb csoportokban előmerészkedő, szutykos bőrű, ritkás szőrzetű idegeneket, akik ismeretlen nyelven beszéltek. Sohasem távolodtak el nagyon azoktól a lyukaktól, barlangnyílásoktól, melyekből előbújtak. Főleg alkonyatkor, és éjszaka mutatkoznak. Különleges adottságuk, hogy telepatikusan érzékelik a gondolatainkat, és ily módon válaszolni is tudnak. A föld felszínén élő emberekkel bizalmatlanok, de megérzik, ha valaki békés szándékkal közeledik hozzájuk. Ilyenkor nem szaladnak el. Veszély esetén hihetetlenül gyorsan eltűnnek a zegzugos föld alatti barlangrendszerükben. Az elejtett kisebb állatokat ügyesen dolgozzák fel a kőből, csontokból és fából készült szerszámaikkal. Talán 100-120-an lehetnek, és jól úsznak. Ez meglepően hangzik ezen a sivataggal körülvette hegyes vidéken, de ne felejtsük el, hogy a föld alatt óriási felderítetlen vízkészletek vannak. A Szahara alatt pl. tengernyi édesvíz található, de nincs pénz a felszínre hozatalához. A tüzet is ismerik. A régen kialudt vulkanikus hegyek hasadékaiból előtörő kisebb füstoszlopok arra vallanak, hogy a föld alatt is gyújtanak tüzet. A határ túloldalán, Törökországban is élnek ilyen primitív fekete emberek. Az egyik településen sikerült magnóra rögzíteni a beszédüket. A szalagot eljuttatták a jeruzsálemi Héber Egyetem nyelvészeinek, akik megállapították, hogy leginkább a már régen kihalt ókori ázsiai nyelvek egyikére-másikára hasonlít. Az üzenet értelmét azonban nem sikerült megfejteni. Valószínűleg ez a népcsoport is a vízözön idején szorult le a föld alá, aztán már nem mertek feljönni.

Nem mindig sikerül ezeknek a fura lényeknek eltűnniük. A szakirodalom több esetet is megörökített, amikor föld alatti emberek fogságukba estek. Ezek közül legérdekesebb a zöldbőrű gyerekek története. Az eset 1887. augusztus közepén történt, amikor a spanyolországi Banjos falu közelében a mezőn dolgozó parasztok két tizenéves korú gyereket pillantottak meg. A furcsa öltözetű kisfiú és kislány egy barlangból lépett elő. Szemmel láthatóan zavarta őket az erős napfény. A legmeg­hökkentőbb az volt rajtuk, hogy olyan zöld volt a bőrük, mint a falevélé. Amikor a parasztok meg­­­szólították őket, különös nyelven szólaltak meg. Beszédüket később a nyelvészeknek sem sikerült azonosítaniuk. A két gyereket a helyi bíró házába vitték, aki megpróbálta lemosni róluk a zöld festéket, de hamar rájött, hogy ilyen a bőrük színe. Ezt követően alapos orvosi vizsgálatnak vették alá őket. Fajbeli besorolásuk azonban nem járt sikerrel. Alapvetően negroid vonásúak voltak, de a szemük inkább ázsiai jellegűnek tűnt. Hiába kínálták őket különböző ételekkel, italokkal, semmit sem fogadtak el. Csak a frissen szedett zöldborsót voltak hajlandóak megenni. Emiatt hamarosan legyengültek, kiszáradtak. A kisfiú 5 nap múlva meghalt, de addigra a bőre kifakult. A kislány még 5 évig élt. A napfény hatására az ő bőre is elvesztette eredeti színét, és a miénkhez vált hasonlóvá. A bíró házában cselédként dolgozott. Közben valamennyire elsajátította a spanyol nyelvet. Így elmondta, hogy az ő titokzatos világa a föld alatt van. Országukban örök homály uralkodik, és sohasem süt a nap. Egy hatalmas szélvihar ragadta el őket, és egy nagy, széles folyón túl sodorva a banjosi barlangban találták magukat.

Ennek a különös világnak a létezését erősíti meg egy korábbi eset is. Ezt a kísértetiesen hasonló történetet a középkori Angliában jegyezték fel. A Woolpit-i zöld gyerekek megtalálásról Ralph atya, Coggeshall apátja, és a Newburg-i történetíró, William számolt be. A XII. század közepén egy farkasok elleni veremcsapdában két síró gyereket találtak a Suffolk-i Woolpit mellett. Ruhájuk és érthetetlen beszédük itt is nagy megrökönyödést váltott ki a helybeliekben. A leginkább azonban az egzotikus formájú szemük, és a teljesen zöld bőrük váltott ki csodálkozást. Itt szintén egy kisfiút és egy kislányt találtak, akiket a helyi földbirtokoshoz, Sir Richard de Calne-hoz vittek, aki befogadta őket a kastélyába. Ez esetben sem tudtak semmilyen kedvükre való étellel, itallal szolgálni nekik. Ők csak a nyers zöldbabot fogadták el. Ez esetben a kisfiú még 1 évig élt, de a kislány felnőtt, és a környéken telepedett le. Az ő bőre is kifakult, és később férjhez ment egy Lynn-ből származó norfolki nemeshez. Valamennyire megtanult angolul, és elmesélte, hogy egy Szent Martin nevű országból érkeztetek, ahol nincs napsütés, csak állandó félhomály. Éppen a nyájukat legeltették, amikor kíváncsiságból bemerészkedtek egy barlangba. Aztán belezuhantak egy gödörbe, és a fényes Angliában kötöttek ki.

A hírek szerint a fejlettebb föld alatti civilizációk nem elszigetelve élnek, hanem alagutak kötik össze őket. Ily módon több ezer kilométer hosszú föld alatti folyosók hálózzák be a bolygónkat. Ezek­ben a sokszor 1,5 km mély járatokban nem gyalog, hanem igen nagy sebességű járművekkel köz­lekednek. Feltehetően ily módon került néhány óra alatt egy másik földrészre dr. Eugen Köberle és két társa. A berchtensgadeni fogorvos először egyedül látogatta meg az Untersberg alatti fejlett vi­lágot. A dolog nem is oly régen, 1975-ben történt. A doktor éppen kirándult a környéken, és az eső miatt az éjszakát egy hegyi kunyhóban töltötte. Éjfél felé egy alacsony termetű, régies öltözetű fér­fi felébresztette, és elvezette egy barlangba. Nem értették egymás nyelvét, ennek ellenére az orvos „igen különös és felemelő dolgokat” tapasztalt az 1 heti lent tartózkodása alatt. A következő látoga­táskor már magával vitte két barátját is. Ez a kirándulás azonban kissé kalandosra sikerült. Az egész­ből csak annyira emlékeznek, hogy a barlangban fura fényeket láttak, és kb. 5 óra múlva a felszínre jutottak. Kiderült, hogy nem Németországban, hanem Egyiptomban vannak. Miután nem volt náluk sem útlevél, sem pénz, egy idő után jelentkeztek az alexandriai német konzulátuson, hogy hazautazhassanak. Otthon már tűvé tették értük a környéket, és ma sem értik, hogy juthattak át annyi országon, okmányok nélkül. Sajnálatos, hogy a tudósok ennek a jelenségnek a kutatásával sem hajlandóak foglalkozni, pedig nem elszigetelt esetekről van szó. Ilyen jellegű megfigyelésekre az amerikai földrészen is sor került, sőt egy Kínában megjelenő angol nyelvű lap, a Nanking Daily napjainkban is említ „hegyekből és föld alól jött embereket”.

[

Új-Berlin vagy Új-Svábföld nem az egyetlen város az Antarktiszon. Az előző, elpusztult civilizáció is rájött, hogy ezen a rendkívül hideg földrészen háborítatlanul élhetnek. Rejtőzködésük zavartalansága azonban csak az 1950-es évek végéig tartott. Az első műholdak megjelenése után a térképkészítőknek feltűnt, hogy az 52. hosszúsági kör környékén valami szokatlan található az Antarktiszon. A 86. szélességi körrel való metszéspontnál, az orosz kutatók által Megközelíthetetlenség fokának nevezett zónában több ezer négyzetkilométeres felderítetlen terület található. Itt mindig viharos az időjárás, ezért eddig egyetlen expedíció sem tudta elérni. Felülről sem látni semmit, mert állandóan eltakarja egy hatalmas felhő. 1966-ban elhaladt mellette egy szovjet repülőgép, amely a Vosztok orosz kutatóállomás tudósait és technikusait szállította. Ők is egy legalább 1 km² kiterjedésű kerek párafelhőt láttak arrafelé. Ez a felhő tiszta időben is állandóan ott van, mintha az lenne a feladata, hogy álcázzon valamit. Ez már korábban is felmerült a kutatókban, ezért az 1950-es években szerveztek egy amerikai, kanadai és chilei tudósokból álló nemzetközi expedíciót, hogy behatoljanak ebbe a zónába, és megnézzék közelről, mi van a ködgomolyag alatt. A kutatóknak azonban nyomuk veszett. Csak az utolsó táborhelyüket találták meg, évekkel később. 1969-ben az amerikaiak újból elindítottak egy expedíciót. A 3200 km magasan, egy jéghegy fennsíkján levő célpont azonban még motoros szánokkal is megközelíthetetlennek bizonyult. Néhányan kutató tűzhányóra gyanakodott, ezért 1971-ben repülőgépről is megvizsgálták a párafelhőt, de semmilyen vulkánkitörésre utaló füstgázt vagy koromszemcsét nem találtak benne.

Amikor elkezdődött a hidegháború, és Antarktisz felett is megjelentek az amerikai kémműholdak, hogy a szovjet atommeghajtású tengeralattjárók búvóhelyeit felderítsék. Ezek a nagy felbontású kamerákkal dolgozó megfigyelő objektumok néhány különös fényképet készítettek erről a területről. Ennek alapján 1980-ban egy titkos expedíciót indítottak a helyszínre. A feltűnés elkerülése érdekében csupán két kutató, és egy pilóta vett részt benne. Hajóval egy kisebb repülőgépet szállítottak Wilkes Land partvidékére, és onnan akartak berepülni a zónába. Az időjárás azonban többször is megakadályozta a felszállást. Amikor végre elindulhattak csak annyit sikerült kideríteniük, hogy a párafelhő környékén egy ősi, több mint 10 ezer éves város romjai találhatók. Itt tehát már az özönvíz előtt is laktak. Ez nem meglepő, hiszen tudjuk, hogy az özönvíz előtt a hatodik földrész a mérsékelt égöv alá tartozott, így valószínű, hogy benépesült. Talán az atlantiszi civilizáció birtokolta. A kataklizma során aztán ez a terület is a földdel vált egyenlővé, de a kimentettek létrehoztak egy új várost a régi mellett.

A párafelhő kutatása egyre rejtélyesebb megállapításokat eredményezett. Kiderült róla, hogy mágneses. Nem közönséges esőfelhő, hanem koncentrált energiakisugárzás által kiváltott ködgomolyag, amit a levegőmolekulák ionizációja vált ki. Erre utal, hogy amikor megközelítették, a repülőgép műszerei összezavarodtak, és az éjszaka „2 órával hamarabb állt be”. Az idődilatáció jellege alapján megállapítható, hogy ezt a mágneses teret pozitív, vagyis koncentrált éteri energiarészecskék alkotják. Egyszer villogó fényeket is láttak a közepén. Ez az erős energianyaláb feltehetően a felhő gerjesztését végezte. A további kutatást egy hirtelen jött hóvihar akadályozta meg. Ezért kénytelenek volta visszatérni a bázisra, és utána már nem kísérleteztek tovább. 1983-ban egy argen­tin pilóta át is repült a ködfelhőn. Rádión azt jelentette, hogy a gép műszerei váratlanul felmondták a szolgálatot. Mielőtt magszakadt volna vele a kapcsolat azt kiáltotta, hogy egy napfényben fürdő várost lát. Tornyos épületeket, és valami fényeset, ami vonzza őt. Aztán nyomtalanul eltűnt. A keresésére küldött felderítő repülőgépek nem találták sem a pilótát, sem a gép roncsait. Egyébként a Pata­góniában élő indián törzsek is azt állítják, hogy „a jégbirodalomban különös nép él egy városban”.

Ez egyáltalán nem lehetetlen. Jelenlegi ismereteink alapján tudjuk, hogy koncentrált energiarészecskékből álló átlátszó köpennyel elszigetelhetjük magunkat a környezetünktől. Ezt a védőernyőt ki lehet terjeszteni egy egész városra is. Ingyenenergiát szolgáltató áramtermelő generátorokkal és nagyteljesítményű fűtőberendezésekkel nem jelent problémát a kellemes, akár szubtrópusi klíma előállítása sem. Intenzív helyi fűtésre utal egy 1987-ben készült műholdas felvétel is, amelyen egy csaknem 1 km átmérőjű „lyuk” tátong az Antarktisz jegén. A fekete, jégmentes területen különféle épületek, tárgyak látható, de a felvétel meglehetősen rossz minőségű. 1991-ben megjelent egy sokkal jobb felvétel is a rejtélyes városról az Interneten. A képhez mellékelt magyarázat szerint az antarktiszi város nem más, mint Atlantisz maradványa. A vízözönt túlélő atlantisziak korábban Dél-Amerikában laktak, de civilizációnk fejlődésével kiszorultak a világunkból. Mivel jóval fejlettebbek, mint mi, nem akarták hogy ebből konfliktus keletkezzen. Ezért átköltöztek egy olyan földrészre, melynek zord klímája jó ideig védelmet nyújt számukra, megóvja őket a kíváncsiskodóktól. A honlap néhány nap után hirtelen eltűnt a világhálóról, és azt a személyt sem lehet elérni, aki felhelyezte.

Utoljára 1999-ben érkezett hír az antarktiszi városról. Japán pilóták egy közeli vizeken szerencsétlenül járt bálnavadászhajót kerestek. A mentőrepülőgép a Ross-tenger felől közelítette meg a zónát. Éppen alkonyodott, amikor a pilótákat elvakította egy sugárirányban felfelé törő, igen erős „fénynyaláb”. A jelenség alig 18 másodpercig tartott, és ezalatt többször is színt váltott. Azt is megfigyelték, hogy a sugárnyaláb egyetlen kis pontból tört fel, és úgy tűnt, hogy kifelé, a kozmosz irányába üzentek vele. Ezen a fejlődési szinten azonban nem valószínű, hogy a civilizációk fénytávíróval tartják egymással a kapcsolatot. Ez a koncentrált energiasugár feltehetően a ködgomolyag erősítését végezte, az elszíneződés pedig az energiarészecskék változó intenzitására vezethető vissza. Ennél tovább nem jutottunk a felderítésben, de ha itt egy város található, akkor érthető, hogy az ezoterikus szakirodalom miért említi több helyen is, hogy az előző civilizációkat összekötő alagútrendszer kiterjed az Antarktiszra is. Ezeken a mesterségesen kialakított folyosókon 3000 km/h sebességgel suhanó vonatok közlekednek napi gyakorisággal.

 

Könyvajánlat

 

Az ufológia az ezotéria talán legfontosabb és legszerteágazóbb szakterülete, így nincs könnyű helyzetben az, aki kellő tájékozottságra szeretne szert tenni ezen a téren. Azért is nehéz ebben a témakörben részletes és hiteles infor­mációkhoz jutni, mert a különféle katonai szervek és hatóságok az ezotéria egyetlen ágának a kibontakozását sem gátolják oly mértékben, mint a földön­kívüliekkel kialakult kapcsolatok tanulmányozását. Ennek ellenére sok bátor kutató akadt, akik nem riadtak vissza sem a földi hatóságok, sem egyes földön­kívüliek fenyegetőzéseitől, és életük kockáztatásával megpróbálták tisztázni, részleteiben is feltárni az egyes eseteket, hogy egységes kép alakulhasson ki bennünk erről a témakörről. Tevékenységük következtében az ufológia szak­irodalma ma már tengernyi méretűvé dagadt. Közülük magasan kiemelkednek az angol Timothy Good művei. A mára már nemzetközi hírnévre szert tett szak­értő a világ minden táján végzett kutatásokat a témában. Ő nem másodkézből szerezte az információkat, hanem a helyszínre utazva felkereste a kulcsfontosságú tanúkat, és interjút készített velük. Könyvei megírása előtt óriási mennyiségű anyagot gyűjtött össze, köztük számos kémjelentést is.

A tárgyilagossága és nagy szakmai tudása révén nemzetközileg is elismert szerző első művét 1987-ben írta „Túl a titkokon” címmel, mely azonnal bestseller lett, és sokan irányadó könyvnek tartják ebben a tárgykörben. Ennél is nagyobb sikert ért el az 1991-ben írt „Az idegen kapcsolat” című műve, amely 13 hetet töltött el a Sunday Times bestseller listáján. Legújabb műve „Idegen bázis” címmel 1998-ban látott napvilágot. Ebben a vaskos kötetben a sok új, eddig nem ismert ufó­ta­lál­ko­záson kívül megtalálható a régi esetek tárgyalása is. Ezek azonban sokkal részletesebben vannak leírva, mint ahogy azt a korábbi szerzők közreadták. Ennek köszönhetően olyan új információk kerültek napvilágra, melyek alapján jelentős mértékben kitágíthatjuk az univerzum működésével kapcsolatos ismereteinket, sőt ezekből a felismerésekből gyakor­lati hasznunk is származhat.

Az „Idegen bázis”-ban található részletes esettanulmányok némi továbbgondolás után sok tisztázatlan kérdésre adnak választ. Ezek egyike, hogy nagy távolságok áthidalása esetén fajunk és az idegenek közötti telepatikus érintkezés elektronikusan felerősített hullámokkal történik. Ennek ellenére a légköri zavarok vagy a kozmikus sugárzás néha bizonytalanná teszik a kontaktust. Ilyenkor leküldenek a célszemély közelébe egy 7-130 cm átmérőjű gömb, illetve korong alakú szondát, és ezen a helyi erősítőn keresztül folyik a kommunikáció. Az is kiderül ebből a műből, hogy a telepátián kívül létezik egy különleges módja is a nagy távolságokban történő üzenet közvetítésének, a hallóidegek stimulációja. Ha valakinek túl magas az agyfrekvenciája (az idegenek szakkifejezésével élve: nem rendelkezik kozmikus aggyal), akkor hanghullámokkal modulált láthatatlan szubatomi energiasugarat irányítanak a fejére, amely a hallóidegek aktiválásával olyan érzetet kelt, mintha a hang a koponyájában szólalna meg.

Igen nagy horderejű következtetések vonhatók le az amerikai rakétakutató mérnök, Dan Fry élménybeszámolójából. A próbarepüléssel összekötött, rendkívül érdekes társalgásból megtudhatjuk, hogy az előző fejezetekben megismert elektromagnetikus hatóművön (ellenirányú mágneses gerjesztésen alapuló elektromotoros szubatomi generátor) és kristályos (115-ös elemből kiszabadítható szubatomi energiarészecskéken alapuló) hajtóművön kívül létezik egy harmadik fajta reaktor is az UFO-k üzemeltetésére. Ez a megoldás nem a gravi­tációs hullámok pozitív szubatomi energiasugárzással történő semlegesítésén, hanem éppen ellenkezőleg, a gravitációs vonzás növelésén alapul. Ennél a rendszernél két, nagy elektromos vezetőképességű gyűrű van beépítve a járműbe. Az egyik az aljába, a másik a tetejébe, és a gerjesztés a két dobot összekötő központi tengelyen keresztül történik. Az irányíthatóság érdekében a két ellentétes mágneses pólust képviselő gyűrű szegmensekre van osztva. Felszállásnál a gerjesztés oly módon történik, hogy a felső gyűrűből intenzív Yin jellegű szubatomi energia áramlik ki a jármű kupolája fölé. Amennyiben ennek az erőtérnek a központja egybeesik az UFO tömegközéppontjával, nem történik elmozdulás, csupán a jármű tömege növekedik meg.

A felső körgyűrű egyes szegmenseinek erősebb gerjesztése esetén azonban a negatív mágneses mező középpontja kimozdul a tömegközéppontból, mely­nek következtében a jármű igyekszik engedelmeskedni a gravitációs vonzásnak, utánamegy a mágneses mezőnek. Minél erősebb a gerjesztés, annál intenzívebb az elmozdulás, a gyorsulás. Miután ez az erős gravitációs vonzást előállító erőtér az UFO-n kívül található, úgy is felfogható ez a meghajtás, mint amikor Münchausen báró a saját hajánál fogva emelte fel magát a levegőbe. A mozgás iránya attól függ, hogy mely szegmens kerül gerjesztés alá. Fékezésnél, megállásnál pólusváltás történik. Ilyenkor az alsó körgyűrű ellenkező oldalú szegmense bocsát ki magából Yin jellegű energiasugárzást, ami lassítja, vagy ha kell, egy pillanat alatt megállítja a járművet. A gyorsulást, illetve lassulást minden bizonnyal fokozza az ellenkező pólusból kiáramló Yang jellegű energiasu­gárzás, ami az éter közegellenállása révén rakétahajtóműként működik. Ezeknek a mozgatóerőknek a precíz összehangolása rendkívüli mozgékonyságot bizto­sít ennek a fajta járműnek, de az ily módon előállítható energiasugarak viszony­lag alacsony értéke nem teszi lehetővé, hogy több ezer tonnás UFO-anyahajókon is alkalmazzák ezt a fajta meghajtást. Ekkora súlyt csak a higanycirkulációs vagy a kristályos hajtómű képes megemelni, és egy több száz méter hosszú, szivar alakú járműnél ebből is több darabra van szükség, a hajó hosszában egyenletesen elosztva.

Münchausen báró lódításait, valamint a zárt rendszerek korlátozott energiaviszonyait ismerve, sokan azt hihetnék, hogy ez lehetetlen, semmilyen objektum sem képes magát felemelni egy önmagából kiinduló erővel. Jól belegondolva ez egyáltalán nem képtelenség, hiszen ezt teszi a repülőgép is. A hagyományos repülőgép szárnyprofilja úgy van kialakítva, hogy felette nagyobb sebességgel áramlik a levegő, mint alatta. Bernoulli törvénye alapján a nagy sebességgel áramló levegő vákuumot kelt, ami felszippantja a szárnyat és vele együtt a géptörzset. Az előző esetben a külső vákuum szerepét egy kívülről ható gravitációs erő tölti be, ami szintén képes magasba emelni a járművet. Az ily módon történő emelés csak akkor nem jön létre, ha a kiváltó és a mozgatóerő ugyanarra a fizikai jelenségre vezethető vissza. Az ember azért nem tudja önmagát felemelni a hajánál fogva, mert a keze által felemelt testét a karja visszanyomja. Az előbbi esetekben azonban az emelést nem mechanikus erő, hanem egy másik fizikai jelenség váltja ki, így a visszahatás megszűnik.

Ezt a művet tanulmányozva egy lépéssel közelebb juthatunk a higanycirkulációs hajtóművek működésének megértéséhez is. Dan Fry részletes beszámolója alapján annyit még sikerült megtudni a kényszerleszállást végrehajtott idegenektől, hogy a higany gerjesztését nem elektromos úton végzik. „A csövekben áramló higany oly módon válik mágnesessé, hogy akkora sebességgel áramlik mint a fény, vagy mint az elektronok.” Amikor a mérnök kifejezte hitetlenkedését, hogy ez egy cső belsejében lehetetlen, azt a választ kapta, hogy: „Nem az. Amint a folyadék elhagyja a csövet, a másik végén már be is lép újra. Ezáltal az elérhető relatív sebesség végtelenül nagy.”

Ha ez igaz, akkor a gerjesztést, a szabadelektron-keltést minden valószínűség szerint az éter végzi. A higany kötött rácsszerkezetbe tömörült atomjai nekiütköznek az éteri részecskéknek, amelyek szabadelektronokat választanak le a legkülső elektronhéjukról. Miután a higany fajsúlya igen nagy, vagyis egységnyi térfogatban sok atom található ebben az anyagban, úgy a szabadelektron-­keltés is meglehetősen intenzív. Ennek megfelelően a mágnes másik pólusán erő­teljes lesz az éter beáramlása. Ha ezeket a pozitív szubatomi energiarészecskéket az UFO középpontjában levő reaktorba koncentrálják, akkor semmi akadálya sincs a gravitáció semlegesítésének (lenullázásának) és a jármű felemelke­désének. Most már csak azt kellene megtudni, mivel és hogyan lehet a higanyt úgy mozgatni, hogy erre a relatíve nagy sebességre szert tegyen.

Erre csak egy technikailag kivitelezhető megoldás kínálkozik, az alagúteffektus. Amikor a higany a cső végén bejut a reaktorba, a koncentrált szubatomi energiarészecskék hatására demateria­lizálódik. Ezt követően a visszamaradt éterváz a fénynél 12 nagyságrenddel nagyobb sebességgel halad tovább. A cső kezdetén a reaktorkamrából kiérve újra materializálódik, és az óriási sebesség­különbség következtében iszonyatos erővel vágódik a csőben áramló higany­kígyónak. A szinte végtelen sebesség, majd a hirtelen lefékeződés akkora közegellenállást vált ki az éterben, mintha betonfalba ütközött volna a cirkuláló folyadék egy szakasza, melynek következtében az atomjairól hatalmas mennyiségű elektron válik le. Ezeket az ellenkező Yin pólus elszívja, és a helyükbe tömérdek éteri részecske áramlik be. Ennélfogva ennek a motornak a hatásfoka legalább egy nagyságrenddel meghaladja az elektromotoros gerjesztésű antigravitációs reaktorokét.

 

Az idegenek az általunk feltételezett eljárástól némileg eltérő módon magya­rázzák az anyag láthatatlanná tételének folyamatát. Elmondásuk szerint a fotonok nem állnak meg az anyag felületén, hanem rezgésfrekvenciájuk megnövelése után áthatolnak rajta. „A legtöbb anyag azért átlátszatlan, mert a fény fotonjai fog­lyul esnek az atomok elektronjai által, áthaladás közben. Az üveg legalább olyan kemény és sűrű, mint a legtöbb fém, mégis átengedi a fényt. Az eltérő viselkedés oka, hogy az átlátszatlannak minősített anyagokban a fotonok rezgésfrekvenciája megegyezik az atomok egyikének rezgésfrekvenciájával. Az ily módon csapdába esett fényenergia nem vész el, hanem újra kibocsátódik, de láthatatlan infravörös fényként.” A földönkívüliek által alkalmazott eljárás során ez ellen úgy védekeznek, hogy a tárgyra irányított szubatomi energianyalábbal modulálják, az anyag elnyelési frekvenciája fölé emelik a fotonok vibrációs szintjét. A kozmikus sugárzás rezgésfrekvencia-tarto­mányába került fényhullámok most már akadálytalanul száguldanak át az anyagon. Kilépéskor újabb átalakuláson mennek át, a szubatomi energianyaláb lecsökkenti a fotonok rezgésfrekvenciáját az eredeti értékre, hogy láthatóvá tegye őket. Így válik a beáramló és a kiáramló fotonok közötti objektum fényáteresztővé, azaz láthatatlanná.

Ez a módszer nem csak a különböző tárgyak láthatatlanná tételére használható, hanem a segítségével átláthatunk bármely anyagon. Ennek tudatában már érthető, hogy bizonyos fajta UFO-kon miért nincs ablak. Erre tulajdonképpen semmi szükség sincs, mert a frekvencia-átalakító energianyalábok ráirányításával a jármű fémburkolatának bármely része teljes mértékben átlátszóvá tehető. Így már az is világos, hogy a közvetlen megfigyelésünkre leküldött szondáknak miért nincs „szemük”. Ezekben az általában 20-30 cm átmérőjű, teljesen zárt fémgömbökben belül egy sugárágyú van, ami távvezérléssel, a szonda tengely körüli forgatása, illetve megdöntése révén a látni kívánt objektumra irányítható. A látványt egy belül elhelyezett minikamera érzékeli, és felerősítve felküldi azt az anyahajóba. A képpel együtt természetesen a hang is továbbításra kerül. Nagy előnyük ezeknek a felderítő, megfigyelő szerkezeteknek, hogy a gondolatokat is képesek regiszt­rálni, amit nagy távolságból, az agy által generált hullámok alacsony intenzitása, valamint a zavaró kozmikus háttérsugárzás következtében csak nehezen lehet megvalósítani. A szonda irányítása és a begyűjtött információk továbbítása nem rádióhullámokkal, hanem szubatomi energianyalábokkal történik. Sajnos ezeknek az eszközöknek a közvetlen tanulmányozására nem sok esélyünk van, mert ha a szonda letér az előre beprogramozott útvonalról, akkor a levegőben távvezérléssel felrobbantják. Ha az irányíthatatlanság lakott település felett következik be, akkor az eszköz automatikusan leszáll a talajra, ahol egy dema­terializációs sugárral nyomtalanul megsemmisíti önmagát.

Visszatérve az anyag átlátszóvá tételére sokakban felmerülhet, hogy mi értelme van a fotonokkal vesződni, amikor ez a cél egy dematerializációs sugárágyúval sokkal egyszerűbben megoldható. Az előzőek alapján ez esetben az történik, hogy az anyag rezgésfrekvenciája áttolódik a dimenziók közötti köztes térbe. Ezen a módon valóban átlátszóvá válik minden anyag, de egyúttal demateria­lizálódik is. Ha egy magasan repülő UFO fémfalát ily módon tennék átlátszóvá, akkor kilátnának ugyan rajta, de ezen az „ablakon” a levegő is elszökne. Ennek következtében megfulladnának az utasai, sőt az erős légáramlás következtében instabillá váló jármű akár le is zuhanhatna. A részleges dematerializáció egyéb problémákat is okozhat. Pl. a visszamaradt anyag szélei megéghetnek, és emiatt a materializált anyag nem tud szorosan illeszkedni hozzá. Az sem zárható ki, hogy a részleges dematerializáció az élő szervezethez hasonlóan „spontán égést” hoz létre, melynek során a jármű egy része hamuvá válna.

[

Fontossága miatt említést kell tenni egy nálunk még meg nem jelent műről is. Az „Ezoterikus körkép” IV. fejezetében értesültünk Cleve ­Backs­ter poligráffal végzett kísérleteiről, amelyek „A növények titkos élete” című könyve révén kerültek napvilágra. A kutatások nem rekedtek meg a növények szintjén, hanem idővel áttevődtek az emberi sejtek vizsgálatára. Ezen a téren még fantasztiku­sabb tények tárultak fel előtte, melyeket a „Sej­t­jeid titkos élete” című művében tárt a nyilvánosság elé. Ebből a könyvből többek között megtudhatjuk, hogy a sejteknek saját tudatuk van, és érzékelik a gondolati hullámokat. Ki hinné, hogy a szánk nyálkahártyáját alkotó sejtek reagálnak a rémhírekre? Ezek után már nem meglepő, hogy a hímivarsejtek még órákkal az ejakulációt követően, nagy távolságból is észlelik a férfi érzéseit, élményeit. Tudjuk, hogy a tyúktojás egyetlen nagy ivar­sejt, amely mindaddig, amíg meg nem romlik, él. Ezt bizonyítja, hogy a mérések szerint valósággal „sokkos” állapotba kerül, amikor meg akarják főzni. Közbevetőleg megjegyezve, a növények is meglehetősen zokon ve­szik, ha elfogyasztásukra irányuló szándékkal közelítünk hozzájuk. A clairvoyance-képes­séggel rendelkezők állítólag hallják a káposztafej „sikolyát”, amikor egy éles késsel levágják a gyökeréről.

Backster vizsgálatai kiterjedtek a bennünket körülvevő élő sejtekre is. Ennek során kiderült, hogy a joghurtbaktériumok kíváncsiak, és ismerik szándékainkat. Backster galvanométerrel még azt is kimutatta, hogy miközben salátát fogyasztunk, a joghurt baktériumai érzékelik az élő növénysejtek pusztulását. Amikor forró vizet öntött ki a mosogatóba, a kísérleteihez használt sárkányfa élénken jelzett. Kiderült, hogy a lefolyóban megtelepedett baktériumok halálsikolyát érzékelte. A szobanövények akkor is megrémültek, amikor garnélarákok hullottak a forró vízbe. (Mint ismeretes a rákot élve főzik meg.) A Backster-effektus fényt derített arra is, hogy mind az elektromágneses, mind a mágneses erőterek hatást gyakorolnak az élő szervezetre, ami komoly tudományos bizonyítéka a pszichotronikai jelenségek létezésének. Ennek ellenére a fizikusok hallani sem akarnak a kísérleteiről.

 

Technikai érdekességek

 

Sokan fantazmagóriának tekintik a jövőnkkel kapcsolatos jóslatokat, a nem is olyan sokára megvalósuló technikai vívmányok csodával határos képességeit. Pedig ezek az eszközök már ma is létrehozhatók lennének, ha a technológiai fej­lettségünk lehetővé tenné a kivitelezésüket. Ennek bizonyítására vizsgáljuk meg a nagy hatásfokú információrögzítés elméleti lehetőségét. Az ezotériában járatosak számára nem ismeretlenek az Akasha-lemezek. Ezek a Védák könyvében gyakran emlegetett információtároló lemezek nem mások, mint azok a korongok, amelyeket a túlvilági fénylények is alkalmaznak az elszámoltatásunk során. Az Akasha-lemezeken életünk teljes folyamata rög­zítve van színes, háromdimenziós panorámaképek, térhatású hang, szagok, ízek, sőt tapintásingerek formájában. De vajon hogy fér el annyi információ egy tenyérnyi lemezen?

Ennek lehetőségét alapvetően a szubatomi energiarészecskék, mint infor­mációhordozók rendkívül kis mérete teremti meg. (Sebességkülönbségükből ítélve a szubatomi energiarészecske több mint 12 nagyságrenddel kisebb az elektronnál.) Az adathordozó méretének további csökkentését a holográfiá­hoz hasonló jelen­ség teszi lehetővé. Mint tudjuk, a holográfiát egy Nobel-díjas magyar tudós, Gábor Dénes fedezte fel 1947-ben. A görög eredetű kifejezés jelentése: az egészet írni. Ez az elnevezés a holográfiának arra a tulajdonságára utal, hogy a rész tartalmazza az egészet. Amíg a hagyományos fotóeljárásnál a fénykép egy-egy pontja a tárgy meghatározott részletét rögzíti, addig a holografikus képrögzítésnél a tárgy összes pontja a fénykép minden pontján megtalálható. Ennek következtében ha darabokra törjük a fotólemezt, és a törmeléket külön-külön átvilágítjuk, mindegyiken a tárgy teljes képe tűnik elő. A fényképezésnek ezt a sajátos módját a lézer felfedezése tette lehetővé. A lézerfényforrás jellegze­tessége, hogy a hagyományos, szórt fényt kibocsátó lámpákkal ellentétben koherens (rendezett) fénynyalábot hoz létre. A holografikus kép előállítása során a lézerfény egy részét félig áteresztő tükör segítségével a lefényképezendő tárgyra irányítják. A tárgyról a fény a fotólemezre verődik. A lézerfény másik részét a félig áteresztő tükrön keresztül közvetlenül a fotólemezre vetítik. A lemezen a fényhullámok interferenciamintát alkotnak. A holografikus ábra tehát nem kép, hanem össze-vissza keveredő kusza vonalak együttese. Látható képpé csak akkor válik, amikor a fotólemezen lézerfényt bocsátunk keresztül. Ebben az esetben azonban a térben nem két-, hanem háromdimenziós kép alakul ki, és ha a lemez egy kis darabkáját világítjuk meg, akkor is egész kép jelenik meg előttünk.

A holografikus információrögzítés minimum egy nagyságrenddel megnöveli a tárolandó adatok mennyiségét azzal, hogy lehetővé teszi a térbeli elhelye­zést, ugyanakkor minimum két nagyságrenddel csökkenti a tároláshoz szükséges helyszükségletet azáltal, hogy egy kis darabkája is tartalmazza az összes információt. Így ne csodálkozzunk azon, hogy nem csak a túlvilági hatalmak, hanem már a nálunknál fejlettebb földönkívüli civilizációk is elterjedten alkal­mazzák ezt az általunk használtnál 15 nagyságrenddel nagyobb hatásfokú információrögzítést. Ők azonban nem Akasha-lemeznek, hanem kristálykorongnak nevezik az adathordozójukat. A néveltérés nyilvánvalóan abból adódik, hogy az előbbi esetben az adathordozó szerepét az éterváz, míg a fizikai világban alkalmazott változatnál egy­fajta kristály tölti be. Ezt a 15 nagyságrendnyi hatásfokkülönbséget szemléletesebbé teszi, hogy azt az információmennyiséget, amit mi egy 100 méter átmérőjű gömbbe tudunk csak belegyömöszölni, ők egy mákszemnyi térfogatba belezsúfolják.

Sajnos ma még messze vagyunk ennek az adatrögzítő eljárásnak a gyakorlati megvalósításától. A háttéripar jelenlegi fejlettségi szintje nem teszi lehetővé a szubatomi világba való behatolást. Egyelőre még csak atomi méretű információhordozókkal kísérletezünk (pl. SET, DNS-molekulák). A korlátok leküzdése azonban folyik, mivel a mikroelektronika már kezdi megközelíteni azt a határt, ahol a kutatóknak más utakat kell keresniük a továbbfejlődéshez. Ez a határ a fény hullámhossza. A félvezető alapú memóriák esetében a fény hullámhosszából adódóan a chipen belüli alkatrészek és összekötő kábelek szélessége nem csökkenthető 10 nm alá. Ugyanez a helyzet a legkorszerűbb mechanikus adatrögzítőnél, a DVD-nél. Ha a vékony alumíniumlemezen olyan sűrűn helyezzük el egymás mellett az információhordozó mélyedéseket, hogy a fénysugár nem tudja megkülönböztetni őket, akkor ez a rendszer is működésképtelenné válik. A szubatomi alapú információhordozók esetén azonban a tároló egységek sűrűsége min. 12 nagyságrenddel növelhető azáltal, hogy a köztük levő távolság a jelenlegi 10^–5 milliméterről 10^–17 milliméterre csökkenthető. További egy nagyságrendnyi sűrűségnövekedés érhető el akkor, ha a tároló egységeket nem síkban, hanem térben képezzük ki, és még két nagyságrendnyi növekedésre számíthatunk a holografikus adatrögzítő eljárás alkalmazásával.

A hologramtechnikát egyébként más ma is alkalmazzák a számítástechnikában. A grafikus adattároló révén egyetlen CD-lemezen terrabitnyi információ rögzíthető, ami 200 CD-ROM kapacitásának felel meg. Ennél a megoldásnál az adathordozó egy fotografikus polimernek nevezett fényérzékeny műanyag, amely fény hatására rendezett állapotba kerül, és ezt az állapotát tartósan megőrzi. Az igazi áttörés, a több nagyságrendnyi méretcsökkentés azonban nem az adathordozó megváltoztatásával, hanem az információhordozó méretének zsugorításával, az univerzumot alkotó alapelem felhasználásával érhető el. Ma még ez a fejlődési lehetőség olyan fantasztikus, hogy kevesen hisznek benne, de a szubatomi energiarészecs­kék alkalmazása ezen a téren is csodákra képes.

 

A szubatomi energiarészecskének nem csak a mérete kisebb az elektronnál, hanem rezgésének hullámhossza is. A különbség valószínűleg ugyancsak min. 12 nagyságrendnyi, ami lehetőséget ad egy igen nagy felbontású mikroszkóp létrehozására. Jelenleg elektronmikroszkóppal érhetjük el a legnagyobb nagyítást. Amíg a fénymikroszkóp max. 1200-szeres, az elektronmikroszkóp 540 000-szeres nagyításra képes. Ennél nagyobb felbontás nem valósítható meg vele. Az ok, hogy maga is atomokból áll, és a méréshez fotonokat, atomi részecskéket használ. Ezért óhatatlanul beleütközik a fény véges hullámhosszába, és a diffrakcióból (fényelhajlásból) eredő korlátokba. A határt az elektron rezgésfrekvenciájából eredő hullámhossz szabja meg. Az elméleti határ ennek a kétszerese, amit technológiai nehézségek miatt csak megközelíteni lehet, elérni nem. Ennélfogva még az alagúteffektuson alapuló legérzékenyebb elektronmikroszkóppal (TEM) is csak az atomot tudjuk megfigyelni, az atomok belsejébe nem láthatunk bele. Ez nem csak méréstechnikailag, hanem fizikailag is lehetetlen. Semmilyen eszközzel nem vizsgálható meg magának az eszköznek a legkisebb alkotó egysége. Miután az elektronmikroszkóp is anyagból van, és a méréshez elemi atomi részecskét használ, képtelen önmagánál kisebb egységet vizsgálni. Nagy hátránya még ennek a berendezésnek, hogy az elektronsugár fenntartásához vákuumra van szükség. Emiatt a vizsgálandó mintát speciális preparálásnak kell alávetni. Másik gond a tartós elektronbombázás, melynek hatására megváltozhat a minta szerkezete. Ez a helyzet jelentős mértékben gátolja a tudomány fejlődését, mivel lehetetlenné teszi a mikrovilág megismerését. Az akadály leküzdésére német kutatók nemrég kifejlesztették a röntgenmikroszkópot. Ez az alumínium lencséjű speciális berendezés azonban még mindig nem teszi lehetővé az atomok belsejébe való betekintést, mert a röntgensugár hullámhossza nem sokkal kisebb, mint az elektroné.

Ez a probléma csak szubatomi energiarészecskék alkalmazásával oldható meg. A szubatomi mikroszkóp várhatóan 12 nagyságrenddel nagyobb felbontása lehetővé teszi az elektronok, sőt az atommagot alkotó szubatomi részecskék részletes tanulmányozását is. A szubatomi energiarészecskék lefényképezésére azonban ez a berendezés is alkalmatlan lesz, mert ehhez még kisebb részecskék közreműködésére lenne szükség. Mivel a szubatomi energiarészecskéknél kisebb részecskék nem léteznek az univerzumban, így világunk legkisebb építőköveinek létezéséről a továbbiakban is csak közvetetett úton győződhetünk meg.

[

Ugyancsak kevesen hisznek a szabadenergia felhasználhatóságában. Pedig ennek lehetősége már 80 évvel ezelőtt adva volt. Mint tudjuk, Tesla az 1920-as és ’30-as években több energiatermelési eljárást is kidolgozott. Ezen túlmenően megpróbálkozott a mágneses energia vezeték nélküli továbbításával is. Colorado Springsben, a Sziklás-hegységben berendezett laboratóriumában azt a célt tűzte ki magának, hogy az egész Földet körülveszi egyetlen, mindent beborító energiamezővel, amely tápkábelektől mentes elektromos energiát biztosít számunkra. A Sziklás-hegységben az erőműtelep a központi laboratórium köré épült, ezt pedig egy 200 lábnyi magas fémárboc uralta, amelynek a végén háromlábnyi átmérőjű rézgömb volt. A laboratóriumban egy 1000 inch átmérőjű hengertekercs (valószínűleg szolenoid) továbbította az energiát az adóhoz. A gerjesztés úgy történt, hogy az anódtekercsben váltakozva módosította az áram erősségét. Az égbe nyúló árbocot egy másik tekercs fogta körül. Tesla ily módon a „Föld mérhetetlen energiatartalékait” akarta megcsapolni, hogy növelje a maga 10 millió voltos áramfejlesztőjének a teljesítményét. Tekercsei már kezdetben annyi energiát termeltek, hogy 25 mérföld távolságban 200 izzólámpát tudtak működtetni. Ezt azonban kevésnek találta, ezért az árbocon keresztül nagyfrekvenciás rádióhullámokkal bombázta a légkör felső rétegét (feltehetően az ionoszférát) és a jeleket úgy hangolta, hogy hullámhosszuk meg­egyezzen a visszaverődő „visszhang” frekvenciájával. Minden egyes vissz­hang erősítőként hatott az energiát a Földből nyerő árbocra, és a teljesítmény tovább nőtt. Az energia periódusról periódusra fokozódott, míg végül az árboc tetején levő rézgömbből több száz lábnyi magasba csaptak a lángnyelvek. Az elektromos kisüléseket fülsiketítő zaj kísérte. Teslának sikerült ember alkotta villámlást és mennydörgést létrehoznia.

Ekkor a kísérleteket félbeszakította, és egy időre az elméleti kutatásoknak szentelte az idejét. Feltehetően félt ezeknek a jelenségeknek a globális kihatásaitól, és ezért úgy gondolta, hogy előbb elméleti alapon tisztázza a várható következményeket. A természet erőivel való kísérletezés abbahagyását minden bizonnyal a környékbeli lakosság tiltakozása is motiválta, ami egy idő után már letartóztatással fenyegette. A berendezésben gerjesztett áram ugyanis olyan erős volt, hogy a mágneses kisugárzása rövidzárlatot keltett a helyi erőműben, amely több órás áramkimaradást eredményezett. Nem éppen meg­nyugtató jelenség volt az ott élők számára, hogy a lekapcsolt villanykörték több kilométeres távolságban is kigyulladtak.

A CIA szakértői szerint nem voltak ilyen aggályaik az oroszoknak, akik 1977-ben a szemi­pala­tyinszki katonai rakétatámaszponton kifejlesztettek egy „atomsugárfegyvert”. Ez az eszköz Tesla 40 évvel korábbi kutatásain alapult, és az Északi-sarkvidék felett próbálták ki. Az eredménye az lett, hogy az intenzív szubatomi energiasugár kilyukasztotta az ionoszférát. A kanadai hatóságok ugyan­is azt jelentették, hogy ebben a térségben rejtélyes elektromos viharok és rádiójel-kimaradások észlelhetők a légkör magasabb régióiban. Valószínűleg az oroszok is megijedtek a nem várt hatástól, mert sürgősen abbahagyták ezeket a kísérleteket. Hamar belátták, hogy a légkör kilyukasztása belát­hatatlan zava­rokat okozhat az időjárásban, ami rájuk is kihathat. Ez esetben nem valami hidegháborús gyanúsítgatásról volt szó, mert Watson W. Scott, a kanadai Hírközlési Minisztérium operatív osztályának vezetője elárulta: „Tudomásomra hozták, hogy a kísérletek célja az, hogy megtalálják a Tesla által használt frekvenciák pontos értékét.”

Az amerikaiak később már nem voltak ilyen tartózkodóak az ionoszféra befolyásolása terén. A Nagyfrekvenciás Aktív Ionoszférakutató Program keretén belül létrehoztak Alaszkában egy antennaerdőt, amely min. 3,6 gigawatt teljesítményű energianyalábokat pumpál az ionoszférába. A HAARP Project keretén belül kiépített rendszer képes egész földrésznyi területek telekommunikációjának megbénítására; a föld mélyének átvilágítására; a felszín alatti katonai raktárak, alagutak, ásványkincsek felderítésére. A rendkívül magas energiaszintre feltöltött ionoszférával megzavarható az emberek tudata, és alkalmas az időjárás befolyásolására is.

Nikola Tesla 1943-ban hunyt el New York-ban, egy olcsó szállodai szobában. Holttestét még el sem szállították, amikor az FBI emberei feldúlták a szobáját, és „állambiztonsági okokból” az összes feljegyzését, iratát elvitték. Bár az így begyűjtött anyag tetemes volt, a teljes dokumentációnak csak egy töredékét tudták összeszedni. Életrajzából tudjuk, hogy amikor a laboratóriuma leégett, pótolhatatlan dokumentumok egész sora pusztult el. Ezen az akción nincs mit csodálkozni, hiszen Tesla jóval a II. világháború előtt feltalálta az atomsugár­fegyvert, ami ma a csillagháborús védelmi rendszer titkos magvát képezi. 70 évvel az első ballisztikus rakéta fellövése előtt ő már rakétamegsemmisítő szerkezetet tervezett. Ezen túlmenően leírta azt a készüléket, amely a lézersugár elvét foglalta magába, pedig ezt az eszközt csak 1960-ban sikerült először előállítani. De mindez semmi.

Tesla a Colorado Springsbe telepített laboratóriumában nem csak villamos energiát próbált a „Föld mágneses teréből” kinyerni, hanem az adótornya által létrehozott gigantikus villámokkal üzeneteket küldött a világűrbe. Meggyőződése volt, hogy nem vagyunk egyedül a kozmoszban, és a szabályos időközönként kisugárzott elektromos kisülésekre választ fogunk kapni. Próbálkozását siker koronázta, mert 22 évnyi késéssel ugyan, de a remélt válasz megjött. Az általa 1899-ben kiküldött morzejelekre hasonló jellegű periodikus jelek érkeztek 1921-ben. Az értelmüket ugyan nem sikerült megfejtenie, de mint naplójában írta: „Olyan számban és rendszer szerint érkeztek, hogy ezt lehetetlenség lett volna valamilyen ismert oknak tulajdonítani.” Ezek a jelek földi adóállomástól nem származhattak, mert ebben az időben Marconi csupán igen gyenge elektromágneses jeleket tudott 80 kilométeres körzetbe kisugá­rozni. Csak 3 évvel később, Tesla kísérleti eredményeinek a felhasználásával sikerült neki a morzeábécé „S” betűjét átküldeni az Atlanti-óceánon.

Érdekes, hogy Marconi első próbálkozását is nyugtázták valahol a világűrben. Nyilatkozata szerint 1921-ben a Földközi-tengerben cirkáló jachtján különös értelmű rádiójeleket fogott fel. A jelek által alkotott kód megegyezett azzal, amit ő 22 évvel korábban „V” betűként az éterbe kisugárzott. A szakértők szerint ez már nem lehet véletlen. Valahol a világűrben, 11 fényévnyi távolságra tőlünk, létezik egy lakott bolygó, ahol a jeleinket felfogták, és felerősítve visszairányították hozzánk. A csillagászok szerint a Tau Ceti és az Epszilon Eridani csillagok bolygói egyaránt számításba jöhetnek, mert az elektromágneses hullámok kb. 22 év alatt teszik meg a közöttünk levő távolságot oda-vissza.

Érkezett azonban ennél fantasztikusabb rádióüzenet is az űrből. 1924. augusztus 23-án dr. David Todd az Armherst College asztronómia professzora az amerikai tengerészeti minisztérium támogatásával rádiójeleket sugárzott a Marsra. Ebben az esetben regisztráló egységként Charles Francis Jenkins készülékét használták, amelynek az volt a jellegzetessége, hogy a beérkezett jeleket fényérzékeny papírra, illetve filmre rögzítette. A kísérletet a kormány is támogatta, és elrendelte, hogy az adás ideje alatt az összes amerikai rádióállomás szüneteltesse a műsorát. A próbálkozás nem várt eredménnyel végződött. A kapcsolatfelvétel túl jól sikerült, mert válaszként nem szokványos rádiójelek érkeztek. 30 perces időközönként különös jelcsoportokat regisztráltak, ame­lyek a fényérzékeny papíron emberi arcra emlékeztető rajzot alkottak. A tudóstársadalmat rendkívüli módon megzavarta ez a fordulat. A rajzról még sokáig beszéltek, végül egy dossziéba süllyesztették, és megfeledkeztek róla.

Valószínűleg a hitetlenségünknek tudható be, hogy azóta semmilyen intelligens lényekre utaló üzenet nem érkezett az űrből rádióhullámok útján. Pedig időközben hatalmas, több száz fényév hatótávolságú rádiótávcsöveket építettünk, sőt létezik már olyan rendszer is, amely a „mikrohullámú kozmikus ablak” mind a tízmilliárd csatornáját figyeli. Ezekkel a számítógépekkel vezérelt rendkívül érzékeny regisztráló műszerekkel módszeresen átkutattuk az univerzum minden „életgyanús” szektorát. A SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligences[131] = Földön Kívüli Intelligenciák Keresése) program keretén belül rendkívül széles frekvenciatartományban folyik a hallgatózás, de eddig egyetlen mesterségesen előállított rádiójelet sem regisztráltunk. Esélyeink növelése érdekében gépkocsikra, repülőgépekre is telepítettünk regisztráló berendezéseket, mindhiába. Eddig 71 csillagrendszert vizsgáltak át 28 millió csatornán. 50 billió jelet analizáltak, de nem találtak semmit. 34 éven át több száz millió dollárt költöttek erre a programra, minden eredmény nélkül. A kudarc láttán 2003-ban megvonták a támogatást ettől a projekttől, ami nagy valószínűséggel a megszűnését eredményezi. Ennél is nagyobb az erkölcsi kár, mert a sikertelenségből sokan azt a következtetést vonták le, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, így „velünk a kutya sem törődik”. Sehonnan sem várhatunk segítséget. Pedig telis-tele van az univerzum a Földön kívüli civilizációk egymásnak és anyabolygójuknak küldött üzenetekkel. Csak mi nem tudjuk fogni ezeket a jeleket. Mindez egy rosszul kialakított vevőáramkör, három alkatrész helytelen összekapcsolása miatt történt. Ezért nem is sejtjük, hogy mi folyik körülöttünk. Az Afrikában tamtam dobokkal üzengető bennszülöttek sem veszik észre, hogy felettük műholdakkal kommunikálunk.

A magunk módján mi is sugárzunk figyelemfelkeltő jeleket a világűrbe, de ez sem hozta meg a sikert. A 25 ezer fényév távolságban levő M 13 jelű csillag­halmaz irányába 2360 MHz frekvencián kisugárzott jel effektív teljesítménye 3 billió Watt volt. Miután a hidrogén mindenütt megtalálható a kozmoszban, megpróbáltunk ennek az elemnek a jellegzetes, minden fejlett civilizáció által ismert rezgésfrekvenciáján, a 21,105 centiméteres hullámhosszon rádiójelet kisugározni, de ennek sem lett semmi haszna. Ha a kezdeti sikerek láttán valaki­nek az a gondolata támadna, hogy miért nem próbálkozunk továbbra is a szomszédos bolygókkal, nyitott kapukat dönget. Mi már több mint 80 éve rádiózunk. Ennek következtében kb. 70 fényév sugarú körben foghatók a Földről kisugárzott elektromágneses hullámok a tejútrendszerben. Ráadásul ezek a jelek a nap minden percében több ezer adóállomásról megszakítás nélkül áradnak az éterbe, és akkor még nem szóltunk az egyre szaporodó tévéadásokról.

Az elektro­mágneses hullámok intenzitásával sem lehet probléma, mert ha Marconi első, 80 km hatótávolságú gyenge rádiójeleit venni tudták, akkor a jelenlegi, több száz kW teljesítményű adóállomásaink kisugárzása biztosan elér hozzájuk. Galaktikus szomszédaink ezeket az adásokat nagyon is jól érzékelik, sőt bizo­nyos információforrások szerint a tévéműsorainkat rendszeresen nézik, de nem reagálnak rá. Ezek után nem csoda, hogy a tudósok zöme és a költségvetési szervek nem sok értelmét látják a kutatások folytatásának. A több évtizede tartó kudarc mind szélesebbé teszi a szkeptikusok táborát, akik azt vallják, hogy egyedül vagyunk az univerzumban. (Isten azért teremtette meg a végtelen univerzumot, hogy ilyen ostoba fajankókat költöztessen be, mint mi. Miután több trillió csillagot és sok kvadrillió bolygót teremtett, a végén már csak annyira futotta erejéből, hogy egyetlen bolygót élővé tegyen. Aztán élete főművét odaadta nekünk, hogy tönkretegyük.)

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a földönkívüliek ránk untak, és már nem hajlandóak segíteni bennünket, az téved. Más formában ugyan, de továbbra is gondoskodnak arról, hogy a maguk mód­ján felhívják a figyelmünket a létezésükre. 1953. szeptember 14-étől 17-éig számtalan brit tévénéző bosszan­kodott azon, hogy a műsor hirtelen megszakadt, és a KLEE adóállomás monoszkópja tűnt fel a képernyőn. Néhány perc múlva a kép eltűnt, de ez az idő elég volt arra, hogy sokan lefényképezzék. Természetesen a BBC szakemberei is felfigyeltek erre a rendellenességre, és nyomozni kezdtek ebben az ügyben. Kiderült, hogy a KLEE egy houstoni adó volt Texas államban. Eddig semmi rendkívüli nincs ebben a dologban, mert az ionoszferikus zavarok következtében néha tengerentúli tévéadásokat is lehet fogni. A dolog akkor vált igazán meglepővé, amikor érintkezésbe akartak lépni a texasi tévés kollégákkal, és kiderült, hogy a KLEE adóállomás már nem létezik, három évvel korábban beszüntette a tevékenységét. Később a KLEE utódvállalata által hivatalosan is megerősítést nyert, hogy az ominózus monoszkóp 1950 óta, vagyis az adás beszüntetése után egyet­len egyszer sem került kisugárzásra.

Ha azt gondolnánk, hogy valaki képmagnóra vette ezt az ábrát, hogy tréfaként egy másik stúdióból kisugározza, rossz nyomon járnánk, mert 1950-ben még nem volt képmagnó. Legalábbis nekünk nem. Esetleg gondolhatnánk még kalózkodásra is, de a tévé-műsorszórásban ezt nem egyszerű megvalósítani. URH hullámsávban az elektromágneses hullámok hatótávolsága max. 100 km. A brit szigetek lefedéséhez legalább egy tucatnyi adóállomásra lett volna szükség. Ezt nem lehet titokban megépíteni, nem is szólva a több száz millió dolláros költségről. Ki az a bolond, aki ennyi pénzt áldozna azért, hogy 3 napig kalózkodjon. Ha akadna is ilyen, biztosan nem egy monoszkópot sugározna, amiből semmi haszna sem származik. Szatellitadóról már könnyebben megoldható lenne ez a feladat, de az 1950-es évek elején ez az eszköz sem állt a rendelke­zésünkre. Ne felejtsük el, hogy az első szputnyikot 1959-ben bocsátottuk fel az űrbe.

Van még egy dolog, ami elgondolkodtató ezekben az esetekben. Mind a rádió-, mind a tévéadások fejlődésünknek éppen abban a korszakában keletkeztek, amikor a csalás valószínűsége a legkisebb volt. Vajon ezzel az időzítéssel nem az volt a földönkívüli civilizációk célja, hogy magukra irányítsák a figyelmünket. Úgy tűnik azonban, hogy minden igyekezetük hiábavaló, mert mi nem hagyjuk magunkat közvetett úton meggyőzni a létezésükről.

 

Árulkodó nyomok a mitológiában

 

Sokan nem hisznek abban az állításban sem, hogy fejlődésünk kezdetén különböző szinten álló földönkívüli lények (istenek és istenfiak) éltek közöttünk. Életükről, világunkban kifejtett tevékenységükről számos ősi írás, anekdota számol be. Ha figyelmesen elolvassuk ezeket a történeteket, jó néhány olyan megjegyzést találunk bennük, amelyek hitelessé teszik az élménybeszámolókat.

A tibeti Dzyan-könyve emberhez hasonló lények csoportjáról számol be, akik évezredekkel ezelőtt érkeztek a Földre egy fémből készült jármű fedélzetén. Még azt is feljegyezték, hogy a leszállásuk előtt többször megkerülték a Földet. Az idegenek külön kasztba szerveződve éltek, a körülöttük élő emberek pedig istenként tisztelték őket. Idővel a kaszt tagjai között ellenségeskedés tört ki, melynek következtében egy részük kivált közülük, és családostól egy másik településre költöztek, ahol ők is vezetői lettek az ott élő embereknek. A különválás azonban nem hozta meg a békét. Végül az ellenségeskedés oly mérvűvé vált, hogy az első település ura maga mellé vett néhány harcost, akikkel a levegőbe emelkedett egy hatalmas csillogó jármű fedélzetén. Amikor csupán néhány mérföldnyire voltak ellenségeik lakóhelyétől, elindítottak a járműből egy nagy, csillogó „lándzsát”, amely „fénysugáron haladt tovább”.

A lándzsa becsapódott a célba vett városba, felrobbant, és óriási tűzgömb keletkezett, ami az „égig ért”: Mindenki, aki a városban volt, a legborzalma­sabb módon megégett, még azok is megperzselődtek, akik a közelben tartózkodtak. Akik látták a lándzsát és a tűzgömböt, mindörökre meg­vakultak. Azok pedig, akik később bementek az elpusztult városba, mind megbetegedtek és meg­haltak. Beteg lett ennek a településnek még a földje is, vize pedig fertő­zötté vált. Az emberek ké­sőbb már nem mertek a közelébe menni, így a város lassanként elporladt, és elfelejtették. Amikor az első település ura látta, hogy mit tett, visszahúzódott a palotájába, és senkit sem akart többé maga elé bocsá­tani. Később összegyűjtötte megmaradt harcosait, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt beültek „szekereikbe”, amelyek egymás után felrepültek az égbe, és soha többé nem tértek vissza.

Feltételezhetően mindenki számára egyértelmű, hogy a „nagy lándzsa” nem volt más, mint egy rakéta, mögötte a tűzcsóvával. A pusztítás körülményei pedig arra utalnak, hogy a robbanófej atom­töltettel volt ellátva. Ma már a tudósok sem tekintik ezeket a történeteket mesének, mert kézzelfogható bizonyí­tékok állnak a rendelkezésükre, hogy az ókori városokat is érte atombomba-támadás. Amikor a régészek feltárták az óindiai Mohandzso Daro-t, meglepve tapasztalták, hogy a kőfalak megolvadtak, összefolytak, a homok pedig megüvegesedett. Mindenfelé csontvázak hevertek, egyesek védekezően maguk elé emelt kézzel, mintha valami iszonyatos erejű fényforrás ellen védték volna a szemüket. Atombomba-robbanásra utal az a megállapítás is, hogy a helyszínen talált csontvázak radioaktív kisugárzása még most is hatvanszor felülmúlja a háttérsugárzás szintjét. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a romok között is a normális szintnél hússzor nagyobb radioaktivitást mértek.

Indiában nemrég felfedeztek egy másik várost is, amelyet 34 ezer évvel ezelőtt atombomba-támadás ért. Ez Dvárka, India hét szent városának egyike, melyet az őskrónika szerint egy ellenséges király pusztított el úgy, hogy egy repülő fémvárosról ráhajított egy minden életet kiirtó tűzgömböt. Dvárka ura, Krisna azonnal a helyszínre sietett, majd a pusztulást látva felszállt repülő járművére. Üldözőbe vette városa elpusztítóját, Salva királyt, és egy légi összecsapásban megölte. Krisna hamarosan maga is távozott a Földről, pár nemzedékkel később pedig azt, ami a városból megmaradt, elnyelte a tenger. (Valószínűleg egy földrengés következtében tengerszint alá süllyedt.) Ezután következett az özönvíz, ami a korábbi civilizációk nyomát is eltörölte. Csak a legendák maradtak fenn, amelyek viszont pontosan leírják, hogy mi történt Ó-Indiában több tízezer évvel ezelőtt. (Az is lehet, hogy Dvárkát az özönvíz utáni 150 méteres tengerszint-emelkedés tüntette el sok kis szigettel és tengerparti földsávval együtt.)

Az özönvíz előtti népek együtt éltek a földönkívüliekkel. Mivel jóval fejlettebbek voltak náluk, istenként tiszteltük őket. De nem voltak istenek, ilyet soha sem állítottak magukról. Elmondásuk szerint Isten csak egy van, Brahma, a Mindenható. A szomszédos csillagrendszerek bolygóiról hozzánk látogató fajok több millió évvel előttünk jártak a fejlődésben, és azért jöttek hozzánk, hogy kiemeljenek bennünket az állatvilágból, és elősegítsék civilizációs fejlődésünket. Krisna is egy ilyen civilizáció küldötte volt, ahogy később Jézus. Mindketten birtokolták azokat a parapszichológiai képességeket, melyek alkalmazását nálunk csodának tekintettek. A bennünket látogató és évezredeken át nálunk élő idegen fajok közül legjelentősebbek a dévák és az aszurák voltak. Az aszurák királya, Salva gyűlölte Krisnát, ezért úgy döntött, hogy elpusztítja a Krisna által alapított szent várost, Dvárkát, lakóival együtt. Ehhez az aszurák főmérnöke, Maya készített Salva királynak egy igen fejlett űrjárművet, amely egy monstrum űrrepülőgép és egy gigászi űrváros tulajdonságait egyesítette.

Ez a jármű a világegyetem bármely pontjára képes volt azonnal eljutni úgy, hogy az „utazás nem telt időbe”. (Minden bizonnyal dematerializáló berendezéssel rendelkezett, ami lebontotta az anyagot, és a továbbiakban étertestben repültek tovább, a fénysebességnél 12 nagyságrenddel nagyobb sebességgel.) Ez a ki-be kapcsolható üzemmód rendkívül megnehezítette a földi katonák dolgát, mert mint az ókori eposz, a Shrimad Bhagavatam leírta: ,,Az a vimána (repülő jármű), melyet Salva használt roppant titokzatos volt. Olyan különleges, hogy néha úgy tűnt; több ilyen is látható az égen, néha pedig egy sem volt észlelhető. A vimána néha látható volt, néha láthatatlan, és ezzel állandó fejtörést okozott a Jadu törzs harcosainak. Néha a földön állt, néha az égen szállt, néha egy hegycsúcson pihent, máskor a vízen lebegett. A csodálatos hajó úgy repült az égen, mint egy forgó tűzlabda s egy pillanatra sem állt meg. Ragyogott, mint ezer Nap az égen.” (Ezt a jelenséget valószínűleg a rendkívüli sebességgel történő ide-oda cikázása váltotta ki.)

Salva király először a gyalogságot vetette be a város ellen azzal a paranccsal, hogy fogják el a városvezetőket. Légi támogatást is nyújtott a harcosainak. Vimánája fedélzetéről villámokkal, tűzkígyókkal, mágikus erejű szélviharokkal bombázta Dvárkát, elpusztítva annak kikötőjét, gyönyörű kertjeit. A városvédők azonban hősiesen ellenálltak. Ekkor Salva úgy döntött, hogy végzetes csapást mér Dvárkára. Visszarendelte harcosait, majd ledobott a városra egy „gigászi erejű csillagot, amely úgy ragyogott, mint ezer Nap az égen.” Amint a bomba földet ért, síri csend és sötététség lepte el a várost. A lakosság nagy része porrá égett, az életben maradottak is szörnyű sebeket szenvedtek. Amikor a városától távollévő Krisna ezt megtudta, azonnal a helyszínre sietett. Életre-halálra menő párbajra hívta ki Salvát, bosszúból a városlakók elpusztításáért. Az aszura király elfogadta a kihívást, és borzalmas légi csata kezdődött köztük, melyről a Mahabharata és a Shrimad Bhagava­tam is részletes leírást közöl.

A történetet maga Krisna meséli el: „Salva Saubha-vimánája felszállt az égre, rakétákat és nyilakat, dárdákat, csatabárdokat, gerelyeket hajított rám, lángot szórt, megállás nélkül. Az ég olyan lett, mintha száz Nap, száz Hold és százmillió csillag ragyogna rajta. Nem lehetett tudni, nappal van-e vagy éjszaka, és az iránytű sem működött. Ám én kivédtem mindet. Amint felém repültek azonnal ellencsapást mértem rájuk, és hárítottam őket abban a pillanatban, ahogy keresztülszáguldottak az égen. Fedélzeti fegyvereimmel két-három darabra vágtam őket. Mindez iszonyatos zajjal, dörejjel járt, csak úgy mennydörgött az ég.” Mai szemmel nézve ez egy valóságos űrháború volt. Hasonlatos ahhoz, ami Star Wars filmben látható. Salva bevetette járműve dematerializálódó képességét is, amivel képes volt hol itt, hol ott felbukkanni. Krisnát azonban ezekkel a trükkökkel nem lehetett megtéveszteni, mivel ismerte ezeket a technikákat. Mindet kivédte és végül egy hatalmas erejű lövedékkel megsemmisítette ellensége vimánáját. Maya remekműve a robbanástól apró darabokra tört, és az óceánba zuhant. Salva ekkor már menekülőre fogta. Egy kisebb járművön megpróbált kereket oldani a szétlőtt űrváros roncsai közül. Krisna azonban kilőtt egy „napkereket”, amellyel szabályosan lefejezte Salvát.

A tudósok Trójához hasonlóan Dvárkáról is azt hitték, hogy a képzelet szüleménye. Az 1990-es években azonban Bombay és Karachi közti tengerpartnál a vízfelszín alatt városmaradványok kerültek elő. A leletek között voltak szokásos tárgyak: edénytöredékek, ékszerek, kőeszközök, valamint számtalan emberi csontmaradvány. Ám Indiai-óceán ennél meghökkentőbb dolgokat is rejtegetett. Amikor búvárrégészek víz alatti kamerával, fémdetektorral és magnetométerrel kutatták át a partvonalat, megtalálták az egykori város óriási megalitikus falait. A díszesen faragott kövekre már nem lehetett ráfogni, hogy a természet alkotásai. Be kellett látniuk, hogy a legendás Dvárkában járnak. A

romok közt talált leletek közt az egyik legfurcsábbak a szilícium és magnézium tartalmú vasból készült szögek. Ezek készítési technológiája még számunkra is ismeretlen, kőkorszaki körülmények között pedig teljességgel elképzelhetetlen. Ugyanígy értetlenül álltak a régészek az üveggé égett kőfalmaradványok előtt is. Pedig ezek nagy számban kerültek elő. A víz alatti romok jelentős részén kőzetüvegesedést mutattak ki. Ez a jelenség csak extrém magas hőmérsékleten mehet végbe. Ráadásul a városmaradványok között erőteljes radioaktivitást mértek. Erre csak egy magyarázat van, a legendák igazat szólnak. Ezt a várost valóban atombomba-támadás érte[132]. 

A Mahábhárataban is szó esik atomfegyverek bevetéséről: „Amikor a csata még mindig nem akart véget érni, Ráma haragjában Brahma fegyveréhez nyúlt, mely égi tűzzel volt töltve.” Az 5. fejezetben, melyben isteni fegyvereket sorolnak fel, szó esik egy különleges, szárnyaló fényfegyverről, ami kerek íven gyor­sulva (valószínűleg elliptikus pályán haladva) úgy csapott le, mint a villám. Minden harcost megölt, aki fémet viselt a testén. Ha a harcosok időben értesültek a fegyver bevetéséről, letéptek magukról mindenféle fémet, beugrottak a ­folyóba, megmosták magukat és mindent, amit csak megérintettek. E fegyver hatására a harcosok haja kihullt, körmeik leváltak, minden élő elsápadt, mert „Isten halálos lehelete” érte. Soha azelőtt nem létezett hasonlóan szörnyűséges fegyver, soha azelőtt nem is hallottak róla.

A sugárfegyver sem volt ismeretlen ebben a korban. A Drona Parva 77. szakasza így írja le a Föld körül keringő égi városok megsemmisülését: „Amikor a három város a mennybolton találkozott, Mahadeva isten átfúrta őket szörnyű sugarával a háromszoros támadóövezetből. A dánavák nem tudtak ellenállni ennek a sugárzásnak, amelyet Yuga-tűz hatott át.” A Földön azonban nem alkal­maztak sugárfegyvereket. Pedig az istenek egymás közötti harca nem korlátozódott a világűrre. A földi csaták egyikében felvetődött ugyan, hogy bevetik Brahmának, a Mindenség urának harci korongját, de az istenek végül elve­tették ezt a javaslatot. Az ok, hogy a veszélyes fegyverből kiszabaduló koncent­rált energiarészecskék nem csak az ellenséget pusztítják el, hanem hosszan tartó aszály keletkezne az országban. A levegőbe kerülő szubatomi energiarészecs­kék következtében 7 éven át nem esne az eső, nem teremne se gabona, se zöldség, se gyümölcs; ami az emberek éhenhalását eredményezné. Ebből is látható, hogy ezek a történetek nem kitalációk, mert honnan tudták volna az ókori emberek, hogy a sugárfegyverek, az időbombák hatást gyakorolnak a klímára. Ezt még mi sem tudjuk, csak sejtjük.

[

Tovább tallózva az ősi emlékek között, az eszkimók is megőrizték legen­dáikban, hogy őket óriási „fémmadarak” költöztették jelenlegi lakóhelyükre. Egy darabig friss gyümölccsel és zöldséggel is ellátták őket, de aztán eltűntek mindörökre. Árulkodó nyomok egész tárháza található a Gilgames-eposzban. Ezek egyike, hogy Enkidu tagjai „ólomsúlyúvá váltak, amikor az istenek jármű­vükkel elragadták őt.” Az egész világirodalomban, sőt a meseirodalomban sem találunk egyetlen utalást sem a gyorsulás következtében fellépő nehézségi erőre vonatkozóan. Ennek oka, hogy ilyen irányú tapasztalatokra csak ezen a módon lehet szert tenni. Az ókorban nem létezett olyan jármű, amellyel a leg­csekélyebb mértékben észlelhették volna a nehézségi erő sebességarányos növekedését.

A Föld körül keringő űrbázisok sem lehettek túl magasan. Erre az eposzban található élménybeszámolók alapján következtethetünk. Amikor a földönkívüliek járművük fedélzetére vették Etanát, ekképpen számolt be sajátos utazásáról: Kétórányi repülés után az engem elragadó „sas” így szólt hozzám: Nézz le barátom, milyen most a Föld, nézz le a tengerre a hegylánc felől. – A Föld olyan, mint egy hegy, a tenger pedig mint a folyó vize – válaszoltam. Újabb két órás repülés után ismét így szólt a sas: Nézz le barátom, most milyen a Föld? – A Föld olyan, mint egy berek. Háromszor kétórányi repülés után megint szólt a sas: Nézz le barátom a Földre, most mi van vele? – A tenger olyan, mint egy tócsa. Az utazók tulajdonképpen a halhatatlanság varázsos füvét keresték. Anu isten „egébe” felérve azonban nem találták, ezért még feljebb kellett szállniuk, Istár istennő „egébe”. Újabb két órás repülés után a sas ismét felszólított: Nézz ki barátom, milyen most a Föld. – A Föld most olyan, mint a Hold korongja. Újabb kétórányi utazás után a Föld már csak olyan volt, mint a kása, a tenger pedig nem nagyobb egy kenyereskosárnál. Végül a Föld és a tenger teljesen eltűnt a szemem elől. – Ha ez az egész kitaláció, akkor a meseíró honnan tudta, hogy a Föld nagy távolságból olyan, mint a Hold korongja?

Az eposzban szó esik egy „ajtóról”, ami úgy beszél, mint egy ember. Nem nehéz rájönni, hogy itt egy hangfalnak álcázott hangszóróról van szó. Ezek a járművek valószínűleg folyékony nukleáris üzemanyaggal működtek (ilyennel már mi is rendelkezünk), mert egyszer Enkidu túl közel ment a rakétákból kiáramló lángnyelvekhez, és nem sokkal ezután egy rejtélyes (sugárfertőzésre utaló) betegségben meghalt. Gilgames így kesergett halála miatt: „Vajon nem valamely égi állat mérgező leheletének esett áldozatul?”

[

Jézus életével kapcsolatban is fennmaradtak olyan részletek, amelyeket a Biblia nem említ, de szájról szájra járva évszázadokon át fennmaradtak. Egy Koszovóban található görögkeleti kolostor 1350-ben készült freskóin Jézus nem felhőn emelkedik az égbe, hanem egy tojás alakú kapszulában. A Moszkva melletti Zagorszkban őrzött szentképen nem csak a tojás alakú űrhajó látható, hanem a belseje is. Egyértelműen kivehető rajta, hogy Jézus bal kezével egy fogantyút húz meg a szerkezet falán, miközben jobbjával egy embert segít be maga mellé. Vajon mi ihlette az egykori festőt, hogy ilyen repülő szerkezetet ábrázoljon. A középkorban egyetlen jármű a parasztszekér volt, illetve a gazdagok számára a hintó. Fogantyúval és egyéb irányító szervekkel ellátott járművek csak a gőzgépek feltalálása óta, mintegy 200 éve léteznek a világunkban. „Tojás alakú”, átlátszó kristályból gyártott űrhajóval pedig ma sem rendelkezünk. Nem is szólva a legkülönbözőbb alakú fémből készült UFO-król. Franciaországban más módon örökítették meg ezeket a saját korukba nem illő járműveket. A 1680-ban vert dukátokon egy technikai részletekben gazdag repülő korong látható.

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Az ezoterikus kutatások megindításának legnagyobb akadálya, hogy tudo­mányos körökben még mindig nem hajlandók elismerni az éter létezését, ha pedig nincs éter, akkor nem léteznek szubatomi energiarészecskék sem. Annak érdekében, hogy jobban megértsük ennek okát, röviden tekintsük át az éter történetét. Az univerzum mozgatóerőinek működési mechanizmusát először a távolhatás elméletével próbálták magyarázni, amit Newton dolgozott ki. ­Ennek lényege, hogy a vákuumban az összes kölcsönhatás pontról pontra korpuszkulaként, azaz kis láthatatlan részecskeként terjed. De mi van akkor, ha a két test távol van egymástól, és az egyik test hirtelen megváltoztatja a mozgását? Mi történik az úton levő részecskékkel? Erre a kérdésre a távolhatás elmélete nem tudott ésszerű magyarázatot adni.

Ekkor találta ki Newton az étert, azt a különleges közeget, ami kitölti a testek közötti teret, és deformációjával közvetíti a hatást. Az éter deformációja egyik pontról a másikra adódik át, így az áramlás már nem függ az őt keltő erőtől. Az éter feltételezésen ala­puló közelhatás diadala azonban nem tartott sokáig. 1887-ben Mic­helson és Morley végrehajtottak egy kísérletet, és hibás értelmezés alapján arra a következtetésre jut­ottak, hogy nincs éter.[133] Tévedésük csak jóval később derült ki, ezért eredményüket Einstein is elfogad­ta, és ennek alapján alkotta meg 1905-ben a relativitáselméletet. Ezt követően már nem volt szükség az éterre, így a XX. szá­zad fizikusai bevezették a vákuum fogalmát. A vákuum eredeti jelentése: űr, de az atomi részecskék gyorsítására al­kal­mas berendezések létrehozása után nyilvánvalóvá vált, hogy eb­ben az ürességben, a nukleonok ütközésekor tömegével keletkez­nek különféle szubatomi részecs­kék. A fizikusok most ott tartanak, hogy a „vákuum roppant összetett és érdekes közeg”, nevezhetnék éppen éternek is, ha nem kellene tar­tani azoktól az ellent­mondá­sok­tól, amelyek a XIX. században eh­hez a szóhoz tapadtak.

A helyzetet tovább bonyolították az ezoterikus kutatások vezető szak­emberei, akik úgy próbálták a hitelüket növelni, hogy igazod­tak a fizika hiva­talos téziseihez. Így született a vákuumenergia, és a null­ponti energia fogalma. Ők már nem tagadják az éter létezését, de a hivatalos elismertetés esélyének növelése érdekében elkeresztelték vákuumenergiának. Az általuk al­kalmazott definíció szerint a föl­dön­kívüliek által kozmikus háttér­su­gárzásnak nevezett ősenergia azért nevezhető vákuumenergiának, mert légritkított térben, így az űrben is jelen van. Még inkább korlátozó a másik alternatív fogalom, a null­ponti energia meghatározása. Ezt az elnevezést azért kapta az ős­energia, mivel abszolút nulla fo­kon is megmarad. Legújabb elmé­letük a szimmetria-eltolódás. E sze­rint a szabadenergia az elektromos erővonalak szimmetriájának meg­za­varása, a mágneses mező torzu­lása következtében keletkezik. Sze­rintük az „indukált erő megjele­né­se” a szimmetriaváltozás eredmé­nye. Ennek bizonyítása céljából in­tegrál- és differenciálegyenletekkel telezsúfolt tanulmányok százait jelentetik meg. Azt azonban elismerik, hogy elméleti fejtegetéseiket egyetlen mé­rési eredménnyel sem tudják alátámasztani. Annyira belebonyo­lódtak a nyakatekert elméleteikbe, hogy már maguk sem értik, miről van szó. Baj van a szabadenergia kifejezéssel is. A szabadenergia az angol free energy kifejezésből ered, melynek helyes fordítása ingyen energia. Nálunk azonban szó szerint fordították le, így lett belőle szabadenergia.

Napjainkra mind nyilvánvalóbb lett, hogy a Janus-arcú politika nem hozta meg a kívánt eredményt. A hivatalos tudomány kép­viselői az igazodás ellenére sem fogadták be az ezoterikus eszméket, ugyanakkor a széles néptöme­gek is elfordultak a misztikus ta­nok újkori magyarázatától. Ez utób­bi oka: az új fogalmak által keltett zűrzavar. Amíg régen ős­energiáról vagy maximum orgon­ener­giáról beszéltek a szerzők, ma vákuumból kinyerhető energiával, nullponti energiával és egyéb fé­l­revezető kifejezésekkel, homályos utalásokkal van tele a szak­iro­dalom. Azt azonban már mindenki tudja, hogy a vákuumból vagyis a semmiből semmi sem nyerhető ki, így ezek a nyakatekert, valóságnak meg nem felelő fogalmak zavart keltenek az olvasókban. Célszerű lenne tehát újra nevén nevezni ezt a közeget, és rehabilitálni a sokáig tagadott étert, mert e nélkül sem a hivatalos tudomány, sem az ezotéria nem tud előrelépni.

Mellesleg Einstein is érezte, hogy a Michelson-Morley féle kísérlettel valami nincs rendben, ezért 1925-ben egy konferencián már arról beszélt, hogy „az étert egyszer majd vissza kell csempészni a fizikába”. Rupert Sheldrake 1981-ben megpróbálta ezt megtenni, de nem járt sikerrel. Visszahozta a platóni ideákat is, melyek már az ókorban is anyag nélküli formulák voltak, de a materiális tudomány korifeusai[134] továbbra sem hajlandóak elfogadni azokat a nézeteket, amelyektől már „sikerrel megszabadultak”. Hiába támasztják alá a korábbi nézeteket korrekt tudományos mérések, az akadémikus urak nem foglalkoznak „tudománytalan gondolatokkal”. (A hivatalos tudomány nagyon haragszik Sheldrake-re. Dr. Rupert Sheldrake ugyanis Cambridge-ben és a Harvard-on tanult, majd tanított is ezeken az egyetemeken, így nem lehet őt sarlatánnak nevezni. Ha ezt tennék, önmagukat minősítenék, mert a tudomány és az üzleti élet színe-java ezekben az intézményekben szerezte a diplomáját. Ezért az ő esetében is azt a korábban jól bevált taktikát alkalmazzák, hogy eredményeiről, munkásságáról nem vesznek tudomást. Írásait a tudományos folyóiratok visszautasítják, nem engedik a széles nyilvánosság elé tárni.)

Valamivel kisebb zűrzavar tapasztalható a gravitáció fogalmának meghatározása terén. Ennek oka, hogy a magyarázatok és a szakkifejezések száma is kevesebb. A gravitációs vonzást köztudottan Newton fedezte fel, de a tömegvonzás működési mechanizmusára vonatkozó korpuszkuláris elmélete nem vált be. A távolhatás elméletének bukása után dolgozta ki Newton a közelhatás elméletét, amely egy anyagtalan közeg, az éter deformációközvetítő hatásán alapul. Newton szerint a gravitációs hatás időtartam nélküli, tehát végtelen sebességgel terjed. Ugyanis ha megváltozik a tömegek eloszlása, a gravitációs tér erősségének is azonnal meg kell változnia a tömegeloszlástól bármilyen távoli pontban. Ez az állítás viszont ellentétben állt a speciális relativitáselmélettel, mert e szerint semmilyen hatás nem terjedhet a fény vákuumbeli sebességénél gyorsabban. Ez valóban így is van, de az éter nem egy finom anyag, hanem energia, és az energia világában más fizikai törvények uralkodnak, mint az anyagi világban. Az éter szubatomi energiarészecskék rendkívül sűrű halmaza, melynek terjedési sebessége valóban csaknem végtelen. Newton közelhatás elméletének alapján vezette be Fresnel a világéter fogalmát a XIX. százas elején. Ő még az étert anyagnak vélte. Meghatározása szerint az éter a világmindenséget betöltő finom anyag, és ennek rezgési állapota terjed tova az elektromágneses hullámban.

200 évvel ezelőtt De Saga francia fizikus feltételezte, hogy a gravitációs vonzás tulajdonképpen árnyékhatás. Az egyes égitestek a saját anyagukkal leárnyékolják a világűr sűrűn kavargó részecskeáradatát. A bombázó részecskék következtében a szomszédos testek egymásnak nyomódnak. Ez az elmélet azon bukott meg, hogy ez a nyomóerő nem volt arányos a testek tömegével. Így maradt az éterelmélet, amit viszont korunk fizikusai nem fogadnak el. Mivel képtelenek elhinni, hogy a fénysebességnél nagyobb sebesség is létezik az univerzumban, sutba dobták a korábbi, helyes úton tapogatózó elméleteket, és Einstein relativitáselméletét tekintették helyesnek. Pedig Newton nem a saját elgondolásait adta közre. Mint utóbb kiderült a közelhatás elméletét szanszkrit eredetű ősi iratokban leírtakra alapozta, a Földön kívüli civilizációk által évezredekkel ezelőtt átadott tudást modernizálta. Ezek után hivatalosan ma sem tudjuk, hogy mi idézi elő a gravitáció jelenségét. A Mindenség Elmélet alapjául szolgáló szuperhúr elmélet megpróbálja ugyan megmagyarázni a gravitáció működési mechanizmusát is, de ez a teória olyan bonyolult és nyakatekert, hogy a megalkotóik sem igazán hisznek benne.

Hasonló fogalomzavar uralkodik a természetgyógyászatban. Még a több évtizedes szakmai gyakorlattal rendelkező természetgyógyászok is „elektromágneses kisugárzással” magyarázzák a testünk körüli aurát, a homeopátiás gyógyszerek hatását, és a bioenergián alapuló gyógymódok működési mechanizmusát. A testünk által felvett, illetve kisugárzott bioenergiának azonban semmi köze az elektromossághoz. Ez az energia tisztán mágneses. A villamosiparban jelenleg alkalmazott elektromágneses energia elektromos összetevője is csak zavaró. A jelenléte kifejezetten ártalmas. Nélküle tápáram nélkül is működnének a villanymotorok, nagyságrenddel gyorsabb és nagyobb hatásfokú lenne a hírközlés. A világítás és a fűtés sem kerülne pénzbe. Ráadásul nem veszélyeztetné a szervezetünket az elektroszmog. Az elektromágnesességet tehát felejtsük el, vagy legalább ott ne emlegessük, ahol szerencsére nem lép fel.

 

Technikai újdonságok

 

A szubatomi energiakisugárzás érzékelésen alapuló gyógyászati készülékek fejlesztése töretlenül halad tovább. Ennek a tevékenységnek legújabb eredménye a pulzáló szignál terápia (PST) kidolgozása. Alkalmazási területe a mozgásszervi kopásos megbetegedések gyógyítása. Ennek az új biofizikai eljá­rásnak a hatására regenerálódnak a megújuló-képességüket elvesztett porcok és kötőszövetek. Korábban az artrózis, a reuma és a sportsérülések következtében fellépő fájdalmakat és mozgáskorlátozottságot gyógyszerekkel vagy fiziko­terápiával, illetve sebészi beavatkozással kezelték. Az 1996-ban rendszerbe állított PST-t dr. Richard Markoll orvos és biofizikus fejlesztette ki. Nagy előnye ennek az eljárásnak, hogy fájdalommentes, nem igényel a szervezetbe való beavatkozást, és mellékhatásai sincsenek. Az egyesült államokbeli Yale Egyetemmel közösen folytatott vizsgálatsorozat azt mutatta, hogy az ily módon kezelt betegek 75%-ának az állapota jelentősen javult, panaszaik csökkentek vagy elmúltak. Ezt az eredményt megerősítette az Európában eddig kezelt 40 ezer páciensről készült felmérés is.

A PST hatása a test saját regenerációs folyamatainak speciális frekvenciájú pulzáló jelekkel történő aktivizálásán alapul. Hatásmechanizmusának lényege, hogy a PST az általa kibocsátott szub­atomi energiaimpulzusok közreműködésével képes a porc anyagcseréjének befolyásolására. Az eljárás alapvetően különbözik minden eddigi mágnesterápiás módszertől. Nehezen gyógyuló csonttöréseknél már 20 éve alkalmaznak permanens mágneseket. Ezek nem impulzusszerű, hanem állandó mág­nesárammal sugározzák be a beteg testrészt, és a gyógyulás annak tudható be, hogy a csontszövetek bioenergia-felvétele megnövekszik, ami gyorsítja az összeforradást. A PST azonban nem a csontokra, hanem a lágyrészekre és a kötőszövetekre gyakorol hatást oly módon, hogy a gyógyítandó testrész szubatomi energiakibocsátását lemásolja, és felerősítve visszasugározza. Ez a sajátos frekvenciaspektrumú mágneses tér regeneráló­dási folyamatot indít el a porcokban és kötőszövetekben. A mágneses sugarak felerősítésére azért van szükség, mert a sérült, beteg testrész körül legyengül az aura is, és nem tudja természetes úton megújítani a megrongálódott szöveteket. A PST fő egységét képező légmagos tekercs azonban képes arra, hogy egy szabadalmaztatott impulzussorozat által vezérelve megnövelje az aura energiasugárzását, amely újra aktiválja az érintett ízület öngyógyító erejét.

A terápia 9, egyenként 1 óra időtartamú kezelésből áll. A fájdalom már a beavatkozás kezdetén gyorsan és tartósan csökken, de végleges gyógyulás csak a kezelés után 4-6 héttel következik be. A készülék kizárólag szakorvosi felügyelet mellett használható. Az eddigi tapasztalatok alapján ez az eljárás a következő betegségek esetén bizonyult hatékonynak: degeneratív betegségek (pl. térd- és csípőartrózis), gerincpanaszok (porckorongsérv, porckorong-kiboltosodás, lumbágó, isiász). Ezen túlmenően jól alkalmazható heveny vagy idült ín- és ínhüvelygyulladás, ízületi porc- és szalagsérülések (pl. sportbalesetek), törések utáni állapot, gyulladásos ízületi betegségek (pl. reumatoid artritisz SLE, SPA), deformitási hibák (pl. gerincferdülések, bütykök) esetén is. Sokszor eredményesen használták olyan bajoknál, ahol más kezelések hatástalanok voltak. A módszert gyermekeknél nem ajánlják. Európában eddig 200 PST-kezelőközpontot nyitottak meg. Németországban már 152 orvos gyógyít ezzel a terápiával. Magyarországon a készülék forgalmazási jogát az AEG Hungária Kft. kapta meg. Ők végzik az orvosok és asszisztensek oktatását, és az országos kezelői hálózat kiépítését is. Bővebb információ az alábbi címen, illetve telefonszámon szerezhető be: AEG Hungária Kft. dr. Pál Mónika, 1125. Budapest, Zalatnai u. 2, Tel: 212 0829.

[

Bár nem tartozik kifejezetten a természetgyógyászathoz, de jelentőségére való tekintettel célszerű felhívni a figyelmet egy magyar találmányra, a Bálinger-féle látásjavító szemüvegre is. Ma már egyáltalán nem törvényszerű, hogy a romló látásunk egyre erősebb szemüveget eredményezzen. A sokak által ismert látásjavító tréning, a naponta végzendő szemtornák nem mindenkinek hozzák meg a kívánt eredményt, és meglehetősen időigényesek. Egyszerűbb megoldás a látásjavító szemüveg használata. A szemorvosok már régóta alkalmaznak ilyen eszközöket, de a lencse nélküli szemüveg ezeknél is hatásosabb. A Bálinger-féle lencse nélküli szemüveg többféle kivitelben készül, attól függően, hogy szemtengelyferdülést, vagy tompa látást kívánunk vele korrigálni. Ennek az újfaj­ta eszköznek a működési mechanizmusa azon alapul, hogy a kis furatokon keresztül kiszűrődő fény a szem egészséges részére irányul. Ennek hatására a szemizmok a fény felé fordítják a pupillát. A szemtréner rendszeres használata megerősíti, és helyes irányba készteti a szemizmokat. A lyukacsos szemüveg azáltal is elősegíti a látás javulását, hogy serkenti a szemmozgást. Mivel a teljes kép látásához a szemet lyukról lyukra ugrásokra serkenti, intenzív véráram indul meg a szemmozgató izmokban. Ez az izmok erősödését, regenerálódását eredményezi. Ennek tudható be, hogy ennek a szemüvegnek a viselése során a rövid- és távollátás is egyaránt gyógyul. A javulás több dioptriát is elérhet.

A közel- és távollátás korrigálására az úgynevezett Raster vagy más néven Veda Vision, illetve rácsszemüveg szolgál. Ez az eszköz a természetgyógyászat és a hagyo­mányos keleti látásjavító módszerek ötvözésével jött létre. Ráadásul igen tetszetős (úgy néz ki, mint egy napszemüveg) így bárhol, bármikor hordható. Alapvető jellemzője a többszörös blendehatás, melynek következtében a szemüveget viselő egyén a látásélességet jobbnak érzékeli. Tisztábban lát, és a szeme is pihentebbé válik. A szemüveg hosszú távú hordása sem rontja a közérzetet, sőt lazítja az egész napos munkában kifáradt szemizmokat, javítja a vérke­ringést, és az agy látásfeldolgozó képességét. Hatása kettős: a rövidlátók ­távolra, a távollátók pedig közelre látnak jobban. A szem rövid idő alatt megszokja, és könnyen alkalmazkodik az új látási feltételekhez. Viselője a szemüveg felhelye­zésekor azonnal élesebben lát. A szemromlás mértékének nincs jelentősége, ezáltal a Veda Vision szemüveget nem kell a használója látásához igazítani. Így ezt az eszközt akár többen is használhatják a családban, illetve látásunk korrigálása után továbbadhatjuk ismerőseinknek. A kívánt hatás eléréséhez hat héten át, naponta legalább fél óráig kell hordani. A távollátóknak az olvasást, a közel­látóknak ­távoli tárgyak szemlélését kell gyakorolniuk. Káros mellékhatása nincs. Az eszköz hatásfokát növeli, ha minden reggel friss, tiszta vízzel átöblítjük a szemünket. Használata az egészséges szeműek számára is ajánlott, mivel a szórt fény pihenteti a szemet, és késlelteti az öregkori látásproblémák kialakulását. Különösen azok számára hasznos, akik egész nap a számítógép monitora előtt ülnek, illetve olyan munkát végeznek, amely a szemüket „csőlátásra” kényszeríti (pl. írás, olvasás, kézimunkázás, tévénézés.)

A Bálinger-féle Veda Vision szemüveg többek között az Elixír magazin szerkesztőségében kapható, illetve postai úton is megrendelhető. (A címet lásd a III. fejezetben.) Aki 15 napon belül nem tapasztal javulást a látásában, a teljes vételárat visszakapja. Ha más helyen vásároljuk meg ezt a találmányt legyünk óvatosak, mert mint minden világhírű terméket, ezt is hamisítják. Ennélfogva sok a silány utánzat. Nyugat-Európában már tízezrek használják ezt az eszközt sikerrel. Befejezésül még annyit meg kell jegyezni, hogy mint a legtöbb világraszóló találmányunk, ez sem valósulhatott meg nálunk. Évtizedeken át nem akadt senki, aki hajlandó lett volna ennek a szemüvegnek a gyártására pénzt áldozni. Több mint 20 év viaskodás után a feltaláló végül kivitte a találmányát Nyugatra, ahol most a diadalútját járja. Mi a Bioptron-lámpához és más magyar találmányokhoz hasonlóan onnan vásároljuk vissza, drága pénzen. De kár erre szót vesztegetni, mert ez a jelenség nálunk lassan megszokottá válik, már senkit sem zavar.

[

Az égitestek rendkívül összetett hatást gyakorolnak a szervezetünkre. Közülük is legintenzívebb a Hold hatása. Kísérő bolygónk Földünkre gyakorolt befolyásáról már kaphattunk némi ízelítőt az „Ezoterikus körkép”-ben. Most egy olyan hatásáról lesz szó, ami kevésbé közismert. Ez nem más, mint a Hold természetes születésszabályozása, ami az „Asztrológiai gyermektervezés”-nek nevezett módszer alapjává vált. Az eljárás kidolgozója egy magyar származású szlovák orvos, dr. Eugen Jonas. Dr. Jonas eredeti célja az volt, hogy a termékeny napok pontos meghatározásával megkímélje a nőket a terhesség-megszakítás testi és lelki fájdalmaitól. Ám hamarosan kiderült, hogy ebben az eljárásban jóval több lehetőség rejlik. A nemzetközi szabadalommal védett Jonas-módszer azon a felismerésen alapul, hogy a nőknek a menstruációs ciklusukon kívül van egy második, attól független termékenységi ciklusuk is, amit a Hold szabályoz. Ez a több évtizedes klinikai gyakorlaton alapuló megfigyelés tulajdonképpen nem új, mivel az ókori Asszíriából származó kőtáblákon már olvasható, hogy „a nő termékenységét a Hold szabályozza”. Ennek az összefüggésnek az újkori felfedezője azonban arra is rájött, hogy a kozmikus sugarak a fogamzás optimális idején kívül a gyermek nemét is befolyásolják. A módszer hazai alkalmazója, dr. Pánszky Gyula szülész-nőgyógyász szerint a nők ritkán esnek teherbe a havi ciklusuk középidejében, vagyis a tüszőrepedés vélt időpontja körüli napokban. A megtermékenyítés bármikor bekövetkezhet, még a menstruáció alatt is. A Jonas-módszer szerint a nő fogam­zásra legalkalmasabb napjait alapvetően a holdfázis határozza meg. Valahány­szor a Hold abba a fázisba kerül, amilyenben a nő születésének idején volt, akkor van a legnagyobb esély a megtermékenyülésre. Tehát a legtermékenyebb napok meghatározásához elég a nő születésének napját tudni.

Ennek a módszernek az alkalmazásával azonban arra is lehetőség van, hogy meghatározzuk a születendő gyermek nemét. Ez annak alapján számítható ki, hogy az adott időpontban a Hold az ekliptika körén pozitív vagy negatív szakaszban tartózkodik-e, azaz asztrológiai szempontból az égbolt melyik csillagképében foglal helyet. Ehhez a számításhoz már tudni kell, hogy a leendő anya melyik órában született. Aki percre pontosan tudja a születése idejét, ­annál azt is ki lehet számolni, hogy az embrió mikor lesz leginkább életerős. Így a nőnek nagy esélye van arra, hogy egészséges gyermeket hoz a világra. A kozmobiológiai számítások megbízhatósága eléri a 98%-ot. Alkalmazói csak a megtermékenyülés létrejöttét nem tudják garantálni, mivel az eredményesség sok külső és belső tényezőtől függ (pl. lelki problémák, betegség, a partner spermáinak életképessége).

A hazai tapasztalatok alapján elmondható, hogy a Jonas-módszer sok esetben csodákra képes. Alkalmazásával fény derült egy 40 felé közeledő hölgy meddőségének titkára is. Az asztrológiai számítások egyértelműen kimutatták, hogy legtermékenyebb napjai egybeesnek a menstruációja idejével. Amikor a pár az orvosi vélemények ellenére ezekre a napokra időzítette az együttlétüket, az eredmény egy szép kislány lett. Sok olyan asszonyon is segített ez a módszer, akik rendszeresen elvetéltek, vagy koraszülött magzatot hoztak a világra. Egy 40-es éveiben levő pedagógusnő három vetélés és négy koraszülés után fordult Pánszky doktorhoz, aki születési idejének pontos ismeretében kiszámította az életerős magzat megfoganásának optimális időpontját. Az asszony ma már egy egész­séges kisfiú édesanyja. A módszer széleskörű elterjedésének egyetlen aka­dálya, az ezoterikus ismeretek itthoni fogadtatása. Még maguk az érintettek is szégyellik, hogy nem „tudományos” módszerekkel estek teherbe, és nem szívesen beszélnek róla. Úgy látszik, hogy hosszú időnek el kell telnie ahhoz, míg nálunk is elismerésre találnak az ezotéria univerzális törvényeken alapuló felfedezései. Pánszky doktor rendelőjének címe: 1123. Budapest, Greguss u. 10. II. em. 2. Tel: 356 1578 és (06)-30 9940 797.

 

Budapest, 1999. március

 

UTÓIRAT

 

Az „Ezotéria kiteljesedése” időrendi folytatása a korábbi törzsanyagnak, ezért részletekben való közlése, vagy más országokban történő kiadása esetén az „Ezoterikus körkép” Utóirata szerint kell eljárni. Mivel ebben a műben még részletesebb és átfogóbb képet kaphatunk a pszichotronika min­den egyes területéről, fokozottan érvényesek azok a törzs­anyagban közölt intelmek, amelyek a laikusoknak szigorúan tiltják, hogy a gyakorlatban foglalkozzanak ezzel a témakörrel. Ez az új tudományág rengeteg bizonytalanságot hordoz magában, ezért még a nagy szakmai felkészültséggel rendelkező mérnökök, fizikusok számára is állandó élet­veszélyt jelent. Ha a kísérletek nem elkülönített helyen tör­ténnek, a környezetünkben élőket szintén komoly vesze­delemnek tehetjük ki, ami helyrehozhatatlan katasztrófához is vezethet.

Az eddig még fel nem fedezett fizikai törvények, és a szubatomi alapon álló készülékek működési elvét nem azzal a céllal ismertettem ilyen részletesen, hogy a laikusok is alkal­mazhassák, hanem azért, hogy a hatalom birtokosai ne tudják manipulálni a társadalmat. Az ezotériában való jártasság ugyanis nem csak a tudati fejlődésünket, és egészségünk megőrzését képes elősegíteni, hanem lehetővé teszi azt is, hogy megszűnjön a széles néprétegek kiszolgáltatottsága. Ezen túlmenően megvédi a kisembereket a szélhámosoktól, az extraprofitot hajszoló lelkiismeretlen vállalkozóktól. Így a jövőben nem fordulhat majd elő, hogy újságokban 5 db mágnesezett lapocskát kínálnak gyógyászati célra 1600 forintért akkor, amikor ezeknek az acélkorongoknak a darabonkénti előállítási ára a 10 forintot sem éri el. Remélhetőleg a későbbiek során nem lehet majd meggazdagodni olyan vállalkozáson sem, ahol 7000 forintért árultak egy fiola felmágnesezett vizet. A különböző frekvenciájú mágneses sugár­zással kezelt víz a homeopátiás gyógyszerekhez hasonlóan valóban képes gyógyító hatást kiváltani a szer­vezetben, a baj csak az, hogy a néhány centiliternyi víz ára és a pár másodpercig tartó mágneses kezelés összköltsége nem több 20 forintnál. Ezek azonban csak kiragadott példák, az átlagemberek tájéko­zat­lanságára alapozó visszaélések sorát szinte a végtelenségig lehetne folytatni az élet minden területén.

Széleskörű és alapos felvilágosítás esetén nem fordulhat elő az a nálunk lezaj­lott zavarkeltés sem, ami abból fakadt, hogy ügyeskedők hamisított pí-vizet hoztak forgalomba. Az egészségügyi hatóságok kötelességüknek eleget téve bevizsgálták ezt az eredetire megtévesztésig hasonló készüléket, de belül nem találtak mást, mint egy szénszűrőt, és egy ultraibolya sugarakat kibocsátó, közönséges kvarc­lámpát. Ennek az esetnek a nyilvánosságra hozatala után sok tájékozatlan vevő felhagyott a pí-víz fogyasztásával, holott aki ismeri az eredeti japán gyártmányú készülék működési elvét és bonyolult felépítését, az azonnal rájön, hogy itt közönséges csalásról van szó. A technikailag képzetlen csalók a tudati felvilágosítás hiányát használják ki. Az ezoterikus tanok lejáratóinak legújabb csoportja a karmalevevők, akik bizonyos összeg fejében megszabadítják az ügyfelet a karmájából eredő tehertételtől. A jó pénzért „karmaoldást” végzők azzal hitegetik az embereket, hogy közeleg a világvége, amit csak azok fognak túlélni, akik bekerülnek a Biblia által is említett belső körbe, amelybe csupán 144 ezer hely van. Hamarosan kapható lesz a pránával töltött lufi, vagy karmaporszívó is. Vannak emberek, aki képtelenek tudomásul venni, hogy cselekedeteiknek következményei vannak. Azt hiszik, hogy tetteik következményeitől olyan könnyen megszabadulhatnak, mint a katolikus hívők a bűneiktől. Elmennek a templomba, ott meggyónják bűneiket, majd a pap kiszabja rájuk a penitenciát. Otthon elmormolnak tíz „Miatyánkot” vagy „Hiszekegyet”, és Isten máris megbocsátotta összes bűnüket. Sokan még erre sem hajlandóak. Felkeresnek egy szélhámost, aki pénzükért cserébe „karmaporszívóval” leszippantja róluk a sorsukra nehezedő terhüket, és ezzel tisztára mossa lelküket.

Nem kis veszélyt jelent majd, hogy a jövőben azok az emberek, akiket a néhány évtizeden belül várható széleskörű társadalmi és gazdasági átalakulás hátrányosan érint, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy ezt a folyamatot dezinformációkkal, hitelrontással és egyéb eszközökkel gátolják. Ez ellen csak egy ­módon lehet védekezni: tájékozottsággal, minden ezirányú információ megismerésé­vel. Ennek legké­zen­fekvőbb lehetősége a felvilágosító szakirodalom tanulmá­nyozása, a jövő tudományainak alapos meg­ismerése. Ez egyben azt is jelenti, hogy a következő generációk képzése nem állhat le az iskolai tanulmányaik befejeződésével, az információk végtelen áradata a new age embere számára elengedhetetlenné teszi az élete végéig tartó öntevékeny tanulást. A fejlődéssel való lépéstartás mindenki számára létérdek lesz, így senki sem vonhatja ki magát ebből a folyamatból.

Miután civilizációnk újkori történelme az utolsó felvonáshoz érkezett, végletekig kiéleződött a csata a lelkek elnyeréséért. A Jó és a Rossz örök harca napjainkra késhegyig menő küzdelemmé vált. Ennek jegyében a Sátán és bármilyen aljasságra elszánt csapata igyekszik életünk minden meg­nyilvánulásába befér­kőzni, hogy torzításokkal, megtévesztő közleményekkel letérítsenek bennünket a helyes útról. Módszerük nagyon alattomos: az igaz értékeket csaló, szemfény­vesztő elemekkel keverik össze, hogy az emberek számára egyre kibogozhatatlanabbá tegyék a korábban megismert helyt­álló tanításokat. Ezzel egyidejűleg új információként hazug, félrevezető ismeretekkel látnak el bennünket, hogy a nagy zűrzavarban lehetetlenné váljanak a valódi felismerések. Ennek a dezinformációs hadjáratnak tudható be, hogy mos­tanában tömegével jelennek meg a sajtóorgánumokban az álpróféták hamis tanításai, és a rosszindulatú szellemek körmönfont hazugságai.

Ne kerülje el a figyelmünket a tévútra vezetés legártatlanabbnak tűnő formája sem az, hogy a korábbi, jól bevált eszméket felhígítva újratálalják, blablává, zagyvasággá deg­radálják. Ennek célja, hogy a rohanó világunkban mind türelmetlenebbé váló emberek elforduljanak a spirituális művektől, és így önmagukat zárják el a közvetlen információforrástól, túlvilági irányítóink tanácsaitól. Aki nem hagyja ilyen könnyen félreseperni magát, és tántoríthatatlanul keresi az isteni igazságot, azt az ördögi szemfényvesztés magasiskolája vezetheti félre. Ennek lényege, hogy a Sátán lemásol mindent, amit Isten és követői alkotnak, ámde úgy, hogy az csak látszatra hordozza az eredeti minőséget. Tisztában van vele, hogy így leplezhető le legkevésbé a hamis­sága, így tudja a legtöbb ­embert vakvágányra terelni, mert amit kapunk tőle, nem más, mint tartalmatlan masz­lag, semmitmondó halandzsa, amit üres szólamok pufogtatásával tesz látványo­sabbá.

Ez ellen rendkívül nehéz védekezni. A hamis művek formailag, hangvéte­lüket illetően rendkívül hasonlatosak a valódi tanításokhoz, csupán tartalmilag félrevezetők. Az első hallásra valódinak tűnő formában aljas módon kimunkált hazugságszövevény található, ami semmi újat és igazat nem tartalmaz. Az álpróféták által olyan eszmét hirdetnek, amely a gyanútlan lelkekbe jutva bomlaszt, zülleszt, és minden gondolatot, pozitív törekvést vakvágányra terel. A démoni erők praktikái közé tartozik még, hogy a mennyből kapott tudásba belekeverjék a maguk hazugságait, hogy az isteni eszmék és értékek ne tisztán, hanem szétvá­laszthatatlanul összekeveredve érkezzenek meg hozzánk. Az ördögi csapdák elkerülésének egyetlen módja, hogy igyekezzünk minél több információt magunkba szívni, és törekedjünk a lehető legteljesebb tudás elérésére, mert minél tájékozottabbak leszünk ezen a téren, annál kevésbé tudnak bennünket a gonosz erők megtéveszteni.

Az igaz forrásból eredő „információkockák” előbb-utóbb egy mozaikképet alakítanak ki bennünk, ahol már racionális alapon is eldönt­hető, hogy a kapott ismeret harmonikusan beilleszthető-e a hiányzó helyekre, vagy hamis, oda nem illő elemként élet­lenebbé teszi az összképet. Az új információkat csak akkor fogadjuk el, ha azok a mozaikképbe illesztve megvilágítják más részletek jelen­tését. A hamis kockák nem illeszkednek a képbe, a valódiak viszont nem csak beleolvadnak, hanem egyre mélyebb jelentéstartalommal ruházzák fel a kép korábban elhanyagolt részleteit is. Az információválogatás szükségességét szorgalmazza a 2000 évvel ezelőtt kapott bibliai tanács is: „Mindent vizsgáljatok meg! Ami rossz, azt vessétek el; ami jó, azt tartsátok meg!” Ezen az úton ­haladva mind több helyen kapunk választ a felmerült kérdésekre, és egyre inkább meg leszünk győződve a bennünk kialakuló világkép helyességéről.

 

Budapest, 1993. november 20.

                                                                                                                                 

                                                                                                                                       KUN Ákos

 

KÖNYVEIM ÁTFOGÓ ISMERTETÉSE

 

Ön is nap mint nap tapasztalja, hogy civilizációnk egyre mélyülő válságban van. A fokozódó környezetszennyezés emberek millióit betegíti meg, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy a természet vég­leg elpusztuljon. Ezzel egyidejűleg rohamosan csökken az életszínvonal; nem csak nálunk, hanem már a nyugati országokban is mind több ember él nyomorszinten. Ehhez járul még az emberi meg nem értésből, a tudati fejlődés alacsony szintjéből eredő békétlenség, ami az erőszak megállíthatatlan terjedéséhez, a világ mind több pontján fellángoló háborús tűzfészkek és különféle merényletek kialakulásához vezet. Ebből a helyzetből azonban van kiút.

[

Az ezoterikus kutatások általam összefoglalt legújabb eredményei, valamint a saját ötleteim lehetővé tennék a kilábalást a jelenlegi bajainkból. Az elmúlt évek során erőfeszítéseim eredményeként négy olyan könyvem is született, amelyek széles nyilvánosság elé kerülve képesek lennének kimozdítani a világot reménytelennek látszó helyzetéből. Az „Ezoterikus körkép” című könyvem fő profilja a természetgyógyászati módszerek ismertetése. Ennek során részletesen bemutatásra kerül az Agykontroll, az akupunktúra, az elektrostimuláció, különféle kiegészítő természetgyógyászati módszerek, valamint egy általam kidolgozott új gyógyító eljárás, a magnetopresszúra. Nagy előnye ennek a módszernek, hogy nem kell hozzá más, csak egy mágnesrúd. Ezáltal a betegek gyógyítási költsége úgyszólván nullára csökken, sőt az akupunktúra szabályainak elsajátítása után bárki otthon is alkalmazhatja ezt az eljárást. A növekvő szegénység, és a rohamosan dráguló gyógyszerek következtében ennek a módszernek az elterjedése sokat javíthatna ezen a mind szélesebb népréteget érintő helyzeten.

Ez a mű átfogó tanácsokat ad az egészséges táplálkozással kapcsolatban is, sőt foglalkozik a lélek gyógyításával, és kitér a hit szerepére a modern társadalomban. Ennek kapcsán megismerhetjük Jézus ma is érvényes tanításait, és azok kihatásait társadalmunk fejlődésére. Ezáltal érthetőbbé válnak a túlhaladott társadalmak pusztulásának okai. Összefoglalja a karmaelmélet lényegét, és felhív­ja a figyelmünket az ok-okozati törvény egyéni és közösségi kihatásaira. Beszél a Jó és a Rossz küzdelmé­ről, valamint a szabad akarat érvényesüléséről, s megtudhatjuk a fejlődésünket szabályozó el­lenerő mértékét. Egy átfogó aforizma- és közmondásgyűjtemény rávilágít a fejlődésünket segítő, illetve hátráltató erők lényegére. Közbevetőleg hasznos tanácsokhoz juthatunk a jótékonykodás legcélsze­rűbb módjáról is. Részletes képet kaphatunk a világegyetemet működtető lények hierarchiájáról, a mennyország csodálatos világáról. Fény derül az univerzum születésének és szükségszerű pusz­tulá­sának rejtélyére, valamint az idő lényegére, s kialakulásának okára. Rendkívül érdekes a múlt, a jelen és a jövő egymásba fonódása, és egyidejű zajlása. Ezeket a fogalmakat csak a fizikai világ idődimenziója különítette el egymástól. A valóságban folyamatosan kihatnak egymásra, állandóan átalakítják egymást. A formálásukban kivétel nélkül minden ember részt vesz, de nekünk csak a jelen és a jövő befolyásolására van lehetőségünk.

Megtudhatjuk ebből a műből, hogy mi az élet határköve, és mi az élettelen anyag élővé válásának kritériuma. Feltárja a Fülöp-szigeteki gyógyítók által alkalmazott sebészeti eljárás fizikai alapjait, valamint azt, hogy mi teszi lehetővé a parapszichológiai jelenségek előidézését. Alapos ismereteket nyújt a földsugárzásokról, valamint a különböző tárgyakból kiáramló formasugárzásokról, és ismerteti a velük szembeni védekezés módjait. A szubatomi energiasugárzás fizikai jellemzőinek boncolása során minden bizonnyal felkelti figyelmünket az a sok mindent megmagyarázó feltételezés, hogy a gravitációs kisugárzás és az éteri sugárzás áramlási sebessége 12 nagyságrenddel meg­haladja a fénysebességet. Ennek alapján érthetővé válik, hogy a több ezer fényévnyire lévő csil­lagok miért képesek befolyásolni a sorsunkat, és arra is magyarázatot kapunk, hogy a SETI programban tevékenykedő kutatók miért nem találnak rádióhullámokat a világűrben. Az éter mozgástörvényeinek ismertetése világossá teszi számunkra az égitestek, valamint az atomi részecskék viselkedésének alapvető azonosságát. Ezen túlmenően sok olyan érdekességet tartalmaz, amely segít megérteni az élet célját, a bennünket körülvevő világ bonyolultságát. Mindezen hatások összegzéseként életünk szinte minden szférájára kiterjedően megismerhetjük a várható jövőnket.

Mivel ezek a dolgok csak összefüggéseikben vizsgálhatók, az egyes fejezetek végén kitértem az ezotéria egyéb területeire is. Ennek során olyan fizikai felfedezésekre jutottam, amelyekkel felszámolhatnánk az egyre súlyosabbá váló környezetvédelmi és egzisztenciális gondjainkat. Ezt az teszi lehetővé, hogy sikerült közös alapra hoznom a jelenleg ismert parapszichológiai jelenségek mindegyikét. A szubatomi energia hasznosítási módjain kívül szó van még ebben a műben a rák legyőzésének, valamint a vírusok és baktériumok fizikai úton történő elpusztításának feltehetően egyetlen lehetséges eljárásáról, az antigravitációs erőgép kivitelezési módjáról, a külső áramforrást nem igénylő villanymotorok működési elvéről, valamint az UFO-építés szabályairól. Az általam ismertetett új fizikai törvények lehetővé teszik, hogy villamos áramot nyerjünk ki az anyagból anélkül, hogy primer energiát fektetnénk be. Ezeknek a szubatomi alapon álló készülékeknek a gyártásba vé­telével végtelen mennyiségű ingyenenergiához jutunk, ami nem csak olcsóbbá teszi az ipari termelést és a közlekedést, hanem megszünteti a környezetszennyezést is. Az antigravitációs hajtómű tel­jesen új ala­pokra helyezi a légi közlekedést, és lehetővé teszi a nagy távolságú űrutazásokat. A könyv végén, a világot működtető rejtett erők feltárásának kiteljesítéseként be fogjuk látni, hogy a fizikusok által tagadott éter nagyon is létezik. Sőt nem csak létezik, hanem szabályozza a világegyetem működését. Stabilizálja az égitestek haladásának irányát, sebességét; létrehozza a tehetetlenségi erőt, sőt még a rovarok repülését is lehetővé teszi. Az éternek köszönhető, hogy az univerzum nem omlik össze, és hogy az összehúzódása ugyanannyi ideig fog tartani, mint a tágulása. Ezek a felismerések jelentős változást fognak előidézni az élet minden területén, sőt megváltoztatják a gondolkodásunkat, és elindítják az emberiség fejlődését egy magasabb rendű civilizációhoz vezető úton.

[

A „Reformételek ételek ínyenceknek” című könyvem a reformtáplálkozás jegyében készült, és azt kívánja bizonyítani, hogy hús nélkül is változatosan lehet táplálkozni anélkül, hogy a korábban megszokott ízekről a legcsekélyebb mértékben le kellene mondanunk. Ezt az teszi lehetővé, hogy kikísérleteztem egy fűszerkeveréket, ami olyan ízt ad a szójának, hogy senki sem tudja megkülön­böz­tetni a hústól. A magas fokon kidolgozott szójás ételeken kívül megtalálhatók benne, a hagyományos ételek egészségkímélő változatai, valamint számos ételkülönlegesség. A házilagos tartósítással foglal­kozó rész pl. a trópusi gyümölcsöktől kezdve a mezei gyümölcsökig igen sok dzsem és lekvár elké­szítési módját tartalmazza. Ezenkívül fellelhető benne a fűszerpaprika házilagos gyártásának eljárása, a különféle zöldségek természetes savanyításának részletes módja, minden egyes tejtermék házi készítési leírása, a száraztészta, a rétestészta és a tésztahús előállításának tudnivalói, valamint az is, hogyan lehet otthon fél áron finomabb és egészségesebb kenyeret sütni, mint ami a boltokban kapható. Ráadásul a több mint 1000 recept olyan részletességgel van leírva, hogy a kezdők is könnyen boldogulhatnak vele.

Ezen túlmenően megismerhetjük belőle az egzotikus gyümölcsök széles választékát, és a vegán táplálkozási módot követők is találhatnak benne színvonalas recepteket. Sok hasznos tanácsot tartalmaz ez a könyv a nyersanyagok vásárlásával, tárolásával és feldolgozásával kapcsolatban is. Jelentősen növeli ennek a rendhagyó szakácskönyvnek az értékét, hogy a IV. fejezete részletes és átfogó taná­csokat ad a jelenleg ismert összes háztartási eszköz, valamint készülék célszerű beszerzéséről, s szak­szerű használatáról. A V. fejezetéből megtudhatjuk, hogy milyen jövő vár ránk táplálkozás terén, és megismerhetjük a legújabb ételkészítési s tartósítási eljárásokat. Emellett olvashatunk még a régi gyümölcs- és zöldségfajták újbóli termesztésbe vételéről, és a bio-szupermarketek térnyeréséről. Ezt követően az is kiderül belőle, hogy miért nem terjed nálunk a korpás kenyér fogyasztása. Végül megoldást találhatunk a magyar mezőgazdaság értékesítési problémáira.

[

Az „Ezotéria kiteljesedése” című könyvem tulajdonképpen az „Ezoterikus körkép” folytatása. Ebben a műben a korábbi témák még részletesebben vannak kifejtve, hogy könnyebbé váljon a gyakorlati megvalósításuk. Ezen túlmenően olyan működési alapelveket is tartalmaz, amelyek kutatók ezrei számára teszik lehetővé, hogy elinduljanak ezen az úton, és végre hathatós eredményeket érjenek el. Megtudhatjuk belőle azt is, hogy a világ különböző országaiban élő kutatók, és fejlesztők milyen készülékekkel próbálják a szabadenergiát kinyerni, s ezek közül számunkra melyek a legperspektivikusabbak.

Mivel a legegyszerűbb, a legveszélytelenebb, és emellett a legjobb hatásfokú energiatermelő készülék a Tesla-konverter, részletekbe menően is tájékozódhatunk létrejöttének körülményeiről, és felhasználási területeiről. Ezek egyike az adóállomás nélküli hang-és képvétel, továbbá a kozmikus kapcsolatteremtés. A rádió- és tévéműsorszórás, valamint a mobil telefonálás is forradalmi változás előtt áll. Nem lesz szükség reléállomásokra, műholdakra, mert a központi adóállomás által kisugárzott jelek a földgolyón is átjutva behálózzák az egész világot. A Tesla-konverter rekonstruálásának előse­gítése érdekében magyarázatot kapunk legkritikusabb alkatrészének, a csatoló diódának működési módjáról. Megismerhetjük a földönkívüliek által használt energiatermelő eljárást, a 115-ös rendszámú elem gerjesztését. Felvilágosítást kaphatunk a három leggyakoribb UFO-hajtómű, a higanycirkulációs motor, a gyűrűs reaktor és a kristályos hajtómű működési mechanizmusáról. Ezzel kapcsolatban tisztázódnak a korábbi UFO-balesetek okai, és fény derül a Tunguzka meteorit rejtélyére, valamint a St. Pière városkát elpusztító tűzfelhő eredetére. Átfogó képet kapunk a náci Németország UFO-programjáról, Hitler csodafegyverként emlegette csészealjairól. Nyomon követhetjük az elrabolt német kutatók sorsát, és megtudhatjuk, hogy miért siklott félre a győztes hatalmak rakétakutatása.

Kiderül ebből a könyvből az is, hogy miként tehető az anyag átláthatóvá és láthatatlanná. Nem titok többé, hogy atlantiszi elődeink természetes kristályból kinyert szubatomi energiasugárzással tették a nehéz tárgyakat súlytalanná, és ezáltal könnyen mozgathatóvá. A földönkívüliek mesterségesen előállított kristályt használnak erre a célra, ami erősebb változatban sugárfegyverként is alkalmazható. A kis intenzitású sugarakat kibocsátó kristályokkal gyógyítanak, és sebhelymentes operációkat végeznek. Emellett megismerkedhetünk olyan misztikus készülékekkel, mint az időgép, a bűncselekmények leleplezésére is alkalmas kronovizor, vagy a földönkívüliek felderítő szondája. Megtudhatjuk hogyan működött a bibliai frigyláda, és mi volt az az eszköz, amely a gyémántot is úgy vágta, mint a kés a vajat. Tájékozódhatunk a szubatomi energiarészecskék méretéről, ami jelentős mértékben elősegíti az ezoterikus jelenségek megértését. Ötleteket kaphatunk az energiakeltés legegy­szerűbb módjának, a szolitonos gerjesztésnek, illetve az éteri részecskék nagy hatásfokú elektro­mágnesekkel való mozgatásának kivitelezésére. Ez már most lehetőséget ad arra, hogy a nagy áram­felvételű készülékek (izzólámpák, villanytűzhelyek, villanykályhák, bojlerek) fogyasztását a töredé­kére csökkentsük. Megérthetjük ebből a műből a többdimenziós világ fizikai alapjait, és azt is, hogy mi miért nem vagyunk képesek érzékelni sem a párhuzamos univerzumokat, sem a túlvilági lényeket.

Ennek a könyvnek azonban nem az ezotériában elért műszaki eredmények ismertetése a fő feladata, hanem a tudati felvilágosítás elősegítése, amely lehetőséget kínál pusztuló világunk megmentésére. Helyzetünk tarthatatlanságának bizonyítására részletes tájékoztatást kaphatunk környezetromboló tevékenységünk kihatásairól. Kiderül ebből a könyvből, hogy milyen jövő vár ránk, ha nem teszünk semmit a természet megmentése érdekében, hogyan fog elpusztulni a civilizációnk. Az apokalipszis elkerülésére azonban megvan a lehetőségünk, és ez a mű a kiút megtalálásáról, az előremenekülés lehetséges módjairól is szól. Életmódunk megváltoztatása érdekében feltárja mindazokat a visszásságokat, amelyek civilizációs fejlődésünk eddigi legmélyebb pontjára taszított bennünket. A társadalmi és politikai rendellenességeken kívül tájékoztatást kapunk a boldogságunkat akadályozó jelenségekről, pl. az új kormányok szociális érzéketlenségéről, a növekvő munkanélküliségről, az elszegényedésről, az infláció felpörgetéséről, a statisztikai adatokkal való manipulálásról, a sorsunkat leginkább befolyásoló problémák elhallgatásáról, az ország kiárusításáról, a kereskedelemben tapasz­tal­ható szélhámosságokról, és önpusztító magatartásunkról. Helyzetünket súlyosbítja az önismeret hiánya, az elidegenedés, a közöny, az erkölcsi normák fellazulása, a gazdagok és szegények közötti ellentét fokozódása, a karvalytőke megjelenése, a bűnözés elharapózása, valamint a fegyverkezési hajsza. Nem kis zavart okoz a nők emancipálódásából eredő identitászavar, a háború a nemek között, a párkapcsolatok elanyagiasodása, a generációs bomba, a korán kezdett nemi élet veszélyei, a tele­ví­zió hatása a gyerekekre, a gyermekkori bűnözés, a szeretethiány, a kultúra elsekélyesedése, a reklám­invázió, a szekták tevékenysége, és a túlélési technikák feledésbe merülése.

Járulékos információként megtudhatjuk ebből a műből azt is, hogy a fizikai test a magunkkal hozott asztráltestbe nő bele. Magyarázatot kaphatunk arra, hogy mi a részleges teleportáció, miként vállalhatjuk át mások karmikus adósságterhét, mikor költözik be a lélek az újszülött testébe, az értékes lelkek miért nem akarnak rendezetlen párkapcsolatban élők gyermekeként megszületni, és mi­lyen veszélyei vannak a parapszichológiai képességek idő előtti kifejlesztésének. Nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy az őszinte megbánás képes elhárítani fejünk fölül a bajt, és hogy az öngyilkosság a legértelmetlenebb cselekedet a világon, mert semmit nem old meg, sőt súlyosbítja a problémát. Megismerhetjük a halottak lelkének irányítási módját, a klinikai halálból visszatértek értékrendjének megváltozását, a munka valódi szerepét az életünkben, és rá fogunk jönni arra, hogy sem a sorsunk, sem a jövőnk nincs előre megírva. Értesülhetünk arról, hogy a mennyországban is van szex, és hogy ott sem érzi jól magát mindenki. Kiderül ebből a műből az is, hogy miért nem célravezető a bosszúállás, Isten miért hagyja, hogy háborúzzunk, és hogy miért nem emlékszünk előző életeinkre.

Sokak számára elképesztő lesz az a megállapítás, hogy nincs nagyobb csapás a gazdagságnál, a szegénység sok mindenre megtanítja az embert, és hogy az élet legmélyebb értelme a szenvedés. Azt is kevesen tudják, hogy a szerencsejátékok a Sátán fennhatósága alá tartoznak. Részletes képet kaphatunk a démoni erők világunkban folytatott manipulációiról, de azt is megtudhatjuk, hogy miként védekezhetünk ellene. Egy nemzetközi tudóscsoport megdöbbentő felfedezése, hogy a pokol Szibéria alatt található. Ennek a könyvnek az elolvasása után világossá válik számunkra, hogy mi a sorscsapások értelme, és hogy az állhatatosság a siker záloga. Arra is fény derül, hogy mi a valódi oka a gazdasági menekültekkel szembeni ellenszenvnek, és hogy miként számolhatnánk fel a gazdagok és szegények közötti ellentétet. Aki arra kíváncsi, hogy miért élünk egyre rosszabbul, miért nem használjuk ki a lehetőségeinket, megtudhatja ezt is, ha elolvassa a találmányokról, az alkotó emberekhez való viszonyunkról szóló részt.

Az „Ezoterikus körkép”-hez hasonlóan itt is szó esik a jótékonykodás módjairól, és további kiegészítő természetgyógyászati módszerekről (pl. Gerson-diéta, Simonton-módszer, Reiki, NLP, Alexander-módszer, TM-meditáció). Számtalan régészeti lelet felsorakoztatása próbálja az olvasót meggyőzni arról, hogy előttünk is léteztek civilizációk a Földön. Itt is megerősítésre kerül, hogy a bajainkból való kivezető út: a szubatomi energia hasznosítása. Egyúttal magyarázatot ad arra is, hogy eddig miért nem történt semmilyen előrelépés ezen a téren. A legnagyobb akadály az éter létezésének tagadása, és a felsőfokú oktatás egyirányú, túlspecializált képzési módja. Ez a helyzet azonban nem gátolja a szubatomi energiarészecskék birtokbavételét, mert annak idején a villamos áramot is úgy kezdtük el használni, hogy nem értettük az elméleti alapjait.

Érdekességként megtudhatjuk, hogy mi a véleményük a földönkívülieknek rólunk, milyen következményekkel járt a vízözön, és hogy hol vannak olyan dombok, amelyeken felfelé könnyebb menni, mint lefelé, valamint azt, hogy mi a Raps. Kiderül, hogy az Antarktiszon létezik még egy álcázott város, amelyet az atlantiszi civilizáció túlélői hoztak létre. Végül átfogó képet kaphatunk a túlvilági szférák rétegeződéséről, és az emberiség fejlettségi szintjéről. Tájékoztatást kapunk arról is, hogy mi jellemzi a különféle szférákból jötteket, és hogy milyen arányban élnek a Földön. Érdekes megállapítást olvashatunk a nagy elődökről, valamint a másod- és harmadvonalbeliekről. Az mindenesetre biztató hír, hogy a jelek szerint a Mindenható megkegyelmezett nekünk, így további sorsunk kizárólag rajtunk múlik.

[

Az „Ezotéria kivitelezése” című könyvem fő feladata a gyakorlati tanácsadás. Különféle ötletekkel, javaslatokkal megpróbál segíteni a jelenlegi bajainkon. Ezek közül legjelentősebb a készpénz megszüntetése, egy új monetáris rendszer bevezetése lenne. Ugyancsak a bűnözés visszaszorítását szolgálja a törvény ellen vétők sajátos büntetési módja: a közmegvetés. Megtudhatjuk azt is, hogy az utakon tapasztalható áldatlan állapotok, a rohamosan növekvő gépkocsiforgalom visszaszorításának leg­hatékonyabb eljárása: a luxusadó bevezetése. A munkaerő-használati adó az idősebb korosztály fog­lalkoztatási gondjait, a gyermektelenségi adó pedig a népességcsökkenés problémáját oldhatná meg. A gyárbezárásoktól, a még alacsonyabb munkabérű országokba való továbbköltözéstől a védővámok vehetnék el a multinacionális vállalatok kedvét. Az egészségellátási rendszer megreformálására legalkalmasabb a kínai módszer. Az „Ezotéria kiteljesedésé”-nek folytatásaként további tájékoztatást kaphatunk a magasabb szférabeliek jellegzetes vonásairól, és a velük való kapcsolatteremtés hátrányairól. Ebben a tárgykörben kiderül az is, hogy az alacsony szinten álló lélek nem képes elviselni a nála fejlettebb lelkeket. Tovább olvasva ezt a kötetet világossá válik számunkra, hogy korunk legütőképesebb fegyvere a média. Itt tudhatjuk meg azt is, hogy a földönkívüliek közlése szerint hány élő bolygó és hány értelmes faj található az univerzumban. (Kinézetük szerinti megoszlásukról az „Ezoterikus körkép” V. fejezete tájékoztat.) Ebben a fejezetben olvashatunk az univerzális vallásról, amely az EGY tiszteletén alapul, és híveinek szám rohamosan gyarapodik.

Az előzőekhez hasonlóan ez a mű is hírt ad a legújabb természetgyógyászati módszerekről. A gyógyítással kapcsolatban megtudhatjuk még, hogy Amerikában már tudományos bizonyítéka is van az imádság hatásosságának. Arra is fény derül, hogy az USA második legnagyobb kórházában enge­délyezték a kézrátételes gyógyítást. Mindemellett találhatunk benne egy érdekes beszámolót arról, hogy mi a véleménye a keresztény egyháznak a new age mozgalomról. Utána átfogó képet kapunk a megújuló erőforrásokról, és az egyes eljárások hátrányairól. A technikai rovat bemutatja a lappiramist, és ismerteti az űrhajókban létrehozható mesterséges gravitáció legegyszerűbb módját. Ez a könyv is kitér a szpon­zorálás szükségességére, és további szempontokra hívja fel a figyelmet. A „Kiegészítések” rovatban újabb adalékokat találunk az előző kötetekben érintett témákról. A hivatalos tudomány és a kívül­állók, magányos feltalálók közötti ellentétre pl. az a felvilágosítás szolgál, hogy: „Isten nem személy­válogató”. Egy másik bibliai idézet arra ad magyarázatot, hogy egyéni és össz­tár­sadalmi törekvéseink miért nem mindig az elvárásaink szerint alakulnak: „Sokan vannak az elhívot­tak, de kevesen a kivá­lasztottak”. Sokak számára meglepő lesz az a megállapítás, hogy fejlett informatikai eszközeink ellenünk fordultak, és elősegítik a pusztulásunkat. Jelentős mértékben növelné túlélési esélyeinket, ha az emberekben tudatosulna, hogy világunk romlásba döntésében a sátáni erők legfőbb fegyvere: a rejtőzködő magatartás. Nem teszi könnyebbé a helyzetünket, hogy a velünk szemben ellenséges magatartást tanúsító Földön kívüli civilizációk is az „ő malmukra hajtják a vizet”. Végül az is világossá válik számunkra, hogyan ebrudaljuk ki magunkat a saját hazánkból.

A II. fejezet rámutat arra, hogy célszerű lenne visszaállítani a nagycsaládok rendszerét, és a gyerekek nevelését az idősebb korosztályra kellene bízni. Itt olvashatunk arról, hogy az emancipációs törekvések túlhajtása következtében a nők rosszabbá váltak a férfiaknál is. Nem zárható ki, hogy a nők túlkapásai az újkori matriarchátus bukását fogják eredményezni. Civilizációnk genetikai állományának fokozatos romlása főleg szakmai körökben okozott aggodalmat. Ez a probléma azonban egy csapásra megoldódott, mivel az emberi genom feltérképezésével az orvostudomány megalkotta a modern Taigetosz intézményét. Egy élménybeszámoló alapján értesülhetünk arról, hogyan sodornak bennünket a sarlatánok a démonvilág hálójába, és megismerhetjük a szabadulás leghatékonyabb módját. Mindezek alapján elhangzik még, hogy ideje lenne megtisztítani a new age eszméit az okkultizmustól, és a mágia káros befolyásától. Ez azonban nem könnyű, mert a fekete mágia már az iskolai tananyagba is beszivárgott. Új keletű probléma, hogy az információrobbanás mellékterméke a technostressz már az átlagembert is érinti.

A továbbiakban progresszív hipnózis útján szerzett élménybeszámolók alapján bepillantást nyer­hetünk a várható jövőnkbe, és megismerhetjük az ördögűzés rejtelmeit. Ebben a kötetben is figye­lemmel kísérhetjük a környezeti ártalmak alakulását. Ezen a téren az egyetlen biztató hír, hogy most már a politikusok és a meteorológusok sem tagadják a globális felmelegedés tényét. Itt tudhatjuk meg, hogy a saját lehetőségeinkkel hogyan lassíthatjuk az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét. Ez a fejezet nyújt tájékoztatást arról, hogy az ezoterikus kutatások megindulása után milyen feladatok várnak a tudósainkra. Eközben fény derül arra is, hogy valójában mi a gravitáció. Ezen túlmenően elárulja nekünk az aranycsinálás legmodernebb módját, és az emberi sejtekkel folytatott klónozási kísérletek várható végkifejletét. 2004-ben kitudódott, hogy amerikai kormányszervek évtizedek óta elrabolják a zseniket, és föld alatti laboratóriumokba zárva foglalkoztatják őket.

Minden bizonnyal nagy érdeklődést fog kiváltani az elektro­plan megvalósításával kapcsolatos javaslat is. Ennek lényege, hogy a villanymotoros meghajtású rep­ü­lőgép táplálására nem a tüzelőanyag-cella a legalkalmasabb, hanem a Tesla-konverter. A gyakorlati kivitelezés elősegítésére megtalálhatjuk benne a Tesla-kon­verter rekonstruálásának egy könnyen járható útját. Az ezt követően közölt részletes működési elve bárki számára lehetővé teszi a Tesla-konverter eredeti formában való előállítását is, a transzverzális és a longitudinális hírközlési mód ismertetése pedig arról ad felvilágosítást, hogy a SETI programban tevékenykedők miért nem tudják észlelni a földönkívüliek által használt mágneses hullámokat. Határtalan lehetőséget kínál az a műszaki infor­máció, hogy a nagyvárosainkat behálózó térellenőrző kamerarendszernél van egy jóval tökéletesebb és olcsóbb megoldás is: rá kell kapcso­lódni a Magasabb Intelligencia mindenre kiterjedő megfigyelő rendszerére. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint elkezdeni a kronovizor sorozat­gyártását, és engedélyezni a hatósági felügyelet melletti használatát. Végül magyarázatot kapunk arra a kérdésre, hogy az ezredfordulóra miért csökkent le radikálisan az UFO-megfigyelések száma. Meglehetősen nyugtalanító az a felismerés, hogy a természet ellenünk fordult. Miután nem voltunk hajlandóak feladni a határtalan gazdasági növekedés elvét, nem álltunk át a fenntartható fejlődésre, a maga eszközeivel lerombolja a gazdaságunkat, lelassítja környeztünk kizsarolását. Elpusztítja azokat, akik a Földet pusztítják, így szabadulva meg a rá nehezedő tehertől.

A III. fejezet rámutat arra, hogy jelenlegi viselkedésünk nem más, mint egy groteszk haláltánc. Ebből a helyzetből úgy juthatnánk ki, ha társadalmunk kiemelkedő személyiségei példát mutatnának helyes életvitelből, és önkorlátozásból. Ennek bekövetkezésére azonban kevés remény van, mivel a világtörténelemben még nem fordult elő, hogy az erőforrások felett korlátlan uralmat gyakorló elit önként lemondjon előjogairól, vagy azokat megkurtítsa. A természetgyógyászattal foglalkozó részt egy terjedelmes rovat egészíti ki, amely az eddig elért Agykontrollsikerekről számol be. A meghökkentő eredmények remélhetőleg meghozzák a kedvet ennek a módszernek a tömeges elsajátításához, és alkalmazásához. A munkanélküliség csökkentésére, a társadalmi átalakulás áldozatai­nak felkarolására nálunk is célszerű lenne bevezetni a „Szívesség bank”-rendszert. A szegény de törekvő lakosság megsegítésének másik módja a kamatmentes kölcsön, melynek elindítója és példamutató szervezője a bangladesi Grameen Bank. Bajaink gyökerének kutatása során sok közgazdász vallja, hogy gazdaságunk megrontója, a természet kizsarolásának fő oka a bankok által alkalmazott kamatos kamat rendszer. Fenyegető gyorsasággal közeledő veszélyre hívta fel figyelmünket a Schwartz jelentés. A Golf-áramlás leállása miatt Európa északi államaira új jégkorszak vár, míg a trópusi államokat az elsivatagosodás teszi lakhatatlanná.

A továbbiakban elállatiasodásunk újabb állomásiról olvashatunk. Mind több helyről érkeznek hozzánk figyelmeztető jelek, hogy közeleg Isten büntető bolygója, a Nibiru. Ennek lehetséges következményeiről, és a védekezés módjáról is részletes tájékoztatást kapunk. Bibliai idézetek alapján még a hitetlenek számára is kétségtelenné válik az Apokalipszis és a halálbolygó közötti kapcsolat. Ebben a fejezetben megismerhetjük az antigravitációs hajtóművek leg­egy­szerűbb, és legolcsóbb változatának működési elvét. A három im­bolygó kúpból és két mág­neskorongból álló szerkezet az ellenirányú gerjesztés tipikus példája. A kaszkádba kapcsolt elemek oly mértékű energiasokszoro­zódást váltanak ki ebből a földönkívüliek által megmutatott szerkezetből, amely több tonnás járművek magasba emelésére is képes. Csekély önsúlya tovább szélesíti a felhasználási területét. Miután semmi olyan tartozéka nincs, amit ne tudnánk előállítani, bármikor elkezdhetjük a sorozatgyár­tását. A mikrogravitáció alkalmazásba vételére azonban nem az idegenek, hanem a természet tanított meg bennünket. Végül érdekes történetet olvashatunk a földből kiáramló antigravitációs energia újkori használatáról.

A IV. fejezetben világossá válik számunkra, hogy elindult a katasztrófa előtti válogatás. Minden­ki megmérettetik, hogy könnyebb legyen szétválasztani az „ocsút a búzától”. Most választódnak ki a megmentésre érdemesek. Nem Isten selejtez ki bennünket, hanem mi saját magunkat. Bibliai utalások alapján mi is kiszámíthatjuk Lucifer korlátlan földi uralmának kezdetét és feltételezett végét, majd megtudhatjuk, hogy milyen élet lesz a Földön a katasztrófa után. Döbbenetes hír, hogy a Mindenható 1995-ben elvesztette a türelmét az emberek iránt, és elszabadította az „Apokalipszis lovait”. 2005 tavaszán megérkezett a Földre Jézus Krisztus, és kezdetét vette a végítélet. Itt esik szó arról is, hogy az ember klónozhatósága kettéválasztotta a tudós társadalmat, és a politikusok nem megfelelő mederbe terelték az eseményeket. A tudomány és az űrkutatás fejlődésével kapcsolatban talányos üzenetet kaptunk a Magyarországra érkezett földönkívüliektől. Aggodalmukat fejezték ki az emberiség történelmében rövidesen várható ugrásszerű technikai haladás miatt, mert túl korainak tartják. Ez a fejezet rávilágít arra is, hogy a mind gyakoribb balesetek, tragédiák oka, hogy az űrkutatás elindítása után fél évszázaddal még mindig ágyúgolyóként lőjük ki asztronautáinkat a kozmoszba. Nem segíti elő a haladásunkat az sem, hogy újabban a szabadalmi bejelentések titkosításával teszik lehetetlenné a szabadenergia-hasznosító találmányok gyártásba vitelét. Aki megszegi a törvényt, arra 10 ezer dollár büntetés és 2 év börtön vár. A kiszivárogtatott hírek szerint az Omega Ügynökség ugrásra készen áll, hogy rendet teremtsen a világban, hogy leszámoljon a bűnözőkkel. Hatalomra jutásuk után szándékukban áll nyilvánosságra hozni a földönkívüliekkel kapcsolatos összes titkos információt.

A helyüket, életcéljukat nem találó emancipált nők szemét a Könyvajánló című rovat nyithatja fel. Előtte az általános értékválság legújabb megjelenési formája, a márkasvindli, a márkás termékek színvonalának módszeres lesilányítása kerül terítékre. Sokan tudnak róla, mégis kevesen nehezményezik, hogy a felelős posztokat nem megfelelő emberek töltik be a világban. Felbecsülhetetlen kárt okoz civilizációnknak, hogy rokoni-, baráti szálak, vagy faji-, etnikai- és vallási összefonódások, valamint a korrupció határozzák meg, hogy ki hová kerül az életben. A természetgyógyászattal foglalkozó rovat megemlíti, hogy nálunk is vannak pozitív energiahullámokat kibocsátó helyek, amelyek híres gyógyközpontokká váltak. Ezek közül legismertebb az Attila domb. Ezzel a témával kapcsolatban kitérünk arra is, hogyan kell a parafenoméneket bevonni a gyógyításba. Végül ismét szóba kerül, hogy továbbra sem tartunk igényt saját találmányainkra, sőt újabban már az újságokban sem kapnak teret az új, előremutató gondolatok. Pedig a svéd tudásparkok meggyőző példái annak, hogy micsoda lehetőség rejlik a kreatív emberekben, az általunk semmire sem becsült ötletekben.

Ez a fejezet hívja fel a figyelmet arra a meghökkentő tényre is, hogy 3 perces mágneses besugárzással meggyógyítható az összes rákos beteg. A frekvenciaspecifikus energia­besugárzás nem csak a rákos sejteket pusztítja el, hanem minden vírust, baktériumot, miközben nem károsítja szervezetünk jótékony baktériumait. Ez az univerzális betegség-megszüntető eljárás már 80 éve ismert, de a gyógyszergyártó lobbi nyomására betiltották az alkalmazását. Miközben korunk áldemokratikus világa nem tűri az emberi jogok legkisebb mértékű megsértését sem, embertárasainkat, a kisebbségeket ért legapróbb sérelemért is rendőrért kiáltunk, vagy bíróságra futkosunk, szemet hunyunk a valódi emberiségellenes bűnök felett. Nemtörődömségünkkel, tájékozatlanságunkkal évente több száz millió embert küldünk a halálba, holott ennek a módszernek a rekonstruálásával gyorsan és olcsón kiirthatnánk az összes káros mikrobát a Földön. Egyszer s mindenkorra megszabadíthatnánk a növényeket, az állatokat és az embereket minden betegségtől, kártevőtől. Ennek az eljárásnak az újbóli bevezetése nagymértékben csökkentené a környezetszennyezést is, mert nem lenne többé szükség növényvédő szerekre, gyógyszerekre és különféle csíraölő vegyszerekre.

A III. kötetből megismerhetjük a kreacionizmus történetét. A világ iskoláiban nagy harc folyik a bibliai teremtéstörténet, a tudományos evolúcióelmélet és az „intelligens tervező” elvét hirdető kreacionisták között. Az V. fejezet tovább boncolja az energiatermelés megreformálásának lehetőségeit. Ennek során kiderül, hogy a bio üzemanyagok sem oldották meg energiaellátási és környezetvédelmi gondjainkat, sőt súlyos élelmiszerhiányt, és árdrágulást idéztek elő. A továbbiakban arra is visszatérünk, hogy az elanyagiasodás, a több ezer éven át kialakult erkölcsi értékrend lábbal taposása morális csődbe juttatta az emberiséget. Az általunk teremtett új világ önző, haszonelvű és értékhajhász. Romboló szenvedélyek vesznek erőt rajtunk, és térítenek le bennünket a helyes útról. Fokozatosan rothadó világunkat szemlélve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy képtelenek vagyunk önmagunknak megálljt parancsolni. Mivel az emberek nem akarnak maguktól megváltozni, a rohamosan romló körülmények fognak bennünket erre rákényszeríteni. A Föld védekezik a természetromboló tevékenységünk ellen. A természet elpusztítja azokat, akik a természetet pusztítják. A minden téren megnyilvánuló tengernyi kár nem csak az érintetteket sújtja, hanem vissza­hat az egész társadalomra. Ezek a káros jelenségek mindent szétzilálnak, megbontanak. Itt válik világossá az is, hogy mi az oka a földönkívüliek rejtőzködő magatartásának. Az üzenetük szerint erről kizárólag mi tehetünk. Azért nem jönnek, mert nem hívjuk őket.

[

A „Szövegszerkesztési ismeretek” című könyvem az Office 2003 és a Page­Maker 6.0 – 7.0 programok, valamint a Windows 7 operációs rendszer kezelési szabályait ismerteti kezdők szá­mára is érthető módon. Ez a mű nem tankönyv, hanem útmutató; célorientált módszerek gyűjteménye. A benne szereplő ötleteket, javaslatokat főként azok hasznosíthatják, akik egy számítógép-kezelési tanfolyamon legalább alapfokú szövegszerkesztési ismeretekre tettek szert. Sajnos ezek a tanfolyamok, meglehetősen elnagyoltan foglalkoznak ezzel a témával, nem térnek ki a speciális alkalmazásokra. A számítástechnikai szak­könyvek legtöbbje pedig érthetetlen, általában szakértők írják szakmabelieknek. A kezdőknek szánt tájékoztatókat sem tudja mindenki használni. A szakírók ugyanis hajlamosak megfeledkezni arról, hogy valamikor ők is voltak kezdők. Ennélfogva gyakran átsiklanak olyan részletek felett, ame­lyek szerintük magától értetődőek. A gyakorlattal nem rendelkezők számára azonban nél­külöz­he­tetlenek az elhallgatott közbülső lépések, és ezek hiányában sokan nem boldogulnak ezek­kel a szak­köny­vekkel. Ez a mű viszont rendkívül aprólékosan, pontról pontra írja le a teendőket, így a kez­dők is gond nélkül használhatják. Nem általánosságokat tartalmaz, hanem konkrét szabályokat, mélyreható útmutatásokat, és sok szakirodalmi utalást. Emellett részletesen tárgyalja a házilagos könyv­gyártás módjait. Végül hasznos tanácsokat ad a számítógép-­, a ki­szolgáló egységek-, és a különféle programok beszerzésével kapcsolatban.

[

Sajnos a fokozódó munkanélküliség, az infláció okozta anyagi ellehetetlenülés következtében egyre kevesebb ember engedheti meg magának, hogy könyveket vásároljon. Ezekre az ismeretekre azonban mindenkinek szüksége van, ezért kérem, hogy kiolvasás után adják kölcsön műveimet a barátaiknak, ismerőseiknek, hogy számukra is megnyíljon az öngyógyítás és lelki önsegélyezés útja, s ne legyenek kirekesztve világunk megújulásának folyamatából. Akik az előző kiadásokat is megvették, és az új könyvek birtokában ezekre már nincs szükségük, ajándékozzák oda azoknak, akik a korábbi változatokat sem olvasták.

 

Könyveim az Interneten is megtalálhatók az alábbi címen:

 

2003. június 30-án a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapját lezárták, és az új könyvek, valamint a korábbi művek frissített változatai átkerültek az Országos Széchenyi Könyvtár portáljára. Ezért könyveim újabb változatai a következő URL címen érhetők el: http://mek.oszk.hu Ebben a rend­szerben téma szerinti osztályozásban lehet megtalálni a könyveket. Mivel ez meglehetősen hossza­dalmas, egyszerűbb beírni a nevemet a kereső ablakba: kun akos, és a programmal megkerestetni a műveimet. Ezt követően már csak rá kell kattintani a letölteni kívánt könyvre. Ebben a könyvtárban nem csak DOC, hanem PDF formátumban is hozzáférhető az állomány. Ezen túlmenően az egyes művek teljes terjedelemben, és WinZip-el tömörítve is letölthetők. A kiválasztott könyveknél megnyíló weblapok lehetőséget adnak az olvasói vélemények kifejtésére. A letöltési statisztika szintén erről a portálról nyitható meg. A letöltések számát átmenetileg befolyásolhatják ugyan a divathullámok, de az egyenletes növekedés biztos jele a maradandó értéknek, a tartalmas mondanivalónak. Az igazán jó könyvnek nem az a jellemzője, hogy egyszerre sokan elolvassák, hanem az, hogy évtizedek múlva is olvassák.

2003 őszén lehetőségem nyílt egy saját elektronikus könyvtár létrehozására. Így aki a legújabb változatokra is kíváncsi, műveimet a Kun Elektronikus Könyvtárból töltse le. Ezek a rendszeresen frissített, tördelt változatok az anyag kinyomtatására, jegyzet minőségben való előállítására is alkalmasak. URL cím: https://kunlibrary.net (A MEK portálról is megnyitható az egyes művek web­lapjának alján található Forrás mezőre kattintva.) Ha meg akarjuk tudni, hogy történt-e frissítés, nem kell mindegyik könyvet megnyitni, és az Előszó után ellenőrizni az utolsó mentés időpontját. A „Frissítési dátumok” webkapoccsal előhívható táblázatban minden fájl felhelyezésének dátuma megtalálható. (A fokozott vírusvéde­lem érdekében az összes állomány tömörítve van. Az egyes fájlok tömörítő programot nem igénylő, önkicsomagoló formátumban tölthetők le. Utána csak kétszer rájuk kell kattintani, és önmagukat feltárva, Word, illetve PDF dokumentumként jelennek meg.)

2004 nyarán elindítottam egy folyóiratot „Ezoterikus Világ” címmel. Ennek az internetes folyóiratnak az a fő a feladata, hogy hírt adjon az ezoterikus fejlesztések állásáról, a legfrissebb fejleményekről. Mivel ezen a téren még nem történt meg a sokak által megjövendölt áttörés, és a technikai fejlesztések sem indultak el kellő mértékben, egyelőre nem árasztanak el bennünket a hírek. Meggyőződésem, hogy ez a folyamat magától nem fog beindulni, ezért ezzel a folyóirattal is igyekszem elősegíteni az első lépések megtételét. Emellett ez a fórum sok érdekes cikket, járulékos információt, és hasznos tájékoztatót tartalmaz. Itt fognak megjelenni a közérdekű olvasói levelek is. Az „Ezo­terikus Világ” csak a Kun Elektronikus Könyvtárban található meg.

Időközben ennek a folyóiratnak a Viccek, humoreszkek, anekdoták című rovata önálló könyvvé terebélyesedett. A közel 11 500 vicc több mint 300 vicckönyv, viccújság és anekdotagyűjtemény feldolgozásával jött létre. Az elmúlt száz év magyar „vicctermésének” színe-javát tartalmazza. Az új nemzedék számára a politikai viccek megértését Lábjegyzetek segítik. A fiatalkorúak védelme érdekében az Erotikus viccek külön kötetben szerepelnek. (Közel 200 gasztronómiával kapcsolatos vicc átkerült a Reformételek ételek ínyenceknek című szakácskönyvem V. fejezetébe.) Ugyanitt jelentősen bővült az egzotikus gyümölcsöket és zöldségeket ismertető rovat. 2007 tavaszán a 672 egzotikus gyümölcs és zöldség leírását kiegészítettem egy fotóalbummal is. A 13 464 képet tartalmazó 33 nyelvű album csak a https://kunlibrary.net honlapról tölthető le. Terjedelme: min. 900 MB. 2009 tavaszán készítettem egy 33 nyelvű albumot 550 kontinentális zöldségről és gyümölcsről is, ami jelenleg 11 042 képet tartalmaz, és a terjedelme 660 MB.

2013-ban a Viccek, humoreszkek, anekdoták című könyv kiegészült egy képgyűjteménnyel, amely humoros képekben megmutatja, hogy milyen volt életünk régen és milyen most. A 350 fotómontázs tanulmányozásával átfogó képet kaphatunk fejlődésünk nem minden téren kedvező menetéről. A II. kötetet egy kabaréjeleneteket és bohózatokat tartalmazó lista zárja, melynek segítségével meghallgathatjuk, illetve megtekinthetjük a magyar kabaré legszínvonalasabb jeleneteit. 2013-ban készítettem egy könnyűzenei slágerlistát is, amely 1931-től napjainkig az összes magyar slágert tartalmazza. Az előadó nevének kiválasztása után pár másodperc múlva meghallgathatjuk, illetve videoklip formájában megtekinthetjük kedvenc dalainkat a YouTube-on. Jelenleg 7592 dal található ebben a gyűjteményben, több mint 51 322 változatban.

Ezek a művek egyelőre csak az Interneten érhetők el. Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak a bennük található információkhoz, ez úton keresek támogatókat a nyomdai megjelentetéshez. Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek széles nyilvánosság elé tárását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 UniCredit Bank. Amennyiben sikerül előteremteni a magánkiadáshoz szükséges összeget, ezek a könyvek nonprofit kiadványként, szerzői honorárium és kiadói árrés nélkül fognak megjelenni. Közreműködésüket előre is köszönöm.

 

 

TARTALOM

 

1.kötet:

ELŐSZÓ........................................................................................................ 2

I. FEJEZET.................................................................................................. 2

A meridián-gyógyászat helyzete, homeopátia................................ 2

(Auraérzékelő szemüveg. Bioenergia-mérő műszer. Kirlián-fényképezés. A homeopátia rejtett működési mechanizmusa.)

Pszichoorientációs gyógyítás............................................................... 2

(Agykontroll mesterfokon. A sikeres üzletember.)

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek.................................. 2

(Színterápia. Bioptron-fényterápia. Zeneterápia. Az egyes hangszerek mely szervekre hatnak.)

A ciprusi mágus tanításai...................................................................... 2

(Narancsmagból datolyapálma. Örök emberi értékek. A ­parapszichológiai képességek idő előt­ti kifejlesztésének veszélyei. Heyoan haranggörbe-hasonlata az ember érzékelési spektrumáról. Őszinte megbánás. Jónás Ninivében. A karmikus adósságteher átvállalása. Válassz a trón és a bá­dogbögre között. A lélek időnként szabadságra megy. A jóté­konykodás módjai. Istenek tetsző módon adakozzunk. A munka nem áldozat. Nem tudunk imádkozni. Mennyország. A halottak lelkének irányítása. Öngyil­kosság. A klinikai halálból visszatértek értékrendjének megváltozása. A „hazatérés” érzete. Szex a túlvilágon, és az ufonautákkal. Elementálok. Az asztráltest tökéle­tessége. Egy ateista üzenete a túlvilágról. A reinkarnációs folyamat fel­gyorsulása. Jóslatok a XX. század végére. Fizikai-, éter- és asztráltest. Az étertest feloszlása 40 nap után. Sai Baba. Az alacsonyabb­ ren­dű élőlények lelke. A fizikai test a magunkkal hozott asztráltestbe nő bele. A sérült test rege­ne­rálódását az étertest irányítja. Hibridizáció asztráltest-projekcióval. A lélek beköltözésének időpontja. Ítélkezés önmagunk felett. Az értékes lelkek nem születnek csonka családba. Tudati expanzió. A részleges teleportáció módjai. Hugh Lindsey teleportációs képessége. Lélekcsapda Faraday-kalitkából.)

Vissza a Bibliához..................................................................................... 2

(Jézus példabeszédekben tanított. A tömegek számára ért­hető nyelven kell írni. Az inspirációk „hitelesítése”. A szerzők szűkkeblűsége akadályozza az információ szabad áramlását. A remek­művek, a magvas gondolatok a túlvilágról jönnek sugallatok formájában. A tollforgató felelős­sége.)

Érdekes hírek............................................................................................. 2

(A sellők és a szirének nem a képzelet szüleményei. Az amerikai haditengerészet megtalálta Nemo kapitány legendás hajóját, a Nautilus-t. Villámmal feleselő férfi. A világ fegyverkészlete. Orosz pszicho­fegyver: torziós térgenerátor.)

A társadalmi átalakulás vámszedői.................................................... 2

(Az államvagyon átsíbolása magánvállalkozásokba. Az előző rendszer kiszolgálóinak válogatás nélküli félreállítása. Az új kormányok szociális érzéketlensége. Az inflációfelpörgetés bume­rángnak bizonyult. Adóprés. A kisemberek ellehetetlenítése. A parlamenti képviselők fizetése. A költségvetés halmozódó hiánya. Manipulálás a statisztikai adatokkal. Életszínvonal-csök­ke­nés. A gazda­sági sokkterápia veszélyei. A gazdaság leülése jó hatást gyakorolt a környezetre. Példaképeink sorra eladják lelküket az ördögnek. 36 igaz ember. Politikai sárdobálás. Markecolás a vendéglátóiparban. A volt szocialista ipar fel­leg­vá­rainak tönkremenetele. Az ország kiárusításának veszélyei. A belső piac megszer­zésének módjai. Szélhámosságok a kereskedelemben. Burkolt árdrágítás. A kismennyiségű felár növe­lésének globális következményei. A nagyüzemi mezőgazdaság tönkretétele. Reprivatizáció. Allergia. Sorscsapásaink. A politikai csaták stílusa. Össznépi pesszimizmus. Önpusztítás. Par­lamenti kabaré. Karvalytőke. Csomagküldő szolgálatok. Átejtési trükkök. Erkölcstelen reklám­fogások. Pira­misjáték. Itt a piros, hol a piros? Generációs bomba. A munkanélküliek valós száma. Az infláció mértéke. Létminimum-számítás. Nyugati árak keleti fizetések mellett. A pá­lya­kezdő fiatalok reménytelen helyzete. Szekták. Erkölcsi fel­lazulás a világban. Az ifjúság ösz­tönös lázadása.)

Felvilágosult gyermeknevelés.............................................................. 2

(Kényeztetés. Testi fenyítés. Dr. Spock nevelési elve. A nevelés megváltása pénzzel. Spontán együttlét gyermekeinkkel.)

Boldogságkeresés...................................................................................... 2

(A boldogság titka. A jómód negatív következményei. Örök elé­gedetlenség. Társtalanság. Önkritika a szerelemben. Féltékenység. A boldogság elhá­rítása. A szeretet kinyilvánítása. Érintés. A simogatás által kiváltott oxitocin hormonnak a szexuális életben is nagy szerepe van. Ölelés. A szeretet védőburkot képez az aurán. Tibor, az auralátó. Önmegtartóztatás. A korán kezdett nemi élet veszélyei. Menekülés a házasságba. Fiatal lányok anyaszerepben. Lemondás a nemi életről. Az alkotás öröme. A jól végzett munka is okozhat boldogságot. Egy Zen-mester intelmei. Egyedüllét. Tunya lelkek inkarnációja. Klímaösszeomlás. Fegyverkezési hajsza. A bűnözés roha­mos növekedése. A börtönbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Elide­genedés. Az erkölcsi normák fellazulása. Három kapun kellene átjutnia min­den szavunknak. Pökhendi­ség. Közönyösség. A sátáni erők manipulá­ciója. A szakmai tisztesség hiánya. A kul­túra elsekélye­sedése. A bulvárlapok áldatlan tevékenysége. A művészetek elkorcsosodása. A színvonaltalanság a fiatalokat igénytelenségre neveli. A családi élet felbomlása. A túlélési techni­kák hiánya. Az oktatás hely­zete. Gépies ügyintézés. Szeretethiány. A gulyáskommuniz­mus kö­vetkezményei. Visszaélés a külföldi hitelekkel. Vállalkozóink magatartása. Fokozódó ellenté­tek a gazda­gok és a szegények között. A harácsolás, a gazdagság hátrányai. A másság elfoga­dása. A különbözőség megőrzésének szükségessége. A bérek kiegyenlítődése. Egyre keve­sebbet tudunk egyre több mindenről. Eszelősen hajtjuk a „mókuskereket”. Egy új világvallás szüksé­gessége. A szeretet kulcs a világmindenséghez. Sztoikus bölcsesség. Az apokalipszis elkerülésé­nek lehe­tősége.)

Figyelnek minket...................................................................................... 2

(A kapcsolatfelvétel akadálya. A kozmikus be nem avatkozás törvénye. Állatkerti majomhason­lat. Az emberi érzelmek földönkívüliek általi tanulmányozása.)

Környezeti ártalmak................................................................................ 2

(Környezetszennyezés. Oxigénbárok. Üvegházhatás. Ózonlyuk. Aszály. Özönvíz­szerű eső­zések. DDT. PCB. Dioxin. A világtengerek méregtemetővé váltak. Ökomaffia. A mértéktelen lehalászás megaka­dályozza a tengerek öntisztulását. Erdőtüzek. Az ivóvízkészletek elszennyeződése és apadása. A gazdagság által kiváltott nyersanyag és energiapazarlás. Talajerózió. Rovarinvázió. Mutáns gombafajták. Elsivatagosodás. A sarki jéghegyek olvadása. Apokaliptikus állapotok a kör­nye­zetben. A természet tönkremenetele. Civilizációnk kihalása. Intergalaktikus mentőakció. Vár­ható meteorit-becsapódás. Világméretű föld­rengések. A mezőgazdaság tönkremenetele. Éhín­ség. Gyilkos alga. Olaj­szennyezés. Pánik minden szinten.)

Kiútkeresés................................................................................................. 2

(Molnár Edit könyve. Magyari Miklós ötlete. Karám-hasonlat. A kivezető út adva van. Meg­oldás: a szubatomi energia hasznosítása. Az atomfegy­vereket felváltják a sugárfegyverek. Fej­lesztési kényszerhelyzet. A politikusok alkalmassága és megnövekedett feladataik. Einstein post mortem közlése. A titkosítások értelmetlensége. A sorozatos sorscsapások fognak bennünket és­z­re téríteni. Előremenekülés. Remény a túl­élésre. A Föld gyorsított evolúciója.)

Az ezotéria műszaki alapjai.................................................................. 2

(Nikola Tesla. Tesla-féle konverter. Elektromotoros gépkocsi. Henry Moray. Távoli beszélg­e­té­sek lehallgatása konverterrel. A rádiókészülékek egyszerűsítése. A mobiltelefon-hálózat meg­re­formálása. Bekap­csolódás a kozmikus kommunikációba. Tesla mobiltelefonja száz évvel ezelőtt. Alagúteffektus. A rádió eredeti feltalálója Tesla. Az antigravitációs erőgépet is Tesla találta fel. A mechanikus oszcillátor gyógyító hatása. Gondolat-le­hall­ga­tás.)

Technikai újdonságok............................................................................. 2

(Delta Time antenna. Időgép. Eldrige-Rainbow Project. Montauk Project. Phoenix Project. Magnetitkristály az agyban. Időutazások a múltba. Kitelepítések a jövőbe. Egy német tenger­alattjáró felbukkanása ötven évvel később. Összeütközés egy I. világháborús repülőgéppel. A Long Island-i kutatások leállítása. Dimenziókapu-nyitás a Laurence Livermore laboratórium­ban. Kiszivárogtatások kormánykörökből. Star Trek. X-akták. Kronovizor. Trans-Dimensional-Communication. Spiricom. Elmegépek. Max Stressz Control­ler.)

II. FEJEZET................................................................................................. 2

Egészségmegőrző készítmények.......................................................... 2

(Életkristály. Chondriánák. Kombuchagomba. Humet-R. A zeolit kiváló filter és abszorbens. Tihomir Lelas zeolitkészítménye. Noni. Aloé vera.)

Pszichoorientációs gyógyítás............................................................... 2

(Regresszív hipnózis. Dr. Edith Fiore. Chris Griscom. Villámolvasás. Az auralátás kifejlesz­té­se.  Néhányan képesek a lelki memóriájukat használni. Szuperszínes látás.)

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek.................................. 2

(Maharashi Mahesh Transzcendentális Meditáció [TM]. TM-Sziddhi technika. Kreatív Intelli­gencia Tudománya [KIT].)

Reiki.............................................................................................................. 2

(A Reiki története. A Reiki módszerei. Csakragyógyászat. Címek az Elixír magazinból. Alfajá­rók. Allergiagyógyítás más módszerekkel. Arolo. Tifar.)

Felvilágosult gyermeknevelés.............................................................. 2

(Gordon-módszer.)

Környezeti ártalmak................................................................................ 2

(Időjárási szélsőségek. Kén-dioxid. Nitrogén-dioxid. Szén-monoxid. Kén-hidrogén. A savas esők hatása. Erdeink fogyásának mértéke. Légúti megbetegedések. A növényvédő szerek hatása a gyerekekre. Növény- és állatfajok rohamos kipusztulása. Grassy Stunt vírus. Burgonyavész Írországban. Filoxérajárvány. ESCA összetett betegség. A gyógynövénytermesztés kötelezővé tétele. Az AIDS ellen­szere. Ebola. Kongói vérzéses láz. Dengue-láz. Zika-vírus. Sikungunya. A legyőzöttnek hitt betegségek vissza­térése. Tbc. Diftéria. El Niño. Újkori kole­rajárvány. Afrikai lóbetegség. Hanta vírus. Nyugat-Nílus vírus. Malá­ria terjedése. Jótékony baktériumok elfajulá­sa. Nemi beteg­sé­gek növekedése. Méheket pusztító vírus. Tűzelha­lás. Kergekór. BSE-kór. A bak­tériumok és vírusok ellenálló képessége. Hólabda­-effektus. Dominóhatás. A mikrobák bosszút állnak rajtunk környezetünk pusztításáért. Atípusos tüdőgyulladás járvány.)

Boldogságkeresés...................................................................................... 2

(Hová tűntek a férfiak? A nők emancipálódása. Előre­törésük a munkahelyeken. Identitás­za­va­rok. A férfiak rej­tőzködése. Harc a férfi egyenjogúságért. Nőstény ragadozók. Spermatolva­jok. Markecolás állami segédlettel. Fogamzásgátló módszerek. Vizeink ösztrogén-szennyezett­sé­gének hatása. A halak hímnőssé válása. A nők identitás­zavarai. Pénzközpontúság a párkapcso­latokban. A szerelem már csak a múlt emléke. Háború a ne­mek között. A férfi már csak akkor számít a teremtés koronájának, ha baj van. Álombeli lo­vagok. Versengő férfiak. A kapcsolatteremtési kultúra elsorvadása. Magánydöm­ping. A gyere­kek elzüllése. Tekintélyhiány. A televízió hatása a gyerekekre. Gyereknevelés egy átlag ameri­kai családban. Gyermekkori bűnözés. Állatok által nevelt gyermekek. A nevelés fontos­sá­ga. Erkölcsi fékrendszer. Élettársi kapcsolat. Buli­mia. Anorexia. Szexuális molesztá­lás. Test­be­széd. Az arc is a lélek tükre. A férfiak és a nők el­té­rő lelkivilága. John Gray: A férfiak a Mars­ról jöttek, a nők a Vénuszról. Túlzott elvárások. Ki szeret jobban? Hét tévhit, amely tönkrete­heti a házasságot. A barát­nők sokszor rossz tanács­adók. Késleltetett bosszú. Férfigyá­molítás. A veszekedés nem mindig szerelemromboló. Harcoljunk a megszokás ellen. A férfiak és a nők teremtésbeli különbözősége.)

Érdekes hírek............................................................................................. 2

(Fordítva működő lejtők Ausztráliában, New Brunswickban, a Gran’s hágónál és Camp Burch­ban. Alacsony emberek Limousin vidékén. Temető nélküli falu Thaiföldön. Levitáló bennszülö­ttek Új-Kaledóniában. Őskori hang­le­mezek Kínában.)

Figyelnek minket...................................................................................... 2

(Vlagyimir Azsazsa: UFO Oroszország felett. A földön­kívüliek véleménye rólunk. Magunknak kell megszereznünk a tudást. A földönkívüliek humorérzéke. Távhipnózis. Indiai kötéltrükk. Opuláció-deopuláció.)

Az ezotéria műszaki alapjai.................................................................. 2

(Casimir-erő. Stanley Meyer rendszere. Puharich-féle berendezés. A Fleischmann-Pons-féle botrány, Jekkel János megoldása. Horváth István vízhajtású autója. Titkosított találmányok. Davies-Unruh effektus. Egypólusú generátor, Bruce de Palma kísérletei. Hyde-féle nagyfe­szültségű generátor. RQM-generátor. Hubbard-féle erősítő transzformátor. Bóday Árpád tel­je­sítménytranszformátora. Üvegfém. Hans Kohler energia­kicsatoló rendszere. Viktor Schau­ber­ger kombinált rend­szere. Bóday-féle nagy hatásfokú villanymotor. Oliver Crane halála. Cser­neckij-féle plazmarezgés. Schoulders mikrogömbvillámjai. Julius Schwinger cikkei. Ti­mothy Boyer cik­kei. Dr. Wilhelm Reich munkássága és az „orgon” elmélet. Az üldözési mód­szerek finomo­dása, anyagi ellehetetlenítés. A paradigmaváltás ára. Szolitonokkal táplált izzó­szálak és vákuumcsövek. Önműködő izzólámpák. Szolitonok terjedése vízben. Nagy hatásfokú elektromágnesekkel gerjesz­tett izzószálak. Dr. Egely György a hazai szabadenergia-kutatás men­tora. Nagy hatásfokú elek­tro­motorok alkalmazása gépkocsikban. Állórész nélküli villanymotor. A Tesla-konverter elő­nyei. Kristályos légkondicionáló. A 115-ös rendszámú elem. Kölcsön­kapott UFO-k. John Searl anti­gra­vitációs modellje. Tunguzka-meteorit. A Mont Pelée vulkán rendhagyó kitörése. St. Pičre város pusztulása. Mágneses anomáliák. Spontán égés. Ördögbarlang-domb. UFO-bal­esetek. Roswelli eset. Egy másik jármű lezuhanása Magdalena mellett. Laredoi eset. Bal­eset a Spitz­bergákon. A problémák oka: radarállomásaink erős mikrohullámú sugárzása. Aztec-i kényszer­leszállás. UFO-lelövés a Kalahári-sivatagban. Lefagyasztott Földön kívüli tetemek. Boncolási eredmények. A földönkívüliek gondolkodásmódja pókhálószerű. A 115-ös elem gyógyászati célra és sugárfegyverként való alkalmazása. Az atlantiszi civi­lizáció ener­gia­keltő módszerei. Megsemmisülésük közvetlen oka: a szubatomi energiával való visszaélés. A Nagy Piramis köveinek szállítása. Kőtömblebegtetés Tibetben. Mózes súlytalan kőtáblái. Hitler és az UFO-kutatás. Thule csoport. Vril társaság. Foo fighter. Német kutatóbázis az Antark­ti­szon. A repülő csészealj program folytatása a győztes államokban.)

Technikai újdonságok............................................................................. 2

(Biorezonanciás terápia [BRT]. BICOM. Med-Tronik. VEGA. XRROID technológia. MULTI­COM. Quantum Med. C. I. rendszer. Elektrohomeopátia. Cin Si kínai császár csodatükre. Japán csoda­tükör. Titokzatos testátvilágító kristály. Készülék a meridiánok töltöttségi állapotának méré­sére. EVOLITE lámpa. Bioptron-gyógy­centrumok.)

2.kötet:

III. FEJEZET........................................................................................... 196

A természetgyógyászat térnyerése................................................. 197

(Szelíd gyógymódok. Hipnodonta.)

Egészségmegőrző készítmények...................................................... 197

(Q 10 vitamin. Melatonin. B-OVAL. DHEA. Epithalamin. DMAE. Bilobil. Triptofán. Dd-víz. Preventa. Lim Su Gil rákki­mutató folyadéka. „Elixír” gyógyközpont és ezoterikus könyvesbolt címe. Paradigma Pont Kft. magánkönyvtára. Kölcsönzés állami könyvtárakból. Internetes könyv­kereső. H-típusú magnetizáló csésze. Összetört molekulaszerkezetű csapvíz újrastrukturálása. Orgonvíz. Tűzkő. Kris­tályte­rá­pia. Zodiákus jegyek szerinti kristá­lyok. Kristályok tisztítása. Kristá­lyok mester­séges előállítása. Kristályok vásárlása. Bio­ener­gia-kövek. Térharmonizátor. Ufómagazin szer­kesztő­ségének címe. Vitalitás Szelektor. Geopati­kus és elektromágneses zavarmezők épüle­tekben. Klinikai vizsgálati eredmények. A mikrohullámú sugárzás hatása az állatokra. Építési szabá­lyok. Egyszerű védekezési módszerek. Rayblock-tér­csilla­pító. Egy bajor tanárnő esete az elek­tromos fogkefével. A fénycsövek fojtótekercse is bocsáthat ki ká­ros sugárzást. Egy esseni me­ned­zser és az antennaerősítő. Árnyékoló tok, -lemez, -lapka és -medál mobiltelefonhoz. A számítástechnikában alkalmazott mikrohullámú eszközök egészségre gyakorolt hatása.)

Pszichoorientációs gyógyítás.......................................................... 209

(Alexander-módszer. Kineziológia. Trillet-féle grafote­rápia.)

Környezeti ártalmak............................................................................ 210

(Az üvegházhatás oka. Az elsivatagosodás mértéke. A kártevők északabbra vonulása. Medúzák tömeges pusztulása a tengervíz felmelegedése következtében. A királyrákok tönkreteszik An­tarktisz ökoszisztémáját. A világtengerek víz­szintemel­kedése. A Föld fogyatkozó édesvízkészlete. El Niño. A globális fel­melegedés mértéke. Hurriká­nok keletkezése és következményei. Az évsza­kok eltűnése. A növények fuldoklása. A vegyszerek sokszorozó ha­tása. A környezeti ártalmak szexuális kihatásai. Makro- és mikroelemek. A zöldségek íz­anya­gainak csökkenése. A fér­fiak nemzőképességének csökkenése. Környezetvédelmi konferenciák. Londoni szmog. A reáltudományok alulértékelése. Emberi hitetlenség a paratu­do­má­nyok te­rén. A struccpolitika itt sem kifizetődő. Minden jelenség csak addig izgalmas, amíg nem ismerjük az okát.)

A hosszú élet titka................................................................................ 220

(A böjtkúra pozitív hatása. Emberi genom. Hormonóra-elmélet. Életkor­-meghosszabbítás kü­lönböző mirigy­váladékokkal. Méhtej- és hormonkezelés. Testhőmérséklet-csökkentés. Penész­gomba-kísérletek. Enzimkísérletek legyekkel. Transzmutáció. A hosszú élet hátrányai. A túl­népesedés veszélyei. A halál szerepének átértékelése.)

Boldogságkeresés................................................................................. 223

Mobbing. Rekláminvázió. Reklámmentes televíziók. A reklám pszichikai hatása a leszakadókra. Fogyasztói Isme­rettár. A reklámbetétek elektronikus letilthatósága. A reklámszakemberek szemében Jézus superman, a kereszt pedig védjegy. A reklámidő-vásárlás új módja.)

Könyvajánlat.......................................................................................... 229

(Noel Langley: Cayce a reinkarnációról. Jess Stearn: Az alvó próféta. A reinkarnáció nem teó­ria, hanem erkölcsi kódex. Sorsunk alakulása rajtunk múlik. Nem használjuk ki a lehe­tő­sé­gein­ket. A jövőnk nincs megírva. Azonosak vagyunk valamennyi életünk összegével. Az egyéni szin­ten kifej­lesztett személyiségjegyek össztársadalmi szinten összegeződnek. A nemzetiségek bein­tegrálódásának előnyei. Az identitás megőrzése a befogadó országok számára is nagyon fon­tos. A kisebbségi jogok megadásának módja. A nemzetiségek a híd szerepét töltik be. A két­nyelvűség előnyei. Reinkarnációs tanok nélkül a keresztény eszme­rendszer életképtelen. Kifize­tődőbb itt vezekelni, mint odaát. A bosszúállás nem célravezető. Arab tanmese a pokol lénye­géről. Fordítási hibák a Bibliá­ban. A feleségünk nem az „oldalbordánk”. A pünkösdi szentlelkek eredete. Különböző népcsoportok szent könyveinek közös vonása. Cayce humora. Egyéniségünk kinyil­vánításának szükségessége. Cayce gyógyászati jellegű ta­nácsai. A multivitamino­zás és a túlzott nyomelembevitel veszélyei. A beteg pszichés ellenál­lá­sa. Az Édesvíz kiadó ezoterikus könyves­boltja. Müller Péter: Kígyó és kereszt. A sors forgató­könyvének átírása. Nagyfokú szabadság-determináltság. Tóth László Tibor búzaszál-demon­strá­ciója. M. Scott Peck: Úttalan utakon. Csak azt lehet fel­adni, ami már megvan. Csak akkor látjuk be, hogy a pénz nem boldo­gít, ha már kipróbáltuk. Nincs „királyi út” a fejlődésben. A háborúk szükségessége. A magya­rok vi­szonya a találmányokhoz. Össznépi lelkiismeret furda­lás, önpusztítás. Össztársadalmi hanyat­lás. Problémáink megoldása főként elhatározás kérdé­se. Lőfegyveres atrocitások. A ­magyar könyvkiadás helyzete. Kiadói praktikák. Az erdőirtás jó­vátehetetlen következményei. GPRD-elektronikus könyv. Egyedi könyvgyártás digitális gyors­nyomdával. A kender és a mák termesz­tése. Az olvasók megtévesztése. Dr. Joseph Murphy: A tudatalattid csodálatos hatal­ma. Gon­dolataink felszabadítják a tudatalatti hatalmát. Cseleke­deteink nem mások, mint tár­gyia­sult gondolatok. Az esemény nem más, mint a gondolat aktua­li­zálódása. A negatív gondo­latok tár­gyiasulnak. Tudat­alattijuk révén az emberek is kapcsolat­ban állnak egymással. Gon­dola­ta­inkkal akaratlanul is befolyásoljuk a döntéshozókat. Imák ér­vényesülésünk, boldogsá­gunk és egészségünk érdekében. Hargitai Károly: Párhuzamos univer­zumok. A paralel világ bennünk van. Dimenziókapuk Fantomutazó egy szomszédos univerzum Taured nevű országá­ból. Lerina Garcia is egy szomszédos univerzumból transzformálódott át a mi világunkba. Ped­ro Oliva Ramirez pár percre átkerült egy párhuzamos univerzumba.)

Előző civilizációk nyomai.................................................................. 248

(Az özönvíz tudományosan elismert nyomai a Fekete-tengerben. Az özönvíz bizo­nyítékai a kő­zetmintákban. A kultúrrétegek hirtelen népességcsökkenésről árulkodnak. Az özön­víz emlékei az amerikai indián törzsek mítoszaiban. Élménybeszámolók a kataklizmáról. Földtani változá­sok. 290 napos kőnaptár. Mukulia faragott kőoszlopai Peru partjai mentén. Mukulia nyomai a Csendes-óceán fenekén. Az özönvíz kihatásai a különböző földré­szeken. Atlantisz nyomai az Atlanti-óceán fenekén. Ed Wilson mélyrepülése Atlantisz romjai felett. Mukulia nyomai Okinawa közelé­ben. Prehisztorikus csillagászati eredmények. Őseink matematikai tudása. Délkörök. Piri Reis-térkép. Ptole­maiosz-térkép. Több millió éves lábnyomok. Szénbe ágyazódott modern kori tár­gyak. Őskori bányák. A réz- és bronzkorszak rendellenességei. Az óriások nyomai. 10 méteres óriások csontvázai. Ókori elek­tromosság: kristálylen­csék, galvánelemek, ködfénylámpa. Őskori barlang­rajzok modern stílus­ban. Beszélő barlangrajzok. Platinaleletek. Ica-i kövek. Maja „rovarékszerek”. Genetikai korong. Ókori me­ga­litok. Több száz tonnás kövek szállításának rejté­lye. Lieb­herr cég óri­ásdaruja. Őskori atom­bombatámadások. Intergalak­tikus rendőrség. Az ana­nyinói kultúra elpusztí­tása. A Sárga császár városának megsemmisítése. Mágnes­kamrás menhi­rek. Stone­henge. Carnac-i kőpark. Rollright-kövek. Nem vagyunk tisz­tában a világot fenntartó erőkkel. Előde­ink szellemi hagyatékának módszeres megsemmisítése. Alexandriai könyvtár. Pergamon könyv­tár. Omar kalifa és Rettegett Iván könyvégetései. Ókori szerzők műveinek pusztulása. A konkvisztádorok és Diego de Landa vanda­lizmusa. A Nagy Pi­ramis titkai. Kínai piramisok. Föld alatti kazama­ták. Dzyan-könyve. Bélák törzse. Samir. Chinkaanas-labi­rin­tus. A frigyláda ti­tokzatos meg­nyilvá­nulásai. Kínai frigyláda: háromlábú állvány.)

Érdekes hírek......................................................................................... 273

(Lót feleségének maradványai. A tudósok szerint Szodoma és Gomora felett nukleáris robbanás történt. Egy földönkívüli koponyája. Földönkívüliek csontváza. Szauroid lények bebalzsamozott teteme Tutenkámen sírkamrájában. Egy több mint 3 méter magas óriás mumifikált teste. Hal­szörny Kárpátalján. Chupacabra Ukrajnában. Örökké égő lámpások. Kristálykoponyák. Élő bolygók felfedezése a Tejútrend­szerben. Me­teorit a Marsról. Mars­kuta­tás. Holdtojások. Im­plan­tátu­mok.)

A földönkívüliek ajándéka................................................................ 278

(Magnéziumrúd. Cikkek az Ufómagazinban.)

Az ezotéria műszaki alapjai.............................................................. 279

(Mechanikus erőnyerők. Orffyreus munkavégző szerkezete. Az ezoterikus találmányok gyár­tás­ba vételének akadályai. A hivatalos tudomány képviselőinek ódzkodása. Szabadalmaztatási kál­vária. Az elmélet tisztázatlansága. A szubatomi energiarészecske mérete. Mi az amit már tudunk. Mitől forog a mágneses mező a fémes vezető körül. A mágneses mező növeli a radio­aktív sugárzás erejét. Az elméleti ismeretek hiányossága nem gátolja a gyakorlati megvalósí­tást. Edison-anekdota. Az éter létezésének tagadása. A tudomány dog­mává merevedése. Az új­kori próféták ismérvei. A felsőfokú oktatás hiányosságai.)

Technikai újdonságok........................................................................ 284

(Brezsnyev-kapszula. Dim mak. Énok próféta „istenné” válása. Mózes arca sugárzott. SE-30 TENS készülék.)

IV. FEJEZET........................................................................................... 288

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek............................. 288

(Dr. Birchner-Brenner. Gerson-diéta. Simonton-módszer.)

Autogén gyógyítás................................................................................ 291

(NLP. Emil Coué és szerzőtársai. Huna életfilozófia. Elménk gyógyító ereje)

Az élet értelme....................................................................................... 296

(Sikerré hazudjuk a kudarcainkat. A sorscsapások értelme. Jézus kijelentései. Mefisto hitvallá­sa. Ádám felvilágosítása. A teljes megsemmisülés érzése. Lucifer megpróbálja megszerezni a magára hagyott lelket. Jean-Paul Marat és Charlotte Corday felhasználása. Attila „Isten kardja”. A szenvedés lelki fejlődésünk leghatékonyabb elősegítője. Életünk olyan, mint egy vasúti pálya.)

Világunk kozmikus törvényei.......................................................... 299

(Mrożek üzenetei. Emberségünk próbája. Az arra érdemesek megmentési módja sohasem látványos. Raps. A magasabb szférák hívása. Attól hogy vakok vagyunk, még nincs sötétség.)

Fejlődésünk buktatói.......................................................................... 301

(A Sátán fokozott aktivitása. Médiumok megtévesztése. A Biblia „átírása”, megszentség­tele­ní­tése. Az egyszerű lelkek megzavarása dezinformációkkal. Az öntudat és a személyiség leépítése. Az ördögi művek közös árulko­dó je­lei. Elménket mérgező sátáni rímek. Megtévesztett szerzők. A Gonosz beférkőzött a mindennapjainkba is. Törekvéseink indíttatásának megbízható jel­lem­zője. A szeren­csejátékok a Sátán fennhatósága alá tartoznak. Fejlődésünk helyes irányá­nak akaratlan sejtetése. A földönkívüliek technikai segítségnyújtása. A párhuzamos univerzu­mok valószínű működési mechanizmusa. A teleportáció előidézési módja. Láthatatlanná tétel. A Hold nem volt mindig a kísérő bolygónk. Az isteni ihletésű művek ismérvei. A túlvilággal kap­csolatot teremtők megrontása. Példa a semleges művekre.)

Túlvilági szférák................................................................................... 311

(A különböző szférákból jöttek rövid jellemzői, és számarányuk a Földön. Molnár Edit: A pira­mis üzenete. A Megváltó felvilágosító üzenete a szférákról. Negyedik szférafok. Ötödik-Hato­dik szférafok. Hetedik szférafok. A megváltásra vállalkozó legfőbb ellensége a saját háza népe. Köz­lekedés az egyes szférák között. Hová kerülnek az alsó szférákból érkeztek. A „gyorstalpaló” tanfo­lyamok által nem lehet lépcsőfokokat átugrani. A sarlatánok három csoportja. A hetes szférá­ból érkező nők. A férfierő hanyatlásának és a nők térnye­résének okai. Emancipációs tévelygé­sek. Indigószínű aurával születő gyerekek. A magas rangú szellemek nyug­hatatlansága. Szelle­mi átalakulást hirdető gyorstalpaló tanfolyamok. Álpróféták. Seth. Egy hetes szférából érkezett kislány elpusztításának kísérlete. Adam Kadmon és a fénylények.)

Pokol.......................................................................................................... 324

(A pokol Szibéria alatt van. Tudományos beszámolók a pokol megtalálásáról. Bill Weise: 23 perc a pokolban.)

Boldogságkeresés................................................................................. 326

(Nincs nagyobb csapás a gazdagságnál. Az élet legmélyebb értelme a szenvedés. Színvo­nal­ta­lan lelkek áradata. Világszerte hiányzik a színvonalas munkaerő. A gazdagok és szegények között egyre mélyül a szakadék. A Föld javai­nak megoszlása a gazdagok és a szegények között. A feszültség enyhítésének lehetőségei. Az állami beavatkozás értelmetlensége. A legcélravezetőbb út: a meggyőzés. Az elmaradott or­szágok megsegítésének egyetlen járható útja. A fejlődéssel járó szenvedések alól senki sem kap fel­mentést. A gyökereket nem szabad szégyellni. A gazdasági menekültekkel szembeni ellen­szenv. A siker legfőbb biztosítéka a munka. Japán a fel­emel­kedés példája. Egy újabb holocaust ve­szélye. Az őskeresztények aszkézise. Nem kell félni a szegénységtől.)

Felfüggesztett világvége.................................................................... 335

(Apokalipszis itt és most. Az „égi csapás” meteorit. A Mindenható megkegyelmezett nekünk. 2002 NT7 aszteroida.)

Az élet mozgatórugói........................................................................... 336

(Határozatlanság a pénzhez való viszonyunkban. A boldogulás előfeltétele: reális önértékelés. A szélhámosok nem szenvednek önbizalomhiányban. A vérbeli vállalkozó viszonya a pénzhez. A tehetség megtalálja az érvé­nyesülés útját. A könnyen jött vagyon könnyen megy.)

Anekdoták, példázatok........................................................................ 337

(Egy horgász esete a vállalkozóval. Püspöki határozat a templomok eredeti rendeltetésének meg­őrzéséről. Drágakő a porban. Diogenész bölcs mondásai. Szókratész az ókori világ legnagyobb bölcse. Gandhi és Calcuttai Teréz anya puritán élete. Jézus a példa arra, hogy mire lehet menni a szenvedéssel teli élettel. Egy buddhista szerzetes boldogsága. Egy öregem­ber és fia sorsának megítélése. Mi a Jó és mi a Rossz? Egy Zen-mester földöntúli nyugalma. Egy bölcs buddhista pap reagálása a durva viselkedésre.)

Érdekes hírek......................................................................................... 339

(Jóslatok az Ószövetségben. Két óriásmeteor megközelítette a Földet. Étertest beleötvöződése a fizikai testbe. Lassított dematerializáció. Láthatatlan energiafal Dél-Afrikában. Magyar fel­találó teleportáló berendezése. Időtágulási esetek. Föld alatti világok. Barlang­mennyország. Előttünk törpék népesítették be a világot. Föld alatt élő fekete bőrű emberek a Közel-Keleten. Zöldbőrű gyerekek Spanyolországban és Angliában. Rejtett atlantiszi város az Antarktiszon.)

Könyvajánlat.......................................................................................... 345

(Timothy Good könyvei. Felderítő szondák. Hallóidegek stimulációja. Gyűrűs reaktor. A hi­gany­cirkulációs hajtómű működése. Az anyag láthatatlanná és átláthatóvá tétele. Cleve Backster: A növények titkos élete, és Sejtjeid titkos élete.)

Technikai érdekességek..................................................................... 348

(Szubatomi információtárolás, hologram. Szubatomi mikroszkóp. HAARP Project. Tesla kísér­letei a Sziklás- hegységben. Földön kívüli üzenetek. A SETI program sikertelensége. KLEE adóállomás mo­noszkópja.)

Árulkodó nyomok a mitológiában.................................................. 351

(Ókori telepesek atomháborúja. Sugárfegyverek bevetése. Eszkimók betelepítése. Gilgames-eposz. Jézus ufonauta volt?)

Az ezotéria műszaki alapjai.............................................................. 353

(Az éter története. A gravitáció működési mechanizmusa.)

Technikai újdonságok........................................................................ 354

(Pulzáló szignál terápia. Bálinger-féle szemüveg. Hold szülte babák – Jonas-módszer.)

UTÓIRAT................................................................................................. 357

KÖNYVEIM ÁTFOGÓ ISMERTETÉSE.......................................... 359

TARTALOM............................................................................................. 195

 

 

 

 

 

A gyakorlati alkalmazásból eredő esetleges

személyi, dologi és vagyoni károkért

a szerző, valamint a kiadó

nem vállalnak semmilyen felelősséget!

 

 

 

 

 

 Ó Kun Ákos

 Budapest, 2021.

E‑mail: info@kunlibrary.net

 kel@kunlibrary.net     

 kunlibrary@gmail.com

 

             Az aktuális hírek fő forrása: