Ennek a műnek

TEXT-HTML

változata az adatbázisokba történő indexelést szolgálja, a

benne található szakkifejezések internetes keresését segíti elő.

 

Az ezotéria kivitelezése

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

https://kunlibrary.net

 

A Word-ös változat azoknak előnyös, akik szerkeszteni szeretnék a szövegállományt, vagy fel akarják nagyítani a benne található képeket. Teljes méretben történő kiemelésük csak itt lehetséges. (Kattintsunk a képre és a Ctrl + C billentyűkombinációval másoljuk Vágólapra. Utána nyissuk meg a Paint programot, és a Ctrl + V billentyűkombinációval küldjük a képszerkesztő munkalapjára. Végül mentsük el JPEG formátumban.)

Olvasásra a PDF formátum a legalkalmasabb. Ez a változat ugyanúgy fog meg­jelenni, ahogy én kiszerkesztettem. A Word különböző változataival ellentétben itt nem csúszkálnak el az oldalak, a képek nem torlódnak a lap aljára. (A Word minden változata másként szerkeszti a dokumentumot. Ennek oka, hogy az elválasztó segédprogram folyamatosan korszerűsödik. Emiatt egy Word 2003-ban kiszerkesztett 600 oldalas dokumentum Word 365-ben megnyitva több mint 20 ol­dallal rövidebb lesz, melynek következtében az eredeti szövegmező teljesen szétesik. A PDF dokumentum azonban nem változik, és a világ minden számítógépén, sőt tableten is megnyitható. A Word-el ellentétben itt betűtábla problémák sem lépnek fel, mivel ez a formátum magával viszi az összes felhasznált fontot. A képek teljes méretben történő kiemelésére, és a szövegmező korlátlan mértékű nagyítására azonban nem alkalmas. Az URL-ek viszont PDF-ben is aktiválhatók, ezért gond nélkül kattinthatunk a webcímekre, és rákapcsolódhatunk az Internetre. Azért is érdemes a Word-ös és PDF-es változatot tartalmazó tömörített mappát letölteni, mert ebben olyan segédanyagok is találhatók, amelyek jelentősen megkönnyítik a könyv használatát.

A HTM változatot ne használjuk olvasásra, mert ebben nincsenek képek. Emiatt jelentős többletinformációtól és esztétikai élménytől fosztjuk meg magunkat. Ebben a Google kereső számára készített változatban a lábjegyzetek is csak körülményesen (végjegyzetek) formájában használhatók. A szövegformázások jelentős része is eltűnik, emiatt a szövegállomány nehezen olvasható. Az ömlesztett szövegállományban az egyes fejezetek megtalálása sem könnyű, mert a tartalomjegyzék oldalszámjelölő mezői nem működnek. Összességében ez a változat nem nyújtja a könyvolvasás élményét, és rongálja a szemünket.

 

Kun Ákos

 

Ezotéria kivitelezése

 

 

(I. kötet)

 

 

 

 Mottó: „A tudás gyökere olykor keserű,

             de a gyümölcse édes.”

                                    

 

 

 Kezünkben tartjuk,

vagy a markunkba ragadtuk a világot?

 

 

Ezt a könyvet a nagyvilágban szétszóródott magyarok figyelmébe ajánlom, hogy ők is megismerhessék az óhaza ezotéria terén elért eredményeit.

Ez a mű azonban más nemzetek számára is hasznos lenne. Anyagi helyzetem viszont nem teszi lehetővé műveim széles nyilvánosság elé tárását. Ezért a világhálón keresztül fordulok a külföldi érdeklődőkhöz: Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek különféle nyelvekre történő lefordítását és Internetre való felrakását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Könyvtáramat nonprofit alapon működtetem, ezért az idegen nyelvű változatok letöltése is ingyenes lesz.

Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019  UniCredit Bank. Közreműködésüket előre is köszönöm.

Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak ezekhez a művekhez és a bennük található hasznos infor­mációkhoz, ez úton keresek olyan ismert hazai és külföldi kiadókat, akik vállal­ják könyveim nyomdai megjelentetését. Ajánlataikat az alábbi e-mail címre továbbíthatják: info@kunlibrary.net vagy kel@kunlibrary.net

 

 

A hátsó borító szövege (1. Kötet):

 

Ez a könyv a szerző korábbi, hasonló tartalmú műveinek folytatása. Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük az ezotéria alapjait. „Az ezotéria kiteljesedése” a bonyolult kérdésekre is választ ad. A jelenlegi mű főként az ezotéria eredményeinek gyakorlati megvalósításával foglalkozik. Ennek so­rán praktikus tanácsokat kaphatunk legfontosabb feladatainkkal, a tudati felvilágosítással, és a bű­nözés visszaszorításával kapcsolatban. Ezek közül legjelentősebb a készpénz megszüntetése, egy új mone­táris rendszer bevezetése. Az utakon tapasztalható áldatlan állapotok megszüntetésének leg­ha­téko­nyabb módja, a luxusadó bevezetése. A munkaerő-használati adó az idősebb korosztály fog­lal­koz­ta­tási gondjait oldaná meg. A műszaki érdeklődésűek megtudhatják, hogy milyen tennivalók vár­nak ránk az ezoterikus kutatások terén. Végül ebben a kötetben szó esik az elektroplan megvalósításának leg­cél­sze­rűbb mód­já­ról, melynek során megismerhetjük a Tesla-konverter rekonstruálásának egy könnyen járható útját.

 

 

Megjegyzés:

 

A gyors kiprintelhetőség elősegítésére ez a mű A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemnél található betűtáblákat másoljuk be a Windows operációs rend­szer Fonts mappájába. Kinyomtatás előtt a Normál nézetet állítsuk át Oldalkép, illetve Nyomtatási elrendezés nézetre, és ellenőrizzük a sorok hézagmentességét. Ha a megnyitáshoz használt programból hiányzik a magyar elválasztó szótár, a tördelés nem tud érvényesülni. Ez esetben a szövegállományt újra kell tördelni. (Töltsük fel a hézagos sorokat, a lap aljára tolódott címsorokat pedig küldjük át a következő oldalra. Kevesebb gondunk lesz az elválasztással, ha a Kun Elektronikus Könyvtár Kellékek mappájából betöltjük az MSHY_HU.USR elválasztó kivételszótárt az Office à Proof mappánkba.) Az Office 97 – 2003 szövegszerkesztő programok és a Windows 98 – Windows XP operációs rendszerek kez­dők számára is érthető formában leírt kezelési szabályaival, valamint a házilagos könyvgyártással foglalkozó művem szintén az alábbi webhelyen található: https://kunlibrary.net

 

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv „Az ezotéria kiteljesedése” című művem folytatása. Fő feladata a gyakorlati tanácsadás. Különféle ötletekkel, javaslatokkal megpróbál segíteni a jelenlegi bajainkon. Ezek a tanácsok sokakat hátrányosan fognak érinteni, így ez a mű feltehetően nem fog osztatlan elismerést aratni. Az átalakulás, az új útra lépés azonban áldozatokkal jár, ami azt jelenti, hogy ennek a folyamatnak lesznek vesztesei is. A nyertesek, a megmenekülők száma azonban jóval nagyobb lesz, ezért vállalnunk kell a tisztulással, lemorzsolódással járó veszteséget. Ha majd tetőfokára hág az életünk minden szféráját felforgató változás, gondoljunk arra, hogy ennek drasztikus módja, az apokalipszis sokkal nagyobb pusztítást vitt volna végbe a világunkban.

A magyar könyvszakma műveim iránt tanúsított nagyfokú közönye folytán egyelőre ez a kötet sem fog nyomtatásban megjelenni. Az elmúlt hónapokban folytatott nagyarányú szponzorkeresési akció is eredménytelen maradt. Az ipar, a kereskedelem, a szolgáltató szektor és a bankszféra intézményei, vala­mint a különböző kormányhivatalok vezetői merev elutasítással reagáltak a kérvényeimre. A több mint 60 címzett közül csupán Dr. Fülöp László, a Hemotrade Kft. ügyvezető igazgatója tanúsított megértést a törek­véseim iránt. Pénzt azonban ő sem tudott adni, mert a közgyűlés leszavazta a támogatásomat javasló indítványát. Így egyetlen lehetőségem maradt művem nyilvánosságra hozására, hogy kiszerkesztés után felküldtem az Internetre, ahol a következő címen érhető el: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/ezkivit Nyelv: WinWord 8.0 és RTF formátum, WinZip-el tömörítve.

 

Budapest, 2000. november

 

Sajnos az Interneten közzétett felhívásom is hatástalan maradt. Eddig senki sem jelentkezett, hogy haj­landó lenne könyvem nyomdai megjelentetését támogatni. Időközben elkészült művem tovább bő­vített változata, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a korábbi helyen található meg. A tar­talom jelentős bővítésén kívül tipográfiai átalakításokra is sor került, ami nagymértékben ja­vította az olvasha­tóságot, és a külalak színvonalát. A könyvemben említett termékek beszerzésének meg­könnyí­tése érde­kében több helyen feltüntettem a gyártó cég nevét, címét és telefonszámát. A félreértések elkerülése ér­dekében ezek az ajánlások nem fizetett hirdetések. Csak olyan árucikkekre, illetve szol­gáltatásokra hív­tam fel a figyelmet, amelyek jelenleg a legjobbak, a legmegbíz­hatóbbak, és az áruk is elfogadható.

A hétjegyű buda­pesti telefonszámok előtt nincs feltüntetve a körzetszám, ezért vidé­ki hívásoknál tár­csázzuk elé az 1-es számot. Mobiltele­fonnál és vidéki telefonszá­moknál a zárójelbe tett számot csak belföldi hívásnál kell alkalmazni. Külföldről történő telefonálás esetén a távhívószám vezetékes telefonoknál (00-36)-ra, míg mobiltelefonoknál (+36)-ra módosul. Sajnos a gazdasági recesszió következtében nálunk is sorra szűnnek meg a vállalkozások. Ezért mielőtt elindulnánk a megadott címre, hívjuk fel a céget telefonon, hogy létezik-e. Az is előfordulhat, hogy idő­közben elköltöztek. Főleg a régebbi kiadást használóknak célszerű ezt megtenni. A megadott címeket, telefonszámokat igyekszem rendszeresen felfrissíteni, de a nyomtatásban megjelent könyveken utólag már nem tudok változtatni. Művem elektronikus változatában az egyes címek Könyvjelzőkkel vannak ellátva. Ezáltal az Ugrás ablakkal egy pillanat alatt megtalálhatók.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

A rendszeres bővítések sorozata 2002-ben sem szakadt meg. Erre azért is szükség van, mert az Internetről történő letöltések növekedése azt jelzi, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a természetes gyógymódok, és az ezoterikus jelenségek iránt. Világunk rohamos pusztulása láttán mind többen látják be, hogy megmenekülésünk egyetlen lehetősége az ezotéria által feltárt jelenségek kihasználása. Támogatás hiányában azonban továbbra sincs lehetőség művem nyomdai megjelentetésére. A jelen helyzetben csupán azzal tudom segíteni az olvasóimat, hogy kiszerkesztettem az anyagot A/4-es formátumra. Így otthon kiprintelve és spirálkötéssel összefűzve legalább jegyzetként forgatható. Különböző stílusok alkalmazásával szebb és olvashatóbb lett a szövegállomány. Képernyőn történő olvasás esetén lehetőség van az automatikus témakeresésre. A Tartalomjegyzékben csak rá kell kattintani a keresett címszó oldalszámára, és a szövegállomány ott nyílik meg.

A formai átalakításon és tar­talmi bővítésen kívül ez a változat egy újabb fejezettel is gyarapodott. Ebben további adalékokkal és friss hírekkel egészülnek ki a korábbi témák. A III. fejezetben megtalálható annak az UFO-hajtó­műnek a működési mechanizmusa is, amelyet egy Földön kívüli civilizáció mutatott meg nekünk. Nagy előnye ennek az antigravitációs erőgépnek, hogy rendkívül egyszerű a felépítése, és nem igényel elektromos gerjesztést. Ezért megbízható, és olcsón elő­állít­ható. A higanycirkulációs motorhoz, a gyűrűs reaktorhoz és a kristályos hajtóműhöz képest szinte alig tartalmaz valami alkatrészt. A három imbolygó kúpból és két mágneskorongból álló szerkezet az ellenirányú gerjesztés tipikus példája. A kaszkádba kapcsolt elemek oly mértékű energiasokszoro­zódást váltanak ki ebből a szerkezetből, amely több tonnás járművek magasba emelésére is képes. Csekély önsúlya tovább szélesíti a felhasználási területét. Miután semmi olyan tartozéka nincs, amelyet ne tudnánk előállítani, bármikor elkezdhetjük a sorozatgyártását. Csupán a vezérlési módját kell megismerni, kitapasztalni, hogy navigálni tudjunk vele.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

Ebben az évben művem kiegészült egy újabb fejezettel. A IV. fejezet megírását, előzőektől való elkülönítését az utóbbi hónapokban tapasztalt negatív fejlemények tették szükségessé. Mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a bajokból való kilábalás során ez az ország a nem az előre menekülés útját választotta. Már csak abban bízom, hogy az itt leírtak ráébresztik az embereket helytelen viselkedésükre, és az utolsó percben még elkerülhető a katasztrófa. Szerencsére nem szemléli mindenki közönyösen ezt a folyamatot. Olvasótáborom növekedésével olyanok is vannak, akik hajlandóak segíteni a munkámat. Ez úton köszönöm Papp Gábornak Dombóváron, hogy a még szélesebb körű tájékoztatás érdekében felhívta a figyelmemet különböző cikkekre, tanulmányokra és egyéb publikációkra.

 

Budapest, 2003. május

 

Sajnos könyvem kiadásának ügye semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. A címzettek újabban már nem is válaszolnak a leveleimre, holott a kormányhivatalok számára törvény írja elő, hogy kötelesek reagálni az állampolgárok beadványaira. A jelenlegi szocialista kormány Környezetvédelmi Minisztériuma már arra sem méltat, hogy elutasítsa a kérvényemet. Mindezek ellenére tovább folyt ennek a művemnek is a bővítése, kiegészítése, melynek eredményeként már minden lényeges információ megtalálható benne, amit az ezotéria eredményeinek gyakorlati megvalósíthatóságáról jelenleg tudunk. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy a legfrissebb változat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is legalább 2 cm vastag, és több mint 1 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépés­ben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölt­hető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állít­suk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhet­jük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2004. március

 

Miután hat éve nem adtam hírt könyveim helyzetéről, sokan érdeklődnek, hogy van-e valami változás. Nos az elmúlt évek alatt semmi sem változott, sőt a helyzet sokkal rosszabb lett. Politikusaink egymás ócsárlásával és korrupciós ügyleteik bonyolításával vannak elfoglalva, így nem érnek rá a természet megmentésével, az ország felemelésével foglalkozni. A gazdasági világválság miatt magánszemélyek támogatásában sem reménykedhetek. A szponzorálás világszerte rohamosan csök­ken, már a gazdagok is félnek a bizonytalan jövőtől. Támogatás hiányában pedig nem tudok továbblépni. Korábbi pénztartalékaim elfogytak, ezért újabb magánkiadásra nem vállalkozhatok. Miután nem csak hétköznapokon, hanem hétvégeken is megállás nélkül napi 14 órát dolgozom, így állást sem tudok vállalni, hogy így próbáljak némi pénzt összegyűjteni a nyomdaköltség fedezésére. Erre már koromnál és fokozatosan romló egészségi állapotomnál fogva sincs esélyem. Közel 20 éve munkanélküli vagyok, és egy fillér jövedelmem sincs. Nyugdíjra sem számíthatok, mivel a két évtizednyi kihagyás miatt a minimál nyugdíjhoz szükséges szolgálati idővel sem rendelkezem. 

A kilátásaim tehát nem túl jók, pedig ezekre a művekre mindenkinek égetően szüksége lenne. Sok olyan ötlet, tanács található bennük, ami segítene megoldani az energiaválságot, megszüntetné a környezetszennyezést, és kiemelné az emberiséget a jelenlegi erkölcsi válságból. De azok, akik ezt elősegíthetnék, nem törődnek a világ bajaival; akik meg aggódnak miattuk, azoknak nincs pénzük. Így csak a csodában reménykedhetek. Mindezek ellenére alkotókedvem nem csökkent, műveim az elmúlt években is tovább bővültek, tökéletesedtek. Kiadó hiányában azonban továbbra is csak elektronikus formában olvashatók. A saját könyvtáraimon, valamint a Magyar Elektronikus Könyvtáron kívül már a Magyar Digitális Könyvtárból és a Book and Walk e-könyv áruházból is letölthetők. Bár érdeklődőkben nincs hiány, műveim könyvesboltokban továbbra sem szerezhetők be. A Book & Walk elektronikus könyváruháznak adott interjúban részletesen kifejtettem mindazon nehézségeket, amelyek szinte lehetetlenné teszik könyveim nyomdai megjelentetését. Akit érdekel, ezen a címen elolvashatja: http://blog.bookandwalk.hu/?s=kun+%C3%A1kos&submit=Keress%21

 

Budapest, 2010. március   

 

Sajnos az elmúlt évtizedben sem történt előrelépés műveim nyomdai megjelentetése és gyakorlati hasznosítása terén. Ennek ellenére töretlenül dolgoztam tovább, ami tovább rontotta könyvkiadási esélyeimet. A rendszeres bővítés és frissítés következtében ugyanis az összes művem meglehetősen terjedelmessé vált. Ezért mostanában a hazai könyvkiadók akkor sem tudnák kiadni a műveimet, ha akarnák. A szakácskönyvem pl. A/4-es formátumban 1200 oldalas lett, benne közel 1000 recepttel. A/5-ös formátumban, normál könyv alakban ez 1600 oldalt tesz ki. Két kötetben megjelentetve is lexikon vastagságú könyvek lennének belőle, ami több mint 20 ezer forintba kerülne. A jelenlegi gazdasági helyzetben ki tud ennyit fizetni egy könyvért? Ezért továbbra is marad az online terjesztés, az internetes letöltés. Ez viszont jól alakul. Csak az én honlapomról, a Kun Elektronikus Könyv­tárból eddig három millióan töltötték le a könyveimet. Ehhez jön még a Magyar Elektronikus Könyv­tár, a Magyar Digitális Könyvtár és egyéb honlapok letöltési mutatói. Több honlapra is felrakták a könyveimet, sokszor engedélyem nélkül. Olvasói táborom is széleskörű. A világ 103 országából látogatják a könyvtáramat.

Mivel a nyugati országokban a magas életszínvonal következtében még nem jelent gondot egy könyv megvásárlása, gondoltam lefordíttatom a műveimet. Ez azonban a korábbinál is nagyobb aka­dályba ütközik. A sok szakkifejezés miatt a műfordítók továbbra sem vállalják a fordítást, a szakfordítók pedig még drágábban fordítanak. Immáron 5,7 forintot kérnek egy leütésért. (A szóközöket is fizetni kell.) Ezzel a tarifával a négy ezoterikus könyvem csupán három nyelvre történő fordítása 50 millió forintba kerülne. Mivel ennyi pénzem nekem sosem lesz, csak egy lehetőségem ma­radt, hogy a külföldi könyvkiadókkal és a lehetséges szponzorokkal megismertessem műveim tartalmát, az ingyenes gépi fordítás. Tíz évvel ezelőtt a Google-, a Bing- és a DeepL programok fordítása nevetség tárgya volt. A mesterséges intelligencia bevetésével azonban ugrásszerű javulás állt be ezen a téren is. Most már az általuk produkált fordítás elfogadható minőségű. Nem tökéletes, de érthető. A várt hatás azonban elmaradt. A külföldi könyvkiadók sem tülekednek az ajtóm előtt.

Legnagyobb fájdalmam, hogy ötleteim gyakorlati megvalósítása sem mozdul előre. Annak ellenére, hogy a globális felmelegedés és a klímaösszeomlás következtében küszöbön áll a természet tönk­remenetele. Ehhez járulnak a járványok, a terrorizmus és a gazdasági leépülés. A baj minden téren olyan nagy, hogy rajtunk már csak a paradigmaváltás segíthet. Ennek elősegítése érdekében ki­gyűj­töt­tem könyveimből mindazokat az ötleteket, információkat, amelyek ezt elősegíthetnék, és hét témakörre osztva felraktam a honlapomra.[3] Ezeket is lefordítottam angol, német és francia nyelvekre. Áttörést azonban ez sem hozott. Csupán a kínaiak csaptak le rá. 2021 júniusában Kínából 99 GB-nyi anya­got töltöttek le a könyvtáramból. Visszajelzés azonban nem érkezett tőlük.

 Úgy tűnik, hogy a gyakorlati megvalósítás is rám vár, ami nem esne nehezemre, mivel évtizedeken át fejlesztőmérnökként tevékenykedtem. Tíz találmány és egy komplett tűz- és betörésvédelmi termékcsalád megalkotása után van némi gyakorlatom ezen a téren. A fejlesztéshez (laborbérlet, mű­szerek-, alkatrészek beszerzése) azonban pénz kell. Nekem ugyan nincs, de az államnak van. Az Európai Unió nemrég több ezer milliárd forintnyi támogatást folyósított Magyarországnak zöldberuházások finanszírozására. Gondoltam ebből jut nekem is. Ezért levelezésbe kezdtem a minisztériumokkal és vezető egészségügyi szervekkel.

Ez a kezdeményezésem is totális kudarcba fulladt. Mindenütt merev elutasításban részesültem. Számolatlanul szórják a pénzt elavult technológiák hazai telepítésébe (napelem parkok, gázvezeték-építés, atomerőmű, stb.), de amire leginkább kellene, arra nem adnak egy fillért sem. Az „Ezoterikus világ” levelezési rovatában olvasható vá­laszokból egyértelműen kiderül, hogy mi a baj velem és a műveimmel. Az összes hivatal arra hivatkozva utasította el a kérésemet, hogy az ezotéria kóklerek és sarlatánok által művelt áltudomány, és szélhámosokat nem támogatnak. A tudósoknak világszerte sikerült elhitetniük a politikusokkal, hogy az ezotéria áltudomány, ezért kibontakozását nem szabad támogatni. Inkább pusztuljon el a világ, de „szélhámosokkal” nem szövetkeznek.

Hát itt tartunk most. Időközben elkezdődött az Apokalipszis. Az első lovat, a pandémiát már ránk engedték, de mi nem teszünk ellene semmit. Pedig már ez is óriási veszteséget okozott nekünk mind emberéletekben, mind anyagiakban. A java azonban ezután vár ránk. Hátra van még hat ló. Az egyre súlyosabb csapásokat kivédhetnénk, de mi cselekvésképtelenek vagyunk. Balga birkanyáj módjára vonulunk vágóhídra. A támadások kivédésére rengeteg lehetőség áll rendelkezésünkre, de egyiket sem használjuk ki. Csak egy dologban vagyunk aktívak. A sátáni sugallatoknak engedelmeskedve módszeresen romboljuk magunk körül a világot. Lábbal tapossuk több évezredes erkölcsi értékeinket, és profitéhségünk által vezérelve kíméletlenül kizsaroljuk, tönkretesszük a természetet.

 

Budapest, 2021. július   

                                                                                                                                          A szerző

 

 

Frissítés: 2022. július 21.

 

A frissített változat a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: https://kunlibrary.net

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

A https://kunlibrary.net honlapról tölthető le a 672 egzotikus        gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó 33 nyelvű album legfrissebb változata is, 13 464 képpel illusztrálva. Terjedelme: min. 900 MB.

Ugyanitt érhető el az 550 kontinentális zöldségeket és gyümölcsöket

ismertető 33 nyelvű album rendszeresen frissített változata, ami jelenleg 11 042 képet tartalmaz. Terjedelme min. 660 MB.

Ezen a honlapon található egy könnyűzenei slágerlista is, amely 1931-től napjainkig az összes magyar slágert tartalmazza. Az

előadó nevének kiválasztása után pár másodperc múlva

meghallgathatjuk, illetve videoklip formájában megtekinthetjük kedvenc dalainkat a YouTube-on. Jelenleg 8375 dal található

ebben a gyűjteményben, több mint 57 944 változatban.

 

 

 I. FEJEZET

 

Ez a művem egy könyvtrilógia harmadik tagja. Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük az ezotéria alapjait. Tisztáztuk az alapfogalmakat, és választ kaphattunk mindazon kérdésekre, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy valaki tájékozódhasson ezen a szakterületen. „Az ezotéria kiteljesedése” a bonyolult kérdésekre is választ ad, és az elméleti ismeretek terén eljuttatja az olvasót arra a szintre, ahol ma a szakemberek állnak. A jelenlegi mű főként az ezotéria eredményeinek gya­korlati megvalósításával foglalkozik. Mivel ez a folyamat még csak az elején tart, nézzük meg hogyan kellene elkezdeni ismereteink kamatoztatását, mi a legelső és legfontosabb feladatunk.

 

Tudati fejlődés

 

Először is el kell döntenünk, hogy mi a cél. Romba döntsük a világunkat, vagy túléljük ezt a válságos időszakot? Ha az előbbi, akkor semmit sem kell tennünk. Hagynunk kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, ugyanis jelenlegi fejlődésünk a pusztulás, a megsemmisülés irányába visz minket. Ha ez a jövő nem felel meg nekünk, akkor sürgősen el kell kezdenünk világunk átformálását. Ennek során legelső és legfontosabb feladatunk a tudati felvilágosítás. Tudatosítani kell az emberekkel életük célját, értelmét, hogy ne tehetetlen porszemként hányódjanak a világban. Ha rádöbbennek lelkük örökkévalóságára, és tisztába kerülnek az élet valódi értékeivel, akkor nem lesznek többé kitéve a démoni erők kénye-kedvének. Nem követik vakon az ösztöneiket, megszűnik a „föld­­hözragadtságuk”. Kevésbé lesznek manipulálhatók, önálló személyiségként döntenek a saját sorsukról. A tudati felvilágosultság megszünteti a boldogtalanságot, az elidegenedést, az elmagányo­sodást. Az emberek nyitottak és megértők lesznek egymás iránt. Ezzel egyidejűleg az élet minden területén ismét előtérbe kerülnek a valódi értékek. Mind kevesebben választják a bűnözés útját megélhetésük biztosítása érdekében. Az embereknek fontosabb lesz lelki tisztaságuk megőrzése, mint a testi jólétük.

Jelentősen átértékelődik a szegénység fogalma is. Szabad akaraton alapuló élet­mód­választás esetén a szegénység nem szégyen lesz, hanem erény. Most még képtelenségnek tűnik, de a tudati felvilágosítás általánossá válásával a gazdagok irigyelni fogják a szegényeket, hogy vállalni merték a fejlődésnek ezt a sok szenvedéssel járó intenzív módját. Sorsunk alakulását, esetleges testi-szelle­mi fogyatékosságainkat nem istencsapásként fogjuk megélni, hanem egyfajta leckeként, életeink végtelen láncolatának próbaköveként. Egy angyali üzenet szerint: „Az emberiség nagy vál­tozás előtt áll. Át kell formálni a világot, és ezt saját magunk megváltoztatásával kell kezdenünk.” Azért is fontos a tudati felvilágosítás, hogy kialakuljon az emberekben az együvé tartozás, a testvériség érzése. Ez esetben megszűnik a háborúskodás a világban, senki sem fog kezet emelni a másikra.

Tulajdonképpen gondolkodásmódunknak ez utóbbi téren történő átalakulása a legfontosabb feltétele a továbblépésnek. Eddig azért nem kaptuk meg az emberi fejlődés negyedik szintjéhez szükséges technikai ismereteket, mert ezek birtokában kiirtottuk volna egymást. A szubatomi energiarészecskékben rejlő mérhetetlen erőt és lehetőséget nem a természet megmentésére és civilizációnk felemelésére használtuk volna, hanem a világ népeinek kegyetlen elnyomására, az emberiség megsemmisítésére. A sugárfegyverek, az időbombák és egyéb rendkívül hatékony tömegpusztító eszközök felelőtlen birtoklása következtében addig háborúskodnánk egymással, amíg a fajunkat maradéktalanul kipusztítanánk. Vélt vagy valós sérelmeink alapján ezt már most is megtehetnénk, mivel a rendelkezésünkre álló atomfegyver-arzenál a korábbi leszerelési egyezmények ellenére még mindig harmincszorosa annak, mint amennyi a földi élet megsemmisítéséhez elegendő. Eddig az tartot­ta vissza a nagyhatalmakat egy újabb világháború kirobbantásától, hogy a nukleáris fegyverek bevetése nem csak az ellenséget, hanem a támadó felet is elpusztítja. A sugárfegyver azonban csak a célpontot semmisíti meg, a tágabb környezetet nem. Nem szennyezi el a talajt, a levegőt és az élővi­zeket. Csak a bevetés helyén várható évekig tartó terméskiesés, a környezeti katasztrófa nem eszkalálódik. Nem pusztul el az egész élővilág az összecsapás utóhatásaként, így a tudati felvilágosultság jelenlegi szintjén semmi sem riasztaná el az emberiséget a felelőtlen alkalmazásától.

De nem csak önmagunk létét veszélyeztetnénk, hanem kozmikus szomszédainkét is. Szubatomi meghajtású interplanetáris űrhajóinkat teleraknánk fegyverekkel, és elkezdenénk más civilizációk meghódítását, a tejútrendszer gyarmatosítását. Ez a perspektíva egyáltalán nem vonzó a körülöttünk élő magasabb fejlettségű fajok számára. Ezért sem sietnek a segítségünkre, ez az oka a rejtőzködő magatartásuknak. Amíg tudatilag nem növünk fel a kozmikus embertípusra jellemző szintig, addig nem fogadnak be minket maguk közé. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy nem kapjuk meg azt a technikai segítséget, amelyre égetően szükségünk lenne környezetünk, és ez által az egész emberiség megmentése érdekében. Ebből is látható, hogy mennyire fontos gondolkodásmódunk átalakulása. A tudati fejlődés felgyorsulása létkérdés számunkra.

Miután Isten elhárította fejünk felől a meteorit-becsapódás veszélyét, és sorsunk alakítását a kezünkbe adta, most versenyt futunk az idővel. Egyfelől az ökológiai katasztrófa, másfelől a bűnözés rohamos növekedése szorongat bennünket. Külső segítségre nem számíthatunk, magunk erejéből kell eljutnunk a megmenekülésünket jelentő „new age” korszakba. Eközben sok szenvedés és nagy zűrzavar vár ránk, de ezeket az áldozatokat, megpróbáltatásokat vállalnunk kell, hogy szebb legyen a jövőnk, illetve, hogy egyáltalán legyen jövőnk. A tudati fejlődés az a küszöb, amit átlépve megnyílik előttünk az ajtó. Ha ezt a lépést sikerül megtennünk, többé nem hagynak bennünket magunkra. Mind a túlvilági erők, mind a Földön kívüli civi­lizációk megadják nekünk a továbbfejlődésünkhöz szükséges segítséget. Tevékenységünk segí­tése, figyelemmel kísérése azért is elkerülhetetlen, mert a szub­atomi világ kellő szakértelem nélküli manipulálása nem csak a mi civilizációnkat veszélyezteti, hanem beláthatatlan következményekkel járhat az egész univerzumra nézve.

A segítségnyújtás valószínűségét erősíti meg a bennünket leggyakrabban látogató 16 Földön kívüli civilizáció egyikének üzenete: „A Földet elkerülhetetlen katasztrófa fenyegeti, ha az emberek nem változtatnak jelenlegi életmódjukon. Azért jövünk közétek, hogy újfajta életmintát mutassunk az emberiségnek. De ezek a változások olyan nagymérvűek és drasztikusak lesznek, hogy csak a leg­erő­sebbek és legkiválóbbak képesek alkalmazkodni hozzájuk. A célunk, hogy megosszuk veletek a tudást, melynek segítségével megismerhetitek és megérthetitek az energia világát. Szándékunkban áll megváltoztatni a világot, hogy az univerzumban közelebb kerüljenek egymáshoz a katasztrófát túlélt bolygók. Mindnyájatoknak új életet, új életformát mutatunk és adunk; bevezetünk benneteket a tudás csodálatos világába.”

Az apokalipszis elkerülése, és az oly sokat emlegetett Vízöntő korszakba való megérkezés után először spirituális vívmányokat kapunk, melyek alkalmazásával képesek leszünk társadalmunkat a normális követelményeknek megfelelően átrendezni. Ezt követően nyílik meg az út az új tudományos és technológiai ismeretek közlése, sugallata előtt, ami lehetővé teszi számunkra, hogy eljussunk az uni­verzum távoli tájai felé. Ha tudatára ébredünk a civilizált világ valódi értékrendjének, akkor koráb­bi értelemben mi is istenekké válunk, hiszen uraljuk majd a teret, az időt, az anyagot és az energiát. De ehhez erkölcsileg is fel kell nőni. Mi eredendően képesek vagyunk arra, hogy mindazon parapszichológiai erőket életre hívjuk (pl. telepátia, teleportáció, levitáció), amelyeket a Földön kívüli civilizációk rutinszerűen használnak, csak mi ezeket a képességeket elfelejtettük. Újra kell tanulnunk mindezt, és képesek is leszünk rá. Ezt követően az állati ösztönök kiélésének korából a józan belátás korába, a hatalom korából az együttműködés korába lépünk. Ez azonban csak tudati felvilágosítással teremthető meg.

 

Helyzetünk ismeretében a legcélszerűbb lépés az lenne, ha minden erőnket ennek a feladatnak a megoldására koncentrálnánk. Ilyen törekvés azonban egyelőre nem tapasztalható a világban. Csupán spontán megnyilvánulások fordulnak elő ezen a téren. A jelenlegi körülmények között nem is számíthatunk jelentős változásra, hiszen hivatalosan támogatott, kampányszerű tudati felvilágosítás egyetlen országban sem folyik. A reinkarnáció sem része az iskolai tananyagnak. A szelídségre, az erőszaktól való tartózkodásra való nevelés ugyancsak nem jellemző a jelenlegi oktatási rendszerünkre. Ennek ellenére valami megindult a társadalmunkban. Az emberek lelkének legmélyén kezd kihajtani a jobb, szebb világ iránti vágyakozás csírája. Már mindenkinek kezd elege lenni az erőszakból, a szexuális szabadosságból, az önzésből, az érzelem nélküli rideg világból, ahol egyetlen értékmérő a pénz. Tudatuk mélyén érzik az emberek, hogy ez az út sehová sem vezet. Az univerzális értékrendtől való eltávolodás, a több ezer éves erkölcsi értékrend lábbal taposása csak zűrzavart és boldogtalanságot szül.

A változások előszele legmeggyőzőbb módon a sajtóban érhető tetten, olvasói levelek formájában. A hivatásos újságírók még idegenkednek ettől a témától, de attól már nem zárkóznak el, hogy olvasóik ilyen jellegű élményeit a nyilvánosság elé tárják. A Nők Lapja pl. így számolt be egy terhes nő életszemléletének spontán átalakulásáról: „Amikor gyereket vártam, elkezdődött bennem valami fontos változás. Folyamatosan adnom kellett a testemből, az egészségemből, féltve őrzött szépségem­ből. Amikor a baba megszületett, hirtelen még többet kellett adnom. El kellett felejtenem azt a szót, hogy: Én. Ekkor tanultam meg, hogy sokkal többet kell adnom magamból, mint amennyi egyszerűen jólesik. Nagyon nehéz küzdelem volt önmagammal, de amikor véget ért, minden könnyebb és egyszerűbb lett. A gyermekem hirtelen nem ordította át az éjszakát. Ez a tapasztalat átformálta az emberekkel való kapcsolataimat. Félretettem a hiúságomat, az önbecsülésemet, és adni kezdtem. Ezt követően csodálatos dolog történt, a környezetemtől sorra visszakaptam mindent, amit adtam.”

A transzcendentális változások iránt fogékonyabb nők tehát már kezdenek rájönni, hogy mi a követendő irány, természetadta szerepüket miként tudják legeredményesebben betölteni. A jó irány­ban történő elmozdulás bizonyítéka szexuális igényeik megváltozása is. Különböző sajtótermékek tudósításait összegezve így számolnak be az újságírók erről a jelenségről: „Új dimenziók a szexben! A minőség fontosabb! Elérkezett a gyengédség iránti vágy időszaka! Elsősorban a nőknél, de a férfiaknál is megfigyelhető, hogy a legszelídebb érzés szinte alapszükségletté vált. Az elmúlt évtizedekben a szexuális csúcsteljesítmények hajszolása extázisba hozta ugyan a testet, de a lélek kielégí­tetlen maradt. Manapság mind több ember kezdi felfedezni a test és a lélek egységét, nem csak a gyógyításban, hanem a szexben is. Ennek tudható be, hogy egyre nagyobb az igény a gyengédség, a lelki szerelem iránt. Ennek módja az összebújás, a simogatás, a kedveskedés, az érzelmek kinyil­vá­nítása. A nők számára eddig is fontosabb volt az elő- és utójáték, mint maga az aktus.

Az 1960-as évek által propagált szexuális szabadosság, a gyakori partnerváltás, a gyors aktusok csak ideig-óráig voltak képesek csillapítani a szexuális éhséget. Az eredmény csupán pillanatnyi mámor volt, ami nem érintette meg a lelket. A teljességre törekvő nők most testileg-lelkileg is szeretnék jól érezni magukat a szerelmi kapcsolataikban. A gyengédség nem csupán valami kívánatos plusz, hanem alap­feltétele lett az érzéki mámornak, a tökéletes feloldódásnak. Csak így gerjed fel teljes mértékben a vágy, ettől válik a szexuális együttlét igazán élvezhetővé. Az érzelmek kinyilvánítása elengedhetetlen, mert csak ez töltheti meg mély tartalommal az intim órákat. Ez a törekvés végre a férfiakat is felszabadítja a teljesítménykényszer terhe alól, hiszen a férfiasság fokmérője már nem a mennyiség, hanem a minő­ség. A szexuális hódítások hosszú lajstroma ma már nem előny­nek, hanem hátránynak számít.”

A feminista, hímsoviniszta pengeváltásoktól hangos világunkban szinte üdítően hangzik, hogy a gyengédség iránti vágy a hálószobán kívül is jelentkezik. Apró figyelmességekkel halmozzák el egymást a partnerek. Minden nap egy szál virág vagy egy kis nassolnivaló csemege, illetve pár szerelmes sor könnyen észrevehető helyekre tűzött cédulákra írva. Meglepő mellékterméke ennek a jelenségnek, hogy a nők már nem sietnek. Nem az első férfit akarják, hanem a legjobbat. Egyre többen őrzik meg a szüzességüket tudatosan a nagy „Ő” számára. Inkább hosszabb ideig elviselik a kielégítetlenséget, minthogy olyan férfival álljanak össze, aki szégyellnivalónak tartja a szelíd szexet. Mind többen vallják, hogy nekik csak egy férfi kell, az igazi; és nem dobják oda magukat az első jöttmentnek csak azért, mert most ez a módi. Szükség is van erre a példamutatásra, mivel az erkölcsi szabadosság mértéke szexuális téren is minden határt túllépett. Jellemző a jelenlegi helyzetre, hogy egy menyasszonyi ruhák kölcsönzésével foglalkozó vállalkozó nemrégen így fakadt ki: „Át kell állnunk kismama szabású ruhák készítésére, olyan sok a várandós menyasszony.” Természetesen ez a fazon is az ártatlanság szimbólumának tekintett fehér anyagból készül, mert a kuncsaftok ezt igénylik.

A szexuális szokásokon túlmenően az életmód is változóban van. A New York-i Tendencia Kuta­tó Intézet szerint mind több az olyan ember, aki önként egyszerű életmódot folytat. Elegük van a kör­nye­zetszennyezésből, a tömegtermelésből, a számítógépes forradalomból, és egy romlatlan, tiszta élet reményében kivonultak a társadalomból. Viselkedésük megváltozása arra a gondolkodásmódra vezethető vissza, hogy a természettel harmóniában, azt nem kifosztva kell élni; és hagyni, hogy mások is békében élhessenek a saját életterükben. Az ilyen családok főleg falvakba, tanyákra menekülnek a városból. Ott kézművességgel, állattartással foglalkoznak. Ezek az emberek azt vallják, hogy nem érdekli őket a pénz, a státusz, a karrier, a hatalom. Újabban már egy szervezet, a Rainbow Family fog­ja össze a hasonló gondolkodású embereket, családokat, és segíti őket életmódjuk kialakításában.

A pénzzel kapcsolatos felfogás is átalakulóban van. Ez már a sokak által neveletlennek és elkényeztetettnek nevezett ifjú nemzedéknél is megfigyelhető. Kétségtelen hogy a gyerekek világára nagy hatást gyakorol a pénz, a reklámok által sugallt hamis értékítélet, de nem mindenkire jellemző ez az életszemlélet. Ennek bizonyítéka az alábbi eset is: Gazdagék gyereke végignézett az osztály leg­szegényebb gyerekén, és fitymálóan megjegyezte: „Az összes ruhája nem ér annyit, mint az én márkás cipőm,” Erre a szegény fiú csak annyit mondott: „Úgy látom, hogy benned meg a cipőd ér a legtöbbet.”

Ez a fajta gondolkodásmód és viselkedés ma még csak kevés emberre jellemző, a társadalom túlnyomó részét még nem érintették meg ezek az eszmék. A terjesztésük azonban már megindult. Az élvhajhász életmódra buzdító bulvárlapok szerkesztői ugyan még messze elkerülik ezt a témát, de az ezoterikus folyóiratok már elkezdték az újkor követelményeihez igazodó elvek népszerűsítését. Cikkeikben mind gyakrabban találkozhatunk efféle felhívásokkal: „A tiszta szeretet által vezérelt erkölcsiség inspirálja minden tettünket!” A jövőt vázoló írásokból megtudhatjuk, hogy ezen az úton haladva hová jutunk. A végtelen önzésen, haszonlesésen alapuló jelenlegi társadalmunk után egy olyan korba érkezünk, ahol: „Az emberek cselekedeteiket alárendelik a kollektív érdeknek, ugyanakkor az egyén teljes szuverenitást élvez. A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen lesz számunkra. Ezeket a dolgokat csupán eszközként fogjuk használni, és nem tulajdonítunk nekik túlzott jelentőséget.”

A XXI. században a sok hamis csillogás mögött rátalálunk az élet lényegére. A következő század embere pszichikai erejét saját méltóságának megőrzéséből, és mások méltóságának tiszteletben tartásából meríti. Nem fogja többé embertársait kihasználni, legázolni, megalázni. A társa nem „harci kutya” lesz, aki a legkisebb súrlódás esetén a „torkának ugrik”, hanem lényének kiegészítője, törekvéseinek segítője. Ráébredünk arra, hogy a férfi és a nő egységet alkot. Soros összetartozásukat a teremtés alaptörvénye, a dualitás szabja meg. A duális egység teljessége iránti vágyakozás már ma is gyakran megérinti a magányos embereket. Az isteni állapot utáni sóvárgás időnként mindkét nemből feltör. Ezekben a ritka pillanatokban, lelkük távoli társa iránti vágyakozásban igen szép időszakot élnek meg egymással azok a partnerek is, akik csak a jelenlegi életükben kapcsolódnak egymáshoz.

Az ezotéria eszméinek terjesztői nem feledkeznek meg a Teremtőhöz vezető út egyengetéséről sem: „Aki Isten közelébe akar jutni, annak saját magában kell a hozzá vezető szűk ösvényt megtalálni.” Sokak számára meghökkentő az a kijelentésük, hogy: „A szerencse és a boldogság is mérgezett, ha nem telt be a szenvedés mértéke.” A racionális megközelítés számára most még teljességgel abszurd az a megállapításuk is, hogy: „A szenvedés az az energia, amely az ércből ki­választja az aranyat, igaz énünket. A szenvedés a kudarc, a szegénység, és az üldöztetés által igaz magatartásra tanít bennünket.” Dicséretes dolog a tudati felvilágosítás szorgalmazásának ez a megalkuvást nem tűrő módja, de ma még nem várható áttörés ezen a téren. Mire vágyik jelenleg az egyszerű halandó? Békére, boldogságra, örömre, kielégülésre, teljességre. Önkifejezésre a munkában, szeretetre az életben, és egészségre a testében. Szenvedésre nem. Még akkor sem, ha ez a lelki fejlődését szolgálja. Ahhoz hogy erre is vágyjon, még sok munkára, és a jelenleginél is intenzívebb felvilágosító tevékenységre lesz szükségük az újkor apostolainak.

 

A bűnözés felszámolása

 

Nagyrészt a tudati felvilágosulatlanság következménye civilizációnk legnagyobb rákfenéje, a bűnözés is. Itt nem csupán bűnelkövetőkről, hanem egy rendkívül bonyolult és összetett problémáról van szó, melynek megoldása nem tűr halasztást. Az egyértelműen látszik, hogy a bajok legfőbb forrása a pénz minden eddigi mértéket meghaladó hatalma a világ felett. A bűnözés mindent elsöprő áradatán kívül ennek tudható be az elanyagiasodás, az emberi kapcsolatok beszűkülése, az erkölcsi értékrend felbomlása, és a nyomor fokozódása is. Ha sikerül eljutnunk a hőn áhított Vízöntő korszakba, akkor 100-150 év múlva, a pénz megszűnésével eltűnnek ezek a problémák. Ennek az időszaknak a végigszenvedése azonban nem szükségszerű. Ezek a gondok már most is megszüntethetők lennének. Ennek módja nem is olyan nehéz.

Mivel ma még elképzelhetetlen, hogy mindenki önként, belső késztetés által indíttatva a képességei szerint vegye ki részét a munkából, így azt sem lehet bevezetni, hogy a szükségletei alapján része­süljön a javakból. A „bőség kosarára”, a pénz felszámolására tehát még várni kell, ennek ellenére már most megszüntethető lenne a pénz uralma a világ felett. Ehhez semmi másra nincs szükség, mint a pénzügyi alapok megváltoztatására. Létre kell hozni egy új monetáris rendszert, ahol a kész­pénz­forgalmat egy jól nyomon követ­hető kompenzációs rendszer váltaná fel. Ennek alapja a folyószámla lenne, amelynek megnyitását minden állampolgár és vállalkozás számára kötelezővé kellene tenni. Az átutalási betétszámla születésétől kezdve végigkísérné az egyént, így akár személy­azonosító számként is használható lenne. A vállalatok, illetve magánszemélyek által előállított ter­mékek, szolgáltatások, vagyis a létrehozott többletérték ára nem pénzben jelenne meg a folyószám­lákon, hanem kredit (követelés, jóváírás) formájában. A vásárolt áruért, az igénybe vett szol­gálta­tásért sem pénzzel (bank­jeggyel, érmével) kellene fizetni, hanem debit (tartozás, megterhelés) for­májában. Az egyenleget köz­ponti számítógépek tartanák nyilván, az igénybevétel pedig chip­kár­tyá­val működtetett automatákkal történne.

Tulajdonképpen ebben a Neal Donald Walsch által felvetett rendszerben semmi új nincs, mivel a jelenlegi mágnesszalagos hitelkártyarend­szer lényegében ugyanígy működik. Évti­zedekkel ezelőtt készpénzkímélés céljából vezették be, és azóta meghódította az egész világot. (Jelenleg kb. 5 milliárd bank­kár­tyát használnak a különböző országok­ban.) A mechanizmus tehát adva van, sőt be is van járatva. Egyetlen apró hiá­nyos­sága, hogy vi­­szonylag egyszerű a hamisí­tása, de ez a probléma a mágnescsík mik­rochippel való helyet­tesítésével könnyen megoldható. Nagy előnye ennek a fizetési módnak, hogy a bűnüldöző szervek szá­mára átláthatóvá, könnyen ellenőriz­hető­vé teszi a bemenő és a kimenő pénzeket. A folyószámla el­lenőrzése által nem csak azt lehet kide­ríteni, hogy a tulajdonosa hon­nan kapott pénzt, hanem azt is, hogy mire költötte. Egyetlen hátránya ennek a rend­szernek, hogy nem egyeduralkodó. Mellette létezik a készpénzfizetés lehetősége is, ami mó­dot ad a pénzügyi visszaélésekre, a bű­nö­zésre. A készpénz megszüntetésével azon­ban ezek a gondok egy csapásra kiküszö­bölhetőek lennének, mert a lopott, rabolt értéktár­gyakat nem tudnák eladni, és nem lehetne sikkasztani sem. Az illegális eredetű javakért az orgazda csak debittel tudna fizetni, amivel a bűnözők semmire sem mennének. Ezek a tranzakciók ugyanis a központi számítógépen keresztül percek alatt felderíthetők lennének, és a rendőrség még az adás-vétel lebonyolítása napján letartóztatná a gyanúsítottakat. Értelmetlenné válna az adócsalás is, mivel a letagadott jövedelmet nem lehet zsebre vágni, a hatóság elől elrejteni.

A debit ugyanis nem nyilvánul meg anyagilag, hanem egy fogalom, amely kizárólag a saját rend­szerében működőképes. A debit (betéti) kártya leolvasásának technikai feltételei azonban nem minde­nütt adottak. A piacon pl. a 80 éves nénit nem lehet arra kötelezni, hogy vegyen magának egy bankkártya-leolvasó automatát, és azt magával cipelje azért, hogy a kertjében termett néhány kiló zöldséget és gyümölcsöt eladhassa. Arról nem is szólva, hogy ezeken az elárusítóhelyeken nem áll rendelkezésre telefonvonal, és többnyire villanyáram sem, amihez a készüléket csatlakoztathatnák. Mobiltelefonnal kombinálva áthidalható ugyan ez a probléma, de ez még drágábbá és bonyolultabbá tenné a kártyaleolvasó használatát. Ezekben az esetekben az eladó igényelhetne a banktól egy névre szóló csekktömböt. Az egyes szelvényekre ráírná az áru megnevezését, mennyiségét és árát, majd feltüntetné a vevő debitkártyájának számát. Ezt követően aláírattatná vele a csekket. Ezután semmi mást nem kellene tenni, mint az egyes szelvényeket vagy a betelt tömböt bevinni a bankba, ahol a rajta szereplő összeget a nevére írják.

Különösebb többletmunkával és -költséggel ez nem járna, mert a jelenleg érvényben levő rendeletek is számlaadásra kötelezik a piaci árusokat. A különbség csupán az lenne, hogy a kiállított szám­lán szereplő áru átvételét a vevő az aláírásával igazolná. Mivel a fenti ügylet bizalmi alapon bonyo­lódik, a vevő felelősséggel tartozik, hogy az elköltött összeg rendel­ke­­zé­sé­re álljon a bankban. Ellen­kező esetben büntetőjogi eljárást indítanak ellene. Annak érdekében, hogy a jóhiszemű eladót ne ér­je kár, a bank a csekken szereplő összeget minden esetben kifizetné, és azt az aláírójától utólag behaj­taná. Ez a rendszer az adócsalást is lehetetlenné tenné, mivel az eladó által eltitkolt számlát a bank nem írja jóvá. Ez a korábban kifizetődő manipuláció most olyan követ­kezményekkel járna, mintha az eladó az árut elajándékozta volna. A kereskedőknek tehát elemi érde­kük lesz, hogy a kiállított számlákat hiánytalanul leadják a bankban, ahol az adóhatóság ezek alapján bármikor ellenőrizheti a forgalmukat.

A leegyszerűsített fizetési mód másik alternatívája az elektronikus pénztárca. Ehhez már szükség van egy elemmel működő kis kézi készülékre, amellyel az eladó leemeli a vételárat a vevő kártyájáról. Ez esetben nem egy számlatömböt mutat be a kereskedő a banknak, hanem a kalkulátorhoz hasonló méretű készülékből kiemelt memóriát (flash kártyát). Tulajdonosa az elektronikus pénztárcának nevezhető chipkártyát a pénzlehívó automatákká átalakított utcai pénzkiadó automatákból töltheti fel. Csak addig lehet használni, amíg a rátöltött összeg el nem fogy rajta. Olyan, mint a jelenlegi telefonkártyák. Ennek a rendszernek az az előnye, hogy nem kell a számlavezető bankkal kapcsolatot létesíteni. Nincs szükség telefonvonalra, a vevő fizetőképességének ellenőrzésére. Ez a kártya egészen kis összegű vásárlásoknál is gazdaságos, mert a fizetést nem terheli a magas kommunikációs költség. Ezzel a kártyával lehetne fizetni (menetjegyet váltani) a tömegközlekedési járműveken, vagy telefonálni az utcai fülkékben. Egyelőre azonban csak az egyetemeken használják ezt a rendszert. A diákok a diákigazolványként szolgáló chipkártyájukkal különféle szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Ezzel fizetnek a büfékben, a fénymásolásért és az egyetem területén vásárolt könyvekért, újságokért. Széleskörű elterjesztése most folyik. Franciaországban már 2 éve működik a Moneo elektronikus pénztárca rendszer, és az ügyfelek kezdik megszeretni azt a kényelmes fizetési módot. Sajnos a jelenlegi feltöltős chipkártyák nem személyhez kötöttek, ezért elvesztésük esetén illegális használatukat nem akadályozza jelszó. Emiatt úgy kell vele bánni, mint a készpénzzel. Vigyázni kell rá, és nem szabad nagy összeget tartani rajta. A nagy vásárlásokat debit-, illetve hitelkártyával kell bonyolítani.

A monetáris alap megváltoztatása, a pénz szimbolikussá tétele az elektronikus bankrendszert is biz­tonságossá tenné. A hitelkártya-manipulációk korábbi módjait a készpénz megszüntetése eleve értelmetlenné teszi, ez a rendszer azonban lehetőséget teremt a biztonság további fokozására. Megfelelő programozással az is meggátolható, hogy a számítógépes kalózok a betétszámlán szereplő összeg átírásával bosszúból kifosszanak, vagy alaptalanul gazdagítsanak valakit. Mivel ebből a rend­­szerből nem lehet pénzt kivenni, így a számokkal történő manipulálás megakadályozása érdekében nem kell mást tenni, mint utasítani a számítógépet, hogy kizárólag átutalásra szóló parancsot fogad­jon el. Így bárkinek a bankszámláján csak akkor történhet mozgás, ha a pénz valakinek a szám­lájá­ról jön, vagy egy másik ügyfél számlájára megy. Nem keletkezhetnek fantom összegek sen­kinek a kárára, vagy előnyére.

Ma már az is könnyen megoldható, hogy a számítógép kizárólag a számlatulajdonostól fogadjon el átutalásra szóló megbízást. Ezt az úgynevezett biometrikus azonosítók teszi lehetővé. Ezek közül legígéretesebb az ujjlenyomat-azonosító készülék, melynek legújabb (könnyen és viszonylag olcsón gyártható) generációja éppen elfogadására vár. A szakemberek a japán Sony cég konstrukcióját tart­ják legalkalmasabbnak a gyakorlati bevezetésre. Az általuk kifejlesztett tenyérnyi méretű ujjlenyomat-érzékelő a bőr elektromos ellenállását is méri, így levágott ujjal sem hozható működésbe. Hasz­nálata annyira biztonságos, hogy a jelenleg alkalmazott ötféle azonosító rendszer mindegyikét kiváltja, feleslegessé teszi. Az ujjlenyomat-azonosítás ugyanis annyira biztonságos, hogy 64 milliárd embernek kellene élnie a Földön ahhoz, hogy két azonos ujjlenyomatot találjunk.

Lengyelországban már működnek ujjlenyomat-azonosításon alapuló ATM-ek. A csalás elkerülése végett a leolvasó nem csak az ujjlenyomatot vizsgálja, hanem bőr redőzetét, és az ujj érhálózatát is. Használat után pedig egy törlőeszköz megtisztítja az érzékelőt, letörli róla az ujjlenyomatot. Nagyon ígéretesnek tűnik egy dél-koreai mérnök találmánya is, amely nem a bőr­fodrokat vizsgálja, hanem az ujj verejtékmirigyeinek elhelyezkedését. Az eljárás iránt óriási az érdeklődés a bankok részéről, mivel ez a fajta azonosító rendszer nagyságrendekkel olcsób­ban meg­valósítható, mint az ujjlenyomat-anali­zálás.

A személyazonosítás másik útja a skót kutatók által kifejlesztett Stella íriszazonosító berendezés. Ez esetben egy minikamera lefényképezi a kártyatulajdonos szemét, és a szivárványhártyáján látható jellegzetes színfoltok alapján összehasonlítja a központi számítógépben tárolt képpel. A 250 azonosítási pont ellenőrzése közben a biztonság fokozása érdekében egy beszédszintetizátor segítségével beszélteti az ügyfelet. A kapott válaszokat hanganalizátorral kielemzi, és csak akkor hajtja végre a kért banki műveletet, ha a számlatulajdonos hangja is megegyezik a számítógépben tárolttal. A hanganalízis pontossága ugyan csak 1:50, de biometrikus érzékelőkkel kombináltan alkalmazva már ez is két nagyságrenddel növeli a biztonságot. Időközben más vállaltok is bekapcsolódtak az ügyfél részéről semmilyen közreműködést nem igénylő íriszazonosító eljárás fejlesztésébe. A japán OKI cég Iris PassR-S rendszere 1 méter távolságról is képes rögzíteni az előtte álló szivárványhártyájának mintáját, és a képet speciális íriszkóddá alakítja át. Miután a kód tárolása csupán 512 bájtnyi memóriát igényel, az ellenőrzés nem tart tovább 2 másodpercnél.

Az íriszfelismerő rendszer nem a retina fényképét hasonlítja össze az eredetivel. A szivárványhártya képét a kis gödröcskékkel, árkokkal, a szövetek szálaival háromdimenziós kontúrképpé alakítják, majd digitalizálják. A szín nem számít, a biometrikus rendszer csak a mintázatra figyel. Ezek a jellemzők az embrionális fejlődés nyolcadik hónapjában fejlődnek ki, és többé nem változnak az életünk során. Az írisz színe viszont változhat a különböző betegségek kifejlődése, illetve megszűnése folytán. (Erre épül az íriszdiagnosztika, amelynek semmi köze az íriszazonosításhoz.) A digitalizálással kapott 2048 számjegyű kódot hasonlítják össze az adatbázisban tárolttal. Ha az összehasonlított kódok legalább 75%-ban egyeznek egymással, akkor mindössze egy az egymilliárdhoz a valószínűsége annak, hogy a rendszer téved. A 7 milliárdból tehát csupán egyetlen embernél fordul­hat elő, hogy a szeme alapján tévesen azonosítsák. Azonban ennek esélye is csupán 1%. Mivel a Föl­dön kb. 14 milliárd szem van, ez a módszer meglehetősen biztonságosnak mondható.

Még a vakok is azonosíthatók ily módon, ha van szivárványhártyájuk. Az íriszt semmilyen műtéttel, lézersebészeti eljárással nem lehet megváltoztatni. Az életkor, a növekedés, a testméret­vál­to­zás sem befolyásolja. Az íriszazonosítás hanganalizálás és arcforma vizsgálat nélkül is biztonságosabb, mint az ujjlenyomat-összehasonlítás. Az íriszen ugyanis több mint 200 egyedi jellemző található, míg az ujjlenyomat csupán 60-70 azonosításra alkalmas elemet tartalmaz. Az összetéveszthetet­len biometriai jellemzőkkel rendelkező szivárványhártya felkeltette a bankszakmán kívül tevékenykedő biztonságtechnikai szakemberek figyelmét is. A retinaszkennert újabban védett objektumok beléptető rendszerénél, légitársaságoknál és a hivatalok személynyilvántartásánál is alkalmazzák.

Térhódításához jelentősen hozzájárul, hogy semmilyen együttműködést nem igényel a vizsgálandó sze­mélytől. Még arra sincs szükség, hogy belenézzen a kamerába, mert az előtte álló készülék akkor is képes használható íriszképet készíteni róla, ha mozgatja a szemét vagy a fejét. Ezek az eljárások a nemzetközi terrorizmus visszaszorítására is alkalmasak lennének. Széleskörű használatukat azonban nem csak anyagi nehézségek gátolják. A nyugati országok személyiségi jogokat védő törvényei nem teszik lehetővé büntetlen előéletű állampolgárok ujjlenyomatainak központi tárolását. Német­országban pl. a Külügyminisztérium még azt is ellenzi, hogy a gyanús útlevelekről fotókópia készüljön. A beutazó vízumot kérők adatlapjait sem lehet egy évnél tovább tárolni. Az íriszvizsgálattal kapcsolatos aggályok sorában nem kis szerepet játszik, hogy a szivárványhártya tájékoztatást ad az illető betegségeiről, sőt a drog- illetve alkoholfüggőségéről. A legújabb személyazonosító módszer a retinavizsgálat, amely a szem hátsó falán található vérerek mintázatát figyeli. A leolvasó fej kis intenzitású infravörös sugarakkal világítja át a szemfeneket, és a visszaverődő fénynyalábokból képet készít a retinahártya láthatatlan erezetéről. Terjedését gyorsítja, hogy a retinaazonosítás biztonsága két nagyságrenddel meghaladja az íriszvizsgálatét.

A legújabb biometrikus azonosító eljárás az érhálózat-elemzés. A japán Fujitsu cég által kifejlesztett PalmSecure készülék valójában nem más, mint egy apró infravörös kamera, melynek fókusztávolsága 3-4 centiméterre van beállítva. Kezünket fölé tartva érzékeli a tenyerünk érhálózatából kisugárzódó hőt. Minden ember tenyerén más-más irányba futnak a bőr alatti erek. Még az egypetéjű ikreknél sem egyezik meg az értérkép. Regisztrálás során a szerkezet több mintát is vesz tőlünk, és ezekből képez egy átlagot. Utána már csak fölé kell tartanunk a tenyerünket, és másfél másodperc alatt kész az azonosítás. Mivel nem kell hozzáérnünk, ez az eljárás higiénikusabb is, és az érzékelő sem koszolódik el. Megbízhatósága igen jó. Véletlen elfogadási aránya, vagyis tévesztése 0,08 ezrelék, ami az íriszazonosítás pontosságát is meghaladja. Nem véletlen, hogy Japánban már több bank is bevezette ezt a rendszert.

A legmegbízhatóbb azonosítás az auravizsgálat lesz. Ehhez azonban még nincs megfelelő érzékelőnk. Ennek ellenére már most is alkalmazhatnánk a testünkből kiáramló specifikus energiasugárzást azonosításra. A minden embernél eltérő frekvenciaspektrumú szubatomi energiasugárzás ugyan­­is elnyelődik a vízben is, amitől megváltozik a struktúrája. Ennek kimutatásához nincs szükség bonyolult érzékelőre, mert az elpárolgott vízcseppek után visszamaradó alakzat is őrzi a vízmolekulák energiaspecifikus átrendeződését. Erre Bernd Kröplin professzor jött rá a Stuttgarti Egyetem Repülési és Űrhajózási Intézetében. Kísérletei során csapvízből és különböző források vízéből egy-egy cseppet helyezett üveg tárgylemezre. Megvárta, amíg a vízcseppek felszáradnak, majd ultramikroszkóppal megvizsgálta, hogy milyen alakzat marad vissza utánuk. A csepp szélén egy finom karika alakult ki, benne egy vastagabb gyűrű, ami lehet világos vagy sötét, rojtozott, csipkés, tüskés szélű, foltos vagy pettyes, stb. Ez egy érdekes természeti jelenségnek tűnt, amelyből hasonló következtetést lehetett volna levonni, mely szerint nincs két egyforma hópehely a világon.

 A kísérlet azonban nem állt meg itt, hanem váratlan fordulatot vett. Kiderült, hogy a száradási alakzat eltérő mintázatot mutatott, amikor ugyanabból a csapvízből más-más személy cseppentett az üveglemezre. Ellenőrzésként egy kísérletsorozatot hajtottak végre, melynek során megállapították hogy egy egyetemista csoportból mindegyik diák eltérő gyűrűképet hagyott maga után. Az igazi meglepetés azonban akkor érte őket, amikor rájöttek, hogy a kísérlet megismétlése során mindenki­nél ugyanolyan, rá jellemző cseppkép alakult ki. Ennek oka, hogy testünk energiakisugárzása nem változik, az ujjlenyomathoz hasonlóan életünk végéig ugyanaz marad. Az azonosításhoz természete­sen nem a vízcseppmintákat kell megőrizni, hanem a róluk készített fotókat. Ezekről egy számító­gépes analizáló program az ujjlenyomat-vizsgálathoz hasonlóan kiválasztja a legjellemzőbb ponto­kat, és ezeket összehasonlítja a többi vízcseppminta jellemző pontjaival. Az eredményt egy pillanat alatt közli, ami lehetőséget teremtett egy új, csalhatatlan biometrikus azonosító létrehozására. Testünk energiakisugárzása ugyanis semmilyen módon nem változtatható meg, és bioenergiát csak az élő test sugároz ki magából. Ezért ezt az azonosító rendszert nem lehet megtéveszteni, a csalás lehető­sége kizárt. Ez az eljárás ugyanolyan megbízható, mint a genetikai vizsgálat, de sokkal gyorsabb, és nagyságrendekkel olcsóbb.

 

Az átállás tökéletesítése érdekében meg kellene szüntetni a nemesfémek és a drágakövek értékmérő szerepét is, a továbbiakban az arany, ezüst, platina, a gyémánt és egyéb nemes kristályok csupán ipari nyersanyagként lennének nyilvántartva. Ez persze nem jelentené azt, hogy a ritkafémeket és ásványokat többé nem lehetne ékszerként hordani, de a forgalmuk kizárólag folyószámlán keresztül bonyolódna. Kezdetben előfordulna ugyan, hogy valaki valamilyen szolgáltatást mondjuk egy aranygyűrű ellenében végezne el, de az illető hamar rájönne, hogy ezt a gyűrűt nem lehet eladni, így tulajdonképpen nincs forgalmi értéke. Ahhoz, hogy bármilyen vagyontárgyunkat el tudjuk adni, előbb nyilvántartásba kellene vetetni. Az új monetáris rendszert megelőző kötelező vagyonnyilatkozat legalizálná a már meglevő javakat, és ezt követően új vagyontárgyakat már csak eredetigazolás esetén lehetne nyilvántartásba vetetni, és értékesíteni. A készpénz megszüntetésével felszámolhatók lennének a pénzkiadó automaták, és a bankpénztárak is. Ez a bankok számára tetemes megtakarítást jelentene, az ügyfeleknek pedig többé nem kellene attól tartaniuk, hogy pénzfelvétel során kilesik, majd az utcán követve leütik, és kirabolják őket. A most divatos hitelkártya-manipu­lálás is értelmet­lenné válna, mert a fő motiváció, a készpénzhez jutás lehetősége megszűnne. A szá­mítógépes kredit-átirá­nyí­tásnak egyébként sem lenne értelme, mivel kereső­programokkal utólag könnyen megálla­pítható lenne, hogy az átutalt jóváírás mely számlára vándorolt. Más terhére sem lehetne árut venni, mert a számítógép minden ügyletet dokumentál, illetve megőriz a memóriájában, így azt is, hogy ki, mit, hol és mikor vásárolt. Ebben a rendszerben az adórendőrség nyomozói egy rutinellenőrzéssel bárkiről hamar kideríthetik, hogy jövedelmi viszonyai alapján joga van-e az általa igénybe vett javak élvezetére.

Az anyagi indíttatású bűnözés, a pénzügyi visszaélések megszűnésén kívül ez a rendszer számtalan járulékos előnnyel rendelkezne. Először is meg lehetne szüntetni a bankjegy- és érmegyártást. Világviszonylatban az így megtakarított költség dollármilliárdokra rúgna. A készpénz felszámolásával megszűnne a világszerte nagy kárt okozó bankjegyhamisítás. A bűnözők elesnének ettől a jövedelemforrástól is. (A bankjegyek és a pénzérmék megszűnésével civilizációnk megszabadulna a vírusos és bakteriális fertőzések legfőbb terjesztőjétől. A legújabb egészségügyi felmérések szerint ma már az emberiség 90%-a magában hordozza a herpesz I, 70%-uk pedig herpesz II. vírust. Ez a döbbenetes arány főként a pénz fogdosásának, kézről-kézre adásának tudható be. A pénz a legfőbb terjesztője a kötőhártya-gyulladás kór­okozójának, valamint a hepati­tisz-B vírusnak is. Jelenleg az emberiség 10%-a fertőzött ezzel a ví­russal. Kínában ennél is rosszabb a helyzet. A világ legnépesebb or­szágában minden ötödik ember magában hordozza a hepatitisz-B vírust. Rohamosan terjed a hepa­titisz-C vírus is, amelynek nincs el­lenszere. Jelenleg 170 millió em­ber hordozza magában ezt a halálos vírust világszerte. Gyógyí­tásának egyetlen módja a máj­át­ültetés. De honnan vegyenek ennyi egészséges májat, és ki vi­se­li a műtétek köl­t­sé­geit?)

Ezen túlmenően megszüntet­he­tők lennének a bankok, a biztosí­tó intézetek, az adóhivatal és az illetékhivatal. Ezeket a feladato­kat egy központi elszámolási hi­vatal látná el, intelligens progra­mokkal feltöltött nagy teljesít­mé­nyű számítógépek segítségével. Ezek minden beérkező jövedelem­ből automatikusan levonnák a ha­tó­ságilag megállapított adót, ille­­téket, és az eladott termékek va­lamint szolgáltatások után jár­ó forgalmi adóval együtt átu­talnák a kincstár számlájára. El­maradna a jövedelmek be­val­lásával, a for­galmi adók vissza­igénylésével járó űrlapok gyár­tá­si költsége is, nem szól­va a ki­tölté­sükre fordított munka­órák­­ról. Lényegesen gördüléke­nyeb­bé válna a nyugdíj- és egész­ség­biztosítási járulékok besze­dé­se, és a kifizetések intézése. A leegyszerűsített államap­pa­rá­tus jóval olcsóbbá tenné a költségve­tési szervek fenntar­tását is, és emellett lehetet­len­né válna a korrupció, a politi­ku­­sok háttérben folytatott pénz­ügyi manipulációi.

A pénz felszámolásával meg­szűnnének a valuta- és deviza­árfolyamokra irányuló speku­lá­ciók, sőt az infláció is. A gazdaság erősödése, illetve gyengülése nem az ország pénznemének árfolyamváltozásában nyilvánulna meg, hanem a kreditek és a debitek egymáshoz viszonyított arányában. Ha jól megy a gazdaság, akkor több kredit jelenik meg a vállalatok, illetve a polgárok számláján, míg pangás esetén a debit mennyisége növekedne. Így automatikusan visszaszorulna a vásárlóerő, ami megakadályozná a felelőtlen költekezést. Ez alól a költségvetés sem mentesülne, ezáltal az államháztartás is ugyanolyan racionálisan működne, mint az állampolgárok háztartása, ahol csak annyit költ­hetnek, amennyi a családi kasszába befolyik. Az ily módon történő gazdaság­szabályozás az egyszerűségén és átláthatóságán kívül abszolút igazságos is lenne, mivel nem a kisemberekre hárítaná át a betegeskedő gazdaság talpra ­állításával járó terheket, hanem jövedelméhez mérten mindenki kivenné a részét az áldozatvállalásból.

Mindezek alapján valószínűleg sokan ellenezni fogják ennek a rendszernek a bevezetését, de ők lesznek kevesebben. A becsületes emberekből álló többségnek ugyanis nincs semmi vesztenivalója. Ők a jelenlegi rendszerben is eleget tesznek állampolgári kötelezettségeiknek, így az új elszámolási mód semmi­lyen hátrányt nem jelentene számukra. A társadalom egészének is előnyös lenne az új monetáris rendszer, mert alkalmazásával csillagászati összegeket lehetne megtakarítani, amit a szegények, az elesettek megsegítésére fordíthatnánk. Ez tovább csökkentené a bűnözést, ami a vártnál jóval hamarabb elvezetne bennünket egy új, igazságos és békés társadalom megvalósulásához. Ennek alapját az az elv teremti meg, mely szerint mindenki oly mértékben részesedik a javakból, amennyit letett a társadalom közös asztalára. Ez a rendszer még nem az igazi, de mindenképpen igazságosabb, mint a jelenlegi. Az anyagi javak halmozását, a harácsolást ez a mechanizmus sem tudja megszüntetni, de megszabadítja az emberiséget a bűnözéstől, és rövid időn belül lehetővé teszi a jóléti állam létrehozását.

Tulajdonképpen ez a rend­szer már most is bevezethető lenne, mivel az átálláshoz szük­séges min­den technikai feltétel adva van. A részletek kidol­go­zása ugyan még várat magára, de a pénz­ügyi szakemberek szá­mára ez nem jelent kü­lö­nösebb gon­dot. A legnagyobb problémát az okozza, hogy ez a rendszer csak akkor válik ha­tékonnyá, ha az egész vilá­gon egyszerre vezetik be. Rész­leges beveze­tése esetén ugyan­is meg­in­dulna a javak átme­ne­kítése a pénzt használó or­szá­gokba, il­letve ezeknek az or­szá­gok­nak a bankjegyei az al­világ fizető­eszközeivé válná­nak a pénzt nem használó ál­la­mok­ban is. A készpénz fel­szá­mol­ha­tósá­gát mi sem bi­zo­nyítja jobban, minthogy a rész­vénypiacon már végbe is ment a papír alapú részvények meg­szüntetése. A tőkepiaci tör­vény előírása alap­ján 2004-ben bevonták a nyomdai úton elő­állí­tott értékpapírokat, és ki­­lyu­kaszt­va, felülbélyeg­zés­sel ér­vény­telenítették őket. A de­ma­terializált részvények elekt­ro­nikus adattá váltak, egy érték­pa­pírszám­lára kerültek. A részvényeket betéti számlán tartók ezt a változást észre sem vették, míg a részvényeiket otthon tárolók beszolgáltatták papírjaikat a brókercégeknek, illetve a dematerializá­lás­­sal megbízott pénzintézeteknek. Mivel ez a változás nem érintette a tulajdonosi jogokat, mindenki bele­nyugodott. Ugyanez várható a papír- és fémpénz megszüntetése esetén. Aggódnivaló­juk csak azok­nak lesz, akik illegálisan szerezték a pénzüket.

A készpénz felszámolása azzal az előnnyel is járna, hogy megszűnne az illegális bevándorlás a kredit-debit rendszerhez csatlakozó államokba. Ehhez csupán egy rendeletet kell alkotni, mely szerint bankszámlát csak személyi igazolvánnyal és állandó lakhellyel, illetve munkavállalási engedéllyel rendelkezők nyithatnak. Ily módon az illegális bevándorló nem jut pénzhelyettesítő bankkár­tyához. Ha pedig nincs pénze, nem tud vásárolni, és előbb-utóbb éhen hal. Bűnözés útján sem ké­pes a megélhetését biztosítani, mert az elrabolt értéktárgyakkal egyetlen boltban sem lehet fizetni. Az ugyan előfordulhat, hogy egy orrgazda vagy egy mindenre elszánt műgyűjtő átveszi őket, és cse­rébe megengedi a bankkártyája használatát, de az ujját nem tudja vele adni, és ujjlenyomat-vizsgálat nélkül a kártya használhatatlan. Az ily módon történő törlesztés csak úgy valósulhat meg, hogy az orrgaz­da minden egyes vásárlásnál és személyes szolgáltatás igénybevételénél (pl. hajvágásnál) jelen van. Ezzel azonban bűnjelek és tanúk sokaságát hagyja maga után, ami felhívja a bűnüldöző szervek figyelmét. A lebukás szinte elkerülhetetlen, mert ha az imént említett fodrászban felmerül, hogy miért kell egy felnőtt embernek más bankkártyája terhére hajat vágatni, és erre a kérdésre az illetékeseknél keres választ, máris megjelenik a rendőrség az orrgazda lakásán, ahol szerencsés esetben még az ellopott tárgyakat is megtalálják.

Ilyen körülmények között az engedély nélküli bevándorlónak arra sincs lehetősége, hogy visszautazzon a hazájába, mert ezekben az országokban menetjegyet vagy üzemanyagot is csak bankkártyára adnak. Sorsa az őrizetbe vétel, a bűnügyi nyilvántartásba való bekerülés, és a kiutasítás. Ezután már arra sincs lehetősége, hogy bevándorlási kérvényt benyújtva jusson be az országba, mivel egyetlen állam sem engedélyezi a területén korábban bűncselekményt elkövetők letelepedését. Ebben a pénzügyi rendszerben a korábban illegálisan bevándoroltak, az országban bujkálók is „láthatóvá” válnak a hatóságok számára. Nekik azonban lehetőségük nyílik arra, hogy az ad­dig szerzett jövedelmük felhasználásával még a készpénz megszüntetése előtt elhagyják az országot. Ezt azért is célszerű megtenniük, mert amennyiben a korábbi munkáltatójuk továbbra is igényt tart rájuk előfordulhat, hogy kijárja a munkavállalási engedélyüket, ami egy idő után végleges letelepedést is eredményezhet. A legális bevándorlás engedélyezésére minden esélyük megvan, mivel a nyugati or­szá­gok lakossága rohamosan csökken, emiatt mind nagyobb számban lesz szükségük importált mun­kaerőre.

A készpénz megszüntetése nem egy futurisztikus álom, mert Svédország már most is egy készpénzmentes gazdaságról vizionál. Azt a tervet dédelgetik, hogy teljesen megszüntetik a készpénzfizetést. A svéd városokban mindenütt lehet plasztikkártyával fizetni. Már a templomok is kártyaleolvasókkal gyűjtik az adományokat. A buszokon szintén kártyával fizetnek. Amíg nálunk 25 %-ra tehető az elfogadási arány, Svédországban 2012-ben már a háztartások 85%-a használt hitelkártyát.[4] Amerikához hasonlóan az üzletek többségében el sem fogadnak készpénzt. Sőt akadnak városok, ahol a bankfiókok sem fogadnak el készpénzt. A készpénz kivezetése, a digitális gazdaságra való átállás a bűnözés visszaszorításában eredményezne ugrásszerű javulást. Ez már most is megmutatkozik, mert amíg 2008-ban 110 bankrablás történt Svédországban, addig 2011-ben csupán 16.

 

A bűnözés felszámolásának leghatékonyabb módja, hogy a készpénz megszüntetésével értelmetlenné tesszük az anyagi indíttatású bűnelkövetést. (Világviszonylatban nem kis összegekről van szó. Statisztikai becslések szerint a bűnözők bevétele évente 1000 milliárd dollárra tehető.) Ennek megvalósításához azonban legfelső szinten hozott politikai döntésekre, és a nemzetközi pénzügyi világ összefogására van szükség. A bűnözést megelégelő államok és helyi közösségek azonban már most is alkalmazhatnak egy célravezető módszert, a megszégyenítést, ami a pénzszerzésre irányuló ak­ció­kon kívül más bűncselekmények esetén is igen hatásos. Ezt a konstruktív módszert már a középkorban is gyakran használták, gondoljunk csak a városok főterén történt kalodába zárásra. (A hűtlenségen tetten ért asszonyokat is kalodába zárták, méghozzá pőrén, hogy nagyobb legyen az elrettentő hatás. Képzeljük el, ha ma is alkalmaznák ezt a módszert. Nem csak a főtéren, hanem minden utcasarkon állna egy kaloda, és állandó lenne a kihasználtságuk.)

A XX. században azonban mindinkább előtérbe kerültek az emberi jogok, így a bűnözők személyiségi jogai is. Ennél fogva a megszégyenítésnek ezt az eszközét már csak a diktatórikus rendszerek enged­hették meg maguknak. A kommunista országokban napirenden volt az eltévelyedettek „pellengérre állítása”. Bevett szokás volt, hogy a bolti szarkák nevét kiírták a bejárati ajtó melletti faliújságra. A hajdani Leningrádban a megszégyenítendő alkoholisták nevét felfestették a víztorony oldalára. Egyszer az elvtársak megkérdezték az éppen oda látogatott amerikai küldöttségtől, hogy mi a véleményük erről. „Rendkívül érdekes megoldás” – felelték.

Úgy látszik, idegenkedésük ellenére valahol a tudatuk mélyén megragadt az amerikaiakban ez a módszer, mert később ők is elkezdték alkalmazni. Az Egyesült Államokban egy futballstadion vezetője megbundázta a meccs előtti sorshúzást, és úgy intézte, hogy a kisorsolt gépkocsit az anyósa nyerje meg, aki aztán átadta neki a nyereményt. Amikor az eset kiderült, a helyi bíróság mellékbüntetésként arra ítélte a férfit, hogy szabadságának visszanyerése után jelenjen meg a következő évi bajnoki döntőn egy olyan pó­ló­ban, amelyre ezt a feliratot festették rá: „Az előző sor­solást megbundáztam. Aljas hazug, csaló, tolvaj va­gyok.” A példa követőkre talált a jog­alkalmazásban. A Maryland állambeli Salisbury-ben egy asszonyt, aki alig 10 dol­lár­nyi benzin tankolása után fi­zetés nélkül távozott arra ítélt a bíró, hogy egy táb­lá­val a nyakán álljon ki a ben­zinkút elé. A táblára ez volt írva: „El­kaptak, mert ben­­zint loptam.” Büntetését fo­kozta, hogy az esetről hallva szá­mos szülő elvitte cse­me­téjét a töltőállo­máshoz, hogy er­kölcsi érzé­két fejlessze. Ott aztán a bűnösre mutogatva nyomatékosan felhívták gyermekük figyelmét arra, hogy tanuljon a pórul járt asszony példájából, és sohase orozza el azt, ami a felebarátjáé. A kisvároson átutazók sem állták meg megjegyzés nélkül a látványt. Egyikük megjegyezte: Mi az, visszatért a középkor?

A közlekedési rendőrök is megunták a sok szabálytalankodást, és újabban sokkoló megoldásokat alkalmaznak. Kanadában, aki biztonsági öv nélkül vezet, annak hullaházban alkalmazott, lábujjra akasztható azonosító cédulát osztogatnak. A szabálytalankodó hazaviheti, és kipróbálhatja, hogyan fog kinézni a saját lábujján. De ez még nem minden. Addig nem engedik útjára a megdöbbent vezetőt, amíg ki nem tölti rajta a Név, A legközelebbi hozzátartozó és Az elhalálozás oka rubrikákat. Így ha továbbra sem csatolják be az övet, a hullaházban tevékenykedőknek már nem kell az adminisztrálásukkal foglalkozni. A bűnözés visszaszorításnak másik útja a visszaesők szigorú büntetése. Amerika több államában alkalmazzák a „harmadszorra kiestél” szabályt. Akit harmadszor ítéltek el, annak nincs több „dobása”. Ezt követően már akkor is életfogytiglanra ítélik, ha csak áruházi lopáson érik. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban 2,1 millió embert tartanak fogva, vagyis minden 138-ik amerikai rács mögött ül. (2010-ben nálunk is bevezették a „Három csapás” törvényt. A bíróságoknak nincs lehetőségük mérlegelésre. Aki harmadszor is lebukik, azt életfogytiglani börtönre ítélik.)

Már a narkósok, prostituáltak és az illegális lakásfoglalók kiűzésével sem bajlódnak a rendőrök. Eddig havonta küldtek egy felszólítást a jogcím nélküli lakóknak, hogy hagyják el a bitorolt ingatlant. Ezt követően polgári peres eljárást indítottak ellenük, és csak évek múlva, az érvényes bírósági határozat megszületése után tudták őket kilakoltatni. De nem sokra mentek vele, mert másnap visszaköltöztek. Feltörték a hatósági pecsétet, és elfoglalták a lakást. A közüzemi szolgáltatások kikapcsolása sem jelent megoldást, mert tűzveszélyes eszközökkel világítanak, és az alapvető higiéniai követelményeknek sem tesznek eleget. Ezáltal bármikor felgyújthatják vagy megfertőzhetik a környéket. Egy dél-karolinai város seriffje egyszerűen megoldotta ezt a problémát. Már az első helyszínelésnél kiűzi a renitenskedőket bűzös borzzal. Nem valódi borzokat visz magával, hanem a szintetikusan előállított váladékukat, spray formájában. Szétpermetezi a lakásban, és mindenki hanyatt-homlok menekül. Az elviselhetetlen bűz hetek múlva is megmarad a lakatlan házban, így mesze elkerülik a bűnözők a korábban felszámolhatatlan rejtekhelyeket. Az új-zélandi gyártó eredetileg kóbor macskák elrettentésére fejlesztette ki orrfacsaró készítményét, de bűnözők kiűzésére is jól alkalmazható. Richland megye rendőrfőnöke büszkén újságolta az újságíróknak, hogy eddig már 11 helyen vetették be a borzillóolajat nagy sikerrel.

Az előbbi büntetésmódnál tulajdonképpen nem a megszégyenítés a legelviselhetetlenebb, hanem a nyilvánosságra hozatallal együtt járó kiközösítés. Normális körülmények között a megszégyenített embereket nem csak a társadalom, hanem a család is kiveti magából, és miután az ember közösségi lény, nincs nagyobb büntetés számára, mint hogy kitaszítják természetes közegéből. Ehhez persze az szükséges, hogy a bűnelkövetés mindenütt szégyen legyen az emberek szemében, és ne virtus. Ahol bocsánatos cselekménynek számít a bűnözés, ott sohasem fognak megszabadulni a bűnözőktől. A jelenlegi agyondemokratizált világunkban a börtön szanatóriummá, menedékházzá, és a bűnözők „szakmai továbbképző intézményévé” vált. A börtönbüntetésnek ma már nincs semmi visszatartó ereje. Igazi büntetés csak a család, a környezet, a társadalom megvetése lehet. Nem elég lecsukni, fizikailag elkülöníteni a bűnözőket, erkölcsileg is éreztetni kell velük, hogy ha erre az útra tévednek, nincs többé helyük a tisztességes emberek alkotta társadalomban. A kiközösítést, a semmibevételt régen is nehezen viselték az emberek. Egy ókori bölcs így fakadt ki a könyörtelen elutasítás láttán: „Légy legalább az ellenségem!” Egy társadalomban üldözöttként élni még mindig jobb, mint nyugalomban, de számkivetve. Kiközösítés, erkölcsi megsemmisítés nélkül a bűnözés elleni harc eredménytelen marad.

 

A Gonosz hatalmát is csak az iránta mutatott közönnyel és megvetéssel törhetjük meg. Ezt kell tenni bűnözőkkel is. Jelenleg ennek a folyamatnak éppen az ellenkezője zajlik. Ahelyett, hogy megvetnék az emberek a köztörvényes bűnözőket, követendő példaképet csinálnak belőlük. A média, a szenzációéhes újságírók rávetik magukat minden jelentősebb bűncselekményre, és reflektorfénybe állítják az elkövetőt. Tisztességes emberek egész életen át végzett becsületes munkával összesen nem kapnak annyi figyelmet, mint amennyit egy fülön csípett zsebtolvaj elkönyvelhet magának, ha írnak róla az újságok, vagy beszámol az eseményről a rádió, illetve a televízió. A nagy gazemberekből meg egyenesen nemzeti hőst csinál a társadalom. Ha elkapnak egy régóta körözött gonosztevőt, miközben üdül a jól felszerelt börtönben, elkezdi írni az emlékiratait. Erről értesíti az ügyvédjét, aki nyomban összehív egy sajtótájékoztatót, és még el sem készült a „mű”, máris akad olyan kiadó, aki 180 millió forintot kínál érte. Teheti, mert biztos benne, hogy nagy példányszámban el tud­ja adni ezt a könyvet. Eközben a tudományos szakírók, az élet útvesztőiben irányt mutató művek alkotói éveken át kilincselnek anélkül, hogy kiadóra lelnének. Ha az élelmesebbje talál is valakit, aki hajlandó megjelentetni a könyvét, nem sok jóra számíthat. Rendszerint 60-80 ezer forint honoráriummal „kiszúrják a szemét”, és közlik vele: örüljön, hogy egyáltalán kiadják a művét. Amikor a szerencsésnek mondott szerző kiszámolja, hogy az évtizedeken át, óriási műgonddal kidolgozott alkotása mennyi hasznot hozott, kiderül, hogy 1 forintos órabérért dolgozott.

Ezzel szemben a nyolc általános iskolát végzett banditák néhány hét alatt összecsapott firkálmányaiért sorban állnak a kiadók és a filmgyárak. Nem baj, hogy elolvasni sem lehet, mert tele van he­lyesírási és fogalmazási hibákkal. Majd szereznek egy „négert”, aki néhány ezer forintért átfésüli, „fogyasztható” állapotba hozza a gyűrött, pecsétes füzetlapra firkált ákombákomokat. Eközben az ügyvéd már szervezi a sajtókampányt, ahol közli, hogy a busás honoráriumból meg tudják fizetni az okozott kárt, és ez esetben „más elbírálást érdemel” a védence. Ez a számítás többnyire be is válik, így a néhány évre csökkentett büntetés letöltése után az áldozataival könyörtelenül elbánt gazember irodalmi babérokkal felékesítve, és gazdagon távozik a börtönből. Ezt követően már azt a luxust is megengedheti magának, hogy tisztességes életvitelt folytasson, mivel a több százmilliós vagyon jóval nagyobb annál, mint amennyit korábban fegyveres rablásokkal szerzett magának. Mindemellett fürdik a dicsfényben, mert a média sztárt csinált belőle. Különféle fogadásokra jár, ahol magas rangú politikusokkal parolázik. Senkinek sincsenek fenntartásai vele szemben, senkit sem érdekel, hogy az egész bűnüldöző rendszert közröhej tárgyává tette. Országos vezetők arra gondolnak: nem árt egy kis népszerűség, bármi áron is. A nem egészen önzetlenül tevékenykedő ügyvéd lelkiismere­te is nyugodt marad. A nyilvánosság előtt azzal ideologizálja meg mítosz- és profitgyártó ügyködését, hogy: „Ja kérem, ez a kapitalizmus”. Az időközben megjelent mű pedig már tankönyvként is szolgált. Egy fiatalkorú pl. ennek alapján fosztott ki a minap egy vidéki pénzintézetet.

A nyugati országok bűnözőinek akkor sem kell aggódniuk a megélhetésük miatt, ha túlságosan lusták ahhoz, hogy életrajzi regényt írjanak. Szabadulásuk után várja őket a magas nyugdíj. Egy holland börtönben raboskodó pe­­­do­fil rablógyilkost „pszicho­lógiai okokból” százszá­zalé­ko­san mun­kaképtelennek nyilvá­ní­tottak, ezért havi 600 ezer fo­rintnak megfelelő összegű nyug­díjat fo­lyó­sítanak neki. Nyilván na­­gyon meg­viselte az öt gyerek puszta kézzel való megfoj­tá­sa, és ez vezetett a lelki zava­rá­hoz. A sorozatgyilkosságért csu­pán 20 év börtönbüntetést ka­pott. A rács mögött teljes ellátás­ban részesül, így most nincs szük­sége a bankszámláján gyar­a­podó pénzre. 2012-ben fog sza­badulni, és akkor 144 millió forint vár rá. Ily módon igyek­szik feledtetni ve­­le a társa­da­lom a „nehéz éve­ket”, így biz­to­sítja számára a nyu­godt öreg­séget. A holland igaz­ság­szol­gál­tatás már több tucat lelki okok­­ból leszázalékolt bűnö­zőből csi­nált ily módon millio­most.

Amerikában a börtön réme sem fenyegeti a bűnözőket. Az igazságszolgáltatás elkerüléséhez nem kell más, csak egy dörzsölt ügy­véd, aki végtelenségig el­nyújtja az ügyet. Az ügyvédek törvénnyel folytatott packázá­sa már odáig fajult, hogy új­ratárgyalták egy floridai férfi perét, mert az esküdtszék túl sok tagjának neve kezdődött „G” betűvel. Az esküdtszék tizenkét tagja közül hétnek a vezetékneve volt G-kezdő­betűs, amit a fegyveres bűnö­ző védője nagyon arány­ta­lan­nak talált. Azzal érvelt, hogy védencének alkotmá­nyos joga sérül, ha az esküdtszék össze­tétele nem reprezentálja a tár­sadalmi csoportok valódi meg­oszlását. A bíró helyt adott a panasznak, az ügyet újratárgyalták, ami a vádlott felmentésével ért véget.

 

Az erkölcsi érzék hiányát illetően a külföldi bulvárlapok és kiadók is túltesznek a hazaiakon. A CKM magazin pl. több oldalt szentelt a XX. századi kannibalizmusnak. A horrorisztikus részleteket élethűen érzékeltető leírások egyike a venezuelai Dorangel Vargasról szól, aki tavaly 10 embert gyilkolt és evett meg az Andokban. Az újságíró által a konyhaművészet költőjének titulált Vargas kényes ízlésével tűnt ki a társai közül. A tudósítás szerint jobban kedvelte a férfiak húsát a nőknél. „Érzékeny szájpadlása csak a finom, egészséges és tápláló emberhúst képes elviselni.” A megbotránkoztatás fokozása érdekében szó szerint idézte a gyilkos nyilatkozatát: „Mindenki ehet, sőt mindenkinek muszáj emberhúst ennie, csak jól meg kell mosni és tisztítani.” A tanácsadás azzal folytatódott, hogy: „A kéz és lábfej sose kerüljön a fazékba.” Aztán azzal dicsekedett, hogy tökéletes szószt készít a nyelvből, a szemből pedig kiváló ízű és egészséges levest tud főzni. „Egy francia szakácsnak is becsületére válna!” Most életfogytiglani börtönbüntetését tölti és könyvet ír. Szakácskönyvet. A fentiek alapján sejthetjük, hogy milyen alapanyagokból. Ennek ellenére már több kiadó is jelezte érdeklődését a mű iránt, akik dollármilliókkal kecsegtetik Vargast. De öröme nem teljes, egyre csak azt hajtogatja: „Minek nekem az a sok dollár, itt a börtönben egy gramm emberhúst sem vehetek rajta.”

Azt is megtudhatjuk ebből a cikkgyűjteményből, hogy a világ kannibalizmusának igazi csillaga a japán Issey Sagawa, aki miután megölte majd elfogyasztotta a barátnőjét, tengernyi pénzt keresett, és világhírnévre tett szert. Találkozása későbbi áldozatával ártatlanul és romantikusan kezdődött, közösen verseket olvastak. Közben agyonlőtte a holland lányt, akivel a párizsi Sorbonne-on tanult. Aztán feldarabolta, és egyes testrészeit megette. Annak ellenére, hogy letartóztatták, nem állították bíróság elé, mert a francia hatóságok elmebetegnek nyilvánították. Ezt követően „gyógykezelés céljából” hazaszállították Japánba, ahol családi kapcsolatainak köszönhetően „teljesen egészségesnek” bizonyult. Szabadsága visszanyerése után Sagawa valóságos hőssé vált. A média sztárt csinált belőle. 5 könyvet, köztük 2 párizsi útikalauzt írt, amelyekért tekintettel a szerző nevére szinte verekedtek a kiadók. Később tévésztár és különféle szadomazochista filmek főszereplője lett. Hazájában gomba módra szaporodnak a rajongóit tömörítő klubok, így nem csak a pénze sokasodik, hanem a hírneve is egyre nagyobb lesz. Csodálkozunk, hogy ilyen körülmények között mind több ember válik bűnözővé? Miért válassza valaki a társadalmi érvényesülés szenvedésekkel teli, lassú útját, amikor jóval könnyebben és gyorsabban magasabb szintre juthat. Az ehhez szükséges mintákat a média futószalagon szállítja. A vádakra, mely szerint így kitanítják, rossz útra terelik az olvasóikat, azt válaszolták, hogy az ő kötelességük a tájékoztatás. A híreket nem ők csinálják, ők csak tudósítanak róla. Vagyis teszik a dolgukat.

Ennek megfelelően igen részletesen tálalták azt a hírt is, hogy van aki a hullákat kedveli. Jáva szigetén, Purballingga megye egyik falujában meghalt egy 80 éves asszony. A temetés után a családtagok észrevették, hogy valaki megbolygatta a sírt. Balsejtelmük beigazolódott. A kiásott koporsóból hiányzott a tetem. A rendőrség egy helybeli férfi házában találta meg a holttestet, felaprítva. A wokban és a dunsztos üvegekben másoktól származó emberi maradványok is voltak. A vádlott vallomása szerint eddig három embert evett meg. Az öregasszonyon kívül megölt és megevett két betörőt is. Áldozatainak húsát általában nyersen fogyasztotta el. Úgy gondolta, hogy így természetfeletti erő költözik belé, és megbékél a lelke. Egy belső hang azt súgta neki, hogy legalább két embert kell megennie ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Az egyik rabló péniszét levágva kiszárította, és a nyakába akasztva amulettként hordta. A kihallgatáson nem észleltek nála elmebetegségre utaló jeleket. Tökéletesen tisztában volt tettével, és cselekedetét természetesnek tartotta.

Az alábbi történet hírügynökségi továbbítása a belga sorozatgyilkosságokon edződött európai újságírókat is megdöbbentette. Ez persze nem tartotta őket vissza abban, hogy hetekig cikkezzenek róla. A lelkük mélyén azonban érezték, hogy itt már nagy baj van, világunk tényleg a teljes rothadás felé tart. A pokoli indíttatású rituálé életben maradt főszereplőjét felelősségre sem tudták vonni, mert tettére nem találtak paragrafust. A civilizált országokban csak a halottgyalázást bünteti a törvény, az emberevést nem. Pedig ez történt Németországban, a XXI. század elején. A horror színhelye egy idilli kisváros, Rotenburg volt. Tiszta, rendezett utcák, vidám emberek. Bármerre néz az ember, mindenütt a kultúra és a polgári jólét megnyilvánulásaival találkozik. Az ódon, jól kar­bantartott házak között állt egy 35 szobás kúria, nagy kerttel. Egy kedves, szolgálatkész, középkorú férfi lakta. Az anyját haláláig kitartóan ápolta, gyermek, és kutyabarát. Komputerszakértőként tevékenykedett. Szakmáját még a katonaévei alatt, a Bundeswehrben tanulta. Ott példás karriert csinált, 12 év alatt a főtörzsőrmesterségig vitte. Megbízható, rendes munkatársnak, fegyelmezett katonának tartották. Leszerelése után a civil életben kamatoztatta tudását. Anyagi gondjai nem voltak.

A történet másik főszereplője egy berlini mérnök, aki a Siemens cégnél dolgozott, igen magas beosztásban. Egy fejlesztőrészleget vezetett. Munkatársai szakmai zseninek tartották. Kettős életéről a környezete semmit sem tudott. Szabadidejében ugyanis gyakran látogatta a berlini szadoma­zochista bordélyokat, és ismert ügyfele volt a nyugat-berlini vasútállomás férfiprostituáltjainak. Anyagi gondjai neki sem voltak. Vezető mérnök­ként havi 10 ezer eurót keresett. Így megengedhette ma­g­á­nak, hogy luxuslaká­sá­ban méregdrága kompu­ter­rend­szert építsen ki. Szen­ve­dé­lyes internetező volt, gyak­ran böngészett a vi­lág­há­lón. Eközben talált rá a kö­vet­kező hirdetésre: „Ke­­re­­sek egy jó testi fel­épí­té­sű, 18-30 év közötti fér­fit, aki beelegyezik, hogy le­vágjam és megegyem.” Hü­­­lye vicc, gondolhatná bár­ki, aki találkozott már az In­ter­netre felrakott sok mar­­­ha­sággal. Nincs olyan őrült, aki komolyan venne egy ilyen dőreséget. De akadt. A hirdető az előbbiekben említett komputerszakértő, az áldozat szerepére vál­lal­kozó pedig a berlini mérnök volt.

Amikor összejöttek és megkötötték a vérfagyasztó alkut, kidolgoztak egy ördögi forgatókönyvet. E szerint a főtörzsőrmester lemetszi a mérnök nemi szervét, és azt megsütve közösen elfogyasztják. Ezt követően késszúrá­sok­kal végez a megcsonkított áldozattal, majd feldara­bol­­ja, és megeszi. Így is tör­­tént. A komputerszakér­tő kú­­­riá­jának pincéjében kü­­lön mé­szárszéket rende­zett be hen­tes­szer­szá­mok­kal és hús­­kam­pók­kal a ret­tenetes szín­­játék­hoz. A for­gató­könyv­­­höz hoz­zá­tar­to­zott a rituálé videosza­la­gon való rögzí­té­se is. A rend­őrség rá­­­talált a 4,5 órás vér­fa­gyasz­tó fel­vé­­tel­re. Ami­kor leját­szot­ták, a nyomo­zást veze­tő ren­dőr­­tiszt rosszul lett a látvány­tól. A mara­dék em­berhús a hűtő­szek­rényben várt to­váb­bi fo­gyasztásra, akku­rá­­tu­san mű­anyag zacs­kók­ba porci­óz­va. A cson­tok és a ko­po­nya a kertből került elő, egy kis halom alá ás­va. Az emberevő gyilkos már a következő áldozatát ke­res­te, amikor lecsaptak rá a rendőrök. Tettét egy per­cig sem ta­gadta, sőt ártat­lannak val­lotta magát. Vé­gül is em­ber­ölésért ítélték el. Megúszta 8,5 évi börtönbüntetéssel, de jó magaviselet esetén már 5 év után szabadon engedik. A bíróság azért nem vette figyelembe a kannibalizmust, mert „ez a büntetőjog egy olyan határterülete, ahol nincsenek tapasztalatok”. Sokat elárul társadalmunk jelenlegi erkölcsi állapotáról, hogy a hirdetésre 200-an jelentkezzetek áldozatként, 30-an az iránt érdeklődtek, hogy részt vehetnek-e a lakomán, 15-en pedig nézőnek ajánlkoztak.

 

Nehogy azt higgyük, hogy egyedi esetről van szó. 2012 májusában egy japán férfi levágatta a péniszét és a heréit, majd megfőzve felszolgálta egy vacsorapartin. A Tokióban rendezett sajátos vacsorán nagyjából 70 fizetővendég vett részt. Mao Szugijama akár kétéves börtönt is kaphatnak tettéért, valamint szeméremsértés címén 7 millió forintos bírságot fizettethetnek vele. Szugijamát és társait az egyik tokiói kerület polgármestere jelentette föl az eset után, azonban a vacsoravendégekkel szemben nem indult eljárás, mert Japánban nincs betiltva a kannibalizmus.

[

Korunk leghatékonyabb fegyvere, a média. Akár rossz, akár jó célokat akarunk szolgálni, az írott és elektronikus sajtó faltörő kosként vág utat nekünk. Ugyanakkor kétélű fegyver is, amely gyakran a használóját sebesíti meg. Többször előfordult már, hogy valaki a média segítségével próbált az elszenvedett sérelmeiért elégtételt venni, de éppen ellenkező hatást ért el vele. Erre legismertebb példa a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című könyv megjelentetése, amely méltán vívta ki egy zsidó hitközség vezetőjének tiltakozását. Ezt a cári titkosszolgálat által összeállított hamisítványt egy csőd szélén álló kis kiadó jelentette meg annak reményében, hogy ezzel talán helyreállíthatja megrendült anyagi helyzetét. A kiadó vezetőjének nem sokáig fájt a feje emiatt, mert ahogy meg­érkezett a feljelentés a Legfőbb Ügyészséghez, és erről a sajtó tudósított, az emberek megrohanták a könyvesboltokat, és napok alatt az utolsó darabig felvásárolták a készletet. A nagy keresletre való tekintettel megindították az újranyomást, ami azt jelenti, hogy több tízezer darabot fognak eladni egy olyan színvonaltalan fércműből, amelyből normál körülmények között száz darabot sem vettek volna meg.

A rendőrség elrendelte ugyan a nyomozást a kiadó vezetője ellen „izgatás és gyűlöletkeltés” címén, de nem sokat tehetnek ellene. Átmenetileg felfüggesztették a nyomdai munkálatokat is, de a jogi szakértők szerint a végleges betiltásnak igen kicsi az esélye. Egy demokratikus országban ugyanis az alkotmány biztosítja a véleménynyilvánítási és a sajtószabadságot, ami azt jelenti, hogy a magánvéleményét nem csak szóban terjesztheti bárki, hanem ki is nyomtathatja. Ráadásul itt nem is új gondolatokról volt szó, hanem egy múlt században született konspirációs jelentésgyűjteményről, amelyet azóta jó néhány országban, több tucat kiadó jelentetett meg, különösebb következmények nélkül. A véleménynyilvánítási szabadság korlátozása azért sem járható út, mert könnyen ki lehet játszani. A gyűlöletbeszéd elleni perekben mit fog kezdeni a bíróság a kódolt, de mindenki által desifrírozható szöveggel, a kétértelmű kijelentésekkel. Hogy lehet valakit elítélni azért, mert kijelentése helytelenül is értelmezhető. A vádlott ügyvédjének csak annyit kell mondani, hogy: Rossz az, aki rosszra gondol – és máris lesöpri a vádat az asztalról.

A nyugati államok törvényei oly mértékben liberálisak, hogy teret engednek olyan nézeteknek is, amelyek nem egyeznek a többség véleményével, sőt évezredes erkölcsi értékeket sértenek. Talán azért teszik ezt, mert ezzel akarják bizonyítani, hogy az ő demokráciájuk annyira erős, hogy ezt is kibírja. Így jelenhetett meg náluk minden gond nélkül Hitler: Mein Kampf-ja, és Sztálin emlékiratai. Ezeknek az országok­nak a vezetői ugyanis bíz­nak polgáraik józan ítélő­képességében, és úgy gon­dolják, hogy egyetlen nor­mális ember sem veszi ko­molyan ezeket a tévesz­mé­ket. A világban történtek meg­értéséhez, a vélemé­nyek sokszínűségének meg­isme­réséhez azonban szük­ség van ezeknek a mű­vek­nek a nyilvánosság elé tá­rására is. Mellesleg eze­ket a köny­veket pár évvel ez­előtt ná­lunk is meg­jelen­tették, min­den különösebb vissz­hang nélkül. A kutya sem törő­dött velük, évekig poro­sod­tak a könyves­bol­tok pol­ca­in. Valószínűleg ez a sors várt volna a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című kiadványra is, ha egy túlbuzgó vallási vezető nem veri fel a port körülötte. Lehet, hogy nálunk nem lesznek olyan elnézőek a bírák, és a kiadót – a látszat kedvéért – némi pénzbüntetésre ítélik, de ez nem fog elégtételt szolgáltatni az oly sokat szenvedett zsidóságnak. A számukra sértő sajtótermék megjelenésének média segítségével történő akadályozásával éppen ellenkező hatást értek el.

Súlyosbítja a helyzetet a botrányos ügyek nyilvánosság elé tárásának szinte minden esetben fellépő kísérő jelensége: a to­vábbgyűrűzés. A „Cion böl­cseinek jegyzőkönyve” fel­hívta a hatóságok figyel­mét a Hitler által írt „Mein Kampf”-ra is. En­nek kö­vet­keztében eljárást indí­tot­tak a megjelentetését végző két kiadó ellen, és el­koboz­ták a megmaradt pél­dá­nyo­kat. Ily módon sike­rült az emberek figyelmét fel­hívni erre a műre is. Eb­ben a hely­zetben teljesen mind­egy, hogy milyen íté­let szü­letik, az érdeklődés óriási mér­tékben meg fog nőni e fa­siszta propaganda-kiad­vány iránt is. Ha a bíróság felmentő ítéletet hoz, akkor a kiadók árasztják el a pia­cot újabb példá­nyok­kal, ha pedig betiltják a to­vábbi megjelentetését, ak­kor szamizdatként fog ter­jedni. Mellesleg a „Cion bölcseinek jegy­ző­könyve” esetében ez már meg is történt. A rendőrség tájékoztatója szerint az eljárás megindítását követő 1 hónap alatt több kalózkiadás jelent meg. Most keresik azokat, akik reprint kivitelben újra kiadták a be­tiltott művet. Ismerve az al­világ szervezettségét, en­nek sikere erősen kétséges. Mindezek tetejébe már az Internetre is felkerült ez a könyv. Méltó társa lesz a csőbomba házilagos készítését, valamint a szakszerű kábítószer-adagolást bemu­ta­tó műveknek.

Feltehetően hasonló sors vár a „Mein Kampf”-ra is. Ha a hatóságoknak ezt si­kerülne megakadályozni, a beindult negatív folya­ma­tot ez sem állíthatja le. Ez esetben a már eladott pél­dá­nyok kelnek vándorútra. Közismert tény, hogy egy-egy botránykönyv kézről-kézről jár. Ha csak néhány száz darabot adtak el belőle, a tartalmuk ily módon több tízezer emberhez is eljuthat, ami azt jelenti, hogy a lakosság jelentős része megfertőződik a bennük foglalt fajgyűlölő eszmékkel. A sok alaptalan állítás és rágalom valószínűleg még több embert fog zsidógyűlölővé tenni, ami minden bizonnyal nem hiányzik ennek a hányatott sorsú népnek.

Hasonló a helyzet az uszító szólamokat tartalmazó szélsőséges folyóiratokkal. Ezek a kiadványokat olyan kevesen olvassák, hogy nem jelentenek veszélyt a társadalomra. Akik járatják ezeket a lapokat, azoknak semmi újat sem mond a tartalmuk, mert ők már te­lítve vannak az önmaguk által gyár­tott gyűlölködő eszmékkel. Baj csak akkor keletkezik, ha egy kí­vülálló kezébe kerülnek. A fajgyű­lölő és ki­sebbségellenes néze­tektől mentes olvasó természetesen fel­háborodik ezeknek a köröknek a vélemény­al­kotásáról, és demokra­tikus érzel­mei­től vezéreltetve moz­gó­sítja a ható­ságokat. Ez esetben már a rendőr­ség és az ügyészség is kénytelen foglalkozni a leírtakkal, amiről azon­nal hírt ad a média. A nyomtatott és elektronikus sajtót ugyanis a bot­rányok éltetik. Ma­napság csak az számít hírnek, ami felkorbá­csol­ja az indulatokat. Így a hírszer­kesz­tők azonnal rávetik ma­gukat min­den információra, ami botrány­gya­nús. A szokásos napi hí­rek senkit sem érdekelnek, ezek­kel nem lehet nö­velni az eladott példányszámot, a hallgatottsági-, illetve nézettségi indexet. A tiltakozás tehát a korábbi beidegződések útját járva nyilvánosságra kerül, amire széles néptömegek figyelnek fel. Innentől kezdve beindul a negatív spirál. A kíváncsiság emberek tízezreinek figyelmét irányítja rá ezekre a szennylapokra, és innentől kezdve azok is rendszeresen olvassák, akik korábban a létezésükről sem tudtak.

Vigyázni kell tehát sérelmeink nyilvánosság elé vitelével, mert a média mozgósításával egy olyan bombát biztosítunk ki, amely könnyen lehet, hogy bennünket fog megsemmisíteni. Ma egy olyan világban élünk, amelyben a Sátán kihasznál minden alkalmat, hogy civilizációnkat a porba sújtsa. A saját magunk által alkotott törvé­nyeket fordítja ellenünk, az álta­lunk működtetett fejlett infrastruktúra ma­­nipulálásával teremt olyan hely­ze­tet, hogy alantas szándékait ér­vény­­re juttassa. Szép dolog a de­mok­rá­cia, nagyszerű találmány a fejlett hír­közlés, de körültekintően kell bán­ni vele. Észre kell venni, hogy ezek a vívmányok nem csak használnak, hanem árthatnak is nekünk. Az imén­­ti példák is mu­tatják, hogy a túlvilági gonosz erők milyen kör­mön­font módon mani­pulálják a tár­sa­dalmunkat, a lehető legrosszabb irányba. Ez el­len legt­öbbet az új­ság­írók tehetnek, akik mielőtt „meg­­­lo­va­golnak” egy hírt, vé­giggondol­nák, hogy milyen kö­vetkezmé­nyek­kel jár annak nyil­vánosságra hoza­ta­la a társadalomra nézve. Ők azok, akiket a démoni erők rábírnak a fejlődés lassítására, megakadályozására is. Ha valaki egy pozitív gondolatot, egy előrevivő eszmét szeretne a média se­gít­ségével győzelemre juttatni, kü­lönféle félelmeket keltenek a köz­reműködésre felkért újságírók fe­jében. A legtöbbször azonban erre sincs szükség, elég ha nem­tö­rő­döm­­ségre ösztönzik őket, vagy fel­keltik bennük a minden em­berben fellelhető lustaságot, és má­ris vak­vágányra futott az ügy. Ez a hoz­záállás sajnos mérhetetlen ká­ro­kat okoz a világban, de a földi életről, a fizikai létről alkotott ismereteink csekély volta követ­kez­tében ez ma még nem tudatosult az érintet­tek­ben.

A „hírgyártók” magatartása csak a tudati felvilágosodás előreha­la­dásával fog megváltozni. A lélek­mérgezés kiszélesedése ellen azon­ban az átlagpolgár is sokat tehet az­zal, hogy nem engedelmeskedik a felbujtó késztetéseknek. Ha képe­sek vagyunk az indulatainkon ural­kodni; ha a felháborodásunk nem lépi át a bennünket körülvevő családi-, baráti-, szakmai közösséget, akkor a gonosz erők nem érik el céljukat. Alkalmazzuk azt a taktikát, amit ők használnak velünk szemben, a pozitív meg­­­­nyilvánulásaink agyonhallgattatása során. Ne hagyjuk magunkat provokálni, ne fújjuk fel a jelentéktelen ügyeket, és főleg ne vonjunk bele olyanokat, akik semmit sem tudnak tenni a káros jelenség felszámolása érdekében. Egy ügy csak akkor válik jelentőssé, ha jelentőséget tulajdonítunk neki. Az érdektelenség a negatív törekvéseket is képes elsorvasztani. Cselekedni akkor kell, ha tettlegességig fajul a dolog. Az erőszakos megnyilvánulások elfojtása is könnyebbé válik, ha nem támaszkodnak széles néprétegekre. Elszigetelődés esetén a társadalom pusztító sejtjei nem képesek tovább fertőzni, és felszámolásuk után sem keletkeznek újabb gócok. Vészterhes világunkban a médiának nem fékezhetetlen fenevadként, hanem józan közéletformálóként kellene tevékenykednie.

 

Előrevivő adópolitika

 

Már az eddig olvasottak alapján is látható, hogy milyen összetett és bonyolult problémákat kell megoldaniuk a jövő szakembereinek. A legnehezebb feladat azonban a törvényalkotókra vár, mivel nekik rendkívül sok szempontot kell figyelembe venniük ahhoz, hogy pozitív, előremutató törvények, a társadalmi fejlődést elő­segítő rendelkezések szülessenek. A jövőben a törvényalkotás nem abból fog állni, hogy: „Üres az államkassza, nosza vessünk ki egy új adót!” A körültekintés nélkül, esztelen módon meghozott törvé­nyek növelik ugyan az állami be­vételeket, de ellehetetlenítik a tár­sadalom jelentős hányadát. Erre legjobb példa az ÁFA-törvények hazai megalkotása volt. Amíg Ausztriában és más nyugati orszá­gokban a tejet és tejtermékeket nem terheli forgalmi adó, addig nálunk még a tehén alól elvett fel­dolgozatlan nyers tejre is akkora adót vetnek ki, mint a luxusélelmiszerekre. Ennél fogva az utóbbi években a hazai tejfogyasztás a rendszerváltás előtti szint kétharmadára esett vissza. A szegény családok már évek óta nem tudnak tejet, tejtermékeket venni a gyermekeiknek. Ez a növekedés, egészségmegőrzés szempontjából alapvetően szükséges élelmiszer a lakosság egyharmadának megfizethetetlenné vált. Nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy belássuk, milyen következményekkel fog ez a helyzet járni a jövő generációjának életképességére nézve.

Negatív kihatásait tekintve leg­alább ekkora baklövés volt a köny­vek megadóztatása. Ez a külföl­dön is nagy megütközést kiváltott intézkedés oda vezetett, hogy a la­kosság kétharmada számára már nem csak a színház, a mozi és a különféle kulturális rendezvények váltak hozzáférhetetlenné, hanem a könyvek is. Köztudott tény, hogy világszerte mind kevesebbet ol­vas­nak az emberek. Ennek kö­vet­keztében egyre műve­letle­neb­bek, egyre tájékozatlanabbak, és ez­ál­tal egyre kiszolgáltatottabbak lesz­nek. Felvilágosultság, a világ dol­gaiban való jártasság, más né­pek szokásairól való informáltság hi­án­yában ezek az emberek könnyen manipulálhatóvá válnak. Aki nem rendelkezik szilárd kulturális ala­pok­kal, hamarabb állítható társa­dalmilag káros eszmék szolgálatába, ami az erkölcsi értékrend további pusztulását eredményezi.

Ráadásul az öngyógyító, az egészséges életvitelt elősegítő könyvekre is kiterjesztették a for­galmiadó-kötelezettséget, így az emberektől elvették az egészségmegőrzés egyetlen lehetőségét is. Az államilag finanszírozott hiva­ta­los gyógyítás nem sokat törődik az egészségmegőrzéssel. Ők az em­bereket többnyire csak akkor veszik kézbe, amikor már meg­betegedtek. A természetgyógyász-rendelők szolgáltatásai és egyéb betegségmegelőző kúrák az át­lag­emberek számára megfizet­he­tet­lenek. Ez külföldön is így van, de ott legalább rendelkezésre áll az ezzel foglalkozó szakiro­da­lom; így aki akarja, öntevékeny mó­don is elsajátíthatja ezeket a mód­­szereket. Az autodidakta kép­zés útján történő gyógyulás azért is le­­hetséges ezen a téren, mert sok eset­ben a természetgyó­gyá­szok sem gyógyítanak. A páciens alapos vizs­­gálata, vagyis beteg­ségeinek fe­lmérése után olyan életmód­prog­ra­mot állítanak össze, amely­nek kö­ve­tésével a beteg önmagát gyó­gyítja meg.

Nálunk azonban az állam eltorlaszolta ezt a kiutat. Olyan drágává tette a könyveket, hogy az egészségmegőrzésnek, az öngyógyításnak ez a módja sem áll az emberek rendelkezésére. Külföldön másként ítélik meg ezt a helyzetet. Nagy-Britanniában pl. nem vetnek ki fogyasztási adót a könyvekre, napi­lapokra, folyóiratokra, sőt még a ké­pes magazinokra sem. A mindenkori kormányok azzal indokolják ezt a ha­tározatot, hogy „a tudást nem szabad megadóztatni”. Filozófiájuk, hogy egy jól működő társadalom elképze­lhetetlen jól informált lakosság nél­kül. Nálunk viszont 15% ÁFA-t ve­tettek ki a könyvekre és a folyó­ira­tokra. (Nem csak a bulvársajtóra, ha­nem a tudományos szakfolyóira­tokra is.)[5]

Ezekből az esetekből is látszik, hogy egy-egy rosszul meghozott tör­vény milyen károkat tud okozni a világban. Ennek elkerülése érdeké­ben politikusainknak alaposabban át kel­lene gondolniuk, hogy milyen szabályzókat vezetnek be a társadalomban. A mainál is nehezebb dolguk lesz a jövő politi­kusainak, mivel nekik komplex törvényeket kell alkotniuk, olyanokat, amelyek nem csak a meg­célzott vonalon eredményeznek pozitív változást, hanem az élet szinte minden területén. Az adó­bevételeket növelő rendelkezéseket, pl. úgy kell meghozniuk, hogy az ne csak az államkincstárt gyarapítsa, hanem előnyös hatást gyakoroljon a környezetre, az arányos közteherviselésre, és más szférákra. Itt van pl. a gépkocsiforgalom feltartóztathatatlan növekedése, a környezetszennyezés ka­tasz­trofális helyzete, a fokozatos elszegényedés, és a költségvetési hiány megállíthatatlan növekedésének komplex problémája.

 

Rövidlátó politikusaink ezt a problémakört eddig meglehetősen egy­ol­dalúan, és önző módon pró­bálták megoldani. Az államkincstár felduzzasztására olyan adókat vetettek ki, amelyek a gazdagokat és a szegényeket egyaránt súj­tot­ták, a környezetvédelemmel pe­dig egyál­­ta­lán nem törődtek. A ter­mészet meg­mentése érdekében nem igye­kez­tek korlátozni a gép­ko­csi­hasz­ná­latot, mert ez őket, és a ro­ko­ni-, ba­ráti körüket is hátrányosan érin­tette volna, így nem cso­da, hogy nap­jaink közleke­dése kaoti­kus­sá vált. Arról nem is szólva, hogy az iszo­nyatos mértékű gépkocsi­forga­lom mind szennye­zet­­tebbé teszi a le­ve­gőt, és ezen ke­resz­tül a talajt, vala­mint az élő­vize­ket. Az Egész­ség­ügyi Világ­szerve­zet (WHO) fel­mé­rése alapján egyér­tel­mű­vé vált, hogy ma már nem az ipari üzemek szennye­zik a környe­zetet leg­na­gyobb mértékben, hanem a gép­járműforga­lom. Nap­ja­ink leg­na­­gyobb és legve­sze­­del­me­sebb kör­nyezet­szennyezője az autó. Az autók kipufogógázai bomlasztják tovább a freonok és egyéb ipari gázok által kikezdett ózonlyukat felettünk, ráadásul mind több ember válik áldozatává a közlekedési baleseteknek. (Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a levegőszennyezés következtében évente 3 millió ember hal meg. Háromszor annyi, mint közlekedési balesetekben.)

Ebből a helyzetből egyértelműen következik, hogy túlélésünk érdekében radikálisan csökkenteni kell a gépkocsiforgalmat. Ezt azonban nem lehet tiltó rendelkezésekkel megtenni, mert ez csorbítaná az emberi szabadságjogokat. Gazdaságilag sem lenne előnyös a drasztikus forgalomkorlátozás, mivel jelentősen csökkennének az állami bevételek. Ez esetben egy komplex törvény megalkotására van szükség, amely oly módon korlátozza a gépkocsiforgalmat, hogy annak a többség számára csak előnyös következményei legyenek. Ennek a törvénynek az alapja egy új adó bevezetése lenne, amely kimondja, hogy akinek a munkájához, megélhetéséhez nincs szüksége gépkocsira, aki kedvte­lésből vagy azért tart autót, mert megengedheti magának, az fizessen utána luxusadót.

A gép­kocsi­tartás nem előfeltétele a normális életvitelnek. Nélküle is jól meg lehet lenni. Aki úgy érzi, hogy nem tud autó nélkül élni, vagy a kivagyiság által vezérelve így akar kitűnni a tömegből, az a vételáron túlmenően teremtse elő a fenntartásához szükséges összeget is. Az üzemeltetési költségbe ezentúl ne csak az üzemanyag ára, a biztosítási díj, és a szervizelési költség tartozzon bele, hanem ez az újfajta adó is, amely segít kiegyenlíteni a társadalmi igazságtalanságokat, és jó irányba tereli a világ fejlődését. Az életszínvonal emelkedésével az autó divatcikké vált. A mobilitás, a szabadság jelképe lett. A divat követése az öltözködésben is nagy anyagi áldozatokat köve­tel. Akkor fizessenek az autó­hóbort követő is. Felületes ítél­kezők esetleg azt mondhatnák, hogy ez az új adó tovább fogja rontani a sze­gényebb rétegek gép­kocsiszer­zési esélyeit. Ez a vád azonban nem felel meg a való­ságnak. A szegények autóvá­sár­lását első­sor­ban nem az adók, ha­nem az aut­ók magas ára, és a drága benzin teszi lehetet­len­né. Akinek a va­gyoni helyzete azon a határon áll, hogy éppen a luxusadó aka­dályozza a gépko­csi­tartásban, az mondjon le más kedv­telé­sé­ről, és ily módon te­remtse elő a különadó fedezésére szolgáló összeget. Tudomásul kell venni, hogy a passzióból történő gép­kocsitartás luxus, amelyért áldozatot kell hozni.

Kétségtelen, hogy autót továbbra is csak a tehetős rétegek tudnak majd tartani, de erről nem ez a törvény tehet. Ez az új adónem azonban képes lesz a vagyoni különbségekből eredő feszültségeket enyhíteni azáltal, hogy a gazda­gok által befizetett összegeket az állam oly módon csoporto­sít­ja át, hogy annak a szegények is hasznát látják. A jövedelemará­nyos köztehervise­lés teljesebbé tételének érdekében a luxusadó mértékének megállapításánál fi­gye­lem­be kell venni a gépko­csi­tulajdonosok vagyoni helyzetét is. Ez esetben nincs szükség bi­zony­talan alapon álló jövede­lem­igazolások beszerzésére, mi­­vel a tágas, nagy sebességű, il­letve nagyobb komfor­t­foko­zatú járműveket többnyire a tehe­tő­sebb rétegek vásárolják. Így ele­gendő az egyes gépkocsi­tí­pu­­s­ok­ra szorzószá­mokat meg­álla­píta­ni. A felár meghatározásánál szakértői véleményre sincs szük­ség, mert a gépjárművek gyári ára híven tükrözi az értéküket. A befizetendő díj megállapításánál nem szabad figyelembe venni a gépkocsi korát, mivel a használt autó ugyanúgy koptatja az utakat, ugyanúgy (sőt jobban) szennye­zi a levegőt, mint az új. A lu­xus­adó alapja tehát minden eset­ben a szóban forgó gépkocsi­típus új ára lenne. Mellesleg ez a közlekedésre is pozitív hatást gyakorolna, mert arra ösztö­nö­zné a leendő autótulajdonoso­kat, hogy ne roncsokat, hanem új, korszerű, biztonságos sze­mélygépkocsikat, illetve szál­lító­járműveket vásároljanak.

Miután a komplexitásnak elő kell segítenie az államgépezet fokozatos leépítését is, ezt az adót oly módon kell kivetni, hogy egyúttal minden más kap­csolódó adó megszűnjön. A lu­xusadót úgy tanácsos kikalkulálni, hogy magába foglalja a súlyadót, az úthasználati díjat, a környezetvédelmi adót, a kötelező biztosítás díját, és minden egyéb gépkocsival kapcsolatos fizetnivalót. Ennélfogva aki befizeti a luxusadót, automatikusan tagjává válik az általa megjelölt biztosítási intézetnek. Így nem fordulhatna elő, hogy egy baleset ártatlan elszenvedője azért nem kap kártérítést, mert a vétkes fél „elfelejtette” befizetni a kötelező biztosítást. A biztosítóknak is előnyösebb ez a megoldás, mivel nem az ügyfelektől kell havi részletekben beszedni a díjakat, hanem megkapják az államtól egy összegben. A luxusadónak tartalmaznia kellene a gépjárművek időszakos, kötelező felülvizsgálati díját is. Ennélfogva senkinek sem állna érdekében, hogy elbliccelje a zöldkártya beszerzését, így még kevesebb lenne a műszakilag meg nem felelő gépkocsi a forgalomban. Ezen adónemek összevonása azzal az idő- és idegkímélő előnnyel is járna, hogy a gépkocsitulajdonosok­nak mind kevesebb alkalommal kellene érintkezniük a hatósá­gok­­kal. Az egy helyen történő befi­ze­téssel, illetve banki átutalással végső soron lehetővé válna az ügyintéző apparátus egyszerűsí­t­hetősége, nem kellene annyi szer­­vezetet fenn­tartani a különböző adónemek nyilvántartására és be­szedésére.

Ennek az összevont adónak a behajtásánál természetesen foko­zott szigorral kell eljárni, mert a befizetés elmulasztása káros kö­vetkezmények egész sorát válta­ná ki. Ezért ebbe a folyamatba célszerű lenne bekapcsolni a köz­lekedésfelügyeletet. A rend­őrség csak akkor adna ki rend­számot az új gépkocsira, illetve a használt autó forgalmi engedélyét csak abban az esetben írnák át, ha a tulajdonos igazolná, hogy az első havi luxusadót befizette. Ettől kezdve az adóhivatal ellenőrizné, hogy minden hónapban befolyt-e a kivetett összeg, és ha nem, felkérnék a rendőrséget, hogy a nem fizető tulajdonos járművét vonják ki a forgalomból.

A luxusadó következetes beszedése azért is fontos, mivel ez az adónem szabályozó szerepet töltene be a világban. Ez esetben a fő cél nem az állami bevételek növelése, hanem a környezetszennyezés csökkentése, az élővilág, a természet megmentése. Ez csak oly módon érhető el, ha mind ke­vesebb gépkocsi járja a világ útjait. Ennek elérése érdekében a luxusadó mértékét mindaddig növelni kell, amíg a gépkocsiállomány nem kezd el lassan apadni. Az ily módon befolyt többletösszeget pedig a tömegközlekedés fejlesztésére kell fordítani, hogy tovább csökkenjen a környezetszennyezés, és a forgalmat akadályozó zsúfoltság. Tömegközlekedési eszközökkel ugyanis azonos távolság megtétele csupán egyhuszadnyi üzemanyagot, és egytizedrésznyi helyet igényel, mint saját járművel. A személygépkocsik szá­mának csökkenése azért is sür­­gető, mert mint tudjuk ma már túlnyomórészt a gép­jár­mű­vek felelősek az üveg­ház­ha­tás fo­kozódásáért. Amíg 1990-ben a közlekedésből szárma­zó szén­dioxid-kibo­csátás 58% volt, 2000-ben ez az arány el­érte a 75%-ot.

Az esélyegyenlőség bizto­sí­tása miatt is szükséges a tö­megközlekedés bővítését, il­letve megteremtését szorgal­mazni, mert a lakosság egy­harmada vagy túl fiatal vagy túl öreg ahhoz, hogy volán mögé üljön. Ha nem teszünk semmit ezen a téren, idővel polgárjogi prob­lé­mák is fel­me­rülhetnek. Az életüket fél­tő, türelmüket vesztett emberek a társadalmi igazságosságra hivatkozva fel fogják tenni a kérdést, hogy: „Ki­nek az érdeke fontosabb, a többségé vagy a kisebbségé? Miért kell a gépkocsit tartó kisebbség kényelméért a többségnek elviselnie a gépjárművek okozta környezet­szennyezés követ­kez­ményeit, az utak zsúfoltságából ere­­dő balesetveszélyt, és a zajártal­mat?” Az indulatok elszabadulása és a do­hánygyárak ellen indított kárté­rítési perek mintájára kezdeményezett vég­eláthatatlan jogi eljárások csak a ­sze­mélygépkocsi-állomány radikális csök­ken­tésével, a helyzet normali­zá­lásával kerülhetők el. (Japánban a nagy­városi polgárok beperelték az autó­­gyárakat, amelyek kénytelenek vol­tak 1,2 mil­liárd jen kártérítést fi­zetni. A további pereskedések elke­rülése ér­de­kében a gép­kocsigyártók 3,3 milliárd jen ado­mányt ajánlottak fel a tokiói aszt­más betegek kezelésére.)

Ha a hatóságok nem haj­landóak foglalkozni ezekkel az ügyekkel, akkor mind gyakoribb lesz az önbíráskodás. Tulajdonképpen ez a folyamat már meg is indult. 2004 novemberében valaki szöges vasdarabokat szórt az M5-ös autópályával párhuza­mosan futó 5-ös számú mű­útra. Mi­után a helybeliek hiába tilta­koztak a meg­növekedett ka­mionforgalom ellen, az egyik lakos „kézbe vette” a dolgokat. Az éj leple alatt vas­csö­vekből applikált szögeket szórt az útra. Egyet­len nap alatt 20 teherautósofőr tett fel­je­lentést a helyi rendőrka­pi­tány­ságon, hogy a fémtüskék ki­lyukasztották jár­művük ke­re­két. A tettest nem sikerült kézre keríteni. (Aki látta, az se igyekezett felfed­ni a ki­létét.) Ezért a Fuva­rozó Vál­lal­kozók Országos Szö­vet­sé­­ge kiadott egy köz­le­ményt, amelyben kérik az érin­tette­ket, ne veszélyez­tes­sék hegyes vasdarabokkal a közlekedés biztonságát, és elítélték a tiltakozás ilyen mód­­ját. Az akciónak azonban meg lett az eredménye. Az eset után hirtelen megnőtt a kamionsofőrök díjfizetési kedve. Többségük ma már a számukra épített autópályát használja, mentesítve az elkerülő út mentén lakókat a zaj- és környezetszennyezéstől.

A viszály elmérgesedése gyors hatósági intézkedésekkel most még megelőzhető lenne. Az állam azonban adóbevételeit féltve semmit sem hajlandó tenni ebben az ügyben. Így mind több helyen a polgárok veszik kezükbe az ügyet. Az Egyesült Államok Palm Springs kör­ze­tében pl. a helyi lakosok úgy véde­keznek a településükre zúduló for­galom ellen, hogy minden útke­resz­teződésbe közlekedési lámpát sze­rel­tek. A hosszabb útszakaszokat zeb­rákkal szabdalták fel, és a gyalogos átkelőhelyeket is lámpák védik. Ezt követően az út­vonal összes lámpáját piros hul­lám­ra han­golták. Így a száz­méteren­ként meg­állni kényszerülő ka­mionok legköze­lebb alaposan meg­gondolják, hogy arra menjenek. In­kább választják a közeli autópályát, és kifizetik az út­használati díjat. Ez az önvédelmi rend­szer azonban csak ak­kor hatékony, ha az autóút összes te­lepülése csatlakozik ehhez a mozga­lomhoz. Ekkor a bel­terü­leti forgalmat szolgáló útvonalon va­ló áthaladás akár duplájára növel­heti a menetidőt és az üzemanyag-fel­használást, ami már a távolsági fuvar­oztató cégek ve­zetőit is megfontolásra készteti. Ez ellen a kez­deményezés el­len az állam semmit sem tehet, mert a közlekedési lámpák felállítása és mű­ködtetése az önkormányzatok feladat. Az igazi megoldás azonban a gépkocsik számának csökkentése, és az útadó megszüntetése lenne.

A gépkocsik számának csökkené­sé­vel a forgalmi dugókon, a zsúfolt­ság­ból, idegességből eredő balesete­ken kívül meg­szűn­nének a parkolási gondok, és végre a gyalogosok is szabadon közlekedhetné­nek, mert nem állnák el út­­jukat a járdán parkoló gép­járművek. A kisma­mák­­nak sem kelle­ne az utcán tol­ni­uk a babakocsit azért, mert az autók a jár­­dán ter­pesz­kednek. Újab­ban a bi­cik­li­sek is gátolják a gya­lo­gos­for­gal­mat. Ke­rék­pár­utak híj­án, sok he­lyen rá­en­ged­ték a bicik­li­for­gal­mat a jár­­dák­ra. Mind töb­ben pa­nasz­kod­nak ami­att is, hogy a gya­logosok már a ki­jelölt gya­­logát­ke­lőhe­lyeken sem tud­nak köz­­le­kedni. Ha oda­ér­nek egy zeb­rához és az út túlsó oldalára sze­ret­nének átjut­ni, akkor rendszerint se elő­re, se ol­dalt nem me­hetnek, mi­vel a bo­nyolult balra kanyarodási mű­vele­tek biztosítására mindkét irány­ban tilosat mu­tat a lámpa. Ha végre át­vált az egyik, ak­kor sem indul­hat­nak el, mert a jobb­ra, kis ívben kanya­rodó jár­művek ezt lehetetlenné teszik. Mire elfogy­nak a gépkocsik, átvált a lámpa piros­ra. Akkor sem járnak jobban, ha ilyen irányú forgalom nincs, mivel a közle­kedési lámpákat gyakran úgy állítják be, olyan kevés időt hagynak az átkelésre, hogy csak futva lehet átérni a zebrán. Aki nem elég fürge, azt a türelmetlen autósok elgázolják a zebra közepén. Nem véletlenül tartják sokan, hogy a gyalogosokat másodrendű állampolgárként kezelik. Büntetik őket azért, mert nincs kocsijuk. A gépkocsigyártás mérséklődé­sé­­vel nem fenyegetne ben­nünket a világ nyersanyag­készleteinek idő előtti ki­merülése sem. Még az autó­használattal felhagyóknak is előnyös lenne ez a vál­to­zás, mert a gyaloglás vagy a kerék­párra való át­szállás meg­szünteti a mozgásszer­vi panaszokat, segít meg­őrizni az egész­sé­get.

Paradox módon hangzik, de ez az újfajta adó vég­ső soron maguknak a gép­kocsitulajdonosoknak is hasznos lenne. A luxus­adó várhatóan igen magas összege ugyanis arra ösz­tö­nözné az érintetteket, hogy mihamarabb alkal­maz­­zák azokat az új meghaj­tási módo­kat, amelyek meg­szabadítják őket az üzem­anyagköltségtől. Ez lökés­sze­rűen felgyorsítaná az „in­gyenenergiával” mű­kö­­dő mo­torok fejlesztését. A szub­­atomi energia fel­hasz­nálá­sán ala­puló gépjármű­meg­hajtás radi­ká­­lisan csök­­ken­tené a környe­zet­szennye­zési gondjain­kat, mert az emberiség megszaba­dulna a legfőbb szennyezőtől, a robbanómotoroktól. Em­ber, állat, nö­vény egyaránt fel­lélegezne. Et­­től kezdve egy új korszak kez­dőd­ne a Föld élővilágában. A vil­lany­mo­torral hajtott, kon­ver­teres táplálású gépjárművek örökre mentesítenék az emberiséget a kipufogógáz okozta légszennyezéstől. Erre sokan mondhatnák, hogy ez már megvalósult, mert a gombamód szaporodó elektromotoros gépkocsik évek óta róják útjainkat. A jelenlegi villanyautók azonban csak lokálisan tiszták, globálisan nem. Az akkumulátoruk feltöltéséhez szükséges villamos energiát ugyanis többnyire hőerőművekből nyerik.

A globális levegőtisztulásból nemrég egy kis ízelítőt is kaptunk. A New Scientist tudósítása szerint a 2003. augusztusi áramkimaradás nyomán jelentős mértékben javult a levegő tisztasága az Egyesült Államokban. Mint ismert az USA északkeleti és Kanada délkeleti területein néhány napra leálltak az erőművek a nagy meleg miatti túlfogyasztás miatt. A meteorológiai mérések szerint a leállást követő éjjel a levegő széndioxid-tartalma 90%-kal, az ózon pedig 50%-kal csökkent. Ezzel egyidejűleg 40 kilométerrel nőtt a látótávolság az érintett területen. Ez csupán 3 nap eredménye. Képzeljük el mi lesz akkor, ha az összes erőmű leáll a világon. Emellett megszűnik a gépjárművek szennyezőanyag-kibocsátása is. Olyan kristálytiszta lesz a levegő, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Mindez nem vágyálom. A megvalósítása csak rajtunk múlik.

Az üzemanyag megszűnése népgazdasági szinten is előnyös lenne. Az állam ugyan jelentős forgalmi adótól esne el, de az energia az állami intézményeknek, gépjárműveknek sem kerülne semmibe, ami kompenzálná a veszteséget. A benzinkutak megszűnése pedig világszerte óriási nyersanyag-megtakarítást eredményezne. Az üzamanyagtöltő-állomások felszámolásával megszűnik a rákkeltő hatásuk is. A Journal of Environmental Medicine[6] tudományos folyóiratban megjelent felmérés szerint a benzinkutak és autójavító szervizek közelében élő gyerekek között négyszer akkora a leukémia kialakulásának veszélye, mint korosztályuk másutt élő tagjainál. Ennek oka a gázolajból kipárolgó benzol rákkeltő hatása. Villanymotoros meghajtású gépkocsit jelenleg is gyártanak, de ezek nem tekinthetők globálisan emissziómentesnek. Hiába táplálja őket akkumulátor, ha a feltöltésükhöz szükséges áramot környezetszennyező barnaszénerőművekkel állítják elő.

A kőolajtermelő országoknak ez az átállás nem tetszene ugyan, de csak addig, amíg nem tudatosulna bennük, hogy az általuk birtokolt szénhidrogénekre a vegyiparnak továbbra is szüksége lesz. Csupán annyi változás várható, hogy a világ kőolajkészleteit nem fogjuk 30-40 év alatt energiatermelés céljából elégetni, így a vegyipar 2-300 év múlva is tud majd műanyagot gyártani. Azért sem szabad a kőolajat gépjárműhajtásra használni, mert a robbanómotorok meglehe­tő­sen alacsony hatásfokkal nyerik ki a szénhidrogénekből az energiát. Ennek következtében a civili­zációnk által üzemeltetett gépjárművek évente 560 millió tonna üzemanyagot égetnek el. A vegyipar ennek a mennyiségnek csak egy töredékét használja fel. Emiatt az olajkitermelő országok jövedelme csökkenni fog ugyan, de legalább az utódaiknak is lesz miből megélni, nem fenyegeti őket az olaj­kutak kimerüléséből eredő elszegényedés. A világon jelenleg 200 millió tonna műanyagot gyártanak évente, de ez a mennyiség folyamatosan nő. Jellemző a műanyagok térhódítására, hogy egy 1 tonnás gépkocsiban 200 kg műanyag van. Alapanyagának 90%-át kőolaj képezi. Műanyagot ugyan alkoholból, illetve etilénből is elő lehet állítani, de jóval drágábban, mint kőolajból. A kőolaj-finomítás végtermékére, a pakurára is szükség lesz még egy darabig, mert ebből készülnek az aszfaltutak.  

A társadalmi folyamatok jó irányba terelése érdekében a luxusadót nem célszerű kiterjeszteni minden gépjárműre. Általános mentességet kell biztosítani a tömegközlekedési járművek (vonatok, autóbuszok, villamosok, trolik, metró, elővárosi gyorsvasút stb.), a teherszállító járművek (kamionok, tehergépkocsik stb.), a haszongépjárművek (mezőgazdasági gépjárművek, úttisztító járművek, szemétgyűjtő járművek stb.) valamint a taxik és a rokkantak által használt járművek számára. Nem kellene fizetnünk a különböző szervizek szakembereinek, a szerszámaikat gépkocsival helyszínre szállító iparosoknak, és a kereskedelmi ügynököknek sem. Ennek a kategóriának a körét tovább kell bővíteni mindazokkal, akiknek a munkavégzése, a megélhetése a gépkocsihasználattól függ. A vállalkozók azonban – a visszaélések elkerülése érdekében – csak akkor mentesülnének a luxusadó megfizetése alól, ha a tárgyév végén érvényes adóbevallást nyújtanak be, és az általuk fizetett jövedelemadó meghaladja a luxusadó összegét. Ennek az előírásnak a hiányában előfordulhatna, hogy egyesek olyan cégeket hoznak létre, amelyeket nem működtetnek. Ezek a fantomcégek csupán azt a célt szolgálnák, hogy kibújjanak a gépkocsiadó fizetése alól. Mentesülnének a luxusadó megfizetése alól azok is, akik más módon, mint gépkocsival nem tudnak kimozdulni hazulról, mivel a környezetükben nincs tömegközlekedés. Erre azért is szükség van, mert a helyzetváltoztatás szabadsága alap­vető emberi jog, senkit sem lehet „röghözkötöttségre” kárhoztatni.

Az adómentességet azonban nem szabad ajándékba adni, mert ez egyes rétegek alaptalan gazdagodását eredményezné, ami nem segíti elő a társadalmi feszültségek enyhülését. A világ majd minden országában veszteségesen üzemeltetett tömegközlekedési járművek esetében nincs mit tenni, mivel ezek nem képesek csökkenteni a tarifákat. Más a helyzet a nyereséges taxizással, a teherfuvarozással és a vállalkozásokkal. Az ő esetükben csak azzal a kikötéssel szabad eltekinteni a luxusadó meg­fize­té­sétől, ha ezzel az összeggel csökkentik a fuvardíjakat, illetve a szolgáltatásaik árát. Ezáltal csökkenne az infláció, és a szállítási költségek mérséklődése élénkítőleg hatna a gazdaságra. Ennek az előírásnak a végrehajtásánál nincs szükség szigorú ellenőrzésre, mert ha a kedvezményezetteknek csak a fele betartja a rendelkezést, akkor a többi kénytelen lesz követni őket. A törvénytisztelő vállalkozók ugyanis letörik az árakat, így a piacgazdaság törvényei kikényszerítik, hogy a vonakodók tábora is jobb belátásra térjen. Az árcsökkentést az tenné lehetővé, hogy a kedvezményezett járművek tulaj­donosainak a későbbiekben nem kellene fizetniük súlyadót, és a kötelező biztosítást sem. Az ebből eredő hiányt az államháztartás a passzióból gépkocsit tartók luxusadójából pótolná. Az adómentes­séget biztosító engedélyt az önkormányzatoknak kell kiállítani, max. 1 éves időtartamra. Erre azért van szükség, mert a helyi viszonyokat csak az adóalanyokkal közvetlen kapcsolatban álló hatóságok ismerik, központilag nem lehet egyénekre lebontott rendelkezéseket hozni.

 

Ennek az új adónemnek a bevezetése valószínűleg nem fog osztatlan elismerést aratni a társadalomban. A hátrányosan érintett szemé­lyek­nek azonban el kell gondolkodniuk azon, hogy mi a fontosabb számukra, a vagyonuk, vagy az életük. A gépkocsi­eladások száma roha­mo­san nő, minden évben közel 10%-kal emelkedik a for­galomban levő autók szá­ma. Ha ez így megy tovább, akkor nem lehet kimenni az utcára, mert min­dent ellepnek a gép­kocsik. Annyi lesz az autó, hogy már parkírozni sem tud­nak. A köz­­lekedésük is lehetetlenné vá­lik, mivel nem tudnak egymástól moz­dul­ni. Az utak teljes felületét ellepik. Több órás dugók ala­kulnak ki, a közúti köz­lekedés teljesen megbénul. Szakér­tői becs­lések alapján a forgalmi dugók mi­atti torló­dások, le­állások világvi­szony­lat­ban évi 100 mil­liárd dollárnyi vesz­teséget okoz­nak. Nem is szólva az uta­kon vesztegelő több millió gépjármű ál­tal kibocsátott szennyezőanyagról. Sta­tisz­tikai becslé­sek szerint jelenleg 34 milliárd liter üzemanyagot pazarolnak el a gépjárművek világszerte a forgalmi dugókban. Az araszoló járművek motorját nem lehet leállítani, mert ha valaki ezt megteszi, az utána veszteglők dudakoncerttel fejezik ki méltatlankodásukat amiatt, hogy nem gurult előbbre, nem töltötte ki az előtte képződött néhány centiméternyi hézagot.

Ráadásul a káosz és az elvisel­hetet­len forgalom következtében még több ember fog meghalni az utakon. A sta­tisztikai kimutatások szerint világ útjain naponta 3000 ember hal meg, és min. 30 ezren megsérülnek. Az elmúlt 100 év alatt, vagyis amióta autózunk 25 millió ember vesztette életét az uta­kon. A gépkocsiállomány növekedésével ez a szám meredeken emelkedni fog. A biztosítótársaságok számításai szerint az elkövetkező 35 évben 50 millió ember fog meghalni közlekedési bal­esetek­ben, annyi mint a II. világ­háborúban. Nem szabad elfeledkezni a közlekedési balesetek okozta károkról sem, melyek jelentős része szintén a zsúfoltságnak tudható be. Csak Magyar­országon évente 100 milliárd forint kár keletkezik a személygépkocsik és egyéb gépjárművek által okozott balesetekből. Ez több mint amennyi a bűncselekményekből származik. A világ más országaiban is hason­ló a helyzet. Ehhez jön még a járulékos veszteség. A Világbank adatai szerint a közúti balesetekből és halálozásokból eredő termeléskiesés min. 500 milliárd dollár kárt okoz a világgazdaságnak. A forgalomtelítődés, a gyakori dugók járulékos következménye lesz, hogy a mentők, tűzoltók, rendőrség nem tud a baleset helyszínére jutni, ami további károkat, tragédiákat okoz.

Ezen túlmenően oly mértékben elszennyeződik a levegő, hogy tönk­remegy az élet minden megnyíl­vá­nulása. Először a növények, majd az állatok, végül a közle­ke­dési bal­esetek és a különféle betegségek ál­tal megkímélt emberek fognak el­pusztulni. Ennek mód­járól a szak­iro­dalom részletes tájé­koz­tatót nyújt, így senkinek nem lehetnek kétségei a helyzet ko­moly­ságát il­letően. (A szabadenergia birtokba­vételével a környezet­védelmi gond­jaink idővel enyhülni fognak ugyan, ez esetben azon­ban a gépkocsik száma fog ug­rás­sze­rűen megemel­kedni. Üzem­anyagköltség híján ugyanis azok is vásárolnak maguknak autót, akiket addig a magas benzin- és olajárak tartottak vissza a gép­kocsi­haszná­lattól.) Ilyen körülmények között van értelme a pénzünk miatt ag­gódni? A világot meg kell menteni, és ez áldozatokkal jár. A szegé­nyeknek nincs rá pénzük, az ál­lam­kassza szinte mindenütt üres, így nincs más lehetőség, mint a gaz­da­goknak kell belenyúlniuk a zse­bük­be.

Egyébként a közlekedés terhei­nek jövedelemarányos elosztása ma sem szokatlan jelenség. Finn­or­szág­ban a közlekedési kihágásokért nem egységes tarifájú büntetést rónak ki, hanem meg­vizs­gálják a szabálysértő jövedelmi viszonyait. Bekérik az adóhiva­taltól az előző évi adóbe­vallá­sát, és a jövedelme arányában szabják meg a büntetést. Ebből kifolyólag nemrég egy húsipari vállalkozót 160 ezer euró (44 millió forint) büntetésre ítéltek sebességtúllépésért. (Egy rövid útszakaszon a megengedett 25 km/h sebesség helyett 50 km/h-val haladt.) Az Interneten üz­letelő Jaakoo Rytsola szintén gyorshajtásért fizetett 80 ezer euró (20,1 millió forintos) bün­tetést. A Nokia cég egyik veze­tője sem járt sokkal jobban. Egy kis forgalmú útkereszte­ző­désnél figyelmen kívül hagyta a közlekedési lámpa piros jel­zését. Ezért a tettéért 35 ezer euró (9,2 millió forint) bünte­tést róttak ki rá. Kínában úgy próbálják a gépkocsik mérték­telen szaporodását fékezni, hogy aki új autót vesz, annak a vételár felét kell kifizetni a rendszámtábláért. Ez azonban nem más, mint burkolt áremelés. A vételár 50%-os megemelése nem riasztja el a gazdagokat a gépkocsivásárlástól. A megoldás a folyamatos teherviselés, a luxusadó bevezetése lenne.

 

A városi közlekedés elvisel­hetőbbé tételének, a tüle­ke­dés mérséklésének már most is alkalmazott módja a „rendszámért bérlet” ak­ció. Belgium flamand részén az elmúlt másfél évben több mint 16 ezer ember adta le gépko­csi­já­nak rendszám­tábláját. Cserébe maguk és családtagjaik ingyen bérletet kaptak az ottani tö­megközlekedési vállalat, a De Lijn helyi jártaira. A családi au­tó leállításáért ingyen­bérlet ak­ció során a családtagokkal együtt immáron 21 ezer ember utaz­hat ingyen Belgiumban. Az ezzel já­ró terheket természe­te­sen nem a közlekedési válla­lat, hanem a költ­ségvetés állja. A belgák úgy gon­dolják, hogy megér nekik ennyit a levegő tisztábbá válá­sa, a zsú­foltság és a zajszennyezés csökke­nése. Mel­lesleg ilyen akció már Bu­da­pes­ten is volt. Aki otthon hagyta az autóját, az ingyen utazhatott a tömeg­köz­leke­dési járműveken. Ez azon­ban csak 1 napig tar­tott. Az autó­mentes napot ugyan ná­lunk is meghirdetik minden év­ben, de ez a kezdeményezés Magyarországon süket fülekre talál. A nyugati nagyvárosokkal ellentétben Budapest gépkocsiforgalma ezen a szeptemberi napon még 1%-kal sem csökken.

A városi közlekedés normalizálásának drasztikus módját választotta Ken Livingstone, London főpolgármestere. 2003-ban hozott egy intézkedést, mely szerint a belvárosba csak 8 font illeték ellenében lehet behajtani. Mindenki azt hitte, hogy bele fog bukni a kezdeményezésébe. A „dugóadó” azonban beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ma már naponta 400 ezer ember hagyja otthon a gép­kocsiját, és veszi igénybe a tö­megközlekedési eszközöket. Eh­hez persze korszerűsíteni kellett az utasszállító járműveket. Elter­jesztették az arrafelé ismeretlen csuklós buszokat, bővítették a busz­­sávok hálózatát, és sűrítették a járatokat. Emellett kedvez­mé­nyes bérleteket és gyűjtőjegyeket veze­t­ek be. Jelentősen gyorsította a jegykezelést az előre meg­vált­ható vonaljegy is. Mindezek kö­vet­kez­tében ma már naponta 1,1 mil­lióval több ember szál fel buszra. Napközben 40 ezerrel ke­ve­sebb autó hajt be a belvárosba, ami né­mileg mérsékli ugyan az üzle­tek forgalmát, de megszűntek a dugók. A korábbi 4,6 helyett közel 12 km/h sebességgel lehet haladni a belvárosban. A reggel 7-től este 7 között kirótt behajtási illeték jelentősen csökkentette a levegőszennyezést és a zajártalmat is. A kedvező tapasztalatok alapján már 15 ország 34 nagyvárosa tervezi a behajtási illeték bevezetését. Edingburg, Stockholm, Helsinki, Göteborg, Prága, Barcelona, Milánó, Torino, San Francisco és Sao Paulo már meghozta szükséges intézkedéseket, és elkezdték a tömegközlekedés fejlesztését. Oslo, Bergen és Trondheim pedig már be is vezette a dugóadót. A városi behajtási díjat egyébként először Szingapúrban vezették be 1975-ben. Azóta is kitűnően működik. Nélküle megbénulna ennek a rendkívül sűrűn lakott ázsiai városállamnak a közlekedése.

Ez a megoldás azonban csak tüneti kezelés. Csupán enyhít a gondokon, de nem eredményez gyö­keres változást. A legcélravezetőbb az önmegtartóztatás lenne, ha az emberek belátnák, hogy az élet értelme nem az élvezetekben való tobzódás. Ebben a szellemben cselekedve lemondanának azoknak a javaknak a birtoklásáról, amelyek kárára vannak a világnak, amelyek mások testi épségének veszélyeztetését, és életterünk pusztulását eredményezik. Ha nem hajlandóak lemondani a rendelkezésükre álló javak élvezetéről, akkor vállalják a vele járó fokozott terheket. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövő igazságos társadalmában mindenki az elfogyasztott javak, az igénybe vett szolgáltatások arányában részesül a terhekben. Aki nagyobb mértékben veszi igénybe a természet javait, a világ erőforrásait, annak több adót kell fizetnie utána, vagyis a pénzével enyhítenie kell a túlfogyasztással okozott kárt.

[

Társadalmunk mind súlyosabbá váló problémája a munkanélküliség. A teljes foglalkoztatottság hiánya az idősebb korosztály esetében nyilvánul meg legdrasztikusabban. Náluk a munkanélküliségi ráta lassan megközelíti a 100%-ot, ami abból adódik, hogy nyugdíjkorhatár felé közeledve sehová sem veszik fel őket. Az előrehaladott korúak gyakori egészségügyi problémáit tekintve ez a folyamat még érthető is lenne, de újabban már a középkorúakat is kezdi leírni a munkaerőpiac. Éppen abban a korban, amikor szakmailag a csúcson vannak, amikor a maximumot tudják nyújtani maguk­ból. Nem csak nagy szakmai tapasztalattal, hanem kellő életbölcsességgel is rendelkeznek, így váratlan helyzetekben sem veszítik el a fejüket. Ráadásul ebben a korban már családi gondok sem hátráltatják őket. Miután a gyermekeik felnőttek, túl vannak a betegségeikkel és az iskoláztatásukkal kapcsolatos problémákon, így teljes mértékben a munkájuknak tudják szentelni magukat. A munkaerőpiac azonban nem tart rájuk igényt. Az ok: fiatal, rugalmas, dinamikus kollektívát akarnak kialakítani, ami dicséretes dolog, de nem mindig célravezető. Kétségtelen, hogy az előnyös külső, a csinos arc vonzza a vásárlókat, az ügyfeleket, az idősebbek azonban jobban felismerik a kockázatokat. Pillanatok alatt átlátják a legbonyolultabb helyzeteket is, és nagy biztonsággal el tudják dönteni, hogy mit szabad csinálni, és mit nem. Emellett jobban tudnak bánni az emberekkel, és jobb a munkamoráljuk is. Nem kis szerepe van még az idősebb korosztály mellőzésében annak a szempontnak, hogy a fiatal kollégáknak jóval kevesebb fizetést kell adni, mint a több évtizedes gyakorlattal rendelkező szakem­bereknek.

Ez az önös érdek azonban társadalmi szinten igen nagy veszteséget okoz. A nemzetgazdaságnak óriási kár a származik abból, hogy a termelőüzemek és a szolgáltatók a nagy tapasztalatokkal rendelkező ereje teljében rendelkező munkaerőt nem használják ki. A társadalmi erőforrások maximális kiaknázása érdekében nem engedhető meg, hogy 40-45 éves korban a „szemétre hajítsák” az embereket. Ráadásul egyre rosszabbá válik az eltartott-eltartó arány. A népesség fokozatos fogyásával pár éven belül már 1:1 lesz a dolgozó/eltartott arány, ami a leggazdagabb államok nyugdíjrendszerét is finanszírozhatatlanná fogja tenni. Ebben az ütemben haladva 2050-re a nyugdíjasok jelenlegi 10%-os aránya 21%-ra nő.

Ennek megakadályozására célszerű lenne bevetni a munkaerő­használati adót. Ennek lényege, hogy a munkaadónak a fiatal munkaerő után adót kellene fizetnie az államnak. Ez a munkabérek után fizetendő járulék fordított arányban állna az életkorral. 25-30 év között 15%, 30-35 év között 10%, 35-40 év között pedig 5% lenne. A rendszer hatékonyabbá tétele érdekében az állam a befolyó pénzt nem tenné „zsebre”, hanem ebből támogatná az idősebb kor­osz­tály foglalkoztatását. A 40-45 év közöttiek után még nem adna támogatást, de itt a munka­erőhasználati adó is 0% lenne. Az a munkáltató azonban amely 45 és 50 év közöttieket foglalkoztat, a munkabérként kifizetett összeg után 5%, az 50-55 év közöttiek esetén 10%, az 55-60 közöttiek esetén 15%, a 60-65 év közöttiek esetén pedig 20% dotációt kapna. Nálunk jelenleg az aktív korúak csupán 56 százalékának van állása. Ez az európai viszonylatban rendkívül rossz arány az idősebb korosztály munkaerőpiaci mellőzésének, és a részmunkaidős foglalkoztatás hiányának tudható be. Ez utóbbi a gyermekes anyák elhelyezkedését nehezíti meg. Emiatt a nők foglalkoztatási aránya az 50%-ot sem éri el. Miután a fia­talok és az egyedülállók nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon, mint az idősebbek és a kisgyermekes anyák, az utánuk befizetett adó bőven fedezi a két legmellőzöttebb réteg foglalkoztatására kifizetett támogatásokat. A költségvetésnek tehát semmibe sem kerülne a munkaerőpiac ily módon történő kiegyensúlyozása. A 25 év alattiak foglalkoztatását nem szabad adóval terhelni, mert ez gátolná a pályakezdők elhelyezkedését.

Ezek az adószázalékok csupán irányadók, pontos értéküket a statisztikai adatok figyelembevételével kell kialakítani. Oly módon célszerű meghatározni őket, hogy a társadalom minden korosztályában százalékosan ugyanakkora legyen a munkanélküliség. Ez esetben az államnak nem sok intéznivalója lenne ezzel az adóval. A vállalatok és vállalkozások ugyanis gazdaságossági okok miatt úgy választják majd meg az alkalmazottaikat, hogy ugyanannyi legyen köztük a fiatal, mint az idősebb munkatárs, így az adó és a dotáció kiegyenlíti egymást. Ez az új adónem tehát már azáltal betöltené a szerepét, hogy megszületik, a végrehajtására az esetek többségében nem lesz szükség.

Persze az igazi megoldás az lenne, ha a munkáltatók felfedeznék az idősebb korosztályban rejlő értékeket, és nem kényszer hatására alkalmaznák őket. Ennek már vannak jelei. Amíg nálunk a 60 éven felüli munkavállalók aránya 13%, Svédországba 63%. A többi jóléti állam is jócskán megelőz bennünket ezen a téren. Japánban ez az arány 60%, Svájcban 56%, az USA-ban pedig 54%. Az Egyesült Államokban mind több az olyan tartalmú hirdetés, hogy: „Munkatársakat keresünk negyven felett.” Ők már felfedezték, hogy az idős ember jó munkaerő. Nem azt nézik, hogy hány éves, hanem hogy mit tud, mennyi hasznát lehet venni. Az is köztudomású, hogy a nagy cégek főnökei mellett ősz hajú igazgatótanács áll rendelkezésre ötletekkel, trükkökkel és kiterjedt kapcsolatrendszerrel. Nekünk azonban nem kell a tapasztalt munkaerő. Mint minden negatív statisztikában ezen a téren is élen járunk.

Magyarországon az 55 és 64 év közöttiek foglalkoztatási aránya 24%. Ennél is rosszabb a helyzet Olaszországban, ahol csupán 18%. A szenvedés, az átélt érzelmi válságok is növelik a munkaerő értékét. Angliában és az Egyesült Államokban 500 menedzser és üzletember bevonásával végeztek egy munkaerő-értékelő vizsgálatot, amelyből kiderült, hogy azok a hölgyek, akiket megviselt a válással járó érzelmi válság több mint kétszeres teljesítményt nyújtanak, mint a boldogságban úszó kolléga­nőik. Pontosabbak, fegyelmezettebbek, és minden energiájukat a munkájukra fordítják. Lehet, hogy nincs messze az idő, amikor a következő hirdetést olvashatjuk: „Elvált asszonyt keresünk, kiemelt fizetéssel”.

Mellesleg a fenti módon felszámolható lenne a munkavállalók más csoportjait sújtó diszkrimináció is. A demokratikus társadalmakban jelenleg törvényi szabályozással próbálják a munkaerőpiacon tapasztalt igazságtalan megkülönböztetéseket megakadályozni. Ennek következtében ezekben az államokban törvény tiltja, hogy a munkáltatók beírják az álláshirdetéseikbe, hogy férfiakat vagy nőket szeretnének alkalmazni. A nyugati országokban már ott tartanak, hogy a munkaadó azt sem kérdezheti meg, hogy hány éves a pályázó, van-e családja, férje, felesége, gyermekei. A problémák ily módon történő megoldása azonban korlátozza a szabad versenyt. A munkáltatónak alapvető joga eldönteni, hogy a pénzéért kit alkalmazzon. A versenyszférában tevékenykedő vállalatok nem jótékonysági intézmények. A konkurenciával folytatott kemény küzdelemben csak úgy tudnak helyt állni, ha feladataik ellátására a legmegfelelőbb embereket veszik fel. Az egyes rétegek mellőzéséből eredő feszültségeket nem adminisztratív eszközökkel kell felszámolni, hanem olyan szabályzókkal, amelyek elejét veszik az egyenlőtlenségek kialakulásának. Ennek legegyszerűbb módja az előzőekben ismertetett kompenzációs rendszer alkalmazása. Amennyiben a statisztikai kimutatások szerint pl. a gyermekes anyák hátrányt szenvednek a munkaerőpiacon, akkor az alkalmazásukra hajlandó vállala­tokat dotációban kell részesíteni. Ennek mértékét pe­dig addig kell növelni, amíg a kisgyermekes-, illetve a gyer­me­küket egyedül nevelő mun­kanélküli anyák számaránya el nem éri a más társadalmi cso­portokra jellemző szintet.

[

Ezen a módon megoldható len­ne a nyugati világ másik nagy gondja is, a népess­ég­csök­kenés. Ismert tény, hogy az élet­szín­vonal növekedése, az elké­nyel­mesedés és az ön­meg­va­lósítás előtérbe kerülése fo­ko­zatosan csökkenti a háza­so­dá­si, gyermekvállalási ked­­vet. En­nek első jele az „egyke” kor­szak volt, ami­kor a szülők csak egy gyerek felnevelésére vál­lal­koztak. A mos­tani fiata­lok jelentős része pedig egyál­talán nem akar gyereket, min­den figyelmüket a karrier­épí­tésre fordítják. Ezt könnyen megtehetik, mert a fogamzásgátló módszerek széleskörű elterjedése és az abortusz állami engedélyezése már nem kényszeríti a nőket gyermekszülésre. (Magyarországon eddig 6 millió magzatelhajtás történt. Ez 250-szerese annak, ahányan a mohácsi vészben elpusztultak.) A gyer­mektelenségi adó is megszűnt, ami anyagilag sem ösztönzi a fiatalokat gyermekvállalásra. A családcent­ri­kus fiatalok sem tudnak több gye­­reket vállalni, mert a jelen­legi támogatási rendszer ezt nem te­szi lehetővé. Az állam által fo­lyósított családi pótlék a ne­ve­lési költségnek csupán a tö­re­dékét fedezi, így a sok­gye­re­kes családok egyre jobban el­sze­gényednek. Minél több a gye­rek a családban, annál na­gyobb nélkülözés vár rájuk. A nemzet kihalásának elkerülése éreké­ben hozott áldozatukat a tár­sa­dalom azzal honorálja, hogy nyomorba taszítja őket. Eközben a minden pénzüket önmagukra költő egyedülállók vígan élik az életüket.

Ennek a visszás helyzetnek a felszámolása érdekében célszerű lenne bevezetni a gyermektelenségi adót. Ezt minden munkaképes korú férfira és nőre kivetnék, akinek nincs gyereke. Ez az összeg azt a célt szolgálná, hogy a társadalmi igazságosság jegyében mindenki hozzájáruljon a jövő nemzedékének felneveléséhez. Az utódokról nem gondoskodók nyugdíját ugyanis valakinek meg kell termelni, a jövő társadalmát valakinek működtetni kell. Ez az utánunk következő generáció feladata lesz, amelynek felnevelését nem lehet a nagycsaládosok nyakába varrni. Ennélfogva a gyermektelenségi adó sem az államkasszát gyarapítaná, hanem a társadalombiztosítási intézményekhez kerülne, akik kiutalnák a nagycsaládosok számára, hogy méltó körülményeket teremthessenek a jövő nemzedékének felneveléséhez. Ennek a törvénynek a megalkotása során természetesen figyelembe kell venni a biológiai adottságokat is. Így a 45 év feletti nők és az 55 év feletti férfiak mentesülnének a gyermektelenségi adó fizetése alól. Nem szabad kivetni ezt az adót a 25 év alatti fiatalokra sem, mert ez gátolni őket tanulmányaik folytatásában, az önálló egzisztencia megteremtésében. Az adó mértékét ez esetben úgy kell megállapítani, hogy egy gyermek után csak egy házaspár mentesüljön az adófizetés alól. Az örökbe adott gyerek után a vér szerinti szülők ne kaphassanak mentességet.

Azt is meg kell akadályozni, hogy egyesek nyerészkedésre, önmaguk eltartására használják fel a különböző címeken kapott hozzájárulásokat. Ezért rendeletben rögzíteni kell, hogy családi pótlékot csak munkaviszonnyal rendelkezők, illetve a munkanélküli ellátásban részesülők kaphatnak. A munkahelyi hiányzások, a gyakori kilépések megelőzése érdekében elő kellene írni, hogy a családi pótlék a ledolgozott napok arányában jár. Ezzel megakadályozható lenne a színlelt munkavállalás, vagyis az a jelenség, hogy valaki csak azért vállal 1-2 napos alkalmi munkát, hogy hozzájusson a havi gyermeknevelési juttatáshoz. Ennek az adónak a bevezetése valószínűleg azoknak fog a legkevésbé tetszeni, akiknek valamilyen oknál fogva nem lehet gyerekük. Másként fogják azonban megítélni a dolgot, ha ezt az elvonást nem adónak, hanem befektetésnek tekintik. A társadalmi munkamegosztás egyfajta módjának, amelyben mások gondoskodnak annak a nemzedéknek a megteremtéséről, amely nyugdíjas korukban eltartja őket, és biztosítja szükségleteik kielégítését. Ezzel kapcsolatban minden bizonnyal sokan felhozzák majd érvként, hogy őket nem kell eltartani. Évtizedeken át fizetik a társadalombiztosítási járulékot, így életük alkonyán ezt kapják vissza nyugdíjként. Ez valóban így van. A nyugdíjjárulékkal azonban csak a jogot vásárolják meg az ellátásra, és nem a gondoskodást. A pénzt nem lehet megenni. Hiába van meg ez az összeg a bankban, ha nincs aki élelmiszerré, ipari termékké, szolgáltatássá alakítsa. A statisztikai számítások szerint, ha ilyen ütemben csökken a születések száma Európában, 2300-ra a 60 éven felüliek jelenlegi 10%-os aránya 38%-ra növekedik. Ha kihal a társadalom, még az sem lesz, aki házhoz kézbesítse a nyugdíjakat, vagy átutalja a bankszámlára.

[

Ésszerű adópolitikával meg lehetne akadályozni a multinacionális vállalatok elvándorlását is, amellyel egy-egy nemzet egész ipa­rát teszik tönkre. Először Észak-Amerikából és Nyugat-Európá­ból költöztették át a termelő üzemei­ket a kommunista diktatúra alól fel­sza­ba­dult kelet-európai álla­mok­­ba. Újabban innen is továbbviszik őket Kí­­nába, ahol a munkabér a kelet-euró­painak a fele. Ez a fi­zetés egyébként az amerikai mun­kabér 5%-a, így nem csoda, hogy a globális vállalatok sora telepítik át a nemrég létesített üzemei­ket Kínába. Ezáltal nem csak a csúcs­­technológiától, a technikai fejlő­dés le­hetőségétől fosztják meg a régió or­szá­gait, hanem munka­nél­küliek tízez­reit hagyják maguk után. Miután a Ke­let-európai álla­mok mindegyike va­­lósággal kiá­rusította az országot, a jól menő gyárakat eladták a külföldi ma­mutvállala­toknak, megszűnt a nem­zeti ipa­ruk. Emiatt az elbocsátott, ut­cá­ra tett embereket nem tudják fog­lal­koz­tatni. Most már arra sincs le­he­tő­sé­gük, hogy legalább a bel­földi keresletet kielégítsék a ko­ráb­bi kors­ze­rűtlen termékekkel. Ezek ugyan nem érték el a világ­színvonalat, de ol­csók voltak, és biztosították a tel­jes fog­lalkozta­tást az országban. Most vi­szont a családtagokat beleszámítva több százezer ember süllyed a nyo­mor­­­ba, ami radikálisan csökkenti a vá­­sárló­erőt. Ezáltal a gazdaság egy olyan ne­gatív spirálba kerül, ami a priva­ti­záció után nem­zeti tulaj­don­ban maradt vál­la­latokat is tönkre­teszi. A költ­ség­vetési szerveknél is leáll a mun­ka, mert bevételek hí­ján, az óri­ási költ­ségvetési hi­ány követ­keztében az ál­lam nem tud­ja ki­fizetni a munka­bé­reket. Ennek ered­­mé­nyeként az egész ország mun­ka­nél­kü­livé válik.

Ezt a teljes leépüléssel fenye­gető fo­lyamatot csak egy módon tudják a munkahelyeket vesztett országok ki­vé­deni, a további elvándorlásokat meg­akadályozni, ha az importált termé­kek­re munkabér-kiegyen­lítő adót vet­nek ki. Ki kell számolni, hogy a meg­vá­sárolni kívánt termék mennyibe kerülne, ha náluk állítanák elő, ezt össze kell vet­ni a Kínából im­portált olcsó termék árával, és a különbözetet a munka­bérre ra­kódó egyéb költségekkel együtt rá kell terhelni védővámként. A kínai munkások jelenlegi havi­bére 70-80 euró (18-20 ezer fo­rint). Ez tizedrésze a nyugat-eu­ró­pai munkabéreknek. A mun­kabér-kiegyenlítő adó elvenné a multinacionális válla­latok kedvét a vándorlástól. Ezt köve­tően nem azt néznék, hogy hol ol­csóbb a munkaerő, hanem azt, hogy hol jobbak, kedvezőbbek a gyártás feltételei. A munkabér-kiegyen­lí­tő adó megszüntetné a gyer­mek­munkát is. Indiában pl. a magánkézben levő textilgyárakban félig meztelen testű gyerekek halásszák ki a szövetet a vegyi anyagokkal teli tartályokból. Napi 10-12 órát dolgoztatják őket vegyszer­gőzzel telített sötét műhelyekben, a felnőttek munkabéré­nek feléért.

Amíg a visszaköltözés nem tör­ténik meg, az így befolyt össze­get a nem­zeti ipar fejlesztésére, a hiányzó tech­nológiák megvásár­lá­sára kell fordí­tani. Az ily mó­don előállított termék nem lesz ugyan olyan olcsó, mint a Kíná­ban előállított, de legalább mun­kát ad az embereknek, meg­aka­dályoz­za a gazdasági össze­om­lást. Ez az el­járás azonban csak akkor válik ered­ményesé, ha a vé­dővámot az érintett országok mindegyike bevezeti, külön­ben nem jön létre a kívánt vissza­ren­deződés. Mivel licencként nem szok­ták a legújabb fejlesztési ered­mé­nyeket, az élvonalbeli technológiát el­adni, az otthon előállított termék va­lószínűleg világszínvonalú sem lesz. Erre azon­ban nincs is mindig szükség. Csupán egy példát felhozva: a számítógépiparban a legkorszerűbb winchester kapacitása jelen­leg 2 TB. Erre a terjedelemre azonban a nyugati országok technikai csodákat kedvelő és előszeretettel vásárló fogyasztóinak sincs szükségük. Nálunk az átlagfelhasználónak bőven megfelel a másodvonalbeli 500 GB-os merevlemez is, melynek gyártástechnológiája könnyen beszerezhető a világpiacon.

Így semmi akadálya sem lenne a székesfehérvári IBM üzemben megszüntetett merevlemezgyártás újraindításának. Ezáltal ismét lenne munkája az elbocsátott 3800 munkásnak. Az épület is ott áll üresen. Csupán a kutatóintézetek igényelnek nagykapacitású tárolókat, de az a néhány darab, amely­re nekik szükségük van, külföldről könnyen importálható. A munkabér-ki­egyenlítő adó azonban csak akkor fog pozitív hatást gyakorolni a gazdaságra, ha a felügyeleti szervek megakadályozzák a belföldön előállított termék ármanipulációját. Amennyiben a hazai gyárak monopolhelyzetüket kihasználva a védővámmal megemelt import termék árához igazítva forgalmazzák készítményeiket, ez a fogyasztók megkárosítását eredményezné. Ilyenkor átmenetileg fel kell függesz­teni a védővámot, és be kell engedni az országba a jó minőségű és olcsó külföldi terméket, ami nagyon hamar jobb belátásra téríti a nyereségüket ily módon növelő hazai gyártókat.

Idővel a kezdeti lemaradás is behozható lenne. A gyártásra telepített fejlesztés ugyanis előbb-utóbb korszerű eljárások kifejlesztését eredményezné, ami később lehetővé tenné világszínvonalú termékek előállítását is. Sehol sincs előírva, hogy haladó gondolatok, nagyszerű ötletek csak a nagy világcégek laboratóriumaiban születhetnek. Sőt, a technika történetét ismerve ennek éppen az ellenkezője igaz. A világraszóló eredmények szinte mindig a kis műhelyekben, a sok nehézséggel küszködő országokban születtek. Egy idő után az is előfordulhat, hogy azok a cégek jönnek hozzánk licencet vásárolni, akik annak idején cserbenhagytak bennünket. Ehhez azonban technikai kultúrára van szükség, ahol a jövő műszaki szakemberei felnevelődnek. Ahol nincs önálló nemzeti ipar, ott nincs fejlődés sem. A multinacionális vállalatoknak olcsó bérrabszolgákra van szükségük, és nem helyettük gondolkodó, föléjük magasodó mérnökökre. Ezért nem fognak nekünk kreatív szakembereket kinevelni. A jelenlegi helyzetben a korábban képzett mérnökeink is elmennek, sorra hagyják el az országot, mert a privatizációs divathullám áldozatául esett nemzeti ipar hiányában nem tudunk nekik képzettségüknek megfelelő munkát és életszínvonalat biztosítani. A privatizációs bevételek kézen-közön elfolytak, vagy a költségvetés feneketlen zsákjába kerülve semmivé váltak. Csak most kezdünk rádöbbenni arra, hogy a rövid távú célok érdekében kiárusított gyáraink a túlélés lehetőségétől fosztottak meg bennünket.

Az állami vállalatok felszámolásának másik égető következménye, hogy megszűnt a szakmunkásképzés. Szakmunkásokat nem lehet kizárólag iskolákban, osztálytermekben, laboratóriumokban képezni, mint a mérnököket. A szakmai gyakorlat megszerzéséhez műhelyre, gyárakra, jól felszerelt, korszerű üzemekre van szükség. Hiába az elméleti képzés, ha az iskolapadból kikerült szakmunkás azt sem tudja, hol kell bekapcsolni egy esztergapadot. A szakközépiskola, illetve iparitanu­ló-iskola képtelen megoldani a szakmai képzést, mert nem tudnak beszerezni több száz millió forintos NC-vezérlésű szerszámgépeket, vagy egy vaskohót. Emiatt meg fog szűnni a szakmunkás-után­pótlás. Az idősebbek nyugdíjba mennek, utánpótlás pedig nincs. A multinacionális vállalatok nem képeznek szakmunkásokat, mert nekik kész szakemberek kellenek. Ha ezt nem találják meg, odébb vándorolnak, elmennek egy másik országba. Pl. Kínába, ahol nem történt rendszerváltás, nem verték szét az állami vállalatokat, nem kótyavetyélték el az államvagyont.

A védővám intézménye egyébként nem új dolog. Az Európai Unió pl. a tömbön kívüli országokból származó termékeknél jelenleg is alkalmazza. Az ipari nagyhatalmak esetén azonban a nagytőke nyomására, valamint a gazdaság liberalizációjára hivatkozva megszüntették az áru szabad áramlásnak korlátozását. Ezáltal valósággal tönkretették a nemzeti iparukat, melynek következményeit már most is több millió munkanélküli érzi a bőrén. Az előbbi korlátozáshoz hasonlóan a védővám megújított rendszere sem maradna meg sokáig. Ahogy a befolyó összegekből létrehozott belföldi vállalkozások fokozatosan kielégítik a helyi keresletet, mind jobban csökken az olcsó bérmunkával termeltető multik rendelésállománya. Ez választás elé állítaná őket: vagy tönkremennek, vagy a krónikus munkanélküliséggel küszködő régiókban létrehoznak egy-egy gyáregységet a helyi igények kielégítésére. Így a megtermelt áru belföldinek számítana, és nem kell utána semmilyen vámot fizetni. A profitjuk sem csökkenne jelentősen, mivel a vámmentes, olcsó árut nagy mennyiségben el lehet adni. Miután munkát, jövedelmet biztosítottak a helybelieknek, potenciális vásárlókká válva lenne aki megvegye a termékeiket.

Így egy idő után beállna az egyensúly. Megszűnne a nyomor, a létbizonytalanság, és a fejlődő országok technikai lemaradása. Csupán a multinacionális vállalatok profitja csökkenne kissé. Ennek következtében a csúcsvezetők és a legkisebb fizetésű alkalmazottak közötti jövedelemkülönbség nem 200-szoros lenne, hanem csak 20-szoros. A jelenlegi profithajszát ugyanis nem a veszteséges gazdálkodás megszüntetése motiválja. A mamutcégek vezetői azért akarnak több haszonra szert tenni, hogy még nagyobb legyen a saját és a részvényeseik jövedelme. Ebben a törekvésükben nincsenek tekintettel senkire és semmire. Önző céljukat el is fogják érni, ha az érintettek, a folyamat vesztesei nem tesznek ellene semmit.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben megismerhettük az Bioptron lámpa jótékony hatását a szervezetre. Lézerfénnyel azonban még a polarizált fénynél is nagyobb gyógyhatás érhető el. A lézergenerátorok nem csak egyirányú, hanem azonos frekvenciájú, úgynevezett monokromatikus fényt bocsátanak ki. A természetgyógyászatban a piros színű fényt kibocsátó lézerdiódák terjedtek el, mivel az iparban alkalmazott argongázos generátorok, valamint a biztonságtechnikában használt infradiódák túl erősek erre a célra. Egyetlen piros fényt biztosító diódát alkalmaznak a lézeres akupunktúrában, valamint a moxakezelés legmodernebb formájában is. Biofotonmérései alapján Fritz-Albert Popp professzor néhány évvel ezelőtt felfedezte, hogy a sejtek energiaszintjét nem kizárólag a meridiánokon keresztül lehet növelni, hanem közvetlen besugárzással is. Ez esetben a lágylézerkezelés nagy felületen történik, hogy a piros fény minél több sejtet stimuláljon. Ehhez a német Dieter Jossner találmányát használta, amely nem más, mint egy félkör alakú lámpatest, piros fényt kibocsátó lézerdiódákkal kirakva. A tenyérlézer kb. 10 darab egymástól meghatározott távolságban elhelyezett dió­dát tartalmaz, míg az arc és a nagyobb testfelületek kezeléséhez 128 darab diódát magába foglaló lám­patesteket alkalmaznak.

Az ily módon előálló 50 cm hosszú és 20 cm széles fénynyaláb jól használható a neurodermitisz és a pikkelysömör kezelésére. Igen gyorsan gyógyul tőle a lábszárfekély, bezárulnak a régóta nyitott, behegedni nem akaró sebek. Hasonlóan jótékony hatást gyakorol a lágylézer a herpesz által ki­vál­tott sebekre, és az influenzára. Alkalmazásával a többi vírusos megbetegedés is már korai stádiu­mában lezárul. Ennek oka, hogy a piros fényfürdő hatására erősödik az immunrendszer, nő a vörös­vértestek aránya, és gyorsul a sejtosztódás is. Emellett oldódnak az izomgörcsök, enyhülnek a migrénes fájdalmak, és újra kinő a haj. Erre a célra olyan lámpatestet használnak, amely ide-oda pásztáz, hogy minél több sejtet érjen a fény. Kemoterápián átesett betegeknél 4-10 alkalommal történt kezelés esetén mérséklődött a hajhullás. Akik a terápia előtt veszik igénybe a lézeres kezelést, azoknál a hajhullás teljesen el is maradhat. A lágylézer oly mértékben megnöveli a sejtek energia­fel­vételét és vérellátását, hogy az érelmeszesedés, a cukorbaj és a baktériumfertőzések miatt elhalt szö­vetek (az úgynevezett nekrózisok) is elevenné válnak. Lábujjelhalás esetén is újraéleszthetők a szövetek, de akadt olyan beteg, akit lábának amputálásától mentett meg a fénykezelés.

A közepes felületű lézerrel jól gyógyíthatók a rándulások, a vérömlenyek, ficamok és gyulladások. A teniszkönyök 10-15 kezelés után eltűnik. Jól bevált ez a módszer szemödéma, akut arcüreg­gyulla­dások, gyerekek hiperaktivitása, valamint a szájnyálkahártya gyulladásainak kezelésénél is. Orosz klinikákon lágylézeres terápiával már asztmát, gyulladásos bélbetegségeket, gyomorfekélyt, ízületi- és anyagcsere-betegségeket is gyógyítanak. Ezt az teszi lehetővé, hogy a monokromatikus fény kedvező hatást gyakorol az egész szervezetre. Dieter Jossner szerint gyakorlatilag nincs olyan betegség, ame­lyet a lézerterápia ne enyhítene. Popp professzor egy érdekes felfedezéssel is gyarapította ezirányú ismereteinket. Vizsgálatai során megállapította, hogy ha zavar lép fel a sejtben, megnövekszik az energiakibocsátása, egészen az elhalásáig. A sejt a maradék energiáját egyetlen utolsó fellobbanásban kisugározza. (Mellékesen megjegyezve lehet, hogy ez a jelenség okozza azt, hogy a haldoklók többsége közvetlenül a halála előtt felélénkül, és sokkal jobban érzi magát.) A lézerkezelés azonban pótolni tudja az energiaveszteséget, így a sejtnek lehetősége nyílik önmaga megújítására. A lézerterápia a beteg sejtek energiaszintjét a két-háromszorosára is képes megnövelni.

A lágylézer-terápia kiváló eredményei nem a placebohatáson alapulnak. Ezt az időközben végzett állatkísérletek egyértelműen igazolják. A dakszlik bénulását okozó porckorongsérv pl. hagyományos módszerekkel nem kezelhető, lézerrel azonban könnyen elmulasztható. Ez a módszer megkímélte az ínhüvelygyulladásban szenvedő lovakat is attól, hogy hat héten át az istállóban álldogáljanak. Anti­bio­tikumokat és egyéb gyulladásgátlókat sem kellett adni nekik. Mind embereknél, mind állatoknál a nagy felületű lézer­kezelés hatására az ínysérülések és -gyulladások is kétszer-há­rom­­szor gyorsabban gyógyultak a szokásosnál. Ezzel jelentősen ler­övidíthető az az időszak, ami alatt a páciens csak folyadékot fogyaszthat. A módszer kidolgo­zói szerint azonban az ily módon elérhető gyógyulások csak akkor válnak tartóssá, ha az illető ter­mészetes életmódot folytat. Nem fogyaszt húst, nincsenek káros szenvedé­lyei, és sokat mozog; főleg a na­pon, mivel a nap ha­sonló hatást gyakorol a bőrre, mint a lézer­fény. Egyébként a lágylézer ma­gyar találmány. Az elvét Mester Endre professzor dolgozta ki. En­nek ellenére ná­lunk nem terjedt el. Mint a legtöbb találmá­nyunk­ra, erre sem tar­tottunk igényt. Külföldön azonban annál na­gyobb sikert ért el ez az eljárás. Nyugat-Európában már erre alapozó kórházi osztályok is mű­köd­nek.

[

Dr. Mester Endre professzor, 1966-ban egy orvosi hetilapban publikálta eredményeit. Itthon azonban nem kellett senkinek. Legalábbis egy darabig, mivel ebben az esetben is megismétlődött az jól ismert jelenség, hogy miután az egész világban elterjedt a magyar találmány, végül mi is beálltunk a sorba, utolsóként. Több évtizedes késéssel a lágylézer terápiát mi is elkezdtük alkalmazni. Nálunk nem ide-oda pásztázó sugárforrást készítettek belőle, hanem egy rúd alakú lámpát, egyetlen diódával a végén. A Safe Laser-nek nevezett készülék kifejlesztője Dr. Rózsa Károly volt. A vörös színű lézerdióda, a két ceruzaelem és a tápáramkapcsoló fémhengerbe helyezése nem okozott problémát. A gondot az okozta, hogy ezzel a kézben tartott eszközzel könnyen a magunk vagy mások szemébe világíthatunk, ami szemsérülést okoz. Ezt a veszélyt a fejlesztő úgy hárította el, hogy a lézersugarat egy lézerdióda elé helyezett összetett lencsével kissé szétszórta.

 A Safe Laser három változatban kapható. A Safe Laser 30 típusú készülék meglehetősen gyenge, ezért legtöbb helyen a Safe Laser 150 SLL típust alkalmazzák, melynek teljesítménye 150 mW. (Leginkább egy kisméretű rúdlámpához hasonlít.) Alkalmazási területe igen sokrétű:

Ø   fül-orr-gégészet

Ø   allergia (szénanátha, fülgyulladás, garatgyulladás, stb.)

Ø   sebgyógyítás (lábszárfekély, felfekvés, sebek, égési sérülés, herpesz, övsömör, gyulladáscsökkentés, visszér, stb.)

Ø   kozmetika, bőrgyógyászat (bőrgyulladás, akné, övsömör, ekcéma, herpesz, kopaszodás, ránc­talanítás, stb.)

Ø   sportmedicina (sportsérülések, izomfájdalmak, fájdalomcsillapítás, stb.)

Ø   reumatológia (ízületi fájdalmak, -gyulladás, gerincfájdalmak, meszesedés, stb.)

Ø   fogorvoslás, szájsebészet (fogínysorvadás, szájüregi gyulladás, afta, stb.)

Ø   állatorvosi praxis (fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés, sebgyógyítás, biostimuláció, stb.)

Az orrlyukba tolható sugárszűkítő adapter segítségével az orr nyálkahártya bevilágítására is alkalmas. Mivel az orr nyálkahártyáján legvékonyabb a bőr, itt érhetők el leghatékonyabban a vérerek. A vér kezelésével, energetizálásával csökkenti az infarktus, sztrók, trombózis kialakulásának valószínűségét, és gyógyítja a szénanáthát, csökkenti a vércukorszintet. A Safe Laser 150 SLL ára: 189 000 Ft. Részletes ismertetése az Interneten több webhelyen is megtalálható. Ezek egyike itt olvasható: https://www.egeszsegbolt.hu/termekek/31852/safe_laser_150_sll_lagylezer_keszulek_ajandek_orrkezelovel/

Legnagyobb teljesítményű változata az 1 db infra lézerdiódát és 4 db piros lézerdiódát[7] tartalmazó Safe Laser 500. Teljesítménye 500 mW. Ezzel már mélyrétegű gyógyításokat is végezhetünk, mert a láthatatlan fényt kibocsátó infravörös lézerdióda sugara 8 cm mélyen is érezteti gyógyító hatását. Így kiválóan használható különféle mozgásszervi betegségek gyógyítására. Gyulladáscsökkentő hatása folytán csillapítja a fájdalmat, és gyorsítja az izmok, inak, ízületek gyógyulását. Az ízületi porcfelszínek és a porcok regenerálásra is alkalmas. A gerincoszlop betegségei (pl. a lumbágó) kezelhető vele. Fogászati kezelések, szájsebészeti műtétek, fogbeültetés után a lágy- és csontszövet gyógyulását felgyorsítja. Fog implan­tátumok körül segíti a hámtapadást (csontosodási fázis) akár az arcon átvilágítva is. Ára web­áru­házakban: 399 000 Ft. Részletes ismertetése ezen a weblapon található: http://www.safelaser.hu/index.php/2015-03-19-09-46-12/keszulekek?id=16 Ez a változat már nem ceruzaelemmel, hanem beépített akkumulátorral működik, amelyhez töltőt is mellékelnek. Mindhárom változatot egy hatalmas faládában szállítják, ami meglehetősen sok helyet foglal a szekrényünkben.

[

Az előző két könyvben részletes képet kaphattunk a jelenleg ismert természetes gyógymódokról, de ezekből nem derült ki, hogy milyen módon kellene ezeket széles körben alkalmazni. Mivel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a sze­líd gyógymódok terjedését sem­mi sem képes megakadályozni, az egészségügyi hatóságoknak fel kellene készülniük ezek intéz­ményesítésére. Felhasználva a kí­nálkozó lehetőséget, a természet­gyógyászati eljárásokat nem a korábbi betegellátó rendszerbe kel­lene beillesz­teni, hanem létre kel­lene hozni egy új, alapjaiban meg­reformált rendszert. Erre el­ső­sor­ban a ki­adások csökkentése érde­kében lenne szükség. Ez a gyó­gyító eljárás ugyanis lehető­séget ad az egész­ségügyre fordí­tott for­rások radikális csökken­tésére, ami a költségvetési egyen­súly meg­őrzése, meg­teremtése érdekében a világ minden álla­mában égető szükséglet. Beve­zetése jelentős kockázattal sem jár­na, mivel egy kipróbált rend­szer, a jól bevált kí­nai módszer átvételéről van szó.

Ennek lényege, hogy a kínai orvos évente négyszer berendeli a körzetébe tartozó családok tag­jait, és alaposan meg­vizsgálva őket felméri szervezetük bio­energia-szintjét. Ezt követően har­monizálja a meridiánrend­sze­rü­ket, helyreállítja szerveze­tük energiaegyensúlyát, meggá­tolva ezzel a kezdődő beteg­sé­gek ki­fejlődését. Szükség esetén mé­reg­telenítő teákat, immun­rend­szer-erősítő gyógy­füveket vagy egyéb természetgyógyá­szati kú­rát ír elő. Ha mindezen óvin­tézkedések ellenére valaki meg­betegszik, akkor az orvos­nak ki kell mennie a pácien­séhez, és kö­teles őt ingyen meg­gyó­gyí­tani. A kínaiak ugyan­is úgy gon­dolkodnak, hogy azért bete­ged­tek meg, mert az orvo­suk nem végzett ala­pos munkát, nem de­rítette fel a lappangó betegségüket. Ilyenkor úgy járnak el, mint a rossz munkát végzett iparossal; visszarendelik őt, és a saját költségére kijavíttatják vele a hibát. A betegellátási pénztár évről évre rohamosan növekvő hiányán túlmenően azért is szükség lenne a reformra, mert egy WHO-felmérés szerint a magyar egészségügy fejlettsége a 105. helyen áll a világ országainak rangsorában. Olyan országok is megelőznek bennünket ezen a téren, mint Afganisztán, Mongólia vagy Botswana. Amíg Japánban a várható élettartam 74,5 év, nálunk csupán 64,1 év. A kínai orvoslás szerint a gyógyítás legalacsonyabb szintje, akkor kezelni a bajt, amikor már kialakult.

Miután a betegségmegelőzés költsé­ge csupán töredéke a gyó­gyításra fordí­tott összegeknek, en­nek a módszernek a beveze­tésé­vel akár egy nagyságrendnyi csö­k­­kentést is el lehetne érni az egész­­ségbiztosítási kiadásokban. Hor­­ri­­bi­lis összegeket lehet meg­taka­rítani azáltal is, hogy a termé­­sze­­tes gyógymódok al­kalma­zá­­sánál nincs szükség méreg­drága gyógy­sze­rekre. A bioener­gia in­gyen van, helyreállítása, fokozá­sa nem igé­nyel költséges eszkö­zöket, így a beteg­ellátó in­téz­mények dologi kiadása mini­má­lisra csökken. Eb­ben a rend­szer­ben a biztosító fi­zetné a meg­elő­zéssel kapcsola­tos kiadá­sokat, a gyógyítással kap­cso­­latos költ­­sé­­gek pedig a házi­or­vosokat és a kór­házakat terhel­nék. Ez alól csak ak­kor mente­sülnének, ha a betegség bi­zo­nyít­hatóan a páci­ens hibájából kö­vet­kezett be. Ilyen ok lehet egész­ség­romboló életmód (pl. ivás, do­hányzás, ká­bítószer-fogyasz­tás, hely­telen táp­­lál­kozás) folyta­tása, vagy az óvat­lan maga­tartás kö­vet­keztében fellépő bal­esetek. Ekkor a páciensnek kell fiz­etnie a gyógyításával járó összes költséget, ami rákényszerítené őt, hogy törődjön az egészségével, a biztonságával. Rá­éb­resz­tené az embereket arra, hogy fele­lős­ség­gel tartoznak saját életükért. A je­lenlegi egészségbiztosítási rendszer nem csak pazarló, hanem igazságtalan is. Mi­után minden gyógyítással kapcso­latos költsé­get megtérít, egyáltalán nem ösz­tönzi az embereket egészségük meg­őr­zésére, azt pedig aki ezt megteszi bünteti azzal, hogy vele is ugyanakkora járulé­kot fizet­tet, mint felelőtlen embertár­sai­val. A jö­vő igazságos társa­dalmában nem lehet egymás rovására élni. Aki felelőtlenül él, vagy nem képes magán uralkodni, annak tudomásul kell venni, hogy nem csak a másokban, hanem a saját magában okozott kárt is meg kell térítenie, ennek költségét nem varrhatja a társadalom nyakába.

[

1999 végén Magyarországon is hivatalos gyógymóddá nyilvánították a homeopátiát. Jövőre nálunk is elkezdik egyetemi kereteken belül oktatni ezt a gyógymódot, a már praktizáló orvosok pedig szakvizsgát tehetnek homeopátiából. Ezzel egyidejűleg engedélyezték a gyógyszertárak számára a homeopátiás szerek forgalmazását. Egyébként Magyarországon korábban sem volt ismeretlen a homeopátia. Ezt a kezelési módot Bakody József honosította meg nálunk az 1831-32 évi kolerajárvány idején, nagy sikerrel. 1263 betegből 1188-at sikerült kigyógyítani a kolerából, míg a hagyományos módszerekkel kezelt betegek 90%-a belehalt a betegségbe. Eredményei külföldön is feltűnést keltettek. Az 1860-as években Magyarországot a homeopátia fellegvárának tartották Európában, ami azt eredményezte, hogy a klasszikus orvoslással egyenrangúvá vált. A budapesti orvosi egyetemen két homeopátiás tanszék létesült, és a két világháború között három homeopátiás gyógyszertár is működött a fővárosban. 1935-ben Budapesten tartották a 10. nemzetközi homeopátiás kongresszust. A kommunista diktatúra azonban derék­ba törte ennek a gyógymódnak a karrierjét. A hatalom ateista alapon álló urai az összes ezoterikus jelenséggel együtt a homeopátia gyakorlását is betiltották. Erre egyébként sem lett volna mód, mivel a gyógyszergyárak államosításával megszüntették a homeopátiás szerek előállítását is. Fél évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy a tiltást visszavonják, és végre nálunk is elfoglalja ez a gyógy­mód a méltó helyét.

 

Boldogságkeresés

 

Az előző két könyvben részletes képet kaphattunk a boldogság fogalmáról, és arról, hogy a jelenlegi körülmények között miért válik ez az érzés sok ember számára elérhetetlenné. Most olyan ötletek, felismerések, praktikus tanácsok következnek, amelyek segítenek megváltoztatni ezt az állapotot. Alkalmazásukkal könnyebben fogunk boldogulni ezen a téren, mert tisztában leszünk a korlátainkkal és a lehetőségeinkkel. A legtöbb embernek a párkapcsolatok rendezettsége jelenti a boldogságot. Mindent meg is tesznek ennek érdekében, de gyakran eredménytelenül. A kezdeményezés során a férfiakat éri a legtöbb kudarc, mert még mindig nem vették tudomásul, hogy ezen a téren a nők döntenek. Sok férfi azt hiszi, hogy ő választotta ki a neki tetsző nőt, holott ez éppen fordítva történt. A párkapcsolat létrejötte nem az aktív férfinak, hanem a passzív nőnek köszönhető.

Kirsten Kruck, a Max Planck Intézet viselkedéspszichológusa szerint: „A nők a megpillantást követően a másodperc ezredrésze alatt döntenek a férfi sorsáról. Kb. 1 perc elteltével számíthat rá a »teremtés koronája« hogy számára is megnyilvánuló módon észreveszik őt, és akkor megkockáztathat néhány kihívó pillantást a hölgyre. Ha pedig megjelenése és viselkedése megnyerő, úgy a második percben már kinyithatja a száját. A harmadik percben az is eldől, hogy szóba jöhet-e a férfi, mint szerelmi partner, vagy sem.” A józan ész alapján döntő férfiak számára az a legérthetetlenebb ebben a folyamatban, hogy az első látásra, egy szemvillanás alatt meghozott ítélet a legtöbb esetben később sem változik. Egy Goethétől származó aforizma így fejezi ki ezt a jelenséget: „A nő mindig megmarad első érzésénél”. Hiábavaló a férfi imponálási igyekezete, sorsa az első 3 percben eldől. Negatív döntés esetén az „erősebb nem” legkitartóbb képviselőjének ostroma is hidegen hagyja a nőt. Kevésbé rámenős férfiak eddig sem jutnak el, mert mire rászánják magukat a megszólításra, a nő már döntött, és egy kurta „nem”-mel elintézi a dolgot. Ez persze csak az érdek nélküli, szívből jövő kapcsolat­teremtésre igaz. Amennyiben a döntést a pénz, az anyagiak befolyásolják, akkor minden másként alakul. Ilyenkor a több millió éven át kialakított természetes ösztönök háttérbe szorulnak, és a nők úgy viselkednek, mint a prostituáltak.

Lelki kisugárzásunk életünk más terén is hasonlóan gyors döntést vált ki embertársainkból. Személyzetisek munkáját tanulmányozó kutatók szerint a beszélgetés első 15 másodpercében eldől, hogy a munkaadó hajlandó-e alkalmazni a jelentkezőt a meghirdetett állásra. Az önéletrajznak, a szakmai tapasztalatnak csak akkor van jelentősége, ha a munkaadó pozitív döntést hozott. Ezt követően a biztonság kedvéért ellenőrzi a pályázó szakmai alkalmasságát, mert ha a választottja nem tudja ellátni leendő munkakörét, akkor a gazdasági érdek felülkerekedik az egyéni érzelmeken. Szimpátia nélkül azonban hiábavaló minden igyekezet, mert a munkáltatók nem szakértelmet vásárolnak, hanem egyéniséget. Az előbbi ugyanis hamar elavul. Az ember viszont megmarad lelkének minden megnyil­vánulásával, amelyet aztán viselkedésnek, képességnek, intelligenciának, szorgalomnak, toleran­ciának, együttműködő-képességnek és még sok egyéb olyan tulajdonságnak nevezünk, amelyek döntően befolyásolják egy ember munkahelyi alkalmazhatóságát.

Sok férfi számára érthetetlen a nők eltérő viselkedése, és ezt lelki okokra vezetik vissza. A legújabb tudományos kutatások azonban kiderítették, hogy ennek nagyon is valós okai vannak. Az élettani vizsgálatok feltárták, hogy a nők beszédközpontjában 25%-kal több sejt van, mint a férfiakéban. Ennek tudható be, hogy a nők verbális képessége jóval fejlettebb, mint a férfiaké. Ugyancsak 25%-kal több sejtet találtak a nők megfigyelőközpontjában, ami arra ad magyarázatot, hogy miért tudnak egy pillantás alatt mindent felmérni, ha belépnek egy helyiségbe, vagy megpillantanak egy férfit. Képességek tekintetében tehát meghatározó jelentősége van az agysejtek megoszlásának. Hiába nagyobb a férfiak agyveleje 150 cm³-rel, ha a többlet nem ott halmozódik fel ahol kellene, nem tudnak versenyre kelni a nőkkel. Svéd kutatók szerint a nők arcfelismerő készsége is jobb, mint a férfiaké. Ennek nemükből eredő okai vannak. Az anyák évmilliókon át gyerekeik szemét figyelték, ha valami baj volt. A szem ugyanis abban az esetben is tájékoztat a problémáról, ha a gyerek még nem tud beszélni. Ez a szemkereső képesség tevődött át később az arc figyelésére.

Némi vigaszt nyújt a férfiak számára, hogy nekik viszont fejlettebb a cselekvőképességük. Amíg a nők lassan döntenek, és nehezen szánják el magukat a cselekvésre, a férfiak gyorsan és határozottan lépnek fel. Ennek oka is a múltba keresendő. A család védelme, a külső támadások elhárítása a férfiak feladata volt, így az ő adottságaik ezen a téren fejlődtek. Ugyancsak a régmúltból eredő munkamegosztásnak tudható be a férfiak jobb tájékozódási képessége. Az élelmiszer előteremtése során sokszor kilométereken át kellett üldözni a vadat, és utána haza kellett találni az erdőből Ez az évmilliók át folytatott tevékenység kellőképpen kifejlesztette a férfiak térbeli eligazodó-készségét. A nők viszont szinte egész életüket otthon töltötték, így nem tudott kifejlődni bennük a térképszerű tájékozódási képesség. Ennek tudható be, hogy ha egy nő elindul a számára ismeretlen városban, egy idő után nem talál haza, vagy ha egy forgalmas téren feljön a metró-aluljáróból, fogalma sincs róla, hogy hol van. Eligazító táblák nélkül képtelen lenne eldönteni, hogy melyik lépcsőn kell felmenni, ha el akar jutna a tér másik sarkára. Nem véletlenül született ez a vicc a nőkről:

−  Ha a tizedik emeletről leveti magát egy férfi és egy nő, melyik ér hamarabb földet?

−  A férfi! A nő ugyanis útközben eltéved.

Amerikai kutatók nemrég felfedezték, hogy a nők látószerve is fejlettebb. Színesebben látnak, mert a szemük több árnyalatot képes megkülönböztetni. Ez a képességük is az evolúció során fejlődött ki, mert segítette őket a gyűjtögetésben. Az Arizonai Egyetem tudósai különböző kontinenseken 236 ember DNS-ét vizsgálták meg. Ennek során kiderítették, hogy a vörös színtartomány érzékeléséért felelős OPN1W jelű gén az X kromoszómán található. Mivel a nők szervezetében ez a kromoszóma két példányban van jelen, finomabban érzékelik a vörös színtartományt, mint a férfiak. Ezért ősanyáink jobban boldogultak az érett gyümölcsök, bogyók gyűjtögetésében.

[

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek IV. fejezete részletesen foglalkozott az emberiség különböző szintekre jutásával, attól függően, hogy ki mely szférából érkezett. Az olvasottak tükrében sokan megpró­bálnak náluk fejlettebb emberekkel kapcsolatot keresni, ami nem minden esetben célravezető. Ennek okát könnyen beláthatjuk, ha megnézzük, hogy milyen cél vezérli az egyes szférabeliek életét. Az első négy csoportba tartozók életviteléről sokat tudunk, hiszen ide tartozik az emberiség 95%-a. Az alsóbb szférabeliek fő törekvései, ösztöneik kiélése, az anyagi világhoz való kötődésük jól ismert. Ennek ellenére nem ők használják ki leginkább a fizikai világ nyújtotta lehetőségeket. Itt a Földön teljes életet az ötödik szférabeliek élnek. Munkájuk, választott hivatásuk mellett ragaszkodnak a családhoz, a gyerekekhez és minden értelmes célhoz, amit a fizikai élet nyújthat az embernek. Ők azok, akik leginkább képesek élvezni az életet. Az étkezésben ínyencek, a szeretkezésben mesterek. Nem vélet­len, hogy oly kívánatosak embertársaik szemében, és oly sokan szeretnének szert tenni az ezen a szinten állókra. Az ötös szférabeli nők tulajdonságait, életvitelét legjellemzőbb módon Nastassja Kinski amerikai színésznő, és Szily Nóra magyar tévériporter testesíti meg[8].

E szint felett már ne keressenek maguknak társat azok sem, akik a legértékesebb partnerre vágynak. Nem azért, mert a hatos és hetes szférából jöttek olyan kevesen vannak, hogy úgy sem találnának rájuk, hanem azért, mert nem érdemes. A hatos szférabeliek kizárólag a munkájuknak élnek. Mindent, így a családi életüket, a boldogságukat is a hivatásuknak vetik alá. Életüket küldetésük teljesítésének minden áron való vágya vezérli. Nagy áldozatokkal jár egy ilyen emberrel együtt élni, az ösztönvilág rabjai meg se próbálkozzanak vele. A hetes szférabeliekkel azért nem érdemes kapcsolatot teremteni, mert születésük pillanatától kezdve halálra vannak ítélve. Az ő sorsuk a keresztre feszítés, ami azt jelenti, hogy ezek az emberek életük derekán mártírhalált fognak halni. Mostanában természetesen nem keresztre feszítés útján végzik ki őket, hanem a kor ítélkezési szokásainak megfelelően. Ennek legjellemzőbb példája Tóth Ilona szigorló orvos halálra ítélése, akit az 1956-os magyar forradalom mártírjaként ártatlanul akasztottak fel. Jézushoz hasonlóan ő sem védekezett a rágalmak ellen. Minden vádat magára vállalt, hogy ezzel is mentse a társait. Hetedik szférabeli férfi már alig található a Földön. A nagyravágyó nőknek azért sem célszerű utánuk kutatni, mert velük eleve nem lehet egy életre szóló házasságot kötni. A kívülálló szemével nézve tiszteletre méltó dolog lehet egy világhírű személy özvegyének lenni, ha valaki a szenvedésekkel teli élet után képes elviselni az évtizedekig tartó magányosságot. A túl nagy megtiszteltetésnek örvendő ember özvegye ugyanis nem mehet újra férjhez anélkül, hogy cselekedete ne lenne közmegvetés tárgya.

A partnerkapcsolat szempontjából legvonzóbb ötös szférabeliek ma sem mennek ritkaságszámba, de az igazi aranykoruk korábban volt. Az ötödik szférából (korábban már említett történelmi okok miatt) a XIX. század elején kezdtek tömegesen leszületni a lelkek a Földre. A folyamat a XX. század kezdetéig, kb. 100 éven át tartott. Az 1970-es, ’80-as évekig tevékenykedtek nálunk jelentős számban. Ebben az időszakban meghatározó szerepet töltöttek be a kultúrában, a sportban, az iparban, a tudományos életben, sőt a politikában is. Nem véletlen, hogy a világ ez alatt a másfél évszázad alatt fejlődött a legtöbbet. Ennek a korszaknak az utolsó képviselői közül Magyarországon Tolnay Klári, Amerikában pedig Katharine Hepburn a legismertebb. Mellesleg az ötös szférába tartozók igen fejlett kommuni­kációs képességgel rendelkeznek. Igazi társasági emberek. Érdemes odafigyelni arra, amit mondanak, és ahogy mondják.

Érdekes módon ez a készség már nem mutatkozik meg a hatos szférában. Itt a Földön az ezen a szinten állók kommunikációs készsége többnyire le van blokkolva. Ennek feltehetően az az oka, hogy az ügy amit képviselnek, nem tűri a szószátyárkodást. A hatos szféra­beliek túlságosan fajsúlyos dolgokkal foglalkoznak, amelynek idő előtti nyilvánosságra kerülése zavart okozna. Ezt ők maguk is érzik, ezért igyekeznek a háttérben maradni. A velük együtt élők azt tartják róluk, hogy csak akkor beszélnek, ha mondanivalójuk van. A hetes szférabeliek nem küsz­köd­nek ugyan gátlásokkal, de ők meg rébuszokban beszélnek. A példázatok, szójátékok, a mondat végi rímek igen magas röptűvé teszik a beszédüket, és ez a nyelvezet az egyszerű emberek számára érthetetlen. A kifinomodott ízlés megmaradt ugyan a hatos szférabelieknél is, de ez a típus már a gasztronómiai élvezetekről is képes lemondani, ha érdekei, küldetésének teljesítése ezt kívánja. A hetes szférából érkezett lelkek minden tekintetben puritán életmódot folytatnak, nekik a földi világ által kínált élvezetek semmit sem jelentenek. A szexnek is eltérő módon hódolnak a különböző szférákból jöttek. Az alsóbb szinteken állóknál vad és fékezhetetlen. A felsőbb szinteken ez a tevékenység erősen elnyújtott, és inkább hasonlít a kozmikus egyesülésre, mint az állati párzásra. A hetedik szférabeliek már képesek lemondani a szexuális élet nyújtotta örömökről is. Ők többnyire úgy távoznak ebből a világból, ahogy jöttek, szűzen.

Ahhoz, hogy a magasabb szférabeliek eleget tudjanak tenni küldetésüknek, megfelelő társra, önzetlen segítőkre van szükségük. A nagyravágyó emberek (különösen a ragadozó típusú nők) azonban kifejezetten vadásznak rájuk. Esélyeiket növeli, hogy a primitív emberek sokszor igen előnyös külsővel rendelkeznek. Erre szükségük is van, mert az eszükkel, intelligenciájukkal nem tudnának érvényesülni az életben. Belső értékek híján boldogulásuk egyetlen lehetősége a szépségükből, a tökéletes testükből eredő helyzeti előnyük kihasználása. Miután a magasabb szférabeliek is hús-vér lények, így gyakran beleesnek ebbe a csapdába, ami nem csak a munkájukat gátolja, hanem pokollá teszi a magánéletüket is. Mint a továbbiakban látni fogjuk, az ilyen szerencsétlen kapcsolatok tragédiával is végződhetnek. A magasabb szférabeliek életének zátonyra futása csak egy módon kerülhető el: fokozott éberséggel, a partnerek gondos megválogatásával. Érdekes módon a kirívóan magas szintkülönbségtől később a fejlődésben alacsonyabb szinten álló partner is szenved. Tanulságképpen nézzük meg, hogyan nyilatkozott erről a helyzetről egy primitív lélekkel rendelkező nő Jane Sacks: Rendes fiú című könyvében.

Elöljáróban az írónő leszögezi, hogy regénye hősnője a végén kinyírja az összes rendes udvarlóját. Ehhez a végkifejlethez egy tudatalatti késztetés, a kiforratlan lelkek sajátos gondolkodásmódja, ösztönvilága vezetett. Az események nyomon követésével egyre világosabbá válnak a folyamat moz­gatórugói. A főszereplő kendőzetlen stílusú kitárulkozása alapján egyértelművé válik, hogy a vele kapcsolatba lépők élete törvényszerűen alakult így. A primitív lelkekben uralkodó vad ösztönöket nem lehet elnyomni, hosszú távon nem lehet rajtuk uralkodni. Minél tovább elfojtják őket, annál pusztítóbb lesz a kitörésük. Az alacsony szinten álló lélek nem képes elviselni a nála fejlettebb lelkeket. Minél magasabb szinten áll a másik, annál kirívóbbá válik az ő primitívsége, ami elemi erővel irritálja őt. Ezért a torzult lelkű személy mindig azok ellen rohan ki, akik a legkedvesebbek, a leginkább nagylelkűek vele szemben, mert ezek higgadtsága, nyugalma és tartása mellett még kiáltóbb az ő érzelmi zűrzavara. Mivel nem képes elérni az ő szintjüket, előbb tudat alatt, később már tudatosan is a saját érzelmi mocsarába próbálja lerántani őket. A végleges megoldást abban látja, hogy elpusztítja az útjába kerülő fejlett lelkeket, így próbálván megszabadulni az eléje tartott „tükörtől”. Ez nem csak a nőknél van így, hanem a férfiaknál is. Aki látta a „Szelíd motorosok” című filmet Peter Fonda főszereplésével, az érti, hogy miről van szó.

A fenti regény hősnője így magyarázta azt a sajátos belső késztetést, ami őt ide vezette: „Péter jóravaló gyerek volt. Szeretetre méltó, figyelmes, alkalmazkodó, nem követelőző, és mindig nagyon igyekezett, hogy a gyönyörök netovábbját nyújtsa az ágyban. Ennek ellenére már alig vártam, hogy lerázhassam.” Az írónő szerint sokan kérdik tanácstalanul: Vajon miért nem vonzódom a derék férfiakhoz? Miért van az, hogy amikor a véletlen egy jótét lélekkel hoz össze, a kezem-lábam töröm, hogy megszabaduljak tőle? A főszereplő szerint: „Mert álmosító az ilyen fazon társasága, és az ember könnyen beleragad, mint a dongó a mézbe. A legtöbb lány inkább korommal kenné be a képét, ócska ruhát húzna magára, mintsem hogy szóba álljon egy efféle talpig becsületes muksóval. Nem arról van szó, mintha a rend, a tökéletesség ezen őrei egytől egyig szerencsétlen fráterek volnának. Szó sincs róla. Nem mind olyan unalmas fej, mint ahogy hírlik. Jártam már rendes ürgével, aki egy világlap külföldi tudósítója volt. A másik kabarészínészként aratott tapsviharokat, sőt akadt köztük menő dzsesszgitáros is. Az illedelmes fiúk kiváltják belőlünk, hogy viszonzásképpen mi is nyájaskodunk, vagy épp fordítva, pimaszkodunk velük, mert nem tudjuk elviselni a szakadatlan béketűrésüket, a kikezdhetetlen jó kedélyüket, állandó derűs nyugalmukat. Vagy a legjobbat, vagy a legrosszabbat, de mindenképpen a legkibírhatatlanabbat hozzák ki belőlünk. Én többnyire a negédeskedés hibájába esem. Amint egy ilyen előzékeny hapsi társaságába kerülök, azonnal átveszem a stílusát, és kibújik belőlem a tündibündi. Elveszítem az egyéniségemet, a valódi énemet. A barátnőmmel tár­salogva fesztelenül érzem magam, nem győzök poénkodni, csúfondároskodni. Disznó vicceket me­sélek, gátlástalanul kipakolom a gonosz pletykákat. Szelíd kis barátaim ekkor rám sem ismernének. Ilyenkor jól érzem magam. Talán ezért menekülök a jámbor fickók elől a barátságtalanok karjába.”

A regény véres kezű hősnője végül egy durva bérgyilkosban találta meg a hozzá illő férfit. „Ugyanazért kedvel engem, amiért én is kedvelem a kiállhatatlan tagokat. Az ilyeneknek meg lehet mondani az igazat. Nem kell attól tartani, hogy a harmatos lelkük kikészül, ha mondjuk kedvem szottyan belerúgni a metró lépcsőjén előttem vánszorgó tuskóba, vagy ha a vágyamat keresetlen sza­vakba öntve alpári módon fejezem ki magam. Számomra rém unalmas dolog a rendes fiúk pátyol­gatása. Tárasságukban nem tehetem meg, hogy böfögjek, szellentsek, vagy ha úgy tartja kedvem, törjek-zúzzak.” Ebből is látszik, hogy nem lehet egy lelket kirángatni abból a világból, ahová tartozik. Akár önmaguk, akár mások próbálkoznak ezzel, az eredmény csak látszólagos és átmeneti lesz. A szerepjátszás nem tarthat sokáig, mert valódi énje elemi erővel húzza őt vissza arra a szintre, ahonnan jött. Ha kell, rombol, gyilkol, de vissza akar térni arra a fokozatra, ami őt meg­illeti. Neki az az otthona, oda tartozik. Ösztönösen érzi, hogy ha nem tombolja ki magát, ha nem teljesedhet ki a maga primitív szintjén, akkor később sem lesz képes elmozdulni erről a fokozatról.

A tombolás mértéke nagyban függ a primitív ember hatalmától. Egy zsarnok esetében ez az ösztön már népirtásban nyilvánul meg. Teljhatalmát kihasználva a diktátor tűzzel-vassal irtja a nála különbeket. Ennek tudható be a pokolból nyakunkra küldött zsarnokok népirtása is. Sztálin sem volt képes elviselni a nála értelmesebb embereket, ezért módszeresen irtotta a nemzet kiválóságait. A Szovjetunió által megszállt területeken is ezt tette. Leggyalázatosabb tette a lengyel értelmiség lefejezése, amit azzal tetézett, hogy a mészárlást rákente a németekre. Csak a kommunizmus bukása után derült ki, hogy 1940-ben, Katyńban 20 ezer mérnököt, orvost, tanárt és egyéb értelmiségit gyilkoltak meg az NKVD tisztjei. Pol Pot is ezt tette Kambodzsában. A vörös khmerek hatalomra jutása után 1975 és 1979 között a gerillavezér 2 millió embert öletett meg csak azért, mert nem tudta elviselni, hogy különbek nála. A 8 milliós Kambodzsa teljes értelmiségi rétegét kiirtotta vagy éhhalálra kárhoztatta.

A primitív emberek sajátos jellemzője még, hogy nem szeretik a zenét. A zene ugyanis harmóniát, kiegyensúlyozottságot, tökéletességet közvetít a hallgatója felé. Minél színvonalasabb a szétáradó muzsika, annál jobban irritálja őket. A komolyzenétől kifejezetten iszonyodnak. Csak a vad, disszonáns, csörömpölős „zenét”, a fülsértő lármát, a dallamtalan üvöltést kedvelik. Az ő lelkivilágukat ugyanis ez tölti ki, így örömüket is ebben lelik. Kedvelt műfajuk még a gagyipop. Ők te­rem­tették meg korunk könnyűzenei életének sajátos jelenségét: a papírzsebkendő-sztárokat. A színvo­naltalan lelket csupán a színvonaltalan, tukci-tukci zene tudja szórakoztatni. Csökevényes agyuk csak a zsibbasztást tűri, a tágítást nem. A lélekemelő, igényes zene menekülésre készteti őket. Őket csak a majomzene szórakoztatja. Partnereik kiválasztásában is hasonló irányelveket követnek. A primitív nők nem szeretik az okos, intelligens férfiakat. Ők a laza, pörgős, jó dumájú, sármos férfiakat keresik. A belső értékekkel nem törődnek, mivel ilyesmivel ők sem rendelkeznek. Azért is kerülik az értékes embereket, mert mellettük görbe tükörként nyilvánul meg a primitív lelkük, saját belső ürességük.

Jellemző megnyilvánulása ennek a világnak, hogy a bunkók mindenkit tegeznek. A magázódás során ugyanis önkéntelenül meg kellene adni a másiknak egy bizonyos tiszteletet, amitől ők irtóznak. Nem tudják elviselni, ha valaki különb náluk. Mindenkit le akarnak rángatni a saját szintjükre. A neoliberalizmus lázában égő Svédországban már nem csak az időseket, hanem a királyt is tegezik. Mellesleg a primitív ember nem tűri a tanácsadást sem. A jóindulatú útmutatást személye iránti támadásnak tekinti. Azt hiszi, hogy ostobának nézik, ezért mondják meg neki, hogy mit tegyen. Miután tisztában van vele, hogy szel­lemi képességei enyhén szólva kívánnivalót hagynak maguk után, dühbe gurul, és gorombáskodni kezd a jótevőjével. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Vagy elviseljük a mocskolódásait, sőt sok esetben a tettlegességbe torkolló reagálását; vagy sorsára hagyjuk őt, és engedjük, hogy az óhatatlanul elkövetett hibái által a saját kárán tanuljon. Ez esetben azok a szenvedések segítik a fejlődését, amelyeket a hozzá hasonló szintű emberekkel összetűzésbe kerülve él át.

 

Fejlődésünk buktatói

 

A statisztikai adatok szerint ma a 45-65 év közötti – érettségivel nem rendelkező – férfiak halálozási aránya majd kétszerese az érettségizetteknek. Nyugaton szintén jókora a szakadék a társadalom különböző rétegei között. Angliában egy segédmunkás 10 évvel hamarabb hal meg, mint egy diplomás. Még akkor is, ha nem iszik, nem dohányzik. A magatartástudományi kutatások szerint ennek oka az egyén személyiségében keresendő. Minél műveltebb, minél iskolázottabb valaki, annál tudatosabban keresi a helyes életmód kialakításának lehetőségeit. Igyekszik megszabadulni a káros szenvedélyeitől, és fokozatosan áttér a helyes táplálkozási módra. Egészségének tudatos kímélése, megőrzése mellett elsajátítja a stresszoldó, konfliktuskezelő technikákat. Helyzeti előnyét kihasználva ezt már gyermekkorban, a családban, a többnyire értelmiségi szüleitől tanulja meg. Az alacsony iskolai végzettségűek azonban általában tanulatlan szülők gyermekei, akik jóval kevesebb ismerettel rendelkeznek ezen a téren. Egy magas szinten álló társ, egy kulturált élettárs még sokat segíthetne rajtuk, de érthető okokból senki sem szeret lefelé házasodni.

A hátrányos helyzetűek tehát a tudatlanságuk, a tanulatlanságuk áldozatai. Az iskolai nevelés is sokat javíthatna ezen a helyzeten, de az iskolákban ma még nincs életvezetés tantárgy. Sokszor maguk a tanárok sem tudják, hogyan kellene élni a világban. Aki nem hozta magával a családi környezetből, az azt sem tudja, miként kell kulturáltan kifejezni a nemtetszését. Gyanakodva kezeli mások övétől eltérő szokásait, véleményét. Az ismeretlenről eleve rossz szándékot feltételez. Az ebből eredő konfliktusok gyakran torkolnak fizikai összetűzésekbe, ami szintén rontja az alacsonyabb sor­ban élő népcsoportok túlélési esélyeit.

Az iskola nem ismeri fel, hogy ennek a rétegnek a gyermekei otthon nem sajátították el ezeket a készségeket, ezért ahelyett hogy megtanítaná rá őket, folyamatosan bünteti a beilleszkedésre képteleneket. Az ebből eredő stressz, kisebbrendűségi érzés már kezdettől fogva hátrányos helyzetűvé alacsonyítja őket. Ebből a helyzetből aztán később sem tudnak kitörni. Már kora gyermekkorban kialakul bennük a krónikus stresszállapot, ami arra késztet, hogy a deviánsnak minősített valóban deviánssá váljon. Ilyen körülmények között az egyén minél hamarabb szabadulni akar az iskolától. Már 14 éves kora előtt kimarad az oktatásból, vagy nem akar tovább tanulni. Ezzel egész életére elvágta magát azoknak a magas szintű ismereteknek a megszerzésétől, amelyek segíthetnék őt az átlagéletkor elérésében. Magas szintű képzés hiányában csak rosszul fizetett munkát végezhet, vagy egészségre ártalmas munkakörülmények közé kerül. Az alacsony jövedelme miatt nem tudja megfizetni a meglehetősen drága táplálék-kiegészítőket, ezért előbb-utóbb hiánybetegségek is kialakulnak nála. Kilátástalannak tűnő helyzetét mértéktelen evéssel, alkoholfogyasztással, dohányzással próbálja feledtetni. Az ebből eredő elhízás és szenvedélybetegségek azonban még elviselhetetlenebb helyzetbe sodorják.

Egy széleskörű ismeretekkel rendelkező értelmiségi viszont át tudja minősíteni, újra tudja értékelni a helyzetét. A legkilátástalanabbnak látszó problémát sem tartja eleve megoldhatatlannak. Tisztában van vele, hogy a kihívások, a konfliktusok a személyiség fejlődésének legfőbb hajtóerői, de csak akkor, ha képesek vagyunk a kezelésükre. Így a nehéz élethelyzetekből, a reménytelennek tűnő szituációkból is sikerül kievickélnie, nem adja meg magát a „sorsnak”.

Ez a jelenség szorosan összefügg a lelki fejlődéssel. A magasabb szinten álló lélek már sok nehéz helyzetet élt át az előző életeiben, így szert tett némi rutinra a gondok elhárításában. Ahogy a Biblia írja: „Az eszes meglátja a bajt, és elrejti magát; a bolondok pedig nekimennek, és kárát vallják.” Úgy is felfogható ez a jelenség, hogy az alacsony szinten álló lélek nem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal az életről, így szinte belső kényszert érez a tapasztalatgyűjtésre. Önkéntelenül is belesodródik az „élet sűrűjébe”, hogy az átélt szenvedések által fejlődhessen. Ebből egyesek azt a következetést vonhatnák le, hogy nem tehetünk semmit az alacsonyabb néprétegek felemelése érdekében, hiszen ez a sorsuk. A származásukból eredő körülményeiken valóban nem sokat változtathatunk, de az iskolai nevelés jelentősen csökkenthetné a lépéshátrányukat. Fejlődni nem csak állati szenvedések közepette lehet, hanem kulturáltan, emberhez méltó körülmények között is. Aki nagyon mélyre süllyed, annak nem fejlődik, hanem megtörik a lelke, és ezáltal még mélyebbre zuhan. A követező életében alacsonyabb fokra sorolódik, még rosszabb körülmények közé születik le. Össztársadalmi méretekben ez a jelenség jelentősen lelassítja civilizációnk fejlődését, amelynek végső soron mindnyájan kárát látjuk.

[

Jól jellemzi a társadalom peremén élők sorsukba való beletörődését Koblencz Zsuzsa cikke, amely a Népszabadságban jelent meg Horvátné ágya címmel:

Ha a bevált sémákat tekintjük, semmi nem indokolja, hogy Horvátné ágyának históriáját a nyilvánossággal megismertessük. Horvátné ugyanis nem afféle szépasszony, akinek ágya izgalmas eseményekkel hozható összefüggésbe. Nem is fiatal már. Elmúlt ötven, s egy vállalkozó kertészetében dolgozik 10-12 órát is naponta, hogy a nyugdíjhoz a jogosultságot megszerezze. Horvát úr rokkantsági járadékot kap. Evégett időről időre meg kell jelennie a felülvizsgálaton, ahol megállapítják, javult vagy romlott-e az állapota. Horvát úré garantáltan romlik. Két éve azzal bocsátotta útnak a felülvizsgáló főorvos, hogy a mája szinte alig működik, s ha nem hagy fel a pálinkázással, hát fél év múlva – vagy még hamarabb – búcsút inthet az árnyékvilágnak. Horvát úrban azonban ott munkálhat valami őserő, mert bár a leletei egyre rosszabbak, ő maga úgy él, mint akit nem legyinthet meg a halál. Igényei már nincsenek, egyedül a napi pálinkaporciójához ragaszkodik.

Horvátné ehhez rég hozzászokott, de neki vannak még igényei. Egy új ágyról kiváltképpen sokat álmodott az utóbbi hónapokban, de a félretett pénzhez – amiből szűkösebb napokon gyakorta le kell csípni valamennyit – nem mert erőteljesebben hozzányúlni. Egészen addig, amíg a két héttel ezelőtti nagytakarítás napja el nem érkezett. Akkor ugyanis olyan dühvel taszította félre az anyjától örökölt, kiszolgált rekamiét, hogy annak egy csöndes nyekkenéssel kitört a lába. Ez a sötétbarna és zöld csíkokkal díszes rekamié kihúzott állapotában igyekezett jól szolgálni a házaspár éjszakáit, de hivatásának egyre kevésbé felelt meg. De mint említettük, Horvát úrnak nem voltak igényei. Ezért a kitörött lábra is csak rálegyintett: eszében sincs azzal kínlódni, hogy visszaszögelje, de különben sem lehetne, mert szilánkosra tört a vége. Végül azt javasolta, rakjanak a láb helyére téglát. Horvátné hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a javaslat hallatára először kétségbeesetten elkezdjen jajveszékelni, vagy hozzon be egy téglát, és azt teljes erőből vágja hozzá tökéletlen hites urához. Végül kiviharzott a konyhába, elővette rejtekhelyéről a pénztartalékot, s azonmód, takarításhoz való ruhában elindult ágyat venni.

Fenyőbútorról ábrándozott mindig, de előbb végigzarándokolta a kisváros mindhárom bútorüzletét, hogy másféle ágyakat, heverőket is szemrevételezzen. Nem hitt a szemének, amikor az utolsó boltban azt látta, hogy épp a fenyőbútorokra hirdettek akciót. A dupla ágyat tizenkilencezer-kilencszázért kínálták. Nagy lélegzetet vett, és megfogadta, hogy ágy nélkül innen semmilyen körülmények között nem távozik. Tíz perc múlva azonban már erős kétségei voltak elhatározását illetően. Kiderült, hogy az akciós vételár csak az ágykeretre vonatkozik. Ehhez meg kell még vásárolni a beléje helyezhető deszkasorokat, valamint két matracot is. Házhoz szállítással együtt végül 62 ezer forintba került az ágy.

Horvátné egyedül rángatta a fészer mögé a kiérdemesült rekamiét – amibe majd beleszakadt. Horvát úr eközben a kocsmában időzött. Az asszonynak az ágyvégekkel is meggyűlt a baja. Mire az egyiket sikerült beakasztania, a másik kidőlt. De mindenképpen látni akarta az összerakott szép, új ágyat, úgyhogy még akkor sem adta fel, amikor az alacsonyabb támla rádőlt a lábfejére. Leült, halkan sírdogált egy kicsit, aztán folytatta az összeszerelést. Este szó nélkül feküdtek le. Horvát úr nem tett semmilyen észrevételt, Horvátné pedig, amikor épp nem jutott eszébe a pénz, boldognak és szinte elégedettnek érezte magát. Éjfél elmúlt már, amikor robajra ébredt. Férje alól egy lendületes megfordulást követően kidőltek a deszkák. Horvát úr ott ült a padlón, a kettéhajlott matrac alján, és éktelenül káromkodott.

Segítsél már – kiabálta. – Fáj a vállam, nem bírok kikapaszkodni, nem látod! Az asszony felkelt, kirángatta a férfit a gödörből, és összerakta újból az ágyat. Másnap éjjel mindez megismétlődött, mert az átkozott ágydeszkák ugyanúgy kicsúsztak. Harmadnap elment reklamálni az üzletbe. Kijött az asztalos, aki mindent rendben talált. Semmi nem volt rövidebb vagy hosszabb a kelleténél, nem lehetett mit kijavítani. Az ördög bújik éjszakánként az ágyba – kacsintott az asztalos, mielőtt távozott. Negyednap Horvát úr megint a padlón találta magát, de most már bömbölt, mint a sebesült tigris, és fejszével akart nekimenni az ágynak. Reggelre kelve Horvátné kiment a sufniba, ahol egy csúf, öreg de masszív szekrényben tárolták a szerszámokat. Leakasztotta a két szekrényajtót, becipelte a szobába, s keresztben ráfektette az ágydeszkákra, majd rájuk helyezte a matracokat. Éjjel csend volt, nem mozdult semmi, Horvátné könnytelen szemmel meredt a sötétbe, miközben arra gondolt: „Van egy 62 ezer forintos ágyam, és szekrényajtókon alszom.” Amikor már azt lehetett hinni, hogy elaludt, Horvát úr felmordult: „Ennyi idő alatt már megtanulhattad volna asszony, hogy vehetünk mi százezerért is ágyat, nekünk csak rosszabb lesz.” Mi valahogy ilyennek születtünk. Ez volt az a pont, amikor Horvátné hangosan felzokogott.

 

Érdekes hírek

 

A reform gondolatoknak tág teret engedő Egyesült Államok az ítélkezés terén is sok meglepetéssel szolgál. Új-Mexikóban egy helyi bíró új fejezett nyitott a büntetés-végrehajtásban. A precedens jogalkalmazás alapján a törvényszegőket ezután thai chi meditációra is ítélhetik az egész országban. A liberális szellemiségű Santa Fé bírónője, Frances Gallegos választás elé állítja a fiatalkorú bűnözőket: vagy börtönbe vonulnak, vagy elsajátítják, és folyamatosan gyakorolják ezt az egészségmegőrző és meditációs gyakorlatokból álló módszert. Elmondása szerint a hagyományos bűnmegelőző, bűnleszoktató módszerek megbuktak, és ennek legszembetűnőbb jele a visszaesők nagy aránya. A bírónő előzőleg kikérte a keleti gyógyászatban jártas pszichológus, Mark De Francis véleményét. Azóta szent meggyőződése, hogy az ázsiai hagyományok megtanítják az embereket lecsendesedni, „megtalálván a külső ellenség helyett a belsőt”, hogy az elítélt azzal „viaskodjon”. Ha így haladunk tovább, nemsokára az Agykontroll is a büntetés-végrehajtás része lesz. A gyakorlatokon elsajátított mély meditáció rádöbbenti a bűnözőket ember mivoltukra, és jó útra téríti őket.

[

A ma használatos biometrikus azonosító módszerek közül a legelterjedtebbek ujjaink bőrlécrend­szerét ellenőrzik. Nem véletlenül. Ezek az egyénre jellemző, megismételhetetlen kombinációt alkotnak, ami megfelelő készülékkel meglehetős biztonsággal azonosítható. Osztrák fejlesztők azonban tovább tökéletesítették az ujjlenyomat ellenőrzését. Az általuk kifejlesztett bőrbe látó NANO leolvasó módszer nemcsak az ujjak felszíni mintázatát, hanem a bőr alatti szövetrétegek egyedi jellemzőit is felismeri. A Nanoident nevű cég mérnökei szerint az ujjakat azonosító jelenlegi készülékek általában csak a bőr külső felületét pásztázzák végig, így akár meg is téveszthetők, például másról levágott, illetve szilikonból előállított műujjakkal. A bőr alá látó szkennerek azonban az ilyen trükköket kiszűrik. A leolvasó szenzora ugyanis több különböző hullámhosszú fénysugarat bocsát ki, és ezáltal 4 mm mélységig feltérképezi a bőr alatti területeket is. Így azonosítja például az erek lefutását, sőt, színe alapján a vér hemoglobintartalmát is megméri. Egyértelművé válik tehát, hogy élő ujjról van-e szó, vagy sem.

Ennek a módszernek az alkalmazása nagymértékben fokozza a rá épülő biztonsági rendszerek megbízhatóságát. A Nanoident fejlesztői most azon dolgoznak, hogy az azonosítót különféle elektronikai eszközökbe építsék be. Fő céljuk a képernyőfelületekbe integrálás, hogy a PDA-k, a notebookok, vagy az asztali PC-k felhasználói jogosultság-ellenőrzéséhez ne legyen szükség külön eszközre. Ezt követően nem kell leolvasó készüléket alkalmaznunk ahhoz, hogy beléphessünk a számítógépünkbe. Elég a monitor sarkára helyezni az ujjunkat, és máris végbemegy az azonosítás.

[

Az ezoterikus kutatások melléktermékének tekinthető az a diagnosztikai megfigyelés, mely szerint a különböző frekvenciájú agyhullámok termelődése erősen függ az életkortól. Egy újszülött 6 hónapos koráig általában fele-fele arányban produkál delta és théta hullámokat. 1 és 3 éves kor között már a théta dominál. Ezt követően a delta hullámok fokozatosan csökkennek, és helyette megjelennek az alfa és a béta hullámok. 17 és 60 év között a delta hullámok eltűnnek, az alfa és a béta hullámok aránya pedig azonos lesz. 60 éves kor felett a béta hullámok dominálnak, és már csak kevés alfa mérhető. Főként annak tudható be az időskori álmatlanság, és hogy a csecsemők oly mélyen alszanak. Erre vezethető vissza az energiahiány, az időskori elerőtlenedés is.

[

A felkelő nap országában a szerzetesek már a középkorban azt tanácsolták a betegségből lábadozóknak, az ideg- és elmebetegeknek, hogy hallgassák a természet hangjait; a víz csobogását, a rovarok zümmögését, a szellő suttogását, a madarak énekét. Japánban a pszichológusok kezdeményezésére két éve működik egy különleges telefonvonal, amelyen a Hokkaido-szigetek élővilágának „zenebonáját” hallgathatják az érdeklődők. Egy közvélemény-kutatás szerint ez a szolgáltatás igen nagy népszerűségnek örvend; esténként japánok milliói tárcsázzák az ismert számot, hogy belehallgassanak a természet varázserejű muzsikájába. A telefonszolgálat sikerét megirigyelték a zeneműkiadók; és kazettán, valamint CD-n is megjelentették a biozenét, amely a zeneboltok sikerlistáján tavaly az élre került.

[

Brain training

Szeretné megtudni, hogy hány éves az agya? Az alábbi angol nyelvű utasításokkal ellátott kínai honlapon megtudhatja. A tesztet a Start gombbal lehet elindítani. Utána visszaszámlálás következik, és megjelenik néhány szám karikákba írva. A számok csak egy pillanatra láthatók. Ez alatt meg kell jegyezni a sorrendjüket és a helyzetüket. Aztán visszajönnek a karikák, számok nélkül. Most növekvő számsorrendben rá kell kattintani a karikákra. Ha nem sikerül eltalálni a helyes sorrendet, megjelenik egy „X” törlő jel. Egymás után tízszer lehet próbálkozni. Utána a program átlagszámítást végez, és kiírja, hogy hány éves az agyunk. Az eredmény megbízható, akár tudományosnak is tekinthető. (Ne felejtsük el, nem a számokat kell megjegyezni, hanem a sorrendjüket, arra kell emlékezni, hogy növekvő sorrendben hol helyezkednek el! A szabályok pontos ismerete azért fontos, mert ezt a tesztet nem célszerű megismételni. Másodszorra ugyanis már könnyebben megjegyezhetők a számok helyzete, ami meghamisítja az eredményt.)

Webcím: http://flashfabrica.com/f_learning/brain/brain.html

 

Egy szakemberek által összeállított teszttel az IQ szintünket is megállapíthatjuk. Ennek során 30 tesztábra feladványát kell megoldani, és a műveletre fél óra áll rendelkezésünkre. Előre haladva az ábrák egyre bonyolultabbak, de nem megoldhatatlanok. A helyes részábra kiválasztásához logikus gondolkodásra van szükség. Ha rájövünk a meglevő részábrák közötti összefüggésre, akkor könnyen kitaláljuk, hogy melyik hiányzik belőle. (Hasonlítsuk össze őket balról jobbra, majd fentről lefelé.) Sajnos a bizonyítvány kiállítása pénzbe kerül. 2000 Ft-ot kell elküldeni SMS-ben az üzemeltetőnek. Ennek ellenére már közel 3 millióan vették igénybe ezt a szolgáltatást. A numerikus intelligencia IQ tesztje webkapocsra kattintva a matematikai képességünket is tesztelhetjük. (Az előbbi díj kifizetése után ezt a tesztet már ingyen használhatjuk.) Mivel ezen a téren évtizedek óta világméretű felmérések folynak, megtekinthetjük azt is, hogy az egyes országok lakosságának mekkora az IQ szintje. Webcím: http://www.iq-teszt-2012.hu/hu-HU/default.aspx

 

Az Interneten található tesztekkel a reflexünket is ellenőrizhetjük. Nyissuk meg az alábbi webcímen található tesztábrát: http://people.inf.elte.hu/csala_g/MultitaskingTest.htm A bal egérgombbal kattintsunk a piros négyzetre, és ide-oda mozgatva próbáljuk elkerülni a kék négyzetekkel, illetve téglalapokkal való ütközést. Az ábra fekete széléhez sem érhetünk hozzá. Nem lesz könnyű, mert közben a kék négyzetek is összevissza mozognak. A közismerten jó reflexszel rendelkező vadászpilóták sem tudják két percnél tovább csinálni ezt a tesztet. (Ne kapkodjunk, mert akkor biztosan ütközni fogunk. Itt nem gyors mozdulatokra, hanem jó manőverezési készségre van szükség. Most szabad gyakorolni. Ha már jól kiismertük a működését, végezzünk még egy próbát. Autóvezetőknek kifejezetten hasznos a gyakorlás.)

[

A lélek nem csak korlátlan parapszichológiai képességekkel rendelkezik, hanem a memóriája is tökéletes. Mindent megőriz, mindent elraktároz, amit valaha hallottunk, láttunk, éreztünk. Ez azonban a mindennapi életünkben inkább káros, mint hasznos, mivel nehezíti agyunk aktuális teendőkre való koncentrálását. Ezért a bal agyfélteke csak az eseményekből leszűrt tanulságokat kapja meg a lélek által uralt jobb agyféltekétől, illetve olyan kulcsfontosságú információk, benyomások rögzülnek benne, amelyekre a mindennapi életében elengedhetetlenül szüksége van. Vannak azonban olyan emberek, akik az átlagosnál nagyobb mértékben állnak kapcsolatban agyuk jobb féltekéjével, és ezáltal különböző parapszichológiai képességekre tesznek szert. Ez a kapcsolatteremtés részlegesen (pl. a memóriára kiterjedően) is megnyilvánulhat.

Ezt bizonyítja Daniel McBride hihetetlen képessége. Ez az angol férfi mindenre emlékszik, ami valaha történt vele, vagy csak megfordult a fejében. Nyilvános fellépései során egyszer megkérdezték tőle, hogy mikorra esett egy bizonyos 15 évvel ezelőtti esemény. Amikor McBride azt felelte, hogy péntekre, a kérdező a fejét rázta. Nem igaz, mert csütörtökre. – mondta. Péntekre a házasságkötésének időpontja esik. Erre előszedték a régi naptárakat, és kiderült, hogy McBride-nak volt igaza. A férfi képességei nem korlátozódnak dátumokra. Mi sokszor azt sem tudjuk, hogy tegnap mit ebédeltünk. Ő viszont tisztán emlékszik rá, hogy az elmúlt 40 évben mit evett reggelire, ebédre, vacsorára. Csak ki kell keresni a naptárban egy dátumot, és megmondja, hogy milyen napra esik, s mi volt a napi menü. Ezen túlmenően arra is tökéletesen emlékszik, hogy milyen műsort hallott aznap a rádióban, mit nézett meg a televízióban. Még az időjárást is fel tudja idézni. Gondolkodás nélkül megmondja, hogy az elmúlt 40 év bármely napján milyen volt az idő. Válasza pontosan megegyezik a meteorológiai feljegyzések aznapra szóló jelentésével.

McBride nem áll egyedül ezzel a képességével. A német Uli Vogel pl. úgy olvas, hogy valósággal lefényképezi agyával az oldalakat. Találomra kiválasztottak egy 500 oldalas könyvet, és elolvastatták vele. Nem olvasott lassabban, mint bárki más. Aztán nyilvánosság előtt megkérték, hogy ismertesse a tartalmát. Erre szóról szóra felmondta az egész könyvet. A kétkedők a kezükben tartották a művet, és betűről betűre ellenőrizték az előadást. Csupán 12 apró hibát ejtett. Eddig 1529 könyvet olvasott el, és mindegyiknek minden mondatára emlékszik. Rendkívüli képességei ellenére buszsofőrként dolgozik, mert irtózik az értelmiségiek társaságától. A dán Per Jensen azokra emlékszik rendkívül jól, akiket 5 éves kora után látott, illetve amit hallott. Próbaként elvitték egy színházba, de nem a darab szereplőire kellett visszaemlékeznie, és nem is a párbeszédekre, illetve a hosszú monológokra. A szünetben bemutattak neki 393 találomra kiválasztott nézőt. Másnap megkérték, hogy írja le ezeknek a néhány másodpercig látott embereknek a kinézetét. Közülük 389 személy külsejét tökéletes hűséggel ismertette. A maradék 4 néző visszaidézése során is csak jelentéktelen hibákat ejtett.

[

Az ezotériától hideglelést kapó hivatalos tudományt egy újabb titokzatos eset bosszantja. A Csád Köztársaság és Szudán határán, a Szaharában található egy oázis, ahol különleges datolya terem. A kereskedőkaravánok gyakran megállnak a Fayar-oázisban, hogy kipihenjék magukat. Friss gyümölcsre vágyva a datolyafák termésével üdítik fel magukat. A helybeliekkel elbeszélgetve feltűnt nekik, hogy milyen sok közöttük az okos gyerek. Szinte mindegyikük valóságos zseni volt, annak ellenére, hogy soha nem jártak az oázison kívül. A 2001. október 24-én arra járt karaván elhíresztelte az esetet a csádi fővárosban is, ahonnan tovább került a szomszédos országokba. A szóbeszéd a BBC egyik tudósítójának az érdeklődését is felkeltette, aki egy színes riport formájában széles nyilvánosság elé tárta az IQ-növelő datolyáról szóló beszámolót. Fokozta a rejtélyt, hogy az oázisban járt kereskedők is feltűnő változást tapasztaltak agyuk működében. Miután visszaérkeztek az útról, úgy vágott az eszük, mint a beretva. Négy kereskedőből kettő már a megérkezése után igen jó üzleteket kötött. A harmadik felhagyott a kereskedéssel, mert a csádi fővárosban kapott egy nagyon előnyös állást. A negyedik is pályát változtatott. Távolból elkezdett spekulálni a pretoriai és párizsi tőzsdéken. Néhány nap alatt valóságos „részvényrablást” hajtott végre, soha nem látott hozamözönben volt része. Érthetetlen módon mindig megérezte, hogy másnap hogyan alakulnak a részvényárfolyamok, és ennek megfelelően vásárolt, és adott el papírokat. Az előrejelzései soha sem csalták meg.

Mivel a nem mindennapi datolya híre nagy port vert fel az egész világon, a kairói egyetem kutatócsoportot küldött a Fayar-oázisba. Miután a kutatók sok viszontagság után megérkeztek a helyszínre, elkezdték felmérni az ott lakók szellemi képességeit. Döbbenten állapították meg, hogy a többségükben teljesen iskolázatlan, analfabéta felnőttek intelligenciahányadosa jócskán felülmúlta a környező országokban lakókét. Ennél is nagyobb volt a csodálkozásuk, amikor a gyerekeket vizsgálták meg. A 21 fiú és lány IQ-ja elérte a zseni szintet. Közülük a legfiatalabb 9, míg a legidősebb is csak 16 éves volt. A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a hihetetlen eredmények a helyben termő datolya fogyasztásának tudhatók be. Vittek is belőle mintát Kairóba, de a vegyelemzések semmiféle különleges anyagot nem mutattak ki benne. Erre meglehetősen hosszadalmas és költséges, atomi részecskékre is kiterjedő vegyelemzésnek vetették alá őket. Mindhiába. Semmi olyan anyagot vagy izotópot nem találtak benne, ami a más helyen termelt datolyákból hiányozna.

Időközben olyannyira elterjedt a csodadatolya híre, hogy a környező országokban lakók valósággal megrohamozták a kis oázist. Sokan csak azért indultak el, hogy a varázsdatolya magját megszerezzék. 2002 őszén a szudáni kormány már azt fontolgatta, hogy az egész környéket zárlat alá veszi, és katonai kordont von köré. Ebben csak az akadályozta meg, hogy Szudán és Csád között a mai napig nincs pontosan kijelölve a határvonal. A régi gyarmati térképeken csupán tíz kilométeres pontossággal határozható meg, hogy hol húzódik a határ. Ezért a csádi kormány is magáénak vallja a Fayar-oázist. Mellesleg a „datolya ügy” kipattanásáig senki sem törődött ezzel a területtel. Mivel ezen a környéken nem található semmilyen ásványkincs, mindkét kormányt hidegen hagyta az ott lakók sorsa. Ők maguk sem tudták, hogy mely ország polgárai. Talán éppen a felfokozott intelligenciájuknak tudható be, hogy ebből a helyzetből sokszor hasznot húztak. Mindkét országból beszerez­ték a szükséges papírokat, majd amikor Szudánból érkeztek hozzájuk hivatalnokok, csádinak; míg a csádi bürokraták előtt szudáninak vallották magukat. Az idegenek előtt pedig Fayar-oázis­beliként mutatkoznak be.

Mivel a vegyelemzések nem tárták fel a titok nyitját, egy dél-afrikai amatőr kutatócsoport azzal a céllal érkezett a helyszínre, hogy tanulmányozzák az oázis kútjainak vizét. A kudarc után ugyanis sokan arra gondoltak, hogy az agyműködésre gyakorolt kedvező jelenség nem a datolyának, hanem az ivóvíznek tudható be. A karavánok vándorai, a kereskedők ebből is bőven ittak, így akár ez is okozhatta az intelligenciahányadosuk növekedését. A csalódás csak fokozódott, amikor ez a feltételezés is megdőlt. A magukkal hozott műszerek kimutatták, hogy ebben sincs semmilyen szokatlan anyag. A biztonság kedvéért azért küldtek belőle mintát egy dél-afrikai laboratóriumba. A központi vizsgálat eredménye ugyanaz lett. Az összes ásványanyagból pontosan annyi van benne, mint Szahara többi oázisának vizében. Közben a legokosabb fayari gyerekeket elvitték Kamerunba. Közülük az egyik arab fiú két hét alatt úgy megtanulta az ottani hivatalos nyelvet, a franciát, hogy az újságírók összes kérdésére válaszolni tudott. Egy másik 11 éves gyerek minden intelligenciatesztet ragyogóan teljesített, amit csak kitaláltak az értelmi képesség mérésére. Két gyerek eljutott Európába is. Egyikük a párizsi Sorbonne egyetemen tartott előadást 40 kiválasztott pszichológusnak, agykutatónak és a viselkedéstan elismert szaktekintélyeinek. A másik fiút Londonba vitték, ahol mindössze 28 nap alatt elsajátította az űrfizika és az űrhajózástan alapjait.

Ezek az esetek tovább fokozták az érdeklődést az oázis iránt. Amerikai kutatókban felmerült, hogy az olajfák körüli talajban van valamilyen gázszivárgás, és ez stimulálja az agyműködést. Mindjárt be is mutattak egy gázkeveréket, ami ilyen hatást vált ki. A helyben elvégzett ellenőrzés azonban botrányos eredményre vezetett. Az önként jelentkező egyetemi diákok a gáz kismértékű belélegzése után egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akinek megnőtt az értelme. Éppen ellenkezőleg. Ostobán nevetgéltek röhögtek, sőt ugattak. A sok kudarc és tanácstalanság folytán a kutatókat már valósággal sokkolja a datolyaügy. A leginkább az zavarja őket, hogy az UFO-jelenséghez hasonlóan nem tudják „szőnyeg alá seperni” az egészet, mert ma is létezik, és bárki által ellenőrizhető a hatása.

Lehet, hogy nem alaptalan az aggodalmuk, mert ez esetben is egy ezoterikus jelenséggel van dolguk. Ezt a sajátos hatást feltehetően egyfajta földsugárzás váltja ki, ami csak itt nyilvánul meg. A speciális frekvenciaspektrumú mágneses sugarak elnyelődnek a talajvízben, ami a fákba felszívódva bekerül az oázis egyetlen gyümölcsébe, a datolyába is. Minden bizonnyal ez okozza az agysejtek nagy hatásfokú, rendezett működését. Jelentős lépés lenne az ügy kivizsgálásában, ha mind a datolyából, mint az ivóvízből nagyobb mennyiséget átszállítanának egy másik kontinensre, és ott önként jelentkezőkön kipróbálnák a hatását. Ha náluk nem, vagy kevésbé érzékelhető az intelligenciahányados növekedése, akkor egyértelműen a helyi földsugárzás váltja ki ezt a hatást. Ennek elemzése azonban még várat magára, mivel jelenleg nem rendelkezünk olyan műszerrel, amellyel a Yang jellegű éteri sugárzást mérni tudnánk.

[

Nemrégiben egy új gyógymód indult hódító útjára Németországban, a hidegkamrás terápia. Az első hidegkamrát 1984-ben nyitotta meg egy Bad Seebruch-i orvos, Reinhard Fricke. A kamrá­ban ‑110 ^oC-os hideg van, amely egyébként hasonlatos a naprendszerben uralkodó átlaghőmérséklethez. A gyógyulni vágyók fürdőruhában és arcuk elé kötött maszkkal lépnek be a kamrába. Fagyveszély nem fenyegeti őket, mert csupán 2-3 percet töltenek bent. Mozogni sem szükséges, csupán szaporábban kell venni a levegőt. A garatnyílásban keletkező pára megfagyását az orr- és szájvédő maszk akadályozza meg. A sokkszerű hideg hatására a beteg izmai ellazulnak, és az ízületei mozgékonyabbá válnak. Ennek következtében javul a vérellátása, melynek eredményeként kimosódnak az ízületekben és egyéb testszövetekben felhalmozódott mérgek. Ennélfogva ez a gyógymód elsősorban a reumásokon, a pikkelysömörben és a neurodermitiszben szenvedőkön segít. Ígéretes eredményekkel jár depresszió, idült alvászavar és fejfájás esetén is. Nem ajánlott viszont magas vérnyomás, szervi szívbaj, vérellátási zavarok, allergiás rohamok, hidegre való túlérzékenység, valamint vese- és hólyagbántalmak esetén. A kezelés 10-12 napig tart, és naponta kétszer (reggel és délben) kell alkalmazni. A tapasztalt betegek szerint az alacsony hőmérséklet csak az első három alkalommal kellemetlen. Egyetlen hátránya ennek a minden mellékhatástól mentes kúrának, hogy kissé drága. Egyébként az egész testre kiterjedő hidegkamrás terápia japán találmány. Még az 1980-as évek elején fejlesztették ki, de a hideget gyógyászati célra már az ókori görögök is alkalmazták. Jelenleg hozzánk legközelebb Ausztriában alkalmazzák ezt az eljárást, a tiroli Bad Häringben és a karintiai Bad Eisenkappelben.

[

A fogszuvasodás elkerülésének leghatékonyabb módja a megelőzés. A rendszeres fogmosás, a cukros ételek fogyasztásnak mellőzése nagyban hozzájárul a fogak épségének megőrzéséhez. A fogromlás azonban ennél összetettebb probléma. Nagyban befolyásolja a nyomelemhiány, a fluor elég­telen bevitele is. Ezért egyes országokban, pl. Svájcban fluorral dúsítják az ivóvizet, és a kisgyerekeket rendszeres fluorpótlásban részesítik. A kutatók rájöttek arra is, hogy a fogromlásban nagy szerepet játszanak a baktériumok, amelyek tejsavat termelve megtámadják a fogzománcot. A bostoni Forsyth Intézetben élelmiszerbe kevert vakcinával tették harcképtelenné a sterptococcus mutáns baktériumot. Ez a kórokozó egy olyan ragasztóanyagot termel, amely a mikrobát a foghoz tapasztja, így segítve elő a romboló tevékenységét. Az ellenanyag csak a ragasztó-kiválasztást akadályozza meg. Alkalmazását másfél éves kortól javasolják. Egy floridai orál-biológus szerint genetikailag módosított streptococcusokkal kell kiszorítani a szájüregben egyébként honos normál baktériumokat. Ezek nem termelnek tejsavat, így megszűnne a fogzománc-károsító hatásuk.

A legújabb kísérletek már a biológiai fogpótlást tűzték ki célul. Egy washingtoni laboratóriumban kihúzott bölcsességfogakból nyert őssejtekkel kísérleteznek. A sejttenyészet tápoldatához csontképzésben nélkülözhetetlen anyagokat is adagoltak, majd kísérleti állatok ínye alá ültették őket. Két hónap múlva a kihúzott fog helyén valódi csatornával rendelkező fognyúlvány képződött. Kár, hogy a kutatóink nem olvassák az ezoterikus irodalmat, mert akkor tudnák, hogy ez a cél egyszerűbben is elérhető. Az állkapocs koncentrált energiával való besugárzása szintén képes megindítani az új fog sarjadását. Egyébként ez természetes körülmények között is végbemegy. A több száz évig élő Földön kívüli civilizációknál kb. 120 évente lezajlik egy teljes fogváltás. A sejtekhez hasonlóan a fogak sem örök életűek. Egészséges életvitel esetén is tönkremennek, mert elkopnak, besárgulnak. Amíg a testsejtjeik hétévente cserélődnek le, a fogak megújulására az 1000 éves élettartamuk alatt, a tejfogváltással együtt max. nyolcszor kerül sor.

Mindez nem vonatkozik a „kis szürkékre”. Nekik ugyanis nincsenek fogaik. Testük szauroid jellegéből és növényevő táplálkozásukból eredően az ő rágószervük egy-egy patkó alakú kemény íny, ami a sejtmegújulással együtt frissül fel. Érdemes még megemlíteni a Földön is sokáig honos több mint 3 méter magas óriásokat. Fajuk utolsó példánya kb. 3000 évvel ezelőtt pusztult ki, illetve erkölcstelen, élősködő életvitelük miatt kiirtották őket a bennünket felügyelő Földön kívüli civilizációk. Az ő fogazatuk dupla soros volt, ami azt jelenti, hogy alul és felül is 2 × 16, azaz 32 foggal rendelkeztek. A nagyobb testtömeggel járó többszörös mennyiségű táplálék elfogyasztása ugyanis alaposan igénybe vette a rágószervüket, és a fokozott követelményt az evolúció csak a fogak megkettőzésével tudta kielégíteni. Náluk tehát minden fog mellett állt egy másik is. Emellett mind a kezükön, mind a lábukon hat-hat ujjal rendelkeztek. Mellesleg ilyen koponyákat, fogmaradványokat, csontvázakat mind nagyobb számban találnak a régészeink, de mint minden megmagyarázhatatlan jelenséget, ezt is elhallgatják.

[

Az Egyesült Államok második legnagyobb kórházában hivatalosan is be­vezették a kézrátétes gyógyítást. Az első próbálkozások 30 évvel ezelőtt kezdődtek. A „csendes forradalom” elindítója egy fiatal amerikai ápoló­nő, Dolores Krieger volt, aki folyamatosan képezve magát meredek ívű karriert futott be. Ma már professzorként tevékenykedik, és eddig 80 ezer ápolónő sajátította el a vezetése alatt ezt a módszert. A New York-i Columbia Presbyterian Hospital alternatív gyógyászati osztályának vezetője, Jerry Withworth maga is végez kézrátételes energetikai kezeléseket. A kórház 1400 ággyal és 3000 alkalmazottal rendelkezik. Az intézményen belül önálló osztálya van a komplementer medicinának, 55 munkatárs­sal. A gyógyító érintésnek nevezett módszert elsősorban krónikus hátfájás, migrén, stresszbetegségek és szorongásos zavarok esetén alkalmazzák, de jó eredményeket értek el vele a daganatkezelésben, és az idősgondozásban is. Újabban bypassműtéteknél is használják. Miközben a sebészek a beteg felnyitott mellkasában dolgoznak, a gyógyító érintéssel foglalkozó nővér a páciens fejénél ül, és köröző mozdulatokat tesz a feje fölött. Ez az eljárás segít a betegnek ellazulni altatás közben, és megőrzi az energiamezejét. Gyakran kezeli a szívpumpában levő vért is, mert a bioenergiával dúsított vér növeli a páciens erőnlétét, és lerövidíti a lábadozás időszakát.

A tudományos áttörést egy kaliforniai tanulmány megjelenése eredményezte, amely a klasszikus kettős vakteszt alkalmazásával egyértelműen bebizonyította a gyógyító érintés hatásosságát. A vizsgálat során a módszer kiemelkedően sikeresnek bizonyult a sebgyógyítás felgyorsításánál. Ezzel együtt csökkent a szövődmények száma, és enyhültek az operáció utáni fájdalmak. Eddig több ezer beteg részesült ilyen jellegű kiegészítő kezelésben. A gyógyítók Taj chi[9] és Chi kung[10] gyakorlatok végzésével őrzik meg, illetve növelik szervezetük bioenergia-szintjét. Nálunk ennek a fajta kezelésnek a bevezetése egyelőre elképzelhetetlen, az amerikai kórházakban azonban haladnak a korral. Alkalmazásba vételénél nagy szerepet játszott az is, hogy ez az eljárás rendkívül olcsó, mondhatni semmibe sem kerül. Ezt, valamint az eredményeket látva ma már a világ 68 országában tanítják ezt a módszert, Franciaországtól kezdve Finnországon és Iránon át egészen Kenyáig. Terjedését az is elősegíti, hogy a kézrátétes gyógyításnak mind az öt földrészen ősi hagyományai vannak.

[

Az akupunktúra és a homeopátia után az Agykontrollal is kezd megbarátkozni az orvostudomány. Ez a változás az általuk végzett tudományos vizsgálatoknak köszönhető. Lassan rájönnek arra, hogy az Agykontroll nem világnézet, hanem egy tudományosan megalapozott problémamegoldó módszer. Mentális technikacsokor, melynek megalkotását az emberi elme néhány alapvető működési törvényének felismerése tette lehetővé. A kísérletek célja nem az autogén módszerek hatékonyságának bizonyítása volt, de az eredmény egyértelműen igazolta az agy minden irányú teremtő erejét. Amerikai kutatók kíváncsiak voltak arra, hogy az agy képes-e növelni az izomerőt. Csak nehéz tornagyakorlatokkal tudjuk izmaink erejét növelni, vagy képzeletben elvégzett gyakorlatokkal is. Gueng Yue az Ohio-i Cleveland Klinikai Alapítvány orvosa abból indult ki, hogy miután az agy irányítja az izmok működését elektromos jelek segítségével, a gondolatban küldött utasítás is képes aktiválni a neuronokat. Az izmok idegsejtjeinek ingerlése fizikai mozgás nélkül is kiválthatja a kívánt fiziológiai folyamatot.

A vizsgálatokba egy fiatalokból álló tízfős csoportot vontak be. Feladatuk az volt, hogy hetente öt alkalommal gondolatban feszítsék meg a bicepszüket olyan erősen, ahogyan csak tudják. A kutatók a tréning alatt rögzítették az alanyok agyának aktivitását, és hogy biztosan ne feszülés okozza az izomerő-növekedést, nyomon követték a kar izomsejtjeinek elektromos aktivitását is. A program során kéthetente mérték az önkéntesek izomerejét, amely néhány heti képzeletbeli torna után 13,5%-os növekedést mutatott. A kísérlet abbahagyása után ez az állapot még három hónapon át fennmaradt. A kontrollcsoport tagjainál, akik nem vettek részt semmilyen tornában, semmiféle változást nem tapasztaltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha rávesszük az agyunkat, küldjön minél erősebb utasítást a szóban forgó neuronokhoz, az önmagában is erősíti a környező izmokat. A tudósítás azzal zárult, hogy hamarosan bezárhatnak a fitnisztermek, és elkezdődik a lusták diadalútja.

Ha kutatóink így haladnak tovább, a későbbiek során még nagyobb meglepetésben lesz részük. A kísérletek agyfrekvenciára koncentrálásával kiderül majd, hogy nincs szükség elektromos impulzusok gondolatban való küldésére sem. Elég, ha lecsökkentjük az agyfrekvenciánkat, és elképzeljük a kívánt hatást. A hit és a vágy megléte esetén az elvárás megteremti számunkra az eredményt. Ez már egy szabályos Agykontroll gyakorlat. Innen már csak egy lépés a szubjektív világ felfedezése, a parapszichológiai erők mozgásba hozása. Nagy megrökönyödést fog kiváltani annak felismerése, hogy pusztán a gondolatainkkal mi mindent tudunk elérni. Agyfrekvenciánk lecsökkentése által birtokba vehetjük az egész univerzumot, kihasználhatjuk azokat a fizikai jelenségeket, amelyekről egyelőre tudomásunk sincs. A szubjektív világ megismerését a véletlen is segíti. Svájci ideggyógyá­szok akaratlanul „halálközeli élményt” idéztek elő egy nőnél. Az agyához elektródokat kötöttek, hogy megállapítsák pontosan hol keletkeznek az epilepsziás rohamai. A német Bild der Wissen­schaft-Online beszámolója szerint valahányszor a jobb agyfélteke gyrus angularus nevű agytekervényét ingerelték, a betegnek olyan érzése volt, mintha elhagyná, és felülről nézné a testét. Úgy tűnik, hogy az agynak ez a része lélekkiléptetést vált ki. Ingerlése által a lélek elhagyja a testet, az elek­tromos sokkolás időtartamára különválik tőle.

[

Amerikában a David Lipscomb University két munkatársa érdekes következtetésekre jutott az emberek világnézetének alakulásával kapcsolatban. Az összegyűjtött adatokból az derült ki, hogy akiket eddigi életükben nem ért megrázkódtatás, azok világnézetüket tekintve szabályos képet mutattak. Sem a vallás, sem az ezotéria iránt nem érdeklődtek különösebben. A parajelenségek létezését illetően különösen kétkedőnek bizonyultak a vallásos emberek. Ám azoknál, akiknek az élete az utóbbi időben kellemetlenül alakult, merőben más kép rajzolódott ki. Az ateisták elkezdtek érdeklődni Isten, és a paranormális jelenségek iránt. A hit révén próbáltak fogódzót, kiutat találni az összekuszált életükből. A meglepetést azonban nem ez okozta, hanem a hívők reagálása. A sorscsapások hatására a vallásos emberek hite gyengült a földöntúli lények mindenhatóságában, és mind job­ban megnyíltak a földi világgal szorosabb kapcsolatban álló ezotéria világa előtt. Mindez arra utal, hogy a nem várt események bekövetkezte elbizonytalanítja az embereket eddigi világszemléletük helyességét illetően, és sokszor öntudatlanul elkezdenek más magyarázatok után kutatni. Ez a jelenség azonban csak a „vasárnapi” hívőkre jellemező. A szilárd hittel rendelkezők, valamint a fa­na­tikusok Istenbe vetett bizalmát a különféle megpróbáltatások nem gyengítik, hanem erősítik. Ők to­vábbra is elutasítják a parajelenségeknek még a gondolatát is, semmilyen módon nem hagyják meggyőzni magukat ennek a világnak a létezéséről.

[

Csak az az ember válhat minden csábítás ellen felvértezetté, aki átkelt a szenvedély világának minden tüzén. Nehéz a szenvedélyek rabságából szabadulni. Ez sokszor a szenteknek sem sikerül. Pál apostol így vallott erről: „Akarom ugyan a jót, de a rossz cselekszik bennem.” Az átlagember meg sem kísérli szenvedélyei leküzdését. Egy kanadai férfi pl. 20 hónapos börtönbüntetésének 24 hónapra való felemelését kérte, mert a 2 évnél kevesebb időtartamra ítélteket a helyi börtönbe zárják, ahol nem lehet dohányozni. A legalább 2 évre ítélt veszélyes bűnözőket viszont központi börtönben őrzik, ahol engedélyezett a dohányzás. Fellebbezésének eleget tett a bíróság. Nagy örömére a súlyosbított ítélet lehetővé tette számára a dohányzást.

[

Dr. Mitch Krucoff, az észak-carolinai Durham Duke University orvosa meglepő tanulmányt tett közzé. 150 akut szívbántalmakban szenvedő beteget öt csoportra osztott, és azt vizsgálta, hogyan csökkenthető bizonyos beavatkozások, pl. a szívkatéterezés kockázata. A páciensek első csoportja szo­kásos kórházi kezelésben részesült. A második, harmadik és negyedik csoport emellett relaxációs gyakorlaton, imaginációs terápián, valamint érintésterápiás foglalkozáson vett részt. Az ötödik csoportba tartozó betegek semmit sem csináltak. Csupán az különböztette meg őket az első csoport­tól, hogy imádkoztak értük. Világszerte több ezer keresztény, buddhista és zsidó hívet kértek fel arra, hogy imádkozzanak ezeknek a betegeknek a gyógyulásáért. A kutató orvos legnagyobb megdöbbenésére a legjobb eredményeket ez a csoport produkálta, ráadásul a gyógyulás is itt volt a leggyorsabb. Szakmai körökben is nagy megrökönyödést váltott ki ez a fejlemény, ezért az orvosok elhatározták, hogy a kutatást nagyobb csoportokkal tovább folytatják.

Ennek során egy holland professzor arra is rájött, hogy a különböző módon végzett imádkozás közül a kézrátételes imádság a legnagyobb hatású. Ő magas vérnyomásban szenvedő betegeket osz­tott három csoportra. Az első csoport tagjaiért név szerint, de távollétükben imádkoztak. A második csoport tagjainak gyógyulásáért a templomban kézrátétellel imádkoztak. (A fohászt mondó személy a beteg fejére, vállára tette a kezét.) A harmadik csoport is megkapta azokat a hipertónia ellenes szereket, mint az első kettő, de értük nem imádkozott senki. Ők a jelenleg általánosan alkalmazott gyógyító eljárásban részesültek. A professzor nem akart hinni a szemének az eredmény láttán. A második csoport tagjai kiugróan magas arányban gyógyultak meg. Valamivel szerényebbek voltak az első csoport mutatói, míg a leggyengébb eredményt a kizárólag gyógyszeres kezelésben részesültek produkálták.

Ezzel párhuzamosan a Johns Hopkins Egyetem tudósai kimutatták, hogy a rendszeresen templomba járó emberek ritkábban betegednek meg, mint azok, akik messze elkerülik Isten házát. Más vizsgálatok szerint az imádság lelki erőt ad, csökkenti az aggodalmat, az élettel szembeni elégedetlenséget. Az imádság enyhíti az alkoholizmust, a depressziót és a kábítószer-függőséget is. A legmegle­pőbbek azonban a dohányzásról leszoktató klinikák jelentései voltak, amelyek szerint „az erősen vallásos résztvevők között a gyógyultan távozók aránya rendkívül magas volt”. Ebben nem a hívők akaratereje játszott szerepet, mert a saját bevallásuk szerint ugyanolyan gyarló módon viselkedtek, mint a többiek. Egészen más vezette őket sikerre. Egyikőjük ezt nyilatkozta: „Az erőt ehhez teljes egészében kívülről kaptam”. Az imádság mellett a könyörületesség is segít. A Miami Egyetem vizs­gálatai szerint az AIDS-betegek közül jóval kedvezőbb azoknak az állapota, akik gyakorolják a vallásukat, és önkéntesként segítenek a többi betegnek.

A kutatók zavarát nem kis mértékben fokozták azoknak az orvoskollé­gáknak az élménybeszámolói, akik különböző kórházakban tevékenykedve azt tapasztalták, hogy imádkozó betegeik sorra épültek fel a gyógyíthatatlannak nyilvánított betegségekből. Mivel semmi­lyen természeti törvénnyel nem voltak képesek megmagyarázni a történteket, gyógyulásukat csodá­nak tekintették. Olyan is akadt közöttük, aki a meglepetéstől erre a kijelentésre ragadtatta magát: „Az ima az egyetlen erő a világon, amely látszólag képes legyőzni a természeti törvényeket.” Ha ezek a vizsgálatok és felismerések a tudomány más területeire is átterjednek, ez alapjában fogja megingatni a materialista életszemléletet. A bizonyítékok láttán ateista tudósaink a végén még kénytelenek lesznek elismerni, hogy Isten létezik.

[

Hitetlen tudósainknak nem csak Isten létezésével kell megbarát­kozniuk. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek elismerni a Földön kí­vüli civilizációk létét is. Erre a gabo­naköröket vizsgáló tudóstár­saik késztetik őket. A hivatalos tu­do­mány évti­ze­deken át nem vett tu­domást a földön­kívü­liek látoga­tá­sairól, itteni tevékenységükről. Így a gabonakörök formájában el­jut­­tatott üze­­neteik is teljesen hi­de­gen hagyták őket. Nap­jainkra azon­­ban oly nagy lett a felhajtás a ga­bo­na­körök körül (Amerikában már egy nagy­szabású filmet is for­gattak erről a té­má­ról), hogy lép­ni kell­ett ebben az ügyben. Gon­dol­ták, megvizsgálják ezeket a kö­röket, és kiad­nak egy tudo­má­nyos cáfo­­latot, ami egyszer s min­denkorra véget vet ennek az „áltudo­má­nyos hisztériának”. A dolog azon­ban for­dítva sült el. A vizsgálat nem a várt eredményt hozta. Ki­derült, hogy mégsem tré­fás ked­vű ha­misítók csínytevésről van szó, hanem, érthetetlen fizikai jelenségek” sorozatáról.

 A kételkedés zsilipét egy fiatal tudósnő, Diane Conrad nyitotta meg. Geológiai tudását felhasználva mintát vett az egyik gabonakör talajából, és otthon analizálta. Legnagyobb meglepetésére üle­dékes kőzetre jellemző tulajdonságokat fe­dezett fel rajta. Ezeket olyan meleg kőzetek ton­nái hoz­zák létre, amelyeket a Föld magjának hője elő­kezelt. A gabonakörön kívüli talaj azon­ban tel­esen normálisnak mutatkozott. Nyi­lat­­kozata szerint: „A körön belüli talaj 600-800 ^oC-os hőségnek volt kitéve. Érthetetlen azon­ban, hogy eközben a nö­vé­nyek nem égtek el, sőt még csak meg sem pör­kö­lőd­tek. Pedig ilyen hőmér­sék­leten minden nö­vény hamuvá válik.” Egy San Diego-i ku­ta­tó­in­tézetben megismétel­ték a vizs­gálatot. A kutatók nem akar­ták el­hinni, hogy fel­színi talajmintáról van szó, mert sza­k­mai ta­pasztalataik szerint a rá jellemző tulaj­don­sá­go­kat csakis olyan üledék­kőze­tekben tud­ták kimutatni, amelyek évmilliókon át magas hő­mérsékletnek és nyomásnak voltak kitéve.

Robert C. Reynolds a Dartmouth College vi­lág­hírű professzora is megerősítette a vizsgálat ered­ményét. Jelentést azzal zárta, hogy. „Jelen tudásunk alapján nem vagyunk képesek meg­ma­gya­rázni ennek a geológiai anomáliának a ke­let­kezését.” Ezt követően W. C. Le­ven­good bio­fi­zikus meg­vizsgált néhány ga­bo­nakörből származó kalászt. Megdöb­bent, amikor a nö­vények szárán levő cso­mókban gombos­tű­fej­nyi lyukakat fedezett fel. Úgy véli, hogy a hir­telen felmele­gedés követ­kez­tében a szalma­szál­ban le­vő ned­vesség gőzzé ala­kult. Ez kitá­gította a szárat. A nagy anyag­sű­rűségű cso­mó­kat azon­ban nem tudta a gőz tá­gítani, ezért lyu­­kakat vág­va rajta eltávozott. Sej­tése szerint „nagy intenzitású mikrohullámú ener­gia” le­het a tettes, mert is­mereti sze­rint csak ez az ener­gia hevít belülről ki­felé. A gabo­na­körön kívüli szal­maszálak­ban ezeket a lyukakat egy esetben sem tudták ki­mu­tatni. Levengood azt is meg­vizsgálta, hogy a „mik­rohullámú su­gár­zás” be­folyá­solta-e a mag­­képző és zsendülési képes­séget. Nagyon meg­lepődött, amikor azt tapasz­talta, hogy a be­sugárzott magvak 50%-kal gyak­rabban csí­ráz­tak ki, mint a körön kívüli kalászok magvai. Ráadásul a különös hajtások sokkal jobban tűr­ték a víz- és fényhiányt, mint a kont­roll cso­port tagjai.

Ez az eredmény felkeltette a farmerek és nagy­­­birtokosok figyelmét is. Közbenjárásukra a Pine­landiai Biofizikai laboratóriumban kidol­goztak egy új eljárást, amit MIR-nek nevez­tek el. A mo­lekuláris impulzusválasz egy olyan sugár­ke­ze­lés, amely ugyanazt a hatást váltja ki, mint amit a gabonakörökben ész­lel­tek. A kísérleti gaz­dasá­gokban már nagy­üzemi méretekben folyik a nor­málisnál gyor­sabban növő gabo­na­magvak tesz­tel­ése. Ezek az eredmények a The Sunday Times kultu­rális mellékletében jelen­tek meg 2002. szep­tember 15-én. A cikk cí­me ez volt: „Valami elkezdődött, amit nem lehet többé meg­állí­tani!” Ma már több helyen folynak ilyen kí­sér­letek. Angol kutatók ta­pasz­talata szerint, hogy a szubatomi ener­giá­val kezelt mag­vak ötször gyorsabban kezde­nek el csírázni és növekedni, mint a kezelet­lenek. Sok­kal na­gyob­bá és egészsége­sebbé, a kár­tevőkel szemben ellenállóbbá vál­nak. Bő­vebb termést hoznak még akkor is, ha az át­lagos­nál jóval kevesebb vizet és fényt kap­nak. Ennek a felismerésnek a felhasz­ná­lásával ki­etlen pusz­taságokat, sőt a sivata­gokat is ter­mővé lehetne tenni, ami meg­szün­tetné az éhín­séget a fej­lődő országok­ban, Af­ri­ka félsi­vatagos terüle­tein. Ők is ké­szí­tettek egy olyan készüléket, amellyel az UFO-su­gárzást mes­ter­ségesen is elő lehet elő­állí­tani. Az „ion-laviná”-nak nevezett ge­nerátor jelen­leg sza­badalmaztatás alatt áll.

Úgy tűnik, hogy civilizációnkban a para­digmaváltás kiváltója, fő motorja nem a tu­domány, és nem a politikusok lesznek, ha­nem a haszon­szerzés. Amennyiben a pénz­ügyi befektetők meglátják a parajelen­ségek­ben az extraprofit lehetőségét, azonnal mellé­állnak. Ha a tudomány nem hajlandó elismer­ni a jelenség létét, akkor átnevezik. (Jelen esetben a mág­neses energiával való kezelést „molekuláris impulzusválasz”-nak keresztelték el.) Így mindenki megnyugodott, és a hatóságok sem tudnak piszkálódni. Aki kételkedik a minő­sítésben, bizonyítsa be, hogy itt egy úgynevezett paraje­lenség alkalmazásáról van szó. Ehhez nem rendelkezik sem műszerek­kel, sem megfelelő ismeretekkel. Ebből is látszik, hogy nem tudjuk megtagadni ön­magunkat. A pénzért, a többlethaszonért mindenre képesek vagyunk. Még a végén a ter­mészetet is megmentjük a pusztulástól. De csak akkor, ha meggazdagodhatunk rajta.

 

Könyvajánlat

 

A korábbiakhoz hasonlóan itt is egy olyan könyvről lesz szó, amely nem mostanában született, de tartalma aktuálisabb, mint valaha. A címe: Az igazság fényében, a szerzője: Abd-Ru-Shin. (Ez írói álnév, amely valójában egy német szerzőt takar.) A háromkötetes mű első kötete az erkölcsi romlás érzékeltetésével kezdődik: „Viharos gyorsasággal pusz­tulnak az erkölcsi értékek. A ko­rábban csak undort és megvetést ki­váltó dolgok nagyon gyorsan termé­szetessé váltak, és ma már senki sem bot­rán­kozik meg rajtuk.” Anél­kül, hogy az erkölcscsősz szerepébe es­nénk, idéz­zük egy híres színésznő­ kijelen­té­sét ennek a megállapításnak az alá­tá­masztására. Amikor megkér­dezték tő­le az újságírók, hogy magas jöve­del­me és a világhírnév birto­kában mi szüksége volt arra, hogy a Playboy ma­­gazin­ban pucéran muto­gassa ma­gát, ezt válaszolta: „Valami újat akartam adni magamból a rajongóimnak”. Tettével kapcsolatban a legcse­kélyebb mértékű erkölcsi gátlás sem merült fel benne, és ami a rajon­góit illeti, ők sem botránkoztak meg ezen a dolgon.

Aki akarja, már egyetemi szinten is űzheti ezt a mesterséget, mivel az Egyesült Államok egyik felsőfokú tan­intézményében fakultatív tárgy­ként ok­tatják a sztriptízt. A diák­lányok tucat­jával jelentkeztek erre a szakra, és mint leendő csa­ládanyák, nagyon megörül­tek ennek a lehe­tőségnek. Tényleg igaz, hogy az ilyesmi ma már ter­mészetes­nek mond­ható. Ebben az egészben nem a meztelenkedés a kétségbeejtő, mert egy szép női testben nincs semmi ki­vet­nivaló. Maga a jelenség ad okot az aggodalomra. Már azok sem tartják szükségesnek az erkölcsi értékek meg­­tartását, akiknek ez köteles­ségük len­ne. A nemzet példaképei is úgy vi­selkednek, mint az átlag­em­ber. Ahe­lyett, hogy erkölcsi iránymutatást, cselekvési modellt szol­gál­tatnának, mindinkább utat engednek állati ösz­tö­neiknek, és lassan negatív példa­kép­pé válnak. Ez züllesztő hatást gya­korol a társadalomra, mivel az egy­szerű embereknek példaképekre, bál­ványokra van szükségük, viselke­dési mintára, amit követhetnek. A nega­tív példák emberek tömegét tévesz­tik meg, és térítik rossz útra.

Az átlagemberek tömege termé­szetesen boldogan követi eszmény­ké­peit, sőt túl is tesznek rajtuk. Eköz­ben olcsó filozófiát gyártanak a ne­mi ösztönből fakadó kilengéseik meg­ideologizálására, hogy leplezve vagy leplezetlenül mindig új tápot adjanak a számtalan alakot öltő vágy­nak. Eb­ben készségesen segíti őket a bulvársajtó, amely buzgón hangoztatja, hogy: „A vágynak ellenállni egészségtelen!” – amit jól megfizetett „szakértőkkel” bizonyítanak. Az erkölcstelenség korszelleme áthatja a művészeteket is, ami tovább fokozza ennek a kóros jelenségnek a terjedését. Nem véletlen, hogy manapság gyakran találkozunk efféle filmkritikákkal: „Ebben a modern szerelmi történetben a fiatalok összetalálkoznak, majd a harmadik menet után már be is mutatkoznak egymásnak. A szülői ház, a társadalmi kapcsolatok ábrázolása ezúttal kissé háttérbe szorul, de bőséggel kárpótol minket, hogy a szerelmesek már a film má­sodik percében egymásra lelnek, mint a nyulak.”

Jellemző a közízlésre, hogy Lon­don színházi világában viha­ros si­kere van egy meg­lehetősen groteszk produkciónak. Két ausz­trál ko­mikus kasszasiker-rekor­dokat dön­tö­get virtuóz hím­vessző mutatvá­nyai­val. A pé­nisz­panto­mim­nak is ne­vezhető produkció megnyitásaként letolják nad­rág­jukat, majd saját kezűleg mintázzák meg egyebek közt a Loch Ness-i szörnyet és az Eiffel-tornyot abból, amijük van. A tudósító a végén záró poénként megjegyzi: „Ezek után otthon nyil­ván már csak a pizzai ferde toronyra futja.” Az anyagiak terén ennél is lazábbak az erkölcsök. A mi­nap pl. Németországban fele­lősségre von­tak egy is­mert sportvezetőt, hogy már egy évtizede évi 300 ezer DM fi­zetést vesz fel szaktaná­csa­dó­ként, holott 1995 óta egy sor­nyi tanácsot sem láttak tőle. A bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutató sportszakember ezt nyilatkozta az ügyet firtató új­ságíróknak: „Mindenki ott ka­szál, ahol tud; én sem vagyok ellensége a pénznek.” Egy olasz politikus 200 km/h sebességgel száguldott az autópályán a for­galommal szemben. A rendőr­ségen így védekezett a nős honatya: „A szeretőmhöz siettem. Ötven éves vagyok, és jogom van hozzá!” Ilyen laza erköl­csök mellett lehet-e csodál­koz­ni azon, hogy a bűn, az erőszak, a korrupció teljesen elönti a világot, a környezet gátlástalan szennyezése pedig civilizációnknak már a létét is veszélyezteti.

Erkölcsi értékrendünk megsemmisülése a mindennapi életünkben is lépten-nyomon tetten érhető. Régen, főleg vidéken a kenyér nemcsak táplálék volt, hanem az élet szimbóluma. Mielőtt megszeg­ték, a késsel keresztet karcoltak rá. Ha egy darabja leesett az asztalról, felvették, és megcsókolták. Azóta sokat változott a világ, de sajnos nem a kívánatos irányba. Nemrég a Rózsadombon az egyik Mercedes kereke egy vekni kenyérrel volt kitámasztva. Nem ritka az sem, hogy a gye­rekek egy­másnak rugdos­va fo­cilabdának használják a meg­száradt kenyeret. Még az elő­ző generáció is azt tar­totta, hogy tilos eldobni a kenyeret. Csak annyit sütöttek, illetve vettek belőle, amennyi elfo­gyott. Amíg korábban a ke­nyér szentnek, az éhínségtől megmentő tápláléknak szá­mí­tott az emberek szemében, ma már annyi becsülete sincs, mint a kukába hajított rothadt al­mának. Ugyanezt tesszük min­den értékkel, ami körül­vesz bennünket. A pénzen kí­vül sem­mit sem tisztelünk. Kultúránk meg­őrzésének elengedhetetlen feltétele hagyományaink tisztelete. Kulturálatlan viselkedésünk, elálla­tiasodásunk törvényszerű kö­vetkezménye múltunk semmi­be­vé­tele, legszentebb ha­gyo­mányaink lábbal taposá­sa.

Hogy ez a folyamat hová ve­­zet, arról a könyv további ré­­szében olvashatunk. A szer­ző szerint jelenlegi magatar­tásunk alapján elkerülhetetlen az apo­­kalip­szis, Isten bea­vat­kozása életünk to­vábbi mene­tébe: „Kö­zel az isteni igaz­ság­szolgáltatás. A tisztulás meg­indult. Minden a Fény elé ál­lít­tatik, hogy meg­­nyilvá­nul­jon a valódi értéke, és meg­íté­l­tessék. A Fény a legrej­tettebb dolgokat is fel­tár­ja, hogy min­den a maga va­­ló­ságában megmutat­koz­­zék. Ez­­által mindenki szá­mára vi­lágossá válik, hogy mi a Jó, és mi a Rossz.” Lelep­leződ­nek az üres sza­vak is. Egy­értelművé vál­nak politi­ku­sa­ink és egyéb felelős ve­zető­ink könnyel­­mű ígérge­té­sei. Ki­­derül, hogy a de­­magóg szó­noklatok mögött egyé­ni ér­­dekek húzódnak meg. Az országos vezetők túl­­nyo­mó része csak zse­bé­nek de­gesz­re tömésével tö­rő­­dik, míg a másik ré­sze a hatalom­vá­gyát igyekszik ki­élni. „Elér­ke­zett a szám­adás időszaka. Minden­ki­nek felel­nie kell a tettéért, bűnhődnie kell a hamisságáért, bűnös cseleke­de­téért. Rosszul sáfárkodtunk a ránk bízott értékekkel, a vi­lággal. Isten türelme immár el­fogyott. Szent haragja lesújt a bű­nösökre, azokra, akik az em­beriséget saját érdekükben ma­ni­pulálták, kihasználták. Is­ten felnyitja mindenkinek a sze­mét, hogy az emberek meg­lás­sák azokat a téves néze­te­ket, tanokat, amelyek elhomályosítják, be­mocs­kolják a szent igaz­ságokat. Hamarosan ránk köszönt a felismerés ideje, és ami téves, megdől. A világosság felé történő mozgásban szét fog zúzódni, el fog égni minden, ami nem viseli el a sugárzást. De ami a fénnyel összhangban van, az kivirul és megerősödik.

A Rossz szabadon engedése most mindent a túlérésig fokoz, hogy azután megrothadva nyilvánvalóvá váljon, hogy mi az, ami pusztulásra ítéltetett. Ezáltal felszabadul a Jó, és teret kapnak a pozitív törekvések. Eközben be fogjuk látni, hogy milyen kicsik és erőtlenek vagyunk a Teremtőhöz képest. Világossá válik mindennek a tarthatatlansága, amit az ember eddig alkotott, szem­beötlően napvilágra kerül tehetetlenségünk bizonyítéka.” Korábban oly nagyra tartottuk magunkat, hogy még a természetet is le akartuk igázni, ami később teljes katasztrófába sodort bennünket. Mindezek tetejébe még azt is elvártuk, hogy a Mindenható megáldja tákolmányainkat. Elvakultságunkban Isten nevét is belekevertük a környezetromboló praktikáinkba. Papjaink szentelt vízzel locsolták meg a természetet károsító létesítményeinket, sőt még a fegyvereinket is megáldották.

„Most életünkkel fizetünk azért, mert nem engedtük az isteni törvények érvényre jutását, és beszennyeztük, tönkretettük a világunkat. Háborúk, tűzvész, éhínség, földrengések, járványok, valamint az időjárás szélsőséges megnyilvánulásai egyre több ember életét fogják kioltani, és az anyagi kár is mind nagyobb lesz.” 2003-ban csupán a rendkívüli kánikula következtében 21 ezer ember halt meg világszerte. A bűnözés, a terrorizmus is egyre nagyobb súllyal telepszik ránk. A bűnelkövetők arctalanná, elérhetetlenné válnak, ami nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy ennek a folyamatnak az igazi irányítói nem itt, hanem a túlvilágon keresendők. A sok tragédia, a mind nagyobb veszteség megtanítja a gazdagokat nélkülözni, a hatalmasokat rettegni, és a hitetleneket hinni. „Már vasmarokkal szorít bennünket korábbi tetteink minden következménye. Ekkor beindul a nagy változás, meg fog tisztulni a Föld, és az egész világ. A megtörtek Istenhez fognak fordulni, mert már csak benne reménykedhetnek. Belátják, hogy a Teremtés Isten akaratából keletkezett, és csak az ő törvényei által működik. Fennmaradásunk egyetlen lehetséges útja, az univerzális törvények követése.

A folyamat végén a Sátán és csatlósai 1000 évre megkötöztetnek, hogy béke és rend legyen a világban. Az elkövetkező 1000 év az emberiség iskolája lesz, ahol meg fogjuk tanulni, hogyan kell civilizált emberekhez méltó módon gondolkodni, cselekedni, élni. Csak ezáltal tudjuk teljesíteni a ránk bízott feladatokat, csak így tudjuk betölteni a szerepünket az univerzumban, és csak így lehetünk maradéktalanul boldogok a saját életterünkben. Ebben az időszakban egyedül Isten akarata fog uralkodni. Ez alatt nem csak tanulni fogunk, hanem megtudjuk azt is, hogy mit is ér a mi hatalmunk az övéhez képest, és mi a különbség az általunk létrehozott, s az általa újrateremtett világ között. Ez az iskola azért nyúlik olyan hosszúra, hogy utána már ne hibázzunk. A rendelkezésünkre álló 1000 év alatt oly mértékben meg kell szilárdítanunk az erkölcseinket, annyira meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat, hogy többé ne süllyedhessünk vissza arra a szintre, ahol most állunk.” Ez esetben ugyanis civilizációnk végleg megsemmisíttetik, nem lesz többé helyünk a Föld felszíni világában. Ekkor már nem segít a kérés, a jajgatás, hiszen egy évezredet kaptunk a felemelkedésre. Menthe­tetlenül eltűnünk mi is a szakadékban, és átadjuk helyünket egy új, életképesebb civilizációnak.

 

A new age a kereszténység legnagyobb kihívása

 

Nincs olyan mozgalom a világon, amely különböző körökben nagyobb vitát váltott volna ki, mint a new age[11]. Ahogy ennek a rovatnak a címe is mutatja, a nyugati egyházak is intenzíven foglalkoznak vele. Keresztény szakírók szerint: „A new age nem más, mint a keleti miszticizmus, a nyugati mate­rializmus, a tudomány, a babonák, a fizika, a metafizika, az ősi bölcsesség és a modern gondolko­dásmód suta keveréke. A legegyszerűbb lenne, ha mi keresztények a new age mozgalmát naiv és ártalmatlan tévedések gyűjteményeként fognánk fel, és úgy tennénk, mintha nem is létezne. Nekünk azonban ezt a mozgalmat nagyon komolyan kell vennünk.”

John R. W. Stott így foglalta össze ennek okát: „A new age érdeklődésének középpontjában az ember személye áll. Isten helyett az emberi ént tapasztalja meg, sőt mi több, az embert istenként tiszteli. Azt hirdeti, hogy az embernek tudatára kell ébrednie isteni természetének, fel kell élesztenie szunnyadó képességeit. A new age követői szerint az újjászületés nem az erkölcs és a viselkedés megváltozását jelenti, hanem az emberi tudat átalakulását, az ember Istentől származó képességeinek felfedezését, fejlesztését. Az ember vétke azonban nem a tudatlanság, hanem a bűn! A segítség pedig nem a bensőnkből érkezik, hanem kívülről. Az igazi evangélium, a hamisítatlan örömüzenet nem azt hirdeti, hogy az embernek tudatára kell ébrednie saját isteni természetének, hanem hogy Jézus Krisztus eljött közénk, hogy megmentse a bűnösöket. Választanunk kell a két egymással ellentétes evangélium között. Az egyik oldalon a new age hamis evangéliuma áll, melynek középpontjában az én személyem, lehetőségeim foglalnak helyet; a másik oldalon pedig az igaz evangélium áll, amely Istenre összpontosít. Az Atyára, aki szeret, a Fiúra, aki meghalt értem, és a Szentlélekre, aki bennem él, és új emberré formálhat engem. A két evangélium összebékíthetetlen. A valódi újkort Jézus Krisztus hozza majd el újbóli földre jövetelével. A new age csupán hamisítvány, csalás!”

David Marshall egy egész könyvet írt erről a témáról A new age a kereszténység legnagyobb kihívása címmel, amelyet ezekkel a kijelentésekkel vezet be: „A new age veszélyeit nem ismerte fel a nyugati világ. A kereszténység meglepően naivnak és tájékozatlannak bizonyult. A keresztény teológusok ugyan tekintélyes számú könyvet jelentettek meg az újkor mozgalma ellen, de sajnos elsősorban az érzelmeikre támaszkodtak. Ideje azonban alaposan tanulmányozni ezt a mozgalmat, és megcáfolni a téves információkat. A keresztényekre nagy küzde­lem vár. Hitünk ellenségei nem csak az egyházon kívül, hanem már az egyházon belül, az egyház testéből is támadást indítottak ellenünk. A new age sikerének egyik titka, hogy sokoldalú, érdeklő­dése nem ismer határokat. A mozga­lomnak számos működési területe, arculata és korszaka van. Egyes szervezeteinek, pl. a Greenpeace mozgalomnak léteznek látszatra ártalmatlannak tűnő elemei is. Ezzel szemben kifejezetten káros területe az okkultizmus, amely milliókat csalogat a mágia sötét világába. A XX. század végén a nyugati társadalom legnagyobb problémája, hogy az emberek mindent elhisznek, amit elég meggyőzően és magabiztosan tálalnak fel nekik. A new age beépült Hollywoodba, a televízió műsorpolitikájába, a nyomtatott kiadványok világába, a kereskedelembe, és az üzleti életbe is. Irányítója lett minden eszköznek, amely valamilyen módon befolyásolhatja nézeteinket és viselkedésünket, hiszen a felsorolt intézményektől függ jövőnk, karrierünk és anyagi helyzetünk. A new age arról akar meggyőzni bennünket, hogy a Jézus által képviselt Halak korszakot a Vízöntő korszaka fogja felvál­tani, és a fordulat forradalmibb lesz a reneszánsz s a reformáció által előidézett változásoknál is. Át fogja alakítani az élettel és bolygónk jövőjével kapcsolatos hagyo­mányos felfogásokat. Fel­vetném azonban a kérdést, va­jon a keresztények csakugyan készek feladni Jézus Krisztus vallását?”

A válasz megadása előtt a szerző ismerteti a new age ke­letkezésének körülményeit, fel­tárja a gyökereit. Ezeket a hin­duiz­mus­ban és a buddhiz­mus­ban találja meg, melyekről el­mondja, hogy gyors terjedésük titka: nagyon könnyen alkal­maz­kodnak bár­mely ország kultúrá­jához és vallásához. A new age kifejezés 1977-ben keletkezett, így a ta­nok egyvelege végre ne­vet ka­pott. Keresztény kuta­tók viszont kiderítették, hogy már 1966-ban, egy nemzetközi hindu konfe­ren­cián elfogadták az egész világot átfogó hindu evangelizáció ter­vét. A gurukat választották ki első evangelizátoruknak, akik ezt követően tömegesen vándo­rol­tak a nyugati országok nagy­vá­rosaiba, hogy népszerűsítsék a keleti tanokat. Követőik tábora rohamosan növekedett, így az 1979-es hindu világkong­resszu­son az elnök ezt nyilatkozta: „Nyugaton folytatott missziónk fantasztikus sikereket ért el. A hinduizmus a világ uralkodó val­lásává válik, a kereszténység napjai meg vannak számlálva.”

Ezt követően a szerző kitér saját tapasztalataira ezen a téren. Nem tagadja, hogy a new age hívei nagyon kedvesek tudnak lenni. „Gondot fordítanak az emberek jólétére, egészségére. Természetbarátok. Már maga a mozgalom neve a new age, vagyis »új kor« is buja völgyek, dús lombú erdők, cso­dálatos naplementék, és más vonzó természeti látványosságok képzetét varázsolja elénk. A valóság azonban az, hogy a new age szoros kapcsolatban áll a spiritizmussal, a varázslással, és csak egy lépés választja el a sátánizmus­tól.” Elfogultságában odáig ra­gadtatja magát, hogy a jógát is az emberiség megrontójának ne­vezi: „A jóga minden fajtája meg­fosztja az embert a logikus gondolkodás képességétől, agy­mosást végez, így lehetővé teszi a démonoknak, hogy uralmuk alá hajtsák az emberi elmét.” En­nek folyamatát ily módon vá­zolja: „A meditáció célja a jó­ga­gyakorlatok során az elme ki­üre­sítése. Ez nagyon veszélyes fo­lyamat. Hasonló egy ajtó ki­nyi­tá­sá­hoz. Amikor ez az ajtó kinyí­lik, bármi behatolhat az agy­ba. Az ember többé nincs abban a helyzetben, hogy ellenőrzése alatt tartsa az eseményeket.” Rosszal­lásának fokozásaként megjegyzi még: „A jóga legnagyobb csalá­sa, hogy manapság egyszerű testgyakorlatként népszerűsítik. A new age mozgalom híveinek nagy része éppen a jóga közve­títé­sével kerül az okkultizmus hálójába.”

Ennek az ellenszenvnek feltehetően az az oka, hogy a Hatha jóga által előírt testhelyzetek eredetileg szakrális szimbólumok voltak, melyek segítségével a gyakorlatozó meghatározott hindu istenségek­hez fordult. Őket imádva hívta le az erejüket, és kérte a segítségüket. Ez tény azonban önmagában nem teszi elítélendővé ezt a módszert, mivel semmi bizonyíték sincs arra, hogy ezek az istenek ártani akarnának nekünk. A brahmanizmus többistenhite ellen sem lehet kifogásunk, hiszen a keresztény vallásban is számos angyal, arkangyal, kerub és szeráf segíti a Teremtőt. Felépítését tekintve a brah­ma­nizmus csupán annyiban tér el a kereszténység által hirdetett mennyei hierarchiától, hogy ők a mindenható Brahma segítőit magasabb tisztségre emelték. Az egyes vallások esetén nem azt kell nézni, hogy minek nevezik az isteneiket, mert minden fohász, minden ima ugyanahhoz az istenhez, a Mindenhatóhoz jut el. A túlvilágról érkezett segítség megítélésének legfontosabb szempontja, hogy hon­nan, melyik oldalról jött. Jó, vagy a gonosz erők állnak-e a szolgálatukban.

A TM-meditációt azzal vádolják, hogy a mantrák egy-egy démon nevét jelentik. Ez azonban szintén nem bizonyítható. Ezek az ősi szanszkrit szavak isteni eredetű lények nevét is jelölhetik. Egyébként a démonvilágban sem minden lény ártalmas. A természetet irányító; a fákban, felhőkben, erdőn, mezőn élő dévák többnyire jóindulattal viseltetnek az emberek iránt. Amíg az életterünket átszövő láthatatlan világo­kat alaposan meg nem is­merjük, addig nem tu­dunk határozott véle­ményt mon­dani ezekről a dolgokról. A keresztény oldalról hir­detett szemellenzős véle­mény fejlődésünkre nézve legalább olyan káros, mint az álpróféták szem­fényvesztő, romlásba dön­tő tevékenysége. A XX. század végére szinte ki­bogozhatatlanul összeke­veredtek az értékek a vil­águnkban, így az alapta­lan, elhamarkodott vádas­kodások nem segítenek. A szétválogatás, a meg­tisztítás, a rendcsinálás csak közös erővel, összefogással lehetséges.

Ez a munka azonban nem lesz könnyű, mivel a new age-et behálózó, az eszményét be­szennyező tanok képviselői ke­mé­nyen védeni fogják elfoglalt he­lyüket az új világban. Az egy igaz Isten mellett el­kö­telezett hívők csak össze­fogással aka­­dályozhatják meg a káros esz­mék tér­hódítását. A keresz­té­nyek viszont ahelyett hogy egye­­sítenék erőiket, egyre in­kább szét­forgácsolják ön­ma­gukat. Mind több kis­egyházra oszla­nak, mi­köz­ben egymást szapul­ják. Az ad­ventisták és a baptisták pl. nem tekintik igaz hitűeknek a kato­li­ku­sokat, mert ők nem szom­­baton tartják a heti pi­he­nőnapot, hanem vasár­nap. Az evangé­li­kusoknak az a bajuk a római katoliku­sokkal, hogy elvesznek a ceremóniákban ahelyett, hogy az evangéliumban leírtakra kon­centrálnának. Ezek a látszat­prob­lémák, az infantilis huzako­dá­sok meggyengítik őket, és el­terelik a figyelmüket az igazi ellenségről, a vilá­gunkat méte­lyező démo­ni erők áldatlan tevé­keny­ségéről.

Visszatérve a new age bírálatához hasonlóan le­súj­tó a szerző véleménye az asztrológiáról. Érveinek alátámasztására hossza­­san sorolja a jövendőmondó asztrológusok baklövéseit. Efeletti ujjongása minden bizonnyal kisebb volna, ha tisztában lenne vele, hogy jövőnk alakulását a szabad akarat is befolyásolja. Emiatt még Isten sem tudja pontosan megmondani, hogy milyen jövő vár ránk. A planétaállások csak tendenciákat valószínűsítenek, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem. Az egyes égitestek által kisugárzott szubatomi energiahullámok ereje oly csekély, hogy fizikailag senkit sem képesek semmire sem kényszeríteni. Ezek a sugarak a lélekre és a tudatalattira hatva befolyásolnak minket, de ezt a késztetést a tudatos bal agyfélteke bármikor leállíthatja, vagy akár az ellenkezőjére is változtathatja. Az asztrológiától való elrettentés fokozására végső érvként még felhozza, hogy a Biblia szerint: „A csillagok vizslatói sugallataikat a démonoktól kapják. Ez a fajta közvetítés csak előjátéka a lelkekkel való szorosabb kapcsolatnak, ami később megszállottsághoz vezet.”

Nem ilyen egységes a kép az ezotéria más területein. A természetes gyógymódok terén a new age ellenzői sokkal engedé­kenyebbek. Elítélik ugyan a távol-keleti gyógymódokat, így pl. a tudományosan elismert akupunk­túrát, de helyeslik a homeopátia és a vegetarizmus terjedését. Engedékenységük nyomaté­kosítására felhozzák még: „Naivitás lenne azt gondolni, hogy a new age mozgalmában minden rossz és gonosz.” Elismerőleg szólnak arról, hogy a new age iránt érdeklődő eljut oda, hogy „legalább foglalkozni kezd a lelkével”. Módszerei lehetővé teszik a pozitív önkép kialakulását. Tagadhatatlan haszna new age-nek, hogy kivezeti az embereket az ateizmusból. A legnagyobb hasz­na azonban az, hogy felébreszti az egyén felelősségtudatát; rámutat arra, hogy a környezetvédelem egyetemes emberi feladat; és elő­segíti a világbékét.

Ezt követően a modern gon­dolkodás számára is elfogadható érveket sorol fel a szerző annak alá­támasztására, hogy milyen tár­sadalmi jelenségek járultak hoz­zá a new age terjedéséhez. Az első a materializmus elleni lá­zadás volt. A materializmus sok kárt tett az egyházaknak, mert háttérbe szorította a vallást, de az 1990-es években ismét di­vatossá vált lelki dolgokkal fog­lalkozni. Habár mindenki szor­galmasan hajlongott tovább a Mammon előtt, a II. világháború utáni évtizedek radikális anyagi­assága ellenállást váltott ki a társadalomban. A különféle gaz­dasági „izmusok” növelték ugyan az életszínvonalat, de nem tud­ták kielégíteni az emberi lélek vágyait. Emiatt a nyugati országok polgárai megcsömörlöttek a materializmustól, és tömegesen csatlakoztak az ezoterikus tanokhoz. A materializmus lehetővé tet­­te ugyan az anyagi világ él­ve­zetében való elmerülést, de az üres­ség, a gyökértelenség érzé­sét hagyta maga után. A gyökér­telenség, a sehová sem tartozás érzésével szemben a new age azt a tudatot fejlesztette ki az egyén­ben, hogy egy vég nélküli lánc része, amely hozzákapcsolja őt minden idők lelki megvilágosodást elért tanítóihoz. Az embernek szüksége van egy beépített útjelzőre. A materializmus azonban nem jelöl ki semmilyen irányt. Aki követi ezt az irányzatot, egy idő után rájön, hogy végállomás sincs. Minden siker viszonylagos, és az eredményeknek nincs semmi jelentő­sé­gük, mert az egész élet értel­met­len. Az emberek azonban sem­mitől sem rettegnek jobban, mint attól a gondolattól, hogy az éle­tüknek nincs értelme. Ha fel­éb­red bennük a gyanú, hogy cél nél­kül élnek, kapva kapnak az élet értelmének bármilyen ma­gya­­rázatán.

Nem kis mértékben járult hoz­­zá az ezoterikus gondolatok el­fogadásához az elveszettség ér­zése. Az 1960-as és ’70-es évek nemzedékei társadalom­elle­nes lázadásuk során felelőtlenül eltaposták a keresztény hagyomá­nyok és a korábbi erkölcsi ér­tékrend még megmaradt korlá­tait is. Így a továbbiakban nem maradt semmi útjelző, fogódzó a modern kor embere számára. Sú­­­lyosbította a helyzetét az el­ma­gá­nyosodás. A falusi közös­sége­ket felváltották az urbánus köz­pon­tok, ezért a nemzedé­kek­re épülő családi kapcsolatok felbomlottak. Az egyén elszigeteltté, társtalanná vált. Az ember azonban társas lény, vágyik arra, hogy tartozzon valakihez vagy valamihez. Így kapóra jöttek a különböző izmusok, valamint a new age mozgalom, amely ráadásul önmegismerést és felvilágosítást is ígért. Az 1980-as évekre a hagyományos erkölcsi normák darabokra törtek. A szexuális forradalom ledöntött minden korlátot az érzéki vágyak gátlástalan kiélése előtt. A szabadosság azonban egy idő után csömört váltott ki, az erkölcsi összeomlás pedig zavart és nyugtalanságot okozott. Ennek az életér­zésnek a következményeként mind intenzívebbé vált az önmarcangoló aggodalom, a szörnyű kétségbeesés, a tudathasadás, a stressz, az önmagunkkal való meghasonlás érzése. „Mindez olyan körülményeket teremtett, amelyben minden életcélt és önmegismerést ígérő mozgalom sikert arathatott volna. Ez esetben a társadalmi válságot a new age használta ki.”

A bírálatokat összegezve a keresztény szakírók a new age mozgalmat a csalás háromszoros hitvallásának nevezik. „Az első csalás a reinkarnáció tana, amely szerint nincs halál, az ember folytonos újraszületésre ítéltetett (a hinduizmus szerint kárhoztatott).” Tagadják, hogy a reinkarnáció nyo­mai fellelhetők lennének a Bibliában. Jézusnak azt a kijelentését, hogy „a Messiás eljövetelét meg fogja előzni Illés eljövetele” ezzel a ködös elmélettel próbálják félremagyarázni: „A zsidó hitben élt a megtestesítő személy képe, aki Isten választottja, és aki Isten akaratát képviseli, vagy a választott népet, vagy mindegyiket. Ilyen szereplők a Bibliában Ádám és Éva, Mózes, Dávid király, Illés pró­féta, s a várt Messiást is részben ilyen megtestesítő személynek képzelték. A korporatív személyek között kapcsolatot éreztek; őket összetartozónak, részben felcserélhetőnek is hitték. Egymás és a Messiás előképének tartották őket. Jézus tehát nem arra gondolt, hogy Illés lelke újra leszületett volna Jánosban, hanem arra, hogy az új prófétát megtestesítő személyiségen ugyanaz a karizma jelent meg, amely már Mózest is felkereste küldetésre.” Ez a bonyolult és kissé zavarosnak tűnő fejtegetés valószínűleg nem sok embert fog eltántorítani a reinkarnációs magyarázattól. No de most lássuk a következő „csalást”.

A második, hogy: „Az ember önmagát Istenhez hasonlítja, olyan képességeket hív elő magából, amelyek Istenhez teszik hasonlóvá.” Ennek kétségbe vonása azért érthetetlen, mert a Biblia egyértelműen kijelenti, hogy „Isten az embert saját képmására teremtette”. Ha pedig önmagát másolta, nem zárható ki, hogy a testi adottságaival együtt a pszichikai képességeit is átadta. Ha ez nem így lenne, akkor nem érkeznének hozzánk ilyen üzenetek a túlvilágról: „Minden képességetek Istentől származik, ezért használjátok azokat a legjobb tehetségetek szerint.” A harmadik csalás, hogy: „Saját énünk megismerése juttat el bennünket a megváltásig.” Ennek következtében az emberiség képes lenne elkerülni önmaga elpusztítását. A tudati felvilágosítás lehetőséget ad a túlélésre, az apokalipszis elkerülésére. Ezt az állítást nem csupán a meggyőződésük mondatja a new age híveivel. Az utóbbi időkben napvilágra került ősi információk (pl. holt-tengeri tekercsek, Mózes első öt könyvébe kódolt rejtett üzenetek, több ezer éves múltra visszatekintő indián legendák) mind azt sugallják, hogy a II. évezred végére jósolt katasztrófa nem elkerülhetetlen. Ezt a tényt azonban a keresztény hívők nem hajlandóak elismerni. A bizonyítékok tanulmányozására irányuló ösztönzéseket azzal a sommás kijelentéssel utasítják vissza, hogy: „Nem sok értelme van a hitnek, ha az ember örökké kételkedik.”

A bigott, szemellenzős emberek, a fanatikus hívők egyáltalán nem törődnek a tényekkel. Elolvasni sem hajlandóak a világ keletkezésével és működésével kapcsolatos tudományos felismeréseket. Egyfolytában a Bibliát lobogtatják, hogy csak az létezik, ami abban le van írva. Nem képesek felfogni, hogy ez a mű majdnem 4000, illetve 2000 éve született, így eleve nem lehetnek benne korunk felismerései. Arra hivatkoznak, hogy a Biblia a jövőnkkel kapcsolatban is tartalmaz utalásokat. Arra azonban nem gondolnak, hogy ezek a jóslatok jövőnknek egyfajta, legvalószínűbb alakulására vonatkoznak. Megrögzötten hisznek az apokalipszis bekövetkeztében. Szinte epekedve várják, hogy jöjjön már a megsemmisülés (amit ők természetesen elkerülnek, mert a kiválasztottak táborába fognak tartozni). Meg sem fordul a fejükben, hogy Istennek nem célja az értelmetlen pusztítás. Ha egy kis reményt lát a megtérésre, akkor kész megkegyelmezni nekünk. Ninive lakóit sem pusztította el, pedig már kimondta felettük az ítéletet. A megbánás, bűnös életmódjuk feladása megmentette a város lakóit. Isten nem fogja csak azért is elpusztítani a világot, hogy neki legyen igaza. Ha látja, hogy jó útra tértünk, van remény a megváltásunkra, akkor rajtunk is meg fog könyörülni.

Nem zárható ki, hogy már a „mentőcsónakot” is elküldte hozzánk, de a szemellenzős hívei nem hajlandók belekapaszkodni. Úgy viselkednek, mint az együgyű parasztember a bajban. Azok kedvéért, akik nem ismerik a történetet: „Árvíz van. János bácsi a háza tetején ül, már a derekáig ér a víz. Arra jön egy csónak, fölkiabálnak az öregnek: János bácsi! Jöjjön kimentjük! Nem, nem – mondja az öreg. Vigyáz énrám a Jóisten. Egy idő után János bácsit teljesen ellepi a víz, és megfullad. A túlvilágon panaszra megy az angyalokhoz: Azt ígérték, vigyáz rám az Úristen! Szent Péter válaszol: János bácsi, küldtünk egy csónakot…!”

 

Modern hit

 

A Biblia meglehetősen régi alkotás. Mint tudjuk, az Újszövetség közel kétezer éves, az Ószövetség pedig még ennél is régebbi, kezdete az i. e. 1900-ra tehető. Ábrahám és Jézus születése között 3×14, azaz 42 nemzedéknyi idő telt el. Természetes tehát, hogy a Biblia meglehetősen régi beszéd­stílus szerint, és az akkori kornak megfelelő ismeretek alapján írta le azokat a törvényeket, amelyek mind a mai napig igazgatják az életünket. Ez persze nem von le semmit a Biblia értékéből, de a modern ember számára sokszor érthetetlen nyelvezete számos embert elriaszt attól, hogy tanulmányozza a régi korban íródott szent könyveket. A Biblia modern nyelvjárásnak megfelelő átfogalmazására senki sem vállal­kozik, de nincs is rá szükség. A helyszín, a szituáció ugyanis megváltoztathatatlan, az ókor eseményeit lehetetlen az atomkorba áthelyezni. Szeren­csére az elmúlt évszázadok során a Biblia szelleme már kellőképpen belénk ivódott, a generációkon át tartó vallásos nevelés kiváltotta azt a hatást, amelyet Isten az alaptörvények átadása, és Jézus küldetése által kívánt elérni. Ezért a ma embere már más jellegű vallást igényel. Civilizált társadalmunk számára már magától értetődőek azok az erkölcsi és egészségügyi tilalmak, amelyekre az ókori népeket még meg kellett tanítani. Az atomkor emberét viszont egyre több olyan hatás éri, amellyel nem tud mit kezdeni. A régi törvények az új problé­mákra már nem adnak választ, új törvények pedig nem léteznek, így sehol sem tudja azokat elsajátítani.

Ezt felismerve nagyon valószínű, hogy a vallás néhány évtized múlva gyöke­resen át fog alakulni, a régi értékeket megtartva modern nyelven, modern isme­retekkel kiegé­szítve fogja az embereket a korunkhoz igazított erkölcsi törvé­nyekre, a korszellemnek megfelelő magatartásra oktatni. Feltételez­hető az is, hogy a jövőben a hit nem fog szorosan a templo­mokhoz kötődni. A felvilá­gosult ember nem külsőségekben lesz vallásos, hanem lélekben és tetteiben. Tudniillik nem attól lesz valaki igaz hívő, hogy állandóan a templomokat bújja, és „szent fazék” módjára fűnek-fának papol a hitről. Az ilyen emberek hitvallása Istenről nem más, mint szájgyakorlat. Ma még sokan vannak, akik „vizet prédikálnak, és bort isznak”; azaz térden állva ájtatoskodnak Isten előtt, a templom falain kívül viszont saját családtagjaikat is meg tudnák fojtani egy kanál vízben. Isten az álszenteskedőket megveti, számára igaz értéket csak a lélek mélyén rejlő és a csele­ke­detekben megnyilvánuló hit jelent. Az sem mindegy, hogy cselekede­teink milyen indíttatásúak. Nem kevés azoknak az embe­reknek a száma, akik csak azért tesznek jót vagy kerülik a rosszat, mert szolgalelkűek. Olyanok is akadnak, akik juta­lom­ként a Mennyországba szeretnének jutni, vagy egyszerűen gyávák, és félnek Isten bünteté­sétől. A maguk hasznát keresők, a meghunyászkodók imája abból áll, hogy égnek fordítják a szemüket, és kuncsorognak: „Uram segíts meg!” Ezután kenetes ábrázattal várják a mennyei erők támogatását, és a Paradicsomba való bebocsáttatást. Üdvözülésre azonban csak azok számíthatnak, akik minden­féle befolyás nélkül, önös érdekektől mentesen, meggyő­ződésből szolgálják az Urat.

Nem ritka jelenség a vakbuzgóság, amikor valaki a forma ketrecébe zárva mutogatja magát, mint igaz hívőt. Ez a hamis igyekezet csak arra jó, hogy a többieket elkápráztassa. Azt a benyomást akarja kelteni a környezetében, hogy ő példa­mutató buzgalommal teljesíti a szent kötelességeket, hiszen betart minden apró-cseprő formai részletet. Az alázatos hűség azonban sokszor csak álca, amely leplezi a hamisságot, a bűnös vágyakat és törekvéseket. Ez a folyamat egyébként nagyon hosszú múltra tekint vissza a keresztény egyházakban. A formarögzítésben már a zsidó farizeusok odáig ju­tottak, hogy szinte lépni sem tudtak anélkül, hogy ahhoz valami kapcsolódó törvényt hozzá ne ren­deljenek. Mindenféle általuk kitalált szabályzattal és részletekkel terhelték önmagukat s népüket ahelyett, hogy az igazi, szent törvények benső lényegét élték volna meg. Aki nem fért bele az általuk kreált formába, az ellen tűzzel-vassal küzdöttek. Rövidlátó­ságuk odáig ragadtatta őket, hogy magát a Megváltót is kiközösítették a zsidó gyülekezetből.

A kereszténység kezdetén még volt némi értelmük a dogmáknak, mert a Római Birodalom bukását kísérő zavaros időkben megóvta az eszmerendszert a felhígulástól. Később azonban az egyházi vezetők sok vitás kérdésben egymással sem jutottak közös nevezőre, és éppen azt felejtették el, ami a hit lényege: az Istenhez fordulást. Egy idő után hitvitáik eldöntésében nem a Mindenhatótól kértek tanácsot, nem belőle merítkeztek, hogy megvilágítsa elméjüket, hanem elvesztek a liturgiák, a keretek, a formák között. Istennek szóló fohászaik során egyre inkább a formát élték meg, és nem a lényeget. Saját tekintélyüket, önnön szavukat megkér­dő­je­lezhetetlenné tették, így minden, amit kinyilvánítottak, az ő látásmódjukat, önös érdekeiket tükrözte vissza. A hitbéli dogmákhoz mind inkább hozzátapadt az egyházi méltóságok erőszakos törtetése, gőgje, benső énjük tökéletlensége. A középkorban már annyira belerögzültek saját dogmáikba, hogy elvesztették valódi hitüket, és már csak külsőségekben szolgálták az Urat. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a szeretet és Isten nevében elítélték hittársaikat, ezreket idéztek az inkvizíció elé, megkínoztak és élve elégettek mindenkit, aki megingatta a formák mindenhatóságát.

Ilyen körülmények között törvényszerűnek mondható, hogy az addig egységes keresztény egyház bomlásnak indult. Az egyház­szakadás, a reformáció, kisegyházak ala­pítása és a new age mozgalom által propagált modern hitvallás mind arra figyelmeztetnek, hogy senki sem sajátíthatja ki magának a hitet. Ez az örök érték mindig újabb és újabb formát és keretet keres magának, hogy tartalmával a maga szintjén mindenkit éltethessen. A formák és előírások szaporodása, az egyes hittételek önkényes kiegészítése az évszázadok során mind bonyolultabbá tették a vallásgyakorlást. A komplikált és nehezen érthető téziseket tartalmazó tan azonban nem igazi vallás, hanem az egyházi szervezetek által kitalált elméleti okoskodás. Az isteni eredetű vallás egyszerű elvekből épül fel, hogy bárki könnyen megérthesse, és magáévá tehesse. A jelenlegi vallásokat papjaik olyan szövevényessé és nyakatekertté tették, hogy nem csoda, ha manapság alig akad hívük. Az emberiség túlnyomó részét tehát jelenleg a különféle egyházak fosztják meg a vallás igazi értelmétől, a hittől.

Kezdetben a vallás kereteinek megteremtése azt a célt szolgálta, hogy azok az egyszerű emberek is hozzá­férhessenek a hit lényegéhez, akik csak formákhoz kötötten képesek élni. A külsőségek segítették őket, hogy a tartalomból minél többet magukba emelhessenek. Korunk embere azon­ban a hitet már önmagában is képes megélni. Az ima lényege az Istenre hangolódás, és mindegy, hogy milyen külsőségek között hangzik el. Az Istenről mit sem tudó primitív dzsungellakók imái ugyanúgy eljutnak hozzá, mint a muszlimok napi ötszöri letérdelés so­rán elküldött fohászai, ha előtte békét terem­tenek a lelkükben, és nem éreznek gyűlöletet mások iránt. Mert nem a szavak, hanem a benső töltés az, ami meghallgatásra talál. Őszinte, szívből jövő imádság esetén a felszál­ló fohá­szokból, gondolatokból, sóhajokból fel­erősödve kiválik a lényeg, ami a legnagyobb tá­volságon is áthatol. Az átélés nélkül eldarált ima azonban süket fülekre talál, áhítat hiányá­ban hatástalan marad.

Az imádság azért is fontos, mert az angyalok kéretlenül nem avatkoznak bele az életünkbe. Az őrangyalok megvédenek bennünket minden olyan veszedelemtől, ami nincs előírva a sorsunkban. A karma ellen nem tehetnek semmit, de a véletlen bajokat, baleseteket elhárítják a fejünk fölül. Önmagunktól szintén nem tudnak megvédeni minket, mivel mindenkinek jogában áll elrontani a saját életét. A számunkra biztosított minden irányú szabadság folytán nem csak előre, hanem visszafelé is fejlődhetünk. (Ha nekünk úgy jó. Az ostobaságaink következményeitől sem védenek meg minket, hogy tanuljunk belőlük.) Sorsunk jobbá tétele érdekében azonban sokat tehetnek. Ezt viszont kérni kell. Maguktól nem teszik meg. Azért sem, mert ok nélkül nem avatkozhatnak senkinek az életébe. Ha egy ateista úgy véli, hogy a saját erejéből is boldogul a világban, ennek kipróbálásában, megtapasztalásban nem zavarhatják meg. Akarata ellenére senkit sem rángathatnak előre a fejlődés útján. Ki kell nyilvánítanunk, hogy szükségünk van a segítségükre, nem bánjuk, sőt elvárjuk a közreműködésüket.

A kérés azonban hiábavaló, ha nem érdemeljük meg a segítséget. Aki Isten segítségével akar előbbre jutni, annak Istenek tetsző életet kell élni, és fohászkodnia kell a jóindulatú szellemekhez. A szívből jövő ima, a pozitív célokat szolgáló kívánság előbb-utóbb meghallgatásra talál. Egyetlen fohász többnyire nem használ. Ahhoz, hogy az angyalok lássák az eltökéltségünket, szándékunk komolyságát, kitartóan kell imádkozni. A hőn óhajtott cél elérése érdekében türelmesnek kell lennünk. A fizikai világban sem kapunk meg mindent azonnal. Mindenért meg kell küzdeni, szenvedni. A túlvilágon sem szórják két kézzel az ajándékot. Ennek a szférának a segítségét is ki kell érdemelni. Csak a Sátán teljesíti azonnal a kívánságunkat, de abban nincs köszönet. Mindennapi tetteinkkel, viselkedésünkkel, Isten iránti elkötelezettségünkkel méltóvá kell válni a segítségnyújtásra, ami kitartó kérés, megszólítás esetén nem marad el.

Gyors segítség csak akkor érkezik az isteni szférától, ha másokért imádkozunk. A mások érdekében folytatott önzetlen ima tízszer olyan hatékony, mint amikor saját magunkért imádkozunk. Ez a cselekedet ugyanis a nagylelkűségnek egy olyan ritka megnyilvánulása, amit nagyra értékelnek a túlvilágon. Kevesen képesek olyan emberért könyörögni, akihez nem fűződik rokoni, baráti vagy valamilyen érdekkapcsolatuk. Ebben az elidegenedett világban senki sem törődik az embertársával, felebarátjával, így ez a fajta ima felértékelődött az angyalok és a fénylények szemében. Ilyenkor arra is ügyelnünk kell, hogy erről a közreműködésről később sem szerezhet tudomást az illető. Az általunk kieszközölt túlvilági segítséget nem válthatjuk „aprópénzre”. Soha, semmikor nem közölhetjük vele, hogy szerepünk volt a megsegítésében. Azért sem, mert erről nem szerezhetünk bizonyosságot. Ezekre a titkokra csak a túlvilágon derül fény.

Az imába való belemerülés, a révület sok rokon vonást mutat a meditációval. A jól imádkozó em­ber sokszor ugyanazt kapja, mint a meditáló: mennyei ener­giát, amellyel feltöl­tekezve meggyógyul a teste, és kívánságának megfelelően alakul a környezete. Ez a változás azáltal következik be, hogy a magunkba fogadott isteni energia megnöveli a hitünket, amely képes arra, hogy mozgó­sítsa a világunkban tevékeny­kedő jóakaratú erőket. Ezek a lények arra is képesek, hogy megvédjenek bennünket a gonosz erők felénk nyúló csáp­jaitól, és harmóniával eltöltve, boldoggá tegyenek minket. Miután az ima tudományos hatásmechanizmusát az ókori emberek nehezen értették volna meg, Isten a formák megteremtésével sietett a segítségükre. Kérésük meghallga­tásaként olyan feltételeket szabott, hogy azok teljesítése közben lélekben megtisztulva, és kellő áhítattal közelítettek a mennyek országához. Amikor valaki letérdel, és összekulcsolja a kezét vagy homlokával a földet érinti, vagyis meghajol annak hatalma előtt, akitől segítséget kér, az olyan alázatot él át ezáltal, ami elősegíti az imája célba juttatásához szükséges áhítat elérését.

Ám a formák lassan kiüresedtek, elveszítették tartalmi lényegüket, és azt a szellemiséget, ami eredetileg éltette őket. A rituálék megmaradtak ugyan mint vázak, de ezek már csak arra jók, hogy a forma börtönébe zár­ják a hívőket. Miközben a halottá vált liturgiákat erősítgetjük ebben a szűk ket­recben, eltűnik a vallás igazságtartalma, elmarad az isteni üzenet megszentelő­dése. Ilyen körülmények között érthető, hogy a templomba járás elvesztette spirituális értelmét, és közösségi eseménnyé vált. A gyülekezet tagjait nem a vallás mély értelme foglalkoztatja, hanem az, hogy vajon mit szólnak a ­többiek, ha nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően cselekszem. A hit sem képes már betölteni eredeti szerepét, mert napjainkra érzelgős ájtatosság lett belőle.

Meglehetősen groteszk megnyilvánulása a katolikus egyháznak a bűnbocsánat intézménye is. A bűnbe esett hívő elmegy a templomba, meggyónja bűneit, mire a pap Isten nevében megbocsát neki. „Mondj el tíz Miatyánkot, tíz Üdvözlégyet, adakozz bőkezűen az Úr házának, és bűneid alól felmentést nyersz!” Aztán a hívő nyugodtan folytathatja bűnös életét. Egy idő után, ha ismét sok van a rovásán, megint elmegy a templomba, meggyónja bűneit, meghallgatja a pap korholását, majd otthon elmormolja néhányszor a Miatyánkot, és az Üdvözlégy Máriát. Ezzel újra tisztára mosta a lelkét. Ez olyan, mint egy pénzbedobós automata. Meghatározott tarifáért a bűnök töröltetnek. Nem sokban különbözik a középkorban árusított „búcsúcédulától”. Akkor az is elég volt, ha a bűnös kinyitotta az erszényét, penitenciát nem róttak ki rá. Ez az egész nem más, mint bohóckodás. A mély megbánás, a rossz cselekedet jótettekkel való ellensúlyozása képes ugyan törölni a büntetést, de néhány imádság gyors elhadarása nem mentesít bennünket bűneink következményei alól.

Nem kevésbé ártalmas a bűnbeesés megítéléséhez való hozzáállásunk. A keresztény egyház tanításai szerint: „Tiltás nélkül nincsen bűn.” Ennek alapján a felvilágosítás, az erkölcsi prédikáció kifejezetten káros. Erről a visszás helyzetről szól az a klasszikus történet, amelyben a misszionárius erkölcsös életre tanítja a kannibálokat. Az egyik megkérdezi: „Mondd, ha nem tudom, hogy az emberevés bűn, akkor is bűnös lennék?” Erre a pap: „Ha nem tudod, hogy bűn, amit cselekszel, Isten előtt ártatlan vagy.” Kár, hogy nem így van. A túlvilágon is hasonló törvények uralkodnak, mint a mi világunkban. Eszerint: „A törvény nem tudása nem mentesít annak következményei alól.” Ezért is olyan fontos a felvilágosítás, az ezoterikus tanok, a transzcendentális világ megismerése. Nézzünk csak körül a világunkban, hogy mennyi szerencsétlen ember szenved körülöttünk. Mivel nincsenek tisztában a karma törvényeivel, sejtelmük sincs róla, hogy mi az oka balsorsuknak. Oktondi állat módjára szenvednek, holott ha tudatában lennének tettetik következményeinek, el is kerülhetnék a bajt.

Úgy látszik a katolikus egyház képtelen tanulni a hibáiból. Luther Márton idején a búcsúcédulák árusítása újabb egyházszakadáshoz vezetett. A görögkeleti egyház létrejötte után sorra születtek meg a reformeszméket valló keresztény egyházak. Megszűnt a katolikus egyház egyeduralma a nyugati világban. A bűnbocsánat jelenlegi intézménye pedig az ezoterikus eszméknek, a buddhista vallásnak nyitott utat Európában. A brahmanizmuson alapuló buddhizmus ugyanis nem terjeszt tév­eszméket. Nem vezeti félre az embereket, nem sza­porítja a bűnlajstromukat alaptalan megbocsátások­kal. A vallás nagyban befolyásolja az emberek élet­felfogását. Olyan az életünk, amilyen az életfilozó­fiánk. Amíg a kereszténység leplezi, a brahmaniz­mus felfedi az élet titkait. Ezért tartják sokan olyan vonzónak a keleti bölcsességet. Egyébként a budd­hizmus valójában nem vallás, hanem egy olyan fi­lozófia, amely arra int, hogy vállaljunk felelősséget az életünkért. A buddhista eszméket valló kínaiak azt mondják, hogy: „Az embert nem az ég pusztítja el; Magunkat öljük meg azzal, hogy az örök törvé­nyeket áthágjuk.” Ebben a hozzáállásban nyoma sincs az isteni megbocsátásnak. Ez az életta­pasz­talatokon alapuló mondás egyértelműen arra utal, hogy minden bűnükért fizetni kell, senki sem men­tesít bennünket tetteink következményei alól. Hiába „nyerünk” tehát bűnbocsánatot lelkünk földi gondozójától, az égi Atyát ez nem kötelezi sem­mire.

A jelek szerint hamarosan ezek a problémák is megszűnnek, mert mind kevesebben érzik szükségét annak, hogy templomba járjanak. A világ­sajtó keresztény egyházakat bíráló cikkeiből kide­rül, hogy a nyugat-európai országokban a lakosság 4-5%-a jár csak templomba. Orosz­országban ez az arány még ennél is kisebb, csupán 2%. Csak Németországban évente 300 ezren fordítanak hátat az egyháznak. Az újságírók már arról cikkeznek, hogy az európai templomok turistalátványossággá váltak, egy letűnt korszak emlékei. Egyre több ember fordít hátat a hit­köz­ségének függetlenül attól, hogy melyik társa­dalmi osztályba tartozik. Sokak számára a vallás már nem hit, hanem hovatartozás kérdése. Pedig a ke­reszténység a legfőbb világvallások közé tartozik. A világon 1,7 milliárd ember hisz Istenben és Jé­zus tanításaiban.

Nem csak a fiatalok ábrándulnak ki intézmé­nyesen a vallásukból, hanem az idősek is. Az angol The Guardian című újság megállapítása szerint: „Ahogy az idősek előrehaladnak a korban, úgy csökken az Istenbe vetett hitük.” Ez a megállapítás megdöbbenést okozott az egyházi vezetőkben is, mert eddig az öregeket tartották egyre fogyatkozó létszámú gyülekezetük oszlopos tagjainak. Svédországban ennél is rosszabb a helyzet. 1947-ben a lakosság 87%-a hitt Istenben, 2001-ben már csak 46%. Sokan azzal indokolják távolmaradásukat, hogy az egyházak nem tudnak segíteni napi problémáik megoldásában. A papok meg azt mondják, hogy ez nem az ő dolguk. Érdekes módon az irodalomban nem következett be ez a hanyatlás. Az utóbbi 20 évben a különböző regényekben, színdarabokban, tanulmányokban és a sajtóban többet írtak Jézusról, mint a megelőző 2000 évben összesen. Ez is azt jelzi, hogy az embereknek nem Is­tennel, a Megváltóval vagy a hittel van problé­májuk, hanem a hitterjesztés módjával. A keresz­tény egyházak begyöpösödött középkori hagyo­mányai, a megújulás hiánya idegeníti el az embere­ket a vallástól.

Mivel a történelmi egyházak nem tudnak, és nem is nagyon akarnak magyarázatot adni korunk rohamosan szaporodó kihívásaira, az emberek el­fordulnak a vallástól. Sokan nem tapasztalják, hogy szellemileg gazdagabbá vagy felvilágosul­tabbá válnának azzal, hogy templomba járnak. A kiábrándult hívők egy csoportja így nyilatkozott: „Egy idő után teljesen hidegen hagytak bennünket az üres szavak, a gépiesen végzett szertartások. Nem véletlen, hogy mind többen térnek át más hitre, válnak buddhistává vagy mohamedánná. Az afrikai-, ázsiai- és latin-amerikai országokban élők pedig tömegesen térnek vissza törzsi és kultikus hitrendszerükhöz. A kereszténység sokuk számára már csak lepel, amely mögött bálványimádás fo­lyik, sámánista szertartások zajlanak. Egy ausztrál napilap, a The Age kétségét fejezi ki amiatt, hogy ezek a pótmegoldások kielégítenék az emberek lelki szükségleteit. A keresztény egyházakról szó­ló beszámolójukat ezzel zárják: Ez lenne a meg­oldás? Nyilvánvalóan nem. A tarthatatlan helyzet láttán mind egyértelműbbé válik, hogy ezen a téren is radikális változtatásokra van szükség.

Az Istennel való kapcsolat helyreállítása érde­ké­ben a jövőben meg kell szabadulnunk a kiüresedett formáktól, és vagy újakat kell létrehozni he­lyettük, vagy tudatosítani kell az emberekben, hogy a saját templomát mindenki magában hordja, és ma már nincs szükség erre a támaszra. Új, mo­dern formák teremtése esetén viszont olyan kere­tet kell alkotni, amely racionális alapon élteti a lényeget, az Isten és ember közötti szent kapcsolatot, s mindenki számára segít azt belső természetében átélni. Jézus már kétezer évvel ezelőtt megjövendölte ennek a kornak az eljövetelét. A Biblia szerint így szólt a szamaritánus asszonyhoz. „Mondom néked asszony, eljön az idő, amikor az emberek Istent nem a templomokban fogják keresni, hanem a lelkükben és az igazságban imádják.” A harmadik évezred minden tekintet­ben meg fogja változtatni az emberek életét, de hitre mindig szükség lesz, és mindig lesznek, akik a hitet hivatásszerűen fogják tanítani, mert az emberi humánum nem terjed magától, azt terjeszteni kell. A vallásos tárgyú könyvek hangvétele is előre­láthatóan meg fog változni. A jelenlegi sokak által kenetteljesnek, hozsannázónak tartott stílus köz­érthetővé, kevésbé szenteskedővé válik, és egyre inkább tudományos alapon fogja megközelíteni a hitet. Univerzális ismereteink kiszélesedésével a tudás jobban elő fogja segíteni Isten tiszteletét, mint a hit. Ezt követően az emberek megszaba­dulnak téveszméiktől, dogmatikus nézeteiktől.

A vallás tehát nagy valószínűséggel nem fog megszűnni, csak az egyház szerepe és jellege változik meg. Az sem zárható ki, hogy az egyes vallások értékes tanait összegezve idővel létrejön egy egységes világvallás a Földön. Ez az ökumenikus vallás mentes lesz minden korábbi szertartástól, és tevékeny­ségét nem korlátozzák többé áthághatatlan vallási dogmák. Az emberiség a vallásnélküliségből haladt a fetisizmuson (egyes tárgyak bálványként való tisztelete), a totemizmuson (egyes növények és állatok tisztelete) át előbb a politeizmus (többistenhit), majd a monoteizmus (egyistenhit) felé. Most éppen a vallási fejlődés legmagasabb foka, a Mindenható általános elismerése előtt állunk. Az EGY tiszteletével megszűnik a Teremtő különféle neveken való említése, ami a világvallások egyesülését fogja eredményezni.

Ennek hatására valószínűleg megszűnnek a hitbéli ellentétek, és a Föld nem egy országában még ma is dúló vallásháborúk, mert az emberek rájönnek arra, hogy minden vallásnak egy közös istene van, és a hit lényege nem a vallásgyakorlat módjában keresendő. Mindnyájan ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk, csak másképpen. Egyes egyházi csoportosu­lások szemellenzős önteltsége te­hát alaptalan. Egyik vallás sem alábbvaló a másiknál, mivel mindegyik ugyanannak az igazságnak a kifejezője. Minden vallás az Igazság része, a nagy egészből ragad ki részleteket. A vallásos hit lényegét a halálközeli élményt átélt személyek tudják a legpontosabban megfogalmazni, akik szerint: Isten felette áll minden vallás­nak, mert Isten maga a vallás. A religio sem vallást jelentett eredetileg, hanem kapcsolódást, az EGY-be való visszatérést.

Földünkön több ezer vallást, és vallási csoportosulást tartanak nyilván. Ezeknek hívei semmiben sem értenek egyet egymással, de abban igen, hogy csak egy Isten létezik. Az évezredek óta folytatott ellenségeskedés fő oka az, hogy ezt az istent mindegyik vallás másként nevezi. Pedig a nevének semmi jelentősége sincs, mert ugyanarról a személyről van szó. Miközben a keresztények vagy az iszlám hívei az egy igaz Istenről beszélnek, rá gondolnak. A vita, veszekedés, ellenségeskedés, erőszakos hittérítés arra vezethető vissza, hogy másként hívják. Az egyszerű hívő azt hiszi, hogy a másik vallásnak más istene van, mert nem úgy nevezik, mint az övét. Ez a nézeteltérés, feszültségforrás azonban könnyen feloldható. Hívjuk Istent mi is úgy, ahogy a Földön kívüli civilizációk: EGY-nek. A világot irányító különböző rendű és rangú istenek is ezt tanácsolják nekünk. Amikor kérni akarunk tőlük, azt mondják, hogy imáinkat ne hozzájuk, hanem a Mindenhatóhoz intézzük. Nem ő fog segíteni rajtunk, de hozzá kell fordulnunk. Az istenek és az angyalok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy az univerzumot a Mindenható teremtette. Belőle származik minden, ami létezik. Ő a legtökéletesebb, a leghatalmasabb, így mindenki aki alatta áll, őt szolgálja. A galaxisokat, naprendszereket, élő bolygókat irányító fénylények, vagy ha úgy tetszik a szentlelkek is. A bennünket felügyelő fejlettebb civilizációk sem vitatják az EGY létét, és szükség esetén ők is hozzá fohászkodnak.

Nekünk is ezt kellene tennünk, és akkor egy csapásra megszűnnének a világban a vallási villongások, és közös egyetértésben tisztelnénk a legfőbb istent, a Mindenhatót. Ha nevet adnánk Istennek, azzal kinyilvánítanánk, hogy sok isten van, és közülük mi azt az egyet tekintjük teremtőnek. Ezzel azonban nem a Mindenhatót imádnánk, hanem egy alattvalóját, egy segítőjét, valamely fejlettebb civilizáció vezetőjét, aki annak idején eljött hozzánk, hogy terjessze a hitet a Földön. Ő azonban nem isten, még ha istennek szólíttatta is magát, mert mindenható isten csak egy van. Az EGY azonban nem képes minden ember ügyében személyesen eljárni, mert az univerzumban min. 125 milliárd galaxis, csillagrendszerenként legalább 200 milliárd csillag, és ötször ennyi bolygó van. A földönkívüliek szerint ebből a nagyságrendileg 10²³ (100 000 000 000 000 000 000 000) bolygóból több mint 70 millión élnek értelmes lények.[12] Ha ők is annyian vannak mint mi, akkor a Mindenhatónak  500 000 000 000 000 000 ember életét kellene a nap minden percében figyelemmel kísérni.

Emellett segítenie kell alacsonyabb rendű élet fejlődését. A földönkívüliek közlése szerint a tejút­rendszerben kb. ezer élettelen égitestre jut egy olyan csillag, amely életet hordoz, azaz valamelyik bolygóján kifejlődött az élet. Az élő bolygók közül csak minden kétezerötszázadikon alakul ki intelligens faj. Ezt az adatot az univerzumra vetítve a világegyetemben 40 trillió, azaz 40 000 000 000 000 000 (4 × 10¹⁶) élő bolygó van, vagyis olyan égitest, amelyen az élet valamilyen megnyilvánulása megfigyelhető. Ráadásul ott vannak a párhuzamos univerzumok, melyekből min. 12 van, de a számuk elérheti a 36-ot is. Ezekre legalább annyi figyelmet kell fordítani, mint ránk. Nyilvánvaló, hogy ez képtelenség. Ennek a feladatnak az eredményes ellátásához a Mindenhatónak segítőkre van szüksége. Az elvi irányítást a különböző szinteken álló fénylények látják el. Mi azonban velük nem találkozhatunk, mert láthatatlanok. Az általunk korábban látott istenek valójában nálunk fejlettebb civilizációk küldöttei voltak. Ők is a Mindenható segítői, és a Teremtő felhatalmazása alapján joguk volt magukat istennek neveztetni. Azt azonban sohasem kérték tőlünk, hogy őket imádjuk. Mindegyikük arra tanított bennünket, hogy az egy igaz Istenhez fohászkodjunk.

A zsidó népet irányító isten is azért nem volt hajlandó elárulni nevét Mózesnek, hogy az általa kiválasztott nép ne hozzá, hanem a legfőbb istenhez imádkozzon. Mi azzal követtük el a hibát, hogy mindenáron meg akartuk tudni a Mindenható nevét. Elődeink azzal érveltek, hogy ha nem ismerik valakinek a nevét, nem tudnak közeledni a viselőjéhez. Neki azonban nincs neve. Miután tovább erőltettük a megszólítását, elárulták, hogy a saját nyelvükön mit jelent a Mindenható. Mivel a hit terjesztését kontinensenként, földrajzi régióként más-más civilizáció végezte a Földön, nyilvánvaló, hogy más neveket mondtak nekünk. Igaz isten azonban csak egy van, ezért minden vallás meg volt győződve arról, hogy az övé a valódi. Ez még önmagában nem lett volna baj, de a legfőbb vallási vezetők híveik számára kötelezően előírták, hogy az általuk igaznak tartott hitet tűzzel-vassal terjesszék a más vallású „hittelen pogányok” között. Ez vezetett a katolikus egyház által Szentföldre indított keresztes hadjáratokhoz, Spanyolország mórok általi meghódításához, és Kelet-Európa török megszállásához. Ázsiában sem volt jobb a helyzet, mert ott is számos vallás vetélkedett a hívekért, a lelkek „megmentéséért”. Ennek során több száz millió ember életét oltották ki.

Mindez egy félreértés miatt történt. Évszázadokon át gyilkoltuk egymást értelmetlenül, sőt ma is ezt tesszük. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem isten nevéhez ragaszkodunk, hanem annak kinyilvánításához, hogy csak egy igazi isten létezik. Ezzel más vallások hívei is mélyen egyetértettek volna. Az iszlám és a kereszténység esetében a kölcsönös megértést a közös alapok is elősegítik. Mind a muszlimok, mind a keresztények hisznek az első emberpár, Ádám és Éva isten általi teremtésében, és mindkét vallás hívei Ábrahámot tartják ősatyjuknak. A Biblia és a Korán tartalma is nagyon hasonló. Mindkét mű szeretetre, megértésre, példamutató életmódra ösztönzi híveit. Az ellentétek a későbbi vallásértelmezésből, és Isten eltérő nevéből adódtak. Az alsóbb rendű istenek imádata azért is veszélyes, mert sok közöttük a hamis isten. Ne feledjük, hogy Lucifer is isten. A pokol küldöttei, a mágia gyakorlói istenként imádják a Sátánt. Ők hozzá fohászkodnak, tőle remélnek segítséget. Az EGY azonban mindezen istenek felett áll, és megtartó képességéhez semmi kétség sem fér. Igaz szándékának, végtelen szeretetének fényes bizonyítéka az univerzum léte, sok millió civilizáció megteremtése, és fejlődési feltételeik biztosítása. Így nekünk is őt kell Urunknak tekintenünk, mert ő az, aki mindenek felett áll. A névvel pedig nem kell törődni. Azért sem, mert egyébként is számtalan neve lesz az Úrnak, mivel az „Egy” minden nyelven mást jelent. Ez is azt bizonyítja, hogy nem az elnevezésen van a lényeg, hanem azon, hogy nevének kiejtése során kire gondolunk.

A megreformált Szentírással együtt ki kellene adni egy bibliamagyarázatot is. Különösen az Ószövetség de az Újszövetség is te­le van olyan tanításokkal, amelyek ma már érthetetlenek. Példaként kiemelve egyet a XXI. század em­bere már nem tud mit kezdeni Mó­zesnek azzal az intelmével, hogy: „Ne főzd meg a gödölyét az ő anyja tejében!” Először is azt sem tudja, hogy mi az a gödölye. Ha veszi magának a fáradságot, és ki­nyo­mozza a kihalt szavak lexi­ko­nában, akkor sem lesz tőle oko­sabb. Arra gondol, hogy itt va­lami állatbarát rendelkezésről van szó. Mó­zes azonban nem az állatvédő egye­sü­let ókori elnöke volt. Ő egy pogány ri­tuálétól óvta a né­pét. A kecskegida any­jának tejé­ben való megfőzése hozzá­tarto­zott az ókori né­pek termékenységi rítu­sá­hoz. Ak­koriban ez az intelem na­gyon is ak­tuális volt, hiszen Mózes távol­lé­tében az Isten által igaz hitre térített zsidó nép egy része is el­kezdte imád­ni az aranyborjút. Ma már a bál­ványimádás is leegyszerű­södött. Ko­runk emberének nem kell lexikonokban kutatni egykori po­gány szertartások után. A mi ge­ne­rációnkban szin­­te min­denki Mam­mont, a pénz istenét imád­ja.

Egyébként az univerzális vallás nem ide­gen tőlünk, már régóta van­nak hívei itt a Földön is. Az iráni eredetű bahái[13] vallás 1844 óta hirdeti a sokféle hiten keresztül meg­valósuló új egységes vallást. Lev Tolsz­toj a vallás legnag­yobb és legtisztább formájának nevezte. Az alapító neve után baháinak nevezett vallás nem szűkült le földrajzi ré­giókra, mint a kereszténység, az isz­lám vagy a budd­hizmus. Az egész világon vannak hí­vei. Az En­cy­clo­pedia Britannica szerint a keres­z­ténység után a bahái a leg­kiter­jed­tebb vallás a vilá­gon. A Föld 250 országában vannak jelen, és írá­sai­kat eddig 750 nyelvre for­dították le. Kis közösségeik több mint 110 ezer városban és faluban találhatók meg. Az Egyetemes Vallás hí­veinek nin­cse­nek papjaik, mert azt tartják, hogy korunk embe­re már képes felkutatni Isten ki­nyilatkoztatásait, és határoz­ni tud az élet dolgairól. Ennek szel­le­mében nem térítenek, senkit sem próbálnak meg rávenni arra, hogy a különféle istenek feletti EGY-et tisztelje. Az érdeklődőknek azt mondják, hogy az igazságot mindenki maga keresse. Az egyes vallásokon és felekezeteken felülemelkedve önállóan kell eljutni a Mindenhatóhoz.

A bahái hívők nem isznak alko­holt, és nem fogadnak el ado­mányokat kívülállóktól. Hisz­nek a túlvilágban, és a leg­na­gyobb e világi bajnak az elő­ítéletek által vezérelt gondol­ko­dást, cselekvést tartják. Más vallá­sokhoz képest a bahái a türelemről szól, és nem a ki­rekesztésről. Leg­főbb erkölcsi értékük az előítélet-mentesség ember és ember között, a férfi és a nő egyenjogúsága. Temp­lomaikban nincsenek szer­tar­tá­sok. Imaházaik sincsenek, csu­pán az öt kontinensen építettek egy-egy szen­télyt, ami azt szim­bolizálja, hogy az egész vilá­gon jelen vannak. Ezekbe a díszparkkal körülvett kupolás épü­letekbe bárki beléphet, senki elől nincsenek elzárva.  Köte­le­ző litur­gia helyett ki-ki a na­ponta elmon­dott imák, medi­táció, a böjt és az aktív társa­dalmi szolgálat révén ke­rül közvetlen kapcsolatba Istennel. A szkeptikusok szerint ennek a vallásnak az eszmerendszere nem más, mint vágyálom, hiú ábránd. Ennek ellenére senki sincs, aki ne szeretné, hogy meg­­való­sul­jon.

Mint minden vallás, a bahái alapítói és kezdeti hívei is ál­landó üldöztetésnek voltak ki­té­ve. Először azt hirdették, hogy minden vallás alapja közös, hisz azok ugyanattól az istentől származ­nak. Ennélfogva elítél­ték a val­lásháborút. Ezt még elnézték nekik a hatóságok, ám amikor azt kezdték el prédikálni, hogy minden ember egyenlőnek szü­letett, letartóztatták, bebörtö­nöz­ték, megkínozták, majd nyil­vá­nosan kivégezték őket. A va­gyo­ni egyenlőség, a másokon gya­korolt hatalom megszűnésének már a gondolata is meg­bocsát­hatatlan bűnnek számí­tott az uralmon levők szemé­ben, és a XIX. század közepén irtóhad­járatot folytattak elle­nük. Ennek során több mint 20 ezer bahái hívőt gyilkoltak meg az inkvi­zíciót is megszégyenítő módszerességgel. A mártírok vére azonban ezúttal sem folyt hiába. Az Egye­temes Vallás nem szűnt meg, a bahái hit új erőre kapott, és ma már 7 millió hívük van világszerte. Az Egyetemes Vallás tanításai szerint el fog jönni a „megígért” aki egyesíti majd a világvallásokat. Isten küldötte a „rejtőzködő” a korábbi próféták (Ádám, Mózes Buddha, Zarathusztra, Jézus és Mohamed) munkáját folytatja. A bahái vallási alapítója Abdul Baha 1913-ban nálunk is járt, és azt nyilatkozta, hogy: „Budapest lesz az egyik központja Kelet és Nyugat egyesülésének, ebből a városból fog szétsugárzódni a világosság más helyek felé.”

 

Környezeti ártalmak

 

Az antibébi tabletták ösztrogéntartalma után világszerte egyre növekvő mértékben találnak gyógyszergyári hatóanyagokat a folyókban, tavakban, talajvízben, és rajtuk keresztül az ivóvízben. Először a berlini vezetékes ivóvízben fedeztek fel klórfibrinsavat. Ezt a szert az orvosok írják fel a vérzsírok csökkentése céljából. Mivel a jóléti társadalmakban mind többen szorulnak fogyókúrára, rohamosan nő a fogyasztó tablettát szedők tábora is. Számos gyógyszer hatóanyagát a páciens szervezete nem, vagy csak részben bontja le. Így a vizelet és a széklet által kikerül a környezetbe. A tisz­títóberendezések ezeket a vegyszereket nem képesek kiszűrni, ezért bejutnak a folyókba, onnan pedig a nagyvárosok ivóvizébe. A szemétlerakókból is jelentős mennyiségű gyógyszermaradvány szivárog a talajba, mivel sokan egyszerűen kidobják a lejárt szavatosságú orvosságokat. Ezek a mérgek már lehatoltak a talajvízig, így az ásványvízforrások is veszélybe kerültek. A bajt fokozza, hogy a jelen­leg gyártott 45 ezerféle orvosságban közel 3 ezer hatóanyag van, és ebből a legmodernebb elemzési módszerekkel is csupán 60-at tudunk kimutatni. Ezek között leginkább gyulladásgátlók, citoszta­tikumok, röntgenkontraszt anyagok, szintetikus hormonok (fogamzásgátlók, szteroidok) és antibiotikumok találhatók. A maradék 98% gyógyszeralapanyag is beszivárgott az élővizekbe, de az arányukat nem ismerjük. Csupán a hatásuk alapján következtethetünk a létezésükre. (Budapesten évente 20 tonna gyógyszer kerül a Dunába.) A legnagyobb veszélynek ez esetben is a folyóvizekben élő halak és vízinövények vannak kitéve. Pusztulásuk immáron megállíthatatlanná vált, amit tovább fokoz az ipari szennyvíz folyókba engedése.

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben riasztó híreket olvashattunk a halak nemének megváltozásáról. Ugyanez a folyamat megy végbe a szárazföldön, az élővizek közelében élő békák között is. Őket nem a fogamzásgátló- hanem a gyomirtó szerek „férfiatlanítják” el. Amerikai toxikológusok szerint ezt a jelenséget a világ legszélesebb körben használt gyomirtó szere, az atrazin okozza. Ez a vegyszer az Egyesült Államok egész területén veszélyezteti a vadon tenyésző békákat, ami hozzájárulhat a kétéltűek világszerte tapasztalható visszaszorulásához. Az atrazin teszi ki az USA-ban alkalmazott gyomirtók mintegy 40%-át, és az ország gabonatermő területének háromnegyedén használják. Az amerikai környezetvédelmi minisztérium most azt mérlegeli, hogy betiltsa-e ennek a gyomirtónak a használatát. A Kalifornia Egyetemről endokrinológusa, Tyrone Hayes figyelmeztetett először az atrazin veszélyeire. Kutatócsoportja 2002. elején kimutatta, hogy a hím békák már az ivóvízben hivatalos engedélyezett koncentráció 1/30-ánál is feminizálódnak az atrazintól. Az atrazinnak kitett hímekben petefészek vagy több here fejlődött ki, továbbá beszűkült a gégefőjük. Erre az ellenvéleményen lévők azt hozták fel, hogy a vizsgálat csak egy speciális, laborcélokra tenyésztett afrikai fajra, a karmosbékára terjedt ki, így nem lehet általánosítani. Ekkor Hayes és csoportja megvizsgálta az Egyesült Államokban honos összes vadon élő békát is. A kutatási eredmények szerint az atrazin rájuk is ugyanolyan káros, mint afrikai sorstársaikra, amiből arra lehet következtetni, hogy a világ más tájain élő kétéltűekre is ártalmas.

Ezt követően a kutatócsoport szaklapokban is beszámolt róla, hogy az atrazin károsítja az ivarmirigyeket, az északi leopárdbékák hímjeit pedig hermafroditává teszi. Az atrazin használatának mérséklése sem segít, mert a labortesztek szerint az ivarmirigyekkel kapcsolatos elváltozások alacsony koncentrációnál még súlyosabbak voltak. Valószínűleg azért, mert az endokrinrendszer a hormonokat utánzó parányi koncentrációjú vegyszerekre van ráhangolva. A környezetvédelmi tárca úgy döntött, hogy felülvizsgálja az atrazinkockázatot, de az ilyen felülvizsgálatok gyakran éveket vesznek igénybe. Ha Hayes-nek igaza van, és már rendkívül alacsony koncentráció mellett is káros hatások lépnek fel, akkor csak a teljes betiltás lehet hatásos. Egyébként az amerikai hatóságok ezzel csak követnék számos európai ország példáját, amelyek már évekkel ezelőtt tilalmi listára helyezték ezt a vegyszert.

 

Civilizációs létünknek, mindennapi életvitelünknek szinte nincs is olyan megnyilvánulása, ami ne okozna kárt a környezetünknek, ne járulna hozzá a természet pusztulásához. Sokan nem sejtik, hogy az általunk keltett zajnak a madarak pusztulásában is nagy szerepe van. Angliai természetvédők figyeltek fel arra, hogy az énekesmadarak a városokban és a főközlekedési utak mentén egyre inkább elnémulnak. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy a benzingőz megtámadja a torkukat, és berekednek, hanem az utcai zaj. A közlekedési eszközök okozta lármában nem hallják a másik hang­ját. A városi forgalom állandó zajában elvész a hímmadarak párcsalogató éneke, és nem hallják meg a közeledő ragadozókat és az erre figyelmeztető füttyöket sem. Ennélfogva az egymást követő utódok nem tudják eltanulni szüleik énekét. A némaságra ítéltetés meghiúsítja a párkeresést is, ami fokozza az énekesmadarak kihalási ütemét.

Az évszakok eltűnése a költöző madarakat is megzavarja, ami gyakran vezet tömeges madárpusztuláshoz. Európából afrikai telelőhelyére tartott 200 gólya, és út közben leszálltak az izraeli Dimona vegyi üzem egyik savtároló medencéjére megpiheni. Az összes madár azonnal elpusztult. A szerencsétlenség oka, hogy a gólyák túl korán keltek útra, és a vegyihulladék-tárolók még nem voltak lefedve. A költözés időtartamára ugyanis a madarak vonulási útvonalába eső, veszélyes anyaggal teli medencéket letakarják. A gólyák szaporodása nem tud lépést tartani pusztulásuk mértékével. Ma már a tanyavilágban is alig látni gólyát. Gyermekeink, unokáink már csak a mesekönyvből ismerhetik meg ezt a népi folklórhoz szorosan kötődő madarat.

Nem jártak jobban azok az amerikai pelikánok sem, amelyek a szárazság miatt az élelemben szegény nyugati partvidékről az ország belseje felé igyekeztek. A kiszáradástól és súlyos legyengüléstől szenvedő barna pelikánok éltető enyhülést adó víztükörnek nézték az autóutak tűző naptól csillogó forró betonfelületét. A hőségtől vibráló betonon történt landolás végzetessé vált számunkra. Több mint 30 madár nem élte túl a fájdalmas sérüléseket. A 43 °C-os hőségben felforrósodott útfelület által visszatükrözött napsugarak délibábszerűen megtévesztették őket.

A városi fények is pusztítják az állatvilágot. A Földközi-tenger görögországi partvidékén tömegesen pusztulnak a teknősbékák az égre irányított lézerfények miatt. A homokos parton lerakott tojásokból kikelt kisteknősök ösztönösen a legvilágosabb fényforrás, a tenger habjai felé indulnak el. Ez a természetes közeg biztosítja számukra a táplálékot és a növekedés lehetőségét. A városi fények azonban megzavarják őket. A tengerpartokra épített szórakozóhelyek, diszkóklubok neonfényei és lézeres attrakciói megtévesztik a kis állatokat, ezért ellenkező irányba indulnak el. Víz hiányában aztán kiszáradnak, vagy megeszik őket a tengeri madarak, illetve a kóbor kutyák. A fényszennyezés, az éjszakát nappallá változtató mesterséges világítás az emberekre is rossz hatást gyakorol. A felmérések szerint alvászavart, magas vérnyomást, cukorbetegséget, sőt rákot is okozhat. Az élővilágnak szüksége van a világosság és a sötétség váltakozására. Ha az éjszakából nappalt varázsolunk, testünkben sok életfontosságú folyamat megzavarodik, pl. a hormonháztartásunk. A nemrég Izraelben végzett kutatások eredménye kifejezetten aggasztó. Kiderült, hogy éjszaka erősen kivilágított környéken az emlőrák előfordulásai aránya 37%-kal magasabb volt, mint a sötétebb városnegyedekben élők között.

Életmódunk nem csak pusztítjuk az állatvilágot, hanem fokozatosan lesilányítjuk a génállományukat. Az 1970-es években felfigyeltek a kutatók arra, hogy az állatvilág méretrekordjai egyre csökkennek. A trófea értékét az állatnak, illetve agancsának, agyarának a mérete adta, következésképpen előbb azokat vadászták le. Egyes állatok, így pl. a krokodilok és óriáskígyók egész életükben növekednek; tehát a kapitális, így legidősebb példányok elejtésével a megmaradt fiatalabbaknak egyszerűen nem volt elég idejük nagyra nőni, mivel – mint soron következő legnagyobbakat – őket is kilőtték.

E folyamat más módon is az állatok méretének csökkenéséhez vezet. Ha a legnagyobb példányokat kilövik, akkor azok már nem szaporodnak, a megmaradt, genetikailag csökkent értékű példányoknak az utódai viszont kisebbek lesznek. A nyakló nélküli trófeavadászat végül egyes állatfajok elkorcsosodásához vezet. Az afrikai elefántoknak nemcsak a mérete lett egyre kisebb, de egyre több az agyar nélküli példány is. A ragadozók mindig a beteg, gyenge és fiatal egyedeket iktatják ki, és a legéletrevalóbbak, legerősebbek maradnak életben. Az emberi vadásztevékenység pedig pontosan ellenkező irányú a természetes kiválasztás folyamatával.

A fényszennyezés a növényvilágra is károsan hat. Eddig kevés figyelmet fordítottunk az éjszakai beporzókra. A növények beporzása ugyanis éjszaka is zajlik. Éjszaka csaknem 300 rovarfaj látogat kb. 60 növényfajt. Svájci kutatók figyeltek fel rá, hogy a mesterséges fénnyel megvilágított területeken 62%-kal csökkent az éjszakai beporzók látogatottsága. Ezt a kiesést pedig a nappali beporzók nem képesek pótolni. A gyümölcstermő növényeknél emiatt 13%-kal csökkent a hozam. Az utóbbi 20 évben 70%-kal nőtt a fénykibocsátás, és a szűnni nem akaró reklámőrület következtében ez az érték folyamatosan nő.

 

Greta Thunberg a copfos Messiás

Mivel az idősebb korosztályt nem nagyon izgatja a globális felmelegedés, a klímaösszeomlás, a klímavédelem ügye átkerült a fiatalok kezébe. Ők ugyanis a zsigereikben érzik, hogy ez a játszma az ő bőrükre megy, ők lesznek a kárvallottai. Világszerte tiltakoznak szüleik természetromboló tevé­kenysége ellen. Már vezérük is akadt, aki nem más, mint Greta Thunberg, az ökológia „Jean d’Arc”-ja. Sokak szerint ez a 16 éves svéd lány egy népi hős, akit a sors arra rendelt, hogy a végveszélybe került emberiség lelkiismeretévé váljon. Pályafutása 2018-ban kezdődött, amikor elindult otthonról a hátitáskájával. Iskola helyett azonban a Stockholmi Parlament felé vette útját, ahol leült, kibontott egy transzparenst, és magányosan sztrájkolni kezdett. Azt hirdette, hogy addig nem megy iskolába, amíg a felnőttek meg nem oldják a klímaválságot, és a többi fiatalt is erre buzdította. A fiatalok sok helyen, sok minden ellen tiltakoznak, nem sok eredménnyel. A felnőttek nem veszik komolyan a lázadó ifjúságot. Csak legyintenek, amikor látják elszigetelt utcai demonstrációjukat. Sokan azt várnák, hogy Greta is hamar rájött, hogy ily módon tiltakozva sokáig nem fog iskolába men­ni, de nem ez történt.

A botrányéhes média felkapta ezt az ügyet, és országos szenzációt kreált belőle. Pártfogói is akadtak, akik tiltakozásából világszenzációt csináltak. Beindult a gépezet, melynek eredményeként az ENSZ klímacsúcsán is felszólalt.[14] Nem fogta vissza magát. 2019 őszén a ciklámenlila blúzt viselő kamaszlány könnyek között, ha­ra­­gosan vágta a világ vezetőinek sze­mé­­be: „Elloptátok a gyerekkoro­mat! Hogy merészeltétek? Aztán így foly­tatta: „Nekem nem kell a maguk re­ménye. Nem akarom, hogy remény­kedjenek. Azt akarom, hogy pánikol­janak! Azt akarom, hogy úgy érez­ze­nek, ahogy én érzem magam min­dennap. Ezután pedig azt akarom, hogy cselekedjenek. Azt akarom, hogy úgy cselekedjenek, mintha égne a házuk. Merthogy ég is.” Ezzel a kendőzetlen vádjával a 16 éves Greta Thunberg a klímamozgalom sztárjá­vá vált. Szélsőséges provokáló stílu­sa kiemelte őt a nála sokkal ko­mo­lyabb és szakmailag képzettebb kör­nyezetvédők közül.

A „klímaapostol”, illetve a háttérstábja által rendezett tüntetéseken hasonló korú rajongók sikongató tömege fogadja. 2019-ben több mint egymillió­an vettek részt egy általa szervezett demonstrá­ción. Ő lett a klímaaktivisták legfőbb megmondója. Diadalútja töretlen, neve eggyé vált korunk klí­mamozgalmával. 2020-ban megkapta az egymillió dollárral járó portugál Gulbenkian-díjat. Az indoklás szerint azért, mert „képes volt mobilizálni a fiatal generációt a klímaváltozás elleni küzdelem érdekében, és állhatatos küzdelmet folytat a jelenlegi helyzet megváltoztatásáért”. A teljes összeget eladományozza olyan szervezeteknek és projekteknek, amelyek a frontvonalon dolgozó élharcosokat, és az ökológiai válság által sújtott embereket segítik.

 

Kényes témák

 

Ebben az újonnan indított rovatban úgynevezett kényes témák kerülnek terítékre. Olyan problémák, amelyeket korunk álságos humanizmusa igyekezett a „szőnyeg alá seperni”, agyonhallgatni. A visszásságok feloldását célszerű tanácsok fogják követni. Akadnak majd akik kíméletlennek, gúnyolódónak, sőt vérlázítónak találják ezeknek az intelmeknek a fogalmazási módját. Olyanok is lesznek, akik a későbbiekben terítékre kerülő rendellenességeket antidemokratikus, fajgyűlölő és egyéb jelzőkkel fogják illetni. Ezek a vádak azonban alaptalanok. A szókimondó stílus célja nem az indulatok felkorbácsolása, hanem a felrázás, a gondok súlyosságának érintettekkel való beláttatása. Ahhoz hogy a világunkat gyökeresen megváltoztassuk, jobbá tegyük, a korábban tabutémának tekintett problémákat is fel kell vetni, és meg kell oldani. Csak úgy lehet helyükre rakni a dolgokat, ha teljes mélységében feltárjuk a kedvezőtlen jelenségeket, és indulatoktól menetesen megvitatjuk káros hatásukat. Egy feszültségekkel terhelt társadalomban nem lehet békében, biztonságban élni, mert a felszín alatt halmozódó indulatok bármikor lángba boríthatják az egész világot.

A hatékony fejlődés előfeltétele a harmónia, a kiegyensúlyozottság megteremtése, ami szükségessé teszi a rejtett problémák feltárását, megoldását is. Ahhoz hogy meg tudjuk oldani a gondjainkat, előbb szembe kell nézni velük. Hibáink palástolása, álcázása csak elodázza a megoldást, tovább növeli a feszültségeket. A konfliktusok felszámolásának első lépése, hogy kíméletlenül fel kell tárni a helyzetet, nevén kell nevezni a dolgokat, mert e nélkül nem tudunk lehatolni a bajok gyökeréig. Remélhetőleg a leginkább érintettek is belátják majd ennek szükségszerűségét, és energiájukat nem a tiltakozás különféle módjaira fogják pazarolni, hanem arra, hogy a sokak által kimondatlanul is bírált hiányosságaikat megszüntessék. Ezzel önmaguknak használnak a legtöbbet, de általuk a különböző népcsoportok közötti megértés is fokozódni fog. Most lássunk egy kis ízelítőt abból, hogy ebben a témakörben milyen hangvételű írások várhatók a későbbiek során.

A fogyasztói társadalom anyagi világra koncentráló beállítottsága, a különféle termékeket ránk erőltető erőszakos reklámpropaganda, valamint a felszínes, csak a külsőségekkel törődő szemléletmód eredményeként mind több ember tekinti élete fő cél­jának testének kényeztetését. Különösen a nők járnak élen testük dédelgetésében, piperézésében. Ezáltal rengeteg időt és pénzt vonnak el a valóban fontos teendőktől. Földi létünk legfontosabb célja, hogy fej­lődjünk, és ennek eszköze a testünk. Isten azért adott testet nekünk, hogy használjuk. Ne kíméljük tehát, ne féljünk attól, hogy elhasználódik. Ha tönkremegy se kár érte, hiszen sorsa úgyis a pusztulás. Csupán arra ügyeljünk, hogy életünk végéig kitartson. Ezért sem­mi értelme sincs testünk kényeztetésének, Kinek kí­méljük magunkat, a nyüveknek? Azért futkosunk egyik kozmetikai szalonból a másikba, hogy az agyon­piperézett testünkön a férgek nagyobb étvággyal csám­csoghassanak?

A fizikai test rendeltetése a lélek szolgálata. Arra való, hogy eszközként használjuk földi küldetésünk során. Azért van, hogy elősegítse lelki fejlődésünket. Ne kíméljük tehát. Használjuk rendeltetésszerűen. Életünk végén aztán levetjük, és kapunk helyette másikat. Egy újat, még tökéletesebbet. Testünk nem azáltal szolgál bennünket jól, ha mindentől megkímélve életünk végéig fitt és fiatalos marad. Figyelmünket ne a ráncok és az ősz hajszálak elleni harcra összpontosítsuk, hanem arra, hogy földi porhüvelyünk jól szolgáljon bennünket. Ezért nyugodtan strapáljuk. Csupán arra ügyeljünk, hogy ép és egészséges maradjon. Ne fél­jünk az öregségtől, a természetes elhasználódástól, mert testünknek ez a sorsa. Szerepét akkor tölti be optimálisan, ha a lehető legnagyobb hatásfokkal ki­használjuk. Utána vessük a szemétre, mivel nincs már rá szükségünk.

 

A tudomány fetisizálása

 

Érdekes megnyilvánulása az emberi léleknek, hogy minél kevésbé ért valamit, annál jobban tiszteli. Az emberek azt hiszik, hogy ha valami bo­nyolultan hangzik, akkor komoly dologról van szó. Hogy mi az oka ennek, nem tudni. Talán a lelkük mélyén szégyellik, hogy keveset tudnak a világ dol­gairól. Az érthetetlen szavak, mondatok sokasodá­sával mind inkább elhatalmasodik rajtuk a tudatlanság érzése, ezért hajlamosak hitelt adni a számukra felfoghatatlan magyarázat előadójának. Ez az önmaguk alulértékeléséből eredő reakció aztán lejutott a tudatalattiba, és ösztönszerű viselkedéssé vált. Ennek tudható be, hogy az újkor embere nem becsüli a világos, egyértelmű magyarázatokat, az egyszerű és könnyen megvalósítható megoldásokat. Ennek a jelenségnek számtalan megnyilvánulását örökítette meg a tudománytörténet. Ezek egyike a cseh fiziológus, Johannes Evangelista Purkinje esete, aki már 1823-ban felvetette, hogy a teljesen egyedi ujjlenyomat alkalmas lenne a személyazo­nosság cáfolhatatlan bizonyítására. Ötletét azonban nem fogadták el, mert túl egyszerűnek és ért­hetőnek találták. Ráadásul a gyakorlati megvalósítása sem jelentett gondot. Ha valamely módszer igénybevételéhez nincs szükség bonyolult és drága műszerekre, berendezésekre, akkor nem tekintik tudományosnak; nem alkalmazzák. Ez az eljárás csak azt követően kapott polgárjogot a bűnül­dözésben, amikor egy angol tudós, Sir Francis Galton tanulmányt írt róla. Ebben mind a tíz ujjra részletes osztályozó rendszert állított fel. Ezt még megtoldotta egy kriminalisztikai értekezéssel is, amellyel mind a szakmai bürokraták, mind a széles nyilvánosság előtt kellő tekintélyt szerzett az ügynek.

A tudományos világ annyira beleszeretett ebbe a módszerbe, hogy a XX. század végén kifejlesztett teljesen új személyazonosító módszert, a DNS-analízist is erről nevezték el. A „DNS-ujj­le­nyomat” vizsgálatnak azonban semmi köze sincs az ujjaink begyén található bőrfodrok analizálásához. Bonyolultsága és magas költségei miatt biometrikus azonosítóként sem alkalmazzák. A módszert Alec Jeffrays angol genetikus fedezte fel. Felismerése azon alapul, hogy a dezoxiribonukleinsav bizonyos részei nem génként, működnek, hanem csupán ismétlődnek a DNS mintában. Ezeknek a miniszatelliteknek az elrendeződése szintén személyre szabott, csak egypetéjű ikreknél azonos. A vizsgálathoz elég egyetlen sejtet szerezni a gyanúsított testéből, ami nem is olyan nehéz. Bűncselekmények esetén szinte mindig visszamarad a helyszínen egy lehullott hajszál, egy vérnyom, egy sérülés következtében kiszakadt bőrfoszlány vagy sperma, amely tökéletesen megfelel mintának. A végeredmény száz százalékosan biztosnak mondható, ezért a későbbiekben apasági kereseteknél is alkalmazni kezdték.

 

A tudományos magyarázat istenítésének újabb bizonyítéka, az az újságcikk, amely az ezüstről, mint fertőtlenítőszerről ad hírt. Az indiai Ajurvéda tanításai szerint a tiszta ezüst és arany vízbe helyezve fertőtlenítő hatást vált ki. Ez így túl egyszerűen, ráadásul misztikusan hangzik. Hogyan? Miként? Miért? – tették fel a hitetlenek a kérdést. Mivel nekik tetsző válasz nem kaptak, nem is vették komolyan az ősi tanítást, nem foglalkoztak vele. Több ezer év elteltével napjaink kutatói is felfedezték ezt a jelenséget, és miután tudományos köntösbe öltöztették, már mindenki elhiszi, sőt a sajtó is hírt ad róla. A tudományos szakzsargon szerint megfogalmazott változat így hangzik: „A kolloid halmazállapotú ezüst egyaránt rendelkezik antibiotikus és immunerősítő tulajdonságokkal, de a vízben oldódó pozitív ezüstionok a fertőzéstől való védelem mellett konzerváló anyagként is beválnak. Csírátlanító hatásának köszönhetően a sárgás színű ezüstoldat a fogpótlások és a kontaktlencsék tisztítására is alkalmas. Ha növényekre locsoljuk, elpusztítja a kártevőket, a víztartályokat pedig megszabadítja a baktériumoktól.”

 

A tudomány fetisizálásában maguk a tudósok járnak élen. Náluk az átlagember számára érthetetlen magyarázatokhoz való ragaszkodást szakmai gőg, egzisztencia-féltés és egyfajta társadalmi elithez való tartozás vágya magyarázza. Ennek tudható be, hogy mindent túlkomplikálnak. Nem tudják elviselni, ha valami pofonegyszerű, és könnyen érthető. Degradálónak érzik magukra nézve, ha a tudomány rejtelmeibe bárki beleláthat; ösztönszerűen ódzkodnak minden olyan elmélettől, ami egy laikus számára is azonnal felfogható. Ezért még a legegyszerűbb dolgokat is igyekeznek agyon­bonyolítani, hogy kellően „tudományos” legyen, hogy ne essen csorba a tudomány magasztos tekintélyén. Ami mindenki számára világos, az alantas, azzal nem érdemes foglalkozni; vagy ha muszáj, akkor gyártani kell hozzá egy bonyolult elméletet, hogy csak a „beavatottak” értsék meg. Különben mi értelme lenne a több évtizedes tanulásnak, a diplomák és doktorátusok halmozásának.

 

Energiatermelésünk megreformálása

 

A hagyományos és az alternatív energiaforrások szorgalmazói közötti versengés egyre jobban kiéleződik. Napjainkra ez a csendes vetélkedés elkeseredett küzdelemmé vált. Az indulatok elszabadulása érthető, mert a tét igen nagy. A bioszféra megmentésén túlmenően hatalmas profit forog kockán. A legfrissebb (1997-es) adat szerint a világ összes villamosenergia-termelése 13 949 TWh. Ennek 38,3%-át (5337 TWh) a szénfűtésű erőművek termelik meg. Az atomerőművekből az összes villamos energia csupán egyhatoda, 17,2% (2393 TWh) származik. Ezután következnek a vízi erő­művek 18,3%-kal (2556 TWh). A gázfűtésű erőművek 15,5%-ban (2159 TWh), az olajfűtésűek pedig 9,2%-ban (1282 TWh) veszik ki részüket a villamosenergia-termelésből. A legkevesebb villamos energiát, 1,5% a megújuló energiaforrások szolgáltatják (211 TWh). Környezetszennyezés szempontjából ennél is rosszabb a helyzet a világ összes energiafelhasználása terén. (Ebben benne van a gépjárművek által elhasznált energia, a fűtésre fordított energia stb.) 1997-ben az emberiség teljes energiafogyasztása 8743 Mtoe volt. (Million tonnes of oil equivalent = millió tonna kőolaj­egyenértékű energiamennyiség. Forrás: IEA – World Energy Outlook 2000.)

A Földön fellelhető energiahordozók közül legnagyobb mértékben a kőolajat használjuk. Ez az összmennyiség 40,5%-át (3542 Mtoe) teszi ki. Ezután jön 25,8%-os részesedéssel (2256 Mtoe) a szilárd tüzelőanyag (szén, fa és egyéb fosszíliák) alkalmazása. (Ennek 84%-át a tűzifa teszi ki, ami nem más, mint hulladék faanyag hagyományos kéményes kályhákban való elégetése. Eközben szűretlenül dől a füst a levegőbe.) A gázfelhasználás 21,9%-os aránnyal (1911 Mtoe) csupán a harmadik helyen áll. Ezt követi 7,1% részesedéssel (624 Mtoe) az atomenergia. A vízi erőművek az összes energiának csak a 2,5%-át adják (221 Mtoe). Legkisebb mértékben a megújuló energiahordozók veszik ki részüket a teljes energiatermelésből. A nap-, a szélenergia, a metanol (metil-alkohol), a növényi olaj (biodízelolaj) stb. csupán 2,2% (189 Mtoe) erejéig járul hozzá a világ energiaszükségletének kielégítéséhez. Az iparilag fejlett országokban élők számára ezek a számok aránytalannak tűnnek, mivel náluk a villamos energia túlnyomó része vízi- és atomerőművekből származik, és alig használnak fosszilis tüzelőanyagot. A világ háromnegyedét kitevő fejlődő államokban azonban csak szilárd fűtőanyag áll rendelkezésre, a pénzhiány, és az infrastruktúra fejletlensége nem teszi lehetővé a korszerű energiatermelő módszerek alkalmazását.

Sok környezetvédő ennek örül, pedig a jelenleg használt erőművek közül az atomerőművek szennye­zik legkevésbé a környezetet. 1990-ben 420 atomreaktor működött világszerte. Ebből 112 az Egyesült Államokban, 56 Franciaországban, 47 pedig a volt Szovjetunió tagállamaiban. Azóta a számuk lassan csökken, mivel a környezetvédők ellenállása miatt nem építenek újakat, a régieket pedig fokozatosan leállítják. Pedig a korszerű, nyomott vizes hűtőrendszerű reaktorok kellő biztonsággal üzemeltethetők, így alaptalan a félelmük a nukleáris energiahordozóktól. Az atomerőművek ellen tiltakozók arról is elfeledkeznek, hogy az erőmű sugárzó hulladékát elzárva, felügyelet alatt tartják, így a többi erőmű melléktermékével ellentétben nem kerül ki a környezetbe. Az viszont kétségtelen, hogy bonyolultságánál fogva az összes energiatermelő eljárás közül az atomerőmű építése igényli a legnagyobb beruházást, ami csak több évtized alatt térül meg.[15]

Az atomerőmű-építés ellen szól az üzemeltetési kockázat bővülése is. Újabban reaktortámadások miatt bekövetkező robbanástól is tartani kell. További rizikófaktor a kiégett fűtőelemek szaporodása. Minél több országban működtetnek atomerőműveket, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a terroristák plutóniumhoz jutnak, amit „piszkosbomba” előállítására használnak. Nem kis veszélyt jelent az atomhatalmak számának szaporodása. Az eddigi tapasztalatok szerint a békés célú atomenergia-kutatás szinte mindig atomfegyver előállításába torkollott. Az atomhatalmak számának szaporodása tovább fokozza a fegyveres konfliktusok kirobbanásának, egy esetleges atomháború ki­törésének kockázatát. A végtelenségig ez az energiaforrás sem áll rendelkezésünkre, mivel az atomerőművekben jelenleg használt Urán 235-ös izotóp csak 100 évre elegendő.

Nem kis gondot okoz a kiégett fűtőelemek tárolása, deponációja, ami tovább növeli az ily módon termelt villamos energia árát, és súlyosan veszélyezteti a környezetet. (1990-ig 120 ezer tonna fűtőelemet használtak el a reaktorokban, és mennyiségük évente 12 ezer tonnával nő. A benne található izotópok azonban nem égnek el maradéktalanul. A kiégett fűtőelem minden tonnája 180 millió curie sugárzó anyagot tartalmaz. Veszélyességére jellemző, hogy aktivitása csak 10 ezer év múlva csökken az egészségre veszélytelen szintre, és 241 ezer év alatt bomlik le teljesen. Nem oldja meg a problémát a kiégett fűtőelemek dúsítása sem, mert a fel nem használt izotópok ennek során is megmaradnak. Csupán egy esetet említve, az amerikai Hanfordban nemrég lebontott plutónium erőműből 22 ezer tonna nagy aktivitású, és 500 ezer tonna kis aktivitású hulladék maradt vissza.) Óriási hátránya még ennek a fajta energiatermelésnek, hogy a magfúzió hatásfoka kisebb mint 1%, a radioaktív anyagnak csupán 0,7% alakul át energiává. A többi energiatermelő módszer hatásfoka magasabb ugyan, de ezek meg közvetlenül terhelik a környezetet. Az elmúlt évtizedek során igen nagy mértékben járultak hozzá a levegő- az élővizek és a talaj elszennyeződéséhez, az erdők tönkre­meneteléhez. A primer energiahordozók mennyisége is rohamosan fogy, ezen az úton haladva né­hány évtized múlva nem lesz mivel üzemeltetni a hagyományos rendszerű erőműveinket.

Az atomerőművek üzemeltetése is hamarosan lehetetlenné válik. Nemrég derült ki, hogy a globális felmelegedés nem várt következménye, hogy pár év múlva le kell állítani az atomerőműveinket. A levegő átlaghőmérsékletének rohamos növekedése miatt nyáron, a kánikulában oly mértékben felmelegednek a folyók, hogy ne képesek hűteni az atomreaktorokat. Ezért azok megszaladhatnak. Az erőműrobbanás megakadályozása érdekében 2018-ban Franciaországban már két atomerőművet is leállítottak.[16] A veszteséget hőerőművek beindításával lehet ugyan pótolni, de a széntüzelésű erőművek tovább növelik a globális felmelegedés mértékét, ami azt eredményezi, hogy az atomerőművek az év túlnyomó részében használhatatlanok lesznek. A folyók melegedéséhez maguk az atomerőművek is jelentősen hozzájárulnak. Hűtővízként történő alkalmazásuk során az erőművek 20 kilométeres körzetében hőcsóva alakul ki, ami pusztítja a halakat és károsítja a folyóparti élővilágot.

Ezt az energiatermelés jövőjét meghatározó szakemberek is tudják, ezért figyelmük mind inkább az alternatív energiaforrások felé irányul. Köztük is első helyen szerepelnek a megújuló energiaforrások, mivel ezek sohasem apadnak el, és felhasználásuk nem veszélyezteti a környezetet. Környezetvédelmi szempontból a legtökéletesebb és legbiztonságosabb energiaforrás a napenergia. Annak ellenére, hogy a nap sugarainak csupán 0,01 százaléka ér el hozzánk, évente olyan nagy mennyiségű energia érkezik a Földre, amennyit 60 milliárd tonna kőolaj elégetésével tudnánk csak előállítani. A Nap egy év alatt 175 trillió kWh energiát sugároz a bolygónkra. Ennek nagy része visszaverődik a világűrbe, a többi a földgolyót melegíti, és fenntartja az életet. 30 billió kWh-át használ fel a fotoszintézis, melynek következtében a növényzet évente 200 milliárd tonna szén-dioxidot nyel el a légkörből. Az emberiség villamosenergia-termelése 14 billió kWh évente. Ez azt jelenti, hogy a megmaradó napenergia 1 ezreléke is fedezné a szükségletünket. Amennyiben az 1%-át használnánk fel, és ezt is csak 5%-os hatékonysággal, akkor a világon minden ember annyi energiát fogyaszthatna, mint a gazdag országok tehetős polgárai.

Ennek műszaki feltételei már régóta adottak, mivel az évtizedekkel ezelőtt gyártott szolárcellák is képesek voltak 8-9%-os hatásfokkal villamos árammá alakítani a napenergiát. Az átállás azonban nem történt meg, melynek fő oka a szolárcellák meglehetősen magas ára. Az utóbbi években bekövetkezett nagyságrendnyi árcsökkenés ellenére a szénhidrogének elégetéséből nyert energia még mindig jóval olcsóbb, mint amit a szolárcellák szolgáltatnak. Ráadásul a napelemek rengeteg helyet foglalnak. Ezért jobbára épületek energiaellátására használhatók. Nem kis mértékben rontja a használhatóságukat, hogy kizárólag napfényes időben működnek, így nem biztosítható velük a folyamatos áramellátás. Ez az üzemmód csak akkumulátorok közbeiktatásával valósítható meg, ami még drágábbá teszi az általuk biztosított áramot.

Jelentősen hátráltatja az alkalmazásukat az is, hogy a rájuk telepedő por, korom, madárpiszok, valamint a szmog akadályozza a működésüket. Mivel nagy felületről van szó, a hatásfokcsökkenés meghaladhatja az 50%-ot is. A fényérzékeny felületre rakódott piszok rendszeres tisztítással eltávolítható ugyan, a napelemcellákat azonban többnyire épületek tetejére szerelik, ami nehezíti a megközelítésüket. A központi napenergia-hasznosítás megvalósíthatatlan. Ha az egész emberiség energiaigényét csak napenergiával próbálnánk kielégíteni, akkor a sivatagban, ahol legnagyobb a tartós napsütés valószínűsége 350 km hosszú és 200 km széles zónát kellene napelemekkel beborítani. Ennek az országnyi méretű napelemtáblának az előállítási költsége a világ összes országának 2 teljes évi GDP-jét emésztené fel. A hatásfok növelésével járó méretcsökkenés sem oldotta meg ezeket a gondokat. A kaliforniai Spectrolab kifejlesztett egy szuper napelemet, mely az elnyelt fény 36%-át alakítja át elekt­romossággá. Ennek előállítási költsége azonban nagyon magas. Emellett speciális hűtést igényel. A levegő, illetve a hűtővíz cirkuláltatása elviszi a többletáramot. Az alkalmazott tech­no­lógia rámutatott arra is, hogy ezen az úton járva nem lehet jelentős mennyiségű energiát termelni. Hiába alkalmaznak speciális, a napsugár teljes spektrumát elnyelő réteget, a többletenergia túlhevíti, hűtés nélkül tönkreteszi a fényérzékelő réteget.

Ismert még a napkollektorok használata, amikor üveg- vagy fémlemezek között vizet áramoltatnak, amely a napsugarak hatására felmelegszik. Az így nyert többletenergiát hőcserélőn keresztül nyerik ki; illetve közvetlenül, meleg víz előállítására használják. Ez az eljárás sem terjedt el széles körben, mivel a hőkinyeréshez bonyolult és drága gépészeti berendezések szükségesek. Nem kis mértékben hátráltatja az alkalmazását, hogy télen, amikor a legnagyobb szükség lenne az általa termelt energiára, akkor szolgáltatja a legkevesebb hőt. Ennélfogva használata csak a szubtrópusi- és a trópusi országokban számottevő, ahol főleg vízmelegítésre használják. Elméletileg egyszerűen, és időjárástól függetlenül juthatunk hőenergiához a geotermikus erőművekből, de ez a megoldás is igen nagy beruházást igényel. Ahhoz hogy a földkéreg alatti izzó magmához eljussunk, a szárazföldön 30 km, a tengerek fenekén 6 km mélyen kell lefúrni. Emellett a kiépített csőrendszer karbantartása, valamint a víz keringetését biztosító szivattyúk üzemeltetése sem olcsó. További gond, hogy nem tudnak mit kezdeni a föld mélyéből feltörő nagy sótartalmú vízzel. Az erőműből kikerülő lehűlt vizet jobb híján a legközelebbi folyóba engedik, ami környezetszennyezést vált ki. Az okozott kár miatt Ausztriában leállították a Fürstenfeld-i geotermikus erőművet. A döntéshez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a geotermikus erőmű hatásfoka csupán 10%, ami meg sem közelíti a hagyományos hőerőművek hatásfokát.

Legrégebben alkalmazott megújuló energiaforrásunk a szélenergia. Földünkön egyetlen nap alatt 500 ezer TWh villamos energiának megfelelő szélenergia keletkezik a különféle légmozgások következtében. Ennek csupán 2%-át hasznosítjuk a jelenlegi eszközeinkkel. A tengeri közlekedésben évezredek óta használjuk a szélenergiát a vitorlás hajók erőforrásaként. Villamos áram termelésére azonban csak az 1973-as olajválság óta alkalmazzuk számottevő mértékben. 1990-ben már 50 ezer szélerőmű működött szer­te a világon. A kaliforniai szélvitorlák több mint 2 millió megawattóra vil­lamos energiát termelnek évente. Németország jelenleg 13 ezer megawattnyi szélerőmű-kapa­citással rendelkezik, ami a paksi atomerőmű termelésének hétszerese. Környezeti ártalommal itt sem kell számolni, a beruházási költség azonban ez esetben is magas. (Egy 84 m magas, 2 MW-os szélerőmű megépítéséhez 990 tonna betonra és 270 tonna acélra van szükség, ami megegyezik egy közepes hosszúságú vonatszerelvény súlyával. A legújabb 2 MW-os, 200 méter magas és 127 méter lapátátmérőjű szélerőműbe pedig 1500 köbméter betont és 180 tonna acélt építettek be.) Így csak ott érdemes szélturbinákat felállítani, ahol állandóan fúj a szél (pl. a tengerpartokon, magas hegyeken), és a sebessége meghaladja a 25 km/órát. Dániá­ban az összes energiamennyiségnek már a 20%-át szélerőművek állítják elő. A szél azonban nem fúj mindig, ezért a szélerőművek képtelenek biztosítani a folyamatos áramellátást. További terjedését nem csak az állandó széljárás hiánya gátolja, hanem a lakosság ellenállása is. Fő­leg a sűrűn lakott Hollandiában a közelben élő emberek mind nagyobb ellenszenvvel viseltetnek a szélturbinák iránt. Az ok, hogy sziszegő hangjuk, és a lapátokon villódzó napfény nagyon zavarja őket. A műszeres mérések eredményei szerint a turbinák ultrahangot is keltenek, ami szintén hozzájárul a környéken lakók rossz közérzetéhez. Újabb vizsgálatok szerint a szélerőművek zajának infratartománya is van, ami észrevétlenül károsítja a szervezetet. Az állatvédőknek sem tetszik a szélkerék, mert a madarak nekirepülnek, és elpusztulnak. Ausztrál ornitológusok panaszkodnak, hogy a tengerparton felállított sok száz szélturbina húsdaráló módjára pusztítja a vándormadarakat és a sirályokat.

A legkisebb befektetést a biomassza hasznosítása igényli. A növényekbe és a növényi maradványokba zárt napenergia vagy közvetlenül kerül felhasználásra úgy, hogy elégetik, és a keletkezett hővel melegítenek; vagy metángázt, metanolt[17], illetve biodízelolajat állítanak elő belőle, amit a gépjárművek robbanómotorjában mozgási energiává alakítanak. Nagy előnye ennek a fajta üzemeltetésnek, hogy a motor jóval kevesebb szennyező anyagot bocsát ki, mint a kőolajszármazékokkal üzemeltetett gépjárművek. További előnye még, hogy a biomassza is megújuló energiaforrásnak minősül, ami azt jelenti, hogy sohasem merül ki, évről-évre újratermelődik. A baj csak az, hogy viszonylag kevés biomassza áll rendelkezésre. Ahhoz hogy a világon minden egyes gépjárművet bioalapú üzemanyaggal lássunk el, a mezőgazdaságilag művelhető földterület túlnyomó részén alkoholt, illetve olajat biztosító növényeket kellene termelnünk. (A manapság oly divatos terepjáró autó egyszeri teletankolásához 204 kg kukoricát kell bioüzemanyaggá feldolgozni, melynek tápanyagtartalma egy felnőtt ember egész évi szükségletét fedezné.)

A bioalapú üzemanyagok általános elterjedését az is gátolja, hogy repülőgépek hajtására alkalmatlanok. A repülőgépek ugyanis olyan magasságban közlekednek, ahol a környezeti hőmérséklet –50 ^oC-ra is lecsökkenhet, és a bioüzemanyag ilyen alacsony hőfokon besűrűsödik, megdermed. Az is gond, hogy a biológiai eredetű anyagok túl sok oxigént tartalmaznak, ami súlytöbbletet jelent. A kerozin teljes kiváltása is lehetetlen lenne. A Virgin Atlantic légitársaság 2008-ban próbarepülést végeztetett. A London-Amszterdam közötti meglehetősen rövid útra 22 tonna üzemanyagot tankoltak egy Boeing-747-es gépbe, melynek 5%-a bio eredetű volt. Aztán kiderült, hogy ennek a csekély mennyiségű alternatív hajtóanyagnak az előállításához is 150 kókuszdiót használtak fel. Majd kiszámolták, hogy a teljes mennyiségű üzemanyag kiváltásához 3 millió darab kókuszdióra lenne szükség. És ez csak egyetlen repülőgép üzemanyag-szükséglete egy nyúlfarknyi távolságra.

Nem segíti elő az átállást az sem, hogy a szénhidrogén alapú üzemanyag előállítási költsége a kőolaj magas ára ellenére is kisebb, mint a metanolé, illetve a biodízelolajé. Ez a fajta energiaforrás csak akkor lenne versenyképes, ha az egyes államok lemondanának az üzemanyagokra kivetett igen magas forgalmi és jövedéki adókról, amire nem nagyon hajlandóak. Ennek eltörlése a legtöbb országban meglehetősen nehéz helyzetbe hozná az évtizedek óta deficites költségvetést. Jelenleg az üzemanyag árának 70%-a az államkasszát gyarapítja. A dízelolaj árában pl. 20% a fogyasztási- és 50% a jövedéki adó. Ezért üldözik a hatóságok azokat, akik a gépkocsijukba repceolajat öntenek. 1 liter repceolaj kiskereskedelmi ára 0,7 euró, míg a dízelolaj töltőállomáson fizetendő ára 1,2 euró. Kétségtelen előny viszont, hogy a biodízelolaj ára az országban marad, és előállítása munkahelyeket teremt a mezőgazdaságban. Mindemellett kevésbé szennyezi a légkört. A politikusok azonban nem a jövőre, hanem a közelgő választásokra gondolnak. Veszteséges államháztartással nem lehet hatalmon maradni.

Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az évelő növényként termeszthető energiafű sem. Energiafű 1,5-2 méter magasra nő, és fűtőértéke nagyobb, mint a barnaszéné. A hektáronként 10 tonna termésű energiafű iránti lelkesedés olyan nagy volt, hogy már nálunk is 1 millió hektáron tervezték a termesztését. A hőerőművek üzemeltetői azonban hamar lehűtötték a kedélyeket, mert kiderült, hogy gyors növekedése során az energiafű olyan agresszív vegyületeket is magába épít, melyek a tüzeléskor korrodálják a kazánt, és még a fánál is jobban szennyezik a légkört. A központi fűtéses családi házak kazánjaiban sem alkalmazható. Igaz, hogy nagyobb a fűtőértéke, mint a fáé vagy a barnaszéné, de sok salak marad vissza utána. Ezért a hagyományos kazánokban, hőerőművekben nem használható. Hosszú távon megoldhatatlan problémát jelent a rengeteg salak és hamu tárolása. Építőipari alapanyagként sem tudjuk használni, mert a salakbetonra egyszer már ráfizettünk. Világszerte igen nagy károkat okozott ennek a francia találmánynak az alkalmazása. A 40-50 évvel ezelőtt salakbetonból épült házak idő előtt elkezdtek repedezni, és felújításuk illetve lebontásuk milliárdokba került.

A gazdák sem lelkesednek már érte, mert rájöttek, hogy ez az agresszív növekedésű, a talajba mély gyökereket eresztő növény valósággal kiszipolyozza a földet. Ezt követően jött az energiafűz, amely naponta 3 centimétert növekszik, és a dugványok 4 hónap alatt három méteresre nőnek. Mivel évelő növény 30 éven át újrahajt, csak aratni kell. Termése három év után már meghaladhatja a hektáronkénti 40 tonnát is. Szennyvíz-tisztításra is alkalmas. Évente hektáronként 20-30 tonna szennyvíziszapot képes feldolgozni. Ráadásul jó mézelő növény. Aprítás után szárítják, majd elégetik. Nagy előnye, hogy égéskor a széndioxid-kibocsátása alig 1 %, a keletkezett hamut pedig az ültetvények trágyázására lehet használni. Az energiafű, energiafűz, energianád és energianyárfa közös hátránya azonban, hogy nagy területeket vesz el a mezőgazdasági termeléstől, ami felhajtja az élelmiszerárakat. (AZ Egyesült Államokban az évi kukoricatermés 46%-át etanolgyárakba szállítják.) A vízgazdálkodásra szintén rossz hatást gyakorol a bioüzemanyag. A környezetvédők közül is csak kevesen tudják, hogy 1 liter repceolaj előállításához 14 ezer liter, azaz 14 köbméter vízre van szükség. A biomassza elégetése növeli belvízveszélyt is. Régen a fák nyesedékét, a növények fel nem használt részeit komposztálták, és a talajba fogatták. Ettől a termőföld lazává, vízáteresztővé vált. Most viszont minden növényi hulladékot elégetnek, energiát termelnek vele. A talajerő-utánpótlást pedig műtrágyával oldják meg. Emiatt a termőföld összetömörödött. Kevés csapadékot képes elnyelni, ami növeli az árvízveszélyt és a belvizes területek nagyságát.

A megújuló energiaforrások hasznosításának jelenleg legelterjedtebb módja a vízi erőmű. Igen nagy mennyiségű villamos energiát lehet vele előállítani, de roppant nagy beruházási költséggel. Alkal­mazásának azonban nem ez szab határt, hanem a duzzasztógátak létesítésével járó nagyarányú környezet-átalakítás, és a folyóvíz szintjének megváltozása. Miután a duzzasztómű gátolja a víz szabad folyását, így előtte nagyon magas, utána pedig nagyon alacsonnyá válik a vízszint, ami felborítja a folyómedernek és környékének ökológiai egyensúlyát. Veszélybe sodorja a mezőgazdasági termelést, a vadgazdálkodást, és létükben fenyegeti a folyó árterébe települt védett növényeket, madarakat. Nem szerencsés megoldás a folyó elterelése, egy duzzasztás céljára szolgáló mesterséges csatorna létrehozása sem, mert ez esetben oly kevés víz jut az eredeti mederbe, hogy aszályos időben akár ki is száradhat. A probléma egész Földünkre kiterjedő hatását jól érzékelteti az az adat, mely szerint eddig 45 ezer duzzasztógátat építettünk a világ folyóin.

 Az utóbbi évek kutatásai azt is kiderítették, hogy főleg a melegebb éghajlatú országokban a vízi erőművek tározójából jelentős mennyiségű üvegházhatást kiváltó gáz szabadul fel, így ez a fajta energiatermelés sem tekinthető teljesen ártalmatlannak. A vízi erőművek csak bő vizű hegyvidéki folyókra telepítve váltak be. Ausztria pl. az Alpokból alázúduló folyók energiáját kihasználva érte el, hogy energiaszükségletük 70%-át megújuló energiaforrásból fedezik. Nálunk ez az arány 3,4%.

A megújuló energiaforrások kihasználásának sajátos módja, tengeri árapály erőművek létesítése. Ez esetben a turbinák működtetéséhez szükséges vízmennyiséget az apály és a dagály közötti tengerszintkülönbség adja. Annak érdekében, hogy ez minél intenzívebben érvényesüljön, az erre a célra tervezett úszó szerkezetet minél távolabb kell lehorgonyozni a parttól. Az árapály erőmű tehát nem más, mint egy mini vízi erőmű. A legnagyobb problémát itt is az üzemeltethetőség szakaszossága, és a magas beruházási költség okozza[18]. Ez esetben a villamos áram akkumulátorokban való tárolása sem biztosítja a szünetmentességet, mivel a megtermelt energiát valahogyan partra kell juttatni. A feltöltött akkumulátorok partra szállítása, és az üresek visszajuttatása nem jó megoldás, mert tartalék-akkumulátorokat igényel, és a szállítási költség is növeli a megtermelt energia fajlagos előállítási költségét. Egyetlen ésszerű módszer a keletkező áram közvetlen elvezetése, ami kábelen át történhet. A több kilométer hosszú szigetelt kábel lefektetése azonban sokba kerül, és viharok esetén könnyen elszakadhat. A világ jelenleg legmodernebb árapály erőműve Norvégia partjainál üzemel. Évente 700 MW áramot termel, a hagyományos vízi erőműveknél háromszor drágábban. A mini erőmű beruházási költsége 80 millió koronába került, és csupán 30 lakást képes árammal ellátni. Gondot okoz a karbantartása is, mert ezt csak búvárok végezhetik. Az állatvédők sem örülnek neki, mert a turbinák forgó mozgása sok élőlény pusztulását okozza.

Amerikában a Golf-áramlásból próbálnak energiát nyerni. Ez a hatalmas tengeráramlás 300 millió hektoliter vizet hajt előre másodpercenként. A Floridai Atlanti egyetem kutatócsoportja már el is készítette ennek az erőműnek a kísérleti példányát. Az 5 millió dolláros állami támogatással létrehozott turbinát 10 méterrel a víz felszíne alá helyezték, ahol legnagyobb az áramlás. A kísérlet azonban kudarccal végződött. A 2 millió dollárt érő berendezés Oregon partjainál a tengerfenékre süllyedt. Az állatvédők ez esetben is aggódnak, hogy a forgó lapátok valósággal bedarálják majd a kisebb halakat, amely odavonzza a tengeri ragadozókat. Ez valóságos vérfürdővé változtatná a tengerpartokat.

Ennél is esztelenebb megoldás a hullámgenerátor, ami a hullámok mozgási energiáját alakítja át elektromos energiává. A megoldás lényege, hogy a tengerek, óceánok partján építenek egy me­dencét, a felszín fölé 5 méterrel. Amikor jön a hullám, belecsobban a medencébe, ahonnan lefolyva meghajtja egy áramtermelő turbina kerekét. A dán partoknál üzembe helyezett prototípus 3-as erősségű szél esetén 4 MW energiát termel, és 4,3 millió euróba kerül. Izzadságszagú próbálkozásaink legújabb terméke a sóerőmű, amely a sós tengervíz és az édesvíz közötti nyomáskülönbséget használja villamos energia előállítására. A tengervíz és a folyóvíz vegyítésével ugyanis energiát lehet termelni, ha nem is sokat. Éveken át tartó költséges kutatásokkal sikerült olyan membránt kifejleszteni, amely erőművi alkalmazásra is megfelel. A nemzetközi erőfeszítés eredményeként megszületett első sóerőmű Oslo közelében fog felépülni, 13 millió eurós költ­séggel.

Nem nagy jövő vár a naperőműre sem. A délnyugat-ausztráliai Mildura hegység közelébe tervezett óriás építmény nem más, mint egy felszálló levegős szélerőmű. Két fő egységből áll. Az egyik a lábánál elterülő 5 km átmérőjű üvegkupola, a másik a közepéből felnyúló kémény. Az energiatermelés a talpánál 170 méter széles, és 1000 méter magas kéményben megy végbe. A beeső napfény hatására felmelegszik az üvegkupola alatti levegő, és miután könnyebbé válik a környezeténél, felfelé áramlik a kürtőben. Mivel a környező levegő hőmérséklete 100 méterenként 1 ^oC-kal csökken, annál nagyobb lesz az áramlási sebessége, minél magasabb a kémény. Az 1 km-nél magasabb kürtő építésének azonban technológiai akadálya vannak, és fennáll a veszélye annak is, hogy egy nagyobb szélvihar ledönti. Nagy magasságban ugyanis nem csak a léghőmérséklet csökken, hanem nagyobb a szélnyomás is. A jelenleg kivitelezhető 1 km magas kéményben 55 km/h sebességgel áramlik a levegő, amely 5 db energiatermelő turbinát hajt meg. Az áramtermelő generátorok a torony aljában helyezkednek el, és 200 MW teljesítményt szolgáltatnak. Ha nem süt a nap, akkor a levegő melegítéséhez szükséges hőt a kupola alatti hatalmas víztároló szolgáltatja. A víz által nappal elnyelt hőenergia éjszaka kisugárzódik, és kisebb teljesítménnyel ugyan, de tovább hajtja a turbinákat. Az ötlet kézenfekvő, érthetetlen, hogy eddig senkinek sem jutott az eszébe. A primer energia ingyen van, a rendszer károsanyag-kibocsátása nulla, hatásfoka azonban csupán 3-4%. Jelentős mértékben hátráltatja a szélcsatornás naperőmű terjedését a tetemes építési költség is. Emellett kizárólag a trópusokon valósítható meg. Nagy helyigénye, a rendelkezésre álló termőföld szűkössége miatt csak a sivatagok jöhetnek szóba a telepítésénél. A mérsékelt vagy a hideg égöv alatt olyan rossz a hatásfoka, hogy a beruházási költség sem térül meg.

A megújuló energiaforrások fentiekben ismertetett hasznosítási módjainak közös jellemzője a magas kitermelési költség, és az áramellátás folyamatosságának hiánya. Az utóbbi hátrányon átmeneti tárolókkal lehet ugyan segíteni, de ezek tovább rontják a gazdaságosságot. A villamos áram tárolása ugyanis meglehetősen költséges művelet. Ezt a vezetékes árammal ellátott háztartásokban is nap mint nap tapasztaljuk, mivel a hordozható készülékeket csak szárazelemről, vagy akkumulátorról lehet üzemeltetni. A legkirívóbb árkülönbség az egyszer használható telepeknél tapasztalható. Jellemző a szárazelemek áraránytalanságra, hogy amíg 1 kilowattnyi hálózati áramért 30 forintot fizetünk, addig ugyanez az energiamennyiség gombelemekből kinyerve kb. 1 millió forintba kerül. Még a jóval nagyobb kapacitású rúdelemek használata is min. ezerszer annyiba kerül, mint a vezetékes áram. A legalább 500-szor feltölthető korszerű akkumulátoroknál ez az arány már csak tízszeres. Ez az olcsósága azonban relatív, mivel a hermetikusan zárt, minőségi akkumulátorok ára meglehetősen magas, nem is szólva a feltöltésükhöz szükséges készülékekről. Ahhoz hogy alkalmazni tudjuk, előbb meg kell őket vásárolni, ami nem kis beruházást igényel. Erőművek esetében a megfelelő tároló­kapacitás biztosítása csillagászati összegeket emészt fel, amit tovább tetéz az akkumulátorok karbantartását, és cseréjét végző személyzet munkabére.

Mindezen problémák kiküszöbölésére a NASA szakembereiben felötlött, hogy a napenergia-hasznosítást ki kellene telepíteni a világűrbe. Ott ugyanis soha sincs éjszaka, és felhők, valamint időjárási szélsőségek sem zavarják az energiatermelés folyamatosságát. Ezen túlmenően légköri szennyezéssel, valamint az ózonréteg árnyékoló, szűrő hatásával sem kell számolni, ami együttesen azt eredményezi, hogy a Föld légkörén kívül nyolcszor akkora a hasznosítható energia, mint talaj­közelben. A napelemeket geostacionárius pályára állított műholdakra szerelnék rá, és az energiatovábbítást is úgy oldanák meg, hogy ne legyen időjárásfüggő. Az ötlet kivitelezhetőségét jelentős mértékben könnyíti, hogy a jelenlegi korszerű szolárcellák hatásfoka eléri a 20%-ot is. Ennek ellenére még így is több ezer tonnányi napelemet kellene kijuttatni a világűrbe egy-egy naperőmű létrehozásához. Le lehetne ugyan csökkenteni a szükséges szolárcella-felületet, ha a fénysugarat homo­rú tükrök segítségével fókuszálva juttatnák rá. Ennél a módszernél azonban megoldhatatlan nehézséget okoz, hogy a nem hasznosuló hő túlmelegíti, károsítja a napelemeket.

A tokiói Shimizu cég ennél is tovább ment. Olyan naperőművet akarnak építeni a Holdon, amely 11 ezer km hosszú és 400 km széles lenne. Ez a napelemekből álló óriási gyűrű körbefogná az egész Holdat. A Luna Gyűrű teljesítménye 13 ezer terawatt lenne, ami az USA teljes áramtermelésének a háromszorosa. Gigantikus méreténél fogva ennek a tervnek a megvalósítása csillagászati összegeket emésztene fel, nem is beszélve a szállítással, összeszereléssel járó nehézségekről. Összehasonlításképpen a világ jelenlegi legnagyobb napelemparkja a Kaliforniába telepített Topaz 2,5 milliárd dollárba kerül, holott csupán 0,55 terawatt teljesítményű.  

További gondot jelent, hogy a megtermelt villamos energiát a légköri viszonyoktól függetlenül el kell juttatni a Földre. Ezt először oly módon szándékoztak elérni, hogy mikrohullámokká alakítva lesugározzák egy hegytetőre vagy lakatlan sivatagba telepített antennarendszerre. Az antennák által összegyűjtött energiát aztán megfelelő berendezésekkel váltakozó árammá alakítanák át, és betáplálnák a nagyfeszültségű villamos hálózatba. A rendkívül erős mikrohullámú sugárzás azonban feltehetően a mobiltelefonokhoz hasonló egészségkárosító hatást gyakorolna az antennarendszer közelében élőkre, és nagy valószínűséggel zavarná a telekommunikációs műholdak adását is. Ezért úgy döntöttek, hogy lézersugarak formájában fogják az energiát lesugározni a Földre. Megfelelő biztonsági zóna kijelölése esetén ez az eljárás már nem okozna egészségkárosodást, de ennek a megoldásnak meg jogi akadályai vannak. Az Oroszországgal kötött csillagháborús egyezmény tiltja nagy teljesítményű lézerágyúk világűrbe telepítését. Az űrtechnikán alapuló energiatermelés megvalósításának legna­gyobb akadálya azonban az, hogy az ily módon előállított áram nagyon drága lenne. A rendszer kitelepítési költségeit is beleszámítva 1 kilowattóra energia előállítása a jelenlegi ár 8-10 szeresébe kerülne. Ez esetben tehát az energia­ellátás folyamatossága átmeneti tárolók nélkül is biztosítható, de tovább­ra is fennmarad a gazdaságtalan üzemeltetés problémája.

Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy a világon jelenleg használt energiatermelési rendszerek egyike sem tökéletes. Nem megoldás a szénre, mint energiaforrásra való visszatérés sem. A még ki nem bányászott szén, olaj és földgáz fűtőértéke 4000 milliárd tonna szénnel egyenértékű, ami jó néhány évtizedig fedezné az energiaszükségletünket. Ha azonban ezeket a környezetszennyező tüzelőanyagokat mind elégetnénk, a légkör széndioxid-koncentrációja megháromszorozódna, és az üvegházhatás következtében oly mértékű olvadás következne be a sarki jégsapkákban, hogy az óceánok vízszintje 10 méterrel emelkedne. Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett fejlődés sem hozott megnyugtató megoldást. A korszerű energiatermelő módszerek legnagyobb fogyatékossága, hogy sokba kerül a működtetésük. Az energia­termelés környezetszennyező hatását már ki tudjuk küszö­bölni, de nem tudjuk lecsökkenteni a folyamat által igényelt ráfordításokat. Ennek következménye a magas energiaköltség, amely mind nagyobb súllyal nehezedik az emberekre.

Az elavult technológiák fejlesztése már fogyasztói oldalon is megnyilvánult. A túlbuzgó kutatók újabban már az embereket is munkára fogják. Ausztrál fejlesztők kidolgoztak egy újfajta nyomásérzékelő lapot, amely a billentyű alá helyezve áramot termel a noteszgép gombjainak nyomogatása közben. Az így nyert áram azonban a számítógép energiaszükségletének az egytizedét sem fedezi. Mások az érintőképernyők használatakor fellépő nyomóerőből kívánnak áramot előállítani. Már a betegeknek sincs nyugtuk. Egyes kutatók felvetették, hogy a szívritmusszabályzók pulzusaiból is nyerhetnének energiát. Ha így haladunk pár év múlva a szánkba is raknak egy generátort, hogy rágás közben áramot termeljünk. Erotikusan túlfűtött ötletelők szerint jobban járnánk, ha nyomásérzékelő lepedőt helyeznénk az ágyakba. Fiatal házasok esetén az egy éjszaka alatt megtermelt árammal másnap az ebédet is megfőzhetnék. A cipőtalpba épített piezoelektromos energiakeltő már évek óta létezik, így a járásunk már kihasználható. Most már a céltalan téblábolásunk sem teljesen haszontalan. Hát idáig jutottunk. Bohócot csinálunk magunkból, hogy ne kelljen az ingyenenergiát használni.

Napjainkra a megélhetési gondok okozta feszültség ugyan­­olyan égető problémává vált, mit a kör­nyezetszennyezés. A jelenlegi energiatermelő és energiahordozó rendszerek környezetkímélővé alakítása olyan szintet ért el, hogy a szennyező anyagok további csökkentése már csak igen költséges eljárásokkal lehetséges. A technika jelenlegi szintjén megvalósítható fejlesztések többsége már megtörtént. Sem a hőerőművek kéményének szűrését, sem a robbanómotorok károsanyag-kibo­csátását nem lehet számottevő mértékben tovább csökkenteni. A pótmegoldások sem vezetettek eredményre. A szennyező anyagok nulla szintre csökkentéséhez radikális változtatásra, paradigmaváltásra van szükség az energiaiparban. Érthetetlen, hogy ebben a vészterhes időben senki nem gondol az ingyenenergia kiaknázására. Az alternatív energiaforrásokat kutató szakemberek sorra veszik az összes lehetséges megoldást, csak egy dologra nem gondolnak: az univerzumban mindenütt jelen levő végtelen mennyiségű szubatomi energiarészecskékre. Annak ellenére, hogy bőséges szakirodalom áll a rendelkezésükre, eszükbe sem jut kiszabadítani az anyagba zárt energiát. Nem érdekli őket a környezetkímélő ingyenenergia. Ennek oka, hogy nem hisznek a létezésében.

 

Ennek a hitetlenségnek, szűklátókörűségnek tudható be, hogy az űrkutatásban sem jutnak előbbre. Azzal ők is tisztában vannak, hogy jelenlegi rakétáink alkalmatlanok a kozmosz meghódítására, mégsem hajlandóak az egyedül lehetséges megoldást, az antigravitációs hajtóművet alkalmazni. Helyette különféle kényszermegoldásokat találnak ki. A kínai kutatók pl. gőzgéppel akarnak közlekedni a világűrben. A pekingi Tsinshua Egyetem tudósai vízgőzhajtást fejlesztettek ki a műholdak számára. A kísérleti stádiumban levő hajtómű két egymásba ragasztott kerek szilíciumlapkából áll, melyek felülete kb. 2 cm², és 5 mm vastagok. Az egyik korong tartalmazza az üzemanyagtartályt és a gőzfejlesztő kamrát, a másik pedig a kivezető szelepet. A vizet elektromos ellenállással forralják fel a gőzfejlesztő kamrában. A keletkező gőz nagy nyomással kiáramlik, és ennek során reakcióerő lép fel. A kísérleti üzemben a prototípussal 28 m/s sebességet értek el. Egyébként jelenleg a napszelet használják hajtóerőként. A fény nyomása azonban alig haladja meg a tízmilliomod grammot négy­zetdeciméterenként. A napvitorlások vitorláit ultrakönnyű anyagból készítik, hogy ki tudják használni a részecskenyomást.

Nem sokkal ésszerűbb megoldást kínál a NASA nukleáris programja. A hírek szerint az amerikai űrhajózási hivatal a jövőben atoműrhajóval kívánja leváltani a kémiai hajtóművel üzemeltetett rakétáit. A Prometheus-terv keretén belül megvalósítandó nukleáris reaktor létrehozására 800 millió dollárt kértek a Kongresszustól. A kilövésnél tervezett megoldásnál az uránium-dioxid üzemű RTG (Radioizotóp Termoelektronikus Generátor) 2500 ^oC-ra melegítené fel a fedélzeti tartályokban tárolt hidrogént. A forró gáz a légkörből származó oxigénnel elegyedve 4000 ^oC-os lánggal égne. Kint az űrben ionhajtómű hajtaná a rakétát, ahol a töltött részecskék felgyorsításából eredő impulzusnyomaték szolgáltatná az ehhez szükséges erőt. Az ionhajtóművekben elektrosztatikus térben gyorsítják fel az elektromos töltésű atomokat (ionokat), a kiáramló anyag rakétaelven fejti ki a tolóerőt. A hajtóanyagot (argon, nitrogén, higanygőz vagy levegő) először ionizálják, az atomot vagy molekulát legalább egy elektronjától megfosztják, majd az ionnyaláb az egy-két ezer voltos feszültség hatására 20-100 km/s sebességre gyorsul fel. Más hajtóművek tolóerejéhez, a földi rakétaindításoknál használt megoldásokhoz képest az ionhajtómű tolóereje is nagyon kicsi. Hatása mindössze akkora, mintha lágy szellő legyezné az arcunkat.

A NASA egyébként 1965-ben már fellőtt egy maghasadást hasznosító rakétát. Ezekben a mini reaktorokban azonban csak passzív maghasadás történt. A radioaktív plutónium 238 izotóp bomlásakor keletkező hőt használták hajtásra. Ezek a mini rakéták ugyan­úgy működnek, mint a sugárhajtású repülőgépek. A folyékony nukleáris üzemanyagot használó rakéta kifejlesztése még várat magára. A Szovjetunió viszont már 33 ilyen kísérletet végzett az 1950-es ’60-as években. A kísérleteknek műszaki és politikai nehézségek vetettek véget. Ők már rájöttek, hogy ezen az úton nem lehet áttörést elérni az űrkutatásban (Ennél az öszvér megoldásnál már az egyes földönkívüli civilizációk által szorgalmazott folyékony nukleáris energia is jobb hatásfokú. A szakirodalom szerint ennek megvalósítási módját betáplálták néhány elrabolt ember fejébe, ami megfelelő időpontban tudatosulni fog bennük. Alkalmazása azonban nem kötelező. Más civilizációknak köszönhetően ma már tökéletesebb, hatékonyabb, és a környezetre kevésbé veszélyes megoldások is rendelkezésünkre állnak.)

Ezek a szánalmas erőlködések azt bizonyítják, hogy a világ tudósai képtelenek elszakadni a hagyományos technológiáktól, alkalmatlanok egy gyökeres változtatás keresztülvitelére. Pedig a küszöbön álló technikai forradalomból kimaradó országok, nem csak gazdaságilag fognak hátrányt szenvedni. Nemzetbiztonsági szempontból még nagyobb veszély leselkedik rájuk. Egy esetleges ka­tonai konfliktus esetén úgy fognak járni, mint annak idején a fél Európát meghódító Napóleon. A jól ismert anekdota szerint Napóleon kidobatta dolgozószobájából Robert Fultont, a gőzhajó feltalálóját. Ábrándozónak, képzelgőnek tartotta; úgy vélte, hogy a gőzhajó megalkothatatlan. Tévedésének meg is lett az eredménye a trafalgari tengeri ütközetben. Itt nagy szüksége lett volna a min­den irányú manőverezési készségre. Köz­tudott, hogy hajói azért pusztultak el, mert a nem megfelelő szélirány következtében nem tudtak eltávolodni az angol hajók ágyútüzé­nek ható­körzetéből.

 

Kiútkeresés

 

Hiába csatlakozott már 186 állam az ENSZ 1992-ben elfogadott klímaegyez­mé­nyéhez. Ehhez csatolták 1997-ben a Kiotóban aláírt jegyző­könyvet, amely a szinten tartáson túlmenően kismértékű csökkentést is előírt. Ez utóbbi szerződést egyelőre csak 119 állam ratifikálta. A Rio-i konferencián, végre azt is elismerték a po­li­tikusok, hogy: „Az emberi tevékenység felelős az éghaj­latváltozásért.” Ennek ellenére nem történt semmi. A politi­kusok és az akadé­mi­kusok nem a kiváltó ok megszüntetésén fá­ra­doz­nak, hanem azzal van­nak elfoglalva, hogy rész­letesen feltárják a klímaváltozás ha­tásait, és felkészüljenek rá. A Magyar Tudo­mányos Aka­démia „az extrém időjárási viszo­nyok­hoz va­ló alkalmazkodást” javasolja. Az ENSZ „Kör­­nye­zet és fejlődés” címmel meg­ren­de­zett kon­ferenciáján azt is kinyil­vá­ní­tották, hogy: „Az erőforrások kiszipo­lyozása visszafor­dít­hatatlan folyamatokat indított el, tehát las­sí­tani kell. Át kell váltani a fenn­tartható fej­lődés ütemére.” A modern ipari társadalom részt­ve­vői szüntele­nül azon fára­doznak, hogy növel­jék az élet­szín­vonalat, de ezáltal élet­minősé­gük állan­dó­an romlik. A Föld erőfor­rásainak egyre na­gyobb mértékű kihasz­nálá­sa ugyanis tönkre­teszi a bioszférát, amitől lakhatatlanná válik az életterük. Nem kis mér­tékben járul hozzá kör­nyezetünk pusztulá­sá­hoz a közöny. Az a min­denütt tapasztalható jelenség, hogy az ember­ek nem érzik magu­kénak a világot. Csak a leg­szűkebb környezetükkel, jobbára a család­juk­kal törődnek. Ami ezen kívül esik, az nem érdekli őket. Jól érzékelteti ezt a helyzetet ez a Goethétől származó meg­jegyzés: „Egy tűz martalékául esett tanya emberi tragédia, míg az, hogy »pusztul a szülőföld« üres frázis.”

Egy ENSZ felmérés szerint a világot évente több milliárd dollár veszteség éri a klíma­vál­tozás okozta károk miatt. 2003-ban a klí­ma­változás okozta károk összege elérte a 60 mil­liárd dol­lárt. Az eddigi növeke­désalapú fej­lő­déssel szemben a fenntartható fejlődés elve ki­mond­ja, hogy: „A gazdasági növekedés nem öncélú, hanem a társadalom, a közös­ségek és az egyé­nek érde­két kell szolgálnia. A növe­kedés érde­ké­ben nem szabad a földi ja­vakat és erőforrá­sokat ter­mészetes újraterme­lő­désüknél gyor­sab­ban kihasználni. A jelen generációk fo­gyasz­tása nem terjedhet ki azokra a korl­áto­zottan ren­del­kezésre álló ja­vakra, melyekre a jövő generá­ció­inak is szük­ségük van. A gaz­daság fejlesz­tése nem okozhat visszafordít­hatatlan ká­rokat a bioló­giai-természeti környe­zet­ben.”

A későbbi környezetvédelmi kon­fe­renciák által kidolgozott cselekvési tervet azonban nem követte gyors és egyetemes végrehajtás. Főleg a legnagyobb szennyezők, a nagyhatal­mak igye­­keznek kibújni a vállalt kötele­zett­ségek alól. Gaz­dasági érdekiekre hivatkozva meg­tagadták a szerző­dé­sek ra­tifikálást, a kor­láto­zá­sok be­veze­té­sét. A 119 csatlakozó ál­lam kö­zül csu­pán 56 tartja be a vállalt köte­lezett­sé­geit. Ezek egyébként olyan cse­ké­lyek vol­tak, hogy a kiotói egyez­mény­ben rögzített kvó­ták is csupán 5%-kal tud­ták volna visszafogni a glo­bális fel­me­legedés ütemét. (A NASA műholdfelvételei sze­rint az elmúlt 134 év 10 legmelegebb éve kö­zül 9 a XXI. századra esik. A rekordot 2010 vezet, amikor a világon az átlaghőmérséklet 14,6 °C volt.) A Grönlandon végzett mélyfúrásokból származó mintákból a tudósok megál­lapították, hogy az el­múlt 650 millió év alatt soha nem volt olyan magas az üveghatást keltő gá­zok szintje a légkörben, mint napjainkban. A fo­lya­mat leál­lítá­sához, il­let­ve vissza­fordítá­sához az ipa­ri és me­zőgazdasági ter­melést a je­len­legi szint 50%-ára kellene csök­kenteni, amelyre egyetlen kor­mány sem haj­lan­dó. Ez ugyanis olyan el­lá­tási, meg­él­he­tési gondokat okozna, amely tö­me­ges felkelésekbe, lázadá­sok­ba tor­­koll­na. Nem is szólva a tőkés befek­tető csoportok ellenállásáról, a pénz­ügyi vi­lág irá­nyí­tóinak rosszallá­sáról. A pro­fit­érdekelt vállalkozások nye­re­sé­gük növekedésének mérsék­lé­sé­be sem haj­landóak beleegyezni, nem­hogy a vesz­teséges termelésbe, gyá­rak, üze­mek be­zárásába, a termőföld egy ré­szé­nek par­lagon hagyásába. Ar­ról nem is szól­va, hogy a nagyarányú munka­nélküliség a társadalom álta­lános el­sze­gényedéséhez, nyomorhoz, éhín­ség­hez vezetne. Összeomlana a tár­sadalombiztosítási rend­­­­szer, meg­szűn­nének a nyugdíjkifizetések, az adók elmaradása miatt pedig műkö­dés­kép­telenné válna az államgépezet. Egyet­len közgazdász sem tartja kivite­lezhe­tőnek ezt az alternatívát. Ilyen radi­kális változás csak a külső körülmények durva megváltozása, valamilyen katasztrófa esetén következhet be. Normál körülmények között, magunktól sohasem fogunk ilyen nagyarányú korlátozó intézkedé­seket hozni.

Ezért más kiutat kell keresni. Nem jelent megoldást a cinikus tudósok javaslata sem. Egy magyar fizikus így nyilatkozott erről a jelenségről: „Én szeretem a klímaváltozást. Drasztikusan határt szab az emberi önhittségnek. Végre nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy majd kitalálunk valamit. Globális ka­tasztrófák helyrehozására ugyanis nin­csenek módszereink. Egyet­l­en út áll előttünk, a technikai civili­zációból át­lépni a zöld civilizációba. Úgy kell élnünk, mint az őzikék.” Az ideális megoldás azonban nem ez. Nem fej­lőd­hetünk visszafelé. Nem kerül­he­tünk vissza az állatvilágba azért, hogy meg­mentsük a környezetünket. Akkor minek fejlődtünk idáig. Ma­rad­tunk volna a fán, a majmok között, és ak­kor most nem lenne semmi bajunk. Leg­alábbis környezet­szennye­zési gon­­dokkal biztosan nem kellene szembe­néz­nünk. Fejlődni azonban elő­re kell, és nem hátrafelé. A módszer is adva van: Követnünk kell az előttünk járó, ná­lunk fejlettebb civilizációk példáját. Közülük nem mindegyik pusztította el önmagát, eredeti életterét. Az univer­zumban jelentős számban találhatók ka­tasztrófát túlélő bolygók is. Kép­vi­selőik gyakran látogatnak a Földre, és eközben megpróbálnak segíteni nekünk.

Tanácsaik azonban süket fülekre ta­lálnak. Pedig az egyedül üdvözítő út, a kozmikus energia kihasználása, és a tudati felvilágosítás. Az éteri energia felhasználása semmilyen szennyezés­sel nem jár, a legcsekélyebb mérték­ben sem terheli a környezetet. Nem rabolja ki a Föld nyersanyagkészletét, mivel nem a Földön, hanem az uni­ver­zumban található, végetlen mennyi­ség­ben. John Wheeler amerikai fizikus szerint az éter energiasűrűsége 10²⁷ joule/cm³. Einstein tömeg-energia kép­letével kiszámítva ez 10⁹⁴ gramm/cm³-re adódik, ami döbbenetesen nagy ér­ték. Azt jelenti, hogy az éterben 10⁴⁰-szer több energia van, mint a világ­egyetem összes galaxisában és csilla­gában. Az igénybevétele sem okoz problémát, csupán ki kell nyújtanunk a kezünket érte. Felhasználásával mind az iparban, mind a mezőgazdaságban tovább növelhetők a termelési mutatók. Anélkül fejlődhetünk, növekedhetünk tovább, hogy ez a környezetünket terhelné.[19] A tudati felvilágosítással egyéb problémáink is megoldódnának. Megszűnne vagy legalább egy nagyságrendekkel csökkenne a bűnözés. Alább hagyna pénzhajhászás, csillapodna az emberekben a harácsolási vágy. Előtérbe kerülnének a valódi értékek, visszaállna a korábbi erkölcsi értékrend. Tartalmasabbá, élhetőbbé váló világunkba mind nagyobb számban születnének vissza a régi korok értékes lelkei, kiváló személyiségei. Ők képességeik, nagy tapasztalataik révén tovább javítanák életünk minőségét, és egy újabb aranykor köszöntene ránk. Semmi mást nem kellene tenni, mint végre elindulni ezen az úton. Ennek egyetlen akadálya: a megvalósíthatóságába vetett hit hiánya.

Megnyugtató és végleges megoldást azonban csak a pénz megszüntetése fog hozni a társadalomban. A közgazdászok azonban a pénz nélküli világot utópiának tartják. Pedig nem is olyan megvalósíthatatlan. A nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk mindegyike túl van már a pénz mozgatta világon. A hírek szerint a pénz nélküli társadalom nagyon is jól működik: A tőlünk 10 fényévnyire élő Iarga civilizáció képviselői szerint a pénz nélküli társadalom csak kétféleképpen valósítható meg. Az egyik, hogy mindenki ugyanannyit birtokol; a másik, hogy senki sem birtokol semmit. Az utóbbi sokkal hatékonyabb. Nincs veszekedés, nincs gyanakodás, és nem kell nyilvántartani, hogy kinek mije van. Az Iargán semmiért sem kell fizetni, csak regisztráltatni kell az áru elvitelét, a szükségletek kielégítését. A ház, az autó, a műtárgy csak bérelhető, nem kerül használója birtokába. A regisztráció azonban életfogytiglan szól, vagyis lényegében olyan, mintha a használója a tulajdonosa lenne. A halála után a javak visszaszállnak az államra. Így semmit sem lehet örökölni, a családtagoknak átadni. Nincs vagyongyarapodás, nem alakulhatnak ki oligarchák. Mivel mindig minden elérhető, nincs szükség arra, hogy a lakosság készleteket halmozzon fel otthon. Ezért az áruelosztó helyekről a polgárok csak annyi élelmiszert, használati tárgyat visznek el, amennyire szükségük van.

[

Groteszk megállapítás, de jelenleg a tudomány fejlődésének legádázabb ellenzői a tudósok. A hivatásos tudósok gördítik a legnagyobb akadályt a tudomány fejlődése elé azzal, hogy nem hajlandóak tudomást venni azokról a tárgyi bizonyítékokról, amelyek ellentmondanak az általuk felállított elméleteknek. Az akadémikusok közül senki sem meri kimondani, hogy paradigmaváltás nélkül nem képes a tudomány megújulni, előrelépni. A térről, az időről, az anyagról és az energiáról merőben új nézetekre van szükség, különben sohasem fogunk a jelenlegi szintről elmozdulni, feljebb emelkedni. A tudomány csak abba az irányba fejlődhet, amit ma ezotériának, parapszichológiának, ufológiának neveznek, de tudósaink ezeknek a szakterületeknek már az említéstől is hideglelést kapnak. Ez a gonosz erők műve. Az elmúlt évtizedek alatt a Sátánnak sikerült elhitetnie az emberiséggel, hogy láthatatlan világ nem létezik, és nincsenek általunk még fel nem fedezett fizikai törvé­nyek. A kétkedőket, a józan gondolkodásúakat pedig azzal hallgattatta el, hogy nevetségessé tette a szellemvilággal, a földönkívüliekkel foglalkozókat. Meghazudtolta azokat, akik a létezésükkel kapcsolatos bizonyítékokkal álltak elő.

Ezért a tudósok már a saját szemüknek sem hisznek, vagy ha hisznek, gondosan titkolják. Félnek a nevetségessé válástól, a tudományos világból való kiközösítéstől. Legfőképpen azonban az állásukat, az egzisztenciájukat féltik. A világgazdasági válság, a természet pusztulása, az időjárási szél­sőségek miatt mind több ember veszti el az állásását, és válik munkanélkülivé. Jövedelem hiányában nem tudják fizetni a lakásrezsit, a korábban felvett hitelek törlesztését, ezért egy idő után hajléktalanná válnak. A munkanélküli a családját sem képes eltartani, nem tudja a gyerekeit iskoláztatni, ami egy értelmiségi szülőnek nagy csapás. Ez a sors egyetlen normális ember számára sem kívánatos, ezért mindenki meghunyászkodik. A még állásban levők túlélésre rendezkedtek be, és igyekszenek elkerülni a feletteseikkel való konfrontációt. Ez a félelem annyira beidegződött a kutatókba, hogy időközben öncenzúrázássá vált. Már akkor sem mernek előállni az új felismerésekkel, ha az kedvező fogadtatásra találna. Ez a körülmény negatív visszacsatolásként hat, és lebénítja a megújulásra törekvők maroknyi táborát is.

Ebből a helyzetből csak a politika tudná kirángatni a tudományt, hatalmi eszközökkel. Jelenlegi politikusaink azonban ugyanúgy rettegnek a paradigmaváltástól, egy merőben új világ megismerésétől, mint a tudósok. De ez nem mindig volt így. A német birodalmi álmokat kergető Hitler olyan politikus volt, aki komolyan vette a kozmikus üzeneteket, és az okkult tudományok alkalmazásából katonai fölényt szeretett volna kovácsolni. Német kutatók összegyűjtötték a könyvtárakban fennmaradt ősi kódexeket. A náci vezetők expedíciókat küldtek Kínába és Tibetbe, ahonnan 146 ezer ősi könyvvel, kódexszel, térképpel és papirusztekerccsel tértek vissza. Ezeket az iratokat különféle ezoterikus társaságok vizsgálták át, és a megszerzett ismereteket rendszerezésében, kiegészítésében médiumok segítették őket. Igyekezetüket látva a földönkívüliek is bekapcsolódtak ebbe a folyamatba. Az Aldebaran csillagrendszer egyik bolygóján élő civilizáció felajánlotta segítségét a gyakorlati kivitelezésben. Ennek eredményeként egymás után épültek meg azok a korong alakú járművek, amelyek mind jobban hasonlítottak a valódi UFO-khoz.

Hitler azonban elvesztette a háborút, és a szövetséges légierő megtorló bombázásai megsemmisítették a földi UFO-kat, valamint a fejlesztésükkel, gyártásukkal kapcsolatos dokumentációt. Ezzel is úgy jártunk, mint a Tesla-konverterrel. Egyszer már működött, aztán összetörtük, és most kezdhetünk mindent elölről. Ez esetben az újrakezdést az is nehezíti, hogy a náci Németországnak már az említése is „vörös posztó” a jelenlegi demokratikus társadalmakban, így komolyan egyetlen politikus sem mer az általuk elért eredményekre hivatkozni. Pedig a saját érdekünkben meg kell tanulni különválasztani a fasiszta politikát az általuk elért műszaki haladástól. Hitler és az általa alapított Nemzeti szocialista Párt vezetői valóban fasiszta tömeggyilkosok voltak, de ezért az általuk elért, kikényszerített tudományos eredményeket nem kellene megbélyegezni. Különben úgy járunk, mint az angol hadvezetés a 70 évvel ezelőtti csúcstechnológiával. Mint ismeretes az angol hírszerzés már 1938-ban hozzájutott a német hadiipari fejlesztésekhez, de a sugárhajtóműves vadászrepülőgép, a radar, a rádióirányítású szárnyas bomba, a ballisztikus rakéta, az éjjellátó készülék, a katapultülés és még sok más találmány kiverte a biztosítékot az öntelt katonai elemzők fejében. Ezért az „oszlói jelentést” egy hibbant agyú diktátor habókos lázálmának nyilvánítottak. Még a V1 és V2 rakéták Londonba történt becsapódása sem józanította ki a brit hadvezetést.

Ma már ezek az eszközök a hadviselés, és a honvédelem mindennapi eszközeinek számítanak. De erre 80 évet kellett várni. Ha akkor az angol és amerikai katonai szakértők komolyan veszik és alkalmazzák a német hadiipari fejlesztéseket, akkor most jóval előbbre tartanánk. Ugyanez a helyzet Hitler ufóival. Tudósaink úgy félnek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Azt gondolják, hogy egy őrült diktátor kiszabadította a szellemet a palackból, ezért minden igyekezetükkel próbálják visszatuszkolni. Ahelyett, hogy hinnének benne, és folytatnák a félbemaradt kutatásokat. Ez esetben számíthatnánk a földönkívüli civilizációk segítségére is. Manapság sokan nehezményezik, hogy a kezdeti aktivitás után a földönkívüliek hátat fordítottak nekünk. Mind kevesebb az ufómegfigyelés, a harmadik típusú találkozás. Erről azonban mi tehetünk. Miben segítsenek, ha nem csinálunk semmit? Világunkat az egy helyben toporgás, a szerencsétlenkedés, a tehetetlenség jellemzi. Csak egy valamihez értünk, a siránkozáshoz, a nyavalygáshoz, a tehetetlenkedéshez. Dönteni, cselekedni senki sem mer. Eközben világunk mind jobban pusztul, egyre mélyebbre süllyedünk a saját piszkunkban.

 

Láncra vert intelligencia

 

A nyugati országokban közismert a fejvadász cégek tevékenysége, akik nagyvállalatok megbízásból felkutatják a legalkalmasabb embereket a kulcspozíciók betöltésére. A kreatív elmékért, a színvonalas munkaerőért folyó harc egyre élesedik. A multinacionális cégek már az egyetemek padsoraiban kiszemelik maguknak a tehetséges diákokat, és magas ösztöndíjakkal igyekszenek magukhoz láncolni őket. A diploma megszerzése után az átlagjövedelem többszörösét biztosítják számukra, így a kutatóintézetek és a költségvetési szervek számára szinte lehetetlenné teszik az utánpótlás biztosítását. Ráadásul a több éve náluk dolgozó munkatársakat is elszipkázzák, magas bérajánlatokkal magukhoz csábítják. Az állam nem tud versenyezni a multik tőkeerejével, képtelen horribilis jövedelmeket biztosítani az alkalmazottai számára. (Amerikában ma egy menedzser százszor annyit keres, mint egy állami hivatalnok.) Színvonalas munkaerőre, kreatív elmékre azonban az űrkutatásban és a hadseregben is szükség van, ezért megszerzésük érdekében újabban a törvénytelen eszközöktől sem riadnak vissza. A belügyi apparátus lehetőségeit kihasználva elrabolnak, majd nyomtalanul eltüntetnek nagy tudású szakembereket, specialistákat. A legújabb esetről Peter Van Dyke számol be a Hihetetlen folyóirat 2005. áprilisi számában (54-55. oldalak):

Eugene Wilson a híres Yale Egyetemen végezte tanulmányait, méghozzá nem is akárhogy. A tanárok ideális diáknak, a társai pedig követendő mintaképnek tekintették. A fiatalember harmadéves volt, és természetesen minden tantárgyból jelesre vizsgázott. Ehhez az eredményhez jelentősen hozzájárult, hogy a Lockhead-Martin repülőgépgyár által biztosított magas ösztöndíj következtében nem voltak anyagi gondjai. Nem kellett mellékállás után szaladgálnia, újságkihordással és egyéb tevékenységgel biztosítania a megélhetését. Minden erejét és idejét a tanulásra fordíthatta. A szorgalomhoz kiváló tehetség párosult, így a tanárai nagy jövőt jósoltak neki. A jóslat be is vált, csak nem egészen úgy, ahogy ő azt elképzelte. Az egyetemet ugyanis nem fejezhette be, a doktorátust nem szerezhette meg, pedig az ehhez szükséges tudás már akkor a kisujjában volt.

Tanulmányai megszakadásának oka, hogy Eugene Wilson 2002 novemberében egyszerűen eltűnt. A szokásos emberrablás kizárható volt, mert családja nem volt tehetős, így nagy váltságdíjat nem remélhettek volna az elrablói. Az önpusztítás, bűncselekményekbe keveredés miatti lemorzsolódás sem jöhetett szóba, mivel soha nem voltak zavaros ügyei. Nem járt tépős bulikra, nem randalírozott, és kerülte a kábítószeres összejöveteleket. Szinte mindig otthon vagy az egyetemi könyvtárban ült, és tanult vagy könyveket, tudományos szakfolyóiratokat olvasgatott. Jó kedélyű, kiegyensúlyozott diák volt, és az eltűnése előtti napokban semmi sem utalt arra, hogy valamilyen gondja, baja lenne. Személyes tárgyait, ruháit, könyveit is hiánytalanul megtalálták a szobájában. Ez arra utal, hogy nem önként távozott, nem utazott el sehová, mert nem vitt magával semmit. Az iratait sem. Az édesanyja egy darabig azt hitte, hogy emberrablók hurcolták el, de hiába várta a zsaroló telefonhívásokat. Senki sem jelentkezett. Ezért a következő fél évben privát nyomozásba kezdett, melynek során sikerült felderítenie fia utolsó napjának egyes mozzanatait. A tanúk egyike beszámolt róla, hogy eltűnése napján, november 26-án délután 3 órakor egy országúti McDonald’s étteremből sétált ki, és beszállt egy fekete Buickba. (Az Egyesült Államokban ez a gépkocsitípus tölti be azt a szerepet, amit Európában a Mercedes. A kormányhivatalok előszeretettel használják ezt a márkát. Itt is fekete színben rendelik meg, mint nálunk a minisztériumok.) A gépkocsiban rajta kívül három ismeretlen férfi tartózkodott., és semmi nem utalta arra, hogy erőszakot alkalmaztak volna.

Ennél több információra nem tudott szert tenni, mert az FBI néhány nap után berekesztette az utána való nyomozást. A bejelentést tartalmazó akta pedig elveszett. A kongresszusnak, illetve a képviselőknek küldött leveleit a címzettek meg sem kapták, szőrén-szálán „elvesztek” a postán. Bárhová fordult egy láthatatlan falba ütközött, amely nem engedte továbblépni, nem hagyta, hogy fényt derítsen a rejtélyre. Irene, az édesanya már kis híján megőrült a tehetetlenség miatt, amikor kapott egy telefonhívást. Egy ismeretlen férfi azt közölte vele, hogy a fia remekül van, és fontos kutatásokban vesz részt. Végül figyelmeztette, hogy magánnyomozása veszélyezteti az állambiztonságot, és ezzel saját magát is bajba sodorhatja. Irene nem tudott belenyugodni abba, hogy a fiát egy állami szervezet csak úgy elrabolta, és szigorúan titkos kutatásokban használja. Felsejlett benne, hogy ha az állam így biztosítja maga számára a kimagasló tehetségeket, akkor nem ő az egyedüli áldozat.

Ezért kiterjedt kutatásokat folytatott, melynek során kiderült, hogy sok száz fiatal tehetség tűnt el hasonló módon. Alaposan feltérképezte a médiában ismertetett hasonló eltűnéseket, majd kapcsolatba lépett a családtagokkal. Az azonos módszer alapján gyanítható volt, hogy ezeket az elrablásokat egy erre a célra létrehozott titokzatos szervezet hajtja végre. Az is kiderült, hogy nemcsak az Egyesült Államokban történek ilyen esetek. Világszerte előfordulnak hasonló eltűnések, jó néhány különleges képességekkel rendelkező személy vált „kámforrá” az elmúlt évtizedekben. Leginkább a korunk technikai színvonalát jóval meghaladó találmányok kiötlői tűnnek el, de nincsenek biz­ton­ságban a kiemelkedően magas intelligenciahányadossal rendelkezők sem. Az elkeseredett anya a nyomozása során rengeteg esetet és tanulságos, árulkodó részletet derített fel, amelyeket két év után nyilvánosságra hozott. Saját kiadásában megjelentett könyvébe rámutatott arra, hogy itt egy államilag irányított agyelszívási programról van szó. Okos, tehetséges fiatalemberek, akik fényes karrier előtt állnak egy adott szakterületen, egyszer csak nem mennek haza. Nem jelennek meg az órákon, semmilyen életjelt nem adnak magukról. Elrablásuk során rendre megjelenik egy fekete Buick típusú gépkocsi, benne marcona férfiakkal. Mivel hivatalosan igazolni tudják magukat, az áldozataik gyanútlan beszállnak. A „kis elbeszélgetés” után azonban már nem engedik haza őket.

Könyvének megjelenése után, 2004 szeptemberében Irenehoz hívatlan látogató csengetett be. A férfi az FBI munkatárasaként igazolta magát, és egy fél órás beszélgetés so­rán tájékoztatta az édesanyát arról a prog­ramról, amelyben a fiát alkalmaz­zák. Az ügynök elmondása szerint a fiát is elrabló szervezet nemzetközi, és azért hozták létre, hogy kimagasló képességű embereket kutasson fel, és állítson az ország, illetve a világ szol­gálatába. Mindez komoly állambiz­tonsági érdek részét képezi. A sza­badpiacon ugyanis nem tudnak hozzá­jutni tehetséges fiata­lokhoz, mert a multinacionális cégek elhalásszák elő­lük a legjobb szakem­be­reket. A szeré­nyen pénzelt, állam­kincs­tári forrásból tevékenykedő intézmé­nyek képtelenek versenyezni az extra­profittal rendel­kező világcégekkel. Alacsony bevéte­lei miatt az állam szinte esélytelen ebben a küzdelemben. Már pedig a honvédelem, az űrkutatás, a világban betöltött nagyhatalmi pozíció megtartása érdekében éppen az állami kutatá­si intézményeknek lenne szük­ségük a legtehetségesebb emberekre. Az állambiztonság és a tudományos haladás ugyanis előbbre való, mint a profithajsza, de ezt a multik nem ké­pesek belátni.

Ezért az 1960-as években vezető politikusokban megfogalmazódott a gondolat, hogy akit pénzzel nem tud­nak megszerezni, azt erőszakkal kény­szerítik arra, hogy az államnak dol­goz­zon. Ez persze nem jelenti azt, hogy rabszolgaként dolgoztatják, kizsige­re­lik őket. Jó körülmények között élnek szigorúan titkos, még az állami szer­vek által is ismeretlen létesítmé­nyek­ben, amelyek mélyen a föld alatt van­nak. A „láncra vert elmék” tehát titkos föld alatti laboratóriumok­ban tevé­kenykednek, és mivel túl sok is­me­rettel rendelkeznek az ott folyó dol­gokról, szinte semmi esélyük arra, hogy valaha is felengedik őket a fel­színi világba. Aki nagyon tiltakozik a sorsa ellen, annak hangulatjavító drogokat adnak be, de az FBI ügynök ál­lítása szerint ez a módszert nem sze­retik alkalmazni, mivel ez a haté­kony­ság rovására megy. Az elkábított nem képes megfelelő színvonalon al­kotni. A legtöbb esetben azonban erre nincs szükség, mivel ezeknek a spe­cialis­ták­nak a többsége munkamániás, és nem sokat törődik az életkörülményei­vel. A feladat szép és érdekes, és annyira belemerülnek a munkájukba, hogy azt a szerény fizetésüket sem tudják elkölteni, amit kapnak. Egyébként is lent minden szükségletüket kielégítik. Az ilyen emberek a felszíni világban sem nagyon tudnak mit kezdeni a jövedelmükkel, mert „nem érnek rá élni”. Aki fiatalon nem szokja meg a jólétet, annak később már nem hiányzik. Egy idő után számukra a boldogság forrása az alkotás, az önkiteljesítés lesz. Erre pedig ezeken a helyeken korlátlan lehetőség nyílik.

Irene nem sokat tudott kezdeni a kapott információkkal, mert az ügynök neveket, helyszínt nem említett. Csupán annyit mondott búcsúzóul, hogy egyszer még büszke lesz a fiára, majd ha azt látja a tévében, hogy amerikaiak teszik a lábukat a Marsra. Az anya azonban nem hatódott meg, és tovább folytatta a nyomozást, hogy kiderítse, hol van a fia. Ezen túlmenően minden elképzelhető fórumon hangoztatta, hogy amerikai kormányhivatalnokok tehetséges embereket rabolnak el, és rákény­szerítik őket bizonyos programokban való részvételre. Ekkor az illetékesek megelégelték az asszony tevékenységét, és 2004. október 24-én Eugen Wilson anyja is nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudja hová lett. A hivatalos nyomozás eredménytelen maradt. Csak a kis példányszámban megjelentetett könyve maradt meg utána. Ismerősei mind a mai napig találgatják, mi történt vele. Likvidálták, vagy levitték őt is a föld alá, és most együtt él a fiával?

Mindezek hallatán sokakban felmerülhet, mi szükség van erre. Hogy lehet ilyen kegyetlen és eszetlen módon megoldani a társadal­mi problémákat. Csak egy bürokrata képes ilyen megoldások kiötlésére. Min­den épeszű ember belátja, hogy a mai terrorveszélyes világban elsőrendű fon­tosságúvá vált az állambiztonság. A tudományos haladás, a jelenleg állami­lag finanszírozott űrkutatás is megkí­vánja a legjobb koponyák alkalmazá­sát. De ezeket az embereket másként is meg lehet szerezni. Ha államérdekből ki lehet sajátítani telkeket, ingatlano­kat, akkor miért nem lehet ezt megten­ni a munkavállalókkal, egyes szakem­berekkel is. Miért van szükség az el­rablásukra. Persze egy ilyen törvény megalkotásakor rögtön felmerülnek az alapvető emberi jogok. Az, hogy az ember nem egy darab föld, vagy egy épület, amit csak úgy el lehet venni. Ez igaz, de ha egyszer el kell venni, akkor melyik megoldás a jobb? Nyomtalanul eltüntetni, vagy közölni vele és a családjával, hogy a társadalomnak szükség van a munkájára. Az elraboltak családtagjai nem azért vannak elkeseredve, mert a fiúk az államnak dolgozik. Még csak nem is a versenyágazatoknál alacsonyabb fizetést sérelmezik. Kétségbeesésük oka, hogy nem tudják mi lett a gyermekükkel. Elrabolták, megölték vagy láncra vert rabszolgát csináltak belőle? Ha tudnák, hogy hol van, és legalább írásban érintkezhetnének vele, mindjárt más lenne a helyzet.

Egyébként változik a világ, és emiatt változni fog a jelenlegi megítélési mód is. Ma már a multinacionális cégeknek sem megy olyan jól. A dekonjunktúra, az alacsony fizetőképes kereslet következtében sorra mennek tönkre a nagyvállatok is. A tartósan munkanélküliek tábora minden országban több milliósra duzzadt. Ilyen körülmények között egy biztos állami állás, egy stabil jövedelem szinte kí­vánatossá válik a munkavállaló szá­mára, még ha nem is olyan nagy a fizetés, mint amit jelenleg a multik fizetnek. Viszont nem fordulhat elő, hogy egyik napról a másikra utcára rakják. Emellett rendkívül érdekes, színvonalas munkát végezhet. Nem jól jövedelmező kacatot, különböző divatterméket kell fejlesztenie nyug­díjig, hanem csúcstechnológiát. Ezt előbb-utóbb az elraboltak is belátják. A zseni egyre jobban belemerül a munkájába, és az évek múlásával már akkor sem merül el az élvezetekben, ha ezt anyagilag megengedhetné ma­gának. Sajnálja rá az időt. Úgy gon­dolja, hogy ennél hasznosabb, értelmesebb dolgokkal is foglalkozhat. A nagy tehetségű emberek azért születnek a Földre, hogy segítsék az emberiség fejlődését. De erre nem lehet erőszakkal kényszeríteni őket. Normális körülmények között önszántukból is hajlandóak feláldozni az életüket.

Mellesleg erre a humanizált kisajátítási rendszerre sem lenne szükség, ha a politikusok bölcsebben irányítanák az országot. Hol van az előírva, hogy az államnak kell magára vállalni az űrkutatás költségeit? Azért, hogy utána az iparvállalatok profitálhassanak belőle? Közismert, hogy az űrkutatásban elért eredmények néhány év után megjelennek a polgári életben is, közszükségleti cikkek formájában. Egy példát kiragadva: annak idején mennyivel járult hozzá a Du Pont cég a NASA költségvetéséhez, hogy kifejlesszék a teflonbevonatot. Pedig igen nagy hasznuk származott belőle. Eddig több száz millió leragadásgátló serpenyőt forgalmaztak világszerte ennek a technológiának az átvételével. Miért nem azok fizetik az űrkutatás költségeit, akiknek ebből a legtöbb hasznuk származik. Ha nem akarnak űrkutatással foglalkozni, akkor fizessenek kutatási adót a várható eredmények fejében. Az így befolyt kutatási hozzájárulásokból már az állam is meg tudná fizetni a jó szakembereket, és semmi szükség nem lenne az erőszakos elvitelükre, a „láncra verésükre”.

 

Technikai újdonságok

 

Az orosz űrhajósok sorra döntik meg az űrben tartózkodás korábbi rekord­ide­jét. Az űrkutatási szakemberek nagy gondja azonban az egészség fenntartása. A több hónapos, sőt a későbbiek során várhatóan több éves űrben tartózkodás során elkerülhetetlen, hogy egészségügyi zavarok lépjenek fel. Mivel nem ad­hat­nak minden űrexpedícióhoz orvost, ki kellett fejleszteni egy öndiagnosz­tizáló és öngyógyító készüléket, melynek segítségével a legénység minden egyes tagja saját magát gyógyíthatja. A széles körű kutatás eredménye a Prognosz-A diagnosztikai készülék lett, melynek működési mechanizmusa a kínai akupunktúra által feltárt testmeridiánok vizsgálatán alapul. Ez a bejelentés orvosi szenzációnak számít, mivel most fordult elő először, hogy hivatalos elismerést nyert egy határtudományos energetikai és diagnosztikai eszköz. Az alapkutatás során az orosz tudósok alaposan tanulmányozták az összes öngyógyító módszer hatásosságát, és a végén arra a meggyőződésre jutottak, hogy mind közül a legmegbízhatóbb és leghatékonyabb a meridián-diag­nosz­tika. Ez a módszer már korábban is ismert volt, hiszen „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben részletesen tárgyalt BICOM és MULTICOM-technika is ennek alkalmazására épül. Ez a biorezonancián alapuló műszer azonban túl bonyolult, túl nagy, túl nehéz; így a kutatók visszanyúltak az alapokhoz, és ezek tanulmányozásával létrehoztak egy speciális, űrbéli használatra is alkalmas készüléket.

Az 1980-as évek elején kezdődött alapkutatás során tüzetes vizsgálatnak vetették alá a Voll-féle elektroakupunktúrát, a Nakatani-féle Ryodoraku detection, illetve a szintén japán Motojama-féle Standard AMI eljárást, valamint az orosz Necsuskin által kidolgozott Test-1 Karat nevű módszert. Ennek során kiderült, hogy mindegyik eljárás során a mérőáram, valamint a mérőelektróda szöveti elváltozásokat okozott a bőrön. A vizsgált akupunktúrás pont felett ödémák, és kismértékű véralvadás keletkezett. Ezen túlmenően a bőrfelület és a kollagénrostok pont formában szétoszlottak, és kóros elváltozások keletkeztek a sejtek erőműveiben, a mitokondriumokban. Meglepő módon a mito­kondriumok sérülései a meridiánokhoz hozzárendelt szervekben nagyobbak voltak, mint az aku­punktúrás pontokban. Ennek a káros jelenségnek a megszüntetése érdekében az elektroakupunk­túra orosz változatánál csökkentették a mérőáramot, és kifejlesztettek egy újfajta tesztelektródát, amely egy tokba szerelve mindig azonos nyomást gyakorol a bőrre. A diagnosztizálás ez esetben is a meri­diánok (kéz- és lábujjainkon levő) kezdő és végpontjainak mérésével történik. A meridiánok töl­töttségi szintjének ily módon való megállapítása után lehet áttérni a gyógyításra, az egyes akupunk­túrás pontok elektrostimulációs kezelésére.

Ezen a téren is lényeges változás következett be, mert jelentősen növelték a kezelési ajánlatok számát. Ehhez előzőleg 1500 egészséges, és 22 ezer beteg ember bőrellenállását mérték meg, és értékelték ki. Az összesen 12 millió mérési eredményt összevették a kínai akupunktúra tanításaival, és egy számítógépes program segítségével igen részletes, szinte minden betegségre kiterjedő terápiát, kezelési javaslatot dolgoztak ki. A Prognosz-A készüléket először Volkov és Atkov kozmonauták próbálták ki. A tapasztalatokat leszűrve létrehozták a továbbfejlesztett változatát, amely 1994-ben és ’95-ben fényesen bizonyította ennek az eljárásnak a hatékonyságát. Ekkor egy Mars expedíció előkészületeként Poljakov 432 napot töltött a MIR űrállomás fedélzetén. Visszaérkezése után az űr­hajós – a több mint 1 évig tartó súlytalanság és mozgáshiány ellenére – saját lábán hagyta el a földre ereszkedett űrhajót, és néhány nappal később megjelent Moszkva melletti munkahelyén. Az utólagos orvosi ellenőrzés egyértelműen megállapította, hogy a Prognosznak köszönhető, hogy Polja­kov e rendkívüli igénybevétel után is egészséges maradt.

A Prognosz-A eredetileg egy titkos világűrtechnikai-fejlesztés része volt, de az enyhülés következtében néhány darab eljutott belőle a nyugati országokba. Német orvosok kipróbálták a mindennapi gyógyításban is, és tapasztalataik szerint remekül megállja a helyét a diagnosztikában. Még azok az orvosok is alkalmazzák, akik a hagyományos gyógyszeres kezelés hívei, mivel az egyes szervek állapota ez úton is kimutatható. Ha a beteg szerv gyógyulása megindul, ez a hozzá tartozó meridiánokban szintén megmutatkozik. A készülék alkalmazásának csak bizonyos mozgásszervi és idegrendszeri zavarok szabnak határt.

 

A világűrben tartózkodás számtalan bonyodalommal jár, melyek közül legnehezebben leküzdhető a gravitáció hiánya. A súlytalanság elkerülhetetlen következménye a csontritkulás. Amíg a Földön egy csontritkulásban szenvedő beteg évente átlag 2% csonttömeget veszít, addig az űrben a csontrendszer leépülése elérheti a 20%-ot is. A nehézségi erő hiányának ennél is súlyosabb következ­ménye az izomsorvadás. Mint az előzőekben láttuk Poljakov a bioenergia fokozásával, testmeri­diánjainak karbantartásával próbálta megfékezni, késleltetni ezt a folyamatot. Ennek a módszernek az alkalmazása azonban nem könnyű. Megfelelő anatómiai ismeretek hiányában nem érhető el vele a kívánt hatásfok. Poljakov orvos volt, így neki nem okozott gondot a tünetek közötti összefüggések felismerése, szervi panaszainak kezelése. Ezért továbbra is szükség van a korábbi kondicináló módszerekre. Ezek közül leghatékonyabb a több órán át végzett fokozott testedzés. A szívműködés megváltozása ellen azonban ez sem segít. Gravitációs vonzás hiányában a vér felszökik a felsőtestbe, melynek következménye magas vérnyomás, és vesekőképződés. Ennek elhárítására szolgál a vá­kuum­nadrág, amely a felsőtestből az alsóba szívja a testfolyadékot. Nagy hátrányuk ezeknek a kényszermegoldásoknak, hogy meglehetősen fárasztóak, és sok időt igényelnek, ami hátráltatja a munkavégzést. A testedzés járulékos hátránya még az izzadság, ami a súlytalanság állapotában meglehetősen kellemetlenül nyilvánul meg. A keletkező verejtékcseppek felületi feszültsége miatt a kiizzadt víz az űrhajósok testéhez tapad. Az időveszteséget csak némileg enyhíti, hogy a súlytalanság állapotában a szervezetnek elegendő 4-5 óra alvás is.

A súlytalanság a tisztálkodást is rendkívüli módon megnehezíti. A mosakodásnál vagy zuhanyozásnál a vízcseppeket azonnal el kell távolítani a testfelületről, hogy ne szabaduljanak el, és ne lebegjenek az űrkabinban. Tisztálkodás közben az űrhajósoknak orrcsipeszt kell viselniük, nehogy egy belélegzett vízcsepp a tüdejükbe jusson. Még a fogmosás sem történhet akárhogy, a porlasztás veszélye miatt csak habzásmentes fogkrémet alkalmazhatnak. Az étkezés is nagyon nehézkes. A kozmonauták csak tubusba, műanyag zacskóba, illetve konzerves dobozba zárt ételt fogyaszthatnak. Inni is csak tubusból lehet, de kizárólag szívószállal, hogy a vízcseppek ne repüljenek szanaszét. Az is nehezíti az étkezést, hogy a rakomány súlyának csökkentése érdekében a szilárd élelmet dehidratálják. Emiatt fogyasztás előtt vizet kell adni hozzá, hogy ehető állagú legyen. Ilyen körülmények kö­zött még az olyan prózai dolgok is akadályba ütköznek, mint a WC-használat. Gravitáció hiányában a székleteltávolítás nem megy magától. Ezt a közönséges halandó számára természetesnek tartott erőt a vécékagylóba épített vákuumszivattyú pótolja. A vizeleteltávolításnál is szükség van vákuumra a folyadékcseppek összegyűjtéséhez. Ezt a tevékenységet egyébként meghatározott időközönként kell végezni, mert a súlytalanság állapotában a hólyag nem működik természetesen, nem jelzi hogy megtelt.

Sajnos ezen az állapoton az űrkutatásban tapasztalható nagyarányú fejlődés sem tudott segíteni. A világ első űrállomása a szovjet gyártmányú Szaljut-1 volt, amit 1971-ben állítottak Föld körüli pályára. A Szaljut-2 nem sokkal az indítás után megsemmisült. A Szaljut-3 és 5 katonai rendeltetésű volt. A Szaljut-4 és 6 alapvetően civil feladatokat látott el. Az 1982-ben felbocsátott Szaljut-7 jóval fejlettebb volt elődeinél. Mindkét végén ellátták dokkoló berendezéssel, hogy az utánpótlást és személyzetet szállító Progressz teherűrhajó könnyebben kapcsolódhasson hozzá. Ezzel párhuzamosan folyt az amerikai űrprogram. A nagy vetélytárs 1973-ban juttatta ki az űrbe a Skylab űrállomást. A kozmonauták a holdutazásnál jól bevált Apolló űrhajók segítségével három egymást követő turnusban használták, és rendkívül értékes tudományos megfigyeléseket végeztek rajta. Pályafutását 1979-ben fejezte be, amikor a Föld légkörébe kerülve elégett. A harmadik generációs MIR-űrállo­mást az oroszok fejlesztették ki, és 1986-ban állították Föld körüli pályára. Modern energiaellátó egységgel és kutató eszközökkel látták el, s a lakómodulja is kényelmesebb volt. Ez az űrlaboratórium már hat dokkolóval rendelkezett. A hozzájuk csatlakozó zsilipkamra lehetővé tette a rendszeres űrsétákat is. 5 éves időtartamra tervezték, de 14 évig szolgált eredményesen. Végül 2001-ben a Csen­des-óceán hullámsírjába irányítva fejezte be pályafutását.

Ezt követően a két megsemmisült űrállomás szerepét egy nemzetközi vállalkozásban létrehozott objektum, az Alfa űrbázis vette át, amelyen főleg amerikai és orosz űrhajósok teljesítenek szolgálatot. Időközben beindult az űrturizmus is. Mivel a rendszerváltás utáni gazdasági nehézségek Oroszországot sem kerülték el, űrkutatásra is kevesebb pénz jutott. Az orosz űrkutatási hivatal úgy hidalta át ezt a nehézséget, hogy megfelelő kiképzés után hajlandó civileket is felvinni az űrbázisra. Az egyhetes űrutazás 20 millió dollárba kerül. Eddig főleg amerikai milliomosok vették igénybe ezt a szolgáltatást. Köztük a magyar származású Charles Simonyi, aki Korábban a Microsoft vezető szoft­verfejlesztője volt. Az ő nevéhez fűződik az Office programcsomag, a világszerte használt Word és az Excel programok kifejlesztése.

Ez a nagyméretű és tágas űrállomás nagyban feledtette a kezdeti nehézségeket, de nem küszöbölte ki a súlytalansággal járó problémákat. A korszerű egészségfenntartó eszközök, berendezések csak késleltetni tudják a szervezet leépülését, és továbbra is megmaradtak a gravitációs vonzás hiányával járó kényelmetlenségek. Ezeket a gondokat csak egy módon lehet felszámolni: mesterségesen gerjesztett gravitációs erővel. Erre a célra legalkalmasabb szerkezet az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében ismertetett Yin jellegű energiasűrítő lenne, amely a jármű padlózatát gravitációs mezővel sugározza be. Ezáltal megszűnne az utastérben a súlytalanság, ami lehetővé tenné, hogy az űrbázis személyzete kint a kozmoszban is a földi körülményeknek megfelelően dolgozzon. A különböző kényelmetlenségek elkerülésén túlmenően nem lenne szükség speciális rögzítő szerkezetekre sem, amelyek a súlytalanság következtében előálló lebegést, elmozdulást akadályozzák meg. A gravi­tációs erő mester­séges pótlása főleg hosszú utazások esetén lesz elengedhetetlen, hogy a jövő űrhajósai már ne legyenek kitéve helyrehozhatatlan egészségkárosodásnak.

Ennek a problémának a megoldására egyébként már korábban is születtek elképzelések, de ezek nem tökéletesek. Az egyik javaslat szerint az űrhajónak 1 g gyorsulással kellene haladnia a csillagközi térben, és az így fellépő tehe­tetlenségi erő pótolná a földi gravitációt. Ez az eljárás azonban csak a fénysebesség megközelítéséig alkalmazható. Ezt követően 1 g-vel lassítani kell az űrhajót, hogy a fékezéskor fellépő közegellenállás vegye át a gravitációs vonzóerő szerepét. Így azonban jelentősen lecsökkenne az utazási sebesség. A másik elképzelés szerint a saját tengelye körül forgatni kellene a rakétát, és az eközben fellépő centrifugális erő pótolná a gravitációs kisugárzás hatását. Ez már életképesebb javaslat, de ahhoz hogy kellő mértékű tehetetlenségi erő lépjen fel, óriási, űrbázis méretű rakétára van szükség. Hátránya még ennek a módszernek, hogy miután nem valódi gravitáció keletkezik, nem lép fel a Földön megszokott Coriolis-erő, ami hosszú távon szintén élettani problémákat okozhat.

Ennél jóval egyszerűbb a Yin energiasugárzók használata, amelyek bármilyen méretű űrhajóban ellátják a feladatukat. Ez az egység jelentős mértékben növelni fogja a jármű manőverezési képességét is. A padló által kifejtett gravitációs vonzás stabilizálja az űrhajó belső terét. Így ha oldalára fordul vagy hirtelen a feje tetejére áll, a személyzet ebből semmit sem fog érzékelni, sőt még a berendezési tárgyak sem mozdulnak el a helyükről. A mesterséges gravitáció olyan viszo­nyokat teremt a járműben, amilyen a Földön uralkodik. Geometriailag a földgolyó túloldalán élők is fejjel lefelé helyezkednek el hozzánk képest, ezt mégsem így érzékelik. Egy jól megkonstruált űrhajóban a kozmoszhoz hasonlóan nincs „felfelé” és „lefelé”, pontosabban mindig arra van lefelé, ahonnan a gravitációs erő hat ránk.

Időközben az is kiderült, hogy az űrhajósok egészségét a föld mágneses erővonalainak hiánya is befolyásolja. A világűrbe kilőtt első asztronauták rejtélyes fizikai és pszichés zavarokkal küszködve tértek vissza. A vizsgálatok kiderítették, hogy hiányzott nekik a bolygónk felszínén uralkodó mágneses erővonalsugárzás. Ezt követően mágneses teret generáló tekercseket szereltek az űrhajókba, amitől megszűntek a panaszok. Ez a probléma tehát megoldódott, ami azt bizonyítja, hogy a világűrben is biztosítani lehet a Földön megszokott életkörülményeket, csak előbb rá kell jönni létrehozásuk módjára.

[

Az előző kötetekben részletesen megismerhettük az egyiptomi Nagy Piramist, és az általa kiváltott fizikai hatást. Az elmúlt évtizedekben sokan megpróbálták ezt a rejtélyes jelenséget kicsinyített másolatokkal előállítani. Most egy különleges megoldásról, a sokszorosított piramiseffektusról lesz szó. Mint a legtöbb zseniális találmányt, ezt is a véletlen szülte. Sok feltalálóhoz hasonlóan Oláh Gábort is erősen foglalkoztatta a Kheopsz fáraóról elnevezett piramis titka. Sehogy se fért a fejébe, hogy a gúla, mint geometriai alakzat olyan energiát sugároz ki magából, amely jótékony hatást gyakorol az élő szervezetre. Miért nem csinálja ugyanezt a kúp, a kocka vagy a henger? Elhatározta, hogy tüzetesen utánanéz ennek a dolognak, ezért diósdi kertjében épített egy kicsinyített változatot, amit az egyik szilvafa törzse köré telepített. Nem is olyan sokára meglepő eredményre figyelt fel. A fa levelei kifényesedtek, permetezés nélkül eltűntek róla levéltetvek, és a gyümölcse szebb, ízletesebb lett. Nem messze ott áll tőle a másik szilvafa, mint kontrollfa, amit bizony permetezni kellett, különben a férgek ették volna meg az egyébként meglehetősen satnya termését.

Ekkor jött a nagy ötlet: Ha ez az alakzat ilyen csodás hatást gyakorol az élővilágra, akkor több piramis még erősebb effektust tudna kiváltani. Na persze nem a korábban elkészített méretben, mert ennek elhelyezéséhez az egész kert is kicsi lenne. Ezért a feltaláló elkezdte az egymás mellé helyezett piramisok méretét csökkenteni. Végül arra az eredményre jutott, hogy a hatás sokkal inkább függ a piramisok számától, mint a méretétől. Ebből kifolyólag egészen parányi, ujjbegy méretű piramisokat készített, amelyeket csúcsukkal lefelé állítva szőnyegszerűen egymás mellé rakott. Megszületett a lappiramis. A végleges, 60 országban szabadalmaztatott változat már műanyagból készült, és úgy néz ki, mint egy lábtörlő, amely nem csak hosszában, hanem keresztben is rácsozva van. Kipróbálásánál a kísérleti „alany” egy félig elszáradt fenyőfa volt. Körberakta a fa alját lappiramisokkal. A prototípus nem okozott csalódást. A fenyő erőre kapott, és hamarosan kizöldültek az alsó elszáradt levelei is.

Ezt követően gyümölcsös- illetve zöldséges ládák aljára helyezte a lapokat. A következmény most is meglepő volt. Az ömlesztett tárolás ellenére a ládákban levő krumpli, alma és hagyma még hónapok múlva sem romlott meg. Az apró piramislenyomatokból kiáramló Yang jellegű szubatomi energia hatására a sérült darabok nem kezdtek el rothadni, nem fertőzték meg a többit, hanem összeaszalódtak. Az erjesztett silótakarmányok penészesedését is sikerült vele elkerülni. Az is kiderült, hogy a lapok fölé helyezett must nem erjed meg, ami határtalan távlatokat nyit a gyümölcslé-konzerválás terén. A lappiramisra állított ásványvizes palackok, nemes borok, gyümölcslevek élvezeti értéke is nő. Igen jó eredménnyel használható a lappiramis borsó, bab, lencse és egyéb magvak előcsíráztatására. Az ily módon vetett növények intenzív fejlődésnek indulnak és többet teremnek. A kártevőkkel szemben is ellenállóbbak. A magvakat egy műanyag tálcán vagy papírlapon szétterítve legalább 48 órán át tároljuk a lappiramis mintázott oldala felett, és utána vessük el. Valószínűleg a gyógynövény-forgal­mazás veszi majd legnagyobb hasznát annak a felfedezésnek, hogy a lappiramis felett szárított fű zöld marad, zöld széna keletkezik.

A lappiramisok felett áramoltatott vezetékes ivóvíznél fertőtlenítő hatást figyeltek meg, és jobb lett az íze. Az élővizek tisztítására, megmentésére is alkalmas a lappiramis, mivel tavak fenekére fektetve megakadályozza az algásodást. Szennyvíztisztításra is kiválóan használható. Ha a tározót belülről lappiramisokkal bélelik ki, akkor a szennyvíz oly mértékben megtisztul, hogy átlátszóvá válik. Emellett jelentős szagtalanító hatás is tapasztalható. A lappiramissal kibélelt házi szennyvíz­tisztító berendezés 9 hónap alatt szagmentes tiszta vízzé alakítja a szennyvizet. Emellett a zsíros, olajos szennyeződések kevésbé tapadnak a mosdók, kádak, lefolyócsövek falára. A szennyvíztisztító körül egy 20 méter átmérőjű körben 2-3 gauss térerősség mérhető. Ezen a területen a növényzet is üde és zöld. Ez a berendezés fürdőmedencék vizének kezelésre is alkalmas. A pozitív töltésű mágnesezett vízben különlegesen jó érzés fürödni. Az aktivált fürdővíz nem csak a közérzetet javítja. Elősegíti a vízben oldott ásványanyagok beépülést a szervezetbe, miközben fokozza a bőrön keresztül a salakanyag-kiválasztást. Meglepő a lappiramissal kezelt öntözővíz harmatvonzó hatása is.

A folyamatos fejlesztés, a felgyülemlett tapasztalatok további kamatoztatása egy újabb terméket is eredményezett. A szennyeződések eltávolítása során az energianyalábok vas- nitrát- és ammóniamentesítést is végeznek a vízben. Ehhez nem szükséges semmiféle vegyszer, drága szűrőberendezés, és nincs hulladékvíz-kibocsátás sem. Ez a felismerés vezetett a víztisztító berendezés létrehozásához. A feltaláló által konstruált egyszerű tisztító berendezés nem nagyobb egy százliteres tartálynál, és napi ötszáz liter tiszta, rendezett molekulaszerkezetű „élő” vizet szolgáltat. A víztisztító berendezés tehát a szennyvíztisztító továbbfejlesztett változata.

Van, aki az automata mosógépe forgódobját béleli ki lappiramissal, és mosó-, valamint öblítőszer nélkül mos kitűnő hatásfokkal. Ennek magyarázata nagyon egyszerű. A mágneses kezelés ugyanis csökkenti a víz felületi feszültségét. Minél kisebb a víz felületi feszültsége, annál inkább képes behatolni a szövet pórusaiba. A tisztítást nem a mosószer végzi, hanem a víz. A pórusokon átáramló víz választja le a szálakra tapadt szennymolekulákat, és magával viszi. Így minél kisebb pórusokba képes behatolni a víz, annál tisztább lesz a ruha. Mosószerre csak az olajos szennyeződéseknél van szükség, hogy a szennyezőanyag vízben oldhatóvá váljon. Mellesleg ugyanez a helyzet az ultrahangos mosógépnél is, ahol a víz apró buborékokra oszlatását nagyfrekvenciás hang­hullá­mok végzik. Ennél a fajta mosásnál vízlágyítóra sincs szükség, mert az éteri szubatomi energiasugárzás hatására a víz ásványisó-tartalma fehér porként kiválik, és a szűrőben leülepedik. Még a vízkő is levált a fűtőspirálról a mágneses sugárzás következtében.

Ez adta az ötletet az automata mosógépek kívülről történő vízkőmentesítésére. Köztudott, hogy a vidéki ásott kutakban található víz igen kemény. A kiemelésére szolgáló búvárszivattyút szinte évente kell javítani vagy cserélni, mert elvízkövesedik. A kútba épített lappiramis azonban kicsapja az ásványanyagokat a vízből, és ezáltal a víz megtisztul, megszűnik a lerakódás. Ezzel a módszerrel a mosógép is könnyen vízkőmentesíthető. A lappiramist kívül az oldalára erősíteni, vagy ha a mosógép a fal mellett áll, a falra kell ragasztani. Ezt követően nem képződik sem a fűtőbetéten, sem a forgódobon vízkő. Nincs szükség méregdrága vízkőmentesítő adalékanyagra, nem kell négy-öt­évente hívni a szerelőt, hogy cserélje ki a tönkrement fűtőbetétet. A lappiramis a falak megbontásmentes víztelenítésére is alkalmas. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint a fal elé lappiramisokat állítani, egymás mellé. Az apró piramisokból kiáramló pozitív szubatomi energia semlegesíti a kapilláris erőt kiváltó koncentrált negatív szubatomi energiát, vagyis a mikrogravitációt. Ezáltal a talajból nem tud felszivárogni a nedvesség, a fal csontszárazzá válik.  

 Következő lépés az emberre gyakorolt hatásának vizsgálata volt. Ehhez már természetgyógyá­szokat kellett bevonni, akik pácienseik beteg testrésze alá helyezték a lapokat. A pozitív változások ez esetben is hamar megmutatkoztak. Egy minden éjjel ágyba vizelő kisfiú fekhelye alá lappiramisokat raktak, és már az első éjszaka után száraz lepedőn ébredt. A felnőtt betegeknél prosztatabántalmakat, magas vérnyomást, verőérszűkületből eredő lábfájást és ízületi bántalmakat szüntetett meg. Ezen túlmenően fokozta a nyiroknedv keringését, felgyorsította az anyagcserét, és megszüntette a székrekedést, valamint az ödémát. Kedvező hatást gyakorolt a cukorbetegekre, a depressziós betegek­nél pedig javította a kedélyállapotot. Daganatos megbetegedéseknél általános fájdalomcsillapító hatást is tapasztaltak, és javult a gyomor- és lábszárfekélyek, valamint a felfekvések okozta sebek gyógyu­lási aránya. Az akupunktőrök megfigyelték, hogy ezek a lapok javítják a kezelés hatásfokát. Igen nagy előnye ennek az eljárásnak, hogy otthon is alkalmazható. Ágy alá, szék alá, lábunk alá vagy a hátunk mögé helyezve pihenés, tévénézés közben is gyógyíthatjuk magunkat. Van aki kocsijának ülése alá rakja, hogy utazásai során kúrálja magát. A példát az egészséges emberek is követték, mert azt tapasztalták, hogy a hosszú utak során kevésbé fáradnak el, és vezetés közben jobban tudnak koncentrálni. A pozitív energiát kibocsátó piramisszőnyeg közömbösíti a káros földsugárzásokat is, ami megvédi a vezetőt az ebből eredő közúti balesetektől.

Arra azonban ügyeljünk, hogy a lappiramis ugyanúgy működik, mint a nagy piramisok. Ezek is az éteri energiát gyűj­tik össze. A lappiramis is ezt teszi, ezért akinek Yang energia-túltengésből eredő betegsége van, azon nem fog segíteni a piramisok aljából kisugárzódó energia. Sőt, a betegsége még súlyosbodhat is. Ebben az esetben alkalmazzunk magnetopresszúrát. Ez a két kezelési mód jól kiegészíti egymást, mivel a mágnesrúddal Yin és Yang jellegű energiát egyaránt be lehet bevinni, és ki lehet vonni. Az egyes szervek, illetve meridiánok energiaállapota csak biorezonanciás méréssel állapítható meg, illetve az akupunktőrök érdiagnosztikával következtethetik ki. Ha ezek a lehetőségek nem állnak rendelkezésünkre, nem marad más, mint a próbálgatás.

A lappiramisok iránt egyre nagyobb az érdeklődés, már külföldön is kiterjedt vizsgálatokat folytatnak vele. A laboratóriumi műszeres vizsgálatok kimutatták, hogy a felette tárolt víznek megnő az elektromos vezetőképessége, a pH-értéke, és megváltozik a felületi feszültsége. Egy szenzációs jelenségre is felfigyeltek a kutatók: hosszabb idő után a víz egy része oxigénre és hidrogénre bomlik. A lappiramissal kezelt víz oldott oxigéntartalma 1-2 nap alatt 6-8-szorosára növekszik. A pí-vízhez hasonlóan ennek a víznek a fogyasztása is javítja az életfunkciókat, és segíti a szervezet méregtelenítését. Éjszakai gyógyításra is használhatjuk a lappiramist. A fekvő helyzetben történő kezelés legegyszerűbb módja, hogy a fejünk elé tesszük a lappiramist, illetve az ágy végébe állítjuk úgy, hogy a talpak felé nézzen. Ehhez az 560 mm hosszú változatot célszerű használni. A 300 x 170 mm méretű lappiramis a kezek kezelésére, a tenyérrel történő energiafelvételre szolgál.

A pénztárcánkat is előnyösen befolyásoló tapasztalat, hogy a lappiramissal kezelt víz hamarabb felmelegszik. Ez a jelenség annak tudható be, hogy a pozitív szubatomi energiaáramlás semlegesíti, csökkenti a gravitációs erőt, jelen esetben az anyagi részecskék közötti mikrogravitációt. Ennek hatására az atomok rezgése intenzívebbé válik, ami hőt kelt az anyagban. Ezt a kedvező hatást leginkább vízzel fűtött radiátoros rendszereknél használhatjuk ki. Lakásunk alapterületét felmérve 60 négyzetméterenként szerezzünk be egy L-25 típusú lappiramist, és helyezzük a radiátor mögé úgy, hogy a mintás (piramisozott) oldala a radiátor felé nézzen. Pár napon belül a cirkuláló víz feltöltődik szubatomi energiával, és kb. 10%-kal csökken a fűtésszámlánk. Ugyancsak kutatói tapasztalat, hogy a lappiramist környezetünket besugárzó körtérsugárzóvá is átalakíthatjuk. Ennek módja, hogy a közepére egy fémgömböt (jobb híján egy fémgőzölt karácsonyfadíszt) teszünk. Ilyenkor nem csak felfelé érvényesül a harmonizáló hatása, hanem oldalirányban is.

Aki a későbbiek során is szeretné figyelemmel kísérni ennek a találmánynak az alkalmazási lehe­tőségeit, a http://www.lappiramis.hu weboldalon juthat hozzá a legfrissebb hírekhez. Jelen esetben a siker titka, hogy a feltaláló nem bízta szabadalmát másokra, hanem létrehozott egy saját vállalkozást, és ő maga kezdte el gyártani a találmányát. A lappiramis anyagának és méretének egyébként nincs jelentősége. Azért készül műanyagból, mert ezt lehet a legegyszerűbben és leggazdaságosabban gyártani. Az alkalmazás megkönnyítése érdekében a lapokat 560 x 300 milliméteres méretben állítják elő, hogy könnyen variálhatók legyenek. Készítenek kör alakú változatokat is, virágcserepek alá. Az időközben gyógyászati segédeszközzé nyilvánított lappiramisról további információkat a Gyógyító Lappiramis Alapítványtól kaphatunk. A lappiramisok is itt rendelhetők meg, különböző mé­retekben. Címük: 2049. Diósd, Kőbányai út 10. Pf. 17. Tel: (06)-23-545 050, fax: (06)-23-380 011, e-mail: lappiramis@freemail.hu  Honlap: www.extra.hu/lappiramis Az alapváltozatok az Ufó­ma­gazin szerkesztőségéhez tartozó Stúdió könyvesboltban is beszerezhetők. Az 560 x 300 mm méretű lappiramis ára 3500 Ft, a 170 x 300 mm-esé 1500 Ft, az Ø 225 mm-es korongé 1900 Ft, az Ø 175 mm-esé pedig 1500 Ft. Címük: 1138. Budapest, Népfürdő u. 15/D, Tel: 359 6461. E-mail: ufomagazin@chello.hu (A Véső utca végén van.) Használat előtt mindkét oldalát meleg mosószeres vízzel sikáljuk le, mert a fröccsöntés során használt síkpor rátapad a ruhánkra.

[

Ugyancsak magyar találmány az energiaspirál. Ennél a változatnál egy műanyag korongon 240 apró piramis található, spirál alakban elrendezve. Erre a kialakításra az a felismerés vezette rá a feltalálót, hogy a nagy piramisokban nem homogén sugárzás, hanem csúcsból kiinduló, tölcsér alakú energiaörvény alakul ki. Először ő is épített egy nagyméretű piramist a kertjében. A belefektetett páciensek komoly betegségekből gyógyultak ki, de a faépítmény nyáron meleg, télen pedig hideg volt. Ekkor jött az ötlet, hogy készít egy 32 cm átmérőjű korongot, amit a fájós testrészre lehet helyezni. Ezen az energia örvénylő áramlását a mini piramisok spirális elrendezése hozta létre. A hatás fokozása érdekében a két műanyag korong közül az egyik piramisaiba mágnest, a másikba rezet tett, melyek stimuláló, illetve nyugtató hatást váltanak ki. (Bővebb információ Csapó György: Csontkovácsolástól az energiaspirálig című könyvében található. Tel: 06-1-222-85553 és 06-30-973-7729. Honlap: http://www.energiaspiracsapo.hu)

 

Kiegészítések

 

Az „Ezoterikus körkép”-ben és „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben tárgyalt témák nagy érdeklődést váltottak ki az olvasók körében. Személyes tapasztalatok híján nem mindenki tudta maradéktalanul elfogadni ezeket a megszokottól eltérő eszméket, merőben új ismereteket. Egy dologban azonban megegyezik a véleményük, szeretnének még többet megtudni az ezotéria titkaiból. Sajnos ebben a témakörben az információk nem jönnek „csőstől”, de innen-onnan érkezik egy-egy új gondolat, ami hasznos kiegészítője lehet a korábban elmondottaknak. Az is előfordul, hogy olyan negatív megnyilvánulás üti fel a fejét, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Lássuk most az egyes témákat teljessé tevő ismereteket, illetve a káros „kinövéseket” kritizáló megjegyzéseket.

Az ezotéria avatott szakértői szerint a „new age”, vagyis az emberi fejlődés sokak által várt új korszaka a XXI. század elején fog elkezdődni. Most lépünk rá arra az útra, melynek végén „homo noectius”-szá (magas szintű ismeretekkel rendelkező fajjá) válunk. Ettől kezdve gyökeres változások várnak ránk, amelyek vagy kivezetnek bennünket jelenlegi bajainkból, vagy olyan büntető jellegű túlvilági késztetések követik egymást, melyek civilizációnk pusztulását eredményezik. Ennek a változásnak az előszele elérte a sajtót is, így már a konzervatív beállítottságú lapok is igyekeznek megbarátkozni az ezotéria tárgykörével. A merészebbek már tanfolyamot is tartanak, több lapszámon át igyekeznek beavatni olvasóikat a transzcendentális ismeretekbe. Nem mindegy azonban, hogy kitől tanulunk. Egy ismert női magazin, pl. ilyen tanácsokkal látta el olvasóit az inga használatával kapcsolatban: „Ha az inga vízszintes irányba leng ki, akkor az nemet jelent. A függőleges irányba való kilengés pedig igent jelent.” Amennyiben a vízszintes irányú kitérés előre-hátra, vagy oldalirányú lengést jelent, akkor vajon mit jelent a „függőleges irányú” kitérés? Le-felugrálást? Na de olvassuk tovább a precízkedéssel egyáltalán nem vádolható alkalmi tanfolyamvezető okítását: „Ha jobb oldali forgásba kezd, az nagyon pozitív jelzés.” Ezek után mit csinál akkor, ha kevésbé pozitív válaszról van szó? Előre-hátra leng? Balra nem foroghat, mert az negatív választ jelent.

Az egészségügyi felvilágosítás terén sem jobb a helyzet. Egy másik női magazin pl. a természetgyógyászattal foglalkozó rovatában ezt írta a tejről: „Ha megkóstolnánk a frissen fejt tejet, valószínűleg sokaknak nem ízlene. A nyers tej minden bizonnyal meg is savanyodna, mire a háztartásokba kerülne. A tejet ezért különböző technikai eljárásokkal teszik tartósabbá és ízletesebbé.” Ilyen ostobaság terjesztése mellett nem csoda, hogy képtelenek vagyunk visszatérni a természetes táplálkozásra. E cikk szerzője soha életében nem ivott még nyers tejet, mert akkor tudná, hogy a zamata össze sem hasonlítható a pasztőrözött tej ízével. Az általa említett technikai eljárások egyike a szeparálás, melynek során mindent kivonnak belőle, ami finommá és tartalmassá teszi a tejet. A felhasznál­hatóság időtartamát illetően a gyárilag „tartóssá” tett tej már másnap megsavanyodik, míg a nyers tej négy napig is eltartható a hűtőben.

Tanulni kizárólag profiktól érdemes. Kerüljük a műkedvelőket, mert ők csak összezavarnak bennünket. Szép dolog a lelkesedésük, de hiányos tudásukkal, kidolgozatlan módszereik továbbadásával többet ártanak, mint használnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szakma legjobbjai mindent tökéletesen tudnak. Ők sem ismernek mindent, és van amit ők is rosszul tudnak. Ez azonban nem az ő hibájuk. Fejlődésünk jelenlegi szintjén még meglehetősen hiányos a tudásunk. A Földön kívüli civilizációk, illetve a túlvilági lények kimozdíthatnának ugyan bennünket a jelenlegi szintről, mivel nagyságrendekkel többet tudnak erről a témáról mint mi, de egyelőre nem sietnek a segítségünkre, nem árasztanak el bennünket információval. Így kénytelenek vagyunk a saját tapasztalatainkra hagyatkozni, és apró szilánkokból összeállítani az ezotéria tudományának szövevényes, s nehezen kirajzolódó képét. Ezért sem érdemes amatőrökhöz fordulni, mert ők nem látják át az egyes jelenségek közötti összefüggéseket, és még azt a kevés tudást is eltorzítják, ami a rendelkezésünkre áll. Arról a veszélyről nem is szólva, hogy az értelemzavar fogalomzavarral fog párosulni bennünk, mivel a laikus előadók műszaki képzettség hiányában „konyhanyelven”, homályos utalásokkal igyekeznek megfogalmazni olyan jelenségeket, amelyek pontos meghatározása a mérnököknek, fizikusoknak is komoly fejtörést okoz.

[

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből megismerhettük civilizációnk várható jövőjét. Ebből tudjuk, hogy a világ két részre fog szakadni: a fejlődést vállalókra, és a leszakadókra. Ez a folyamat már megindult, szembeötlő nyo­mai nap mint nap megnyilvá­nul­nak a világban. Az elmúlt évek során egyes országok a szegény­ség, a nyo­mor, a kilátástalanság, a teljes le­csúszás térségévé vál­tak. Városa­ik zsúfoltak, mocsko­sak, büdösek; mindent eláraszt a nyo­mor és a bűn. Ennek nyomá­ban jár a rettegés, és a közbiz­ton­ság teljes hiá­nya. A lehetetlen helyzet kiala­ku­lásához hozzájá­rult a ré­gió elitje is, akik kivo­nultak a vá­rosokból, és a zöld­övezetekbe, kül­világtól el­zárt lakó­parkokba köl­töztek. Ott­honaikat mágneskár­tyás belép­te­tő rendszerrel, biztonsági sze­mély­zettel, és modern vészjelző berendezésekkel védik a nemkí­vánatos behatolóktól. Csak időn­­ként me­rész­kednek be kívülről átláthatatlan ablakú luxusautói­kon a városba, és egy lépést sem tesznek gyalog. Testőrökkel tar­tatják távol maguktól a koldu­sok, zsebtolvajok és egyéb mo­lesztálók hadát. Aki teheti, me­nekül ezekről a helyekről. A fia­tal diplomások külföldre vándorolnak, így senki sem ma­rad, aki felemelhetné ezeket a nemzeteket, megfordítaná ezt a folyamatot.

A legszomorúbb, hogy az ifjú­ság számára a züllés, a leépülés útjára lépett országok nyomora termé­szetes és megszokott. Nem szúr szemet nekik az elszegényedés, a tömeges lemorzsolódás. Felnőtt egy nemzedék, aki nem ismeri a szociális felelősséget. Korunk fia­tal nemzedékében fel sem merül a kérdés, hogy minderről ki tehet. Sze­rintük a koldus koldusnak szü­letett, és nem szükséges emberszámba venni. Sok fiatal így is cselekszik. Otromba szórakozá­sa­ik gyakori célpontjai a hajlékta­la­nok. Kíméletlen zaklatásaik egyi­ke így zajlott le Budapest utcáin: Egy 20 év körüli ficsúr aprópénzt kotort elő a zsebéből, majd a se­gítségnyújtás látszatát keltve rátá­madt az út szélén kéregető haj­léktalanra. „Itt egy húszas, de az­tán dolgozz nekem! Mondd utá­nam: Dolgozni fogok! Dol-goz-ni! A negyvenes évei­ben járó gör­nyedt koldus megadóan tűrte a láthatóan jól szituált suhanc lec­kéz­tetését. A minden emberi méltóságától megfosztott áldozat alázatos tekintete láttán a szülei által elkényeztetett fajankó vérszemet kapott, és felordított: Mondd már te tetű! Dol-goz-ni fogok! Itt egy húszas kapd el! Újrakezdési segély – hajította feléje a pénzérmét. A mögötte álló haverjai hangos röhögése közepette megjegyezte még, hogy: Meg ne lássunk itt még egyszer! Könnyen kihúzhatod a gyufát.

Ami azt illeti a társadalom egé­sze sem tanúsít könyörületes ma­ga­tartást a hajléktalanokkal szemben. „Több millió földönfutó? Hadd fusson! Amíg össze nem tapossa a gondosan ápolt gyepe­met, amíg nem kerül a szeme elé, nem érdekel.” – mondják sokan. Az emberek túlnyomó részét a legcse­kélyebb mértékben sem ér­dekli a lecsúszott réteg sorsa. Sen­­ki sem törődik vele, hogy éhez­nek, vagy télen tucatjával fagy­nak meg az utakon. Csak az új­ságok adnak ró­luk hírt néha. Az egyik napilap­ban pl. ez olvas­ha­tó: Fe­lfal­tak a ku­tyák egy hajlék­talant! A 45 éves férfi egy elha­gyott, le­bontás­ra ítélt házban húz­ta meg magát, ahol kóbor kutyák szét­mar­can­gol­ták. Te­­temét csak két hét után találták meg, erősen osz­ló állapot­ban. A vizsgálati je­len­tés szerint a fe­jét, a bal lábát és a bal karját et­ték meg a vele egy he­lyiségben tartóz­kodó kutyák. A szakértők a hely­színen talált lerá­gott csontok­ból ar­ra kö­vet­kez­tettek, hogy az áldozat előzőleg kutyahúst evett. A fejlő­désben hát­rább levő orszá­gokban ennél is döbbenetesebb ál­lapotok ural­kod­nak. A szegénység diktálta szük­ség egyik groteszk megnyil­vá­nulása annak az indiai férfinak az esete, aki azért feküdt a vonat elé, mert nem volt pénze elüszkö­södött lábának amputá­lá­sára. A sajátos műtét végbement ugyan, de a szerencsétlen ember csaknem belehalt a súlyos vérveszteségbe, a gázolás okozta sokkos állapotot pedig sokáig nem tudta kiheverni.

 

Egészen más a helyzet a fejlő­dés útját választó államokban. A kiindulási körülmények ugyanazok: lepusztult városrészek, elköltöző lakók, szegénység. Ezek az országok azonban nem hagyják, hogy városaik az enyészet martalékává váljanak, a körülmények nyomorba taszítsák a lecsúszó rétegeket. Nagyarányú beruházásokkal megmentik az „elszlumosodott” városnegyedeket, lehetőséget adnak az ott élőknek a visszakapaszkodásra. A folyamat elindítója a brit kormány volt, amely a londoni dokknegyed megmentése érdekében létrehozta a Városi Fejlesztési Bizottságot. A nyersanyag­igényes iparágak visszaszorulásával elkerülhetetlenné vált a londoni dokkok bezárása. Ennek következtében megállíthatatlanná vált a hanyatlás a kikötőnegyedben. A munkanélküliség ugrásszerűen megemelke­dett, maga után vonva a társadalmi feszültségek növekedését. 1968 és 1981 között a foglalkoztatottak száma 100 ezerről 27 ezerre csökkent. A helyzet már robbanással fenyegetett, amikor a kormány elha­tározta a dokknegyed rehabilitálását. Első lépésként kisajátították és megtisztították a kikötőnegyedet. Utána megépítették a városrészt átszelő főutat, majd a London City repülőteret. Az építkezést irányító Városi Fejlesztési Bizottság következő lépése egy keskeny nyom­távú vasút, a Docklands Light Railway tervének lépcsőzetes megvalósítása volt. Az első szakaszt 1987-ben adták át a forgalomnak, és 1998-ban, a befejezésekor már naponta 70 ezer utast szállított. A vasút kiépítésé­ben a legmo­dernebb technikát alkalmazták, a szerelvények automatikusan, számítógép-irányítás­sal közlekednek.

Ehhez persze vonzóvá kellett tenni a negyedet. Az elköltözés megállítása, illetve az újonnan beköltözők számának növelése érdekében 1981 és 1998 között 22 ezer új lakást építettek. Azért hogy a „lelakást”, az újbóli lepusztulást megakadályozzák, a bérlőknek lehetővé tették, hogy otthonaikat jutányos áron megvásárolják. Miután az épületek 45%-a magántulajdonba került, most már jobban vigyáztak rá a lakók. A vonzó, egyedi városkép kialakítása érdekében a meglevő épületeket nem rombolták le, hanem újjáépítették. A tönkrement ipari épületek homlokzatát és építészeti stílusát megtartva folyt az építkezés. Ily módon egykori raktárépületekben luxuslakásokat alakítottak ki. Az életminőség javítása céljából megtisztították a vízfelületeket, majd 160 ezer fát ültettek el, és 18 természetvédelmi területet hoztak létre. A beköltözők számának növelése érdekében sok új munkahelyet teremtettek. Ezt a csúcstechnológiát képviselő cégek, és a bankok odacsábításával érték el. A gazdasági élet fellendítését 2,3 millió négyzetméter alapterületű irodahelyiség felhúzása segítette elő. Ezeknek a korszerű, tágas irodáknak a bérleti díja jóval alacsonyabb volt, mint a Cityben, így olyan neves cégek telepedtek le, mint a Texaco, a Morgan Stanley, a First Boston Credit Suisse, a Citybank és a Bank of China. Őket követték a neves sajtóorgánumok: a The Sun, a The Telegraph és a The Guardian. Ma már több mint 2500 cég képviselteti magát a megújult kikötőnegyedben.

A városrész rehabilitálása és a nagyszámú új munkahely folytán a lakosság létszáma 40 ezerről 80 ezerre nőt. Korösszetételük is igen kedvező. A letelepedők többsége a fiatal felnőttek közül kerül ki. Sok közöttük a yuppie (fiatal értelmiségi). Ez azonban csak a kezdet, az előrejelzések szerint az építkezések befejezése (2020 táján) már 120 ezren fognak itt élni, a foglalkoztatottak száma pedig eléri a 175 ezret. Ehhez természetesen tovább kell növelni a szolgáltató egységek számát. Ezek színvonalára jellemző, hogy már most is több szupermarket üzemel a negyedben, és jelentősen bővült az egészségügyi s az oktatási hálózat. Közel 4 millió fontos költséggel 5 új egészségügyi központot építettek, 6-ot pedig felújítottak. Az elmúlt 17 évben 11 általános iskolát, valamint 2 új középiskolát alapítottak, és 8 átképzési központot hoztak létre. Több mint 4 millió fontot költöttek az iskolák számítógépekkel való felszerelésére. Ennek köszönhetően ma itt a legmagasabb a 100 tanulóra eső számítógépek aránya az Egyesült Királyságban. A szellemi infrastruktúra növelése érdekében ide helyezték az új londoni egyetemi campust, az University of East London-t is. A létesítményt 1999-ben vette birtokba 3000 hallgató. A fejlesztési tervekben az újabb bevásárló-, és szórakoztató központokat egy kiállítócsarnok és egy szálloda is kiegészíti.

A terület gazdasági fellendüléséhez jelentős mértékben hozzájárult a turizmus növekedése. A nagy múltú negyedet több mint 10 múzeum, 50 étterem és pub, továbbá számos színház és éjszakai klub működtetésével tették vonzóbbá az idegenforgalom számára. A kikötő korhű fel­újítása; valamint a számtalan evési-, ivási- és szórakozási lehetőség következtében a turisták száma 1997-ben 1,6 millióra emelkedett. A látvá­nyosságok számának gyara­pítása érdekében 2000-ben ide helyezték a 800 millió fontos költséggel felépített Millennium Dome-ot. Mind­ezeket hallva azt gondolhatnánk, hogy sokba került ez a városatyáknak. Ez azonban nem így van. A dokkfelújítási program kifejezetten nyere­sé­ges­nek bizonyult a költség­vetés számára. Az állam az építkezések lebonyolítására 1,7 milliárd font támogatást biztosított a Városi Fejlesz­tési Szövetségnek. Ehhez já­rult még 280 millió font­nyi saját bevétel a telekeladások után. A beruházási költség azonban sokszorosan megtérült, mivel az előnyös működési és letelepedési lehetőség, valamint a különféle ked­vezmények hatására a magánszek­tor 1980 óta 9,1 milliárd fontot fek­tetett be a kikötőnegyedbe. A nye­reséget tovább növeli, hogy 1999-ben tőzs­dére vitték a beruházást vég­ző cég részvényeit, ami to­vábbi 551 millió font bevé­telt eredmé­nyezett.

 

A hazai állapotokat te­kint­ve úgy tűnik, hogy mi fej­lődésünk ellenke­ző irány­ba halad. Körül­ményeink ar­ra utalnak, hogy nem sokat törő­dünk az élet­terünkkel. Jól érzékel­teti ezt a helyzetet Zé­tényi Lilinek, a Nők Lapja fő­szer­kesztő­jének alábbi cik­ke: „Minden évben elmond­juk, leírjuk. Ké­rünk és kö­nyör­günk. Vá­do­lunk, szi­dunk és dicsérünk. Félő, hogy egy­szer csak meg­­un­juk, belefára­dunk, felad­juk. Félő, hogy már fel is ad­tuk. Hogy már senkit sem ér­dekel. Le­gyin­tünk: ez egy ilyen or­szág. Igény­telen és lusta. Nemtö­rő­döm és pisz­­kos. A polgár pedig öl­be tett kézzel szidja a szomszéd­ját, a szom­széd felmenőit, a kor­mányt, a minisztert, az ön­kor­mány­za­tot, az időjárást, a ma­gyarok iste­nét. És a tera­szán, a kert­jében, a háza előtt bur­jánzik a gyom, hegyekben áll a sze­mét. Már észre sem ve­szi. Meg­szokta, talán már meg is szerette, ez az ő kis hazája. Ahol direkt jól érzi magát.

A polgár bejárta Európát, látta a gemütlich osztrák fal­vakat, a tüch­tig német váro­sokat, de mindez nem sok nyo­­­mot hagyott benne. Egye­­dül Svájc hozta ki a sod­rá­ból: „Nem normálisak ezek a svájciak. Ha a házad előtt álló fáról csak egy gallyat lemersz vá­gni öregem, már feljelent a szomszéd” – há­borgott a mi­nap az ut­cánk­ban egy nagy­han­gú polgár­társ. „Azok tel­jesen át van­nak esve a ló túlsó oldalára” – fűzte hozzá bölcsen. Mi meg jól itt ma­radtunk a ló egyik oldalán. Mert a ma­gyar már csak ilyen öntud­atos, nyakas fajta. Neki aztán ne mondja meg senki, mit csináljon, s mit ne. Hiá­ba, a vérbő kuruc virtust nem lehet elfojtani. Takarít­sanak a halvérű labancok, ha nincs jobb dolguk. Ebben a kér­dés­ben teljes az össznépi egység, egy húron pendül a szegény és a gazdag.

A szegényebb országok­ban is gyönyörűen rendben tar­tott díszparkok várják a sétálókat. Nálunk a valaha park­nak ne­vezett szemetes, kutyapisz­kos bozótosok törött padjain a hajléktalanok vertek tanyát. Budaligeten ötven-hat­van­mil­lióért árulnak egy át­la­gos há­zat, átlagos telken. Te­he­­tős környék, ám a hival­ko­dó paloták és a pe­dig­rés ku­tyák által őrzött par­kosított kertek mellett szeré­nyebb há­zak is találhatók szép szám­mal. Hétvégén aztán a pol­gá­rok fogják a szemetet, a ré­gi rekamiét, a kiszuperált hű­tő­szek­­rényt, a törött WC-csé­szét, és gondosan elszállítják a város ha­tárán túlra – úgy öt­ven méterre, és teljes nyu­ga­lom­mal lerakják az er­dőn át ka­nyargó, Solymár-kerek­hegy fe­­lé vezető út mellé, a budai táj­védelmi körzet kel­lős kö­­ze­pére. Te­szik ezt po­fátlan gát­­lás­talan­ság­gal, fé­nyes nappal. Tra­bantosok és audi­sok nagy ma­gyar egyetértés­ben. Auszt­riá­­ban egy szeméttelep tisz­tább, mint ná­lunk az átlagos tu­ristaút a hegyek­ben.

Most akkor kinek beszül­jünk mi a parlagfűről? Beteg gyerekekről és szenvedő fel­nőttekről? Kinek me­séljünk, hogy szégyen és gyalázat az, hogy Magyarország a parlag­fű európai epicentruma? Ki­nek magyarázzuk, hogy a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat nem valami elavult mar­haság? A rendben tartott ház az ott lakó emberek lelkének tükre. Az otthon azonban nem ér véget a kert­kapunál. Az utca, az erdő, a mező, a fo­lyók, a tavak is a hazánk. Hogyan tudatosítsuk az em­berekkel, hogy a gon­dozott ut­ca, falu, város az egész nem­zet cégére. Akinek rendetlen a háza, piszkos a por­tája – akár a kerítésen innen, akár túl – an­nak piszkos és zava­ros a lelke is. Angliában, de a szomszédos Ausz­triá­ban is minden ablakban vi­rágok nyí­lnak, minden talpalat­nyi föl­det kertté varázsolnak. Ná­lunk fillérekbe kerül a virág, az er­ké­ly­lá­dák többsége még­is kopaszon ár­válkodik.

Hogyan értessük meg azt, hogy amit Angliában, Német­or­szág­ban és a világ sok orszá­gá­ban már több száz éve tudnak, hogy a sze­gény­ség nem ment­ség? Sőt, hogy a szegénynek (le­gyen az em­ber vagy ország), sok­­­kal job­ban kell ipar­kodnia, szor­goskodnia. Hogy igen­is: se­gíts magadon, mert akkor, de csak­is akkor, talán az Isten is meg­segít. Mert ha vala­ki, bár fizikailag képes lenne rá, de nem segít ma­gán, az más­tól sem ér­demel se­gítséget. De siral­mas, meg­vetni va­ló az a gaz­dag, aki csak fito­g­tatja vagyonát ahelyett, hogy jó példával járna elő. Ahogy a sze­gény embert nem magasz­tosítja fel a szegénység, úgy al­jasítja le a kosz és a ren­det­lenség a gaz­da­got is. Mert ugyanaz a sár tapad a Tra­ban­tokra és a Mer­ce­de­sek­re. A mi sarunk. Kedves pol­gár­tár­sak! Ugye tud­játok, hogy a sze­méttel és gyo­mok­kal sze­gé­lyezett, sá­ros, kátyús utak bizto­san nem Euró­pába vezetnek!”

Magyarország Európa leg­ked­vezőbb klímájú országa. Itt te­rem az egész kontinen­sen a leg­fi­no­mabb zöldség-gyümölcs, a leg­acé­losabb bú­za, itt érlelődik a világ leg­jobb bora. Nálunk talál­ható Európa leg­na­gyobb felületű, für­dőzésre is al­kalmas tava. Rá­adá­sul itt van a világon a legtöbb gyógy­víz, amely­nek mellesleg a 10%-át sem hasz­nál­juk ki. Emel­lett termál­víz­ben, és egyéb ás­vány­­kin­csekben sem szű­kölkö­dünk. Sze­­rencsés ge­oló­gia adott­ságú or­szá­gunk­ban több mint 70 ezer ter­mál­kút ta­lálható. Meleg­víz-forrá­sainkat geo­termikus ener­gia­ként is könnyen hasz­nosít­hat­juk, mert nálunk a fu­ratban le­felé haladva két­szer olyan gyorsan melegszik a földkéreg, mint Európa más országaiban. A Kár­pátok hegy­láncai által körül­övez­ve védve vagyunk az Atlanti-óce­án felől betörő szélviha­rok­tól, életeket kioltó fer­geteges ha­va­zásoktól, esőzé­sek­től. Nálunk még nem pusztultak ki maradék­talanul az őshonos növények, és a folyó­vizeinkben is találhatók halak, nem úgy, mint Nyugat-Eu­rópa országai­ban. Erdeink fái is többnyire egészségesek, a fejlett ipari ál­la­mok által keltett savas esők nem okoztak bennük helyrehoz­hatatlan károkat. Itt a legma­ga­sabb a mező­gazdasági művelésre alkalmas te­rület aránya. Ennek ellenére fo­lyókkal, tavakkal szab­dalt síkvidé­keinken nem ritkák a dombok, sőt a hegyek sem. Fő­városunk is pá­ratlan környe­zet­ben fekszik. Közé­pen kettészeli a Duna, melynek jobb partján a dimbes-dombos Buda, bal part­ján pedig a lapályos Pest terül el. Úgy látszik, Európa leg­hosszabb folyója is a kedvünkbe akart járni, mert a főváros kellős közepén egy festői szépségű szige­tet alakított ki nekünk. (A város alatt létrehozott egy még nagyob­bat, amit mi üdülőpark helyett gyár­negyedként használunk.)

Mindent egybevéve egyáltalán nem panaszkodhatunk a sorsra, hogy szűkmarkúan bánt volna velünk. A Kárpát-medence természeti adottságai alapján minden lehetőségünk megvan rá, hogy Kánaánná alakítsuk ezt az országot. De mi nem földi Paradicsomot, hanem trágyadombot csinálunk belőle. Semmire sem becsüljük Isten ajándékát, azt, hogy nekünk adta a Föld egyik legszebb vidé­két. Viselkedésünk alapján ne csodálkozzunk rajta, hogy fokozatosan el fogjuk veszíteni ezt az országot. A Teremtő annak adja ezt a tájat, aki törődik vele, aki gondját viseli, aki hajlandó meg­becsülni páratlan adottságait. Olyan gazdát keres neki, aki nem hagyja, hogy az itt felhalmozódott mér­hetetlen érték ebek harmincadjára jusson, bennünket pedig vagy kiebrudal innen, vagy szolgasorsra kényszerülünk. Újkori hódítókban biztosan nem lesz hiány, mert a történelmünk során számos ország fente a fogát erre a területre. A középkorban, a megszálló török hadsereg egyik vezére így kiáltott fel, amikor beleharapott a nálunk termett őszibarackba: „Semmirekellő hitvány ember az, aki ily gyümölcsöt termő föld birtoklásáért nem kockáztatja az életét!”

Már némi ízelítőt is kaptunk abból, hogy milyen sors vár ránk. Az egyik napilapunk riportja szerint így bánik az újsütetű német földbirtokos a magyar napszámosaival: „Egy uborkaültetvényen dolgoztunk, ahol emberszámba sem vettek bennünket. A német munkafelügyelő ott járt mögöttünk, és aki felnézett, annak lenyomta a fejét, hogy az uborkát nézze. Egy nagy gép ment a sorok között, és kétoldalt kinyúltak a szárnyai. Arra hasalt rá 12-12 ember. A tűző napon szinte égette a testünket a felforrósodott fémszerelvény. A kezünk a földön volt, és ahogy ment a gép kap­kodtuk az uborkát, és dobáltuk a fu­tószalagra. Ha egy ott maradt, a né­met ordított. Ha több is a soron ma­radt, fizetés nélkül elzavarták az em­bert. »Nichts Robot!« – üvöltötte a német, és könyörtelenül kirúgta azt, aki hibázott. Napközben csu­pán egy­szer kaptunk egy 15 perces pi­henőt. A meleg­ágy­ban, a fólia alatt volt a szállásunk. Férfiak és nők ve­gyesen, egy lavór volt a fürdőszoba.” Egy másik vállalkozónál gyü­möl­csöt kel­lett szedni: „Ha va­laki bele­ha­ra­pott a barackba, a főnök kikö­pet­te vele. Amikor nem volt köztünk, távcsővel figyelt minket.” Így jár az, aki nem becsüli a sajátját, az új tulajdonos majd megbecsülteti vele. Aki ma nem használja ki a lehetőségeit, attól hol­nap a szá­jába vett falatot is elvonják.

Ugyanez a nemtörődömség ta­pasztalható a társadalomban is. Az emberek nem csak a környe­zetükkel, hanem a környezetük­ben élőkkel sem törődnek. Senkit sem érdekel, hogy a több mint 5 millió munkaképes lakosságból már 1,8 millió munkanélküli. Sen­kit sem za­var, hogy csa­ládok száz­ezrei nélkü­löz­nek, gyerekek tíz­ez­rei éheznek. Ke­zün­ket-lábunkat törve igyek­szünk az Euró­pai Unióba, mi­közben a saját portán­kon sem tudunk rendet te­rem­teni. Po­litikusaink ahe­lyett hogy a ki­útkere­séssel foglalkoznának, ál­lan­dó­an ci­va­kod­nak, minden­féle csip-csup ügye­ken vesze­kednek. Nem is sejtik, hogy milyen közel állunk a teljes gazda­sági össze­omláshoz. Ha egy társadalom nem rendelkezik sta­bil gazda­sági ala­pok­kal, könnyen moz­gósít­ható tar­ta­lé­kok­kal, bármi­kor megtör­ténhet a bukás. Mi­vel a rend­szerváltás után ki­áru­sí­tot­tuk az országot, és fel­szá­moltuk a nagy­­­üze­mi gaz­dál­kodást, nincs önálló nem­­zeti ipa­runk és életképes me­ző­gaz­­da­sá­gunk. Ennek kö­vetkez­té­ben tel­jesen ki vagyunk szol­gál­tatva a mul­ti­nacio­nális vál­la­latok kénye-kedvé­nek.

Ebben a helyzetben bár­mi­kor kiala­kul­hat egy bizal­mi vál­ság, és a tőke teljesen kivo­nul az országból. Már ed­dig is sok gyárat köl­töz­tettek át Kíná­ba, a gazda­sági le­épülés láttán pedig a ma­gas adó­kedvez­mé­nyekkel itt ma­rasz­talt külföldi cégek is to­vább­áll­nak. Az össze­om­lás ha­tárán a la­kosságot is elfogja az ide­ges­ség. Ilyen­kor elég egy rém­hír, és az emberek meg­ro­han­ják a ban­kokat, hogy kime­­ne­kítsék a meg­taka­rí­tott pén­züket. Mi­vel a ban­kok sem ren­­del­kez­nek ele­gendő tő­ke­tar­ta­lék­kal, kény­te­lenek lesz­nek be­zár­­ni. Ez a gaz­da­ság min­den szfé­rá­já­ban páni­kot kelt, és meg­indul a hiper­inflá­ció, mely­nek hatására a gaz­dagok is el­­vesztik pén­züket, és az egész tár­sadalom elszegé­nyedik. Ar­gentí­ná­ban két év­­vel ez­előtt még sen­ki sem gon­­dolta, hogy gimná­ziumi iga­zga­tók és főköny­velők fog­nak a ku­kában ko­to­rász­ni, hogy így pró­­bál­ják éle­lem­mel el­látni a csa­lád­ju­kat.[20] Ha nem hasz­náljuk ki a le­he­tő­sé­ge­inket, ha nem te­remtjük meg a gaz­da­ság számára a kiugrási lehetősé­get, pár év múlva mi is erre a sorsra jutunk.

[

Mindkét előző könyv részle­te­sen tárgyalta a szponzorálást, a vele kap­csolatos visszásságokat, és szabá­lyo­kat. Ezek a ke­mény törvények jó né­hány naiv adakozó kedvét elvették et­től a tevékenységtől. Ez pedig nem szeren­csés fejlemény, mert ez a tö­rekvés civi­lizációnk fej­lődé­sének el­e­n­gedhetetlen fel­té­te­le. A segít­ség­nyúj­tás szük­sé­ges­sé­ge bele van kal­kulálva tör­té­nelmünk alakulásába, egy­más tá­­mogatása nélkül nem ju­tunk se­hová. Ennek bizonyí­tására szám­­talan példát lehetne fel­hozni. Egyet kiragadva kö­zülük hová jutott volna Richard Wag­ner, Liszt Ferenc és a bő­kezű ada­ko­zó II. Lajos bajor király tá­mo­gatása nél­kül? Vajon nap­­jaink operakedve­lői élvez­het­nék ze­néjét, ha korának me­cé­násai nem tá­mo­gatták volna őt? Az alkotó em­berek több­sége meg­l­ehe­tősen élhe­tetlen. Csak egy dologban kiváló­ak, az al­kotásban. Ha tökéletesek vol­ná­nak, akkor nem em­berek, hanem is­tenek lennének. Az istenek azonban nem a Földön élnek. Nekik már nincs szük­ségük arra, hogy fizikai testben fej­­lődjenek.

Általános adottságaikat illetően a zsenik még az átlagembereknél is ala­csonyabb szinten állnak. Ennek oka, hogy akinek Isten va­la­miből sokat ad, azt más téren vissza­veszi. Persze akadnak kivé­te­lek, uni­ver­zális zse­nik, de ez na­gyon ritka je­lenség. Ki­vá­ló­ság­aink zöme sok em­beri gyar­ló­ság­gal küzd, sőt né­hányuk le­küzd­hetetlen szen­ve­dé­lyek­kel ter­helt. A közmondás sze­rint: „A tehetség előbb-utóbb kihar­col­ja az érvény­re ju­tását.” Va­ló­ban így van, ha csak a sors ál­tal emelt aka­dályo­kat kell le­győznie. Ha vi­szont egy egész nem­zettel, sok mil­lió ember ér­tetlen kö­zönyével, rossz­indu­la­tú pac­kázá­sával, ellenséges ma­ga­tar­tásával kell szem­be­száll­nia, akkor nem sok esé­lye van a sikerre. Ennek a túl­erőnek a le­küz­­désére sen­k­iben sincs elég ener­gia, ki­tartás. Hi­ába segítik a túl­vi­lági erők, többévi, évti­zednyi küz­delem után feladja a harcot. El­fogy az ereje, és fel­hagy a küz­de­lemmel. Ily mó­­don sok kivá­ló­ságot veszít el a világ. Ha az al­kotás az alkotó hi­bájából nem jut érvényre, akkor egy idő után egy másik kiválasztott révén újra lehető­séget kapunk a kidolgozására, a gya­korlatba való átültetésére. Ez azonban nagy idővesz­teséggel jár, ami lassítja a fejlődésünket. Mindennek elejét lehet venni a jól átgondolt, ál­dozat­kész szponzorálással.

Mellesleg ha az alkotás a környezet ellenállása, a világ közömbössége folytán nem képes átkerülni a gyakorlatba, akkor a túlvilági erők nem adják át az ötletet másnak újbóli kidolgozásra. Ennek oka, hogy a mű készen áll, bármikor felhasználható. Ha ezt az illetékesek nem hajlandóak meg­tenni, akkor azon a szakterületen megáll a fejlődés. Mindaddig, amíg jobb belátásra nem térnek, egy helyben fognak toporogni. Ennélfogva ha egy szakmában már évtizedek óta nem történt lényeges előrelépés, a más szakterületeken tapasztalható áttörés elmaradt, akkor az ott tevékenykedőknek jó okuk van gyanakodni, hogy ez a saját hibájuknak, nemtörődömségüknek tudható be. Amennyiben alaposan szétnéznek a világban, előbb-utóbb megtalálják a továbblépéshez szükséges láncszemet, vagy sokszor ugródeszkát, ami aztán a kívánt magasságba repíti őket. Ezt követően nem árt, ha az illetékesek magukba szállnak, és elgondolkodnak azon, hogy az új eredmények iránti közönyükkel vagy sok esetben az évtizedekkel korábban felajánlott érték visszautasításával, illetve figyelmen kívül hagyásával mekkora kárt okoztak a saját cégüknek, és rajta keresztül az egész világnak.

A Teremtő minden esetben megadja nekünk mindazon szellemi értékeket, amelyek a továbbhaladásunkhoz szükségesek. Ő azonban nem személyválogató, illetve a célnak leginkább megfelelő személyt nem a mi elképzeléseink szerint jelöli ki. Isten az emberiséget egységes közösségként kezeli. Ha mi nem alkalmazkodunk ehhez, és visszautasítjuk az általa kiválasztott személy fáradozásának eredményét, mert nem a honfitársunk, vagy nem szakmabeli, akkor önmagunkra vessünk. A szűklátókörűség, a faji-, nemzetiségi- vagy vallási elő­ítéletek ára a tespedés, a bénultság lesz. Sok esetben azonban en­nél is egyszerűbb okra vezethető vissza egy-egy korszakalkotó alkotás, talál­mány visszautasítása. Nagyon gyakran előfordul, hogy az elbíráló azért aka­dályozza meg az ötlet alkalmazásba vé­telét, mert a feltaláló nem hajlandó őt megvesztegetni, nem ajánl fel száza­lé­kos részesedést a szabadalom hasz­nából.

Isten a küldetésre szánt embereket nem a tetszetős külsejük, a társadalmi hovatartozásuk vagy a nemzetiségük szerint választja ki, hanem a szán­dé­kaik, a céljaik, a vágyaik és az erköl­cseik alapján. Sokszor a képesség­nek sincs szerepe a kijelölésben. Ennek oka a Bibliában található. Felvilágosult tu­dósaink nem nagyon forgatják ezt a mű­vet, pedig modern világunk problé­mái­ra is magyarázatot találnának benne. Sőt az ősi írások tanulmányozása elvezethetné őket a bajok gyökeréhez is. Lássuk, mit ír a Biblia a Teremtő sajátos szelekciós tevékenységéről: „Azokat választja ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket; Azokat, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; Azokat, akik a világ szemében nem előkelőek, sőt lenézettek, hogy egyetlen ember se dicsekedhessen az Úr színe előtt.” Ezért ne utasítsunk el soha senkit, amíg a munkáját meg nem tekintettük. Ne azt nézzük, hogy ki alkotta a művet, hanem azt, hogy mit alkotott.

Ezért nincs értelme a titkos kutatásoknak sem. A legzseniálisabb ötletek gyakran a legegyszerűbb emberektől származnak. Az az ország, amely elhallgatja a fejlesztési eredmé­nyeit, a saját fejlődését lassítja. Egy föld alá kényszerített kisszámú cso­portnak kell kikínlódnia azokat az ered­ményeket, amelyeket a széles népré­tegek túlvilági erők által támogatott ki­választottjai játszi könnyedséggel össze­hoznak. Egy nagy közösség mindig több­re képes, mint egy szűk embercsoport. Azért is érdemes a nyilvánosságot be­vonni a kutatásokba, mivel a kívülállók gyakran hamarabb meglátják a problémákat, mint az abba beletemetkezők, így könnyebben jutnak el a megoldásig is. Arról nem is szólva, hogy a siker nemcsak a szürkeállományon múlik. Széleskörű pszichológiai vizsgálatok azt bizonyították, hogy a magas IQ csak 20%-ban járul hozzá a szakmai sikerekhez. A további 80%-ban az op­timizmus, a késztetés, az önbizalom, az indulatok féken tartása, az együttérzés, a türelem, a kap­csolatépítő képesség, a hit, a remény és mindenekelőtt a szorgalom segít.

A hivatásos tudósok sok esetben azért sem képesek kiugró teljesítményt produkálni, mert a kreativitás nem egyen­lő a tudással. Hiába van valakinek a kisujjában a szakma minden csínja-bínja, hiába elismert szakértője vala­mely tudománynak, ha nincs egy önál­ló gondolata, nem fog forradalmian új eredményeket elérni. A felfedezéshez, a korszakalkotó találmányok világra hozatalához nem annyira lexikális tu­dás, mint újszerű gondolkodás szüksé­ges. Összefüggéseket kell találni egy­mástól független dolgok között. Ami­kor kialakul egy új tudomány para­digmarendszere, akkor valóban a nagy tudású szakembereké, a specialistáké és a hangyaszorgalomé a főszerep. Egy idő után azonban egyre több lesz az adott rendszerbe nem illeszthető jelen­ség, kísérleti eredmény, amelyek elkezdik feszegetni a tudományág megcsontosodott kereteit. Ekkor jön el a szabályokat felrúgó zsenik és polihisztorok kora, a nagy szintetizáló elméké, akik végrehajtják a paradigmaváltást. Ezen a téren azért vannak előnyben a jól felkészült autodidakták és a kívülállók, mert mentesek az adott tudomány dogmáitól, így képesek a dolgokat újszerűen megközelíteni. Ez a képesség szintén isteni ado­mány, amely csak egy adott szituációban, a probléma felvetésekor mutatkozik meg.

Ennél is nagyobb lehetőség rejlik a küldetéssel rendelkező emberek elméjében. Egy-egy világrengető alkotás vagy találmány nem véletlenszerűen születik. Ennek megtörténte bele van építve a történelmünkbe, és a túlvilági hatalmak gondosan kiválasztják azt a lelket is, akinek ezt a feladatot majd végre kell hajtani. A korszakalkotó művek létrehozására csak az képes, aki az ehhez szükséges inspirációt megkapja a túlvilágról. Ezt a helyzetet így magyarázta Jézus a Bibliában: „Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a kiválasztottak.” Ennek a jelenségnek legismertebb megtestesítője Leonardo da Vinci. Semmilyen iskolát sem végzett, mégis ő volt az emberiség legnagyobb polihisztora. Találmányainak, felfedezéseinek, műalkotásainak számát és jelentőségét mind a mai napig senki sem tudta túlszárnyalni. Pasteur sem volt orvos, mégis az orvostudomány legnagyobbjai között tartják számon. A titokban tartott kutatásoknál ezek a jelenségek kihasználatlanok ma­radnak, a nyilvánosságra hozatal hiánya miatt a társadalom rejtett erői nem képesek aktivizálódni. A titoktartást elrendelő nagyhatalmak tehát éppen attól a lehetőségtől fosztják meg magukat, amely ugrásszerű változást eredményezhetne az adott szakterületen.

 

Sajnos nem csak mi emberek, hanem a gonosz erők is sokat ártanak nekünk ezen a téren. Paradox módon ezt gyakran úgy teszik, hogy segítik egyes találmányok érvényre jutását. Legjellemzőbb erre egy magyar fiatalember közelmúltban nyilvánosságra hozott találmánya. Ez a nagyon hamar világszabadalommá vált ötlet nem más, mint egy autópályák mentén álló óriás hirdetőtábla, amely elé a feltaláló egy póznára erősített repülőgépmodellt erősített. Az úton haladó járművekből nézve a parallaxis elv alapján úgy tűnik, mintha a repülőgép a táblára festett háttérben repülne. A tudósítás szerint ezt a szabadalmat 43 országban kezdték el alkalmazni egyszerre. Ez esetben nem az ötlet egyszerűségével van baj, mert a legzseniálisabb találmányok mindig egyszerűek, hanem a világban kiváltott következményeivel. Az ilyen jellegű ötletek gyors sikere annak tudható be, hogy rengeteg időt, pénzt és energiát vonnak el a gazdaságból, s lekötik a szakmai kapacitást, ami még nehezebbé teszi a valóban értékes találmányok érvényesülését. A gyors alkalmazásba vétel elősegítésének oka pedig a jelen esetben az volt, hogy ez az ötlet még hatékonyabbá teszi a határtalan fogyasztásra ösztökélő reklámkampányokat, ami sietteti az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét a Földön.

Ezzel szemben az igazán értékes, a világot előrevivő ötletek csak nagyon nehezen jutnak érvényre. A sötét erők ellenállása, a démoni hatalmak minden kitörési lehetőséget elfojtó ármánykodása következtében a pozitív változást kiváltó találmányok csak több évtizednyi gyötrődés, szenvedés árán képesek érvényre jutni. A forradalmi változásokat előidéző ötletek azonban többnyire még ilyen áron sem valósulhatnak meg. Ezekben az esetekben a pokoli erők minden eszközt megragadnak, hogy a jobbító gondolatot csírájában elfojtsák, a megvalósulását drasztikusan megakadályozzák. Ezekről az ügyekről sokszor csak annyit tudunk, hogy léteztek ilyen kezdeményezések, de a kidolgozójuk nem járt sikerrel. Az ilyen helyzetekben az is előfordul, hogy a sátáni erők az ötlet érvényre jutásának megakadályozásán túlmenően a feltaláló életét is kioltják. Sajnos ezt a folyamatot gyakran az isteni erők sem állíthatják le, mert a túl korán jött, vagy túl nagy változást eredményező kezdeményezések felborítanák a történelmünket, ami fejlődésünk harmóniájának biztosítása érdekében nem engedhető meg. Ilyenkor a pokol Istentől elrugaszkodott angyalai kedvükre kitombolhatják magukat, és még az írmagját is kiirtják a nagyságrendnyi javulás lehetőségének.

Ezeknek az akcióknak bennünket is közelről érintő legújabb áldozata ifj. Bóday Árpád, aki a napokban hunyt el embertelen szenvedések közepette. „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben részletes képet kaphattunk Bóday Árpád és fia ezoterikus kutatásokban betöltött ígéretes szerepéről. Miután az apa egy hirtelen rátört betegségben meghalt, ifj. Bóday Árpád vette át a szerepét. Éveken át tartó megfeszített munkával sikerült a szabadenergia-hasznosító szerkezeteket reprodukálnia, sőt alkotott egy új készüléket is, a reflexrezonanciás transzformátort. Ezt az állandó mágneseket és tekercseket tartalmazó többletenergia-termelő áramkört a televízió is bemutatta. A „Tiltott találmányok” című film levetítése után hamarosan meghalt a 27 éves lánya. Nem sokkal később ő is életveszélyes helyzetbe került. Éppen készült kiállni a garázsból, amikor egy teherautó padlóig nyomott gázpedállal elzúgott előtte. Életét az mentette meg, hogy a zajt hallva hirtelen lefékezett. Néhány hónappal később egy piros lámpa előtt várakozott, amikor hátulról teljes sebességgel belerohant egy másik autó. A kocsija totálkáros lett, de ő szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta a balesetet.

Ezt követően hasgörcsök törtek rá. Kezdetben gyomorrontással kezelték, később azonban kiderült, hogy rákja van. A rosszindulatú daganat eltávolítása után kemoterápia következett a szokásos rosszullétekkel, ami miatt nem tudott tovább dolgozni. Félévnyi kínlódás után egy orosz természetgyógyászhoz fordult, aki teljesen rendbe hozta. 2000 tavaszán az összes lelete negatív lett, ezért nekilátott újra a munkának. Néhány hónap múlva azonban rosszul lett. Rohamosan fogyni kezdett, a bőre sápadttá vált, és beszélni is alig tudott. Amikor a barátai megkérdezték tőle, hogy átadta-e munkája eredményét valakinek, csak annyit mondott: „minden összeomlott”. Az ő esetében biztos, hogy a démoni erők tevékenységéről van szó. Nálunk ugyanis a kutya sem törődik az ezoterikus kutatásokkal, senki sem hisz ezekben a dolgokban, így senki sem üldöz senkit ilyen jellegű tevékenység miatt. A pokol urai azonban nagyon jól tudják, hogy környezetünk megmentésének, az apokalipszis elkerülésének ez egy járható útja, így mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne tudjunk végigmenni rajta.

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek IV. fejezetében szó esett a gonosz erők kedvelt zavarkeltő mód­sze­réről, az információk fel­­hí­gítá­sá­ról. Ennek sajátos mód­ja a Sátán­nak az a törekvése, hogy mos­ta­nában rendkí­vüli mér­ték­ben tá­mo­gatja a nyomtatott és elekt­ro­nikus mé­dia tevékeny­ségét. Az újonnan megjelenő könyvek soha nem tapasztalt mértékű nö­veke­dé­sének, vala­mint a szin­­te zsinór­ban születő új folyó­iratok és új­ságok ala­pí­tásának az a rejtett cél­ja, hogy az iga­zán ér­tékes, hasz­nálható is­me­retek el­vesz­sze­nek az in­for­má­cióten­ger­ben. Tisztában van ve­le, hogy az embereknek se tü­relmük, se pénzük nincs ahhoz, hogy át­rágják magukat a nyom­tatott sajtó által termelt papír­he­gy­e­ken, hogy a sok os­toba és tar­tal­matlan habla­tyo­lás kö­zött meg­­­keressék azt a pár sort vagy néhány oldalt, ami való­ban a hasznukra válna. Sajnos egye­lőre semmi sem képes gá­tat vet­ni ennek a folya­matnak, mert az utóbbi időben ránk zú­dult szín­vo­naltalan lel­kek ára­data igény­li a szenny­irodalmat. Ennél fog­va meg­veszik ezeket a kiadvá­nyokat, eltartják az előállítói­kat.

Hasonló célokat szolgál a könnyűzenei műveket és kü­lönféle filmalkotásokat rög­zítő kazetták, CD-k, video­lemezek min­dent elsöprő ára­data, amit csor­dulásig tetéz a számítógépes já­tékprog­ramok vég nélküli folya­ma. Már az ut­cán járva sem fi­gyelünk a kör­nye­ze­tünk­re, mert fülünk­ben lóg a walk­man, a disk­man vagy az MP3 zsi­nór­ja, és dob­hár­tyán­kat pró­bára téve zsib­basztja agyun­kat a zene. Igen sok időt rabol el tőlünk korunk leg­újabb divatja, a mobiltelefon is. Miután ál­lan­dóan kéznél van, gyak­­ran hasz­nál­juk. A leg­több esetben azon­ban nem folyik rajta más, mint értelmetl­en fe­csegés. Már 6 mil­liárd ember­nek van mobil­te­le­fonja világszerte. Sokaknak nem is egy, hanem kettő-há­rom. Idő­közben megje­lentek a négy­sávos készülékek is, ame­lyek a jelen­leg használt összes frekvencia­sávot átfogják. De minek annak az egész vilá­gon mindenütt hasz­­nál­ható te­lefon, aki hülyeségeket beszél raj­ta? Ennél is időfecsérlőbb te­vé­keny­ség az SMS-ezés. 2012-ben több mint 2000 milliárd (2 × 10¹²) SMS-t továbbítottak vi­lág­szerte. Ezeknek a rövid szö­veges üzeneteknek azonban a 80%-a nem volt más, mint fia­ta­lok idétlen játszadozása, egy­más idejének értelmetlen tékozlása. Csupán a telefontársaságoknak származott hasznuk belőle, ez a méregdrága játék csak őket gazdagítja. A műszakilag tájékozottabbak már „képben utaznak”. Általuk készített videofelvételeket töltenek fel különböző videomegosztó oldalakra, amelyeket aztán „kandikamera” szintjén álló kukko­lók töltenek le. Ezekben a 10 perces felvételeken többnyire csak primitív bunkók blőd ökör­ködései, gyomorforgató idét­lenkedései láthatók. Ráadásul általában alacsony felbontá­sú mobiltelefonnal (MMS) készí­tik őket, így a képminőség is csapnivalóan rossz.

Legújabb őrület az inter­ne­tes blog. Régen a titokban ve­zetett bőrkötésű napló a fiatal lányok féltve őrzött kincse volt. Még az anyjuk sem pillant­ha­tott bele. Manapság több ezren küldik világhálóra a naplóju­kat, szemérmet­le­nül vi­­­lág elé tárják magán­életük leg­inti­mebb részleteit is. A blog jellem­zője még a szerkesztetlen tartalom, ellen­őrizetlen infor­má­­ciók, plety­­ká­lás és rémhír­ter­jesz­tés. Jár­vány­­szerűen ter­jed. 2007-ben már több mint 100 mil­­lió blo­got tartottak nyil­ván vi­lág­­szer­te. Szá­muk öthavonta dup­lázódik. Lét­­rehozóik több­nyi­re olyan gra­fo­má­niások vagy feltű­né­si visz­keteg­ségben szen­ve­dők, akik két értelmes mon­da­tot sem tudnak le­ír­ni, ezért vélemé­nyük kinyil­vá­­ní­tására a média nem tart igényt. Élet­ben tartóik ha­son­lóan szín­­vo­nal­ta­lan embe­rek, akiket el­len­­­áll­ha­tat­la­nul vonz a pri­mi­tívség, az igény­­telenség, a tar­talmat­lan­ság. Eze­­ket a be­szá­molókat több mil­lió­an ol­vas­­sák, naponta köve­tik a fejlemé­nye­­ket ahelyett, hogy a sa­ját magán­éle­­tükkel foglalkoz­­ná­nak.

A sátáni indíttatású időrablás legújabb talál­mánya a Facebook, az Instagram, a Viber és a TikTok. A Face­book jelentéktelen emberek os­to­ba szórakozása. Miután senki sem figyel rá­juk, ezen a fóru­mon próbálják egymást fontos­sá tenni. Ehhez valódi érték­kel nem rendelkező láj­kokat használnak. A lájk­va­dászat, a magamuto­ga­­tás, a szemérmet­len kitárulkozás, az idétlen meg­nyilvánulások kukkolása idővel mániá­vá válik náluk, és minden ide­jüket elrabolja. Közben ezré­vel jelölnek be ismeretlen ismerősöket a külön­böző közösségi oldalakon. Két lájkolás között bárgyú vigyorral bámulják a baki videókat. (Ez nem minden fórumozóra jellemző. A Facebook­nak számos olyan használója is van, akik kény­szerből választják ezt a fórumot. Mivel az inter­netezők többsége itt szerzi be a napi híreket, itt keresi meg azokat a szolgáltatásokat, árucikkeket, melyekre szüksége van, kénytelenek a vállalko­zásukat a Facebookra is felvinni. A saját honlapjukon ugyanis csak kevesen találnak rájuk.)

A figyelemelterelésben ve­zető szerepet játszik a média. A kereskedelmi tévécsatornák valódi hírek helyett álhírekkel traktálják a nézőket. Minden­ki tudja, hogy civilizációnk vészterhes időket él át. Ennek ellenére a kereskedelmi tele­víziókban az a fő hír, hogy bé­bizsiráf született az állatkert­ben, vagy valamelyik celeb ré­szegen randalírozott a kocsi­já­val. Aztán beleborult az árok­ba, de megúszta néhány karcolással. Egy huszadrangú színésznőcskét pedig ismét eljegyezték, és negyedik válása után talán újra férjhez megy. Efféle hírekben nincs hiány, mert a semmiféle érdemi teljesítményt felmutatni nem tudó médiasztárok nagy örömmel teregetik ki jelentéktelen életük minden mozzanatát a nyilvánosság előtt. Ma­napság a deviancia az érték, az őszinte, tiszta, romlatlan lé­lek pedig abnormális.

Ez a műsorszerkesztési mód azt eredményezi, hogy eltere­lik az emberek figyelmét az igazán fontos dolgokról, az ország, a világ bajairól. Így a naphosszat tévé előtt ülők nem kezdenek el gondolkod­ni, nem keresnek összefüg­gé­seket az események között, és nem jutnak valóságfel­is­merő következtetésekre. A fon­tos hírek elhallgatása, a figye­lem elterelése a politikában is jól bevált módszer az embe­rek le­butítására. Már egymás felvi­lágosítására, felrázására sincs lehetőség, mert a leg­több csa­ládban két-három té­véké­szü­lék van, és minden családtag más műsort néz.

A helyzetet tovább rontja, hogy az információ rohamosan növekvő mennyisége között elvesznek a valódi hírek. Az álhírzuha­tag egy idő után megszünteti az egészséges érdeklődést a nézőkben. A végén annyira fá­sulttá, depresszióssá vál­nak, hogy már nem csak a világ­gal, hanem önmagukkal sem törődnek. Ennek ered­ménye a jelenlegi korszellem, a nihiliz­mus, melynek üze­nete, hogy a világ üres, érté­kek nincse­nek, sem­minek sem­mi értel­me, ne higgyünk sem­miben és sen­kiben. A kezdetben elfogu­lat­lan tájékoz­tató és színvona­lasan szóra­koztató televízió így változott át fondorlatos, agy­mosó gé­pezetté. Lerom­bolja az em­berek gondolko­dási ké­pessé­gét, és agyatlan zom­bi­vá vál­toztat bennünket. Ráa­dásul a több száz tévécsa­tor­nából éj­jel-nappal ránk zúduló masz­lag egy perc nyugalmat sem enged, ami lehetetlenné teszi a befelé fordulást, az önma­gunkban való értékkeresést. Mi­vel napjainkban teljes in­t­en­zitással folyik a lelkek meg­szerzéséért folytatott küz­de­lem a két világ között, a démo­ni erők minden esz­köz­zel meg­­pró­bál­ják lefog­lalni az em­be­reket, hogy ne maradjon ide­jük a befelé for­du­lásra, a he­lyes élet­módra ösz­tönző isteni su­gal­latok meg­hallgatására. Az állandó zaj­ban és játéklázban élő ember­hez nem jutnak el a túl­világi sugallatok. A nap min­­den per­cében lefoglalt el­me nem ké­pes reagálni a ma­ga­sabb rendű eszmékre, mert ezek a gon­dolatok kis intenzitással ér­keznek hoz­zánk. Érzékelésük előfelté­tele a külső- és belső csend megteremtése, amire manap­ság egyre kevesebb le­hető­ségünk van. Már azok sem képesek önmagukban elmé­lyedni, akik szeretnének rá­han­­­golódni az isteni üzene­tekre. Az utcáról beszivárgó közlekedési zaj, a percenként szirénázó mentő- tűzoltó- és rendőrségi autók, valamint a szomszédban vagy a közeli szórakozóhelyen dübörgő zenegép nem enged egy perc csendet sem nekünk.

Már az utcán sem tudunk nyugodtan végigsétálni, mert lépten-nyomon headsetes mobiltelefonálók jönnek velünk szemben. Úgy viselkednek, mint az eszelős futóbolondok: senki sincs mellettük, mégis hangosan beszélnek, miközben hevesen gesztikulálnak. Az egyáltalán nem zavarja őket, hogy senkit sem érdekel a ma­­gánéletük. Nem törődnek vele, hogy hangoskodásukkal másokat zaklatnak. Ugyanez a helyzet a tömegközlekedési járműveken. Azok az emberek, akiket ha leszólítanánk, még a nevüket sem lennének hajlandóak elárulni, mobiltelefonjukat szorongatva gátlástalanul harsogják a körülöttük állók fülébe magánéletük legtitkosabb részleteit. Nincs menekvés, már egy talpalatnyi hely sincs, ahová elbújhatnánk, ahol nyugalomra lelhetnénk. A pokol angyalai elviselhetetlenül felgyorsítják az élet ritmusát, lehetetlenné teszik az élmények feldolgozását, a belső csend megteremtését.

A szószátyárkodás a múltban is sok gondot okozott nekünk. Bölcs elméink többször figyelmeztettek bennünket az üres, tartalmatlan beszéd veszélyeire. Még egy közmondás is született ezzel kapcsolatban: „Sok beszédnek sok az alja.” Történelmünk nagy tanítói a szócséplés drasztikus következményeire is felhívták figyelmünket. Jézus intelme manapság időszerűbb, mint valaha: Mondom néktek, minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.” (Mt. 12-36) Buddha pedig ezzel az intelemmel látott el bennünket: „A helyes beszéd azt jelenti, hogy nem fecsegünk fölöslegesen, hosszan, semmitmondóan csak azért, hogy hallhassuk a saját hangunkat.”

 

Visszatérve a könyvnyomtatásra, az értéktelen művek eladhatóságát jelentős mértékben növeli a vásárlók felületessége is. Mindenki szereti az esztétikus kivitelt, ezért a vevők a leglátványosabb borítójú könyveket veszik először kézbe, és többnyire már nem is válogatnak tovább. Ennek oka, hogy a könyvek olyan drágává váltak, hogy sokan már csak ajándékként vásárolják. Ez esetben legfontosabb a külső megjelenés, a csomagolás. A megajándékozott biztosan nem fogja ott helyben kiol­vasni a könyvet, így örömének mértéke a mű külső megjelenésétől (a szép borítótól, a papírminőség­től) függ. Ezt a helyzetet kihasználva a tőkeerős kiadók a silány, tartalmatlan könyveket is színes, att­raktív borítóval látják el, hogy ily módon sózzák rá a felületes vásárlókra. Eközben az értékes mű­vek előállítói be kell hogy kell érjék a kezdetleges nyomdai kivitellel, mert nincs pénzük a színvo­nalas megjelentetés finanszírozására. A többnyire fekete-fehér kartonborító természetesen nem teszi kívánatossá ezeket a könyveket, így a vásárlók kézbe sem veszik őket. Ennélfogva hiába a magvas tar­talom, ezek a művek nem jutnak el az olvasókhoz, mondanivalójuk nem válik a világ hasznára. Ilyen körülmények között arra sem lehet számítani, hogy majd a következő művével nagyobb szerencséje lesz a szerzőnek. A terjesztő ugyanis a bizományi értékesítésre átvett könyveket eladhatatlanná nyilvánítva visszapostázza, ami nem csak erkölcsileg, hanem anyagilag is tönkreteszi a szerzőt.

Ennek hallatán bizonyára sokakban megfogalmazódik: „Mi értelme van ennek a nyűglődésnek? Keressenek ezek a szerzők is egy tőkeerős kiadót, aki majd az ő művüket is megjelenteti megfelelő nyomdai kivitelben.” Ez a gondolat természetesen a sikertelen írókban is felvetődik, de a pokol angyalai megakadályozzák a tartalmas művek normális úton történő nyilvánosságra jutását. Kezdetben olyan gondolatokat ültetnek el az elbírálók fejében, hogy egy ismeretlen hazai szerző művét nem lehet kellő példányszámban eladni. Ha az első könyves szerző nem hajlandó írói álnevet felvenni, nem képes arra, hogy egy jól hangzó angol álnév mögött meglapulva szélhámoskodjon, akkor már meg is pecsételte a sorsát. Ez után következik az a sablonos műbírálat, hogy: „A műve semmi újat nem tartalmaz, így nem látszik jól eladhatónak”. Amennyiben ezt a kritikát komolyan veszi, és elkezdi bővíteni a könyvét, még leküzdhetetlenebb csapdába esik bele. A vastag kéziratot meglátva a további kiadók már szóba sem állnak vele, arra hivatkozva, hogy egy ilyen terjedelmes mű anyagilag tönkreteszi őket. Innentől kezdve arra sincs reménye, hogy talál magának egy szponzort, aki majd fedezi, illetve megelőlegezi a nyomdaköltséget. A gazdag emberek ugyanis vagy lusták, vagy rendkívül elfoglaltak, ennél fogva nincs türelmük, illetve idejük arra, hogy egy több száz oldalas művön „átrágják” magukat. Meg sem kísérlik, hogy megismerkedjenek a tartalmával, ezért kapásból visszautasítják a kérést. Ezzel a kör bezárul, marad a házilagos előállítás, az ebből adódó színvo­naltalan kivitel, és a fentiekben részletezett kudarc.

Ugyanez a helyzet az Internettel is. A számítógépes világháló önmagában hasznos dolog, de mi­után bárki bármit felhelyezhet rá, nyakló nélkül jelennek meg rajta olyan információk (pl. hirdetések, brosúrák, hivatalos jegyzékek stb.), amelyek senkit sem érdekelnek. Jelenleg 230 milliárd weblap található az Interneten, és szakértői előrejelzések szerint ez a szám jövőre 250 milliárdra növekedik. A forgalom is szédületes. A statisztikai kimutatások szerint az Internet adatforgalma min­den évben megduplázódik. 2010-ben 241,4 exabájtnyi adatot küldtek fel, és töltöttek le a számí­tógépes hálóról világszerte. Ebben az adattengerben képtelenség megtalálni a hasznos isme­reteket. Az érdeklődők a jelenlegi állapot láttán hamar feladják a reményt, és meg sem próbálják átválogatni ezt az irdatlan információhalmazt. Ez a káros folyamat csak önkorlátozással, józan belátással fordít­ható vissza, ami attól függ, hogy az érintettek belátják-e az értékmentés szükségét.

 

Mindezen nehézségekkel nem kell szembesülniük azoknak, akik tévtanokat hirdetnek. Az ő könyveik akadálytalanul jelennek meg. A világunkat jelenleg uraló erők gondoskodnak róla, hogy ezek a művek ne maradjanak kiadatlanul. Ezek az írások ugyanis folyamatosan táplálják a fejlődésünket visszahúzó törekvéseket. Egy ilyen forrásműnek tudható be, hogy újabban a „Tényeket Tisztelők” tiszteletre méltónak éppen nem nevezhető Társasága intenzíven foglalkozik a Bermuda-háromszög rejtélyével. Találtak a szakirodalomban egy számukra kedvező teóriát, amelynek a meglovagolásával, úton-útfélen való hangoztatásával igyekeznek elbizonytalanítani az embereket. Egy magyar kutató korábban kiderítette, hogy a tengerfenékből sok helyen metángáz szivárog ki, ami elnyelődik a vízben. Ezáltal a víz fajsúlya lecsökken, ami a rajta úszó testek elsüllyedését eredményezi. Sokan hallottak már róla, hogy a Holt-tenger vizébe nem lehet belefulladni. Magas sótartalma miatt ugyanis olyan nagy a fajsúlya, hogy az emberi test nem süllyed el benne, hanem lebeg a felszínén. A gázbuborékokban gazdag vízben viszont az édesvízben úszó testek, pl. a fából készített hajók is elsüllyednek. Az acéllemezekből készített nagy vízkiszorítású csatahajók elsüllyedéséhez azonban vagy nagyon intenzív gázképződés­re, vagy nagy kiterjedésű gázmezőre lenne szükség. Ilyen extrém gázképződést a világ egyetlen óceánjában sem figyeltek meg, és egyetlen bizonyíték, beszámoló sem létezik arról, hogy gázzal telített, buborékos vízben hajók süllyedtek volna el. Mindez csak feltételezés, habár a fizikai alapjai valósak. Csak soha nem történt meg. Ahhoz hogy ez bekövetkezzen, a hajónak le kellene horganyoznia a térségben. Ezt azonban egyetlen épeszű kapitány sem teszi meg. Így mire elsüllyedne, már kijut a veszélyes zónából. A Bermuda-háromszög­ben azonban nem csak hajók, hanem repülő­gépek, sőt egy vadászrepülőgépekből álló egész raj is eltűnt. Ők is a gázbuborékok miatt zu­hantak a tengerbe? Erre az ellentmon­dásra még nem talált magyarázatot az ellen­druk­kerek tábora.

 

A világunk megrontására törekvő erők a figyelmünk elterelésén, a dezinformációk ter­jesztésén, és a tévhitek támogatásán kívül elő­szeretettel alkalmazzák a lejáratás módszerét is. Erre a célra felelőtlen embereket, tréfás kedvű, meg­gondolatlan fiatalokat választanak ki. Kezdet­ben csak búzatáblákba taposott ha­misított ga­bonaköröket készítettek, és jót rö­högtek azo­kon, akik bedőltek a csalásnak. A „lóvátétel” akkor kezdett károssá válni az egész társa­da­lomra néz­ve, amikor az ezo­te­rikus kutatások lejáratását tűzték ki célul. Egy fizikusnak ké­szülő diák csínytevése előtt ala­po­san tanulmányozta „az ufóhívők lelki moz­gatórugóit, és a csészealj-babona terjeszté­sé­nek módsze­reit”. Ebből azt a követ­keztetést vonta le, hogy „a százszázalékos hatás eléré­séhez szük­ség van egy háttérben meghúzódó össze­es­küvésre. Az sem árt, ha a mű tele van tudomá­nyoskodó, vagy a tudományosság lát­szatát kel­tő kifejezé­sekkel”. Ennek meg­felelően fantá­ziadús törté­nete azzal kezdődött, hogy betört a NASA tit­kos adatbankjába. Két napig próbál­kozott, mi­re sikerült feltörni a rendszerüket. Fáradozását siker koronázta, mert hozzájutott egy szigorúan titkos infor­máció­hoz, mely szerint a Galileo űrszonda értelmes élet nyo­mait fedezte fel a Jupiter egyik hold­ján. Mindezekhez kreált egy képet is az égitest felszínéről. Valódi információ híján ezt úgy oldotta meg, hogy egy olcsó fényképező­gép­pel felvételt készített a sülés közben meg­szi­lárduló piskótatészta felületéről. Előtte tésztaszaggatóval kusza vonalakat, az Európa hold felszínét imitáló rajzolatokat alakított ki rajta. A „tudományos jelentés” szövegét saját maga által kreált szakkifejezésekkel spékelte meg. A „titkos honlap” tartalmát az angol tanárával lefordíttatta, a fotókat pedig bárki által hozzáférhető dokumentumokból összeollózott „hivatalos fejléccel” ellátva be­szken­neltette egy ismerősével.

Aztán az egészet flopi lemezen elküldte két szakfolyóiratnak, amelyek hamarosan le is közölték. Kísérőlevelében számítógépes ka­lóznak adta ki magát, és „a NASA bosszú­jától tartva” eleve kizárta a személyes ta­lál­kozás lehetőségét. A nagyobb nyomaték ked­véért egy kis bizonytalanságot is vitt a dologba. A „jó barát” aláírással ellátott leve­lében megjegyezte, hogy „nem biztos az egészben. Ő nem űrkutató, ezért kéri, hogy vizsgálják meg a szerzett információ szakmai hitelességét”. A döntnök szerepét a szerkesz­tőkre bízta, és nem is csalódott a „több éves szakmai tapasztalatra épülő maga­biztos­ságuk­ban”. A rászedett újságírók mentségére legyen mondva, hogy 10-30-szoros nagyításban a leghétköznapibb tárgyakról is „vadre­gényes” képet lehet készíteni, olyan fotókat, amelyek­ről az avatott szakértők sem tudják meg­mondani, hogy mit ábrázolnak. Ezután következett a leleplezés. Jutalmul a fiatalember meg­kapta a Szkeptikusok Társaságának külön­díját, amelyet a hírhedt bűvész, James Randi alapí­tott „parafe­nomének és más sarlatánok le­lep­lezésére”. A díj átvételekor a kárör­vendő hall­gatóságnak elmondta, hogy „kisebb korá­ban ő is érdeklődött a repülő csészealjak iránt, s kíváncsisága csak akkor alakult át egészséges szkepticizmussá, amikor fizikatanárának köszönhetően jobban megismerte a természet törvényeit.” Mindezek következményeként ma már egyetlen újság, folyóirat sem hajlandó ezzel a témával komolyan foglalkozni. Sikerült elérni, hogy az ezoterikus kutatásokban valódi eredményeket elérők sehol sem tudják nyilvánosságra hozni a felismerései­ket. A jelenlegi helyzetben egy újságíró sincs, aki hitelt adna az állításaiknak. Így világunk megmentésének még az a hajszálnyi esélye is megszűnt számunkra, amelyet a magányos feltalálók megszállottsága, esetleges sikere jelentett számunkra.

A szabadenergia kutatásának is sokat ártanak a szélhámosok, az ezotéria lejáratói.  Többségük nem is sejti, hogy honnan ered az indíttatás. Ők ezt a tréfát csupán mulatságos átverésnek szánják. Áldatlan tevékenységük eredménye a YouTube-on tekinthető meg[21]: Free Energy Generator. Webcímek:

http://www.youtube.com/watch?v=KvRMptdaqOk&feature=player_embedded

http://www.youtube.com/watch?v=skAePZGgpAA&feature=fvwp&NR=1

http://www.youtube.com/watch?v=EYnWWyAuVIk&NR=1&feature=endscreen

http://www.youtube.com/watch?v=l1h5wjpD098&feature=endscreen&NR=1

http://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&v=-x07DpvzunE&NR=1

http://www.youtube.com/watch?v=R_966UC1QhQ&NR=1&feature=endscreen

http://www.youtube.com/watch?v=5SUvGpRdvj4&NR=1&feature=endscreen 

 

A sátáni erők fejlődésünk lassítására, világunk romlásba döntésére gyakran alkalmazzák a fe­szültségkeltésen alapuló bomlasztás módszerét is. Ennek sikerét arra alapozzák, hogy az elszabadult in­­dulatok rendszerint fékez­hetet­le­nek. Egy középkori megfigyelés sze­rint, ha va­lahol valami jó készülődik az emberek között, ott se­gítőleg meg­je­lennek ugyan az an­gyalok, de ezt az ör­dögök tüstént megnesze­lik, és seregestől odaron­ta­nak a készülő jóra, hogy rosszra fordítsák, magá­ból kiforgassák, lét­rejöttét meg­aka­dá­lyozzák. Különö­sen ünnepek előtt nő meg az effajta indíttatású békét­len­ségek száma, mert a gonosz erők tisztában van­nak vele, hogy az emberek ebben az idő­szakban a legsebezhetőbbek. Ilyenkor várják el egymástól a leg­több szeretetet, és ha helyette sértéseket kapnak, veszekedésben van részük, az olyan tüskét szúr a szívükbe, ami egy életen át fáj nekik.

A szavaknak hatalmas erejük van. Egyetlen sza­vunkkal boldoggá vagy bol­dogtalanná tehetünk bár­kit; Egyetlen hanyagul odave­tett mondatunkkal egy élet­re a mélybe taszíthatunk vagy felemelhetünk akár­kit. Ne enged­jünk tehát a sátáni késztetésnek; vegyük észre, hogy a készü­lődő bé­kétlen­ség az alvi­lági erők provo­ká­ciója. Ves­sünk gátat ön­ma­­gunk pusz­tító indula­ta­inak; ne hagy­juk, hogy a gonoszt szol­gáló szel­le­mek erőt ve­gye­nek raj­tunk. A fe­lénk ára­dó sértésekre a sze­retet hang­ján válaszoljunk. Tűrjünk, sőt ha kell nyeljünk, és ha elég kitartóak, állhatatosak leszünk, akkor káros követ­kez­mények nélkül vonul­nak el a „viharfelhők” fe­lőlünk. Másnapra már el is felejtjük az egészet, mert a feszültségkeltés nem belő­lünk származott, ha­nem csak általunk próbált érvényre jutni, amit önura­lmunkkal sikerült meg­­­aka­dályoznunk. Az ily módon megnyert „csaták” fokoza­tosan gyengítik a fekete se­reg uralmát fe­lettünk, és mind inkább kiszabadul a világ a Sátán karmai közül.

A feszültségkeltés má­sik módja, hogy az egy­mással szoros kapcso­lat­ban álló, és valamilyen jó ügyön munkálkodó embe­rek között különböző fél­reértéseken alapuló lát­szat­­problémákat idéznek elő. Ennek hatására az ön­ma­gát alárendeltnek vélő fél­­ben alaptalan képzelgé­sek alakulnak ki a másik­kal szem­ben. A kiszolgál­ta­tott­ság, a mellőzés, a sem­mi­bevevés, a lenézés fel­té­­te­lezése, vagy a hiúságá­ban való sértettség idővel haragot vált ki a lel­kében, és támadásra in­gerli. A má­sik fél el tudná ugyan osz­latni ezeket a téves gon­do­latokat, de a külső erők ál­tal terem­tett kényszer­hely­­zetből adódó­an erre nincs lehetősége. Csak akkor jut tudomására a dolog, ami­kor az üzleti, érzel­mi vagy egyéb par­tnere nyíl­tan nekitámad. Sajnos ezek az inzultusok rendsze­rint dü­hös vesze­kedésbe tor­koll­nak, ami nem egyszer a kap­csolat megszakítását ered­­mé­nyezi. A megrágalmazott fél ugyan­is a nyilvánvalóan hamis vádak hatására ugyan­csak elvesz­ti a fejét, és ő is elkezd go­rombáskodni. Ebben a hely­zetben az sem se­gít, ha si­kerülne tisztáz­ni a vádak alap­talanságát, mi­vel a köl­csönös sértege­tés olyan in­du­latokat vál­tott ki mind­kettőjükben, amely nem te­­szi lehetővé a megbocsá­tást. Ilyenkor már azzal sem tö­rődnek, ha elveszítik a ko­rábban kiépített kapcso­la­tok minden gyümölcsét, mert az indulat elborítja az agyu­­kat, ami kizárja a logikus gondolkodást. A világun­kat mételyező fekete sereg szin­te kéjelegve figyeli eze­ket az oktalan acsarkodá­so­kat, és megelégedetten nyugtázzák, hogy mi is az „ő malmukra hajtjuk a vizet”.

Erről persze nincs tudo­másunk, mert nem látjuk őket. Rejtőzködő magatar­tá­suk fő oka, hogy tevé­kenységük így válik igazán hatékonnyá. Tisztában van­nak vele, hogy ateista vilá­gunkban az emberek nem csak Istenben, hanem a po­kol létezésében sem hisz­nek, ami az ő kezükre ját­szik. Aki nem fél az elkár­hozástól, az nem tart bűnei következményeitől sem, ezáltal könnyen elveszejthető, birtokba vehető a lelke. Amennyiben megmu­tat­koznának a fizikai világ­ban, ez zavart keltene az emberekben, és sokan el­gondolkoznának rajta, hogy mégiscsak létezik a túlvilági létnek ez a nem éppen kellemes szférája. Ez fékezően hatna a bű­nös hajlamok kiélésére, ami jelentősen rontaná a Sátán pozícióját a lelkek megszerzéséért folyta­tott harcban. Ezzel a hely­zet­tel már az ókori görö­gök is tisztában voltak. Ezért így imádkoztak: „Zeusz atyánk! Milyen sok szenvedésétől válthatnád meg az emberiséget, ha mindenkinek megmutatnád a démont, amely üldözi.” A rejtőzködő taktika annyira hatékony, hogy az emberek többsége tudomást sem vesz erről a világról. A „Tanulmány az európai értékekről” cí­mű nemzetközi kutatás eredményei szerint az emberek 70%-a hisz Is­ten létezésében, 44%-uk a mennyország lété­ben, és csak 28%-uk hisz abban, hogy van pokol.

A pokol urának mind közül a legnagyobb csel­vetése tehát, hogy tagad­ja a saját létezését. En­nek tudható be, hogy olyan sikeresen képes rombol­ni a világunkat. Életünk­nek nincs már egyetlen szférája se, aho­vá ne ha­tolt volna be. Munkálko­dá­sa nyomán az emberi­ség norma- és érték­rend­szere teljesen fel­borult. Ördögi su­gal­la­tok ha­tás­ára meglé­kel­tük a házas­ság in­téz­ményét, zátony­ra fut­tat­tuk a val­lást, és lábbal tapossuk a tár­sa­dal­mun­kat megtartó több ezer éves erkölcsi értékeket. Mind­ezek követ­kezmé­nyeként a bűnözés soha nem tapasztalt mértéket öltött. Megron­tónk tevé­kenységének fő motor­ja az emberi hitetlenség és fel­vilá­gosu­latlanság. Úgy tűnik, hogy ez a hely­zet nem egy­hamar fog meg­változni. Min­denesetre nem ártana, ha az érintettek elgondolkoznának azon, hogy: Mi van akkor, ha ez a világ mégiscsak létezik? Ez esetben meg­éri néhány évtizedig élvezni a bűnös úton szerzett anyagi javakat, vagy a becstelen módon gyakorolt hatalom előnyeit, ha utána a pokol tüzére vettetve örök időkig kell senyvedni miatta?

 

Sajnos a bennünket látogató Földön kívüli civilizáció között is akadnak ellenséges magatartást tanúsítók. Olyan lények, akik nem szeretnék, ha túl gyorsan zárkóznánk fel hozzájuk. Ennek megfelelően mindent megtesznek fejlődésünk lassítása érdekében. Különösen a kilétük felderítésére, technikai eszközeik megismerésére irányuló törekvéseinket igyekeznek hátráltatni. Ennélfogva előszeretettel gátolják az ufológiai kutatásokat, az UFO-berepülések nyilvántartásával foglalkozó szervezeteket. Ezek a manipulációk nem képzelgések, mivel jól dokumentálható, sőt sok esetben műszeres mérésekkel igazolható zavarokról van szó. Kezdetben furcsa, diagnosztizálhatatlan betegségeket keltenek az ufókutatással foglalkozók szervezetében. Gyakran előfordul, hogy a munkatársak levelei nyom nélkül eltűnnek a postán. A dematerializált küldemények természetesen nem érnek cél­ba, így válasz sem érkezhet rájuk. Szinte mindennapos esetnek számít, hogy fontos dokumentumok, eszközök tűnnek el az irodából, majd később a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő; onnan, ahová normál körülmények között nem juthatnak.

Újabban a mobiltelefonok működését is akadályozzák. Ők ugyan már nem használják az általunk alkalmazott távközlési technikát, de jól ismerik, hiszen korábban ők is átestek a technikai fejlődésnek ezen a szakaszán. Ezért nagy szakértelemmel, és célirányosan cselekednek. Használ­aton kívüli időszakban a készüléket átteleportálják a saját világukba, majd átprogramozzák. Ez a művelet csak a kimenő és bemenő hívások korlátozására szorítkozik. Nem teszik tönkre a telefont, mert akkor a tulajdonos lecserélné, hanem csak a hírközlő funkcióját nehezítik meg. Gyári hibáról sem lehet szó, mivel a bizonyítékként szolgáló példány még garanciális volt. A szervizszakemberek sem tudtak a hibára magyarázattal szolgálni. Nyilatkozatuk szerint olyan opciókat töröltek ki a készülékből, amire a használó képtelen. Az effajta beavatkozás bonyolult számítógépes dekódolást igényel, amelyre még ők sem mernének vállalkozni. Nem ritka jelenség az UFO-megfigyelések bejelentésére szolgá­ló telefonvonalak lebénítása. Ennek célja az elérhetetlenség képzetének keltése. Így próbálják elven­ni az amatőr ufókutatók kedvét ennek a jelenségnek a figyelemmel kísérésétől. Ez a módszer arra is alkalmas, hogy a különböző típusú találkozásokat nyilvántartó irodákat komolytalanná tegyék, és ezáltal az emberek figyelmét más irányba tereljék. A munkakapcsolatok befagyasztása egy idő után lehetetlenné teszi ezeknek a szervezeteknek a működését, amit tovább fokoz az emberi hitetlenség.

 

Egyébként a velünk szemben ellenséges magatartást tanúsító civilizációk nem is tagadják a szán­dékaikat. A harmadik típusú találkozásokból eredő egyik üzenetük így szól: „Régóta harcolunk a Földért más civilizációkkal, és nem engedjük, hogy segítsenek nektek. Egyedül pedig nem vagytok képesek semmire. Nekünk csak jó, ha háborúztok, és pusztítjátok egymást. A szeretet nálunk nem számít semmit. Megnyugodva tapasztaljuk, hogy ti sem vagytok egységesek ebben a dologban.” Csupán egyetlen vigasztaló hír számunkra, hogy a Földön kívüli civilizációk sem tehetnek meg mindent. Az ufókutató irodák munkatársainak tapasztalatai alapján egy bizonyos ponton túl a pozitív túlvilági erők közbelépnek, és visszafogják a kellemetlenkedő látogatókat.

[

Tovább fokozódtak az ellentétek a reklámfronton. A multinacionális cégek erőszakos hirdetéseikkel behatolnak az emberek életének szinte minden szférájába. Az összes fennálló lehetőséget megragadják, hogy vásárlóikat még intenzívebb fogyasztásra sarkallják. Ezzel egyidejűleg mind kevesebb figyelmet fordítanak a kispénzű emberekre, a leszakadók folyamatosan növekvő táborára. Ezeket az embereket azonban nem szabad leírni, semmibe venni. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem biztos, hogy a társadalomnak az az értékesebb része, akik ma győztesként ünneplik magukat. Civilizációnk értékítélete idővel változni fog. Nem csak azokat fogják emberszámba venni, akik luxusautókon járnak, magánrepülőgépen száguldoznak, gyémántokkal kirakott mobiltelefonon társalognak, héttornyú, úszómedencés kastélyokban laknak, lakásméretű fürdőszobáikban aranycsapokat tekergetnek, és baldachinos ágyaikban selyempizsamában alszanak. A jelenlegi pénzközpontú világunk által favorizált erények az örök emberi értékek megismerése, az erkölcsi értékrend helyreállítása után a szemétre kerülnek. Az univerzális értékrend kiselejtez mindent, ami talmi, ami anyagi; a világi hívságoknak nem tulajdonít jelentőséget. Egyedül a lelki-szellemi kvalitások maradnak fenn a rostán. Olyan értékek, amelyeket csak kitartással, fáradozással, és szenvedések árán lehet megszerezni. A pénzért vásárolható kiválóság senkit sem fog érdekelni. Így a jövőben az ember értékét nem a vagyoni helyzete fogja meghatározni, hanem lelkének fejlettségi szintje, és szívének tisztasága.

 

Budapest, 2000. június

 

 

II. FEJEZET

 

A felügyeletünket ellátó földönkívüliek szerint civilizációnk egy olyan fordulat előtt áll, ami hihetetlenül gyorsan fog végbemenni, és a világ társadalmát a felismerhetetlenségig megváltoztatja. Ez a fordulat a XXI. század elején veszi kezdetét, és sokan nem fognak neki örülni, mivel apokaliptikus jellegű felfordulást okoz. Ezek a változások elkerülhetetlenek lesznek, mert a jelenlegi zsákutcából nincs más kivezető út.

Neves gazdaságkutatók prognózisa alapján: „A paradigmaváltásba bekapcsolódó államok nagy előrehaladásra tesznek szert; a hitetlenek, a betokosodott gondolkodásúak, a váltásra képtelenek pedig menthetetlenül lemorzsolódnak, elbuknak. Az elkövetkező néhány évben dől el, hogy mely országok, cégek határozzák meg a csúcstechnológia irányát. Kik lesznek a gyártók, kik a beszállítók, és kik a fogyasztók. Azok, akik drága pénzen megveszik azt, amit ők is előállíthattak volna otthon, sa­ját munkaerővel, ha idejében felébrednek.” Belőlük kerülnek ki az igazi vesztesek, akik az elavult technológiájuk révén egyre lejjebb csúsznak a fejlődésben, és egy idő után már nem lesz pénzük az élvonalbeli termékek megvásárlására sem. Végül az evolúció veszteseiként, nemzeti létükkel fizetnek a nemtörődömségükért, a helyüket pedig rugalmasabb, életképesebb népcsoportok veszik át. Tra­gi­kus sorsukért kizárólag önmagukat okolhatják, mert ebben a versenyfutásban mindenki egyszerre rajtolhat. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy elinduljon ezen az úton, és sen­ki sem jut helyzeti előnyhöz. Így aki nem akar ebbe a folyamatba bekapcsolódni, vagy lemarad, az ma­gára vessen.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

Mind az „Ezoterikus körkép”, mind „Az ezotéria kiteljesedése” részletesen foglalkozott a különféle böjtkúrákkal. Tisztításra azonban nem csak a bélrendszer szorul, hanem legfőbb méregtelenítő szervünk, a máj is. Agyonmérgezett, vegyszerekkel telített világunkban különösen fontos a máj időnkénti kitisztítása. Ennek leghatékonyabb módja, a gyümölcslével kombinált olajkúra. Ehhez az amerikai biofizikus, Dr. Hulda Clark által kifejlesztett eljáráshoz csupán két nap szükséges. Először egy nagyobb gyógyszertárban szerezzünk be 40 gramm keserűsót és egy csomag (6 db) 500 milligrammos ornitinkapszulát, majd vásároljunk egy kis üveg tiszta (lehetőleg szűz) olívaolajat, valamint egy friss grépfrútot és egy citromot. Az első nap béltisztítással kezdődik. Felkelés után még elfogyaszthatunk egy húsmentes könnyű reggelit, de ezt követően csak vizet ihatunk. Délután 2 órától már ez is tilos. Este 6 órakor igyunk meg 2 dl keserűsóoldatot. (Előzőleg 40 gramm keserűsót oldjunk fel 8 deciliter csapvízben, és tegyük a hűtőbe.) 8 órakor igyunk meg az oldatból 2 deciliternyit. Este 10 óra előtt préseljük ki a grépfrút és a citrom levét, és egy teaszűrőn átengedve szabadítsuk meg a rostoktól. A kb. l,5 deciliternyi tiszta gyümölcsléhez keverjünk ugyanannyi olívaolajat. Ennek legcélszerűbb módja, hogy egy jól záródó befőttesüvegben jól összerázzuk. Menjünk el WC-re, és 10 órakor igyuk meg a vízszerű olajos keveréket, és közben szedjük be a 6 db ornitin­kapszulát. A folyadék elfogyasztása ne tartson 5 percnél tovább. Ezt követően feküdjünk le. Helyez­kedjünk el hanyatt fekve, s minél kevesebbet mozogjunk. Másnap reggel ne keljünk fel 6 óra előtt. (Ha nincs akadálya, az egész napot ágyban tölthetjük.) Ébredés után ismét igyunk meg 2 dl keserűsóoldatot, majd két óra múlva egy újabb, most már az utolsó adagot.

A kúra során az olajos keverék kihajtja a májból a lerakódásokat, amelyek a belekbe ürülnek. A májból távozó salak szemmel láthatóan különbözik a széklettől; többnyire grízszerű, olykor borsó nagyságú, zöldes színű porózus anyag. Ehhez az eredményhez azonban némi türelemre is szükség van. Aki korábban soha nem végzett semmilyen májtisztítást, annak kéthetes szünetek beiktatásával négy-öt alkalommal is meg kell ismételni ezt az eljárást, amíg ez a folyamat megindul, és már nem ürülnek salakanyagok a szervezetéből. A májlebenyek ugyanis nem egyszerre, hanem egymás után tisztulnak meg. Az első kúra gyakran nem hoz látható eredményt, mert a máj belsejében rengeteg salakanyag rakódik le, és ezektől nem lehet egyik napról a másikra megszabadulni. Pozitív változásra csak később számíthatunk. Egy-egy kúra végén még nem lehet visszaállni a szokásos táplálkozásra. Második nap este csak kevés gyümölcsöt fogyaszthatunk. Ekkorra már elmúlik minden, kúrával járó kellemetlen érzés (émelygés, hasmenés). Mivel a méregtelenítés után enyhe bélhurut léphet fel, ezt az eljárást nem ajánlatos böjtkúra idején végezni. Eddig már több ezer ember alkalmazta ezt a kúrát, és még senki sem számolt be komplikációkról. Ennek ellenére az érzékeny gyomor-nyálkahártyával vagy epekővel rendelkezőknek, illetve bélvérzéssel járó betegségekben szenvedőknek nem ajánlják ezt a módszert.

[

Sokan szenvednek ízületi gyulladásban, reumában és köszvényben, pedig az ízületek megtisztítása még könnyebb. Egy zacskó (0,5 dg) babérlevelet forraljunk 5 percig 3 dl vízben, majd a forró főzetet öntsük termoszba, és tartsuk lezárva 3-4 órán át. Ezután szűrjük le, és negyedóránként apró kortyokban fogyasszuk el. Tilos a teát nagy kortyokban vagy egyszerre meginni, mert ez belső vérzést okozhat! A kúra 3 napig tart, súlyos esetben 2 hét múlva ismételjük meg. Az első évben kéthavonta végezzünk tisztító kúrát, a továbbiakban elég évente egyszer.

[

A daganatos betegségek gyógyításában is fontos szerepet töltenek be a böjtkúrák. Ezek közül legismertebb a Gerson-diéta, amelynek részletes leírása „Az ezotéria kiteljesedése” IV. fejezetében található. Most ismerkedjünk meg a másik legfontosabb módszerrel, a Breuss-kúrával. Ez az eljárás kidolgozójáról, dr. Rudolf Breuss[22] osztrák természetgyógyászról kapta a nevét. Breuss a korábbi koplalókúrákat gyógyfüvekkel kombinálta. Módszere alapvetően azon a felismerésen alapul, hogy az éhezés során a szervezet mindent felemészt, ami nem tartozik a testhez. A rákos daganat a szervezettől elkülönülve él, ezért a sejtjei léböjtkúrával elpusztíthatók, megemészthetők. A daganatos sejteket a fehérje táplálja, zöldségléfogyasztás esetén azonban a külső fehérjetáplálás megszűnik. A szervezetnek viszont szüksége van fehérjére, ezért elkezdi a számára idegen és felesleges ráksejteket felbontani, és a fehérjeállományukat felhasználni. A zöldséglével, valamint különféle gyógynövényekkel végzett böjtkúra alatt napi 2,5-3 liter folyadékot kell elfogyasztani.

Gyógyteakészítésre legalkalmasabb a zsurlófű, csalán, porcsinfű és orbáncfű keveréke. A vese mű­ködésének fokozására alkalmazzák még a zsályát, a méregtelenítés elősegítésére pedig gólyaorr­füvet. A sejtlégzési zavarok elkerülésére a körömvirágtea a legalkalmasabb. A zöldséglevet három­ötödrész céklából, egyötöd rész sárgarépából, egyötödrész zellergumóból, és kevés retekből, valamint közepes méretű burgonyából nyerik ki. A lékészítés itt gyümölcscentrifugával történik. (Erre azért van szükség, mert minden negyed liter lében még 1 evőkanál üledék található, amely tápláléka lehet a daganatsejteknek.) A zöldséglé kiegészíthető kevés savanyúkáposzta-lével is. A kúrához ez esetben is kizárólag vegyszermentes biozöldségek használhatók. A zöldséglevet kanalanként, lassan kor­tyolgat­va kell lenyelni. A diéta 42 napos időtartama alatt semmit sem szabad enni. A kúra befeje­zése után csak lassan lehet visszaállni a szilárd ételek fogyasztására. A diétát követő 2-4 hétben na­ponta még 6 dl zöldséglé bevitelére van szükség, hogy a szervezet a daganatsejtek maradványait is kitakaríthassa a szervezetből. A tapasztalatok szerint műtét és sugárkezelés előtt nagyobb hatékony­sággal alkalmazható ez a kúra, mint utána. Közvetlenül műtét után nem is tanácsos belekezdeni a Breuss-kúrába. A szervezetnek 2-5 hónapos várakozásra van szüksége, hogy kipihenhesse a vegy­szeres kezelés, és a sugárterápia okozta sokkot.

[

Ismét reneszánszát éli a piócákkal történő gyógyítás. A XIX. század derekán a köpölyözéssel együtt nagy divat volt a piócák alkalmazása. Nem csak népi gyógymódként ismerték. A londoni kórházakban akkortájt évente 7 millió piócát használtak fel. Jellemző a piócakúra népszerűségére, hogy a 10-20 cm hosszú orvosi piócák porcelánedényekbe rakva minden patika pultján megtalálhatók voltak, és tucatszámra vásárolták őket. A fejfájástól kezdve az elhízásig mindenre alkalmazták, pedig csak vérkeringéssel kapcsolatos betegségek, és légzési nehézségek ellen hatásos. Ez a gyűrűs férgek családjába tartozó, undorító kinézetű, nyálkás tapintású állatka azáltal fejti ki gyógyító hatását, hogy vérrel táplálkozik. Régebben, amikor még a szabad vizek tele voltak vele, gyakran rátapadtak a fürdőzők lábára is. (Mellesleg korábban ily módon gyűjtötték őket.) Testük elől szívó-, hátul tapadó korongban végződik. Amíg nem ismerték fiziológiai hatását úgy tartották, hogy a pióca kiszívja a rossz vért, és helyette friss egészséges vér képződik. Valójában ennél összetettebb hatást gyakorol a vérkeringésre. Annak érdekében, hogy zavartalanul teleszívhassa magát vérrel, a pióca 12-féle vegyi anyagot termel ki magából. Ezek közül a hirudin és a hemetin véralvadásgátló hatást fejt ki. Ez biztosítja a vérlecsapolás folyamatosságát az állat számára. Eközben nyálkamirigyeiből érzéstelenítő anyagot is kiválaszt, hogy áldozata ne érezzen fájdalmat, ne próbálja meg eltávolítani az élősködőt. Fertőzésveszélytől nem kell tartani, mert antibiotikumokkal is elárasztja az általa keltett sebet. Valójában ezt is a saját érdekében teszi, hogy a testébe került vér ne romoljon meg az emésztés során. Egy jóllakott pióca akár fél évig is képes fenntartani magát a bélrendszerében tárolt kb. 1 köbcentiméternyi vérből. Annak érdekében, hogy minél hamarabb teleszívhassa magát, értágító anyagot is juttat a sebre.

Tulajdonképpen ennek az igyekezetnek a közvetett hatása segíti elő legnagyobb mértékben a betegek gyógyulását. Az erek kitágításával ugyanis felgyorsul a páciens vérkeringése, ami kimossa az érintett szövetekben megrekedt méreganyagokat. Segít a sérült szövetekben pangó vér eltávolításában is. Az ortopédiában, a leszakadt végtagok visszavarrása során, valamint a plasztikai sebészetben gyakran előfordul, hogy a rendkívül vékony hajszálereket nem sikerül tökéletesen összeilleszteni. A vértolulás egy idő után üszkösödést vált ki, amit oly módon akadályoznak meg, hogy a pangó vért piócákkal leszívatják. A megindult vérkeringés idővel regenerálja az ereket, ami friss oxigénnel látja el a sejteket. Ezáltal a szövetelhalás folyamata leáll, és a beteg meggyógyul. Attól függően, hogy mely testtájra helyezik, a pióca 10 perc és 2 óra közötti időtartam alatt szívja tele magát vérrel, majd jóllakottan leesik. A nyálmirigyei által kiválasztott vegyületek azonban még ezt követően is éreztetik hatásukat. A véralvadásgátló anyagok befolyása következtében a fogazott állkapcsával ejtett seb még legalább 10 órán keresztül vérzik, tisztul. Ezért helyezzünk rá nyomókötést. Mellékhatásként viszketés léphet fel, de ez kamillás borogatással megszüntethető. Ha a kezelést 4-5 napon át ismétlik, ez a mesterséges vérára­mol­tatás képes fenntartani a vérkeringést a beteg testrészben a regenerálódás időszaka során. (Ez alatt új, működőképes hajszálerek képződnek a szövetekben.) Különösen zúzódásos sérüléseknél fontos a megrekedt, oxigénhiányos vér lecsapolása, ami jelentős mértékben csökkenti a fájdalmat is.

Sajnos manapság már nem olyan könnyű ezt a fajta kezelési módot igénybe venni. A XX. század elején, az intenzív gyűjtés és a fokozódó környezetszennyezés hatására az élővizekből kipusztultak a piócák. Ezért ma már mesterséges körülmények között tenyésztik őket. A világ legnagyobb piócatenyészete Angliában található, Hendyben. A Swansea közelében üzemeltetett farmon évente 80 ezer csillogó, fekete színű férget tenyésztenek. Érdekessége ennek a folyamatnak, hogy a növekedési szakaszban már nem táplálják őket, hogy az eladott piócák kellő étvággyal vessék magukat a betegekre. Legnagyobb felvevő piac a plasztikai sebészet. Erre a célra 30 ezer darabot adnak el. Kb. 20 ezer darabot vásárolnak a kutató intézetek, hogy a bennük található értékes vegyületeket kinyerjék, és gyógyszerként forgalmazzák. Az igény egyre nagyobb rájuk, amihez az is hozzájárul, hogy ma már csak egy alkalommal használják őket. Az AIDS, a hepatitisz és egyéb fertőző betegségek veszélye miatt úgy kezelik őket, mint az egyszer használatos orvosi fecskendőt; használat után azonnal eldobják, elpusztítják. Miután a piócák mind nagyobb szerepre tesznek szert a természetes gyógymó­dok­ban, ne idegenkedjünk tőlük. A felhelyezésük során az általuk kibocsátott érzéstelenítő vegyület következtében semmit sem érzünk a harapásukból. (Előtte a kezelt felületet öblítsük le tiszta vízzel.) Leszedni sem kell őket, mert miután jóllaktak maguktól lepottyannak.

[

A kiegészítő természetgyógyászati módszerek közé tartoznak a népi gyógymódok is. A gyógyításnak ez a legkézenfekvőbb módja meglehetősen összetett. Többnyire a fitoterápián (gyógyfüvek alkalmazásán) alapul, kiegészítve a vízkúra módszereivel, de sok benne a mágikus elem, a pogány szertartások maradványai, és a kuruzslás is. Ezek az avatatlanok kezében teljesen hatástalan módszerek azonban egyre inkább feledésbe merülnek. Vannak viszont olyan eljárások, amelyek generációról generációra öröklődnek, annak ellenére, hogy meglehetősen drasztikusak. Ennek oka a rendkívüli hatékonyságuk, amely éppen a kíméletlen alkalmazásuknak tudható be. A szemléltetés kedvéért lássunk két betegségmegelőző módszert közülük. Az alkohol és a dohányzás egészségkárosító hatása a társadalom minden rétegében ismert, és az is köztudott, hogy ezekre az önpusztító szenvedélyekre a legtöbben fiatal korban tesznek szert. Ezt a veszélyt minden bizonnyal minden józanul gondolkodó szülő igyekszik elhárítani. Ennek módja a felvilágosítás, a szelíd meggyőzés.

Ez azonban nem mindig használ, mivel a csábítás ereje nagyobb, mint a szülők elrettentő érvei. Ilyenkor sokan a jól bevált ősi módszerekhez folyamodnak. Ennek lényege, hogy vesznek 1 dl vodkát, és beletesznek néhány zöld mezei poloskát (málnásokban könnyen található). Lefedve néhány napig áztatják, majd amikor már kibírhatatlan szagot áraszt, leszűrve megitatják a jó szóra nem hajló kamasz gyermekükkel. Ez a kotyvalék olyan erős undort vált ki belőle, hogy garantáltan soha életében nem nyúl a „pohár után”. Bélfertőzéstől nem kell tartani, mert az alkohol megöli a vírusokat és a baktériumokat.

A dohányzásról való leszoktatásra is kialakult egy hasonlóan durva, de hatékony módszer. Amikor a szülő azt tapasztalja, hogy a gyermeke többszöri figyelmeztetés ellenére is így próbálja bizonyítani „felnőtté válását”, vesz egy doboz filter nélküli, erős (kapadohányból készült) cigarettát, és az utolsó szálig elszívatja vele. Mire a végére ér, az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a dohányzástól. Betegségektől (tüdő- vagy tüdőráktól) itt sem kell tartani, mivel ez a fajta egészségkárosodás csak tartós dohányzás esetén alakul ki. Demokratikus érzelmektől túlfűtött társadalmunkban ezek a módszerek embertelennek tűnnek, és sokan elítélik őket. Kivéve azokat, akik annak idején a szenvedő alanyai voltak ennek az eljárásnak. Érdekes módon ők harag helyett hálával gondolnak szüleikre, akik első próbálkozásuk alkalmával örökre elvették a kedvüket egészségük ily módon való károsításától.

[

Az életmódunkat meghatározó szigorúság nem csak a szeretteinkkel szemben kifizetődő. A káros szenvedélyektől menteseknek is van mire ügyelniük. A jóléti társadalmakban szinte minden embert fenyeget egy alattomos kór, az elhízás veszélye. Szerencsére mind többen vannak, akik felismerik az indokolatlan testsúlygyarapodás egészségkárosító hatását, és fogyókúrába kezdenek. Ennek a világméretűvé szélesedő kampánynak a láttán született az az új keletű vicc, mely szerint ma már az egész emberiség éhezik. Az egyik fele azért, mert nem jut elegendő ennivalóhoz; a másik fele pedig azért, mert fogyókúrázik. Ez a megállapítás azonban túlzás, mivel egyelőre jóval többen vannak azok, akik nem törődnek vele, hogy felesleges kilókat hordoznak magukon. Ennek tényét támasztják alá az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének adatai, mely szerint a különböző országokban a lakosság 36-63%-a túlsúlyos, és közülük 7-22% elhízott. Egyébként mint minden rossz dologban ezen a téren is mi tartjuk a világcsúcsot. Az 1998-as felmérés szerint nálunk a túlsúlyosok aránya: 63%, az elhízottaké pedig: 20%. Emellett a magas vérnyomásban szenvedők aránya 29%, ami 70%-kal magasabb az európai uniós átlagnál.

Sajnos a túltápláltak száma az egész világon rohamosan növekedik. Jól mutatja ezt az az adat, hogy az elmúlt évben csupán az Egyesült Államokban 400 ezer zsírleszívást hajtottak végre. A 290 millió amerikai csaknem kétharmada túlsúlyos. Közülük 4 millió szélsőségesen elhízottnak minősül, több mint 50 kg a súlyfeleslegük. A túlsúllyal összefüggő betegségek kezelése 39 milliárd dollárba kerül az államnak, illetve az adófizetőknek. Az elváltozásokkal kapcsolatos összes egészségügyi kiadások elérik a 75 milliárd dollárt. Ehhez járul még a kieső munkaerő miatti mintegy 25 milliárd dollárnyi kár. Ennél is nagyobb veszteség, hogy évente 300 ezer ember hal meg a helytelen életmód miatt. Az utóbbi 10 év statisztikáját alapul véve a WHO szakem­berei kiszámították, hogy ha ez a tendencia nem fordul meg, akkor a jóléti államokban 2030-ra min­den ember túlsúlyos lesz. Ennek tudható be, hogy manapság több ember hal meg túltápláltságban, mint éhezés következtében. Nem zárható ki, hogy egy tudat alatti késztetés is szerepet játszik ebben a kedvezőtlen folyamatban. Az emberek érzik, hogy közeleg a végpusztulás, ezért a teljes meg­semmisülés előtt igyekeznek minél többet befalni, behabzsolni, magukba tömni ebből a világból. Egyébként valószínűleg ez motiválja az élvezetek minden eddigi mértéket meghaladó hajszolását is.

A kialvatlanság is hozzájárul az elhízáshoz. Amerikai tudósok felmérése szerint az elmúlt 40 évben az Egyesült Államokban felnőtt lakosság a korábbi napi 8 és fél óra helyett már csak napi 7 órát alszik. Emiatt magasabbá vált mind a felnőttek, mind a gyerekek testtömeg indexe. Az alvás és az éhségközpont szabályozása között ugyanis szoros összefüggés áll fenn. Kimutatták, hogy ha egy héten keresztül valaki napi 4 órával alszik kevesebbet, mint az életkorából adódóan szükséges lenne, akkor a jóllakottságot jelző hormon, a leptin vérszintje jelentősen lecsökken, az étvágyserkentő hormon, a ghrelin vérszintje pedig növekedik. Ezzel együtt csökken a szövetek inzulin iránti érzékenysége. A felborult anyagcsere-háztartás végső esetben 2-es számú cukorbetegséget, magas vérnyomást és metabolikus szindrómát okoz.

A 2-es számú cukorbetegség kialakulásában a zsírsejteknek is nagy szerepük van. A sovány emberek testében levő zsírsejtek nagy mennyiségű adiponektin hormont termelnek, ami utasítja a szervezete, hogy a vérből glükózt kell felvenni, és zsírrá kell alakítani, vagyis a sovány testet fel kell hizlalni. A kövér emberek zsírsejtjei viszont arra kész­tetik a szervezetet, hogy a vér glükóztartalmát ne vegyék fel, ne növeljék az egyébként is nagy zsír­készletet. A felhalmozódott glükóz a vérben marad, és előidézi a 2-es számú cukorbetegséget. Sajnos a fenti tendencia nem­csak az USA-ban, hanem az összes fejlett országban, így nálunk is egyre inkább észlelhető.

Azt hogy ki tekinthető túlsúlyosnak régen nagyon egyszerű volt meghatározni. Az ideális testsúly a test­magasság centiméterekben mért értékének 1 méter feletti része volt, levonva belőle férfiaknál 10-, nőknél 15%-ot. Eszerint egy 180 cm magas férfi normális testsúlya 80-10% = 72 kg. Mivel a Broca-képlet alkalmazása az alacsony termetűeknél túl szigorúnak bizonyult, a szak­emberek bevezették a „testtömeg-index”-et. Az angol nevének rövidítése alapján BMI-nek nevezett értéket úgy kapjuk meg, hogy a kilogrammban mért testsúlyunkat elosztjuk testmagasságunk méterben mért értékének négyzetével. Ezzel a képlettel számolva a fenti test­tö­meg-index: 75/1.85² = 21,9 lesz. Ez önmagában nem sokat mond. Az értékeléshez tudnunk kell, hogy ha a BMI értéke nem éri el a 18,5-öt, akkor az illető alul­tápláltnak minősül. 18,5 és 25 között normál testsúlyú, 25 és 30 között túlsúlyos, 30 felett pedig elhízott.

Ennek alapján ki-ki eldöntheti, hogy időszerű-e va­lamilyen fogyókúrába belekezdeni. Kedvcsinálóként ér­demes megemlíteni, hogy az orvosok szerint minden egyes leadott kiló 3-4 hónappal hosszabbítja meg az életünket. Akik 10 kilót is leadnak a feleslegből, azokat 20%-kal kevesebb baleset éri, és 30%-kal kisebb náluk a cukorbetegség veszélye. 40%-kal csökken annak az esé­lye is, hogy emésztőrendszerben kialakuló rákot kapnak. Ezen túlmenően 10 Hgmm-rel csökken a szisztolés, és 20 Hgmm-rel a diasztolés vérnyomásuk. Ugyancsak 10%-kal mérséklődik a koleszterinszintjük, és 50%-kal alacsonyabb éhgyomri vércukorértékkel kell számolniuk. Megéri tehát gondot fordítani a testsúlyunkra, mert ez esetben is az egészségünkről, és az életünkről van szó. Ennek veszélyét jól érzékelteti a philadelphiai kutatók által vég­zett vizsgálat, mely szerint 5 kg súly­több­let 8%-kal, 10 kg pedig már 18%-kal növeli meg az idő előtti elhalálozás kockázatát. 20 kg esetén ez az érték 45%, míg 40 kg körül eléri a 100%-ot. Ez azt jelenti, hogy a 40 kg feletti súlytöbblettel ren­del­kezőkre annyi veszély leselkedik, hogy gyakorlatilag bármely pilla­natban meghal­hatnak. Addig is számtalan meg­aláztatást, és különféle hátrányt kell el­szen­vedniük. Ezek egyike, hogy egyes amerikai légitársaságok pótdíjat akarnak kérni a túl­súlyos utasoktól. Ennek mértéke nem cse­kély, két jegyet kell venniük. A társadalomnak is rengeteg kára származik az elhízás egész­ségkárosító hatásából. A statisztikai adatok szerint csupán az Egyesült Államokban évi 139 milliárd dollár vesz­teség keletkezik az elhízásból eredő betegségek kezelése, és a kieső munkaidő miatt.

Lehet, hogy a testtömeg-indexnek is be­al­konyul, mert egy londoni egyetem szakértői azzal a javaslattal álltak elő, hogy ezentúl a derékbőség és a testmagasság arányát vegyék figyelembe. 3000 ember 20 éven át tartó vizs­gálatával arra a következtetésre jutottak, hogy a derékbőség-test­magas­ság arány a legjobb elhízás mutató. Az optimális derékbő­ség-ma­gasság arány: 0,5. Ez azt jelenti, hogy egy 170 cm magas nő tartsa derekát 85 cm alatt, ha azt akarja, hogy életkilátásai jók le­gyenek. A felmérés arra is fényt derített, hogy a 0,8-as arány nőknél 9,5 férfiaknál pedig 16,7 évvel rövidíti meg az életet.

[

A testsúlycsökkentésnek számtalan módja van. Közülük a leghatékonyabbakat az „Ezoterikus körkép” II. fejezetéből már ismerjük. Különösen nagy népszerűségnek örvendenek azok a módszerek, melyeknek alkalmazása nem igényel számottevő erőfeszítést. Ezek egyike az amerikai test­kontrolldiéta. Világszerte több millió ember követi a szabályait anélkül, hogy pontosan ismernék a működési mechanizmusát. Időközben egy német orvos megtalálta a tudományos magyarázatot a módszer fogyasztó hatására. Dr. Martin Noelke[23] szerint az ételszétválasztó diéta hatására jelentős mértékben csökken a vér inzulinszintje. Ez azért fontos, mert az inzulin nem csupán a vércukor szintjét szabályozza, hanem egyúttal a zsírszövetek képződéséért és gyarapodásáért is felelős. Különösen fehérjedús táplálkozás esetén alacsony az inzulinszint, ráadásul étkezés után tovább fennmarad a telítettségérzet. Szénhidrátok (cukrok, sütemények, különféle édességek) fogyasztása esetén viszont erőteljesen emelkedik az inzulinszint. Ennek hatására néhány óra múlva jelentősen csök­ken a vér cukortartalma, aminek farkaséhség lesz a következménye. Az elviselhetetlen éhségérzet csillapítása többlet kalória-bevitelt eredményez, melynek végeredménye az elhízás. A fogyni vágyók tehát kerüljék a cukrozott ételeket, italokat; fehér kenyér helyett pedig teljes kiőrlésű lisztből ké­szült kenyeret egyenek. Ennek rosttartalma csökkenti az inzulintermelést, és meg­hosszabbítja a jóllakottság érzetét.

Azért is könnyű a Testkontroll előírásait követve fogyni, mert aki nem reggelizik, soha nem érez éhséget, pedig az átlagnál kevesebbet eszik. Ennek oka szintén az inzulinszint alacsony értékében keresendő. Mivel az emésztés természetes folyamatát, a reggeli tisztulást nem zavarja meg a táplálkozás, a hasnyálmirigynek nem kell inzulint termelnie, és nem kerül többletcukor a vérbe. Így az emésztés befejeződése után nincs ami lecsökkenjen, és maró éhségérzetet váltson ki. Valójában a vércukorszint állandósulása teszi lehetővé a fogyást vagy a testsúlymegtartást. Az elhízás fő kiváltója ugyanis a csillapíthatatlan étvágy, az egyfolytában való evés, nassolás. Nem attól lesz valaki kövér, mert szénhidrátdús vagy zsíros ételeket eszik, hanem attól, hogy sokat eszik. Akkor sem fog meghízni, ha kizárólag süteményeken vagy tejszínhabbal dúsított tortán él, ha keveset eszik belőle. A háj az ételfeleslegből képződik. Ettől a tehertől szabadítja meg híveit a Testkontroll azáltal, hogy megszünteti az éhségérzetet.

Köztudott, hogy fogyás szempontjából fontos a rendszeres testmozgás is. Dr. Noelke ezzel kapcsolatban is szolgál egy figyelemre méltó felismeréssel. Aki különösen eredményes szeretne lenni, jól teszi, ha éhgyomorra végzi a testedzést, mert ilyenkor meglehetősen alacsony a vér inzulinszintje. Ennek hatására sem a gyakorlatok végzése közben, sem közvetlenül utána nem kínoz bennünket az éhségérzet, ami azzal a következménnyel jár, hogy a mozgás során ledolgozott súlyfelesleget nem ellensúlyozza egy azonnali táplálékfelvétellel járó kalória-bevitel. Ezzel a módszerrel egyébként kivédhető a jojó-effektus, azaz a fogyást követő gyors elhízás is, ami a régóta fogyókúrázók réme. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl soha nem ehetünk édes, cukrozott ételeket. Módjával fogyaszthatunk édességeket is, de a Testkontroll szabályai szerint a fehérje- illetve szénhidráttartalmú ételeket szét kell választani, és az eltérő jellegű étkezések között legalább négy órának kell eltelnie. A fő étkezések között friss gyümölcsöt célszerű fogyasztani. A nyers gyümölcs magas enzimtartalma azonban erjedést válthat ki a gyomorban. Teljes mértékben mentesülünk az ebből eredő kellemetlen tünetektől, ha gyümölcsöt kizárólag reggel, illetve délelőtt eszünk. Ennek a tanácsnak a követése azzal az előnnyel is jár, hogy igazodik a szervezet táplálék-feldolgozási fázisaihoz, ami további fogyást ered­ményez, illetve minden különösebb fáradozás nélkül segít megőrizni az ideális testsúlyt.

Ezek a módszerek hatásosak ugyan, de lassúak és drágák. A fogyás, a test­súlycsökkentés leghatékonyabb és leg­olcsóbb módja to­vábbra is a kopla­lás. A radikális meg­oldás hívei sze­rint a legjobb fogyó­kúra a szegény­ség. A szegény em­ber­nek nem az a gondja, hogy mi­ként fogyjon le, ha­nem az, hogyan töltse meg a hasát. Aki tehát nem tud parancsolni ma­gának, nem tudja meg­állni, hogy fe­lesleges élelmisze­reket vásároljon, adja oda a pénzét a sze­gényeknek. Ha nem lesz pénze, nem tud enniva­lót venni magának. Ezért kénytelen-kelletlen lefogy. A sze­gény ember pedig végre jóllakik. Így mindketten jól járnak. Mér­ték­tartás te­kintetében pél­dát vehetnénk az ál­latokról. A vörösbegy pl. ponto­san annyit eszik, amennyi test­sú­lyá­nak fenn­tartásához szükséges. Hi­ába szó­runk elé jobbnál jobb magva­kat, hogy lak­mározhasson, csak annyit csi­peget fel belőle, amennyit a szer­ve­ze­te fel tud használni. Ösztönösen tudja, hogy a túl­súly lelassítja a repü­lését, ami csökkenti a túlélési esé­lye­it.

Az ember is tisztában van ve­le, hogy a kövérsége je­len­tősen veszé­lyezteti az egész­ségét, és a bizton­sá­gát, de nem törődik vele. A dohá­nyos sem hi­szi el, hogy sú­lyos érszűkületét a ni­kotin okoz­za. Még akkor sem, ami­kor az egyik lábát ampu­tál­ják. To­vább do­hányzik, mond­ván: ez az egyetlen örö­möm az életben. Aztán a má­sik lába következik. Végül az élete. Könnyebb hiteget­nünk ma­gun­kat, eltorzítani a va­­lóságot, csak ne kelljen ön­ma­gunkba néz­ni, és változtatni addigi szoká­sa­inkon, életünkön. Senki sem is­meri be szívesen, hogy tévedett, hogy élete nem más, mint ostoba döntések, cselekedetek sorozata. Arra is képtelenek vagyunk, hogy meg­osszuk javainkat szűkölködő embertársainkkal. Szerzeményeinkhez annyira ragaszkodunk, hogy a szó szoros értelemben magunkba gyömöszöljük. Inkább belebetegszünk, de akkor sem adjuk oda a felesleget a rászorulóknak.

[

A (túl)fogyasztó társadalom (tudományos ne­vén a moho sapiens shopiens) egyre aggasztóbb jellemzője a kóros elhízás. Soha a történelmünk során nem voltunk olyan kövérek, mint manapság. Holnap pedig még kövérebbek leszünk. 2010-es adatok szerint a 7 milliárdnyi lakosságból 1,5 milliárd túlsúlyos vagy kövér. Az Európai Unió 27 tagállamában a felnőttek 60%-a és a gyerekek 20% túltáplált. Ennél is súlyosabb a helyzet az Egyesült Államokban. Amerikában 1980 és 2000 között megduplázódott az elhízottak száma. Azóta ez a probléma szó szoros értelemben még „súlyosabbá” vált. Az amerikai gyorséttermi ételek mérete az 1950-es évek óta megnégyszereződött. Ami nagy méret volt, az lett mára a normál adag. Ma már a mo­zi­pénztáraknál is lavórnyi popcorn és üdítők, fánkok gar­mada vár a nézőkre. Régen azért jártak moziba az em­berek, hogy megnézzenek egy jó filmet. Mostanában azért, hogy zabáljanak. Olyan a nézőtér, mint egy disz­nóhizlalda. A széksorokban nem lehet hallani a szereplők párbeszédét a hangos csámcsogástól és szürcsöléstől. Az éttermekben is jóval nagyobb adag ételt tesznek elénk, mint amire szükségünk van. Mivel a szem mindig éhesebb, mint a száj, megesszük az egészet. Egyébként is, ha már kifi­zettük, nem menjen kárba. A jól neveltek is ezt teszik, mert otthon megtanulták, hogy nem illik ételt hagyni a tányéron. A tévéreklámok szintén túlfogyasztása buzdí­tanak: Vegyél kettőt, egy áráért! vagy: Fizess kettőt, és hár­mat kapsz!

A tömeges méretű elhízás miatt a repülőgépek üzemanyag-felhasználása 350 millió gallonnal emelkedett. A többletkiadás fedezésére az amerikai repülőtársaságok súlydíjat készülnek kivetni a kövér utasokra. Erre az emberi jogok védelmezői táma­dásba lendültek. Szerintük a légitársaságok szándéka a „beteg emberek diszkriminációja”. A munkaerőpiacon is hátrányt szenvednek a túlsúlyos emberek. Vagy keveseb­bet keresnek, vagy fel sem veszik őket, mert a mun­ka­adók azt feltételezik róluk, hogy lustábbak, mint a sová­nyak. A túlsúlyos emberek gyakrabban válnak bűncselekmények áldozatává is. Ennek ellenére nem történik sem­milyen hat­hatós intézkedés ezen a téren. Sőt, az érintettek minden igyekezetükkel megpróbálják elterelni a figyel­met erről a súlyos társadalmi válságról.  Mivel Ameriká­ban már a po­pu­láció fele elhízott, jelentős szerepet töltenek be a közéletben. Fokozódó társadalmi erejükkel elérték, hogy a médiából száműzzék a kövér szót. Helyet­te a teltkarcsú, a molett, a duci kifejezéseket kell használni.

Az életszínvonal is jelentős mértékben befolyásolja az elhízást. Akinek nincs pénze egészséges ételekre, rossz minőségű, zsíros, kalóriadús élelmiszert fogyaszt, mert ezek olcsóbbak. A középkorban a gazdagok voltak kövé­rek, mert ők megengedhették maguknak, hogy korlátlan mennyiségű ételt fogyasszanak. Ma már a szegények kö­vérek. Ezt támasztja alá az OECD statisztikája szerint az európai országok közül az elmúlt húsz évben Magyarországon nőt leginkább (15,3%-kal), és Svájcban a legkevésbé (2,7%-kal) az elhízottak száma. A vásárlási láz is jelentősen hozzájárul a túltápláltsághoz. A szupermarketekben önfeledten görgetjük magunk előtt a moho sapiens elengedhetetlen mindennapi kellékét, a fogyasztói társadalom telhetetlen ördögszekerét. Közben nem gondolunk arra, hogy nem csak a testünk, hanem a lelkünk is telítődik önpusztító mohósággal. Képtelenek vagyunk belátni, hogy a vesztünkbe rohanunk. A testünkkel együtt a szellemünk is elhájasodik, és a lomhaság a tunyaság nem engedi, hogy kihátráljunk ebből a zsákutcából.

Orawecz Éva Csilla – Nők Lapja, 2013. augusztus 28. (14-17. oldalak - részlet)

[

A modern ember egyre kevesebbet mozog. Korunk technikai vívmányai mentesítenek bennünket minden megerőltető és kellemetlen munkától. Nekünk már nem kell rőzsét gyűjtenünk az erdőben, hogy meg ne fagyjunk; nem kell tehenet tartani és naponta kétszer megfejni, hogy tejhez és tejtermékekhez jussunk. Nem az ud­va­ri kerekes kútból hordunk be vi­zet a lakásba, mert már bent van, csak meg kell nyitni a csapot. Ré­gen, ha valami hiányzott a ház­tartásból, akkor gyalog vagy ma­xi­mum kerékpáron mentünk el a boltba, most meg már a szom­széd­ba is kocsival járunk. Mind­ezek következményeként alig moz­gunk valamit. A legtöbb ember számára a napi mozgás kimerül a tévétől a hűtőszekrényig tartó stafétában, hogy az egyes műsorok alatt mi­nél több nassolnivalót tömhessen magába. Ma már akkor sem kell felállnunk a fotelból, ha csatornát akarunk váltani számtalan híra­dás­technikai készülékünk vala­me­lyikén, mivel ez távirányítóval is elvégezhető. Még a fogmosás so­rán sem kell mozgatnunk a kezün­ket, mert ettől is menetesít ben­nünket az elektromos fogkefe.

Mindezek következtében egyre enerváltabbak, egyre betegebbek leszünk.[24] Az emberi test ugyanis mozgásra, és nem tespedésre te­remtetett. Szervezetünk nem gép, amely a mozgástól elkopik. Ép­pen ellenkezőleg; minél többet mozgunk, annál erősebekké vá­lunk. A biológiában alapszabály, hogy egy szerv teljesítő­ké­pes­sé­gét igénybe­vételének minősége és mennyi­sége szabja meg. Kb. 600 vázizmunk van, melyek 6 milliárd izo­mrostból állnak. Ha ezeket nem mozgatjuk meg na­ponta, nem terheljük meg kellő­képpen, fokoza­tosan elsorvadnak. A mozgás­hi­ány gyakori követ­kezménye még a csontritkulás. A kalcium ugyan­is még abban az esetben sem épül be a csontja­inkba, ha kellő mennyiségben áll rendelkezésre. Eh­hez szükség van a csontváz megterhelésére. A szer­vezet csak ak­kor kezdi el a kal­cium fokozott beépítését a csontokba, ha érzi, hogy szükség van a szilárdabb váz­­ra, vagyis ha kellő megter­he­lés­nek tesszük ki a testünket. Nyilvánvaló tehát, hogy egészségünk fontos előfeltétele a mozgás. Ha modern világunk menetesített bennünket a létfenntartással járó napi mozgástól, akkor más módon terheljük meg magunkat. Ennek legegyszerűbb és bárki által kivitelezhető módja a séta, a kocogás. A sétálás az ember minden egyes izmát meg­mozgatja, ráadásul a friss levegő felüdíti a szervezetet. Nyugalmi ál­lapotban a hajszálerek közül csak ke­vés van nyitva, de erőteljes mozgás hatására, ötvenszer annyi nyí­lik meg, és oxigénben dús vér­rel látja el a szöveteket. Intenzív test­edzéskor az izmainkon át­áram­ló vér 15-20 szorosára is nőhet. Ezen­kívül működésbe lépnek az izzadság­mirigyek is, melyek a bő­rön ke­resztül rengeteg mérget ké­pesek el­távolítani a szervezetből.

Nem mindegy azonban hogyan sétálunk. Az egyik kirakattól a má­sikig tartó kényelmes vánszorgás nem sokat segít. Lépjünk ki ál­landó, erős tempóval, felemelt fej­jel, és hátrahúzott vállal. (6 km/h sebességgel haladjunk. A normál gyalogos tempó sebessége 3 km/s.) Különösen jót tesz a séta étkezés után, mivel a mozgás jobban segíti az emésztést, mint a szundikálás. Aki a kocogás mellett dönt, vigyáz­zon, hogy ne erőltesse túl a szívét. (Hasonló veszélyt rejt magában a túlzásba vitt aerobic is.) A naponta legalább 1 órát sétálók, illetve fél órát kocogók egyre kevésbé érzik magukat fáradtnak, elgyötörtnek, és enyhülnek az emésztési zavaraik (gyomorégés, szék­re­kedés, aranyér). Csökken a cukorbetegségre való hajlam is, megszűnik a szívritmuszavar által keltett intenzív szívdobogás, a légzőszervekkel kapcsolatos megbetegedések (pl. a légszomj) és a duzzadt ízületek. Erősödik tőle az immunrendszerünk, kevésbé leszünk fogékonyak a stresszre, a magas vérnyomásra, és az intenzív mozgás biztosítja a kiegyensúlyozott éjszakai alvást is. Ezen túlmenően lazítóan és kiegyenlítően hat a kedélyre, növeli a szellemi teljesítőképességet, fokozza az önbizalmat és az akaraterőt. Ez a hatás azonban csak akkor nyilvánul meg kellő mértékben, ha nem „walkman”-nel a fülünkön sétálunk. mert testi funkcióink hatékony javulásának előfeltétele a szellemi ráhangolódás. A zene szintén alkalmas arra, hogy megnyugtassa az idegeinket, de eltereli az agy figyel­mét a vele párhuzamosan végzett tevékenységről. A mirigyek fokozott működése következtében a naponkénti séta fiatalító hatást is kivált. Javul a testtartásunk, és még az arcszínünk is meg­változik tőle. Ezt az életmódot követve egyre kevésbé lesz szükségünk orvosra, gyógyszerekre, ami jótéko­nyan befolyásolja a pénzügyi helyzetünket is. Egy idő után elmondhatjuk, hogy két ingyen dolgozó, és bármikor elérhető orvosunk van: a jobb- és a bal lábunk.

Az intenzív gyaloglás tudományosan kidolgozott módszere a Power Walking. Ennek gyakorlása már jelentős mértékben különbözik az egyszerű sétálástól. A Power Walking edzés során 45-90 percen át hosszú lendületes lépésekkel kell haladni, karunk erőteljes mozdulataival segítve a lábmunkát. Farizmunkat fokozottan megfeszítve, a comb- és lábizmaink intenzív használatával ed­zünk. Jel­legét tekintve hasonló, mint a kocogás, csak éppen a mozdulatok tökéletesen kontrolláltak, és nem jár az egész test folyamatos rázkódásával. Szabályos kivitelezési módja a következő: Nyújtott térd­del lépjünk ki a sarkunkra, majd a lábfejünket a talpunkon át gördítsük az ujjainkra. (A lekerekített sarkú és orrú edzőcipő jelentős mértékben könnyíti ezt a fajta járást.) Karjainkat a lépéseinkkel szinkronban erőteljesen lendítsük előre-hátra. Az alkarunkat be is hajlíthatjuk, de „bokszoló” mozdulatokra nincs szükség. Járás közben tartsuk feszesen a farizmunkat. Az aerobic-kal és a kocogással ellentétben a Power Walking csupán kismértékben megerőltető a csontok és az ízületek számára. A terhelés foka a megtett távolsággal könnyen szabályozható. 5 km/h haladási sebességgel már elérhetjük a kívánt hatást. (A normál gyaloglás sebessége: 3 km/h.) Előnye még ennek a testedző mód­szernek, hogy bármikor és bárhol végezhető, és még pénzbe sem kerül. Nem kell méregdrága kon­ditermek nyitvatartási idejéhez és órarendjéhez igazodni.

Egyszerűsége ellenére a Power Walking igen hatásos zsírégető módszer. Sokkal jobban fogyaszt, mint az aerobic és a megerőltető sportok, mert a zsír elégetéséhez oxigénre van szükség, s a kifáradástól kapkodva lélegző ember kevés levegőhöz jut. Túl nagy megerőltetés esetén a szervezet egyébként is könnyebben lebontható szénhidrátot használ energiaforrásként, a zsírpárnák pedig megmaradnak. Mérsékelt megterheléssel tehát hatékonyabban fogyhatunk, és nem erőltetjük túl a szívünket, ízületeinket. Regenerálódásra sincs szükség. Egy kiadós séta után nem kimerülten érkezünk haza, hanem frissen és felüdülve. Ezért előszeretettel alkalmazzák a kismamák is a terhesség alatt, és szülés után. 8 km megtétele esetén az energialeadás elérheti az 5-600 kalóriát is. Emellett intenzíven edzi a láb és a far izmait, s a porckorongok anyagcseréjének fokozásával segít megőrizni gerincünk épségét. Ezen túlmenően jelentős élettani változásokat idéz elő. Növeli a szervezet vitalitását, javítja az emésztést, csökkenti a koleszterinszintet, mérsékli a csontritkulást, s véd a szív- és érrendszeri megbetegedésekkel szemben. Ráadásul alvásunk ez esetben is mélyebb és pihentetőbb lesz, szellemileg frissebbé válunk. Hasonlóan jótékony, regeneráló hatást gyakorol a szervezetre a rendszeres úszás. Akinek módjában áll, naponta keresse fel a lakásához közeli uszodát, mert semmi sem edzi úgy a szívet és a tüdőt, mint az úszás; ráadásul ez a tevékenység is megmozgatja minden izmunkat.

[

A hegyekben élők között mind jobban terjed a Nordic Walking. Ennek a Finnországból származó testedző gyaloglásnak az a jellegzetessége, hogy két teleszkópszerű botot használnak hozzá. A túrázással ellentétben itt a botot nem a test megtámasztására, a lábízületek kímélésére használják, hanem a felső test megmozgatására. A kéz a botot csak elrugaszkodáskor markolja szorosan, majd azonnal ellazítja a fogást. A kar- és a vállizomzat megfeszítésének és ellazításának folyamatos váltakozása a teljes felsőtest vérellátásának jelentős növekedését eredményezi. A csípő előrelendülésével a lépéshossz automatikusan megnő, ezáltal a járás tempója gyorsabb, mint hagyományos túrázáskor. A légzés módja is más. Az „északi gyaloglás” során két lépésen keresztül az orron át kell belélegezni, majd három lépésen keresztül a szájon át fújjuk ki a levegőt. Az AMAS 2000 tanulmány készítői szerint az NW gyakorlóinak nem csak a testsúlyuk és zsírtömegük csökken, hanem javul a vércukor- valamint a vérzsírértékük. Egyúttal nő a vörösvértestjeik száma, és a fokozott oxigén­beáramlás következtében javul a sejtek energiatermelése. Csökken a trombózis kialakulását segítő anyagok mennyisége, és csillapodnak a krónikus fájdalmak, megszűnik a kimerültség, a lehangoltság. Aki szeretné elsajátítani ezt a módszert, 1300-2000 méter magas hegyekbe utazzon, mert ebben a magasságban a tiszta levegő önmagában is pozitív hatást gyakorol az egészségre.

Az NW tréningnek Ausztriában van a legtöbb híve, az osztrák túraútvonalakon lépten-nyomon találkozhatunk a gyakorlóival. A Power Walking és a Nordic Walking széleskörű elterjedése jelentősen javíthatná a halálozás statisztikát is. Köztudott, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedésekben elhunytak száma mindenütt a világon vezeti a halálozási mutatókat. A magatartástudományi kutatások szerint a keringési megbetegedéseket nem csak a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a helytelen táplálkozás váltják ki. A minden mindennel összefügg elve alapján ebben más okok is szerepet játszanak. A szívinfarktus sok esetben a stresszre, a tartós reménytelenségérzésre, a kontrollvesztés állapotára, a kilátástalan jövőre vezethető vissza. Az otthonról való kimozdulás, a test- és léleküdítő mozgás sokat javíthatna a jelenlegi helyzeten.

[

Manapság kevesen használják a káposzta csodás gyógyító hatását. Pedig ez már az ókorban ismert volt. Alkalmazása annyira népszerű vált, hogy egy száz évvel ezelőtti orvosi könyv ezt állította róla: „A káposzta az lesz a gyógyászatban, mint a kenyér a táplálkozásban.” Aztán az egész világon eluralkodott a kemizálás, és a népi gyógymódokat kiszorították a szintetikus gyógyszerek. A rómaiak hat évszázadon át univerzális gyógyszernek tekintették a fejes káposztát. Jóformán nem is ismertek más gyógyszert. Belső és külső tisztítószerként, borogatásként, és sebek kezelésére használ­ták. Alkalmazásának technikája azonban csak a XIX. század végére finomodott ki. Dr. Blanc nagy si­kerű könyve összegzi az addig összegyűlt tapasztalatokat, kiegészítve a szerző saját eredményeivel. Idézve a könyvből. „Egy teljesen betokosodott és kiürülésében gátolt tályogot kellett kezelni a beteg lábszárán. Az elsőként alkalmazott réti zsálya hatástalannak bizonyult. Másodikként a káposztalevelet próbáltam ki. Már félnapos kezelés után megdöbbentő és csodálatos javulást tapasztaltam. Megindult a gyógyulás. A bőr és a daganat, amely eddig kifejezetten száraz jellegű volt, hir­telen elkezdett bőven nedvedző, bűzös folyadékot kiválasztani, amely már az első órákban nagy mennyiségű tisztátalanságot mosott ki a sebből. Miután a borogatásokat folytattam, a tályog szélei besüppedtek, és szép rózsa­szí­nűvé váltak. A láb, amely előzőleg vörös és dagadt volt, újból felvette normális színét és formáját. Vé­gül a tályog elhegesedett úgy, hogy a seb rendkívül szép és tiszta volt.”

A kísérletező doktor ezután orbáncot, különféle sérülések okozta sebeket, lázat kezelt e növény leveleivel, nagy sikerrel. Azt tapasztalta, hogy a káposztalevél szinte kiszívja a testből azokat az anyagokat, amelyek a betegséget kiváltották. Meglepetten tapasztalta, hogy a káposztaleveles borogatás megszünteti az arc- és fogfájdalmakat, a reumás panaszokat és a zsigeri gyulladásokat is. A sikeren felbuzdulva aprólékosan kidolgozta a borogatás leghatékonyabb módszerét. Először is a káposztalevelet mindig frissen, és nyers állapotban kell használni, minden adalék nélkül. A fejes káposzta vastag, zöld, külső levelei a leghatékonyabbak. (Természetesen gyógyászati célra csak vegyszermen­tes biokáposzta használható, melyeket előtte meg kell mosni. Ha nem tudunk biokáposz­tához hozzá­jutni, menjünk ki a piacra, és az őstermelőktől vásároljunk fejes káposztát. Mivel az egyéni gazdáknak nincs pénzük drága vegyszerekre, az általuk termelt zöldség is olyan, mit a bio. Mindenesetre kérdez­zünk rá, hogy alkalmaztak-e vegyszereket az előállítása során.)

Ha széles borogatást akarunk készíteni (pl. hasra, hátra, vállra), akkor a leveleket hagyjuk egyben. A levél szárát távolítsuk el, a hátoldalából kiemelkedő középső vastag erét pedig egy éles késsel fa­ragjuk le. Utána fektessük deszkára, és egy tiszta dunsztosüveggel hengereljük át, hogy a bordái, ere­zete összezúzódjon, lággyá váljon. Felrakás előtt mártsuk kézmeleg vízbe, és belső felületét a keze­lendő felületre simítva több réteget helyezzünk egymásra. Végül a pakolást kötéssel rögzítsük. Ha a gyulladt felület kicsi, a leveleket vágjuk hosszabb-rövidebb csíkokra, és ezeket helyezzük fel. Sebeknél és tályogoknál óvatosan járjunk el. Erre a célra fiatal növények leveleit válasszuk, és a levél középső erétől jobbra s balra 3-4 cm széles csíkokat vágjunk belőle, különböző hosszúságban. Utána a csíkokat tetőcserépszerűen helyezzük fel. Így a seb mindenütt érintkezik a káposztával, és a váladék a csíkok között el tud távozni. Ügyeljünk arra, hogy gyűrődés ne képződjön, mert ez fájdalmat okoz­hat.

A borogatást normál körülmények között reggel és este cseréljük, de ha intenzív a váladékképző­dés, gyakrabban is frissíthetjük. Közben figyeljük a levél elszíneződését. Ha a káposztalevél 12 óra múlva is megtartja a zöld színét, tovább használható. Amennyiben bebarnul, akkor a genny nagyon erős méreganyagokat tartalmaz. Ez esetben gyakrabban kell cserélni a borogatást. Ha a levél sárga, száraz és hervadt lesz, akkor a betegség nagyon makacs, a méregkiválasztódás még nem indult meg, vagy az előző borogatások hatására már meggyógyult a seb. Ezt viszont minden esetben tisztulás előzi meg. E nélkül nincs gyógyulás. A káposzta nem csak gyógyítja, hanem enyhíti is a gyulladást. Tisz­tulás előtt azonban fokozódhat a fájdalom, ami a méregkiválási folyamat megindulásának tudható be.

[

A természetes gyógymódok más bajokra is hatékony írt kínálnak. Főleg azokra, amelyek szoros összefüggésben állnak a környezetszennyezéssel, az élelmi anyagok beltartalmi értékének csökkenésével, és a stresszel. Közülük kiemelkedik a hajhullás, a kopaszodás, ami általában a férfiaknak okoz gondot. Legtöbbször a progeszteron (a férfi nemi jelleg kialakításáért felelős) hormon túlzott terme­lődése az oka, amely csak hormonkezeléssel, ösztrogén (nőihormon-adagolással) szüntethető meg. A természetes gyógymódok hívei használjanak poloskafüvet (Cimicifuga racemosa). A bochumi egye­tem kutatói szerint ennek a gyógynövénynek az ösztrogénhez hasonló hatóanyaga képes megállítani a hormonzavarból eredő hajhullást Nők is alkalmazhatják. A kihullott haj azonban a hormonkezeléstől még nem nő vissza. Főleg akkor nem, ha a kopasz fejbőr már kifényesedett. Sok esetben azonban vitamin- vagy ásványanyaghiány okozza a haj­hullást, ami nőknél is gyakran előfordul. Mivel a kopa­szodás első jelei egyetlen férfit sem töltenek el örömmel, a nők pedig egyenesen tragédiának tekintik, számos csodaszer került forgalomba, amelyek megpróbálják meggátolni a folyamatot, sőt nem egy közülük a kihullott fejszőrzet újbóli kinövését ígé­ri. A többségük azonban teljesen hatástalan.

A bőrápoláshoz hasonlóan ez esetben is a régi, jól bevált módszerek, az otthon is fellehető nyersanyagok hoznak csak javulást. A hajszálerek kihullásának fő oka, a hajhagymák elégtelen tápanyag­ellátása. Ez megszüntethető lenne, ha naponta megmasszíroznánk a fejbőrünket, vagy ha nem a ma­napság divatos műanyag fésűvel, sündisznó kinézetű fémszálas kefével igazgatnánk a frizuránkat, hanem sűrű szőrkefével alaposan (előre majd hátra) átkefélnénk. (Ötvenszer a tarkótól a homlokig, és ötven­szer vissza) A fejbőr bizsergése jelzi, hogy jó munkát végeztünk. Műanyag- vagy fémszálas kefét semmiképpen se használjunk erre a célra, mert felsérti a fejbőrt. Nem használ a hagymáknak a fejbőr zsírosodása, korpásodása sem, mert elzárja az oxigéntől. Ezért legalább hetente egyszer mos­sunk hajat. (Nem elég egyszer megmosni, mert első alkalommal csupán a felületi szennyeződés oldódik le ró­la. Csak a következő mosásnál tisztul meg a haj töve is. Egyetlen mosással azt érjük el, hogy a ha­junkra tapadt szennyeződést beledörzsöljük a hajhagymákba.

Ha már megindult az intenzív hajhullás, sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mert a betegségek gyógyítása mindig több időt vesz igénybe, és többe kerül, mint a megelőzés. Amennyiben szervezetünk nem szenved vitamin- és nyomelemhiányban, tehát egészségesen táplálkozunk, akkor fel kell élénkítenünk a hajhagymák vérellátását, hogy a hajszálerek elegendő tápanyagot tudjanak szállítani a haj gyökerének. Naponta legalább kétszer dörzsöljük vagy keféljük át a fejbőrünket. Ezt addig végez­zük, amíg kipirosodik. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne sértsük meg a hámréteget, mert akkor a bőr kisebesedik. A hajszálerek megnyitása után a hajhagymák hozzájutnak a normális működésükhöz szükséges tápanyagokhoz, mely által fokozatosan regenerálódnak. A meglevő hajszálak nem hullanak ki olyan hamar, a már kihullottak pedig újból kinőnek. Először csak kis pihe látszik belőlük, majd fokozatosan megerősödnek. Ez folyamat azonban csak több hetes türelmes kezelés után indul meg. Az egészséges hajhagymák ősz hajkorona esetén is sötét színű, vastag, fényes hajszálat növesztenek.

A hajszálerek megnyitásának hatékonyabb módja, hogy hidegen sajtolt, szűz olívaolajat vagy gyógyszertárakban beszerezhető tiszta ricinusolajat dörzsölünk a fejbőrünkbe. Az olaj felpuhítja a fej­bőrt, így a hajszálerek elegendő vért tudnak szállítani hajhagymákhoz. (Este, lefekvés előtt papír­zsebkendővel dörzsöljük le az olajat, és mosószappannal mossuk meg a kezelt bőrfelületet, hogy ne szennyezze be az ágyneműt. Sampont ne használjunk erre a célra, mert beszívódó vegyianyag-tar­talma nem használ az éledező hajhagymáknak. Ha nem akarjuk, hogy reggelre összevissza álljon a ha­junk, ajánlatos megfésülni, és megszárítani.) Egyébként a természetes életmód hívei nem használnak vegyszerekkel és mesterséges illatanyagokkal preparált gyári samponokat. A hajukat háztartási bol­tokban beszerezhető közönséges mosószappannal mossák. Ennek nátronlúgtartalma tökéletesen eltá­volítja a szennyeződést a hajról, és nem mérgezi hajhagymákat. Nincs benne se festő-, se illatanyag, mint a pipereszappanokban. Ráadásul az agyonreklámozott divatos samponok árának csupán negye­débe kerül.

Mivel korunk embere nagyüzemi módszerrel termesztett vitamin- és ásványanyaghiányos zöldséget, gyümölcsöt fogyaszt, szükség van a hajhagymák tápanyagokkal való ellátására is. Erre legalkalmasabb az almaecet. A biológiai érlelésű 5%-os almaecet több mint 20-féle vitamint és ásványanyagot, valamint sok fontos enzimet tartalmaz. Szinte minden megtalálható benne, amire a szervezetnek szüksége van. Igen gazdag káliumban, foszforban, kalciumban, de vas, klór, nátrium, magnézium, kén, fluor, valamint szilícium is található benne. Minden, ami a vegyszerekkel agyonmérgezett talajon termelt zöldségben, gyümölcsben már nincs, vagy csak alig van meg. B12 vitamin azonban nincs benne. Ezért a kúra ha­tékonyságának növelése érdekében ajánlatos időnként tojássárgájával is átdörzsölni a fejbőrt. (Van, aki mézet is kever a tojássárgájához.) Jelentősen növeli a felszívódás hatékonyságát a torma. Ha fris­sen reszelt tormát is teszünk a tojássárgájába, a torma sziningrintartalma intenzíven csípi, marja a bőrsej­teket, mely által kitágul a fejbőr, és utat enged a hajszálereknek. Emellett számos vitamint és ásvány­anyagot, míg az olívaolaj további fontos anya­gokat (polifenolt, antioxidán­sokat) juttat a hajhagy­mákba. (A tormát csokoládéreszelőn pépesítsük. Erre a célra csak vegyszermentes háztáji tojás használ­ható.) Az egyes nyersanyagok össze is keverhetők, így kevesebb munkát és időt igényel a bedörzsö­lésük.

Ez a mixtúra valójában nem más, mint a világszerte ismert Bánfi hajszesz alapja. Feltalálója Bánfi József több éves munkával kísérletezte ki ezt a receptet, miközben kipróbált minden környezetében fellelhető növényi és állati nyersanyagot. Célszerű az eredeti receptet használni, mert a drogériákban és bioboltokban kapható változat már csak ennek a masszának az alkoholban tartósított kivonatát tartalmazza. Ez gusztusosabb ugyan, de lényegesen gyengébb, így jobbára csak féléves kezelés után mutatkozik a kívánt hatás. (Torma helyett jól használható a csalán szeszes kivonata is. Ezt alapos mosás után még frissen fel kell aprítani, majd 2 heti szárítást követően 40%-os szeszbe kell áztatni. Az üveget légmentesen lezárva 3 hétig sötét helyen tartsuk, és naponta legalább egyszer rázzuk fel. Leszűrés után önmagában is alkalmazható véráramlásserkentőként. Bedörzsölés után több órán át a fejen kell hagyni, hogy hatóanyagai felszívódjanak.) A kúra hatékonyságának növelése érdekében a legtöbb hajnövesztő szer használati utasítása dunsztkötést ír elő. (A hajszesszel bedörzsölt fejbőrt fehér pamutkendővel át kell kötni, és egy úszósapkához hasonló műanyag sapkát kell ráhúzni. A fej pelenkával vagy frottírtörölközővel való betakarása a megfázástól is védi a fejbőrt.) Kapható Bánfi hajszesszel dúsított sampon is, de ennek a hatása még az előbbinél is gyengébb.

Napjaink legnépszerűbb hajnövesztő szere a Varga-cseppek, ami szintén egy magyar feltaláló 12 éves kutatómunkájának eredménye. Ez a 19 gyógynövényből álló speciális keverék nem csak a hajhullást állítja le, hanem 2-3 hónap alatt új hajat növeszt, és megszünteti a hajzsírosodást, illetve a korpásodást is. A visszajelzések alapján a kúraszerű használók 95%-ánál abbamaradt a hajhullás, és a haj megerősödött. Ma már 26 országban használják a Varga Miklós által kikísérletezett hajcseppet. Információ: Tel. +36-70-384 2841. Nálunk patikában és gyógynövényboltokban kapható.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben több helyen is szó volt a fiatalok nevelési módjáról. Legtöbb problémát a nyakló nélküli televíziózás okozza, az a világszerte tapasztalt jelenség, hogy az elfoglalt szülő a tévékészülék elé ülteti gyermekét, és engedi, hogy válogatás nélkül minden műsort végignézzen. Ebből aztán igen komoly problémák, sőt nem egy esetben tra­gé­diák származnak, mivel a gyerek nem tud különbséget tenni a látottak, és va­lóság között. Egy 9 éves gyereknek alapvetően mást jelent a valóság, mint a felnőtteknek. Teljes történeteket össze­illeszteni és értelmezni csak 13-14 éves korától képes az ember, bonyolultabb eseménysorozatok értelmezésére pedig kizárólag a fel­nőttek képesek. Jelentősen rontják a gyerekek valóságérzetét az akciófilmek, ahol a hősök a legna­gyobb balesetekből is ép bőrrel, sértet­lenül sétálnak ki. Nem csoda, hogy ezek után ők is elkezdenek vagdal­koz­ni. Gyilkos szerszámokkal, sőt sok eset­ben valódi fegyverekkel támadnak tár­saikra, ab­ban a hiszemben, hogy semmi bajuk sem történik. Hogy mennyire nin­csenek tisztában a valódi fegyverek ve­szélyességével, arra legjellemzőbb pél­da annak az amerikai kisfiúnak az ese­te, aki miután szitává lőtte az osz­tály­társát ártatlanul azt mondta: „Nem hit­tem, hogy ettől meghal.” A következményektől sem félnek, hiszen a „hősökre” nem büntetés vár, hanem felmagasztalás. Egyébként sem kell tartaniuk a büntetéstől, mert a kiskorúak javító-nevelő intézete minden országban dugig van telve, és a hosszú várólista miatt végül is hazaküldik őket. A javítóintézeteknél is rosszabb megoldás a kiskorúak börtöne, mert itt profi bűnözők veszik kézbe őket, és képzésükkel biztosítják az utánpótlást. Ez a közeg egész életre meghatározza a sorsukat, örökre a bűn fogságában maradnak.

A problémát tehát már látjuk, a gyökerét is feltártuk, de semmit sem teszünk ellene. Mindenki arra vár, hogy majd csak történik valami, idővel jobbra fordulnak a dolgok, de a híradások ennek éppen ellenkezőjéről szólnak. Az Egyesült Államokban pl. az elmúlt 2 év alatt már a 13. tömeg­gyilkosságot követték el fiatalkorúak, mivel senki sem hajlandó kivenni a fegyvert a kezükből, sen­­kinek sincs ide­je arra, hogy elkezdje ne­vel­ni őket. Nem érünk rá a gyermekeinkkel fog­lalkozni, mert látástól vakulásig haj­tunk, hogy meg­kapjon mindent, amit csak kér. Ke­zün­ket, lábunkat törjük azért, hogy elké­nyez­tessük őket; de semmit sem te­szünk annak érde­ké­ben, hogy embert farag­junk belőlük. Jelen­tő­sen ne­hezíti a szem­léletváltás bekö­vetkezését, hogy a so­kak számára példaképül szol­gáló sztá­rok sincsenek tisztában a gyer­mekne­velés helyes módjával. Ezt bizo­nyítja egy is­mert filmszínész nyilat­ko­zata: „Gye­rek­koromban sokat nélkülö­ztem, ezért el­határoztam, hogy az én gye­rekeim min­denből a maximumot kap­ják.” A gye­re­keiket kényeztetőknek eszük­­­be sem jut, hogy a nélkülözések, csalódások, szen­­­vedések csináltak belőlük embert; há­nyat­­tatá­sokkal teli életük eredmé­nyez­te a ki­tar­tá­su­kat, a szívósságukat, a küz­dő­képes­sé­gü­ket, vagyis mindazon tulaj­donsá­gai­kat, me­lyeknek a sike­rei­ket kö­szönhetik. Elkényeztetett utó­da­ikból vi­szont semmi sem lesz, mert a jómód, a gondtalan élet nem sarkallja őket képes­ségeik fejlesztésére.

[

Köztudott, hogy teljesítményori­en­tált világban élünk, és életünk minden mozzanatát ennek az elvárásnak ren­deljük alá. A jelenlegi követelmény­rendszer fokozott súllyal nehezedik a felnövekvő nemzedékre. A karrierépítés már az iskola-előkészítővé torzult óvo­dákban elkezdődik. Újabban a 4-5 éves gyerekek sem játszhatnak önfe­ledten, mert folyik az „életre való felké­szí­té­sük”. A vad hajsza azonban az elemi iskolában indul be igazán. 6-7 éves gyerekek testsúlyuk egynegyedét is elérő 6-8 kilós táskák alatt görnyedeznek, mivel már a betűvetés elsajátításának időszakában annyi plusz terhet raknak rájuk, ami egy tucatnyi könyv magukkal cipelését teszi szükségessé. Az iskolai órák után nem mehetnek haza, mert otthon nincs aki vigyázzon rájuk. Így irány a napközi. Onnan rohanás a szakkörbe és különféle különórákra, nehogy az érvényesülésért folytatott világméretű versenyben lemaradjanak. Ez a hajsza csak fokozódik a középiskolában, és a felsőfokú tanulmányok végzése so­rán. Mire a mai fiatalok megszerzik a diplomájukat, illetve a diplomáikat – mert mostanában egy dip­lomával már nem sokra lehet menni – idegbeteggé válnak. Nem is csoda, hiszen évtizedeken át nem volt egy perc nyugalom sem az életükben. A nyári vakációk alatt sem tehették amit akartak, mivel vártak rájuk a képességfejlesztő táborok. Soha nem tudtak csendet teremteni önmagukban, nem ma­radt idejük a befelé fordulásra, önmaguk megismerésére. A világot sem volt alkalmuk meg­ismerni, mert az iskolákban nem tanítják az univerzum valós működtető erőit, a háttérből irányított életet maguk az oktatók sem ismerik. Ennélfogva valójában semmit sem tudnak a világról, a sok bizonyítvány és oklevél ellenére halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi történik velük, mi folyik körülöttük.

Még a látható világ működésével sincsenek tisztában, mivel ezt csak könyvekből, filmekből, színdarabokból lehetne megismerni. A túlterhelt diákok azonban a kötelező olvasmányon kívül nemigen tudnak más könyvet a kezükbe venni, és moziba, színházba, operába is csak elvétve jutnak el. De ha még szakítanak is időt egy-egy tanulságos regény elolvasására, nem mennek vele semmire, mert arra már végképp nincs idejük, hogy eltöprengjenek a tartalmán. Teljesítmény-centrikus környezetük nem engedi a befelé fordulást, az elgondolkodást, a részletekben való elmélyülést. Lépést kell tartani a többiekkel, újabb és újabb ismereteket kell befogadni. A rájuk zúduló információözönnel azonban nem jutnak sehová, mivel nem látják az összefüggéseket a tanultak között. Az iskolákban „tanulógéppé” váltak, és nem gondolkodó emberré. Így nem csoda, hogy az életbe kikerülve nagy csalódás éri őket. Hamar rájönnek arra, hogy amit az iskolában tanítottak nekik, annak túlnyomó részére semmi szükség sincs a gyakorlatban. Amire viszont szükségük lenne, arra nem tanították meg őket. Az „élet iskolájában” a legelemibb ismeretekkel sincsenek tisztában. Miután nincsenek felvértezve a rájuk leselkedő veszélyekkel szemben, már az első apró akadályban elbotlanak, és sokszor olyan súlyos lelki sérüléseket szereznek, ami egy életen át elkíséri őket.

A szakmai nehézségeken túlmenően magánéleti problémák is keserítik mindennapjaikat, mert ezen a téren még az iskolai tanulmányaikra sem támaszkodhatnak. Az iskolában nem élni tanítják meg a gyerekeket, hanem érvényesülni. Ma egyetlen iskola egyetlen tananyaga sem szól létünk értelméről, emberi mivoltunk céljáról; arról hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és mi a dolgunk itt a Földön. Ennélfogva arról sem kapnak tájékoztatást, hogy miként tudják megállni helyünket az életben. Ezen a téren még az igazodás, a minta követése sem segít, mivel ma már nincsenek példaképek. Akiknek azzá kellene válniuk, mindegyre negatív üzeneteket küldenek a környezetüknek, cselekedeteik alapján inkább elrettentő példaként szolgálnak. A reklámok által sugallt felszínes értékek pedig hazug, illúziókkal teli életmodelleket kínálnak.

Mindezek következtében egyre szaporodnak a kétségeik az élet értelmével kapcsolatban. Mind több fiatal jut arra a meggyőződésre, hogy fizikai létének semmi értelme, indoka sincs. Egy idő után meg is tesz mindent annak érdekében, hogy kivonja magát ebből a világból. Először csak a feledés, az átmeneti kikapcsolódás reményében nyúl az alkoholhoz, a drogokhoz. Később az élvezetek rabjává válik, mivel ebben látja a testi lét egyetlen célját, magyarázatát. Ez az életmód azonban erkölcsi zülléshez, egészségének teljes leépüléséhez vezet, amelynek elkerülhetetlen következménye a földi világból való távozás. Ily módon több millió fiatal vész el a társadalom számára szerte a világon. Semmivé válik a sok tanulás, a szülők erőfeszítése, az iskoláztatásukra fordított tetemes állami kiadás. Mindez azért, mert nem vagyunk hajlandóak megismerni a valós világot, nem vesszünk tudomást a körülöttünk zajló események rejtett összefüggéseiről.

A technikai fejlődés terén nagy lépésekkel haladtunk előre. Az „élet tudományában” azonban semmit sem fejlődtünk. Sőt határozottan visszafejlődtünk. Háromezer évvel ezelőtt, a görög bölcsek tevékenységének időszakában az emberek sokkal okosabban éltek, mint most. A jelenlegi generációk az életben való eligazodásban annyi segítségre sem számíthatnak, mint az elődeik. A saját tapasztalataik és a történelem viharai által éretté vált dédszülők, nagyszülők kihalnak, így már az sincs, akitől kérdezhetnének. Így az élet nagy kérdéseire, hogy: „Ki vagyok én? Hogyan képzelem el az életemet? Kivel akarok együtt élni, és hogyan? ” – mindenkinek magának kell megtalálnia a választ. A mai fiatalok a saját kárukon jönnek rá arra, hogy milyen úton kell, illetve kellett volna járni. Addig azonban annyi hibát, olyan végzetes tévedéseket követnek el, melyek csapdájából nem tudnak szabadulni.

 

Boldogságkeresés

 

Több évezredes elnyomatásuk után a XX. század meghozta a nők számára az egyenjogúságot. A demokratikus országok mindegyike széles körű jogokat biztosít a nőknek szabadságuk, függetlenségük megvédésére, a korábbi megaláztatások elkerülésére. Öntudatos hölgyeink élnek is ezzel a lehetőséggel, sőt sokak szerint már visszaélnek vele. Viselkedésük arra enged következtetni, hogy „átestek a ló túlsó oldalára”. Újabban ugyanis mind több férfi tapasztalja, hogy a nők üldözési mániában szenvednek. Az emancipáció élharcosainak tekintett amerikai nők pl. már a férfiak létezésében is szexuális molesztálást vélnek felfedezni, és vélt sérelmeik orvoslására rögtön ügyvédért szaladgálnak. Panaszaik minden esetben meghallgatást nyernek, mivel az Egyesült Államok jogrendszere kezdettől fogva nagy hangsúly fektetett a kisebbségek, az elnyomottak védelmére. Ebben a helyzetben a gyanúba kevert férfi könnyen pórul járhat, még akkor is, ha teljesen ártatlan. Ennek láttán a férfiak többsége már azt is meggondolja, hogy egyáltalán megjelenjen-e nők társaságában. Ilyen körülmények között kihuny a szexuális érdeklődés a nemek között. Kialszanak az erotikus szikrák, már csak a régi, romantikus regények emléke marad a meghitt szerelmi vallomás. Az emancipáció, a női egyenjogúság vadhajtásai közepette a férfiaknak már nem tanácsos észrevenni a nők ösztönös szexuális jelzéseit, mert nem tudni, hogy reagálnak rá. A jogi procedúrák veszélyének tudatában úgy érzik, hogy semleges neművé kellene válniuk ebben a világban. Már ott tartunk, hogy egy idegen férfiszemből kipattanó szikra, az egymásra vetett pillantásból eredő ártatlan bizsergés is tabuvá vált. Eltévelyedett világunk messzire űzte tőlünk Erost.

Ez a helyzet nem csak a férfiakra gyakorol káros hatást. A nemek közötti jó értelemben vett feszültségre a nőknek is szükségük van. A váratlan szituációkban fellobbanó ösztön, a testbeszéd formájában megnyilvánuló vágy stimulálja a hölgyek nőiességét. Ez boldogabbá, lendületesebbé, magabiztosabbá teszi őket. Ha szexuális téren vonzónak, izgatónak érzik magukat, ez kihat életük minden területére. Mind a munkahelyi, mind az otthoni teendőikben sokkal lendületesebbek, eredményesebbek lesznek. Nem véletlen, hogy mostanában a munkáltatók túlnyomó része kifejezetten támogatja a munkahelyi flörtöt, még ha ez néha bonyodalmakat is okoz. Egy nőnek nagy szüksége van környezete elismerésére, és ennek leghatékonyabb módja, ha ezt a másik nemtől kapja meg. Ebből ered, hogy sok nő meglehetősen kihívóan öltözködik és viselkedik, mert ösztönösen érzik, hogy csak a férfiakkal együtt alkothatnak egészet. Nélkülük csupán félembernek számítanak, minthogy valójában azok is, hiszen a földi világban kénytelenek nélkülözni a duálpárjukat. A nők új ke­letű ellenséges magatartása a társadalomra nézve is hátrányos. Jelenlegi viselkedésük nem csak a férfiakat teszi érzéketlenné, közömbössé, hanem kihat rájuk is. Ha egy nőnek huzamosabb időn át nincs lehetősége a romantikus hangulat átélésére, a nőiségével való azonosulásra, akkor eltompul benne a szexuális vágy. Ez pedig tovább csökkenti a már így is meglehetősen alacsony házasodási kedvet, és a népszaporulatot.

 

Ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emancipáció jelentős mértékben hozzájárult a családok széteséséhez, gyermekeink két­ség­beejtő nevelési hiányosságaihoz. Az is világosan látható, hogy ez a tendencia nem fog meg­for­dulni. A nők nem szán­dékoznak visszatérni a családi fészekbe, nem vállalják töb­bé hagyományos sze­rep­körük be­töl­tését. Női mivoltuk kitel­je­sítése he­lyett az önmegvaló­sítás korábban ki­zárólag férfiak ál­tal járt útját vá­lasz­tották. Karrier­épí­tésbe kezdtek, és társadalmi szin­ten elismert sike­rekre vágy­nak. Emel­lett sok pénzt akarnak keresni, hogy teljes mértékben füg­get­lenít­sék ma­gu­kat a férfi­aktól. Ennek azon­ban ára van, amit nem csak ők fizetnek meg, hanem a társadalom is. Amikor a férfiakkal azonos bért köve­teltek a munkahelyeiken nem számoltak azzal, hogy ennek tel­jesítése után a velük szemben támasztott követelmény is azo­nos lesz. Munkahelyi feladataik mellett ugyanis továbbra is ter­he­li őket a családi teendők elvégzése, a háztartás vezetése, a gyerekek nevelése. Mivel mindkét tevékenység ellátása teljes embert kíván, képtelenek megfelelni az elvárásoknak. Az emancipáció tehát nem fel­sza­badította a nőket, hanem po­kollá tette az életüket. Ebben a helyzetben nem tehetnek mást, mint ott lazítanak, ahol kisebb az ellenállás: fokozatosan elha­nyagolják az otthoni felada­tai­kat. Mind kevesebb gondot for­dítanak gyermekeik nevelésére, a „családi tűzhely” megőrzé­sé­re, aminek végső soron a tár­sadalom látja kárát.

Ez a probléma admi­nisz­tra­tív eszközökkel nem oldható meg, mert nem lehet kényszer hatására gyereket nevelni. Ezen az áldat­lan állapoton csak úgy lehet vál­toztatni, hogy csökken­teni kell a nőkre nehezedő ter­heket. Erre kínál­ko­zik egy ké­zenfekvő meg­ol­dás is: a nagy­csa­ládok újbóli feltámasz­tása. Az el­múlt évtize­dekben az ipa­ro­so­dás, a vi­dékről történő tömeges fel­költözés, va­lamint a függetlenné vá­lás téves ér­tel­­me­zése következté­ben a fia­talok elsza­kadtak a szü­lőktől. En­nél fogva a gyer­mek­ne­ve­lés terhe is teljes egészében rájuk há­rult, mi­vel a sokszor több száz ki­lomé­ter­nyi­re élő nagyszü­lők­nek nem volt mód­juk ebbe bese­gíte­ni. Pedig a nagy­ma­mák és nagypapák szíve­sen fog­lal­koz­nának az unokáikkal, és ez­zel je­lentős terhet vennének le az el­foglalt szülők válláról. A nemzedé­kekre épü­lő családi kap­cso­latok fel­bomlása azon­ban lehe­tetlenné teszi en­nek az évez­redeken át alkalma­zott, és jól be­vált rend­szer­­nek a szol­gála­tunkba ál­lí­tását.

 

 

 

Az idősebb családtagok ne­ve­­lés­be való bekapcsolása azért is előnyös lenne, mert ők már kellő ismerettel rendelkeznek ezen a téren. A fiatal szülők többsége még maga is gyerek. Nagyon cse­kély élettapasz­ta­latuk van. Soka­sod­nak bennük a kérdések, ame­lyek válaszra várnak. Még ön­ma­gukat sem fedezték fel, és máris másokat kellene rávezet­niük a helyes életútra. Tulaj­don­képpen még ők is nevelésre szo­rulnak, de már az utódaikat kell ne­vel­niük. A legtöbbjük csak akkor lesz ehhez elég bölcs, tü­relmes, meg­értő és sze­retet­tel­jes, ami­kor a gyermekei már ki­repültek a csa­ládi fészek­ből. Ilyen kö­rül­mé­nyek között nem csoda, hogy a fiatal szülők túl­nyomó része el­rontja utódai ne­velését, mivel huszonéves kor­ban még ők maguk sem tudják hogyan kellene ezt csinálni. Nem egy esetben a saját életük mel­lett tönkreteszik a gyerme­keikét is, mert élettapasztalat híján nem képesek a sorsukat befo­lyásoló erők által állított csap­dákat kike­rülni. 40-50 éves korukban már tisztában vannak vele, hogy mit és hogyan kellett volna tenni, de ekkor már késő. A gyermeknevelés időszakának valójában akkor kellene kezdődnie, amikor manapság véget ér. A fiatal szülők azért sem tudják kielégítő módon nevelni az utódaikat, mert leköti őket a család eltartásával, az anyagiak előteremtésével járó gondok. Elrontott gyermekeik azután a rossz tapasztalatokat továbbadják az utódaiknak, mivel ezt a példát látták maguk előtt. Ez rohamosan csökkenti társadalmunk életképességét, erkölcsi tartását, amit tovább fokoz az elkényeztetett és neveletlen gyerekek tömege.

Növeli a gondokat, hogy az idősek semmibevételével, családból való kirekesztésével el­vesztet­tük társadalmunk éltető gyökereit. A gyökértelen generáció pedig érzelmi és lelki szegénység­ben fog felnőni. Társadalmunk megfiatalításával elvesztettük annak sokrétűségét, gazdagságát és erejét is. Pedig örök igazság, hogy az erő az egységben rejlik. A különállás gyengévé és kiszolgáltatottá teszi az embert, a közösséget; s kétségbeesett küzdelemre, kilátástalan szélmalomharcra ítéli. Ez a katasztro­fális helyzet csak a nemzedékek együttélésével, a természetes családi kapcsolatok helyreállításával számolható fel.

Sokan úgy próbálják áthidalni ezt a problémát, hogy kitolják a gyermekvállalás időszakát. Ez azonban nem jelenet megoldást, mivel a 40 éves kor felett szülő nőknél már rengeteg komplikáció lép fel, melynek eredményeként fogyatékos gyerekek születnek. Ellene szól ennek a döntésnek a rövid élettartamunk is. Egy 50 éves szülő már 70 éves, amikor a gyermekei még iskolába járnak, így könnyen előfordulhat, hogy nem lesz aki felnevelje az utódait. Akkor távozik az élők sorából, amikor a gyermekeinek a legnagyobb szükségük lenne szüleik támogatására. A pályakezdés, az életbe való beilleszkedés nem megy segítség, és jó tanácsok nélkül. Arról nem is szólva, hogy az unokák is szeretnék megismerni a nagyszüleiket, és igényelnék a szeretetüket. A gyermeknevelés, a példamutatás fizikai megpróbáltatásokkal is jár, amihez fiatal, életerős emberek kellenek. Az sem szerencsés dolog, ha a huszonéves gyerekek­nek a szórakozás, párválasztás helyett idős, beteg szüleik gondozásával, ápolásával kell tölteniük a szabadidejüket. Az egyetlen jó megoldás te­hát a természetes kötelékek hely­re­állítása a családban. Vissza kell hozni a nagycsaládok jól bevált rendszerét, amelyben mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért.

Egyébként a nálunk fejlettebb Földön kí­vüli civilizációk is ezt a módszert alkalmaz­zák. Ők úgynevezett nagy közösségekben nevelik a gyermekei­ket, amely több család együtt­­éléséből jön létre. Ezek­ben a nemzet­sé­gekben a szülők bármikor felkeres­hetik az utódaikat, és bármennyi időt eltölthetnek velük. A gye­rekek tehát nincsenek elszakítva a szülőktől, de a nevelésük az idősebb generációra van bízva. Olyan kiforrott, bölcs em­berekre, akik már túl vannak az önmeg­valósításon, és egyetl­en feladatuk, hogy tu­dásukat, tapaszta­la­tai­kat, hagyo­mányaikat to­vábbadják a fiatal nem­zedéknek. Ez­által ők is megbecsült tag­jaivá válnak a társa­da­lomnak. Nem kezelik őket számkivetettként, mint mi. Nem for­dulnak el tőlük, nem hányják a sze­mükre, hogy ők csupán eltartottak. Nem írják le az öregeket, mert tisztában vannak a ben­nük rejlő értékek nélkülözhetetlenségével. Mind­ezek figye­lembe vételével náluk az idő­sek nagy meg­be­csülésnek örvendenek. Tisz­telik őket áldozatkész­ségükért is, azért, hogy egy élet küzdelme után nem önmagukkal törőd­nek, hanem hajlandóak magukra vállal­ni a fiatal nemzedék felnevelésének nem kis gondját.

 

A nagycsaládok rendszerének vissza­állításával a nőkre nehezedő teher jelentős mértékben csökkenni fog. Az így felsza­baduló időt valószí­nűleg karrierépítésre, az utolsó „bástya”, a legfelső hatalmi po­zíciók meghódítására fog­j­ák fordítani. Ez nem is lenne olyan nagy baj, ha az eman­cipáció azt a célt szolgálná, amit a túl­világi hatalmak el akartak érni vele. A nők XX. század végére időzített hata­lomát­vétele nem spontán megnyilvánulás ered­mé­nye, hanem egy lehetőség világunk megmen­tésére. A társadalom védekezése az ag­resszív, mindent rom­ba döntő férfiak mentalitása ellen. A terv azonban nem vált be, mivel az emancipált nők többsége olyan lett, mint a férfiak: erő­szakos, har­cias, do­mi­náns. Sőt törtetés és kíméletl­en­ség tekinte­tében még a férfiakon is túl­tesznek. Külö­nösen kimagasló a pénz­hez, a jóléthez való ragaszkodásuk. Irgal­mat­lanul meg­ragadnak mindent és mindenkit, amiből pénzt lehet csinálni, nagy hang­súlyt fek­tetnek a testi jólétükre. Ezen a téren jóval erkölcs­telenebbek, mint a fér­fiak. Semmi sem ide­gesíti őket jobban, mint az anyagi bizony­ta­lan­ság. A szerelemért sokszor fel­áldozzák önmagukat, de semmi sincs a világon, ami­ért az egzisztenciá­jukat felál­doznák. A férfi ké­pes arra, hogy a becsü­lete, a jövője érde­kében mindent oda­dobjon, a nő azonban ezt nem teszi meg. A pén­zét, a vagyonát, a jussát tíz köröm­mel védi.

Ez a késztetés alighanem az ösztöneiből fakad. Mivel évmilliókon át neki kellett a gyermekeit etet­ni, ruházni, felnevelni, a saját bőrén érezte, hogy mi­lyen az, amikor a szerencsétlen körülmények foly­tán ezt nem tudja megtenni. Gyakran előfordult, hogy a férfi, akinek gondoskodnia kellett volna a családjáról napokig, sőt hetekig nem tért haza. Ilyenkor a gyermekei a szeme láttára haltak éhen. Ezek a tragédiák oly mély nyomot hagytak benne, hogy akaratlanul törekszik az anyagi biztonságra. Mivel a civilizált országokban ma már senkit sem fenyeget az éhenhalás veszélye, ez az ösztön harácsolásban, az anyagiak mindenek fölé helyezésében nyilvánul meg. A sok pénz, a fokozott biztonság ezután elkényelmesedéshez vezet, ami a tespedés meleg­ágyává válik a társadalomban. A végeredmény a fejlődés le­las­sulása, vagyis az az állapot, amely annak idején a matriarc­hátus meg­szű­néséhez vezetett. A nők tehát még át sem vették a hatalmat, máris előkészítették az újkori matriarchá­tus bukását.

A fejlődéshez ugyanis rugal­mas­ságra, kockázatvállalásra, és nagyfokú lemondásra van szük­ség. Ez utóbbi tulajdonság ugyan korábban magvolt a nők­ben, de mostanában mind keve­sebb az olyan nő, aki hajlandó lenne bár­miről is lemondani az élet­ben. Ezek az elvárások ki­egé­­szül­nek a new age követel­mé­nyeivel: az önzetlen szere­tettel, az embertársaink iránti törő­déssel, toleranciával. A nők ezen a téren is nagy gyakorlatra tet­tek szert az évezredek során. Ezért is kapták meg a lehető­séget a világ megmentésére; az erőszak, a mindent elöntő bru­talitás mocsarából való kieme­lésére. A hatalomváltás során azonban úgy tűnik, hogy ezek az erények is eltűntek a nőkből, és viselkedésükkel sorozatosan azt bizonyítják, hogy nem képesek eleget tenni küldetésüknek.

A józanul gondolkodó nők már érzik ennek veszélyét, és mintegy „mentőövként” hangoztatják társaiknak: „A férfiak legyenek továbbra is a teremtés koronái, de mi legyünk a teremtés mozgatórugói. Nem a férfiak túlszár­nya­lásá­ra kell törekednünk, ha­nem önmagunk kiteljesítésé­re.” Sza­va­ik azon­ban a „falra hányt bor­sónak” bizonyultak, mivel az egyenjogúságukat ki­har­colt nők újabban már nem csak a férfiak szerep-körét vet­ték át, hanem a rossz szoká­sai­kat is. A dohány­zást, az al­ko­hol­fogyasz­tást, a ká­­bítószer-él­ve­zetet, a ká­rom­ko­­dást és a sze­xuális sza­ba­dos­sá­got. Mind több az olyan nő, aki nyílt szexuális ajánlatot tesz a neki tet­sző fér­finak, és való­ság­gal az ágyá­ba vonszolja őt. Már a tar­tós kap­csolataikat sem az érzel­meik vezérlik. Az eman­­ci­pált nők manapság csak azért tartanak maguk mellett férfit, mert a hiányuk leértékeli női mivol­tukat. Hosszú távon hajadon­nak len­ni a társadalom jelenle­gi értékítélete alapján a nő képességeinek fogyatékossá­gá­ra utal. Egyébként elhanya­gol­ható tényezőnek tekintik a fér­fit az érvényesülésért foly­tatott kőkemény küz­delemben. Ennek során már nem csak a vi­selkedésük hasonlít a férfiak­hoz, hanem a kül­sejük is. Vetélytársaikhoz hasonlóan a nők is kopaszodnak. Mind több vezető beosztású nő szenved diffúz hajhullásban. A fejtető ton­zú­ra­szerűen kialakuló hajritkulása eddig csak a fér­fiakra volt jellemző, és a férfi nemi hor­mon, a tesztoszteron váltotta ki. Ennél is meg­lepőbb tény, hogy ma már több nő hal meg szívinfarktusban, mint férfi. A nőknél az „üz­let­asszony-betegség” mögött pszichés ténye­zők húzódnak meg, amelyek a feminin és a maszkulin szerepek keveredéséből származ­nak.

Mivel a férfias helytállás nagyfokú önbizal­mat igényel, mostanában tömegesen plaszti­káz­tatják magukat, hogy keményebbé, kihí­vóbbá és dögösebbé váljanak. A vonzó külső számukra nagyon fontos, mert lelkileg rend­kívül sebezhetők. Ha egy férfit becs­mérelni kezdenek, nem veszi nagyon a lelkére, mivel az elő­ző életeiben hozzászokott a meg­alázó helyzetekhez. Az otthon védelmét élvező nő azonban nem volt kitéve a társadalom kénye-kedvének, a rosszin­du­la­tú alakok szidalmai­nak, ócsár­­lá­sának. Csak a családjában kel­lett megfelelnie az elvárások­nak. Emancipáció azon­­ban le­bon­totta ezt a védőburkot, így most ezen a téren is helyt kell állniuk. Ez azért sem könnyű, mivel köztudott, hogy a nők ha­ma­rabb öregszenek, mint a fér­fiak, és ennek meg­nyilvá­nu­lásai to­vább növelik sebez­hetősé­gü­ket. Az ebből eredő lelki bizonytalanság emancipációs törekvéseik fokozására ingerli őket, mivel tisztában vannak vele, hogy céljaikat csak fiatalon, szépségük teljében érhetik el. Az idő rövidsége miatt az eddigieknél is könyörtelenebb módszereket alkalmaznak.

Ennek a jelenségnek a nyoma már a sajtóban is fellelhető. Az olvasói levelek alapján meg­álla­pítható, hogy ez a helyzet nem arat osztatlan si­kert a „gyen­gébb nem” körében sem. Meg­l­epő, hogy ép­pen a nők kriti­zálják ezt a folyamatot a leg­in­tenzívebben. Egyi­kük ezek­kel a szavakkal adott hangot a nemtet­szé­sének: „Nem az a baj, hogy a férfiak hatalma meg­­tört, hanem az, hogy a he­lyü­ket átvevő nők semmivel sem kü­lönbek náluk. A leg­többjük meg­lehetősen agresszív, tör­tető, kíméletlen. Mind a csa­ládban, mind a tár­sa­da­lom­­ban uralomra vágynak, és a hata­lomért foly­tatott harc­ban min­dent legázolnak. Női mivol­tuk­ból kifordulva szinte kéjes él­vezettel tapossák el a férfiakat maguk körül, és »kard­csörte­tő« kijelen­téseikkel lépten-nyo­mon hangoz­tatják le­szá­molási szán­­dé­kaikat.” Nem zárható ki, hogy ebben a vi­sel­ke­désben szerepet játszik egy tudat­alatti kész­­­tetés is. Most akarnak törleszteni mind­azon meg­aláztatásokért, ame­lye­ket a történelem során a fér­fiaktól elszenvedtek.

Mindezen hibák következ­mé­­nye­ként a vezető pozícióba ke­rült nők sorra buknak el. Emiatt késik a túl­világi erők által előké­szített és meg­jövendölt női ha­talomváltás. Vilá­gunk látha­tat­lan irányítói úgy lát­ják, hogy a férfiak paródiájaként vi­selkedő nők nem méltók a támo­gatásukra. A szelídség, az együtt­érzés és a nagyfokú erkölcsi érzék helyett még a férfiaknál is kímé­letlenebb módon bánnak ember­tár­sai­k­kal. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy rohamosan fogynak a férfiak. A WHO felmérései szerint a 15-44 éves kor­osz­tályból elhunytak jelentős ré­szének halála vezethető vissza lelki zavarra. A depresszió okozta megbetegedések főleg a férfiakat sújtják. Ennek oka az átalakuló társadalom okozta stresszhelyzetben keresendő. A nők előretörése, a férfiak leértékelődése ma már világjelenség. Az ezzel járó jövedelem-lemaradást, a dominancia-sorrendben való hátrább sorolódást azonban a férfiak nehezen tudják feldolgozni. A több ezer éves értékrend felborulása, a viszonylagos lemaradás lelki átélése pszichés zavarokat idéz elő náluk. Az agresszív hajlamú férfiak azonban nehezen nyugszanak bele ebbe a helyzetbe. Hímsoviniszta ösztöneik sokszor tragikus következményeit legérzékletesebben a „Végső hajsza” című amerikai film érzékelteti, Victoria Principal főszereplésével.

A nemi erőszak, a szexuális zaklatás is viszályára fordult. Már nem csak a férfiak provokálják a nőket. A fiatal lányok félig letolt nadrágban és a köl­dököt szabadon hagyó pó­ló­ban közlekednek az ut­cán, mert most „ez a divat”. A feszes nadrág alatt mad­zagbugyi, hadd guvadjon a férfiak szeme. A strandon egy szál tangában feszíte­nek a hölgyek. Ha nem elég domborúak az idomaik, test­­ékszerek­kel és tetoválá­sok­kal igyek­szenek magukra irányítani a férfiak figyel­mét. A koz­metikai iparral és a kirívó di­vattal támo­ga­tott nő sze­xuális tárgy­ként kínálja, to­lakodóan mutogatja ma­gát, de ha nem az áhított testi és anyagi paraméte­rek­kel rendelkező hím közelít hozzá, sértetten és sértően hárít. Csak olyan férfi jöhet szá­mításba, aki Sylvester Stal­lone testével, Stephen Haw­king eszével és Bill Gates bankszámlájával ren­delke­zik.

Esélyeik növelése érdekében szépségversenyeken mutogatják bájaikat. Feszes trikóban forgolódva, csábos pillantásokkal kelletik magukat bíráik előtt. A formás idomaikat mutogató nőknek vajon miért nem jut eszükbe az egyenjogúság? Testük „húspiacra” bocsátása nem számít az emberi méltóság megalázásának? Az ókorban a rabszolganőket mustrálták így, de akkor a fogaikat is megnézték. Félmeztelen testük kukkolása csak akkor vált ki bennük felháborodást, ha ezt egy valaki teszi. Ha több millióan csorgatják a nyálukat, az nem zavarja őket. Manapság kissé furcsán értelmezik a nők az emancipációt. Azért harcoltak egy évszázadon keresztül az egyenjogúságért, hogy aztán önként megalázzák magukat?

A feminista túlkapások odáig fajultak, hogy korunk szüfrazsettjei átírták a Bibliát. Kiadtak egy olyan változatot, ahol a mindenható Atyát „Atya-Anyának” nevezik. Mivel más téren is hasonló állapotok uralkodnak, segítség helyett efféle rosszallások érkeznek hozzánk a túlvilágról: „A világ, amely egykor otthonos volt számotokra időközben idegenné vált, egyre nagyobb szakadék választ el benneteket tőle. Morálisan annyira csődbe jutottatok, hogy már képtelenek vagytok különbséget tenni, mi az ami ront, és mi az ami javít a helyzeteteken. Így aztán valósággal elvesztitek a fejeteket, és esztelenül cselekszetek. Helyzetetek a szó szoros értelmében drámai.”

Ez a megállapítás némileg ellentmond az I. fejezet elején vázolt pozitív fejleményeknek. Ennek a kettősségnek az oka a viselkedésünk által kiváltott bizonytalanság. A pozitív és a negatív megnyilvánulások váltakozva ütik fel a fejüket, és nem egyszer harcban állnak egymással. Így még mindig nem dőlt el a sorsunk. A jelenlegi zűrzavarban nem állapítható meg világosan, hogy a bukás vagy a megmenekülés irányába kormányozzuk civilizációnk hajóját. Sokat segítene ezen a helyzeten, ha tudatossá válna az emberekben ez a folyamat, így ki-ki eldönthetné, hogy melyik oldalra kíván állni. A tudatos cselekedetek következtében egyértelműen láthatóvá válna a segítők és a hátráltatók aránya. Ennélfogva ha más nem is történne, a létbizonytalanságunk biztosan megszűnne.

 

Érdekes hírek

 

A világ vallásainak szinte mindegyike a patriarchátus idején alakult ki. Ezért természetes, hogy a férfit tekintették a teremtés koronájának, és a nő létrehozása csak utólag, többnyire a férfi kívánságára történt. A keresztény kultúrkörben élők úgy tudják, hogy ez a folyamat a Paradicsomban zajlott, ahol az Úr az Ádámból vett energiából alkotta meg Évát. Az „édeskettesben” töltött boldogság azonban nem sokáig tartott, mert Éva leszakította a tudás fájának gyümölcsét, melynek következtében kiűzettek a Paradicsomból. Ettől kezdve korántsem volt olyan harmonikus a kapcsolat férfi és nő között olyannyira, hogy a nemek közötti harc napjainkra már háborúsággá fajult. Ez az ellentét más vallások teremtéstörténetében is fellelhető. Igen érdekes történet formájában örökíti meg ezt a brahmanizmus.

Brahma először megteremtette a férfit. Amikor az asszonyra került volna sor, már nem maradt semmije. Ezért összegyűjtötte a napsugár hevületét, a felhők mélabúját, a szél kiszámíthatatlanságát, a tűz forróságát, a jég hidegségét, a virágok törékenységét, a méhraj zümmögését, a méz édességét, a gyémánt keménységét, a galamb turbékolását, a nyúl félénkségét, a tigris kegyetlenségét, a páva hiúságát, a daru képmutatását, a szarka fecsegését, és a gólya hűségét. Mindezekből megalkotta a nőt, és a férfinak adta. A férfi azonban egy hét múlva visszament Brahmához: „Oh Isten, a lény, akit nekem teremtettél, megmérgezi az életemet. Szüntelenül fecseg, elrabolja az időmet, minden semmi­ségért zsörtölődik, és folyton unatkozik. Vedd vissza tőlem!” Brahma megértően bólintott, és vissza­vette az asszonyt. Egy hét múlva ismét jött a férfi, és panaszkodott: „Oh Isten, amióta visszaadtam neked az asszonyt, életem nagyon unalmas. Egyedüllétem alatt folyton arra gondolok milyen csodálatosan táncolt és énekelt. Nem tudom elfelejteni milyen pajkosan nézett rám a szeme sarkából, mennyire értett a játékhoz, és hogyan feküdt a karjaimban, Add vissza kérlek!” Brahma teljesí­tette a kívánságát. Az újabb boldogság egy hétig sem tartott. Már három nap után visszament a férfi Brahmához: „Oh Isten, már magam sem tudom, hogy mit tegyek. De abban biztos vagyok, hogy több a bánatom miatta, mint az örömöm. Kérlek, szabadíts meg tőle!” Brahma haragos lett: „Boldogulj vele, ahogy tudsz!” A férfi siránkozott: „De képtelen vagyok vele élni.” „És épp oly ke­vés­sé tudsz nélküle élni.” – szólt Brahma, és eltűnt.

[

Annak ellenére, hogy mind több információval rendelkezünk erről a szféráról, a legtöbb ember nem hisz a túlvilági lények létezésében. Pedig ők minden igyekezettel megpróbálják felhívni a figyelmünket a jelenlétükre, életünk irányításában betöltött szerepükre. Eközben arra is fény derült, hogy fejlett humorérzékük van. Egy román asszony így imádkozott a Teremtőhöz az évek óta pártában levő lányai érdekében: „Adj Uram nekik egy udvarlót!” Adott. Csak később derült ki, hogy mindkét lánynak ugyanaz a fiú udvarolt. Volt is nagy veszekedés belőle.

[

Jellemző a romlottságunkra, hogy már a szentéletű embereket is kigúnyoljuk. Az egyik kereskedelmi rádió megemlékezett Szent Tekláról, akit fiatalon máglyahalálra ítéltek az ókori Görögországban. Közel kétezer évvel ezelőtt tekintélyes és gazdag szülők lányaként kereszténnyé lett, és szüzességi fogadalmat tett. Pedig nem volt híján a szépségnek, és számtalan kérője akadt. A sok csá­bítás ellenére azonban tartotta magát az elhatározásához. Jegyesének kérése, szüleinek rábeszélé­se, sőt bántalmazása sem ingatta meg döntésében. Ez a kor szokásainak megfelelő, kicsapongó éle­tet élő emberek szemében elfogadhatatlan volt, ezért úgy próbáltak megszabadulni a paráznaságuk­ra emlékeztető tiszta lánytól, hogy meg­rágalmazták, és máglyára hurcolták. A meggyújtott tűz azonban csodálatos módon kialudt alatta. A műsorvezető erre megjegyezte, hogy „valószínűleg nem véletlenül”. Ezzel arra akart utal­ni korunk sajátos felfogásában, hogy biztosan frigid volt. A szíve és egyéb szervei helyén jégcsap nőtt. Mellesleg a meghiúsult máglyahalál után ki­éhez­tetett vadállatok elé vetették a szent­életű lányt, de ők sem bántották.

[

Az új mexikói Santa Fé-ben ma is csodájára járnak egy rendkívüli szak­mai bravúrral készült csigalépcsőnek. A várost 1610-ben alapították a spa­nyo­lok. Azóta több katolikus templom is épült itt. 1873-ban egy gótikus stí­lu­sú kápolna építé­sébe kezdtek, de be­fejezni nem tudták, mert a francia építőmestert, P. Mouly-t lelőtte egy féltékeny férj. A kápolnából már csak a föld­szintet és a karzatot elválasztó lépcső hiány­zott. Az új építésvezető azonban túl szűknek találta a helyet egy csigalépcső számára. Az apácák viszont nem akartak létrán felmászni a karzatra, ezért 9 napig imádkoztak Szent Józsefhez, az ácsok védőszentjéhez, hogy adjon tanácsot az építőknek. Az imádkozás kilencedik napján egy sovány ember jelent meg öszvérháton a zárda előtt. Bár csak fű­résszel, kalapáccsal és fejes vonalzóval ér­kezett, vállalta a csigalépcső megépítését.

Az ismeretlen ács néhány hónap alatt el­készítette a csigalépcsőt anélkül, hogy egyet­len szöget vagy csavart felhasznált volna hoz­zá. Az idegen nem mutatkozott be az apá­cáknak, és mielőtt kifizethették volna eltűnt Santa Fé-ből. Amikor elkezdtek nyomozni utána, a helyi fatelep tulajdonosa azt állította, hogy senki sem vásárolt tőle csigalépcsőhöz szükséges anyagot. Az is kiderült, hogy Új-Mexikóban ilyen keményfa nem is található. A legnevesebb amerikai építészek csodálattal beszélnek erről a lépcsőről, amit ma is használnak. Eddig nem találtak magyarázatot arra, hogy az ács kizárólag fából miként készíthetett ilyen csodálatos hajlatokat. A tripla csavarral megépített lépcső olyan karcsú, hogy szinte át lehet ölelni. Mégis rendkívül stabil, az elmúlt 120 év alatt karbantartásra sem volt szükség. Emellett igen szép, finom vonalú, kecses alkotás. Ezt a bonyolult alakzatot a XX. század mesterei fémöntvényekből is nehezen tudnák megépíteni.

[

Isten a balesetekben sem hagyja cserben híveit. Tennesse állam hegyi útjain kanyarogva szakadékba zuhant egy egyházi kórust szállító autóbusz. A fiatalokból álló „Isten Hangjai” nevű kórus tagjai azonban sértetlenül megúszták a balesetet. A jármű 70 méteren át sodródott a szakadék aljáig, ahol teljesen szétroncsolódva ki is gyulladt. Ám akikor a por elült, és a füst elszállt a 37 lány és fiú épségben mászott ki a roncsok körül. Elmondásuk szerint egy különös megnyugtató fényben voltak, amelyet azóta életüket megmentő „Isten fényének” neveznek. Mire a mentőalakulat a helyszínre ért, a kórustagok már visszamásztak az útra, és egyházi dalokat énekeltek. Rex Hudderly önkéntes men­tő szerint: „Könnyű volt megtalálni a helyszínt, mert »csak a fényt kellett követnünk«. De amint odaértünk, eltűnt a rejtélyes fényjelenség. Valóban istenadta csoda, hogy egyetlen áldozat sem volt.”

[

Csodák tehát ma is történnek. Ennek ellenére mind több az ateista. Szemléletük nagyon hasonlít a cserebogarakéhoz. Köztudott, hogy a cserebogár csak egy arasznyi távolságra lát. Így a világot is ennek alapján ítéli meg. Egy példabeszéd szerint két cserebogár beszélget. Az egyik azt mondja, hogy ő hisz az emberek létezésében. Erre a másik azt válaszolja, hogy nincsenek emberek, mivel ő még nem látta őket. Az ember meg bölcsen hallgat, mivel minkét cserebogár a tenyerén van. Isten az ateistákat is a tenyerén hordozza, de beszűkült gondolkodásmódjuk miatt ők ezt képtelenek belátni.

Már a papok sem hisznek maradéktalanul Istenben. Egy 52 éves dán férfi ezt nyilatkozta az egyik hetilapnak: „Nem lehet komolyan venni az olyan gyermekmeséket, mint a világot teremtő Isten, a feltámadás, meg a mennyei manna. Én egy percig sem hittem el ilyesmit. Őszintén szólva ez a témakör nem is érdekel.” Ez a kijelentés nem keltett volna feltűnést, ha egy átlagember mondja, hiszen ebben a hitetlen világban sokan vallanak hasonló nézeteket. A megrökönyödést az váltotta ki, hogy ezt a nyilatkozatot Thorkill Grosböll lelkész és hittantanár tette. Helsingör püspöke azonnal felfüggesztette állásából a papot. Szerencséje, hogy nem a középkorban hangoztatta ezt a hitvallást. Ma már nem jár érte se kiátkozás, se máglyahalál. Grosböll csupán gondolkodási időt kapott nézeteti felülvizsgálatára, és a bűnbánatra.

[

A norvég főváros Gamble kerületének tanácsa engedélyezte, hogy az ateista szövetség hangszóró­kon is kinyilvánítsa meggyőződését. A kérelem alapjául az az indoklás szolgált, hogy a mohamedán hívek számára a müezzin naponta többször is szétkürtöli, hogy: „Allah akbar” – vagyis „Nagy az Isten”. Az ő kiáltványuk így szól: „Nincs Isten”.

[

Az oslói ateisták erőlködése valószínűleg hiábavalónak bizonyul, mert a jelenlegi trend a vallásosság irányába mutat. Újabban már a bulvárlapok is egyre többet foglalkoznak a hittel. Érdeklődésüket azonban nem a vallásos meggyőződésük motiválja, hanem az aktuális divathullám. Miután a pornó, a horror, a szadizmus, a terrorizmus és egyéb állati cselekedetek témáját kimerítették, nem tudnak újat nyújtani az olvasóiknak. Előfizetőik megtartása érdekében kénytelenek „új vizekre evezni”. Most éppen a hit van soron, a vallásos emberek meggyőződését próbálják áruvá silányítani. Eközben sok olyan felfedezést tesznek, ami számukra meglepő. Elmélyült ismeretek terjesztésével nem vádolható magazinjaink egyike pl. ily módon összegezte a hittel kapcsolatos ismereteit.

1. Csökkenti a stresszt: 7000 személyen végzett vizsgálat azt mutatta, hogy a hívőket sokkal kevésbé nyomasztják pénzügyi, egészségügyi és hétköznapi problémák, mint a „hitetlen” társaikat.

2. Jótékonyan hat a vérnyomásra: A rendszeresen imádkozók vagy meditálók kevésbé hajlamosak agyérgörcsre, és a keringési rendszer betegségeire.

3. Serkenti az immunrendszert: Egyes kutatók szerint a hívőknél alacsonyabb a szervezet immunrendszerét támadó káros anyagok szintje. Idős korukban is mozgékonyak, és friss marad az elméjük.

4. Javítja a hangulatot: A vallásos családokban nevelkedő lányok 60%-kal kevesebb esélyük van a depresszióra, pánikbetegségekre.

5. Jót tesz a házasságnak: Több tanulmány is rámutatott arra, hogy az istenfélők között harmonikusabb a házastársi kapcsolat, kevesebb a válás.

Lehet, hogy az emberek unalmukban ismét vallásosak lesznek. Folyton új élményekre vágynak, és jobb híján most éppen a hittel próbálkoznak. Amit a papok és a hittérítők évezredek alatt nem tudtak elérni, azt most egy divathullám megteremti. Ha így megy tovább, még a megrögzött bűnözők is hinni fognak Istenben, mert most éppen ez a módi.

[

Az újsütetű hívőket már csak egy dolog aka­dályozza az Istenhez for­dulásban, az időhiány. A 26 éves Monica Ballarini azonban erre a problé­má­ra is talált egy sajátos meg­oldást, a bérimádkozást. Az olasz hölgy az általa létrehozott Paradicsom Ügynökség keretén belül bárkiért hajlandó imád­kozni, aki az előre meg­szabott tarifát kifizeti. Aki azt kéri, hogy vala­mely nap imádkozzon ér­te reggel és este, az 25 ezer lírát fizet. A kilenc­napos ájtatosság 40 ezer, a teljes rózsafüzér elimád­kozása pedig 50 ezer lí­rába kerül. Ezek alap­szol­gáltatások, ennyi pénzért csak otthon teljesíti a rendelést. Ha azt kérik, hogy valakinek a sírjánál imádkozzon, akkor kiszál­lási díjat számol fel. Kívánságra házhoz is megy. Ebben az esetben külön pótlékot fizettet a ké­nyel­mes kuncsafttal. A megbízásból imádkozó vállal­kozó ötletének életképessé­gét azzal magya­rázza, hogy: „Az élet vi­haros tempót diktál. Haj­tani kell mindenért, és közben már nem jut idő az Istenhez fordulásra. Én azonban megszaba­dí­tom az embereket et­től a kötelezettségtől, fel­vál­la­lom he­lyet­tük az imád­kozás ter­hét,” Kreativitá­sából né­hány szívhez- vagy in­kább lelkiismeret­hez szó­ló reklámszlogen­re is fu­totta: „Gondolj ar­ra, hogy csak egy lelked van! Mi lesz, ha elkár­hozol? Ha nincs időd a megmen­tésére, hívj engem; a többi az én dol­gom!” Az élelmes vállal­kozó kez­de­ményezése ki­tűnő üz­letnek bizonyult. Már az elején megrohanták őt az emberek rende­léseikkel. A nagy sikerre való tekintettel úgy dön­tött, hogy Internetre viszi az ügynökségét.

[

Annak ellenére, hogy a katolikus egyház töme­gével veszíti el híveit, püs­pökei egyre nagyobb luxusban élnek. Franz-Pe­ter Tebartz-van Elst limbur­gi püspök például 31 mil­lió eurós palotát épít­tetett magának. A 10 mil­liárd fo­­rintos rezidencia az ere­de­tileg tervezett összeg több mint tízszereséből jött ki. Egyetlen fürdőkád beépí­tése 15 ezer euróba (4,4 millió forintba) ke­rült. 350 ezer euróba (150 mil­lió forintba) kerültek a be­épített gardróbok, de van benne 25 ezer eurós (7,3 millió forintos) asztal is. Csak a saját lakosztálya 900 millió forintnak meg­felelő euróból jött ki.

(Cak azért került töb­be, mert a püspök koráb­ban úgy nyilatkozott, hogy „nem vágyik grandiózus életstílusra”. Az épületkomplexushoz szauna, kandalló, borospince, drágakövekkel díszített ereklyetartók, szobrok és fűthető tető tartozik, amely leolvasztja a személyes használatra szolgáló püspöki kápolna tetejéről a havat és a jeget. A rezidenciához kis park is tartozik, ahol a püspök esténként sétálgat, miközben olvassa a breviáriumot. Ez sem volt olcsó: 783 ezer euró­ból, azaz 230 millió fo­rintból készült el.

Az 1300 négyzetméter alapterületű kastély alatt földalatti folyosók is találhatók „logisztikai okok­ból” A számlát természetesen nem a saját, hanem az egyház pénzéből egyen­lítette ki. Mindezt annak ellenére tette, hogy egyházmegyéjének forrásai meglehetősen szűkösek. Nincs elég pénz a templomok, plébániák karbantartására, fenntartásra. Sok helyen már a fűtési költséget sem tudják előterem­teni. Drasztikus költségcsökkentő intézkedéseivel a katolikus napközi költségvetését is megnyirbálta. Szükség is van a szigorra, mivel rezidenciájának negyedévi fenntartási költsége 200 000 euróra rúg. (Sokba kerül a főépület és a kiszolgáló épületek rezsiköltsége, a sofőr és a cselédként szolgáló apácák munkabére, stb.) 

Palotáját magas kőfallal vetette körül, hogy megóvja magát az irigy pillantásoktól. A légi felvételek azonban leleplezték üzelmeit. A luxuskölteke­zés miatt a rezidencia előtt felháborodott hívek tüntettek, és az ügyben vizsgálatot indított a német katolikus egyház is. A bot­rány olyan nagy volt, hogy a limburgi püs­pö­köt magához rendelte Ro­bert Zollitsch érsek, a né­met egyház feje.  A püspök ró­­mai útjára demonst­ratívan a legolcsóbb utazási formát választotta, de ezen a téren sem volt mindig ilyen szerény. Volt, hogy első osztályon repült Indiába, hogy szegény gyerekekkel találkozzon. A jum­bo jeten pezsgővel, ka­vi­árral várták, és egy ágy is rendelkezésre állt, ha le kívánna pihenni. Ezt később es­kü alatt kétszer is ta­gadta, amiért a Spiegel pol­gári pert indított ellene. Hí­vei is elfordultak tő­le azzal vádolva, hogy „vi­zet pré­dikál, és bort iszik”. Egyik karácsonyi beszédében ezt prédikálta híveinek: „Aki megtapasztalja a szegénységet, fel fogja felfedezni magában az igaz Isten nagy­ságát.” Úgy tűnik ő még távol áll ettől a felfedezéstől, mert eddig csak a szemével tapasztalta meg a szegénységet.

[

Amerikában egy Salt Lake City-i mormon püspök hajléktalannak öltözött, és karácsony előtt kiállt a templom elé. A miséről érkező hívek közül legalább néhányan azt mondták neki, hogy menjen odébb a templom elől. A legtöbben azonban egyszerűen nem vettek róla tudomást. A püspök még egy maszkmestert is megkért, hogy tegye felismerhetetlenné az arcát. Később egy helyi tévének mesélte el, milyen érzés volt hajléktalannak lenni:

−  Odaléptem hozzájuk, és boldog hálaadást kívántam. Nem kértem tőlük semmit, de tudomást sem vettek rólam. Nagyon meglepő volt.

Azt mondta, leginkább még a gyerekek arcán tűnt úgy, hogy szeretnének segíteni. Aztán a mise alatt odasétált a pulpitushoz, s lerántotta magáról az álszakállat és a szemüveget. A hívek állítólag nagyon elszégyellték magukat, a püspök pedig reméli, hogy mindenkit sikerült elgondolkodtatnia.

[

A rendszerváltozás után Kelet-Európában ugrásszerűen megnőtt a különböző egyházak tagjainak száma. Szlovákiában pl. a 2001-es népszámlálás során kiderült, hogy a polgárok 84%-a valamilyen valláshoz tartozónak vallja magát. Ez meglehetősen magas szám ahhoz képest, hogy a kommunista diktatúra évtizedei alatt főbenjáró bűnnek számított a vallásosság. Ján Bunčák szociológus azonban rámutatott arra, hogy: „Ez a változás nem a hitnek, hanem a konformizmusnak, a társadalomba való beilleszkedés vágyának tudható be. A diktatúra bukása után kiment a divatból az ateizmus. A polgári demokratikus rendszerek viszont helyénvalónak tartják, sőt elvárják, hogy valaki valamilyen valláshoz tartozzon. Ezeknek az embereknek a túlnyomó része azonban egyáltalán nem hisz Istenben. Csupán a beilleszkedés, az érvényesülés vágya mondatja velük, hogy vallásosak. Azt is elvárják, hogy az általuk választott egyházak a lehető legkisebb mértékben szóljanak bele az életükbe.” Az új keletű hívők számát jelentősen gyarapítja a köpönyegforgatók, az elvtelen haszonlesők hada, akiknek mindegy, hogy milyen eszmét szolgálnak, csak jól járjanak. Ezek a gerinctelen csúszómászók voltak az előző rendszer kiszolgáló is. A nagyobb konc reményében buzgón tagadták Isten létét, most pedig elsőként vallják magukat vallásosnak.

Sajnos ez nem egyedi eset. Világjelenségről van szó, ami a kommunista diktatúrák bukása után Kelet-Európában csúcsosodott ki. Mivel Isten jelenléte nem kézzelfogható, örök kérdés a létezése. Van, de nem látjuk; létezik, de nem becsüljük; hiánya esetén azonban pánikba esünk. Ma már az ateisták is kezdenek elbizonytalanodni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Mind nagyobb az óvatos „kétkulacsosok” tábora, akik így vélekednek: „Érdemes hinni benne. Ha nincs Isten és hiszel benne, nem veszítesz semmit. Ha van és hiszel benne, mindent megnyerhetsz”. Kár, hogy az ilyen hit Isten szemében fabatkát sem ér. A Mindenható híveitől teljes elkötelezettséget, és feltétlen hitet vár el, bármiben higgyen is az illető. A megalkuvók, a színlelők, a „vizet prédikálók és bort ivók” nem számíthatnak isteni meghallgatásra, ezektől az emberektől elfordul a Teremtő.

[

A felvilágosodás kora eltávolította az embereket Istentől. A művelt emberek, a tudósok szinte mindegyike ateistává vált. Az egzakt módszerekhez való ragaszkodás száműzte a hitet az életükből. A materialista szemlélet, a tudományos gondolkodás azonban ahelyett hogy eltávolítaná, egyre közelebb viszi őket a Teremtőhöz. Az anyagi világ rejtelmeibe való belemerülés során olyan dolgokat ismernek meg, amelyek korábban a hit, a vallás tárgykörébe tartoztak. A saját útjukon haladva lépésről lépésre felfedezik Istent, és az ő csodálatos világát. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy minden út hozzá vezet. Ennek a folyamatnak legújabb állomása egy olyan felfedezés, amely a neuro­teológia kialakulásához vezetett. Ennek az új tudományágnak az alapjait amerikai kutatók rakták le, akik nemrég felfedezték, hogy agyunknak van egy különleges területe, amelynek segítségével kapcsolatot tartunk a természetfeletti erőkkel. A philadelphiai egyetemen végzett kísérletek során komputertomográffal vizsgálták, hogy az emberek imádkozás közben agyuk mely részét használják.

A laboratóriumba különböző vallású egyházi személyeket (görögkeleti papokat, ferencesrendi apácákat, buddhista szerzeteseket) hívtak meg, és megkérték őket, hogy magukban imádkozzanak. A rétegröntgen-felvételek egyértelműen kimutatták, hogy valamennyi imádkozó agyának ugyanaz a része vált aktívvá, míg a többi terület nem dolgozott. Mindez a tomográf képernyőjén úgy vált láthatóvá, hogy az aktiválódott rész piros színűvé változott, és nagyon erősen világított. A vizsgálatot vezető Andrew Newberg professzor „isteni középpont”-nak nevezte el ezt a területet, ami teljesen kikapcsolta a hétköznapi gondokkal foglalkozó agyrészeket. Ez lehetővé tette, hogy az imádkozók kizárólag Istenre gondoljanak, kizárva tudatukból a külvilágot. A tudósok szerint a vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy az emberi agy anatómiailag képes arra, hogy kapcsolatba lépjen a Mindenhatóval. Ez az adottság minden emberben megvan, csak sokan nem használják ki.

[

2002-ben már 2262 nyelven adták ki a Bibliát világszerte. A Szentírás eddig 3 milliárd példányban jelent meg a világ országaiban. Ez a szám azonban kissé csalóka. Nem azt jelenti, hogy ennyien el is olvassák ezt a művet. Franciaországban pl. 250 ezer Bibliát adnak el évente, és ennek csak 2%-át olvassák rendszeresen. A nagy példányszám annak tudható be, hogy a Biblia lakberendezési tárggyá vált. A nyugati szállodák minden szobájának tartozéka a Biblia. Ha igényli a vendég, ha nem, ott áll az éjjeli szekrényén. Sokan el is viszik emlékbe. (Nem azért, hogy otthon elolvassák, mert ha ezt tennék, felhagynának a lopással.) Emiatt gyakran kell pótolni, ami tovább növeli az eladott példányszámot.

[

Az elmúlt évek legnagyobb egyháztörténeti szenzációja a kumráni tekercsek megtalálása és feldolgozása volt. A tudósok után a teológusok is komoly érdeklődést mutatnak iránta. Alapos tanulmányozás után a Vatikán hivatalosan is elismerte, hogy a benne foglaltak hitelesek. A holt-tengeri tekercsek Kr. e. 170 és Kr. u. 68-ban keletkeztek, tehát régebbiek minden korábbi biblikus forrásnál. Ennélfogva ezek a dokumentumok jóval pontosabban ismertetik az ótestamentum és az újtestamentum egyes részleteit, mint ahogy azok a Bibliában le vannak írva. Ezt felismerve a katolikus egyház a Szentírás átdolgozására készül. Gianluigi Boschi domonkos rendi szerzetes, az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem docense elmondta, hogy ezt a Modenában rendezendő nemzetközi konferencián fogják hivatalosan bejelenteni. Az átszerkesztést a jeruzsálemi Ecole Biblique e Archeologiqe szakértőire bízták, akik azonban felhívták a figyelmet arra, hogy nem fogják átfogalmazni a szent szöveget. A Bibliát csupán új elemekkel, pontosításokkal egészítik ki, ami lényegileg nem változtatja meg az üzenetét. Ha így haladunk tovább, előbb-utóbb bekerülnek a Szentírásba a hittudósok által lenézett „gnózisok” is, mert kiderül róluk, hogy nem hamisításokról, hanem valódi közlésekről van szó. Az igazi áttörést azonban majd a kronovizor széleskörű alkalmazása hozza meg ezen a téren, mivel ezzel a készülékkel feleleveníthetővé válik Mózes és Jézus minden szava, a velük történtek minden mozzanata.

[

Ily módon rekonstruálható lesz az eredeti, csonkítatlan Biblia, amely jobban igazodik majd korunk szövevényes társadalmához, és képes lesz választ adni modern életünk létkérdéseire is. Jézus eredeti tanításainak hirdetésével a hívek ismét visszatérnek majd a templomokba. Erre az egyházak megrendült anyagi helyzete miatt is szükség lenne. A jelenlegi, lényeget nélkülöző hittételek hangoztatása ugyanis elvette az emberek kedvét a templomba járástól, és ezáltal csökkent az adományok mennyisége is. Így sok helyen már a templomok fenntartási költségének előteremtése is gondot okoz. Ez a jelenség főleg az Egyesült Államokban érezteti hatását. Ezért az amerikai egyházak rákényszerültek arra, hogy üzleti tevékenységbe kezdjenek. A The Wall Street Journal-ban megjelent tudósítás szerint kereskedelmi tevékenységük a templom előterében folytatott kávé- és fánk­árusí­tás­tól, a templom teraszán berendezett éttermek működtetéséig terjed. A Florida állambeli Jackson­ville-ben egy egyház bevásárlóközpontot nyitott egyik templomának szomszédságában. Található itt utazási iroda, szépségszalon, és amerikai ételspecialitásokat kínáló étterem. Már meg is ideolo­gizál­ták ennek a tevékenységnek a helytállóságát. Vaughn McLaughlin[25], az egyház alapítója és püspöke ezt mondta: „Jézus azt akarja, hogy használjuk és kamatoztassuk a tőle kapott ajándékokat. A „kamatoztatás” egyre jobban megy, mivel 2000-ben már több mint 2 millió dollár bevételt hozott.

[

Egy évnyi misére járásra ítéltek egy ifjút Chilében, mert meglopott egy templomot. A 18 éves férfi gázpalackokat próbált zsákmányolni, ám tetten érték. A bíróság ítélete szerint minden misén részt kell vennie a következő 12 hónapban, és emellett be kell segítenie a templom takarításába, meg egyéb egyházi munkákba.

[

Mint ahogy az egyéneket, a társadalmat is levizsgáztatják az égiek a nagy sorscsapások előtt. Még mielőtt átbillenne a mérleg nyelve, adnak egy utolsó esélyt a megmenekülésre. Ha elbukunk, nem nyújtanak nekünk segélykezet, hanem hagyják, hogy elnyerjük méltó büntetésünket. 1940. február elején az Athén-Korinthosz autóbuszjárat egyik megállójában felszállt egy sovány és gyönge, de eleven tekintetű öregasszony. Mikor a jegy árát kérték tőle, csak állt a sofőr mellett kitágult szemekkel, értetlenül. Minthogy nem volt pénze, a kalauz a következő megállónál leszállította. Ez éppen az eleusziszi megállóban történt. Alig hogy leszállt róla az öregasszony a busz motorja leállt. A sofőr hiába próbálta újra és újra elindítani. Egy idő után a türelmetlen utasok már kezdték sejteni, hogy ez nem véletlenül történt. Egyiküknek mentő ötlete támadt: adják össze a pénzt, hadd jöhessen velük a szegény öregasszony is. Ő azonban nem szállt fel az időközben működőképessé vált buszra, hanem így szólt hozzájuk: „Ezt hamarabb meg kellett volna tennetek, de ti önzők vagytok. Ha már itt vagyok, mondok még nektek valamit. Bűnhődni fogtok azért, ahogy éltek, még füvetek és vizetek sem lesz!” Alighogy befejezte a baljóslatú fenyegetést az öregasszony, eltűnt. Az utasok szeme előtt semmivé vált. Csak bámulták a megváltott jegyet, mert átadni már nem tudták.

Az athéni sajtó részletesen ismertette és megvitatta az esetet. A hozzászólók közül sokan idézték Homérosz sorait, Démétér istennőhöz írt himnuszából. Démétér miután megtudta, hogy Zeusz megengedte Hádésznak leánya, Perszephoné elrablását, nem tért vissza az istenek közé az Olimposzra, hanem 9 napig az emberek között bolyongott, majd Eleusziszba ment. Ott ráncos bőrű öregasszony képében, szegényes öltözetben jelent meg. A király legkisebb fiának dajkája lett. A királynő e szavakkal fogadta: „Szemedben látszik a nemesség és a méltóság.” Később a számára épített szentélybe költözött, és szörnyű éhínséggel fenyegette meg az isteneket és az embereket, hogy visszakapja elrabolt leányát. A keresztény középkorban is megjelent Eleusziszban. A feljegyzések szerint athéni öregasszony volt, aki a leányát kereste, mert elrabolták. Feltűnése mindig összefüggésben állt valamilyen társadalmi megrázkódtatás eljövetelével. A legutóbbi látogatása után nem sokkal Görögország is belekeveredett a II. világháborúba, amelyből kilábalva egy katonai diktatúrába csöppent.

[

Világunk rohamos pusztulásának okait kutatva elgondolkodtató Jézus panasza, amely a lübecki dóm falán olvasható:

 

MESTERNEK neveztek, és mégsem kérdeztek engem.

VILÁGOSSÁGNAK hívtok, és nem láttok engem.

IGAZSÁGNAK hívtok, és nem hisztek nekem.

ÚTNAK hívtok, és mégsem jártok ezen az úton.

ÉLETNEK hívtok, és nem vágyódtok utánam.

Azt mondjátok, hogy BÖLCS vagyok, és nem követtek engem.

Azt mondjátok, hogy SZÉP vagyok, és nem szerettek engem.

Azt mondjátok, hogy GAZDAG vagyok, és nem kértek tőlem.

Azt mondjátok, hogy ÖRÖK vagyok, és nem kerestek engem.

Azt mondjátok, hogy IRGALMAS vagyok, és nem bíztok bennem.

Azt mondjátok, hogy NEMES vagyok, és nem szolgáltok nekem.

Azt mondjátok, hogy IGAZSÁGOS vagyok, és nem féltek engem.

 

HA MINDEZÉRT ÖRÖKRE ELVESZTEK EGYKOR,

NE VÁDOLJATOK ENGEM!

[

Amikor Mark Twain 1881-ben Montrealba látogatott megjegyezte, hogy: „Az ember nem tud elhajítani egy követ anélkül, hogy ne törné be vele egy templom ablakát.” A montreali The Gazette című újság szerint: „Manap­ság a temp­lomokban kialakított lakások ablakait tör­né be vele.” Ennek ellenére a város még mindig 600 imádkozó hellyel büszkél­kedhet. További 100-nak az eladása azonban már tervbe van véve. Az egyik­ben pl. pizzéria fog működni. Mont­real érseke elmondta, hogy 1960 óta nem ke­vesebb mint 25 katolikus egyházkö­zös­séget osz­lattak fel. Kanadában a katoliku­sok száma 1871 és 1971 között 1,5 millió­ról majd­nem 10 millióra nőtt. Mostanra azonban a templomba járók száma nagy­mértékben csökkent. 1970-ben a francia lakosságú Québec tar­tományban a hívek 75% járt rendszeresen templomba. Ma csupán 8%-uk. Ők is ál­talában egyedül­álló, idős em­berek, akik így próbálják enyhíteni a ma­gányukat. Egy angliai közvélemény-ku­ta­tás során megkérdezték a templomba já­rókat, hogy miért mennek Isten házába. A legtöbbjük azt válaszolta, hogy ott lelnek társaságra. Nem csak hí­vőkből van kevés, hanem pa­pokból is. A fiatalok perspektí­vátlannak tartják ezt a pályát.

[

Ennél is rosszabb a helyzet Japánban. Az Asahi Shimbun című újság felmérése szerint arra a kérdésre, hogy: „Ön hívő, vagy érdekli valamennyire a vallás, illetve valamilyen hit?” – a férfiaknak csupán 9%-a, a nőknek pedig 10%-a válaszolt igennel. Még csekélyebb az érdeklődés a vallás iránt a fiatalok között. A 20-as éveikben járó nőknek csupán 6%-a volt hívő. Az 1978-as adatokkal összeha­son­lítva a japánok vallás iránti érdeklődése a felére esett vissza. Ennek a lesújtó ered­ménynek az a fő oka, hogy a buddhizmus, illetve ennek japán ága a sintoizmus nem egyistenhiten alapul. Mint tudjuk Buddha nem isten volt, hanem egy szentéletű földi ember. A brahmanizmusban vannak ugyan igazi istenek is, de ők meg túl sokan vannak. Nem tudják az emberek, hogy kihez imádkozzanak, kitől várhatnak se­gítséget mindennapi bajaikban. Megoldást jelentene a Mindenhatóhoz való fohászkodás, de sokan nem hisznek abban, hogy Isten teremtette a világot. Ateista nézeteik szerint a földi élet az evolúció következménye. Ezáltal kizárják Istent a világukból.

Az ateizmus miatt a kereszténység sem tudott igazán gyökeret verni ebben az országban. A lakosságnak csupán 0,8%-a vallja magát kereszténynek. Csak egy valami terjed Japánban: a nyugati stílusú esküvő. A 2001-ben kötött házasságoknak már a 61%-a zajlott a katolikus egyház ceremóniája szerint. Ez a jelenség azonban nem más, mint egy divathullám, a nyugati életvitel, szokások másolása. A hitnek, a meggyőződésnek semmi szerepe sincs benne. A nyugatmajmoló pároknak nem a kereszténység által kínált szentségekre van szükségük, hanem a kiszolgáltatásukkal járó külsőségekre, a látványos ünnepségre. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a szertartást nem felszentelt papok, hanem nyugati származású polgári személyek végzik, akik csak a külsőségekre ügyelnek. A keresztény értékrendre nem kíváncsi sem az ifjú pár, sem a vendégsereg.

 

A new age a kereszténység legnagyobb kihívása

 

A fundamentális keresztények gyakran vetik a new age-hívők szemére, hogy az általuk alkalmazott kurzusok, szeánszok, spirituális beavatási szertartások és természetgyógyászati kezelések sok esetben pszichés zavarokat okoznak. Egyeseknél ez oly mértékű lehet, hogy az illető kórházi kezelésre szorul. Az utólagos vizsgálat azonban kideríti, hogy ezeknek az embereknek szinte mindegyike valamilyen okkultista szertartáson, mágikus beavatáson vett részt, vagyis nem Istennel, illetve a Magasabb Intelligenciával lépett kapcsolatba, hanem a sátáni erőkkel. A new age eszméi ugyanis szinte átlát­ha­tat­lanul összekeveredtek az okkultista-, spiritiszta tanokkal, és jelenlegi ismereteink alapján szinte lehe­tet­len megszabadítani ezt a mozgalmat a mágikus elemektől. Ez a feladat azonban nem halogat­ható sokáig. A paradigmaváltás után ránk váró új korszakba csak tiszta eszmékkel léphetünk be. Nem mételyezhetnek bennünket sátánista tanok, a régmúltból átöröklődött mágikus praktikák. A világ csak Isten segítségével menekülhet meg a pusztulástól, a démonvilágtól semmilyen támogatást sem várhatunk ezen a téren.

Meg kell tisztítanunk a new age eszmék meglehetősen széles palettáját, és a mágia körébe kell száműznünk minden olyan eljárást, tanítást, ami nem állja ki a megtartó erők próbáját. Ez a válogatás nem lesz könnyű, mert nincsenek egyértelmű szabályok, melyekhez igazodhatunk, sőt még egy hiteles mérce sincs, amivel összevethetnénk a különböző módszereket, áramlatokat. Egy támpont azért akad: A démoni hatások eleinte okozhatnak örömet, gyógyulást, összeszedettséget, földöntúli izgalmat; ám egy idő után fokozatosan megjelenik a zavar, nyomottság, békétlenség, félelem, rettegés. Az ily módon szerzett testi gyógyuláson, szellemi gyarapodáson soha sincs áldás. A sátáni erők­kel való érintkezés előbb-utóbb megbosszulja magát, a kezdeti pozitív hatások ellenkezőjére fordulnak. Ezzel szemben az isteni hatások kezdetben kelthetnek ugyan félelmet, meglepetést; idővel azonban béke, öröm és lelki megerősödés lesz a gyümölcsük. Az isteni erők közvetítéssel szerzett gyógyulás tartó­san megmarad, illetve a rendelkezésünkre bocsátott módszerrel folyamatosan gon­doskodhatunk testi erőnk fenntartásáról. A szellemi útravaló pedig a felszabadultság és a végtelen sze­retet érzését kelti bennünk mind önmagunk, mind mások iránt. A jóakaratú erőktől származó segít­ség nem távolít el bennünket Isten világától, hanem egyre közelebb visz hozzá. A démoni hatás viszont fokozatosan lehúz bennünket a félelem, a zavarodottság, az örökös nyugtalanság világába. Egy olyan örvénybe sodródunk általa, amelyből nincs menekvés, melynek végén a pusztulás vár ránk.

A mágikus praktikák gyakorlása kezdetben látványos eredményeket produkál, de később megbosszulják magukat, mert működtető erői magukkal ragadnak bennünket, és soha nem szabadulhatunk testet-lelket sorvasztó hatásuktól. Ezekben az erőkben a megtévesztés sötét lelke működik, amely végül minden jó szándékot visszájára fordít. Ne vegyünk tehát részt semmiféle asztaltáncoltató, szerelmi kötést létrehozó, halottidéző rituálén; még akkor se, ha ez manapság oly divatos dolog, mert ezáltal lassan, észrevétlenül belesodródunk az okkult erők hálójába, és mire feleszmélünk, már nem tudunk kiszabadulni belőle. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a fehér mágiaként feltüntetett módszerek kipróbálása nem jár semmi kockázattal. A kezdetben ártalmatlannak tűnő játékban már benne van a fekete mágia szellemisége, így szinte elkerülhetetlen a következő lépés megtétele. Különösen veszélyes a vudubábukkal való játszadozás. Az ezeket működtető erők ugyanis valóban léteznek, és ha a célszemély védelem alatt áll, vagyis nem képesek a feladatukat végrehajtani, akkor visszatérnek, és a folyamat elindítóját ölik meg. A Biblia sem mulasztja el megemlíteni, hogy: „Amit bármilyen mágia által megnyerünk, azt hétszer, hetvenhétszer fogjuk elveszíteni.” Valódi érté­ket csak tiszta forrásból nyerhetünk. Ez megtisztít, és életet ad nekünk. A mágia azonban fokozatosan elsorvaszt bennünket, és tönkreteszi az életünket.

 

Ennek módjáról igen tanulságosan számol be egy olvasói levél, amely Gál Péter: „A new age keresztény szemmel” című művében jelent meg. Az áldozat egy fiatal nő, aki egy álpróféta „fényadó” kurzusán vett részt, ahol ingával mérték az „erőt”. Idézzünk egy részletet a beszámolóból: „Már a tanfolyam kezdetén nagyon furcsán éreztem magam. Közérzetem elképesztő gyorsasággal romlott. Tudtam, hogy valamilyen rossz dolog történik velem, és tenni kellene ellene valamit, de nem volt hozzá erőm. Előadás után csak ültem a padon, és néztem magam elé. A többiek odajöttek hozzám és kérdezgettek, hogy mi a bajom, nem szoktam én ilyen lenni. Semmi értelmes magyarázatot nem tudtam adni sem magamnak, sem másoknak állapotom romlásáról. Nem volt semmi látható jele a bennem zajló változásnak. Csupán abban voltam biztos, hogy hirtelen eltűnt belőlem valami. A következő előadáson már a többiek is fejfájásra, rosszullétre panaszkodtak. Ekkor barátságosan, jó szándéktól vezérelve megpróbáltam figyelmeztetni a tanfolyamvezetőt erre a káros hatásra, de ő levegőnek nézett. Úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna. A kurzus végére az egész csoport rettenetesen fáradt, kimerült lett. Nem tudom, hogy a többiekkel mi történt ezután, de az én életem egyre rosszabbul alakult. Szerencsétlenségek sorozata zúdult rám.

Először a barátom hagyott el, aki számomra a legfontosabb volt. A szakítást eredményező feszültség olyan fondorlatos módon alakult ki közöttünk, mintha összeesküvést szőttek volna ellenünk. Ez azonban lehetetlen, mert a környezetünkben senki sem ismerte a magánéletünket olyan részletesen, hogy hibáinkat, emberi gyarlóságainkat ennyire hatékonyan ellenünk fordítsa. Aki ezt tette, az oly mélyen belelátott a lelkünkbe, olyan hibákat is észrevett bennünk, amelyekről magunknak sem volt tudomásunk. A gyógyíthatatlan lelki sebet sorozatos testi sebek követték. Egymás után zúdultak rám a különböző bajok, nyavalyák: láz, nátha, nőgyógyászati problémák, balesetek sorozata, kutya­harapás stb. Volt olyan, hogy megálltam egy autó mögött, és a kipufogócső abban a pillanatban a lábamra durrantotta az összes szemetet, ami éppen benne volt, és örök emlékként beleégette a lábszáramba. Baleset, kórház, kezelés és újabb balesetek váltották egymást. A bőrgyógyászatra már szinte hazajártam. Közben minden ok nélkül kialakult egy porckopás a térdemben. Ettől alig tudtam menni. A munkám persze olyan volt, amihez sokat kellett utazni. Autóm akkor már nem volt, mert előtte akárhányszor beleültem, elromlott. Ha csak pár kilométert mentem vele, akkor defektet kaptam. Ha viszont hosszabb távra merészkedtem, már karburátort, dinamót vagy egyéb drága alkatrészt kellett cserélni benne. Anyagilag teljesen tönkrementem. Pedig nem kerestem rosszul, de a teljes fizetésemet elvitte valamilyen váratlan kiadás. Csupán néhányat említek közülük: A virágmagok nem keltek ki a kertemben, a kutyám és a macskám elpusztult, a lakásomban az összes vízcsap egyszerre elromlott, a kulcsaimat teljesen érthetetlen körülmények között elveszítettem. Amikor fontos lett volna, hogy pontos legyek elkéstem, mert elnéztem az órámat. Ennek módja is felfoghatatlan. Más magyarázat nincs, mint hogy érzékcsalódás áldozata lettem. A buszt állandóan lekéstem, mivel indulás előtt mindig történt valami váratlan dolog.

Egy idő után már dolgozni sem tudtam. Mindent fel kellett adnom, majd mindent el kellett adnom, hogy valamiből megéljek, mert semmi esélyem sem volt rá, hogy leszázalékoljanak. Ilyen in­dokkal az embert nem szokták munkaképtelenné nyilvánítani. Aztán elfogytak a tartalékaim is, és nem tehettem mást, mint vártam, hátha történik valami. De ekkorra már nem csak körülöttem volt káosz, hanem bennem is. Szellemileg kezdtem leépülni. Képtelen voltam elviselni a környezetemet, a házat, amelyben laktam. Iszonyodtam mindentől. Reggelente már fel sem öltözködtem. Lassan a legegyszerűbb dolgok elvégzésére sem voltam képes. Olyan indulatok költöztek belém, amelyeket korábban sohasem tapasztaltam: féltékenység, irigység, gyűlölet. Úgy éreztem, hogy hamarosan meg fogok bolondulni. Orvoshoz nem mertem fordulni, mert attól tartottam, hogy bevisznek a pszi­chi­átriai intézetbe, ahonnan soha többé nem jövök ki normálisan. Biztos voltam benne, hogy rajtam már nem segíthet senki sem. Magamban sem bízhattam, hiszen már nem is létezett az a valaki, aki korábban voltam. Csak ültem és vártam a csodára, de az nem jött. Ekkor már arra gondoltam, hogy nem vagyok életképes, így teljesen helyénvaló, hogy elpusztuljak.”

Ez a történet végül kedvező fordulatot vett, mivel a sokat szenvedett nőt egy katolikus pap megszabadította a rontástól. A beszámoló végét idézve: „Utána olyan fáradt voltam, hogy három napig nem tudtam felkelni az ágyból. Amikor egy másik pap javaslatára megkeresztelkedtem azt hittem, hogy az ördög a fejemre borítja a házat azért, hogy ezt megakadályozza. De nem ez történt. Ez volt az első nap, amikor ismét rendben mentek a dolgok, minden úgy sikerült, ahogy elterveztem. Ezután már csak a Jóisten csodálatos gondviselésében volt részem. Egy csapásra megszűntek a bosszantások, az akadályok, a rossz érzések és a balesetek. Elmúlt a testi fáradtság és gyengeség. Hosszú idő telt el mire megszoktam, hogy kétévnyi szenvedés után újra normális emberként élhetek.”

 

Sajnos kisebb pszichés zavarok és rosszullétek az igaz eszméket hirdető, a valódi értékeket közvetítő tanfolyamokon is előfordulhatnak. Ezek az esetek azonban többnyire arra vezethetők vissza, hogy az illető pszichikailag nem volt elég érett a magasabb rendű ismeretek befogadására. Az is előfordulhat, hogy miután a démonvilág nem nézi jó szemmel emberek nagyszámú csatlakozását a civilizációnk fejlődését elősegítő eszmékhez, a kevésbé elszántakat ily módon próbálja elrettenteni erre irányuló szándékuktól.

A korábban ismertetett módszereket tehát nem kell elvetni, hanem meg kell tisztítani a sátáni befolyástól. Ezek nagyon hasznos eljárások, de óvatosan, kellő kö­rültekintéssel kell őket alkal­maz­ni, hogy ne váljunk általuk a po­koli erők áldozatává. Haszná­latuk legbiztonságosabb módja, hogy kérjük hozzá a Mindenható jóindulatát és segítségét. Isten és angyalai is hasonló módon gyógyítanak, mint az Agykontroll „Elmetükre” gyakorlata, csak lát­hatatlan módon. Jézus is gyakran alkalmazta a kézrátételes gyó­gyítás módszerét. Ez a képesség is eredhet a Sátántól. Ennek bizo­nyítéka egy magyar asszony, aki kézrátétellel gyógyított. Félt azon­ban a saját képességeitől, ezért a vallásban keresett fogódzót. Amint megtért Istenhez, a gyógyító ké­pessége megszűnt. Miért ruház fel néha pozitív képességekkel is egyes embere­ket a Gonosz fejedelme? Ennek az a magyarázata, hogy időnként a démonvilág szolgálói is megbe­te­gednek, és őket is velük gyó­gyíttatja.

Működési mechanizmusukat illetően ezek az eljárások beleil­leszkednek az univerzális rendbe. A végkifejlet azonban attól függ, hogy melyik oldalról jön a segít­ség. Áldás csak az isteni eredetű gyógyításon van. A démonoktól szár­mazó segítség csak kezdet­ben okoz megkönnyeb­bülést, a vé­gén azonban sokkal rosszabb állapot­ba kerülünk, mint amilyen­ben voltunk. A Sátánnak ugyanis nem az a célja, hogy segítsen és megtartson minket, hanem hogy megszerezze a lelkünket. A saját szolgálatába akar állítani ben­nünket, ezért eleinte teljesíti a kívánságainkat. Ha úgy akarjuk, átmenetileg meg is gyógyít min­ket, de egy idő után átveszi a hatalmat felettünk. Mind inkább az ő akarata érvényesül, és ha ez nem sikerül neki, akkor elpusztít bennünket. Aki a legkisebb jelét tapasztalja annak, hogy bármely módszer alkalmazása során a démoni erők irányítása alá ke­rült, hagyja abba a gyakorlását. Ez esetben imádkozzunk Istenhez, és kérjük, hogy szabadítson meg bennünket a Gonosztól, és ez úton kérjük a gyógyulásunkat. Az imádság az egyet­len transzcendentális eljárás, amelyhez nem tud közel férkőzni a Sátán, így kellő kitartás esetén biztosak lehetünk benne, hogy fohászunk meghallgatásra talál.

Sajnos a későbbiek során ezek a problémák sűrűsödni fognak. Ennek oka, hogy a mágia már az iskolákba is beszivárgott. Egy általános iskolákban használt alternatív olvasókönyv 18 oldalon át ismerteti a fekete mágia mód­sze­reit. Ily módon tanítja erre a 10 éves gyerekeket: „Ha egy od­zsib­vé indián valakinek rosszat akar, fából elkészíti ellenségének ki­csinyített mását, és tűt szúr a szo­bor fejébe vagy szívébe; eset­leg nyilat lő bele abban a hitben, hogy amikor a hegye belefúródik a képmásba, erős fájdalom kelet­kezik ellensége testének megfe­le­lő részén. Ha kifejezetten az a szándék, hogy a szóban forgó sze­mélyt megölje, akkor bizonyos má­gikus szavakat mormolva elégeti a bábut.” Ezt követően áttérnek a gyakorlati megvalósításra: „Sze­rezz némi mennyiséget kiszemelt áldozatod körméből, hajából, szem­öldökéből, nyálából stb., hogy a test minden része megfelelően kép­viselve legyen, és ezekből, valamint vadméhek által elhagyott lépből kiszedett viasszal készítsd el az illető képmását. Lámpa fölé tartva 7 éjszakán át perzseld lassan a figurát, és mondd: nem viasz az, amit perzselek, X.Y. mája, szíve és egyéb testrésze az, amit perzselek. A 7. perzselés után égesd el a figurát, és áldozatod meghal.” Bravó, hadd tanuljon a gyerek! Nincs még elég erőszak a világban, gondoskodjunk az utánpótlásról. Ennek leghatékonyabb módja, hogy a jövő nemzedékét a Sátán szolgálatába állítjuk. Már az iskolában elkezdjük ördögpalántává nevelésüket, hogy aztán soha többé ne tudjunk megszabadulni a romboló erőktől, a démoni hatalomtól. Még 10-15 év és fekete mágusok fogják kormányozni a világot. Hogy hová? Természetesen a pusztulásba, a totális megsemmisülésbe, mivel ez az út elkerülhetetlenül oda vezet.

 

Ördögűzés

 

Az előzőekben láthattuk, hogy a gonosz erők mennyi kárt és szenvedést képesek előidézni környezetünk manipulálásával. Igazi gyötrelem azonban azokra vár, akiknél a rontás belülről indul ki. Ilyenkor a sátáni lény beköltözik áldozata testébe, és átveszi felette az uralmat. Lelkének háttérbe szorításával teljes mértékben uralja a megszállott szervezetét. Ezáltal tág tere nyílik arra, hogy szabadon kiélje alantas ösztöneit. Ráadásul mindezt más kárára, mivel a kívülállók a fizikai test eredeti birtokosának tulajdonítják a botrányos viselkedést, az elkövetett bűnöket. Sajnos az üldöztetés gyak­ran tragédiával végződik, mert a démoni lény addig hajszolja áldozatát, amíg az önkezével véget nem vet szenvedéseinek. Gyakran megesik az is, hogy súlyos bűncselekményre készteti áldozatát, hogy a rászabott büntetés által kivonja őt a társadalomból. Sok bűnöző gyilkol emiatt anélkül, hogy tisztában lennének befolyásolt állapotukkal. Egy rokkant embert bestiális kegyetlenséggel meg­gyilkolt fiatalember pl. azt nyilatkozta, hogy: „Valami furcsa érzés járt át, ami arra késztetett, hogy újra és újra lesújtsak”. Mások még a biztatást is hallják a fejükben, hogy: „Öld meg, Öld meg!”

Az esetek egy részében azonban előfordul, hogy a családtagoknak, közvetlen hozzátartozóknak gyanússá válik a hirtelen bekövetkezett magatartás-változás, és szakemberhez fordulnak segítségért. Ha a beteg megfelelő pszichiáterhez kerül, az hamar kideríti, hogy nem szokványos elmebetegséggel áll szemben. Sokat azonban nem tud tenni, mert az inkorporációra szakosodott terapeuták is csak ártatlan szellemeket képesek kiűzni a testből. Az általuk alkalmazott regresszív hipnózissal csupán azokat a szellemeket tudják távozásra bírni, akik túlságosan kötődnek a földi világhoz, és oly módon próbálják meghosszabbítani az ittlétüket, hogy élő emberek testébe költöznek. A gonosz lel­keket nem lehet meggyőzéssel jobb belátásra bírni. Ezekben az esetekben csak az ördögűzés segít.

Ezt a mesterséget nem pszichiáterek gyakorolják, hanem papok, a Vatikán közvetlen felügyelete alatt. A hivatalos jogosítvánnyal rendelkező ördögűzők egyike a Rómában tevékenykedő Gabriele Amorth atya, aki nap mint nap birokra kel a Sátánnal. Elmondása szerint az elmúlt másfél évtizedben több mint ötvenezerszer mondta el az ördögűző imádságot, négy-ötezer ember baján segítve. Szavait idéz­ve: Párbeszédet folytatok az ördöggel, amely olykor befészkeli magát az emberbe, és csak alapos felkészültséggel lehet szembeszállni vele. Nyilatkozatából megtudhatjuk, hogy nem győzi a sok munkát. A „munkaerőhiány” abból ered, hogy három évszázaddal ezelőtt, a felvilágoso­dás előretörésével a katolikus egyház szinte teljesen felhagyott az ördögűzéssel. Hozzájárult ehhez a döntéshez, hogy korábban ártatlan emberek ezreit küldték a máglyára; olyanokat, akik önhibájukon kívül kerültek a sátáni erők befolyása alá. A megbánás folyamata oda vezetett, hogy a XX. századra, amikor a Sátán teljes erőbedobással próbálta az emberiséget romlásba dönteni, alig akadt valaki, aki szembeszállhatott volna vele. Az 1980-as években az egyház felismerte a helyzet tarthatatlanságát, de ekkor már csak néhány ördögűző volt Itáliában. Mostanra a számuk háromszázra növekedett, mégis túlterheltek. Ennek oka, hogy mind több felkérés érkezik hozzájuk külföldről. Németországban, Ausztriában, Spanyolországban vagy Portugáliában pl. egyáltalán nincsenek ördögűzők, így az ott élők kénytelenek Róma segítségét igénybe venni. Egyébként Magyarországról is sok kérés érkezik hozzájuk. Maga Amorth atya 1980-ban még csak 20 ördögűzést végzett Olaszországban, 2000-ben pedig már 300-at, és az igény egyre nő. Az utánpótlás biztosítása érdekében a római Georgiana Egyetemen már külön tantárgyként oktatják az exorcizmust. Valamivel jobb a helyzet az ortodox egyház fenn­hatósága alá eső országokban, mert ezekben az államokban sohasem szűnt meg az ördögűzés gyakorlata.

Amorth atya szerint: „Az ördög kétféle módon fejti ki tevékenységét. Az első a közönséges módszer, amikor folyamatosan kísérti az embert. Megpróbálja eltávolítani Istentől, és eljuttatni oda, ahol maga is lakozik, a pokolba. Különleges eszközöket is alkalmaz. Ezek egyike, hogy kínokat, zavarokat okoz különféle varázslatokkal. Előfordul azonban, hogy megszállja az embert, és az ő száján keresztül beszél. Amikor egy megszállotthoz intézem szavaimat, gyakorlatilag az ördöggel folytatok párbeszédet.” Arra a kérdésre, hogy milyen szempontok alapján választja ki az ördög áldozatait ezt válaszolta: „Négy ok miatt válhat valaki célponttá. Az első, amikor visszafordíthatatlanul megátalkodik a bűnben. Ez a legritkább. A második eset sem túl gyakori. Ennek során Isten hagyja, hogy az ördög kínozza a kijelölt személyt, mert az átélt szenvedések intenzívebbé teszik a lelki fejlődését. Történelmünk során sok szent életű ember jutott erre a sorsra. Testüket képes volt ugyan meggyötörni a Gonosz, de a hitüket megacélozta. A harmadik ok korunk divathóbortja, az okkultizmus terjedése. Manapság mind többen foglalkoznak mágiával, kártyavetéssel, és egyéb praktikákkal. Sokan járnak spiritiszta szeánszokra, sátánimádó szertartásokra abban a reményben, hogy különleges képességekre tesznek szert. Eközben nem is sejtik, hogy ajtót nyitnak a démonvilág számára, és teljesen kiszolgáltatottá válnak. Amíg az előző három esetben az áldozat maga tehet arról, hogy a Sátán hatalmába kerül, a negyedik csoportba tartozók vétlenek. Ártatlanul szenvednek mások rosszakarata miatt. Ma már számtalan lehetőség van arra, hogy valaki felkeressen egy mágust, varázslót, boszorkányt; aki kellő fizetség ellenében rontást idéz elő a mit sem sejtő célszemélynél.

Ennek megfelelően az ördögűzés mindig azzal a kérdéssel kezdődik, hogy: ki küldött ide? Ezeket a megátalkodott lelkeket persze nem könnyű szóra bírni, de ha Krisztus nevében szólítom fel őket, kénytelenek válaszolni. Igen ám, de összevissza hazudoznak. Arra a kérdésre, hogy valójában ki is ő általában igazat felel, de amikor a megbízó nevét firtatom mellébeszél, megpróbálja összezavarni a dolgokat, és sokszor ártatlanokat kever gyanúba.” Mint az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből is tudjuk a szertartás a Római rituálé szabályai szerint zajlik, ami nem teljesen veszélytelen. Az ördögűző a jóindulatú szellemek védelme alatt áll ugyan, de figyelmetlensége által őt is érheti baj. Amorth atya egyszer elfelejtette lekötözni egy dühöngő megszállott lábát. „Akkora rúgást kaptam, hogy eltört, és negyven napig gipszben volt a lábam. Nem csoda, hogy sok pap azért nem mer ördögűzést vállalni, mert fél a bosszújától, az őrjöngő kitöréseitől. Pedig nem szabad tartani tőle. Minél kevésbé félünk, annál könnyebben tudunk elbánni vele. A kitartásunkat is alaposan próbára teszik ezek a megátalkodott lények. Nem egyszer előfordul, hogy a kiűzött lélek újból visszatér. Néha évekig is eltart, amíg sikerül véglegesen elzavarni az ördögöt.”

Az ördögűzés igénybevétele sem egyszerű dolog. Csak azok kerülhetnek a hivatásos gyakorlói elé, akik átestek a szükséges orvosi vizsgálatokon. Nehéz ugyanis szétválasztani a pszichés betegségeket az ördögi rontástól. Ezért az eljárás elkezdése előtt minden esetben meggyőződnek róla, hogy az alany viselkedésében bekövetkezett változás nem pszichiátriai okokra vezethető vissza. Ennek során elmeorvosok véleményét kérik ki. Folytatva Amorth atya élménybeszámolóját: „Akit megszállt az ördög, annak fájdalmi vannak, de nem tudja pontosan meghatározni szenvedései jellegét. Gyakran előfordul, hogy epilepsziára jellemző tünetek észlehetők rajta. A leggyakoribb árulkodó jel azonban az, hogy undort érez minden iránt, ami szent. Ha megáldom dührohamot kap, a földön fetreng. Egy fiatalember családja nem tudta, hogy mi történt a fiúkkal, amikor egyik napról a másikra furcsán viselkedett. Abbahagyta a tanulást is, és nem volt hajlandó kimozdulni hazulról. Az apjának akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor kiejtette a száján, hogy »Ave Maria«. Erre a fiú pánikszerűen felugrott azt kiáltva: Apa azonnal hagyd abba. A megszállottság előrehaladott állapotában fékezhetetlen düh tölti el, ha egyházi szentséget lát. Ezzel együtt roppant mértékben megnő a testi ereje. Az ördög a nőket is hihetetlen testi erővel ruházza fel. Egy megszállott fiatal nő vonagló, csapkodó végtagjait pl. hat férfi sem tudta lefogni, és férfi hangon kezdett el beszélni. Ráadásul olyan nyelven, amelyet korábban még csak nem is hallott.

Olyanok is vannak, akiken a megszállottság csak rövid ideig vesz erőt. Amikor érzi, hogy jön a »roham« kimegy a mosdóba, vár negyedórát, s ha visszatér senki sem vesz észre semmit. Súlyos ese­tekben a megszállottak olyan nyelveken is értenek, amelyeket soha nem tanultak. Egy ördögűzésen több különböző nemzetiségű pap gyűlt össze. Én a megszállott asszonyt latinul kérdeztem, a paptársaim pedig németül, héberül, arabul, koreaiul, ki-ki az anyanyelvén. Ő pedig mindegyikre olaszul válaszolt. Pontosan az adott kérdésre. Fordításra, tolmácsolásra nem volt szükség. (Ez feltehetően nem az ördögök műveltségének, hanem telepatikus képességüknek tudható be.) Néha előfordul, hogy a démon érthetetlen nyelven szólal meg. Ha ilyenkor megkérdezem milyen nyelv ez, azt feleli: az ördögök nyelve.

Az ördögűzés során gyakoriak a látványos jelenetek is. Egy szakavatott paptársam zárt templomban próbálta kizavarni a Gonoszt, néhány családtag jelenlétében. Egyszer csak a fiú teste felemelkedett a székről. Egyre feljebb került, fejével már a templom plafonját érintette. A hozzátartozók nagyon megijedtek. Mi lesz ha lezuhan, és összetöri magát? A pap nyugalomra intette őket. Ezt követően a test szép lassan visszaereszkedett az ülőhelyére. A fiú mosolyogva ébredt, nem emlékezett semmire sem. Ennél is látványosabb jelenet, amikor a megszállott a legelképesztőbb tárgyakat hány­ja ki magából. Hosszú szögeket, kötélcsomókat, fából és műanyagból készült állatfigurákat. Magam is őrzök ilyen tárgyakat. (Ezeket valószínűleg nem nyelte le előzőleg az áldozat, hanem a torkában keletkeztek, materializálódás útján.) Gyakran előfordul, hogy távoli és elrejtett dolgokról is tudomása van.” Végezetül azt is megtudtuk, hogy az alvilág képviselői nem csak egyéneket képesek megszállni, hanem néha egész embercsoportokat is. „Egyszer egy egész iskolai osztályt kellett »gyógyíta­nom«. De gyakori az is, hogy egy ország vezetőit kerítik hatalmukba. Meggyőződésem, hogy ördög szállta meg annak idején Hitlert és Sztálint is.” (Mellékesen megjegyezve erre nem volt szükség, mert ők maguk is sátáni eredetű lények voltak. Az ezoterikus szakirodalom több helyen is meg­említi, hogy Hitler maga volt az Antikrisztus. Sztálinról is köztudott volt, hogy az egyik kezén hat uj­jal született, ami a démonológia tudománya szerint egyértelműen utal a hovatartozására.)

Bár az ördögűzés szertartása látszólag nem más, mint imádkozás, nem ajánlatos kísérletezni vele. A mélyen vallásos ember képes ugyan távol tartani az ördögöt magától, de semmiképpen ne vállalkozzon az ördöggel való párbeszédre. A zsoltárok éneklése, a rózsafüzér mondása közben történő kikérdezés nagy felkészültséget igényel. Éppen ezért a Vatikán Hittani Kongregációja előírja, hogy csak az foglalkozhat ördögűzéssel, aki erre az illetékes püspöktől működési engedélyt kap. A jóváhagyás kiadását hosszú tanulás és tapasztalatszerzés előzi meg. Elöljárója azonban még ekkor sem biztos abban, hogy a tanítvány a gyakorlatban is képes lesz megállni a helyét. Ezért sokszor ezekkel a szavakkal bocsátja útjára: Próbálj meg magad boldogulni! Alapvető szabály, hogy az ördögűzést végző papnak sohasem szabad rögtönzött imát mondania, hanem a Biblia meghatározott részeiből kell idéznie. A Szentírás ugyanis „vörös posztó” az ördögök szemében, iszonyodnak minden sorától. Az előadásmódnak pedig eksztatikusnak kell lennie, hogy az alany kellően felfokozott állapotba kerüljön. Minden izgatottabb, annál kevésbé érzi jól magát a megszálló szellem benne. A sok kellemetlen hatástól fenyegetve érzi magát, és kimenekül áldozata testéből.

Amennyiben minden jel arra vall, hogy valamely hozzátartozónknak szüksége lenne kiűzetésre, forduljunk a katolikus egyház helyi képviselőihez. Nem lesz könnyű dolgunk, mert a papok, püspökök túlnyomó része nem hisz abban, hogy az ördög megszállhatja az embereket. Kitartó kereséssel azonban el fogunk jutni ahhoz a személyhez, aki majd útba igazít bennünket. A Vatikánban azonban annyira komolyan veszik a Sátán és a Gonosz szellemek létezését, hogy nemrégen módosították a négy évszázaddal ezelőtt elfogadott exorcizmus szertartáskönyvét. Ebből az is kiderül, hogy a démonok bukott angyalok, akik rendkívüli képességű és intelligenciájú szellemi lények. Egyébként II. János Pál pápa is végzett már ördögűzést. A szentszéki hivatalából visszavonult Jacques Martin emlékiratai szerint erre először 1982-ben került sor. A másik két eset az ezredfordulón történt. Mindhárom esetben fiatal nőkből űzte ki a Gonoszt.

1982-ben, a dél-amerikai körútja során egy földön fetrengő nőt vett kezelésbe, aki miután letépte magáról a ruháit, a testét kezdte el marcangolni. 2000 szeptemberében a Szent Péter téren egy nem evilági hangon és nyelven sikoltozó nőből űzte ki a démont. Több tucat szemtanú elmondása szerint csaknem félórás megfeszített koncentrálással járó munkával érte el azt, ami előzőleg a Nemzetközi Ördögűző Szövetség fejének nem sikerült. Harmadik alkalommal egy 24 éves nőn segített, akire egy román árvaházban találtak rá, teljesen beszámíthatatlan állapotban. A belé költözött gonosz lélek tökéletes latinsággal küldte el a fenébe a papokat, majd férfihangon tovább szidalmazta a pápát. II. János Pál később élete legnagyobb kihívásaként írta le ezt az esetet. Nem ez volt azonban a legnevezetesebb egyházfői ördögűzés. A II. világháború idején XII. Pius pápa többször is megpróbálta kiűzni az ördögöt Hitlerből, de nem sikerült. Egy idő után fasiszta diktátor sejtette, hogy valami nincs rendben vele. Egyre inkább megerősödött benne a gyanú, hogy megszállták a démoni erők, ezért közvetlenül a római pápához fordult segítségért.

A katolikus egyház nem véletlenül vállalta magára ezt a feladatot. Mint látni fogjuk Jézus is gyakran űzött ki démonokat megszállt emberekből. Részéről elég volt néhány szó, hogy kiutasítsa őket. Mivel a tanítványainak azt parancsolta, hogy az ő nevében hasonlóképpen cselekedjenek, a római kereszténység azóta is tisztének érzi ezt a feladatot. A középkorban a szentek is gyakran végeztek ilyen szertartásokat. A II. században élt Szent Jusztin elmondása szerint ez számukra nem jelentett túl nagy megerőltetést. A szent embereknek ugyanis már a „puszta érintése és lehelete” is hatásosnak mutatkozott. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy ők közelebb álltak Istenhez, az őt szolgáló angyalokhoz. A sikeres ördögűzéshez ugyanis szükség van az ő segítségükre is. Ennek felismerése vezettet oda, hogy az 1999-ben megújított Római Szertartáskönyv már kifejezetten előírja, hogy „Tartózkodni kell a Sátán felesleges nevén nevezésétől, sőt még a neki szóló, korábban bevett parancsolgatást is minimálisra kell csökkenteni. Inkább Istent kell kérni az ügyben való közbenjárásra.” Az új szertartáskönyv már mentes olyan tévedésektől is, hogy az epilepsziát és a skizofréniát ördögi megszállásnak tekintse. Azért is fontos az előzetes pszichikai vizsgálat, mert ezek a betegségek hasonló tüneteket váltanak ki.

2000 évvel ezelőtt Jézus is foglalkozott ördögűzéssel. A Biblia szerint, amikor a Galileai-ten­ge­ren áthajózva a Gadarénusok földjére látogatott, találkozott az úton egy emberrel, akit megszállt az ördög. Nem is egy, hanem több pokolból szabadult szellem költözött bele, amitől fékezhetetlenül vaddá és kegyetlenné vált. Már hosszú ideje meztelenül járt, és az emberektől távol, a sírboltokban lakott. A megszállott – felismerve Jézusban Isten fiát – lábai elé vetette magát, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa meg őt gyötrelmeitől. Jézus megparancsolta a légiónyi tisztátalan léleknek, hogy menjenek ki ebből az emberből. Ők erre rimánkodni kezdtek, hogy ne parancsolja vissza őket az alvilágba. A mellettük levő hegyen legelészett egy disznónyáj, és a gonosz lelkek azt kérték, hogy azokba mehessenek. A disznóknak azonban nem tetszett az új irányítás. Nagyon megrémültek a pokolfajzatoktól, és pánikszerűen rohanni kezdtek. Egy szakadék szélére érve lezuhantak, és belefulladtak az alatta levő tóba. Így a gonosz lelkeknek vissza kellett menni oda, ahonnan jöttek.

A későbbi századokban is feljegyeztek olyan eseteket, amikor a gonosz szellem állatokat szállt meg. Az 1980-as években egy Moszkva környéki faluban a pravoszláv egyház helyi képviselője kutyán hajtott végre ördögűzést. Az állat addig úgy viselkedett, mintha megveszett volna, de az orvosi vizsgálat kizárta a fertőzés gyanúját. A korábban igen barátságos kutya mindenkinek nekitámadt. Órákig őrjöngött, így gazdája kénytelen volt kikötve tartani a magából teljesen kifordult ebet. Mivel nagyon szoros érzelmi szálak fűzték hozzá, nem akarta elpusztítani. Ezért végső elkeseredésében meglepő dologra határozta el magát: ördögűző papot hívott. Az eljárás sikeresnek bizonyult, a kutya ismét kezes báránnyá változott.

Minél fejlettebb a lélek, annál könnyebben megy neki az ördögűzés. A hetedik szint felett álló lelkeknek már olyan nagy hatalmuk van az alantas világ felett, hogy az ördögi szellem puszta szavukra távozik a megszállt testből. Ezt bizonyítja a „néma lélek” kiűzésének története az Újszövetségből. Egyik útja során így szólította meg Jézust egy reményt vesztett apa: „Mester! Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van, és amikor megragadja, úgy leteperi, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam a tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Jézus így szólt a körülötte összegyűlt emberekhez: „Ó hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még titeket? Hozzátok őt elém!” Odavitték, és amikor az alantas szellem érzékelte a Meg­váltó jelenlétét olyan görcsös rohamot váltott ki a fiúban, hogy földre esve fetrengett és tajtékzott. Jézus megkérdezte az apától: „Mióta van ez így vele?”

– Gyermekkora óta. Ezért ha lehet, segíts rajta, szánj meg minket! Lehetséges-e nekem?

– Minden lehetséges annak, aki hisz!

Erre az apa felkiáltott:

– Hiszek! Segíts a hitetlenségemen.

Jézus odament a fiúhoz, és rászólt a tisztátalan lélekre:

– Te néma és süket lélek! Megparancsolom neked, hogy menj ki belőle, és többé ne menj bele!

Ekkor a fiú még egyszer megrázkódott, és a megszálló szellem távozott belőle. Ezt követően a tanítványai megkérdezték tőle:

– Mi miért nem tudtuk kiűzni?

Jézus így válaszolt:

– Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.

A megátalkodott démoni lelkeket tehát csak az isteni szinten álló szellemek képesek eltávolítani, akiket imádság útján lehet elérni, közreműködésre bírni.

 

Fejlődésünk buktatói

 

Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében elhangzott, hogy a tudományos haladás egyik kerékkötője az információrobbanás, vagyis az a sajátos helyzet, hogy idő hiányában a kutatók nem tudják feldolgozni a mind nagyobb mértékben rájuk zúduló ismereteket. Az információrobbanás okozta káosz azonban már az átlagembert is mind jobban idegesíti. Manapság már nem csak a munkahelyünkön, hanem otthon is szinte megszámlálhatatlan adatszolgáltató készülék vesz körül bennünket. A rádió, a televízió, a különféle hirdetések, a teletext, a kábeltévé-hálózat szerteágazó szolgáltatásai, a számítógépen olvasható adattárolók, pendrájvok, az Internet, a fax, a telefon, a mindenhová magunkkal hurcolt mobiltelefon szünet nélkül ontják ránk a híreket. Az ismeretterjesztő műsorokat tartalmazó hang- és videokazetták, a CD-, DVD- és MP3 lemezek, valamint a Flash memóriának nevezett mozgó alkatrész nélküli digitális tárolók elárasztanak bennünket információkkal. Szakértői vé­lemények szerint az emberiség az elmúlt 10 év során több tudást gyűjtött össze, halmozott fel, és tett széles körben hozzáférhetővé, mint a megelőző 2500 év alatt összesen. Ennek eredménye, hogy a XX. század végén megjelent a homo digitális, aki a nap minden percében információ-közvetítő eszközein csüng, és úgy érzi, markában tartja a világot.

Ez az állandó készenlét azonban meglehetősen fárasztó, ezért világszerte megfigyelhető egy új jelenség, az információstressz. A technostressznek is nevezett jelenséget tovább fokozza a nyugtalanság érzése. Ez abból fakad, hogy mostanában mind több ember ismeri fel, hogy a rájuk zúduló ismeretek nem teszik okosabbá, sem határozottabbá, sőt egyre jobban elbizonytalanítják őket. A mindenhonnan felénk áradó információk ugyanis a legtöbbször meglehetősen felületesek, és nem egyszer egymásnak ellentmondóak. Szerzőik nem rendelkeznek alapos tudással, nem képesek lehatolni a problémák, jelenségek gyökeréig, így az esetek túlnyomó részében nem kapunk mást, mint tetszetős köntösbe öltöztetett halandzsát, bő lére eresztett maszlagot. A nagy felhajtással közzétett „nesze semmi, fogd meg jól” információk sorozatos csalódást okoznak az embereknek. Arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzt, időt és energiát követel a figyelemmel kísérésük. Nem véletlen, hogy az „információ-fogyasztásban” élen járó menedzserek szerint az új ismeretek jelentős része nem éri meg azt a pénzt, amibe kerül.

A felmérések alapján az is kiderült, hogy a túl sok hír és adat miatt a vezetők nehezen jutnak elha­tározásra, s fontos döntéseket halogatnak. Úgy érzik, hogy ítélőképességüket mind jobban befolyásolják, elhomályosítják a külső hatások. Sokuknál már kezd kialakulni az úgynevezett Informa­tion fatique syndrom[26] (Információ-fáradtsági tünetcsoport), amely zavartságban, koncentrációs nehézségekben, kimerültségben és közömbösségben nyilvánul meg. Az átlagemberek emellett még a tájékozatlanságtól is szenvednek. Kellő szakértelem és pénz hiányában nem tudják megkeresni az igazán fontos tudnivalókat. Hiába a hírek özöne, a kulcsfontosságú ismeretek rejtve maradnak előttük. De ha szert tudnak tenni minden hozzáférhető információforrásra, akkor sem mennek vele sokra, mert a rengeteg eléjük szórt adatot nem tudják feldolgozni, hasznosítani, és életük szolgálatába állítani. Mindezek alapján az összegzéssel, a lényeg megkeresésével foglalkozó tudományos szakértők tevékenységét célszerű lenne kiterjeszteni az átlagfogyasztóknak szánt információk feldolgozására is. Ezáltal megállíthatóvá válna a technostressz káros folyamata, és visszatérne az emberek tudományba vetett hite.

A legtöbb gondot a számítógépes világhálón felhalmozódott adattenger kezelése okozza. Ha ezt a problémát nem oldjuk meg, akkor olyanná válik az Internet, mint egy hatalmas könyvtár, amely nincs felkartonozva. Így az olvasó kénytelen minden egyes könyvet leemelni a polcról, és oldalanként átböngészni, hogy hozzájusson a keresett információhoz. Nyilvánvaló, hogy ez az út nem járható; szakképzett „könyvtárosokra”, a weboldalak dzsungelében otthonosan mozgó szakemberekre van szükség; akik utat mutatnak nekünk, elvezetnek bennünket a használható hírforrásokhoz. Ezt a feladatot nem lehet keresőprogramokkal megoldani, mert ezek csak arra képesek, hogy a beírt kulcs­szavak alapján egy listát produkáljanak. A feltüntetett dokumentumok legtöbbje azonban hasz­nálhatatlan. A számítógép szakmailag nem képes minősíteni a rajta tárolt anyagot, ez emberi közreműködést igényel. Jelenlegi számítógépeink intelligenciaszintje a nullával egyenlő, így nem várható el tőlük semmiféle minőségi osztályozás. A szelekciót csak több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező, nagy tudású specialisták képesek elvégezni. Igazi áttörés azonban akkor várható ezen a téren, ha a végső értékelésben a bölcsek és a zsenik is részt vesznek, mivel az összefüggések bonyolult láncolatát csak ők képesek átlátni.

[

Az előző két kötetben több helyen is foglalkoztunk a piacgazdaság visszásságaival, a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadékkal. Most nézzük meg, miként vélekednek erről a témáról a szakemberek. Pete Péter közgazdász szerint: „A piacgazdaságon alapuló gazdasági rendszer betegségének alapvető oka a kereslet hiánya. A multinacionális vállalatokban koncentrálódott gazdasági és szellemi potenciál, valamint a profithajsza a munka termelékenységének soha nem látott növekedését eredményezte. Ebből ki­folyó­lag mindig több munkahely szűnik meg, mint amennyi keletkezik, az egyes országokban és régiókban. Tehát a fog­lalkoztatottak száma folyamatosan csök­ken, a munka­nélkülieké pedig nő. A mun­kanélküliség aztán tovább növeli a ke­reslethiányt, ami költségve­tési hiány­hoz, az állami támogatások csökkenésé­hez vezet. A fenti leépülési folyamat következté­ben a tőkések egyre kevésbé ta­lálnak a reálszférában befektetési lehető­ségekre, ezért létrehoztak ma­guknak egy virtuális gazdaságot, ahol semmit sem termelnek; csupán tőzsdei, pénzpiaci spe­­kulációk­kal próbálják elnyerni egymás vagyonát. A tőke mind nagyobb hánya­da áramlik ide, és a spekulá­ciók által ger­jesztett áringadozások a reál­gaz­da­ság bi­zonytalanságát is növelik. Túl nagy pénzek forognak a látszólagos gazdaságban, ami azzal a veszéllyel jár, hogy egy rosszul sikerült pénzügyi tranz­akció a rendszer összeomlásához vezethet.” Hiába életképes a kapitalizmus, hiába virágzik a reálgazdaság, a spekulációs tőke oly nagy súllyal nehezedik rá, hogy bármikor szétrombolhatja. Elég egy tőzsde­pánik, és nem csak a bróker cégek, a különféle befektetési alapok, valamint a bankok mennek tönk­re, hanem a termelő üzemek és szolgáltató egységek is. A pénzügyi bizonytalanság ugyanis rohamo­san csökkenti a keresletet, ami a reálgazdaságot is rövid idő alatt csődbe juttatja.

[

Más közgazdászok azzal egészítik ki a világunkban tapasztalható gazdasági rendellenességek sorát, hogy a túlfogyasztás rengeteg kárt okoz az egyénnek és a társadalomnak. Ma egyre kevesebb ember dolgozik, de ők egyre több időt töltenek munkával. A csökkenő szabadidejükben aztán kapkodó túlfogyasztással igyekeznek kárpótolni magukat az elvesztegetett életükért, egészen a csömörig. A túlfogyasztás nem kevésbé ártalmas megnyilvánulási formája az utánzó- és a presztizs­fo­gyasztás, azaz olyan státuszszimbólumok vásárlása, amellyel a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünket jelezzük embertársainknak. Az értékek és a divat gyors változása, valamint a rohamos technikai fejlődés miatt a megszerzett javak hamar elavulnak. Ezért az emberek egyre újabb és újabb termékek vásárlására kényszerülnek az identitásuk megőrzése végett. Ezáltal életüket az anyagi javak utáni hajsza, a „mókuskerék pörgetése” tölti ki. A he­do­nista mókuskerék hajtásával azonban nem lehet előbbre jutni. Ez a tevé­keny­ség kifárasztja az egyént és a tár­sadalmat anélkül, hogy boldogabb len­ne tőle. Találóan jellemzi világunkat egy indiai jógi véleménye a nyugati ci­vilizációról: „Gyönyörű emberek, gyö­nyörű autókban rossz irányba haladnak, mivel mindnyájan azt hiszik, hogy a megszerezett tárgyak, a külcsín hozza meg a boldogságot.”

A világ különböző fejlettségű or­szágaiban végzett statisztikai felméré­sek szerint a boldogságot nem az anya­gi javak minél nagyobb mértékű birtok­lásával érhetjük el. Az alapszükségletek kielégítésén túl már kevés összefüggés mutatkozik a fogyasztás abszolút mértéke, és a boldogság között. Ennek oka, hogy anyagi helyzetünket mindig a társadalom többi tagjához mérjük. Hiába él valaki jól, ha a körülötte élők jobban élnek. Az anyagi helyzetben megmutatkozó különbségek váltják ki az utánzó fogyasztást. A tömegek számára a felsőbb osztályokba tartozók fogyasztási szintje az eta­lon, ami szükségtelen fogyasztást generál. Az utánzó- és a presztizsfogyasztás nem valódi szükségleteket elégít ki, hanem csupán státuszszimbólumként szolgál. Ezzel próbáljuk jelezni a társadalomban elfoglalt helyünket embertársainknak. Jelenlegi fogyasztásaink zömére tehát nem az igényeink késztetnek bennünket, hanem a tudati beállítottságunk.

Az egész történelmünket végigkísérő mértéktelen szerzésvágy mára már intézményesült az egész világban. A média, a reklámok, a különböző intézmények naponta sulykolják be­lénk, hogy csak a fogyasztási javak mértéktelen birtoklása tehet bennünket boldoggá. Már a gyermekeinkbe is ezt ne­velik bele az iskolában. Lassan elértük, hogy a harácsolási vágy az emberi természet alapvető jellemvonása lett. Régen a test vágyainak kordában tartása, a káros gondolatok csapongásának megfékezése erénynek számított. Ma már ösztöneik gátlástalan kiélésére büszkék az emberek. Nem divat az önmegtartóztatás. A mértéket vesztett ember egyfolytában tobzódik az élvezetekben: agyonzabálja magát, mértéktelenül italozik, sportot csinál a szexből.

Statisztikai kimutatások szerint 1950 óta az emberek több árucikket vásároltak, és több szolgáltatást vettek igénybe, mint civilizációnk egész korábbi történetében. (Ma már több mint 1 millió termék között válo­gat­hatunk a boltokban.) A kö­zépkori asz­­kéta életszemlélettől alapo­san eltá­volod­va átestünk a „ló túlsó ol­da­lá­ra”. Pedig léteztek jól működő, hosszú távon fenn­maradt társadalmak rendkívül alacsony anyagi igények mel­lett is, mint pl. a gyűj­tögető-, halászó-, vadászó őskö­zös­ségek. A pénzt és a magántulajdont nem ismerő emberek semmivel sem vol­tak boldogtalanabbak, mint mi, sőt a ren­delkezésre álló leletek azt bizonyít­ják, hogy ná­lunk jóval ki­egyensú­lyo­zot­tab­ban él­tek.

A jelenlegi túlfogyasztás nem szol­gá­ja a javunkat, sőt kifejezetten kárt okoz nekünk. A föld-, a természet ki­zsa­rolása, az ásványkincsek pazarlása, a környezetszennyezés mind nagyobb mé­rtékű növekedése ökológiai katasztró­fával fenyeget. Arról nem is szólva, hogy mértéktelen fogyasztásunkkal a következő nemzedékek életlehetőségeit csökkentjük. Azok a nyersanyag- és energiaforrások, amelyek jelenleg a mi luxusigényeinket elégítik ki, az utánunk jövők létfeltételét teremthetné meg. Ha nem gondolunk az utódainkra, ha alapvető szükségleteik kielégítését is lehetetlenné tesszük, vajon meddig marad fenn a civilizációnk? Elengedhetetlen tehát a fogyasztás önkéntes mérséklése. A mohó fogyasztás ördögi légköréből nehéz kilépni, de be kell látnunk, hogy jelenlegi életmódunkkal a vesztünkbe rohanunk.

Ennek a szemléletváltásnak már vannak követői. Az Egyesült Államokban lassan tömegessé válik az „önkéntes egyszerűség” mozgalom. Követői nem akarnak kivonulni a társadalomból, hanem józan, mértéktartó életmódot kívánnak folytatni. Szó sincs lemondásról, aszkézisről. Ők csupán a luxust nélkülözik. Az anyagi értékek helyett a lelki értékeket helyezik előtérbe. Ez nagyobb boldogságot biztosít számukra, létük kiteljesedését eredményezi. Emellett jóval egészségesebbek is. Kevésbé fenyegeti őket a túltápláltságból eredő magas vérnyomás, szerzett cukorbetegség, és a rák. Az egyéni kezdeményezések azonban nem képesek jelentős változást előidézni. Elengedhetetlen az állami szerepvállalás ebben a folyamatban. Olyan szabályozásra van szükség, amely a javak újrael­osztását, a fogyasztás csökkenését eredményezik. A jövedelemkülönbségek csökkenése nem ösztönzi az embereket túlfogyasztásra, megszűnik az utánzó fogyasztás. A presztizsfogyasztás felszámolása érdekében pedig széleskörű tudati felvilágosításra, államilag szorgalmazott tájékoztatásra van szükség. A diktatórikus módszerek elkerülése érdekében minden korlátozó intézkedést széleskörű, nyilvános társadalmi párbeszédnek kell megelőznie. Elengedhetetlen a példamutatás is. Ez a folyamat csak akkor válhat sikeressé, ha hirdetői, képviselői és irányítói személyes életvitelükkel is példát mutatnak.

[

Jelentősen nehezíti soraink rendezését, hogy az emberek nem találják helyüket a világban. Minden feladatra megvan a megfelelő ember. Csak nem áll a helyzet a magaslatán, nem tesz eleget a kötelezettségének. Elmerül a karrierépítésben, vagy az egzisztenciális fennmaradásért foly­tatott küzdelemben. Elfeledkezik a túlvilágon vállalt küldetéséről. Mások az „isteni jelre” várnak. Azt hiszik, hogy ők fogják meg­váltani a világot jelenlegi bajaiból, és nem értik, hogy a Teremtő miért nem szólítja fel őket szent feladatuk elvégzésére. Hamvas Béla szerint: „A legtöbb ember csak egy kis feladattal születik a világra. Sokan azonban valami nagy dolgot keresnek, mert azt hiszik, hogy a feladatok óriásiak.” A feladatok valóban óri­ásiak, de ezek fel vannak osztva rész­fe­la­da­tokra. Így egy-egy embert viszonylag ke­vés tennivaló terhel. Ha mindenki el­végezné, ami a dolga, akkor nagy tettekre lennénk képesek. Az emberek többsége azonban azt a csekély szerepet sem hajlandó eljátszani, amit a Földre születése előtt magára vállalt, illetve azt a kevés feladatot sem végzi el, amit kiróttak rá.

[

Sok feszültséggel terhelt a mun­kaerőpiac is. A középrétegek el­sze­gényedése, a ke­reslet fo­kozatos szűkülése következtében év­ről év­re csökken a foglalkoz­ta­tot­tak szá­ma. Tovább te­tézi a ba­jokat a bér­rab­szol­gaság sajátos, ezred­vé­gi meg­nyilvánulása, amely kü­lö­nö­sen az idősebb korosztályt, és a dip­l­omásokat sújtja. Ez a mul­ti­nacionális vállalatok által általá­nosan alkalmazott rend­szer főként a fejlődő orszá­gokban ére­zteti ha­tását, mivel az alacsony mun­ka­bérek kö­vetkeztében a nagy vi­lág­cégek mind na­gyobb szám­ban te­le­pítik ter­melő­egy­sé­gei­ket ezek­be az országokba. En­nek a mun­káltatói rendszernek fő sajá­tos­sága a szak­mai ta­pasz­talatok semmibe­vé­te­le. Egy rab­­szolga akkor ér a legtöbbet, ami­kor ereje teljében van. Nem vé­letlen, hogy fejlődő or­­szá­gok­­ban a 20’-as, 30’-as éveikben járó mun­kavállalókat fize­tik meg a leg­jobban. A rabszolgák ki­válasz­tásánál az élet­erő, a mun­ka­bírás a legfontosabb szem­pont. Élet­ta­pasz­talatokra, szak­mai gya­kor­latra nincs szükség, mert a kreativitást igény­lő fe­la­da­to­kat a mun­kál­tató ott­hon vé­gez­teti el a hon­fi­tár­saival. Ezek­be az országokba már kész tech­nol­ógiát visz, ame­lynek a működ­te­tése csu­pán jól begyakorolt moz­du­la­tokat, és nagy teher­bírást igé­nyel. Ehhez kellenek a fiatal, egész­­séges rabszolgák. Gondol­koz­ni nem kell, ezt meg­teszik he­­lyet­tük a mun­ka­adóik.

Hasonló okok miatt irtóz­nak a több­dip­lo­más emberektől is. Túl­képzettnek nyil­vá­nít­va nem veszik fel őket. Régen a rab­szol­gák írni-olvasni sem tud­tak, hogy jobban kordában tudják tartani őket. Most meg 2-3 diplomával és nyelvvizs­gapapírral „okvetetlen­kednek” olyan vállalatoknál, ahol nem gondol­kodó emberekre, ha­­nem a robotoknál is olcsób­ban dolgozó enge­delmes rab­szol­gák­­ra van szük­ség. Ilyen kö­rül­mé­nyek között nem vé­letlen, hogy a 40 év feletti dip­lo­mások át­lagban 15%-kal ke­ve­seb­bet ke­resnek, mint a pálya­kez­dő tár­saik. Az élet­böl­cses­ség, a szak­mai ta­pasz­talat, a perspektívák­ban való gondolko­dás ugyanis hát­rál­tat­ja a munkát, csökkenti a ter­melé­kenységet. Az újító öt­let­ek meg­zavar­ják a ter­me­lés fo­lya­ma­tos­sá­gát, fenn­aka­­dást okoz­nak a be­já­ratott gé­pe­zet­­ben. Így nem vé­let­en, hogy a mun­­­kál­ta­tók igye­kez­nek meg­sza­ba­dulni a „kerék­kö­tők­től”, és ez is jelentősen hoz­zá­járul az idő­sebb kor­osztály nagy­­­fokú mun­kanél­küliségéhez. Mi­­után a fejlő­dő or­szágok szűk lá­tókörű politi­ku­­sai korábban ki­árusították az orszá­got, eladták a független iparvállalatokat, a krea­tív munkaerő nem talál ma­gá­nak állást. Ennélfogva a nagy szak­mai tapasztalatokkal ren­de­lkező és kellő anyagi megbecsü­lésre vá­gyó szakemberek számá­ra nincs más kiút, mint a kü­lföld­re ván­dor­lás.

[

A tudomány jelenlegi állás­pontja szerint minden ember ártatlannak születik. A bűnö­zők erkölcsi, fizikai torzulásaiért kizárólag a neveltetésük felelős. A gyakorlat azonban rácáfol erre a feltevésre. A kansasi Menninger Klinikán F. Hacker és kutatócsoportja egy fiatalkorú gyilkost pszic­ho­te­rápiás kezelésnek vetett alá. Bi­zonyos idő elteltével gyó­gyultnak nyilvánították, és el­bocsátották. Alig hogy kien­gedték, újabb gyilkosságot kö­vetett el. Amikor már negyed­szer ismétlődött meg ez az eset, a kutatók arra a meg­győ­ződésre jutottak, hogy mégsem születik minden ember ártatlannak. Vannak megátalkodott gonosz lelkek, akik bűnös hajalmokkal jönnek a világra. Rajtuk a nevelés sem segít, legfeljebb kissé vissza­fogja őket. A viselkedéstudomány művelőit már nem sok választja el attól a felismeréstől, hogy a pokol küldöttei nem tagadják meg önmagukat, bárhová születnek, nagyon hamar megmutatkozik rajtuk a valódi énjük.

Ezeket az embereket az sem változtatja meg, ha kiemelik őket a környezetükből, és egy „rendes” családban jó nevelést kapnak. A gondos nevelés nem képes a lelküket meg­változtatni. Erre jellemző példa egy 21 éves lány esete, akit 1 éves korában eldobott magától a sú­lyosan alkoholista anyja. A 20 éven át folytatott áldozatos nevelést azzal hálálta meg, hogy fagyálló folyadékot töltött nevelőanyja ásványvizes palackjába. Az asszony néhány óra múlva már borzalmas kínok között fetrengett. Ekkor sem gondolta meg magát, nem hívott orvost, szenvtelenül nézte a haláltusáját. Tettének oka: a nevelőanyja nem adott neki elég pénzt. Az ismert magyar színésznőt, Soproni Ágnest is azért gyilkolta meg a fia és felbérelt barátja, hogy megszerezze anyja vagyonát. A fiú walkmant hallgatott, miközben a barátja brutálisan megölte az anyját, majd együtt feldarabolták a szerencsétlen nőt. Az ateista szakértők azon vitatkoznak, hogy genetikai öröklődés, vagy a környezeti tényezők hatnak-e erősebben a személyiségfejlődésre. A lélekről, eredetéről nem vesznek tudomást, mert hivatalosan nem létezik. A pszichológusok beszélnek ugyan róla, de ők a psziché alatt nem egy önálló aszt­rál­lényt értenek, hanem az egyén szellemi alkatát, érzésvilágát és gondolkodásmódját.

Hiába igyekszik a jog és a demokratikus közfelfogás minden embert azonos mércével mérni, nem vagyunk egyformák. Eredetünk, a túlvilágon korábban elfoglalt helyünk alapján rendkívül különbözőek vagyunk. Egyes kriminológusok azzal próbálják magyarázni a bűnözők hajlamait, hogy: „Viselkedésük a társadalmi normák kulturális közvetítésének zavaraiból ered.” Mások a szegénységre, a hátrányos szociális helyzetre hivatkoznak. Ez a feltételezés azért nem állja meg a helyét, mert nem minden halmozottan hátrányos helyzetű gyerekből lesz bűnöző. Sokan közülük értékes emberekké válnak. Sanyarú sorsuk nemhogy rontott, hanem kifejezetten javított a jellemükön. Az átlagnál állhatatosabbá váltak, a sok megpróbáltatás szigorú erkölcsi értékrendszert alakított ki bennük. Ez annak tudható be, hogy ők már korábban legyőzték magukban állati ösztöneiket, és olyan szintre emelkedtek, ahol képesek voltak ellenállni környezetük visszahúzó erőinek.

Miután a láthatatlan világok létét nem vagyunk hajlandóak elismerni, a saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni, hogy társadalmunk homogenitása téves feltevés. Ennek a fajta tapasztalatszerzésnek az eredménye az a szociológusok által kialakított nézet is, mely szerint: „Napjaink széthullóban levő plurális közösségeiben az áldozatkész, szociális magatartásforma egyre inkább háttérbe szorul. A társadalom erkölcsi törvényeit betartó egyedeken mind több szociálparazita élősködik.” Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus megdöbbentő hasonlatosságot vélt felfedezni társadalmunk állapota, és egyes állatfajok viselkedése között. Ez nem éppen hízelgő ránk nézve, és nem is megnyugtató. Az állatvilágban ugyanis ez a fajta életforma csak addig folytatható, amíg az áldozatok kihalnak. Ezt követően az élősködők is elpusztulnak.

 

Környezeti ártalmak

 

A bioszféra helyzete még a gazdaságnál is labilisabb. Ahelyett hogy világméretű összefogással kilábalnánk az általunk ásott gödörből, egyre mélyebbre süllyedünk. Köztudomású, hogy a globális felmelegedés legfőbb kiváltó oka a Földet körülvevő ózonréteg rohamos pusztulása. Erre először a föl­dön­kívüliek hívták fel a figyelmünket, még az 1980-as évek derekán. Miután tudósaink műszeres meg­figyelései igazolták a veszély fennállását, a hír nyilvánosságra került. Ezt követően a szakértők és a közvélemény nyomására politikusaink kénytelenek volta lépni ebben az ügyben. Intézkedéseiknek köszönhetően betiltották, és néhány év alatt megszüntették az ózonréteget leginkább károsító ve­gyü­letek gyártását. A probléma azonban ezzel nem szűnt meg, mivel a tilalom nem mindenkire vonat­kozik. A montreali egyezményt aláíró 165 ország közül többen 10 éves haladékot kaptak, hogy legyen idejük az átállás megszervezésére. Kína viszont nem erre fordította az ily módon nyert éveket, hanem felfuttatta ezeknek az anyagoknak a gyártását, így mára már ők váltak a világ legnagyobb halon- és freontermelőjévé.

A belföldi igények kielégítésén kívül a világ minden részébe exportálják ezeket a környezetromboló termékeket. Az ENSZ környezetvédelmi szakemberinek megállapítása szerint Kína halon­exportja 1997-re 14-szeresére nőtt. Jelenleg a világban gyártott összes CFC harmadát, a halonnak pedig a 90%-át ők termelik. Mivel az egyezmény ezeknek a vegyületeknek nem csak a gyártását, hanem a forgalmazását is tiltja, az értékesítés a feketepiacon történik. Ily módon évente 30 ezer tonnányi freon kerül a nyugati országokba a régi típusú hűtőszekrények, klímaberendezések és kórházi fagyasztókamrák javításához. Hasonló a helyzet az oltógázként használt halonnal. Mindezek ellenére Kína rendszeresen felveszi az átálláshoz biztosított segélyt abból az alapból, amit a montreali jegyzőkönyvet aláíró országok hoztak létre. A vizsgálatok során kiderült, hogy az 1 milliárd dolláros alap felét Kína kapta, amit a gyártás bővítésére használt. Ezek után érthető, hogy minden erőfeszítés ellenére miért nőtt a világ CFC-termelése 55%-kal, halontermelése pedig 10%-kal.

 

Környezetszennyezési szempontból a lakosság óriási száma is sok megpróbáltatást tartogat a világ számára. Ezek egyike, hogy Kínában, a 400 millió kerékpár országában mind többen vásárolnak gépkocsit. A motorizáció folyamatát a nyugati autógyárak is elősegítik azzal, hogy a minél magasabb profit érdekében milliószámra exportálják termékeiket Kínába. Újabban a szállítási költségek csökkentése, valamint az olcsó munkaerő kihasználása érdekében egymás után hoznak létre helyi összeszerelő üzemeket is. 1970-ben még csak 600 ezer gépkocsi üzemelt ebben az országban, ma már 10 millió felé közelít a számuk. Mellékesen megjegyezve a többségük ólmozott benzint használ. Mivel semmi sem utal rá, hogy ez a növekedés idővel lelassulna, előbb-utóbb el fogják érni Japán motorizációs szintjét. Ez esetben Kína napi kőolajfogyasztása 60 millió hordó lesz, ami megközelíti a világ jelenlegi teljes termelését. A világ jelenlegi kőolajfogyasztása napi 87 millió hordó.[27]

Ez a folyamat már vészes sebességgel zajlik. Amíg az elmúlt 40 évben Európa kőolajfogyasztása 164%-kal emelkedett, Kínában 1010%-kal nőtt a kőolajszármazékok iránti igény. Ezzel együtt rohamosan nő India kőolajfogyasztása is. Amíg Luxemburgban 1000 lakosra 636 gépkocsi jut, Kínában még csak 6. Mi lesz, ha Kína is eléri ezt a szintet? 1999-ben a Kínai Kommu­nista Párt kiadta a jelszót: 2020-ra meg kell négyszerezni a gazdaság teljesítmé­nyét! Ha a gazdaság növekedése és a nép­szaporulat ilyen ütemben halad tovább, Kína 40 év alatt eléri a nyugat-európai életszínvonalat, és az ország lakossága 1,5 milliárd lesz. Ekkor 900 millió autót fog­nak üze­mel­tetni. Ez másfélszerese a világ jelenlegi teljes gépjármű­állo­mányának, ami azt je­lenti, hogy kb. 30 év múlva Kína egymagában elhasználja a világ teljes kő­olaj­termelését. Mi jut akkor nekünk? Bír­ják-e az olajkutak a meg­nö­vekedett ki­termelést? 40 év múlva 2,5-ször annyi kő­olajra lesz szükség, mint most, miközben szakértők szerint a Föld kőolajkészlete csupán 40 évre elegendő. Nem is szólva a többi kon­tinensnyi mé­retű ország (pl. In­dia, Orosz­ország) üzem­anyagigényéről. Orosz­­­or­szágban 10 év alatt megduplá­zó­dott a személygépkocsi-állomány. Jelenleg 1000 lakosra 152 autó jut. Ez csupán egy­negyede a nyugat-euró­pai szintnek. Így van mit behozniuk, és ebben senki sem gá­tolhatja meg őket.

A környezetben okozott károkhoz ha­sonlóan ezt már nem tudjuk tovább pasz-szol­ni a következő generációnak. Ez a hely­­zet ugyanis nagyon hamar tudatosul­ni fog az olajpiac részt­ve­vőiben, ami példátlan, évről évre elvisel­hetetlenebb áremelke­dést fog kiváltani az üzem­anyag-forgalmazásban. A szállítási és közle­kedési költségek ebből eredő drasz­tikus emelkedése pedig hiperinflációt indít el, ami tönkreteszi a világgazdaságot. En­nek előszele más most is érződik. 2008 júliusában elérte a 147 dollárt a kőolaj hor­dónkénti világpiaci ára, ami ed­dig még nem fordult elő a történelemben. Egy év alatt 60%-kal nőtt a nyersolaj ára. Gazda­sági elem­zők már most kongatják a vész­ha­ran­got, pedig ez csak a folyamat kezdete. Ha ez így megy tovább az átlagautósnak nagyon hamar szembe kell néznie az „Eszünk vagy vezetünk?” kérdéssel. Ennek a nö­ve­kedési ütemnek későbbi mérséklődé­se azért sem vár­ható, mert Ázsiában nem is­merik az ener­gia­taka­rékosság fogalmát. Az ázsiai orszá­gok­ban egy­ség­nyi GDP elő­állításához több mint három­szor annyi ener­giát használnak fel, mint Nyu­gat-Euró­pá­ban.

Kína tehát néhány évtized múlva egy­ma­ga el­fogyasztja a világpiac teljes kőolaj­kész­letét. Jól mutatja a növekedés mértékét, hogy Kína kőolaj­fo­gyasztása 2003-ban 30%-kal, 2004-ben pedig 40%-kal emelkedett. Ebben a helyzetben a nyugati orszá­gok üzem­anyag­igényét csak úgy lehet ki­elé­gíteni, hogy duplájára emelik a kitermelt olaj mennyi­ségét. Ekkor azonban a föld alatt rejlő kő­olaj­készlet nem 40, hanem csupán 20 évre lesz elegendő. Mit fogunk tenni ezután? A kínai la­kosság önmér­sékletére nem számíthatunk, már csak azért sem, mert milyen alapon várják el a gazdagságban tobzó­dó, ener­gia­pazarlást folytató nyugati országok, hogy a fejlődő világ ne ugyan­ezt tegye. A legnagyobb gond azonban az, hogy a fej­lődő országok felzárkózásával a kör­nye­zet­szennye­zés mértéke is legalább két­sze­resére nö­ve­kedik. Az üvegházhatás már most is elvi­sel­hetetlen időjárási szélsőségeket ered­ményez, és későb­biekben el­ke­rül­hetetlenül öko­ló­giai katasz­trófához vezet. Egyes mete­orol­ógusok szerint ez normál körülmények között 15 év múlva be­következik. Vajon mennyi időnk van hátra, ha a felmelegedés mértéke duplájára nö­vekedik? A jelenlegi növekedés ütemének gör­béje is expo­nenciálisan változik. Mivel minden esélyünk meg­van rá, hogy a felmelegedés ennek a görbének az üteme szerint folytatódik, még ebben az évszá­zad­ban 5-8 ^oC lesz az átlaghőmérséklet-emel­kedés. Vajon hogyan fog ala­kulni ez a görbe, ha 15 év múlva a kiindulási érték duplájára növe­kedik. A hatás felér majd egy katlannal. Ez eset­ben a XXI. század végét már senki sem fogja megérni.

Egyébként ez a hatalmas ország az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátásában már most is a feketelista élén áll. Az ENSZ legutóbbi, bonni konferenciáján széles körben ismertté vált, hogy Kína északi részén, mintegy fél Európa nagyságú területen füzérszerűen égnek a kőszénbányák. A szakértők szerint 5000 km hosszúságban évente 200 millió tonna szén ég el, és az égéstermékként keletkező szén-dioxid teljes mennyisége a légkörbe kerül. A tüzek túlnyomórészt öngyulladással keletkeznek. Sok közülük már évszázadok óta ég, és oltása lehetetlenek tűnik. A világ legjobb minőségű feketeszenében, az antracitban megállíthatatlanul marja előre magát a tűz, hogy égését tápláló oxigénhez jusson. Már a felszíni kőszénlelőhelyeken is keletkeztek tüzek. Ezek egyike 20 kilométer hosszan ég. A talaj alatt égő tüzek óriási erejű detonációval is fenyegetnek, mert a metánnal keveredő levegő sújtólégrobbanást okozhat.

Mindezek ellenére nem Kína a világ legnagyobb szennyezőanyag-kibocsátója, hanem az Egyesült Államok. Az USA 1 milliárd tonna szén-dioxidot termel évente, ami az egész világ által kibocsátott mennyiség egyötöde. Ezt ők is tudják, és tisztában vannak ennek következményeivel is, még sem kívánnak változtatni a kialakult helyzeten. Az amerikai politikusok az egymást követő környezetvédelmi konferenciák egyikén sem voltak hajlandók a levegőtisztulást elősegítő korlátozó intézkedéseket aláírni, illetve ratifikálni. Ehelyett egyes országokra lebontott levegőszennyezési kvótákat szorgalmaznak, és abban spekulálnak, hogy majd pénzért megvásárolják az iparilag fejletlen államokra eső kihasználatlan részt. Ez nagy felháborodást váltott ki a szerződést aláíró több mint 160 állam­ban. Félelmük nem alaptalan, mivel az Egyesült Államok lakossága a világ népességének csupán 5%-a, mégis a levegőszennyezés 25%-áért felelős. (Időközben a kvótarendszer megvalósult, és jelenleg nagyban folyik az egyes országokra kiosztott levegőszennyezési értékek adásvétele. Már Magyarország is bekapcsolódott ebbe a szégyenletes folyamatba. 2006 decemberében a magyar állam 1,2 millió tonna szén-dioxidnak megfelelő értéket kínált fel egy nemzetközi aukción. Ebből is látszik, hogy mennyire nem vesszük komolyan a természet megsemmisülését. Ahelyett, hogy megpróbálnánk megszüntetni a környezetszennyezést, üzletet csinálunk az önpusztításunkból.)

Azért is érthetetlen az USA ódzkodása a kiotói egyezmény által előírt 5%-os széndioxid-csök­ken­téstől, mert amerikai kutatók nyilatkozatai szerint vajmi keveset ér. Azonnali 50%-os visszafogásra lenne szükség az 1990-es szinthez képest. (Az 1992-ben Rio De Janeiro-ban elfogadott ég­haj­lat­vál­tozási alapegyezmény előírása szerint az 55 résztvevő államnak 2000-ig az 1990-es szintre kellett vol­na csökkentenie az üvegházhatást kiváltó gázok termelését. 2010-ig pedig évente 5%-kal csökkenteni kellene ezt az értéket. A vállalások első feléből semmi sem teljesült. 10 évvel az egyez­mény aláírása után az Egyesült Államok szennyező­anyag-kibocsátása 13%-kal, a világátlag pedig 8%-kal haladta meg az 1990-es értéket.) Ennek alapján a Greenpeace aktivistái úgy minősítették az 1997 született kiotói jegyzőkönyvet, amely „egy hamarosan tragédiába torkolló bohózat újabb állomása”. Bezzeg nem voltak ilyen restek a politikusok a 2009-es bankválság idején. Nem véletlenül mondják a Greenpeace aktivisták, hogy ha a természet egy bank lenne, akkor a kormányok már rég megmentették volna.

Az egyezmény aláírásának megtagadásában minden bizonnyal szerepet játszott az energiaügyi minisztérium döntése, mely szerint a következő két évtizedben 150 új szénerőmű épül az Egyesült Államokban. Amerika tehát nemhogy csökkentené az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátását, hanem jelentősen növelni fogja a légkör szén-dioxid-tartalmát. Döntésüket azzal indokolták, hogy az ország szénvagyona 300 évre elegendő, míg a kőolaj egyre drágább, és a világ kőolajkészlete max. 40 évig tart ki. Az amerikai politikusok döntésben nem kis szerepet játszott, hogy a szénre épülő energiatermelés rengeteg munkahelyet teremt, és jelentősen növeli a kormánypárt szavazótáborát. Csupán az ad némi reményt a helyzet jobbra fordulására, hogy 2007 tavaszán az amerikai legfelső bíróság a szén-dioxidot környezetszennyező gázzá nyilvánította, így az amerikai környezetvédő hivatal (EPA) korlátozhatja a gépjárművek által kibocsátott káros anyagok mennyiségét. Sokak szerint Bush elnök is változtatni fog a hozzáállásán. Ennek oka a hiúság. Nem akarja, hogy a neve úgy kerüljön be az ország történelmébe, hogy ő volt az egyetlen elnök, aki semmit sem tett a környezetvédelemért.

Egyébként a többi nyugati ország is alaposan kiveszi a részét a környezetszennyezésből. Az Agenda 21 (az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája) megállapítása szerint a Föld lakosságának csupán 20%-a él a fejlett ipari államokban, mégis ők a felelősek a szennyezőanyag-kibo­csá­tás 80%-áért. Környezetvédelmi szempontból szerencsésebb Kína energiaprogramja. A kínai energiaügyi minisztérium bejelentette, hogy a villamos energia iránti fokozott igény kielégítésére 30 új atomerőművet szándékoznak építeni. Egy atomerőmű építési költsége 2 milliárd dollár. Az összesen 60 milliárd dollár előteremtése nem okoz gondot, mert jelenleg Kína rendelkezik a világ legnagyobb valutatartalékával. Hatalmas mennyiségben áramlik a külföldi tőke az országba, melynek következtében a kínai gazdaság évi növekedése elérte a 10%-ot. Kínában jelenleg nem az a gond hogyan élénkítsék a gazdaságot, hanem ellenkezőleg: hogyan fogják vissza. Európában viszont leállt a békés célú atomenergia-program. Az utóbbi években a zöld mozgalmak nyomására az Unió egyetlen államában sem építettek új atomerőművet. Ausztriában törvény mondja ki az atomerőmű-építés tilalmát. Helyette gázturbinás erőművekkel kívánják kielégíteni a növekvő energiaigényt.

 

Nem kevésbé sietteti az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét, hogy néhány évtizede megjelent a gyilkos alga szárazföldi megfelelője, a mikonia. Eredetileg Dél-Amerikában ütötte fel a fejét, és hihetetlen gyorsasággal terjeszkedik. Fél év alatt egy négyzetkilométeres területet képes benőni. A földről felkapaszkodik a magas fákra is, megfosztva a leveleket a naptól és a levegőtől. Az 1970-es években egy tévedés folytán átkerült Indonéziába, majd onnan a szél szállította tovább kis ejtőernyőre emlékeztető magvait Délkelet-Ázsiába. Már Kína déli részét is elérte. Linding-sziget egykor gazdag növényvilágát és banánültetvényeit 12 év alatt elpusztította. A kínai botanikusok szerint: „A helyzet egyre súlyosabb.” A gyomirtók és egyéb vegyszerek hatástalannak bizonyultak a mikoniá­val szemben. Hiába ásták fel a talajt az egész körzetben, az élősködő pár hónap múlva újra felütötte a fejét.

Hasonló gondokat okoz a medúzák elszaporodása. Japánban már a halászat fennmaradását fenyegeti. Mind gyakrabban fordul elő, hogy a teljes fogás 1-2 méter átmérőjű, 5-6 méter farokkal rendelkező medúzákból áll. A Földközi-tengerben sem jobb a helyzet. Olasz halászok naponta több száz kiló medúzát halásznak ki. Tengerbiológusok megdöbbentő felfedezése, hogy az Adriai-ten­ge­ren és egész Olaszország körül áthatolhatatlan falat alkotnak a medúzacsoportok. A medúzainvázió miatt egymás után zárják be a strandokat. A medúzák ugyanis jóval veszélyesebbek, mint a cápák, amelyek csak nagyon ritkán merészkednek partközelben. A semmitől sem tartó medúzák évente 70 ember halálát okozzák. Csalánsejtjeik váladékával megmérgezik áldozatukat. Féktelen szaporodásuk oka a túlhalászás, és a környezetszennyezés. Természetes ellenségüket, a tonhalak és a kardhalak már a kihalás szélén állnak. Mivel még sok helyen tisztítatlanul engedik a tengerbe szennyvizet, nagymértékben elszaporodtak a planktonok, melyek a medúzák fő tápláléka. Számuk ma már eléri a több milliárdot, és a mikoniával együtt lassan átveszik a hatalmat az óceánokban.

Megállíthatatlannak bizonyult a Föld elsivatagosodása is. A közép-afrikai országokban nem tesz­nek ellene semmit. Pénz és eszközök hiányában tehetetlenül szemlélik életterük rohamos pusztulását. Dél-Amerikában már gondolkodnak a nyugati szakértők által felajánlott őserdő-visszatelepítő programok alkalmazásán, miután rájöttek, hogy a természettől korábban elrabolt talaj nem alkalmas mezőgazdasági művelésre. Pár év után kimerül, majd kiszárad, és elhomokosodik. Így a megélhetési gondjaik nemhogy enyhültek volna, hanem tovább fokozódtak. Most már fa sincs, amit eladhatnának. A tervszerű erdőgazdálkodás lehetősége is megszűnt számukra. Kínában már elin­dítottak egy prog­ramot az elsivatagosodás feltartóztatására. Itt elsősorban az északi országrészen évente 30-40 alkalommal végigsöprő homokviharokat kívánják elkerülni. Kína területének 27,5%-a sivatag, és évente 2500 négyzetkilométerrel „gyarapodik” a mezőgazdaságilag művelhető vidék kárára. (1994-ben ez az érték még csak 17,6% volt.) A három nagy sivatag közül az egyik Pekingtől mindössze 180 kilométerre található, és minden évben 1,8 kilométerrel közelebb kerül a fővároshoz. Egy-egy nagyobb szélvihar esetén már most is hetekig porfelhőben úszik a város, az emberek csak orruk elé kötött kendőben tudnak kimenni az utcára.

Vannak olyan területek, ahol 200 napja nem esett egy csepp eső sem, miközben a hőmérő higanyszála eléri a +40 ^oC-ot. Az aszály következtében az ivóvízkészlet is rohamosan apad. Peking környékén évente 1-2 méterrel csökken a talajvíz szintje. Az utóbbi 30 évben 80 méternyi volt a szintcsökkenés. A fővárost övező falvakban folyók, kutak száradnak ki, a zöldterület eltűnése miatt pedig éhen halnak a jószágok. Ennek a jelenségnek tudható be, hogy Észak-Kína több városában szigorú víztakarékossági intézkedésekre kényszerültek. Van ahol napi 6 órára korlátozzák a vízhasználatot. Tiencsinben megtiltották az autómosók működését, és a vízkvótát egy háromfős család esetében havi 8 m³-ben állapították meg. Az indiai főváros, Delhi vízkészletei is kimerülőben vannak. 1977-ben még csak 6 métert kellett leásni a föld alá, napjainkban egyes helyeken 35 méteres kutakat is fúrnak. A problémát az jelenti, hogy míg a városnak 3,3 millió liter vízre van szüksége naponta, mindössze kétmillió liter áll rendelkezésre. És a helyzet csak rosszabbodni fog. Az észak-indiai Gujarat tartományban a talajvíz évente 6 méterrel süllyed. A dél-indiai Tamil Naduban a kutak 95%-a kiszáradt. Ezeken a területeken 75 millió ember él. Nem jobb a helyzet Oroszországban sem. Vlagyivosztokban már annyira lecsökkent a várost ellátó kutak vízszintje, hogy az előbbinél is szigorúbb vízkorlátozást vezettek be. Naponta csak 4 órán át folyik víz a csapokból, a központi melegvíz-szol­gáltatás pedig megszűnt. A megfelelő fürdési és tisztál­kodási lehetőségek hiányában a városban terjed a kiüté­ses tífusz hordozójaként ismert ruha­tetű.

Minden csepp víz számít Törökországban is, ahol 2007 nyarán heteken át tartó vízkorlátozást vezettek be, két napra teljesen elzárva a vizet ötmillió ankarai és tizenegymillió isztambuli elől. Mivel a tározókban 4 százalékra esett vissza a vízkészlet, Törökország gátak­kal próbál meg vízhez jutni. Így viszont Szíria és Irak nem jut elég ivóvízhez. Amikor a károsult országok külképviseletei felelősségre vonták Szulejmán Demirel miniszterelnököt, ezt mondta: „Az országunkban eredő folyók a határig hozzánk tartoznak, és csak azután a szomszéda­inkhoz. Azt teszünk vele, amit akarunk.” Sú­lyos vízpro­blémákkal küzd Egyiptom, Szudán, Pakisz­tán, Irán, Szaúd-Arábia, Irak, Izrael, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Vietnam és Szíria is. Jelenleg a Földön 1,1 milliárd em­bernek nem jut tiszta ivóvíz, a vízhiány pedig 2,6 mil­liárd ember mindennapjait keseríti meg. A Dél-Afrikai Köztársaságban úgy próbálták csökkenteni a vízfogyasztást, hogy privatizálták a vízműveket. Az új cégtulajdonos első dolga az volt, hogy elzáratta azoknak az embereknek a csapjait, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy kiegyenlítsék vízszámláikat. Ezt követően a helybeliek jobb híján szennyezett vizet kezdtek fogyasztani. Emiatt kolerajárvány tört ki, ami 32 ember életét követelte.

Nem kímélik Kínát az árvizek sem. Miután legnagyobb folyójuk a Jangce vízgyűjtő területén kiirtották a fákat, a hegyekből lezúduló esővíz akadálytalanul ömlik a folyóba. Ez olyan magasságba duzzasztja a Jangce vízszintjét, hogy elkerülhetetlenül átszakadnak a gátak, és a min. 45, de néhol 80 méter magas víztömeg percek alatt több millió hek­tárnyi mezőgazdaságilag művelt terü­le­tet önt el. Ezek az évente menet­rend­szerűen ismétlődő áradások azon túlmenően, hogy dollármilliárdokra rúgó károkat okoznak, emberek ez­rei­nek életét oltják ki. A fák vissza­tele­píthetőségének esélye egy­re kisebb, mivel a nagy sebességgel lezúduló víz magával vi­szi a he­gyek termőtalaját is. Új talaj­rétegre pedig nem számít­hat­nak, mert a geológusok szerint 400 év kell ah­hoz, hogy a Föld kérge 1 cm-rel vasta­godjon. A mezőgazdasági mű­veléshez azonban min. 30 cm vas­tag humusz­rétegre van szükség, ami 12 ezer év alatt alakul ki.

Mellékesen megjegyezve a rabló­gazdálkodásnak ez a nem várt követ­kezménye nem csak Kínát, hanem a világ majd minden orszá­gát sújtja. 1960-ban még csak 7 millió em­bert érintettek világszerte az ára­dások, napjainkban 150 mil­lió ember szenved miattuk évről évre. Hiába fordítanak egyre nagyobb gon­dot a védekezésre. A ma­gyar kor­mány pl. évente több milliárd forintot költ a Tisza gátjainak magasí­tására, még­sem képes megakadályozni az ár­víz­katasztrófákat. A Kárpátokból aka­dálytalanul lezúduló víz ugyanis óri­ási mennyiségű hordalékot visz ma­gával, amely minden egyes áradás so­rán legalább 10 cen­ti­mé­terrel meg­emeli a folyó fenék­szintjét. Így ennek a folyamatnak sohasem lesz vége. Nem égig érő gátakkal kell az árvi­zek ellen vé­dekezni, hanem vissza kell te­le­píteni a hegyoldalakra a tarra vá­gott erdőket, hogy a fák meg­kös­sék a vi­zet. Jelentős mér­ték­ben hozzájárult az árvizek gya­kori ki­alakulásához a kemi­zá­lás is. A mé­rések szerint ugyanis az agyon­vegyszerezett talaj jóval ke­ve­sebb vizet képes fel­szívni.

 

Mindezen bajokat tovább sú­lyos­bítják az erdőtüzek. Orosz­or­szágban gyakorlatilag minden év­ben hatal­mas területek pusztulnak el, mert pénz hiányában egészen őszig, vagy­is az esős, havas időszak beáll­táig nem tudják megfé­kezni a lán­gokat. Jelenleg Szibé­ria déli ré­szén tombol a tűz. A tik­kasztó hőség és az erős szél kö­vetkez­té­ben már 78 ezer hek­tár er­dő vált a lángok martalé­kává. A Burjátfölddel határos terüle­ten a tavasz kezdete óta 119 tűzgócot ész­­lel­tek. A károk többsége az em­beri felelőtlenségnek tudható be. Az égő cigarettacsikken és a tűző na­pon fó­kuszáló lencseként műkö­dő eldobott üres üvegeken, vala­mint a hanyagul eloltott tábor­­tüzeken túl­menően nem egyszer szándékos tűz­gyújtás követ­kez­té­ben harapóznak el a lángok. A minap az Egyesült Álla­mokban tört ki egy meg­fékez­hetetlen er­dő­tűz ami­att, mert egy nemzeti park vezetője avarégetést rendelt el erős szélben. Az új-mexikói erdő­tűz­ben több ezer hektárnyi erdő pusz­­tult el, és 4 város, köztük az atom­kutatás köz­pontja, Los Alamos is porig égett. A kár elérte az 1 mil­liárd dollárt.

1997-ben az indonéz sziget­vi­lág szinte egészét, valamint Ma­lajziát, Szingapúrt és a Fülöp-szi­ge­teket is beborította annak az erdőtűznek a füstje, amit azért gyújtottak, hogy a kivágott fák rönkjeit és az aljnö­vényzetet el­égessék. Itt is a dzsungel egy ré­szének mezőgazdasági mű­velésre való „felszaba­dítása” folyt, de a tűz nem állt meg a tarra vágott erdő határán, hanem tovaterjedt, és a maradékot is felemésztette. Az oltás hiábavalónak bizonyult, a tüzet csak hetek multán a monszunesők tudták megfékezni. A menekülő lakosság közül 4 ember meghalt, 32 ezer pe­dig súlyos légzőszervi megbete­gedést szenvedett. Az igazi tragédia azonban csak ezután kezdődött. Az áthatolhatatlan füstköd miatt a Má­lakká-szorosban három hajószeren­csétlenség is tör­tént, melynek kö­vetkeztében 28 tengerész eltűnt. A híradások szerint feltehetően a cápák áldo­za­tai­vá váltak. A kontinensnyi mé­retű füstfelhő következtében irá­nyít­ha­tatlanná vált és lezuhant az indonéz légitársaság egyik repü­lőgépe is. A rajta tartózkodó 234 ember közül senki sem élte túl a szeren­csétlenséget. A robbanás olyan nagy erejű volt, hogy 100 embert ott a helyszínen temettek tömeg­sírba, mert nem tudták össze­szedni a marad­ványaikat. A meteorológiai megfigyelések alapján ez az ökológiai katasztrófa nem csak a helyi lakosságot viselte meg, hanem globális kihatásai is voltak. A biológusok szerint az élővilágot is jelentős veszteség érte, mivel az indonéz őserdőkben sok olyan növény- és madárfaj él, amelyek most jóvátehetetlenül elpusztultak. Szakértői becslések szerint bolygónkon 14 millió növény- és állatfaj él. Közülük eddig 1,7 milliót határoztak meg. Hogy a fennmaradó közel 12 millióból most mennyi semmisült meg, azt senki sem tudja.

 

Ahhoz hogy ez a helyzet meg­változzon, először el kellene is­mer­niük a hatalmon levőknek is, hogy a bioszféra nagy veszély­ben van. A jelek szerint ez végre megtörtént. A minap 154 ország több mint 1700 szakértőjének rész­­­vé­telé­vel lezajlott az ENSZ ég­hajlatváltozással foglal­ko­­zó ta­­nácskozása. A francia­orszá­gi Lyon­ban tartott klí­makonfe­ren­cia össze­­hí­vá­sát az ENSZ glo­bális fel­me­le­ge­déssel fog­lal­kozó ku­ta­tó­cso­portja szor­gal­maz­ta. Je­­len­tésük szerint a XXI. szá­zad vé­gére 2-6 ^oC-kal emel­ked­het a Fö­ldön az átlag­hő­mér­séklet, ha az üveg­ház­ha­tást fokozó gázok ki­bo­csá­tá­sá­nak jelenlegi mér­té­két nem sike­rül csökkenteni. „Az egész embe­riség léte többé-ke­vésbé ezen a két fokon mú­lik” – hang­sú­lyoz­ta Lionel Jos­pin francia kormány­fő. Meg­nyi­tó­beszédében kiemel­te még, hogy: „A fejlett országoknak hatékony és szigorú intézke­dést kell hozniuk az ener­gia­felhasználás korlátozására. Az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátásának csökkentése nél­kül továbbra is aszályokra, árvi­zekre és járványokra kell szá­mítani.” Gerhard Schröder német kancellár már egyenesen így fo­galmazott a legutóbbi Föld-csúcson: „A klíma­változás immár nem borúlátó prog­nózis, hanem keserű valóság.”

A vezető éghajlatkutatók és a meteorológusok is szakítottak vég­re nyilatkozataik hagyományos óva­tosságával. P. Ewins[28] és J. Ba­ker[29], az angol és az amerikai mete­oro­lógiai szolgálatok vezetői felhívták a figyelmet arra, hogy boly­gónk gyorsan melegszik, és ezért az emberi tevékenység a felelős. A váratlan fordulat mögött az utóbbi évek tudo­mányos jelentéseinek be­ható tanulmányozása áll. Ezek azt bizonyítják, hogy a bajok fő for­rása a fokozott szén-dioxid kibo­csátás. Az ipa­ro­sodás kezdete, azaz 1860 és 1960 között 100%-kal nőtt a légkör szén­dioxid-tartalma. 1960 és 2000 között 20%-os volt a nö­ve­ke­dés. Jelenleg tehát 30%-kal több szén-dioxid van a leve­gőben, mint kellene. A God­dard[30] Intézet vezető­jé­nek Dr. J. Hansennek[31] ku­ta­tásai rámu­tattak arra is, hogy az elmúlt év­tizedek felmele­ge­dé­séhez nagy­­mértékben hozzá­já­rult a leve­gő emelkedő ózon-, metán-, klo­ro­fluor-kar­bo­nát, va­lamint korom­részecske-tartalma is.[32] A glo­bális felmelegedésre utal az a műholdas megfigyelés is, mely szerint az északi fél­tekén egyre hosszabb a vege­tá­ciós időszak. Európában a ta­vasz egy héttel korábban, az ősz pedig tíz nappal később kö­szönt be.

Úgy tűnik, hogy itthon is „meg­tört a jég” ezen a téren. Mi­­ka János az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa elismerte, hogy az utóbbi években közzétett számítógépes jelentések alábecsülték a várható hőmérséklet-emelkedést. Megemlítette még, hogy a klímaváltozás legszem­be­tűnőbb hatása az óceánok víz­szintjének növekedése. „A XIX. század vége óta mérik hivata­losan a tengerszintet, ami nap­jainkig 26 centiméterrel lett ma­gasabb. A XX. században 17 cen­timétert emelkedtek az óceá­nok, és a XXI. század végére további 60-80 centiméter vár­ható. Jelenleg a vízfelszín felső, néhány százméteres rétege me­legedett át. Lejjebb még nem mutatható ki számottevő hőmér­séklet-emel­ke­dés. Ha viszont a mostani tendencia folytatódik, akkor az alsó vízrétegek felme­legedése következté­ben évszá­zadok múlva is növekedni fog a tengerek vízszintje. Az óceán­okban akkumulálódott hő még akkor is fenntartja a sarki jég­hegyek olvadását, ha időközben megszüntetjük a levegőszennyezést.” Az ebből eredő veszély érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy az Antarktisz fő jégtömb­jének térfogata 25,9 millió köbkilométer. Ha a sarkvidéki hósapkák gleccserei megolvadnak, csupán ez az egy jégtömb 65 méterrel emeli meg az óceánok szintjét. Először azonban a mintegy 3,4 millió köbkilométernyi kisebb jégtömbök fognak megolvadni, de már ez is 8,5 méteres vízszintemelkedést okoz.

Ennek hatására az alacsonyan fekvő országok (pl. Hollandia, Egyiptom, Banglades, Florida), és sok nagyváros (köztük New York, London, Sydney, Mexikóváros, Bankok, valamint a világörökség részének tekintett Velence) teljesen eltűnnek, a tengerfenékre süllyednek. Aki kíváncsi rá, hogy milyen lesz az időjárás 2050-ben, tekintse meg az OzonNetwork által készített futurisztikus időjárás-jelentést. Webcím: http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/idojaras-2050-9zX5kCV3RJTziSbz Ne higgyük, hogy ez csak vicc, fél évszázad múlva ez lesz a szomorú valóság. A politikusok és a tudósok persze nem hajlandók tudomásul venni a ránk váró fenyegető veszélyt, ezért nem is tesznek ellen semmit. Ezt a helyzetet figurázza ki az angol Monty Python társulat az Erik a Viking – Atlantisz elsüllyed című filmjükben. Azt a jelenet mutatják be, amikor az atlantisziak nem képesek felfogni a tényt, hogy a sziget elsüllyed. Most mi is ugyanezt tesszük. A rövid kis videó ezen a címen tekinthető meg: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=3uB3cOb5i3w

Az IPCC mezőgazdasági munkacsoportja szerint már 1 méteres tengerszint-emelkedés 5 millió négyzetkilomé­ternyi területet áraszta­na el a világ mélyföldjeiből, el­pusz­­títva az összes termőföld egy­har­ma­dát. Emellett 100 millió ember kény­szerülne környezete elhagyására. Bang­­la­des esetében ez a termőterület egy­negyedének elvesz­té­sét, és a népe­sség 30-35%-ának kitelepítését jelen­tené. Bangladesben már 1,5 mé­teres szintemelkedés is 17 mil­lió em­bert űz el a szülőföldjéről. Egyip­tomban en­nél is rosszabb állapot ala­kulna ki, mivel a Nílus-delta már 0,5 méteres szintemelkedés után víz alá kerül, és miután az ország termő­földjeinek túl­nyomó része itt talál­ható, a parasz­tokat nem lenne hová költöztetni. Nem is szólva a termő­földek elvesz­tésével járó éhínségveszélyről. A kontinensek összterületéhez képest a tengerek által elnyelt terület nem tűnik ugyan nagynak, de mindjárt más a helyzet, ha figyelembe vesszük a lakosságot is. A világ népességének majdnem fele a tengerpartok közelében él, így az emberiség életterének fele megsemmisül.

Hollandia anyagi helyzete lehetővé teszi ugyan a már most is meglevő gátak magasítását, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy egy nagyobb vihar hatására ezek a falszerű építmények egy ponton átszakadnak, és akkor szinte egyik percről a másikra a fél országot elönti a víz. Nagyobb mértékű tengerszint-emelkedés esetén Kelet-Anglia, Dél-Lousiana, Latin-Amerika észak-keleti partvidéke és Indo­nézia egyes részei is veszélyeztetett területekké válnának. A kis szigetországok (pl. a Maldív-szige­tek, Vanatu és Kiribati) pedig teljes egészében elmerülnének az óceánban. A Maldív-szigetek lakói már befogadó országot keresnek maguknak. Az itt élő 300 ezer ember számára új termőterületeket vásárolnak Indiában, Srí Lankán és Ausztráliában. Ők lesznek a világ első klímamenekültjei. Költözésük néhány év múlva esedékessé válik.

Az üvegházhatás is fokozza a jéghegyek olvadását. A jég és a fehér hó ugyanis visszaveri a napsugarakat, de ha csökken a jéggel borított terület, fokozódik a tengerek melegedése. Ettől még gyorsabban olvadnak a jégmezők, így a két jelenség egymást gerjeszti. Az Északi-sark körüli jégtakaró 1980-ban még 7,8 millió km² volt, 2010-ben már csak 4,9 millió km². Az elmúlt 5 évben 2 billió tonna jég tűnt el a Sarkvidékekről. A legrosszabb a helyzet Grönlandon, ahol évente 100 milliárd tonna jég olvad el. Jelentősen hozzájárul a vízszintemelkedéséhez a hőtágulás is. Ha levegő átlaghőmérsékletet 1 ^oC-kal nő, a víz térfogata 1 ezrelékkel nagyobb lesz. Ez a változás csekélynek tűnik. Az óceánok átlagos vízmélysége azonban 4 km, így ez a tágulás már 4 méterrel növeli a tengerszintet. A tengerszint emelkedésével nem csak a tengerparti országok mélyföldjei kerülnek víz alá. A kontinensek belsejében is hasonló sorsra jutnak az alacsonyan fekvő államok. Az ok nagyon egyszerű. Az óceánok vízszintemelkedése következtében a folyók vize nem tud lefolyni a tengerekbe. A torkolati öblök visszaduzzasztják a folyókat, így a vizük megreked a lapályos területeken. Először csak az ártereket lepi el az egyre gyülemlő víz, majd egész országok fulladnak a mocsárba.

Közép-Európában Magyarországnak van a legnagyobb esélye arra, hogy víz alá kerüljön, mert egy idő után az egész Kárpát-medence megtelik a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva lefolyni nem tudó vizével. Csupán néhány domb, és hegycsúcs emelkedik ki hazánkból jelezve, hogy itt egykor egy virágzó ország állt. Nekünk tehát fokozottan érdekünk a globális felmelegedés megállítása. Ennek ellenére mi törődünk vele a legkevésbé. Ilyen hozzáállás mellett nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy 50-100 év múlva hová fogunk költözni, ki fog bennünket befogadni? A szomszédaink? 10 millió embert egyébként sem tud egyetlen ország sem letelepíteni. Még a velünk szimpatizáló államok is csak néhány ezer menekültről tudnak gondoskodni. Mivel ez az állapot tartósnak ígérkezik, szétszóródásunk elkerülhetetlen következménye lesz a beolvadás. Nem is olyan sokára nemzeti létünk megszűnésével fogunk fizetni a jelenlegi közönyünkért.

 

Az ökológiai katasztrófa elhárítása nem csak a kormányok feladata, hanem mindenki érdeke és kötelessége. Ezen a téren a magánsze­mé­lyek is sokat tehetnek. Az átlag­polgár kezében nincsenek ugyan hat­­hatós eszközök, de óriási szám­ará­nyuk következtében mégis meg­ha­tározó szerepük van ebben a folya­matban. Különösebb erőfeszí­tés­re sincs szükség a természet meg­óvása érdekében, elég ha odafigye­lünk a mindennapi teendőinkre. A levegő-, a talaj és az élővizek szennye­zett­sége már azáltal is jelentős mér­ték­ben csökkenthető, ha a napi be­vá­sárlásaink során előnyben része­sít­jük a környezetbarát termé­­keket. Az üdítőitaloknál pl. válasszuk a vissza­váltható palackba töltött kivi­telt. A műanyag flakonok ugyanis nem bom­­­­­­lanak le a természetben, elégetésük pedig ózonréteg-károsító CFC-kibo­csá­tással jár. (Csupán nálunk évente 1200 millió műanyag palackot dobnak ki a sze­métbe.) Szorgal­mazzuk a befőttesüvegek újbóli visszaváltását. Ne vegyük meg azoknak a cégeknek a gyárt­mányait, akik nem vállalják a göngyöleg visszaszállításával és tisztításával járó többletköltséget.

Az üvegpalackok visszaváltható polietilénpalackokkal való helyettesítése nem jelent megoldást. Az üveg negyvenszer újratölthető, a műanyag maximum tízszer. Ezután ugyanúgy eldobják, mint a vissza nem váltható műanyag göngyöleget. Az üveget viszont összegyűjtik, és beolvasztják. De ha nem, az sem baj, mivel a kvarc nem árt a talajnak. A föld kérgének 12%-át ez az anyag alkotja. Az üdítőitalgyártók azért ragaszkodnak annyira a műanyag palackhoz, mert törhetetlen, és szinte súlytalan. Ezért olcsóbb a szállítása, egyszerűbb a mozgatása. Ez utóbbin azonban könnyen lehet segíteni. Hollandiában kifejlesztettek egy kisebb fajsúlyú üveget, amely harmadával könnyebb, és előállításának anyag- valamint energiaigénye is kisebb a hagyományosnál. Kerüljük a fémdobozba kisze­relt söröket, gyümölcskonzerveket; a tubusos, flakonos ízesítő anyagokat is. Ezeket üvegbe is lehet tölteni, ami visszaváltva egyáltalán nem szennyezi a környezetet. Ezzel anyagilag is jól járunk, mert a dobozos sörök árának negyedét a díszes fémdoboz előállítási költsége teszi ki.

Egyébként nálunk a rendszerváltás előtt nemzetközi viszonylatban is példaszerűen működött a visszaváltás. Az élemiszercsomagoláshoz használt összes palack és öblösüveg háromnegyede betétdíjas rendszerben forgott. Aztán jöttek a multinacionális cégek, és a lobbizás az éppen ügyeletes kormányoknál, melynek eredményeként először a dunsztosüvegeket dobatták ki a háziasszonyokkal. Utána az üvegpalackok visszaváltását tagadták meg. Ma már a márkás borokon kívül szinte semmit nem töltenek üvegbe. Már a sört is eldobható fémdobozban forgalmazzák. A gyártók és a kereskedők buzgólkodása oda vezetett, hogy a visszaváltható göngyöleg aránya egy évtized alatt 75%-ról 15%-ra esett vissza. Az üdítőitalgyártásból pedig teljesen eltűnt a visszaválthatóság. Az élelmiszeripar a csomagolás költségeit a vevőre, a hulladékkezelését pedig az államra hárította át.

Gyűjtsük össze a ránk zúdított rek­lámkiadványokat, és a kiolvasott újsá­gokkal együtt juttassuk el az ipari­hul­ladék-felvásárló telepekre. Ha nincs időnk az elszállítására, akkor se dob­juk a kukába, hanem tegyük ki a kapu elé. Sok haj­léktalan abból él, hogy összeszedi és eladja az újrahasz­nosít­ható anyago­kat. Jellemző ezeknek a több­nyire szí­nes prospektusoknak, szó­rólapok­nak a mennyiségére, hogy csu­pán a fővá­rosban naponta 100 tonnát osz­to­gat­nak szét belőle az utcán, il­letve gyö­möszölnek postaládákba. Az éven­­te 70 ezer tonna papírt igénylő reklám­kiadványok előállítására na­pon­ta 150 millió forintot fordítanak a cé­gek, és ehhez hozzájön még a ter­jesz­tés költ­sége. Évenként legalább egy­szer ren­dez­zünk nagytakarítást a pin­cé­ben, pad­­láson; és dobjuk ki a mű­kö­désképtelen használati eszközöket, be­ren­de­zési tár­gyakat. Ezekben nagyon sok új­rahasz­nosítható anyag van, ami nagy­mérték­ben csökkenti az új termé­kek előállí­tásával járó környezet­szennye­­zést. Egy alumínium alkatrész öntésé­hez pl. 95%-kal kevesebb energia szük­séges, ha nem bauxitból gyártják, ha­nem begyűj­tött fémhulladékból. A nagy­takarítást érdemes összekötni az önkormányza­tok által minden évben meghirdetett lomtalanítási akciókkal. Ilyenkor in­gyen elszállítjuk a járdára kitett ócs­kaságokat.

1 kg kifehérített papír előállításához 2,2 kg fa, 35 liter víz és 8 kWh energia szükséges. A papír újrahasznosítása során elmarad a fehérítés, és csak feleannyi energiára, valamint tized annyi vízre van szükség a gyártásnál. Papír alapanyag helyett újra alkalmazni kellene a mosható textíliát. Jelen­leg csupán kényelmi okokból évente több millió tonna papírpelenka, papír zsebkendő, papírtörölkö­ző és papírszalvéta kerül a szemétbe. (Egy átlagos csecsemő a pelenkázási időszak alatt 1 tonnányi papírpelenkát használ el. A benne levő műanyag, latex és abszorbens zselé lebomlási ideje min. 100 év a szeméttelepen.) Az irodai papírfelhasználás csökkentése terén is van mit tennünk. Csak az Európai Unió brüsszeli irodájában naponta 16 tonna papírt használnak fel a különböző jelentések elkészítéséhez. Központi adatnyilvántartással, az euroképviselők WLAN-kártyás hordozható számítógépekkel való el­látásával a papírfogyasztást tizedére lehetne csökkenteni. A rengeteg papír mellett évente több száz tonna nyomdafestéket is megtakaríthatnánk, és jóval kevesebb nyomtatóra, fénymásoló-, valamint iratmegsemmisítő gépre lenne szükség.

A lakásban tevékenykedve kapcsoljuk le a nem használt lámpákat. Egy 100 W-os izzó napi 24 órás égetése 1 év alatt 800 kg széndioxid-kibocsátást eredményez a táplálását végző hőerőmű üzemeltetése által. Éljünk a korszerű, ener­gia­ta­ka­ré­kos termékek nyújtotta elő­nyök­kel, és cseréljük le a huzamosabb időn át használt izzólámpáinkat kompakt fény­csövekre. Szakértői számítások szerint teljes élettart­ama alatt egyetlen kompakt lám­pa is több mint 350 kilogrammal ké­pes csökkenteni a széntüzelésű hő­erőmű széndioxid-kibocsá­tá­sát. Az áruk ugyan magas, de a fogyasz­tásuk csupán egyötöde az ugyan­annyi fényt biz­tosító izzólám­pákénak, ezért át­lagos használati idő mellett 2-3 év alatt megtérül az áruk. (A kontaktlámpa energia-megtakarí­tása 80%, ami azt jelenti, hogy egy 100 W-os izzólámpának megfelelő fényerősséget kibocsátó kompaktlámpa csupán 20 W-ot fogyaszt.) Miután az élettartamuk elérheti a 8 évet is, ezt követően a meg­takarítás már a mi pénztár­cán­kat duzzasztja. Középületek ab­laktalan helyiségében, ahol éj­jel-nappal égetik a lámpát, a meg­térülési idő: fél év. Ügyel­jünk arra, hogy a kompakt fény­cső nem bírja a gyakori ki-be­kap­csolgatást, ezért csak ott alkalmazható, ahol legalább 2-3 órán át egyfolytában szükség van világításra. Rövid időre nem érdemes lekapcsolni, mert a bekapcsolása annyi energiát emészt fel, mintha 20 percen át folyamatosan égett volna. Mel­lesleg a hagyományos izzó­lám­pát sem érdemes percenként ki-bekapcsolgatni, mivel a hideg izzószál névleges áramfo­gyasztásá­nak tízszeresét veszi fel.

A szobai világítás kialakításánál vegyük figyelembe azt is, hogy egy 100 W-os izzólámpa több fényt ad, mint 4 db 25 W-os. Ez nem jelenti azt, hogy a sokágú díszes csillárjainkat ki kell hajítanunk, de huzamosabb ideig ne használjuk őket. Munkához, olvasáshoz helyi fényforrást alkalmazzunk. A közvetlen megvilágítás (állólámpa, olvasólámpa) jobb látási iszonyokat teremt, és kíméli a szemet. Az óriási energia-megtakarítás láttán az Európai Parlament bürokratái úgy döntöttek, hogy 2012 után megtiltják a hagyományos izzólámpák gyártását és forgalmazását. Ez nem szerencsés döntés, mert a szegény emberek nem tudják megfizetni a kompakt lámpák több ezer forintos árát.

Egészségvédelmi szempontból sem tanácsos az izzólámpák használatának megtiltása. A kompakt fénycsövek kevés áramot fogyasztanak ugyan, de nagyfrekvenciás elektromágneses teret keltenek maguk közül. Ez 30 cen­timéteren belül még a TCO ál­tal megengedett értéket is túl­lépi. Villogása pedig árt az ide­geknek. Kompaktlámpák­nál meg­emelték ugyan a táp­áram válta­­kozó frekvenciáját 100 Hz-ről 5 kHz-re, de ez csak mér­sékelte a fénycsövek egész­ség­károsító hatását. Hosszabb idő után a kom­paktlámpák mel­lett tartózkodók is fejfájásra pa­naszkodnak. En­nek oka, hogy a szem nem ér­zékeli ugyan a nagyfrek­ven­ciás villogást, de az agy ideg­sejtjei igen. Ezért az olvasó­lám­pákban való hasz­nálatát ke­rüljük. Erre a célra halogén­iz­zót vásároljunk. En­nek a fajta izzólámpának na­gyobb az ener­giahasznosító ha­tásfoka a kö­zönséges izzólámpánál, ezért engedélyezték a további gyártását. (A hagyományos izzólámpa hatásfoka csupán 2-3%, míg a halogénlámpáé ennek kétszerese. Az új fejlesztésű fémhalogén izzók hatásfoka azonban eléri a 30%-ot is. Ezek belül egy speciális bevonat segítségével visszareflektálják a keletkezett infravörös fény jó részét az izzószálba így csökkentve a hulladék hő keletkezését és javítva a hatékonyságot. Ez a technológia azonban meglehetősen drága, ezért ezek az izzók harmadannyiba kerülnek, mint a márkás kompakt lámpák. Emiatt nem nagyon érdemes használni őket, mivel a kompakt lámpa élettartama jóval hosszabb, minimum négyszerese a halogénlámpának.)[33]

Kompakt lámpákból csak a 12 ezer üzemórásakat érdemes megvenni. A 3 ezer üzemórás olcsóbb ugyan, de ennek élettartama csupán háromszorosa a normál izzónak. Ennek ellenére tízszer drágább. Ilyen rövid idő alatt a fogyasztáscsökkenésből eredő megtakarítás nem sokkal múlja felül az árkülönbözetet. A minőségi kompaktlámpa négyszer annyi ideig használható, és az ára csupán háromszorosa a felfűtés-szabályozó elektronikát nem tartalmazó olcsó hamisítványoknak. A hosszú élettartam persze rizikóval is jár, mivel egy esetleges gyári hiba jelentősen lerövidítheti a termék hasz­nálhatóságát. A nagy világcégek termékeinél azonban ennek igen kicsi a valószínűsége. Egyéb­ként normál izzólámpákból sem érdemes olcsó, távol-keleti hamisítványokat venni, mert ezek gyen­ge minőségű wolframszálból készülnek. Ezért az élettartamuk csupán 500 üzemóra, az áruk viszont alig valamivel kevesebb, mint az 1000 óráig használható márkás változatoké.

Mellékesen megjegyezve az izzólámpák élettartama is megnövelhető, de ennek nálunk rendelkezésünkre álló módját nem érdemes alkalmazni. Szakmai körökben köztudott, hogy a tápfeszültség csökkentésével arányosan nő az izzólámpák élettartama. Fele feszültségen üzemeltetve kétszer annyi ideig égnek. 460 V-os izzólámpát azonban nem gyártanak. Így kettőt kellene sorba kapcsolnunk ahhoz, hogy ezt a célt elérjük. A dupla időtartam után azonban a két lámpa nagyjából egyszerre ég ki, így mindkettő cserére szorul. Emiatt mi semmit sem takarítunk meg. Az Amerikában élők azonban jól járnának a külföldön forgalmazott 230 V-os izzólámpákkal. Arra azonban ügyeljenek, hogy a szükséges névleges teljesítménynek a kétszeresét szerezzék be, mert az Egyesült Államokban honos 110 V-os hálózati feszültségen a fényerő felére csökken.

Egyébként a tápfeszültség-csökkentés módszere főleg a biztonságtechnikában terjedt el, mert itt alapvető a kijelző egységek hosszú élettartama, a karbantartási idő minimumra csökkentése. Ma már azonban csaknem mindenütt LED-eket (világító diódákat) használnak erre a célra, melyeknek élettartama szinte korlátlan. A fogyasztásuk is igen alacsony. Fényerejük azonban csekély, ezért világítani nem lehet velük. Vannak ugyan próbálkozások, amikor 20-25 db LED-et egy csokorba kötnek, amivel elérik egy 15-25 W-os izzólámpa fényerejét, ezek a fényforrások azonban nagyon drágák. A minőségi kompaktlámpáknál is kétszer-háromszor többe kerülnek. Viszont fele annyit fogyasztanak, mint a kompakt fénycső. (3 W fogyasztással 75 W-nyi fényt adnak.) A wolframszála izzólámpák fényárama 16 lumen/watt, a neoncsöveké 60 lm/W, a LED-lámpáké 360 lm/W. Élettartamuk pedig min. 20 év. (Hideg környezetben: pl. éjszakai világításnál, vagy kis teljesítményű lámpáknál élettartamuk elérheti a 100 000 órát is. Ez napi 6-8 órás használat esetén 30-40 év. Ezért a lámpatesttel együtt árult LED lámpákba már nem tesznek foglalatot, hanem beforrasztják őket. Ez az eljárás csökkenti az érintkezési hibákat, és a gyártási költséget.) A kompakt lámpával ellentétben a gyakorik ki-bekapcsolgatás nem rövidíti az élettartamukat. Fényük vibrációmentes, és természetes. A fehér LED színhőmérséklete a Naphoz hasonló, ezért kellemes a szemnek. (A megfelelő színhőmérséklet biztosítására csak a márkás típusok képesek. A Sylvania, Philips és Cree LED lámpáinak CRI-je, vagyis Color Rendering Index-e elérheti a 80, sőt a 95-ös értéket is.) Végered­ményben megéri használni őket. Megtérülési idejük ugyan hosszú, elérheti a 10 évet is, de utána még legalább 10 évig használhatók. Idő előtti meghibásodással sem kell számolni. A LED ugyanis úgy viselkedik, mint a többi félvezetőeszköz, ha az elején működik, továbbra is fog. 

 

Tetemes beszerzési költségük azonban sokakat visszariaszt a használatától. A kompaktlámpától is idegenkednek, de nincs más választásuk, mert az Európai Unió betiltotta a hagyományos izzólámpák gyártását és forgalmazását. A kompakt lámpák gyártóinak fő érve, hogy lumineszcens csővel szerelt lámpáik élettartama tízszerese a hagyományos izzószálas lámpának. Erről a lépéshátrányról azonban a hagyományos izzók gyártói tehetnek. A profithajsza, a környezetvédelemmel nem törődő szűklátókörűség áldozatává váltak. A XX. század elején, a Millner Tivadar által tökéletesített wolframszálas izzólámpa élettartama még 2500 óra volt. Így évekig működtek, nem szorultak cserére. A gyér forgalom nem tetszett a gyártóknak, ezért 1924-ben a világ vezető villanykörte előállítói összegyűltek Genfben, ahol felosztották egymás között a világpiacot. A Phoebus[34] csoport abban is megállapodott, hogy izzólámpáik élettartamát lecsökkentik 1000 órára. A profithajsza fokozódásával a XX. század második felében ez az élettartam is tovább csökkent, mivel megjelentek a piacon az olcsó távol-keleti termékek. Sokan örültek a 20-30% árcsökkenésnek, de nem jártak jól, mert ezek az izzólámpák csak 500 óráig működtek. Az átlagfelhasználó nem is sejti, hogy az izzólámpák élettartama szinte végtelen. Amerika Ohio Shelby[35] nevű városkájában 1895-ben készült egy villanykörte, amit 1901-ben a livermore-i[36] tűzoltóállomáson valaki becsavart a foglalatba, és azóta folyamatosan ég, több mint 110 éve. Sokan nem hitték el, ezért évekig webkamerával figyelték, és az Interneten bárki ellenőrizhette, hogy nem történt lámpacsere. Egy idő után azonban megszűnt ez a szolgáltatás, mert tönkrement a webkamera. Az izzólámpa azonban most is ég. Sorozatban sajnos nem lehet gyártani, mert feltalálója, Adolpher Chaillet magával vitte a sírba találmányának előállítási módját.

A háztartási készülékek lecserélésénél szintén kellő gonddal járjunk el. Ne csak a tetszetős külsővel törődjünk, hanem nézzük meg a termék áramfogyasztását is. Az energiatakarékos készülékek, berendezések a hagyományos típusok energiaszükségletének sokszor csak a felét fogyasztják. Ez­ál­tal az értük fizetendő magasabb ár most is néhány év alatt megtérül. Ezt követően környezetkí­mé­lő dön­tésünkből már közvetlen hasznunk is származik, ami villanyszámlánk hosszú időn át tartó je­lentős apadásában nyilvánul meg. Rengeteg áramot takaríthatunk meg, és jelentősen meghosszabbít­hatjuk villanybojlerünk élettartamát is, ha évente legalább egyszer megszabadítjuk a vízkőtől. Az egyedi gázfűtéssel rendelkezőknek lehetőségük van arra, hogy csak azt a helyiséget fűtsék, amelyben tartózkodnak. A gázkonvektor nagyon hamar felfűti a szobát, így nincs értelme állandóan +20 ^oC felett tartani a nem használt helyiségek léghőmérsékletét. A szellőztetésnél célszerű kereszthuzatot csinálni. Így percek alatt kicserélődik a levegő anélkül, hogy a falak lehűlnének. Száraz levegőjű la­kásokban ajánlatos párologtatót használni, mert nagyobb pártartalomnál melegebbnek érezzük a le­vegőt. Ezen túlmenően a légutaink sem száradnak ki, nem gyötör bennünket állandó köhögési inger.

A levegőszennyezés csökkentése érdekében, ha csak lehet, hagyjuk otthon az autót, és használjuk a tömegközlekedési eszközöket. A személygépkocsik többsége kihasználatlanul, egy-két utassal fut. Egy ember saját autóval történő utazásához hússzor annyi energia kell, mintha tömegközlekedési eszközt venne igénybe. Még nagyobb a különbség a vasúti személyszállításnál. Egy személygépkocsi átlagos energiafelhasználása férőhely-kilométeren­ként 790 kilojoule. Ugyanez az érték a vasúti személyszállításnál csupán 250 kilojoule. A vasúton történő utazás egy főre vetített energiaigénye tehát még harmada sincs a személyautónak. Még kedvezőbb az arány a vasúti teherszállításnál. A vasútnál már csak a folyami teherszállítás olcsóbb, de ez lassú és korlátozott az útvonala.

Növeli a gondokat, hogy a rohamosan növekvő gépkocsiállománynak nincs elegendő parkolóhely. Ezért az autók a járdákat is elfoglalják, így a gyalog járó többség sem tud közlekedni. Egyébként a saját gépkocsi tartása a tulajdonosoknak sem előnyös. 1 kilométernyi út megtétele saját autóval ötször annyiba kerül, mint tömegközlekedési járművekkel. Erre rájön még a gépjárművezetői engedély megszerzésével és időszakos meghosszabbításával járó költség, a regisztrációs adó, súlyadó, kötelező biztosítás díja, műszaki vizsga díja, szervizköltség, autómosó díja, autópálya használati díj, parkolás díj, stb. Tetemes kiadás az önkéntes biztosítás havonta fizetendő díja is. Ennek hiányában autónk ellopása esetén a veszteség teljes mértékben bennünket terhel, és a mi hibánkból magunknak okozott keletkezett kár sem térül meg. A legnagyobb költség azonban az amortizáció. Ahogy kigördülünk az új gépkocsival az autószalon kapuján, máris 25%-ot vesztett értékéből a jármű, mivel használt árucikkek után nem kell ÁFA-t fizetni. A vevő nem téríti meg nekünk az államnak juttatott forgalmi adót.

Ha a lakhelyünkön nincs tömegközlekedés, vásároljunk üzemanyag-takarékos gépkocsit. Statisztikai becslések szerint, ha minden egyes autó csak 1 literrel kevesebb üzemanyagot égetne el 100 kilométerenként, akkor az éves széndioxid-kibocsátás 3,3 millió tonnával csökkenne, ami annyival járul hozzá a levegő tisztábbá válásához, mintha két 350 megawattos hőerőművet leállítanánk. A vízpazarlás megszüntetése érdekében szereljünk fel víztakarékos zuhanyfejet. Egy hagyományos zuhanyrózsán percenként 18 liter víz távozik, a víztakarékos fejen viszont csak 9 liter. Ezáltal egy négyszemélyes család egy év alatt min. 70 ezer liter vizet takaríthat meg. A hagyományos WC-tartályt is cseréltessük ki szabályozhatóra. A féltöltés gomb használatával egy négyfős családban az éves megtakarítás 30 ezer liter víz. Ezzel nem csak a környezetünket kíméljük, hanem anyagilag is jól járunk. Az együttesen 100 köbméternyi megtakarítás a jelenlegi víz- és csatornadíjakon számolva félhavi nettó átlagbérnek felel meg.

Reméljük, hogy nálunk is hamarosan kötelezővé válik a nyugati országokban már általánosan alkalmazott szelektív hulladékgyűjtés. Az újrahasznosítható anyagok iparba való visszaáramoltatása nem csak a környezetszennyezést csökkenti, hanem rengeteg víz, energia- és nyersanyag-megtakarí­tással jár. Különösen ügyeljünk a veszélyes hulladékok elkülönítésére. Az erre a célra létrehozott tározóba dobott szárazelemek, akkumulátorok nem a szeméttelepre kerülnek, hanem a vegyihulla­dék-égetőkbe. A hagyományos és kompakt fénycsövek sok újrahasznosítható anyagot is tartalmaznak, amelyeket égetés előtt kinyernek belőle. A vegyelemzések kimutatták, hogy a talajvíz nehézfém-szennyeződésének negyede kadmiumból, fele pedig ólomból származik. Azokból a fémekből, amelyek a kidobott elemekben, akkumulátorokban, fénycsövekben koncentráltan megtalálhatók. A már lejárt szavatosságú gyógyszereket se dobjuk a kukába, hanem adjuk le valamelyik patikába; ők gon­doskodni fognak a szakszerű megsemmisítéséről. A gépkocsiból leengedett fáradt olajat, és a tönkrement akkumulátort a benzinkutaknál adhatjuk le. (Sokan nem is sejtik, hogy 1 liter olaj 1 millió liter ivóvizet képes ihatatlanná tenni.)

Jelentős mértékben csökkenthetjük a hulladékhegyeket, ha vásárlásaink során nem tartunk igényt a díszcsomagolásra. Saját fogyasztásra szolgáló termékek esetén kérjük meg az eladót, hogy csak a legszükségesebb mértékben csomagol­ja be őket. Minél többen hagyják ott a felesleges dobozokat, szalagokat és rek­lámszatyrokat a boltok­ban, annál ke­ve­sebbet kell rendelni, gyártani belő­lük; és kidobásukkal sem terheljük a kör­nyezetet. Mellesleg a csomagoló­anya­gok árát is velünk, vásárlókkal fi­zette­tik meg. Minél többet használnak belő­le, annál többe fog kerülni egy-egy áru­c­ikk. A gyorsan fogyó termékekből ve­gyünk utántöltős kivitelűt. Persze a ke­reskedők nem szívesen mondanak le a csomagolóanyagok reklámhordozó sze­repéről. Emiatt világszerte percen­ként félmillió, évenként pedig 456 mil­liárd műanyag szatyrot viszünk ha­za évente. Ennek a problémának az át­hi­da­lására is van megoldás. A kor szük­ségleteire fig­yelő vállalkozók ugyanis már elkezdték gyártani a burgonyake­ményítőből (so­la­niumból) készített bevásárlózacskókat. Ránézésre nem különböznek a PVC tasakoktól, de a környezetben napfény és csapadék hatására lebomlanak, és bomlástermékeik sem szennyezik a talajt.

A műanyag reklámtasakok milliárdszámra történő felhalmozódása, szemétre hányása ellen igen hatékony az ír módszer is. Írországban 2002 tavaszán bevezették a „szatyoradót”. A bolti eladó minden reklámzacskó után, amelybe az egyébként becsomagolt árut beleteszi köteles 22 eurócentet (mintegy 60 forintnyi összeget) felszámolni a vevőnek. Erre a vásárlók mindjárt észbe kaptak. Ettől kezdve szinte senki sem kérte az egyébként teljesen haszontalan műanyag tasakot. Senki sem akart olyasmire pénzt adni, amit hazaérve úgyis a szemétbe hajít. A reklámszatyor-felhasználás néhány hét alatt 94%-kal csökkent. Tajvanon 2001-től kérnek pénzt a műanyag zacskókért. Dániában már 1994-ben adót vetetettek ki mindenféle csomagolóanyagra, mely által 66%-kal visszaszorult a forgalmazásuk. Itt a szupermarketeknek kellett a termékdíjat fizetni. 2002-ben Banglades még drasztikusabb intézkedést hozott. Ők egyszerűen betiltották a polietilén gyártását. Az ok nagyon ésszerű. Az emberek naponta 10 millió zacskót dobtak el, amelytől eldugultak a csatornák. Emiatt minden év­ben árvizek keletkeztek a fővárosban, mivel a lezúduló nagy mennyiségű csapadék nem tudott lefolyni.

Az Amerikában használt papírzacskókra való átállás nem megoldás. Az irdatlan mennyiségű nejlonszatyor kiváltásához ugyanis hatalmas erdőket kellene kivágni, hogy biztosítsák hozzá a cellulóz-alapanyagot. Ezen túlmenően a papírgyártás rendkívül vízigényes művelet, és több széndioxid-kibocsátással jár, mint a PVC-gyártás. Ráadásul a papír hulladékégetőkben történő megsemmisítése szennyezi a levegőt, dioxint termel. Az egyetlen megoldás, a takarékoskodás. Ha piacra, áruházakba megyünk, vigyük magunkkal a vászonból, műbőrből, bőrből készült bevásárlótáskát, a nejlonzacskókat pedig ne dobjuk el egyszeri használat után. Ha elszennyeződött öblítsük ki, és addig használjuk, amíg tönkremegy. A csomagolóanyag megadóztatásával meg lehetne szüntetni a túlzásba vitt díszcsomagolást is. A legtöbb áruházban a csomagolást is becsomagolják, így minden árucikk kibontása után dupla mennyiségű csomagolóanyag vándorol a szemétbe. Különösen az apró aján­déktárgyaknál tapasztalható az agyoncsomagolás. Újabban az órát, ékszert, kozmetikai cikkeket hatalmas díszdobozba rakják, hogy jobban mutasson. Mintha a mérete szabná meg egy ajándék értékét. Ezeket a túlkapásokat csak egy módon lehet megszüntetni: szigorú és következetes adóztatással, olyan mértékű termékdíj bevezetésével, amely mind a gyártó, mind a kereskedő, mind a fogyasztó kedvét elveszi a nyersanyagpazarlástól, a környezetszennyezéstől.

A környezetszennyezést büntető termékdíj nálunk sem ismeretlen, csak kevesen tudnak róla. Az állam már évek óta tetemes adót vet ki a természetkárosító árucikkek előállítóira. Ez azonban beépül az árba, így nem képes betölteni valódi szerepét, a környezetszennyezés csökkentését. A termékdíjat nem a gyártóval kell megfizettetni, mert ők gyártási költség formájában áthárítják a fogyasztókra, hanem közvetlenül a vevőkkel. Ha a vásárló látja, hogy mekkora felárat kell fizetni egy környezetkárosító termékért, legközelebb meggondolja, hogy melyiket vegye: a környezetkímélőt, vagy a környezetszennyezőt. A reklámzacskók osztogatásának visszaszorítása azért is kívánatos, mert komoly pusztítást végez az állatvilágban. Nagy részük a szelek szárnyán útra kel, és előbb a kerítéseken, fákon, majd a tengerpartokon kötnek ki. Ott a szatyorlufi bekerül az óceánokba, ahol lenyelik a halak és a madarak. 2002-ben Normandia partjainál egy elpusztult bálna gyomrából 800 kg műanyag zacskót és egyéb csomagolóanyagot szedtek ki. Megbecsülni sem lehet azoknak a tengeri emlősöknek, teknősöknek és madaraknak a számát, amelyek emiatt a nyílt vízen hullik el. Jellemző a helyzetre, hogy csupán az Egyesült Államokban évente 14 milliárd műanyag zacskót dobnak ki.

Ha valamely használati tárgyunk elromlik, ne dobjuk ki, hanem javíttassuk meg. Minden ruhaneműt, szerszámot, készüléket addig használjunk, amíg lehet, hogy utódainknak ne jelentsen megoldhatatlan gondot iparuk nyersanyagokkal való ellátása. Hogy ez a probléma mennyire valós, azt jól mutatja az Egyesült Államok Bányászati Hivatalának jelentése, mely szerint rézből 14, ólomból pedig már csak 4 évre elegendő érckészlet található az országban. Különösen sok textilalapanyag takarítható meg a gyermekruhák célszerű felhasználásával. Miután a kisebb gyerekek hamarabb kinövik a ruháikat, mint ahogy elhasználódnak, ne dobjuk el őket. Adjuk tovább a rászorulóknak, vagy cserélgessük a rokonság körében. Érdemes körülnézni a saját ruhásszekrényünkben is. Ha valamely holminkat már évek óta nem vettük fel, nagy valószínűséggel soha nem is fogjuk. Ezért aján­dékozzuk oda a jótékonysági szervezeteknek. Ők eljuttatják az adományokat a fejlődő országokba. Ezekben a régiókban sok száz millió ember él, aki csak a használtcikk-kereskedésekben vásárolt, illetve a szeretetszolgálatok által adományozott holmikkal tudják megoldani önmaguk és családjuk öltöz­ködési gondjait.

A túlságosan elhasználódott ruhákat sem kell kihajítani. A természetes alapanyagúak kiválóan megfelelnek törlő- vagy felmosórongyként. Még a kopott fogkefét sem célszerű eldobni, mert olyan kis rések is kitisztíthatók vele, ahová a szokványos takarító eszközökkel nem lehet benyúlni. A fiatal generáció már nem ismeri a stoppolást. Ha elszakad a ruhája egyszerűen kidobja. (A rövidáruüzletekben már évek óta nem lehet stoppolófát kapni. A fiatal eladók azt sem tudják, mi az. Az idősek pedig úgy néznek a fejlődésképtelen vevőre, mint aki az őserdőből jött.) Sokan szemétre hajítják a megunt holmit még akkor is, ha az kifogástalanul működik. Az indok: „Megengedhetem magamnak, hogy újra cseréljem.” De vajon a természet meddig engedi meg, hogy túlhajtott iparunk, kaotikussá duzzadt közlekedésünk és rekordtermést hajhászó mezőgazdaságunk évente 23 milliárd tonna méreggel, a lakosság pedig 12 milliárd tonna háztartási szeméttel szennyezi a környe­zetet?

Apróságnak tűnik, de a sok kicsi sokra megy elve alapján a kis javításokkal is jelentősen csökkenthetjük a szeméthegyeket. Pl. sokan kidobják a különböző színű filctollakat, ha már nem lehet velük írni. Aztán vesznek helyette újat. Pedig még hónapokig használhatnák. A gyártó ugyanis teletölti festékkel a filctollakat. Egy idő után azonban kiszáradnak, elvesztik nedvességtartalmukat, és a bennük levő festék nem tud felszívódni. Ekkor ne dobjuk ki, mert félperces munkával meghosszabbíthatjuk az élettartamát. Húzzuk le róla az írófejet, rázzuk ki belőle a festéktároló filcpatront, és a végébe csurgassunk pát csepp vizet. Illesszük az elejébe az írófej festékfelszívó filctüskéjét, és szereljük össze a tollat. Néhány óra múlva a víz átnedvesítik az egész szerkezetet, és olyan lesz a filctollunk, mintha új lenne. Ezt a műveletet még egyszer megismételhetjük, mert csak utána kezd el a festék fogyni a tollunkból. Különösen olyan családokban érdemes ezt az eljárást alkalmazni, ahol több iskoláskorú gyermek van. 2-3 gyereknél az általános iskola nyolc éve alatt több ezer forintot takaríthatunk meg ezzel a módszerrel.  

Szintén apróságnak tűnik, de éves viszonylatban sok pénzt és időt lehet takaríthatunk meg a felesleges gombfelvarrások elkerülésével is. Egy többgyermekes családban egy év alatt több tucat gombot kell visszavarrni különböző színű, ma már olcsónak egyáltalán nem mondható cérnával. Mindez könnyen elkerülhető, ha kooperálunk a gyártókkal. Ezek a gombok ugyanis a legtöbbször nem a mi hanyagságunk miatt esnek le, hanem a nem megfelelő gyártástechnológia következtében. a gombgyártók a rögzítéshez szükséges lyukakat utólag fúrják  a termékeikre, mert így olcsóbb az előállításuk. A költségek további csökkentése érdekében a lyukak szélét nem sorjázzák. Ezek az éles szélek aztán nagyon hamar elnyírják a cérnát, és leesik, sőt sokszor elveszik a gomb. Vehetünk helyette másikat, ha kapunk. Arról nem is szólva, hogy a legtöbb gomb akkor esik le, amikor a legjobban sietünk.

Mindez a bosszúság és többletköltség könnyen elkerülhető, ha visszavarrás előtt sorjázzuk a gombot. Vegyünk elő egy hegyes kést, illesszük a lyukakba, és elől is, hátul is néhányszor forgassuk meg benne a hegyét. (Ne nyomjuk erősen, mert akkor átszakadnak a lyukak közötti hidak.) A sorjázott gomb háromszor annyi ideig marad a helyén, mint a félkész gyári gomb. Tovább növelhetjük a tartósságát, ha nem pamut-, hanem műszálas gépcérnával varrjuk fel őket. A műszála cérna drágább ugyan, de tartóssága többszörösen felülmúlja a pamutcérnáét. Mosás közben nem szívja magába a vegyszeres vizet, ezért nem kopik, nem roncsolódik. Néhány év alatt megtérül az ára.

elentős mértékben lehetne csökkenteni a hulladékhegyeket, a konyhai edények felújí­tá­sá­val. Jelenleg évente több száz millió lá­bast, fazekat és serpenyőt dobnak ki a házi­asszonyok, mert le­pattant a zománcuk, vagy elkopott bennük a leégésgátló bevonat. Kis­vállalkozók ezeket össze­gyűjthetnék, és újra­zomácozhatnák. Ezek­nek a fémedé­nyek­nek ugyanis semmi bajuk sincs, csak gyá­rilag olyan vékony zománcot tesz­nek rá, hogy 1-2 év alatt lekopik, és min­den leég benne. Újra­zomán­cozva azonban még évekig használ­ha­tók len­nének, nem kel­lene a szemétre hányni, és újat vá­sárolni helyettük. Ehhez túl nagy beru­há­zásra sincs szük­ség, mert a mázégetés egy fa­ze­kasok által használt kemencében is meg­oldható. A kopott teflon­edé­nyek fém­tisztára csiszolása és szilikon­bevonattal való ellátása pedig még tar­tósabbá is tenné a ser­penyőket. Ez az üveg­szerű bevo­nat ugyanis keményebb, mint a tef­lon, rá­adá­sul nem mér­gezi a szerve­zetet.

A kiolvasott újságokat, folyóiratokat sem kell azonnal a szemétre hányni. Sok olyan kis­nyugdíjas él a környezetünkben, akik szí­vesen el­olvasnák őket. Ajánljuk fel a rászoruló is­merőseinknek, vagy kérjük el az illető szer­kesztőségektől azoknak a címét, akik ilyen ké­réssel fordultak hozzájuk, és küldjük el nekik a felesleges sajtótermé­keket. A határon túl élő magyaroknak nyelvük megtartása érdekében is nagy szükségük lenne a régebbi lapszá­mok­ra. Nehéz anyagi helyzetük folytán nem tud­nak előfizetni a számukra drága kül­földi la­pokra. A szemétpostának nevezett sok reklám­kiadvány­tól és áruajánlattól úgy szaba­dulha­tunk meg a legeredmé­nye­sebben, ha az önkor­mányzatnál letiltatjuk lakcímünk kiadását. Ez esetben a Bel­ügy­minisz­térium, illetve a Lak­cím­nyil­ván­tartó Hivatal nem szerepeltet ben­nünket a kereskedelmi célokra árusított cím­lis­tákban. A fenti gondok további eny­hítése ér­de­kében ne vásároljunk sem­milyen felesleges árut. A lakásunkba felhalmozódó sok kacat csak arra jó, hogy legyen miről letörölgetni a port. Aján­dékba se vegyünk olyan dolgokat, amelyeket mi sem tartanánk meg szí­ve­sen. A tehetősek sokat te­hetnének a tró­pusi őserdők meg­mentéséért, ha nem vásárolnák meg a ma­hagóni- ében- és tikfából gyártott méregdrága bútorokat, hanem hazai fából készültet ven­nének.

Családi házaknál a szerves hulladék újra­hasznosításának legszerencsésebb módja a komposztálás. A lekaszált fűből, a levágott hajtásokból, az ősszel lehulló levelekből is kitűnő trágya készíthető a virágos kertünkbe. A karácsonyt sem kell illúzióromboló mű­fenyővel ünnepelni, mert már mindenütt kap­ható földlabdával együtt kiemelt cserepes fenyő, amelyet utána kiültethetünk a kertünk­be. Sok helyen kölcsönözhetünk is cserepes fenyőt, betétdíj ellenében. Így anyagilag is jobban járunk, mert a legnemesebb fenyőfajta kölcsönzése sem kerül többe 1000 Ft-nál. Az igaz, hogy az élő fenyő nem magasabb 1 méternél, de hol van az előírva, hogy egy ka­rácsonyfának a plafonig kell érni. A kör­nyezetkárosító növényvédő szerek ránk nézve is veszélyes mérgek, helyettük használjunk természetes alapú permetszereket. Ennél is kíméletesebb eljárás a vetésforgó és növény­társítás ősrégi módszerének visszaállítása.

A lakáskarbantartás során is kerüljük az egészségkárosító vegyszereket. Ma már kaphatók vizes alapú festékek, amelyek nem igényelnek allergiát kiváltó, ráadásul tűzveszélyes hígítókat. Kozmetikai szerek vásárlása esetén kerüljük a hajtógázos permeteket. Gumiballonnal ellátott pumpás kivitelűt válasszunk, mert ez levegővel műkö­dik. A golyós dezodor sem járul hozzá a légszennyezéshez. Ha légfrissítőket, illatosító szereket vásárolunk jusson eszünkbe, hogy ezek nem természetes alapanyagból készülnek. Használatuk során vegyszergőzt lélegzünk be, ami lerakódik a tüdőben, májban. A vászonzacskóba töltött szárított levendula vagy rózsaszirom tovább megtartja illatát, mint a szintetikumok, és olcsóbb is. A falra akasztott szárított virágszirmokon kívül igen hatékony szagtalanító szer még a tányérba öntött és a helyiség közepére helyezett ételecet, vagy egy szál égő gyertya. Ezekkel az egyszerű eljárásokkal a dohányfüstöt, és a frissen festett szobában terjengő festékszagot is hamar megszüntethetjük.

Azzal is csökkenthetjük szervezetünk méregterhelését, ha gyári termékek helyett természetes alapanyagokból álló, magunk által előállított kozmetikumokat használunk. Friss zöldségből, gyü­mölcsből, növényi olajokból, nyers tojásból, biológiai eljárással erjesztett ecetből, nyers tejből előállított tejtermékekből, frissen szedett gyógynövényekből és egyéb otthon fellelhető alap­anyagból igen hatékony bőrápoló krémet, pakolást lehet készíteni. Ezeket az évezredek óta használt, és jól be­vált alapanyagokat az ipar azért nem tudja alkalmazni, mert könnyen romlanak. Azonnali felhasználás esetén azonban ez nem jelent gondot. A mosó- és mosogatószerek között ma már szép számmal találhatók foszfátmentes, és biológiailag lebomló alapanyagúak. A legkevésbé azonban a korábban használt mosószerek (mosószóda, mosószappan, kenőszappan) ártanak. A szappanpehely az élővizekben teljesen lebomlik. Kemény víz esetén lágyítószerként fele mennyiségű mosószódát kell hozzáadni. A lereszelt mosószappan gyapjú, lenvászon, sőt selyem mosására is alkalmas. Ezen a módon azonban csak színtartó textíliát lehet mosni.

Indiában és Nepálban ősidők óta mosódióhéjat használják ruhák mosására. A benne lévő sza­ponin vízzel érintkezve úgy hat, mint a szappan. A mosódióhéjat a nyugati világban is használják szappan gyártására, de csak adalékanyagként, vegyszerekkel elegyítve. A mosódió ezzel szemben 100 százalékosan természetes, vegyszer nélküli tisztítószer. Készíthető belőle sampon, szappan, mosogatószer, általános tisztító- és növényvédő szer is. Hatékonysága felveszi a versenyt bármely hagyományos vagy öko mosószerrel. Használatával hosszabb ideig élénkek maradnak a színek, mint a hagyományos mosószerekkel. Biológiailag teljesen lebomlik. Az elhasznált mosódiót egyszerűen kidobják, illetve komposztálják. A legcsekélyebb mértékben sem szennyezi a környezetet. További előnye, hogy a hagyományos mosószerekkel ellentétben nem habzik. (Fehér ruhákhoz használjunk hozzá nátrium-perkarbonátot, ami megakadályozza, hogy ruháink beszürküljenek, meg­­sárguljanak.)

Egyébként az igazán környezetkímélő megoldás az ultrahanggal tisztító (kavitá­ciós) mosógép lesz. Ez a Japánban már kapható, és a III. fejezetben részletesen ismertetett berendezés langyos vízben, ultrahanggal gerjesz­tett légbuborékok összeomlása által távolítja el a koszt a textíliából. Addig is használjunk természetes mosószereket, de igen jó eredményt lehet elérni a szubatomi energiasugárzással történő szennyeltávolító módszerrel is (lásd I. fejezetben a Lappiramisnál). Tisztítószereket is elő lehet állítani otthon fellehető, vagy gyógyszertárak­ban beszerezhető kevésbé veszélyes vegyszerekből (pl. timsóból, bóraxból). Részletes tanácsok „A Reformételek ínyen­ceknek” című könyv I. - II. és IV. fejezeteiben találhatók. (lásd Edények tisztításánál.)

Rovarirtó spray használata helyett sokkal jobb megoldás, ha szúnyoghálót szerelünk fel az ablakokra. A csúszó-mászó rovarok, valamint a rágcsálók lakásba települése ellen legjobb módszer a gyakori takarítás, a higiénia. Az apró rovarok gyakran költöznek be a tapéta mögé is. Emiatt célszerűbb a falakat festetni. A penészedés elkerülése érdekében természetes alapanyagú, légáteresztő festéket alkalmazzunk. A mellékhelyiségek festésére legjobb alapanyag a mészhidrát. A molyok elriasztására se használjunk vegyszereket, (pl. az undorító szagú naftalint), mert a szárított levendula egész éven át képes távol tartani ruhásszekrényünktől ezeket az alattomos kártevőket. Mellesleg a fitotékákban, illetve a gyógyszertárakban levendulaolajat is vásárolhatunk. Öntsünk belőle néhány cseppet egy kis csomó vattára, és tegyük a szekrény mélyébe. Végezetül sokat segít környezetünkön a jártunkban-keltünkben tanúsított kulturált viselkedés: a szemetelés mellőzése, a növények kímélése, a természetes közegükben élő állatok békén hagyása, és a tűzgyújtástól való tartózkodás. Kevesen tudják, hogy már egy eldobott cigarettacsikk is 5 évig fertőzi a talajt, illetve az élővizeket, egy darab hungarocell pedig 1000 év alatt bomlik le a természetben. Ne feledjük, a természetet nem szavakban kell óvni, hanem tettekben. Hiába beszélünk környezetvédelemről, ha mi magunk nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a természet megmentése érdekében.

 

 állami intézmények tehetnek a bioszféra megóvása, egészségünk megvédése érdekében. A nyugati országokban már el is kezdődött ez a folyamat. Legnagyobb haladást a hulladékkezelés terén érték el. Ennek tudható be, hogy a nyugat-európai országokban már megoldódott a „szemétügy”. Ők már évtizedekkel ezelőtt rájöttek, hogy a hulladék nem szemét, hanem értékes és szinte kimeríthetetlen nyersanyagforrás. Nálunk évente 5 millió tonna szemét keletkezik. Ezt hulladéklerakóban tároljuk, majd szemétégetőkben megsemmisítjük. Ez a hulladékkezelés legkártékonyabb módja.[37] A szeméttárolók tönkreteszik a tájat, mérgezik a talajt és az élővizeket, a hulladékégetők pedig szennyezik a levegőt. Nem is szólva az illegális hulladéklerakók okozta károkról, amelyből a szemétszállítási díjak emelkedése, és a hatósági ellenőrzés lazasága folytán egyre több van országszerte. Az EU-tagállamok is hasonló gondokkal küszködtek másfél évtizeddel ezelőtt. Erre kitalálták a hulladékpiramist, melynek következetes alkalmazása megszüntette a környezetszennyezést, és járu­lékosan jelentős gazdasági hasznot eredményezett.

A módszer lényege, hogy a hulla­dékkezelést a legalsó szinten kell kez­deni, és csak akkor lehet feljebb lép­ni, ha ott már minden lehetőség ki­merült. A legalsó szint a hulladék ke­letkezésének minimalizálása. Ez ért­hető, hiszen ha nem keletkezik hulla­dék, kezelni sem kell. Ennek az elv­nek alapján a fejlett nyugati or­szá­gok adókkal és kedvezményekkel érik el, hogy a lakosság minél keve­sebb szemetet termeljen. Ezek a sza­bályozók olyan jól működnek, hogy Németországban és Finnországban már nem található a boltok­ban el­dob­ható csomagolású üdítőital. A bün­tető adók miatt a gyártóknak nem éri meg a nálunk szinte egyedural­kodó eldobható PET palackokat hasz­nálni. Ezekben az országokban már az önkiszolgáló éttermekben sem tá­lalják az ételeket kidobandó hungaro­cell tálcákra, hanem elmosható por­celántányérokat alkalmaznak.

A következő szint az újrahaszno­sítás. A kampány jelszava: Amit csak lehet, mindent újra fel kell használni! Pl. az újságokat, kartondobozokat és egyéb papírhulladékot nem égetik el, hanem ismét papír lesz be­lő­le. A mű­anyaghulladék­ból újra mű­anya­got gyár­tanak. A vissza­maradt szennye­ződés miatt ez az alap­anyag már nem al­kalmas élelmiszerek csomagolására, de kitűnően megfelel építőipari alkal­ma­­zásra. Az újrahasz­nosítás előfelté­te­le a szelektív gyűjtés. Elkülönítve kell gyűj­teni a papírt, a mű­anyagot, a fé­met és a szer­ves hulladé­kot. Ezeket a papír­gyá­rak, műanyag-feldolgozó üze­mek, vala­mint a vas- és színesfém-feldolgozó kohók jó pénzért megve­szik. A szerves hulladékot pedig kom­posztálják, és az ily módon kelet­ke­zett humuszt szintén értékesítik. Csak a nagy energiatartal­mú, nehezen feldol­gozható sze­mét ke­rül az égetőkbe. A hul­ladék­ler­akókba azt a szemetet viszik, amelyet az al­sóbb szinteken nem sikerült újra­hasz­nosí­tani, ártalmatlaní­tani. Ez az összes hulladéknak csupán a töredéke. Így nem keletkeznek szeméthegyek. Nem kell ötévente új lerakóhelyekről gon­dos­­kod­ni. Nem kell egész völgyeket szeméttel betemetni, és nem veszélyeztetik a környező lakosság egészségét sem.

A szelektív hulladékgyűjtés beveze­téséhez azonban bizonyos kulturáltsági szint szükséges. Amíg a polgárok nem látják be ennek elke­rülhetetlenségét, és a hatóságok nem biztosítják az ehhez szükséges technikai feltételeket, nem vár­­ható el áttörés ezen a téren. Az ön­kén­tes ala­pon történő sze­lektív hul­ladék-gyűj­tés nem oldja meg a prob­lémát. Még a meg­­rögzött kör­nye­zet­védőktől sem vár­­ható el, hogy a saját költségükre több kilométeren át szál­lít­sák a szétválogatott hulladé­kot, amíg Budapest 13 hulladék­gyűjtő ud­varának valamelyikébe el­jut­nak. Az is meg­le­hetősen rombolja a sze­lektív hulladék­gyűjtési kedvet, ha a lakos­ság azt látja, hogy megáll a sze­me­tes kocsi az utca vé­gén, és az általuk gon­do­san konté­nerekbe vá­loga­tott hul­la­dékot egybe­öntik, majd a leg­köze­lebbi a szemét­te­lep tetejé­re hány­­ják. Ez ugyanis ol­csóbb, mint vissza­­jut­tatni a gyártóhoz. A gyá­rak sem szív­e­sen fo­gadják a hulla­dékot, mert ipari nyers­anyagból ol­csóbban elő tud­ják állítani a termé­keiket. Az újra­­­hasz­no­sítás csak akkor lenne számukra kifizetődő, ha az új termék előállí­tását környezetszennyezési adó terhelné.

A lakosságot pedig az önkor­mányzatok tudnák rászorítani a sze­lektív hulladékgyűjtésre. A nyugati országokban nem szállítják el a szétválogatatlan szemetet. Ők már ott tartanak, hogy a vissza nem vált­ható üvegpalackokat is háromfelé válogatják. Külön konténerbe kell dobni a zöld, a fehér és a barna üvegeket. Egyébként a nyugati országokban már oly mértékben leegyszerűsítették a szelektív hulladékgyűjtést, hogy ez semmilyen többletterhet nem ró a lakosságra. Nem hoznak létre konténerszigeteket, ahová a lakóknak el kell cipelniük a papírral, üveggel, műanyaggal és egyéb elkülönített szeméttel töltött szatyraikat. Bécsben, a kapualjakban található egyszínű gyűj­tőedényeket különböző színű „Papír” – „Üveg” – „Műanyag” – „Fém” feliratú gyűjtőedényekkel cserélték le. Ezeket aztán a közművállalat külön-külön kocsival üríti, fajtánként gyűjtik be. A háziasszonyoknak is kevesebb gondot okoz a szemét szétválogatása, mert már megjelentek a többrekeszes szemétvödrök. Ezeket csak ki kell bélelni különböző színű nejlonzacskókkal, és megtelve már vihetők is az azonos színű kukákba. Ilyen egyszerű.

Svájcban az emberek öntudata olyan magas szintű, hogy figyelik egymást. Ha azt látják, hogy a szomszédjuk az újságot bedobja a komposztálandó szerves hulladék közé, legközelebb már a köszönését sem fogadják. Megvetik a kulturálatlan, a környezetükkel nem törődő embereket. Arra sincs mód, hogy a szétválogatott szemetet mások kukájába csempésszük. A nyugati nagyvárosokban sokan lakattal zárják a szemetes edényeiket. A szemétszállítási díj ugyanis függ a hulladék mennyiségétől. Ez a rendszer is azt szolgálja, hogy a háztartások minél kevesebb szemetet termeljenek. Ne hordjanak haza felesleges csomagolóanyagot, és a beszerzett tartós fogyasztási cikkeket addig használják, ameddig csak lehet. A felvilágosítás, a különböző reklámok is sokat segíthetnek ezen a téren. Portugáliában néhány éve vezették be a szemét elkülönítve gyűjtését. A meggyőzés sajátos eszköze egy tévéreklám volt, amit hónapokon át vetítettek. Ebben egy csimpánz rakosgatta a szétválogatott szemetet a megfelelő kukákba, majd megjelent egy felirat: „Próbálja meg, talán önnek is sikerül!”

 

Az élelmiszerpazarlás megszüntetése érdekében nálunk is be kellene vezetni az Olaszországban már jól bevált „last minute” piacokat. A Bolognai Agrártudományi Egyetem kezdeményezésére évek óta sikeresen működnek ezek a piacok. Működtetői összegyűjtik a szupermarketek lejárati időhöz közeli termékeit, és féláron eladják a szegényeknek, a munkanélkülieknek, a kisnyugdíjasoknak. Nem kis mennyiségről van szó. Csupán Olaszországban 1,5 millió tonna élelmiszer kerül a szemétbe csupán azért, mert lejárt a szavatossága. A szavatossági idő lejárta azonban nem azt jelenti, hogy másnap az élelmiszer megromlik. Továbbra is ehető marad, de a szigorú fogyasztóvédelmi előírások miatt már nem forgalmazható. A szavatossági idő lejárta azt jelenti, hogy a gyártó meddig garantálja az áru kifogástalanságát. A lejárt szavatosságú élelmiszer ezt követően is ehető marad, csak fokozatosan lebomlanak az ízanyagai, csökken a vitamintartalma. Egy éhezőnek azonban még mindig jobb csökkent beltartalmú élelmiszert fogyasztani, mint éhen halni. Ezen a piacon különböző rendezvényeken megmaradt ételek is kaphatók. Nem a tányérokról lesöpört maradékok, hanem a vendégek által el nem fogyasztott fogások. A rászorultak ily módon teljes mértékben használható tisztítószerekhez is hozzájuthatnak. Ez a piac arra is jó, hogy a kereskedők megszabaduljanak a felesleges készleteiktől. A szezonvégi kiárusításból visszamaradt árucikkeket itt adják el töredékáron. Ezáltal nem terheli őket a raktározás költsége, és lesz hely az új árukészletnek.

A last minute piaccal mindenki jól jár, mert a még ehető élelmiszer nem kerül a szemétbe, nem terheli a környezetet, és túlélést biztosít a rászorulóknak. A boltoknak azért előnyös, mert mentesíti őket az elszállítás, a megsemmisítés költsége. Azok  a cégek amelyek csatlakoztak a kezdeményezéshez, a last minute piac bevezetése óta 39%-kal csökkentették a selejtnek nyilvánított áruk elszállításával, bezúzásával vagy újrahasznosításával járó kiadásaikat. Emellett örömmel ölti el őket a tudat, hogy segítettek a rászorulókon. A kívülállók még nem döbbentek rá arra, hogy a jelenlegi világgazdasági válságban őket is csak egy hajszál választja el attól, hogy munkanélkülivé váljanak. Ezután ők is csak leértékelt árut tudnak vásárolni, ezért elemi érdekük lenne a selejtezésre kerülő termékeik last minute piacokra irányítása. Ennek a kezdeményezésnek a világméretűvé szélesítésével az éhínség is felszámolható lenne.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezetének felmérése szerint jelenleg világviszonylatban 1,3 milliárd tonna élelmiszer kerül a szemétbe évente. (Ez az emberiség összfogyasz­tásának egyharmada.) Csupán az Európai Unióban egy év alatt kidobott élelmiszerek elszállításához 3 millió teherautóra lenne szükség, melyek konvojba állítva körbeérnék az Egyenlítőt. Ezzel a 90 millió tonna ennivalóval a világ összes éhezőjét jól lehetne lakatni. Nálunk is több mint 1 millió tonna élelmiszer megy kárba évente. Ez a piac védőhálóként is felfogható, mert nem engedi a munkaerőpiacról kiszorultak teljes leépülését, hajléktalanná válását. Innen még vissza lehet kapaszkodni a társadalomba. Átmeneti nehézségek után sokan állást találhatnak maguknak, és folytathatják a régi, megszokott életüket. Az államnak is fokozottan támogatni ezt a kezdeményezést, mert így nem csökkenne olyan drámaian az adófizető polgárok száma, nem fenyegetne a népesség teljes elnyomorodásának réme, és csökkenne a környezetszennyezés.

A politikusok azonban nem törik magukat agyon, hogy ezt a globális problémát megoldják. Ezért egyelőre csak civil kezdeményezésekről lehet hallani. Mind többen vannak, akik élelmiszer-feleslegüket felajánlják a környék szegény családjainak. Érdekes az egyház kezdeményezése. A vidéki nagyvárosok templomkertjeiben felállítottak egy nagy zöld ládát, amelybe mindenki beteheti az élelmiszerfeleslegét. Az arra rászorulók pedig kivehetik belőle. Ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy így a rászorulók névtelenek maradhatnak. A szegények nagy része ugyanis szégyelli a szegénységét, ezért nem kér segítséget. Egyelőre csak bolti eredetű, le nem járt szavatosságú élelmiszereket lehet az gyűjtőládákba betenni. Ez azonban túlzott óvatosság. Miért ne adhatná oda egy háziasszony az ünnepek után megmaradt süteményét a rászorulóknak? Annyi felelősségérzet van az emberekben, hogy szándékosan nem mérgezik meg egymást. A romlott élelmiszert kidobják, és nem adják oda senkinek. Ha mégis, aki kiveszi, nyilván megkóstolja, mielőtt megenné, és ha romlott, eldobja. Még mindig jobb és kulturáltabb megoldás az ételmaradékot ezekből a gyűjtőládákból kivenni, mint a kukákból, a szemét közül kikotorni.

 

A szolidaritás hűtőszekrénye nevet viseli az a közelmúltban elindult spanyolországi kezdeményezés, amelynek keretében utcán elhelyezett hűtőszekrényben lehet élelmiszert hagyni a szegények számára. Az első hűtőszekrényt az észak-spanyolországi Galdakao önkéntes egyesülete helyezte el a városka egyik utcáján még április végén. Eredeti céljuk az volt, hogy csökkentsék a még fogyasztható, feleslegesen kidobott élelmiszerek mennyiségét, és így kevesebb hulladék keletkezzen. A szervezők számításai szerint az első öt hét alatt százkilónyi élelmiszer került a köztéri hűtőbe. A kezdeményezés sikeres, nemcsak azért, mert a hűtő minden nap megtelik és ki is ürül, hanem azért is, mert az emberek arra használják, amire való, senki nem rongálta meg – mondta Álvaro Sainz ötletgazda, aki szerint néhány hét alatt arra is felfigyeltek, hogy főként a rászorulók veszik ki az élelmiszert a hűtőből. Ez utóbbi keltette fel a kelet-spanyolországi Murciában élő Juan Miguel Varea figyelmét, aki már kifejezetten a szegényeknek akart segíteni azzal, hogy egy élelmiszergyűjtő hűtőt helyezett ki boltja elé egy héttel ezelőtt. A kutyakozmetikát üzemeltető férfi elmondta: van néhány élelmiszerbiztonsági előírás a hűtőkkel kapcsolatban, minden ételt jól be kell csomagolni és fel kell tüntetni rajta, hogy mikor készítették. Ő maga a környék éttermeit is meggyőzte arról, hogy tegyék be a hűtőbe a megmaradt ételeket ahelyett, hogy kidobnák. Az eredeti ötlet Berlinből származik, ahol mintegy 20 köztéri hűtőszekrény van városszerte.

Népszabadság, 2015. június 17. (14. oldal)

 

Sok országban megállíthatatlannak tartják a környezetszennyezés növekedését. A tapasztalatok azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják. Ennek a káros folyamatnak a feltartóztatása csak elhatározás, és határozott intézkedés kérdése. A környezetszennyezés visszaszorítását szorgalmazó országok jelentős részeredményeket értek le ezen a téren. Az amerikai Környezetvédelmi Hivatal vizsgálatai is ezt bizonyítják. Az EPA felmérései szerint 1978-ban 4,7 millió gyerek vérében haladta meg az ólomszint az egészségre veszélyes szintet. A 2000-ben végzett második vizsgálat megállapította, hogy ez a szám 300 ezerre csökkent. A kedvező változás annak köszönhető, hogy 1973 és 1995 között sikerült teljesen megszüntetni az ólomadalék használatát a benzinben. Emellett az 1990-es 64 millióról 38 millióra csökkent azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben ólomalapú festéket használtak. A felmérés kiterjedt a passzív dohányzás gyerekekre gyakorolt hatására is. A kiskorúak vérének ólomszintje 1988 és 2000 között 20%-kal csökkent. Ez a cigaretták minőségi javulásának, a füstszűrők általános elterjedésének tudható be.

Sajnos a kedvező tapasztalatokhoz számos kedvezőtlen is társult. A jelentésből ugyanis az is kiderült, hogy minden 12. fogamzásképes korú nő vérében a higany szintje meghaladja azt az értéket, amely már veszélyezteti a magzat agyának normális fejlődését. Az Egyesült Államokban 5 millió lányt és asszonyt érint ez a probléma. Ha a higanyból 5,8 részecske jut a vér egymilliárd egységére, a születendő gyermeknek kisebb lesz az IQ-ja, és zavarok keletkezhetnek a szem- és kézmozgás össze­hangolásában. Ebből a szempontból különösen veszélyeztetettek a halfogyasztók, mivel az élő­vizek szennyezettsége következtében feldúsul a húsukban a higany. A higanykibocsátás három legfőbb forrása: az erőművek, valamint a városi- és az orvosi hulladék. (Csupán az Egyesült Államokban a széntüzelésű erőművek évente 50 tonna higanyt pumpálnak a légkörbe, ami bekerül a felszíni vizekbe, majd belemosódik a tengerekbe.) A korszerűtlen energiatermelés, és a hulladékégetés következtében ezen a téren nem tudtak haladást elérni. Ugyancsak az ingyenenergia felhasználásának halogatása, a szénhidrogének energiaforrásként való alkalmazásának tudható be, hogy két évtized alatt 3,6%-ról 8,7%-ra nőtt az asztmás gyereke száma. 2001-ben már 6,3 millió asztmás gyereket tartottak nyilván Amerikában. Köztudott, hogy az asztma fő kiváltó oka a levegőszennyezés. Az is megállapítást nyert, hogy jelenleg a levegő legnagyobb szennyezője a gépjárműforgalom. A robba­nómotoros gépjárművek kipufogógázai beszivárognak a lakásokba is, lehetetlen elmenekülni előle. Amíg az illetékesek nem szánják el magukat radikális intézkedésekre, nem tiltják meg a levegőszennyező gépjárművek használatát, addig ez a helyzet nem is fog megvál­tozni. Javulás csak akkor következik be ezen a téren, ha az autógyárak rákényszerülnek a szenny­e­zés­mentes motorok gyártására.

Ez azonban önmagában még nem szünteti meg a környezetszennyezést. Ahhoz minden téren átfogó intézkedésekre lenne szükség. Ennek elindításához, véghezviteléhez viszont nincsenek meg a feltételek. Hiányoznak a felvilágosult tömegek, akik kikövetelnék a reformokat, és nincsenek megfelelő szakemberek, akik végrehajthatnák a szükséges változtatásokat. Ezeket az embereket először ki kellene nevelni. Már az általános iskolában el kellene kezdeni a környezettudatos nevelést, hogy felnőtté válva minden ember számára magától értetődő legyen a természet megóvása. A jelenlegi ok­tatási rendszer azonban még az általános műveltséget sem képes biztosítani a jövő generációjának. Ennek okára a későbbiekben részletesen kitérünk. Sokat elárul azonban iskolai képzésünk alap­ál­lásról az éppen aktuális jelszó. A XIX. században ez volt kiírva az osztálytermek falára: „A tudás ne­me­sít!” A XX. században változott a nevelési elv. A mi tanáraink már ezt hangoztatják: „A tudás hatalom!”

A környezetvédelem terén a nagyhatalmak tudnának a legtöbbet tenni, de a közoktatást tekintve náluk a legrosszabb a helyzet. A New York – Daily News-ban megjelent beszámoló szerint: „Az amerikai fiatalok siralmasan keveset tudnak. 11%-uk nem találja meg az Egyesült Államokat a világtérképen. Ha pedig egy feliratok nélküli térképet raknak eléjük, a felének fogalma sincs, merre keresse New York-ot. Amikor a hírekben szereplő országokról kérdezték őket csak 13%-uk tudta hol van Irak, és csupán 17%-uk találta meg Afganisztánt a térképen. Pedig honfitársaik százai estek el ezeknek az országoknak a felszabadítása során. A világ legnagyobb víztömegét, a Csendes-óce­ánt a 18-24 éves amerikaiaknak csak a 71%-a találta meg a földgömbön.”

A felmérés nyilvánosságra hozása után John Fahey, a National Geographic Society elnöke így fakadt ki: „Ha a fiatalok nem tudják mi hol van a térképen, és nincsenek tisztában a körülöttük zajló eseményekkel, hogyan érthetik meg azokat a kulturális, gaz­­dasági és környezetvé­delmi gondokat, melyekkel küsz­kö­dik a világ?” Vala­mivel jobb volt az ered­mény a nyu­gat-európai diá­kok kö­ré­ben. Az 56 kérdésből ál­ló tesztet 3250 ameri­kai, brit, francia, japán, ka­na­­dai, mexikói, német, olasz és svéd fiatal töltötte ki. A maximálisan elérhető pont­­szám 42 volt. Ezt a szintet Svédország közelítette meg ­na következett Németor­szág és Olaszország 38 pont­tal. Az amerikaiak csak 23 pon­­tot értek el, így az utolsó előttiek lettek. Egyedül Mexikót előzték meg, ahol 21 pontos eredmény született.

Nagyon megnehezíti problémáink megoldását, hogy az emberek nem ismerik az univerzum, a világ, sőt a saját testük működését sem. Ez nem csak az átlagemberek esetében van így. A diplomás szakembereknél sem jobb a helyzet. Az amerikai Harward Egyetem frissen végzett diplomásai közül kiválasztottak 23 nem fizika szakos személyt, és megkérdezték tőlük, hogy miért van nyáron meleg, télen pedig hideg. A helyes választ csupán ketten tudták. Hasonló tapaszta­la­to­kért nem kell Amerikába menni, mert más orszá­gok­ban sem jobb a helyzet. Az életét irá­ny­ító, befolyásoló jelensé­gekről a legtöbb em­bernek sejtelme sincs. Sőt szép számmal akadnak olyanok, akik nem is akarnak tudo­mást szerezni ró­luk. Még a gondolatát is el­utasítják an­nak, hogy va­la­ki meg­pró­bálja kizökken­teni őket be­szűkült világnézetükből. At­tól tartanak, hogy az új in­formációk hatására össze­zavarodnak bennük a dol­gok, és nyomasztó, szoron­gató érzéseik támadnak. A legtöbb ember ugyanis akkor érzi magát biztonságban, ha a nézetrendszere szilárd, rendíthetetlen, és útmutatóként szolgál. Nem baj, ha az általa vallott elvek nem felelnek meg a valóságnak. A lényeg, hogy higgyen bennük, és támaszkodni tudjon rájuk.

Ez az elzárkózó gondolkodásmód az oka annak is, hogy a legtöbb ember nem vásárol meg olyan újságot, nem vesz meg olyan könyvet, melynek tartalma ellenkezik a nézeteivel. Életkorunk elő­rehaladtával is egyre merevebbé válik a nézetrendszerünk. Minél idősebb valaki, annál jobban lecsökken a szellemi befo­gadó-képessége. Ez alól a zsenik sem kivételek. Szá­mos világhírű tudós tette nevetségessé magát be­gyö­pösödött nézetei hangoz­ta­tásával. A szaktudomá­nyok képviselői sem jár­nak élen az új információk befoga­dásában. A legtöbb tudós, kutató szakismerete meg­le­hetősen alacsony szinten áll. Még a töredékét sem tudják annak, amit tudniuk kellene a szakterületükről. Nem segíti elő ismereteik gyarapítását, hogy mere­ven elzárkóznak az új gon­do­latoktól, nem fogadják el mások ötleteit, elgondolásait. Ez az ostoba viselkedés nem egyszer em­be­ri gyarlóságra, az irigység, az önzés meg­nyilvánulására vezethető vissza. A val­lá­sos emberek többnyire mentesek az ef­féle magatartástól, de ők sem tudnak többet világnézetük alapjairól. Ugyan­olyan tájékozatlanok vallási kérdé­sek­ben, mint a természettudományok műve­lői a világ dolgokban. Rendíthetetlen vi­lágnézetük alapját az adja, hogy hisz­nek abban, amit a vallásuk tanít. Ilyen kö­rülmények között valóban nehéz el­vár­ni az emberektől a környezettudatos gon­dolkodást és cselekvést.

[

	Bokorbab		Káposzta		Fejes saláta		Paradicsom		Spenót
	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM
Nátrium	40,5	15,5	60	17,5	71	16	23	4,5	96	47,5
Kálium	60	2	13	2	169	1	68	1	117	1
Kalcium	73	10	42	7	37	6	36	3	88	12
Magnézium	0,36	0,22	0,38	0,18	0,43	0,22	0,35	0,16	0,52	0,27
Foszfor	10,5	4,04	10,4	6,12	24,5	7,01	14,2	6,07	28,6	12,4
Vas	69	6	48	0,4	60	3	53	0	32	0,3
Réz	99,7	29,1	148	23,7	176	53,7	148	58,8	237	84,6
Mangán	60	14,8	43,6	13,6	49,3	13,1	59,2	4,5	204	46,9
Kobalt	73	0	42	0	37	0	36	0	88	0,2
Bór	227	10	94	20	516	9	1938	1	1584	49
Hamuzsír	8,6	0,9	20,4	0,8	12,2	0	6,5	0	69,5	0

 „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek III. fejezetéből megtudhattuk, hogy a kemi­zálás következtében                                                                                          

                                                           1. táblázat

milyen arányban csökkent a különféle zöldségek-gyü­möl­csök vitamintartalma. Ennél is nagyobb csök­kenés tapasztal­ha­tó az ásványi anya­gok terén. Ez úgy de­rült ki, hogy a Rut­gers Egyetem kutatói

elhatá­roz­ták, hogy utánajárnak ennek a do­log­nak, és tudo­má­nyos mérésekkel dön­tik el a vitát. Az ökotermékek előállítói és fogyasztói ugyan­is váltig állít­ják, hogy a vegyszer­mentes zöldség-gyü­mölcs bel­tar­talmi ér­té­ke össze sem hasonlítható a nagy­üzemi módsze­rek­kel „gyártottal”, míg a két­kedők azt han­goztatják, hogy a „bio sem kü­lönb”. A vizsgálatokhoz öt­féle zöld­séget vásá­rol­tak a szuper­mar­ketek­ben, majd az öko­boltokban. Aztán ne­ki­álltak elemezni a mintákat. A ku­ta­tók sej­tették, hogy a vegy­szer­me­netes tala­jon előállí­tott öko­termé­kek jobb minő­ségű­ek lesz­nek, mint a műtrágyával, gyom­irtó- és permet­sze­rekkel átitatott földeken ter­melt ha­gyo­má­nyos termékek, de a vég­­ered­mény őket is meglepte. Az öko­ló­giai módszerekkel termelt spenót vas­tar­talma pl. 97%-kal haladta meg a kemizált spe­nótban talál­ható mennyiséget. Kobaltból pedig 99%-kal mértek többet az öko­spenótban. Ezen túlmenően szá­mos nyom­elem meg sem található a vegysze­res termékben, míg az ökotermékek bő­sé­gesen tartal­mazták ezeket a rendkívül fontos ásványi anyagokat is. (Egyébként összesen 65 mikroelem létezik, és ebből 53 ta­lálható a táplálékban.) A biozöld­ségek, -gyümölcsök állaga is jobb. A bio­para­di­csom szá­razanyagtartalma pl. 55%-kal haladta meg a vegyszeres tár­sáét. A mérések azt is kiderítették, hogy a ha­gyományos termelési eljárás során alkalmazott mérgek jelentős mértékben felszívódtak a növényekbe, és ezek né­melyike kifejezetten rákkeltő hatású.

A gabonaféléknél sem jobb a helyzet. A termőföld kalciumtartalma 200 év alatt harmadára apadt. A nyomelemek mennyi­sége a bú­zában 50%-kal, az ár­pában 60%-kal, a kukoricában pedig 80%-kal csök­kent az elmúlt 30 évben. Ugyan­ebben az idő­szakban a sárgarépa 40%-ot, a tej pedig 95%-ot veszített a vita­mintar­tal­má­ból, mi­közben a vegy­­sze­rek mennyi­sége sok­szo­rosára nőtt ben­nük. 30 évvel ezelőtt tehát egy pohár (2,5 dl) tejben annyi vitamin volt, mint most 5 literben. Ezért szen­ved szinte min­denki vitaminhiány­ban. Hi­ába eszik sokat, csak hízik tőle. Nem tud annyit enni, hogy a hi­ány­be­teg­ségek el­­ke­rül­jék. Ahhoz, hogy hozzá­jussunk a szük­séges mennyiségű C-vitaminhoz pl. sza­mócából napi 2 ki­lo­grammot kellene meg­ennünk. A szer­vezet által igényelt napi 400 mg E-vi­tamin is csak 3 liter étolaj­ban található meg, melynek elfogyasz­tá­sa kép­telenség. Részben ez az oka az elhí­zásnak is. A szer­vezet­nek szük­sége van vita­mi­nokra, ásvány­anya­gokra, ezért arra ösz­tönzi az egyént, hogy egyen töb­bet. Így próbál hozzá­jutni a számára lét­fon­tossá­gú anya­gok­hoz. A többlet­kaló­ria az­tán zsír for­májában rárakó­dik a tes­tére. A kör­nye­zetbarát ter­me­lés, állattartás azon­ban so­kat javított ezen a téren is. A bio­tejben 40-100%-kal több alfa-linolsav ta­lál­ható, mint a hagyományos tejben; míg a konjugált linolsav értéke 20-90%-kal volt ma­gasabb. Az 1. számú táblázatban rész­leteiben is tanulmányozhatjuk a vizs­­gálati eredményeket, az ökológiai mód­szerekkel és a kemizált