Életképek

A folyóiratokban, napilapokban tallózva több olyan cikket olvashatunk, amelyek jellemző képet adnak korunkról, társadalmunk jelenlegi állapotáról. Kár, hogy ezek az írások hamar a feledés homályába vesznek. Másnap új hírek jönnek, és a régi számok papírkosárba vándorolnak. Sokak szerint a háromnapos napilapot már kézbe venni sem érdemes. Ez azonban csak a napi politikai eseményekre vonatkozik. Az igazán értékes cikkek ugyanúgy időtállóak, mint a könyvek. Csak senki sem gyűjti őket össze, nem hívja fel rájuk a figyelmet. Arra pedig csak nagyon kevesen hajlandóak, hogy egy-egy tartalmas cikk megtalálása érdekében 36 oldalas, lepedőnyi méretű napilapokat hónapokra, évekre visszamenően végigolvassanak. Erre ma már senkinek sincs ideje. Így ezek a cikkek idővel feledésbe merülnek, az utánunk jövő generációk számára elvesznek. Ennek elkerülése érdekében emeljünk ki néhányat a legérdekesebb írások közül, hogy az utókor is tanulhasson belőlük. Elsőként kezdjük egyik égető gondunkkal, modern nevelési elveink következményinek felvillantásával:

„A kisfiú alig lehet 5-6 éves, és teli torokból bömböl. Ömlenek a könnyei. Az anyja kezénél fogva vonszolja kifelé a szupermarketból. Amint kiérnek az ajtón, a kölyök odavágja a csokit a falhoz. Nem ilyet akartam, kiabálja. Nekem az a másik kell, amit a tévéreklámban láttam.

– Eldobtad a csokit, most már nem kapsz fagylaltot – próbálja fegyelmezni az anyja. De csak azt éri el, hogy a gyerek kirántja a biciklijét a keréktámasztó vasak közül, és földhöz vágja. Aztán ahol éri megtapossa. A jövő-menők mosolyognak, a fejüket csóválják. Amúgy az esemény szót sem érdemel, hiszen úgyszólván mindennapos.”

(Koblencz Zsuzsa – Népszabadság, 2004. július 7. (10. oldal)

[

A Nagykörúton, csúcsforgalomban araszol a villamos. A jármű tömve van. Az egymással szemben levő székek egyikén egy kedves öreg néni kuporog, a másikon egy nő ül gyerekével az ölében. A kissrác himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. Az öregasszony egyre hátrébb húzódik, várja, hogy az anya mikor szól rá a kölyökre. De mivel ez nem történik meg, udvariasan megszólítja az anyát:

− Elnézést, hogy zavarom, de a kisfia folyamatosan rugdossa a lábamat. Legyen szíves, szóljon rá.

− Mit akar? – reccsen rá az anya –, nem fogom egy vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet személyi szabadságában! Foglalkozzon a saját dolgával, ne az én gyerekemmel!

A villamoson mindenki döbbenten nézi a jelenetet, míg egy tipikus rocker (acélbetétes csizma, tar frizura, feszülő gatya, bőrkabát, a füléről levett hallgatóból üvölt a metál zene) kiveszi a szájából a rágógumit, és komótosan beledolgozza nő hajába. Utána így szól:

− Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

[

Gyermekeink kényeztetése kultusszá vált. Már az érintettek is allergiásak a gyermekközpontú magatartásunkra. Bächer Iván egy rendkívül szellemes cikk formájában világít rá a jelenlegi helyzetre:

− Nézze meg, doktor úr! Teljesen kész a gyerek. Egész éjjel nem aludt, megállás nélkül bőg, alig eszik valamit, elrontotta a gyomrát is. Hát mi baja van ennek a gyereknek?

− Hadd nézzem csak. Aha. Sóhajts! Úgy... Nyisd ki most a szádat. Úgy. Na, hát ez teljesen egyértelmű. Ma már a negyedik ilyen esetem.

− Mi a baj?

− Várjon csak. No, kicsi Lalika, mondd meg nekem szépen: szeretnéd-e, ha jönne a Mikulás megint? Jó-jó, nem kell sírni, nem kell kiabálni, Lalika, nyugodj meg, nem jön a Mikulás, nem jön most egy jó ideig. Látja, asszonyom, ez egyértelmű: idült mikulásitisz.

− Micsoda?

− Mikulás-mérgezés. Tipikus tünetek. Álmatlanság, sírás, hányás, hasmenés.

− Jézusom!

− Hány Mikulás-ünnepségen vett részt a gyerek a héten?

− Hát volt neki Mikulás az óvodában egyszer, ugye. Aztán én elvittem a munkahelyemre, az apja elvitte az ő munkahelyére, mert elváltunk, tudja, doktor úr. És másnap elvitte a nevelőapja is az irodai Mikulásra.

− Ez volt a mostoha Mikulás.

− Úgy van. De volt még egy baráti Mikulás, tudja, összejött a régi társaság, már mindenütt van két-három gyerek. Aztán elugrottunk az én szüleimhez is…

− Mami-Mikulás.

− Úgy is lehet mondani. A papa is beöltözött, hát az valami csuda volt, a gyerek nem ismerte meg! És aztán este persze megjött az igazi Mikulás, az itthoni.

− Az volt a Fő-Mikulás. No, igen. Világos. És súlyos. Egy ilyen kicsi gyereknek egy Mikulás is sok. Nem tudja mire vélni, hova tenni azt se. De ennyi Mikulástól már összezavarodik egészen. Arról már nem is beszélve, hogy teli van ilyenkor az utca is Mikulásokkal…

− Ne is mondja, doktor úr.

− Mindenfelé Mikulások kóricálnak, vonulnak, sereglenek ilyenkor. Nem lehet lépni a rengeteg Mikulástól. Mikulás bukik rá a gyerekre a villamoson, a boltban, a parkban.

− Honnan tudja ezt ilyen jól, doktor úr? Képzelje, a gyerek már ki se akart jönni az utcára.

− És ahány Mikulás, annyiféle. Látja, maguknak is volt Elő-Mikulás, Utó-Mikulás, Al-Mikulás, Fő-Mikulás, és fogadni mernék, hogy lesz még Pót-Mikulás is.

− Kettő, doktor úr, kettő.

− Látja, asszonyom. Rengeteg a Mikulás. Elszaporodtak mértéktelenül. Nem is tudja, hogy hány Mikulás fordult már elő a praxisomban. Volt Házi Mikulás, Vad Mikulás, Al-Mikulás, Iker-Mikulás, Mű-Mikulás, Gumi-Mikulás, Vándor-Mikulás, Sorozat-Mikulás, Kóbor-Mikulás, Párt-Mikulás, Mélymagyar Mikulás, Szoci-Mikulás, Más Mikulás, Tarhás Mikulás, Sztráda-Mikulás, Pláza-Mikulás, Pikulás Mikulás…

− Az semmi, doktor úr, de minálunk idén Alternatív Mikulás is volt. Egy csinos fiatal lány, piros csizmában, rövid szoknyában. Haza is kellett vinni a gyereket, úgy bőgött szegény.

− Borzasztó. Egyébként a legtöbb Mikulás maga is ordít, akár az ökör, bele a szerencsétlen gyerek képébe, azt hiszik, úgy nagyobb lesz a tekintély.

− És mert nem hall jól a vattától. A legtöbbje ráadásul csinál még valami grimbuszt, nem tudja hol van, elfelejti és összekeveri a kölykök neveit, összevissza osztogatja az ajándékokat.

− Összekeveri a cetliket, amelyekre a szerencsétlen szülők ráírták a tudnivalókat. Így lesz Pistikéből Ferike, aki nagyon szépen furulyázik, holott nem is látott még furulyát, viszont nagyon ügyesen tornázik, de azért nem őt dicsérik meg, hanem a Nicolette-et.

− Mert a legtöbb Mikulás be is szivornyázik kicsinyt előtte. Próbálja kompenzálni a lámpalázat. Aztán pedig bűzlik, mint egy pálinkafőzde.

− Felnőtt se bírná ki ezt, nemhogy gyerek. Belebetegszik a legtöbbje a Mikulás-szezonba. Mikulás-mérgezést kap.

− Mit lehet ezzel csinálni, doktor úr?

− Kérem, egy igen szigorú Mikulás-elvonókúrára lesz szükség. Pirosat senki ne vegyen föl, általában semmi ne legyen piros. Nyugalom kell a gyereknek, csend, félhomály. Legokosabb ilyenkor pár napra valami kies faluba húzódni el. Ha a családban akadna szakállas, azt meg kell beretválni…

− Az bajos lesz, doktor úr. Az uramnak hatalmas szakálla van. Ráadásul Miklósnak is hívják, de őhozzá most szólni sem lehet. Képzelje, az Interneten rábukkant valami játékra egy dán termőtalajgyártó cég weboldalán. Délután hat és hét között kell megtalálni valamit, ezért ahogy megjön, már ül is le a géphez, mert aki előbb klikkel, az ajándékot kap, és ő már nyert egy gyönyörű fajanszot vagy micsodát. Aki mindennap játszik, az valami nagy ajándékot is nyerhet. Teljesen belebolondult ebbe a keresésbe. Rájött, hogy más oldalakon is vannak hasonló keresőjátékok, és most azokat szemezgeti. Gyakran éjfél után kettőig vakul a masina előtt…

− És mit kell megkeresni?

− Hogyhogy mit? Hát kis Mikulásokat. A legutóbbit a dán cég pénzügyi elszámolásában lelte meg. Nagyon büszke volt magára.

− Asszonyom. Itt a tudomány megáll. Nem tehetünk mást, várunk.

− Mire, doktor úr, mire?

− Hát a húsvétra, asszonyom. Akkor jön a nyuszi.

− És minden kezdődik elölről?

− No, igen.

− Hát köszönöm, doktor úr. És mivel tartozom?

− Amennyit gondol. Ide dobja csak, bele a puttonyomba.

Népszabadság – Hétvége melléklet, 2003. december 13. (11. oldal)

[

Nem kívánom senkinek, hogy húsvéti nyúl legyen. Mert én most az vagyok. Mondta is anyácskám a születésemkor:

− Jaj, szegénykém, kár, hogy ilyen szép fehérre sikeredtél, mert az embereknek az a mániájuk, hogy hozzád hasonló nyuszikat ajándékoznak a gyerekeiknek húsvétkor!

Igaza lett, sorra kerültem egy szép tavaszi délutánon. Épp a testvérkéimmel játszadoztam Julika néni Pest környéki portáján, amikor beállított a tüske hajú unokaöccse, és sokáig sutyorogtak. (Jelzem, az én apukámnak szép sima a szőre, és nem áll égnek, mintha áramot vezettek volna bele…) Aztán Julika néni szépen kiemelt a testvéreim közül, és átnyújtott „Tüskefejnek”. Becsületére legyen mondva, hozzátette:

− Zsoltikám, imádom a nyulaimat, vigyázz rá! És két hét múlva várom vissza!

Nem vagyok én gyáva nyúlfiú, mégis megrémültem, reszketett az orrom, a lábacskám, mindenem. Pedig akkor még nem tudtam, hová kerülök. Kezdjük azzal, hogy Tüskefej még ahhoz is buta volt, hogy igazi meglepetést szerezzen a gyerekének. Húsvétvasárnap reggelén, tehát amikor hazaértünk, azonnal kitett a legnagyobb szoba közepére, és diadalmasan kiabálta:

− Na, mit szóltok?

Én még jobban reszkettem, majd ijedtemben – hogy is mondjam…? – kicsi golyócskák jöttek belőlem. Igen, bekakiltam. És körülöttem szerteszét gurultak az apró golyócskáim. Több se kellett a feleségének - aki illett hozzá, mert neki sem volt normális szőrzete, piros hajat viselt! – rögtön üvölteni kezdett.

− Megvesztél? Egész nap takarítottam, és te idehozol egy kakáló nyulat!

− Mindent tönkreteszel! – ordított vissza Tüskefej, majd mondott egy csomó borzalmasan csúnya szót, mire Piroshaj még rondábbakat rikácsolt, aztán Tüskefej úgy becsapta az ajtót, hogy majd kiszakadt a helyéből.

Ekkor már annyira reszkettem, mintha valaki rázna belülről, közben Piroshaj összesöpörte a golyócskáimat, közben sírva fakadt. Ettől megnyugodtam – ezek nem engem, hanem egymást ölik meg –, és észrevettem egy gödröcskés arcú kislányt a szoba sarkában. Kicsi volt, mint én, és legalább úgy félt, mint én. Pedig „Gödröcske” már megszokhatta volna a szülei őrjöngését. A velük töltött hét alatt megfigyeltem, hogy vagy egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, vagy veszekednek. Higgyék el nekem, nincs olyan nyúlcsalád, aki befogadná őket! Ez nem a mi színvonalunk. Lássuk először Piroshajat! Ő sokat bőgött – eleinte sajnáltam, később már nem –, közben mindenkivel erőszakoskodott. Mert csak ő tudta, mi a helyes. Már a második napon a számba akart gyömöszölni egy hatalmas répát, de én fellázadtam, és kirohantam a kertbe. Amíg hajkurászott jókedvem lett – én voltam a gyorsabb –, és arra gondoltam, hogy én szerető családban élő, önálló akarattal rendelkező nyuszi vagyok. Nem elég, hogy idehoztak, ez a hatalmaskodó nőszemély még az életfunkcióimat is szabályozni akarja. Ha tehetné, azt is előírná, mit gondoljak. Hát nem! Piroshaj a lányával is hasonlóan bánt. Hülye és drága játékokat vett Gödröcskének, de ha nem örült eléggé, vagy ha nem ette meg a főztjét, vagy nem énekelt és szavalt, amikor a cicomás barátnőit vendégül látta, vele is ordított, mint a Tüskefejjel. Aki viszont csak a pénzről beszélt. Sokat evett, sörözött, de leginkább a szobájában ült, ha néha-néha otthon volt.

Amikor már nem féltem annyira, belopóztam a szentélyébe. Képzeljék el, egy olyan valami előtt ült, ami hasonlít a tévére, és mindenféle nénit nézegetett, aztán hosszú leveleket írt. Biztosan a néniknek… De ők ketten soha nem bújtak össze, mint az én anyácskám és apácskám esténként, hogy szülessenek még kicsi testvérkék! Ezért volt Gödröcske egyedül. Ezért ült örökké a tévé előtt, és unta a rengeteg játékát. Amúgy én nem bírok tévét nézni, pedig megpróbáltam. Megfájdult a fejem, és a sok szörnyűségtől nem tudtam aludni. Gödröcske ki is jött hozzám a teraszra éjszaka, és betakargatott. Megszerettem! Simogatott a pici kezével, az ölébe vett, úgy etetett. Szegényke! Én csak egy hete vagyok itt, de már fáj a gyomrom. Ez biztosan valami neurotikus izé, ami csak az embereknek van. Mindenesetre boldog vagyok, mert Piroshaj utál, és már sokszor kiabálta Tüskefejnek, hogy húsvéthétfőn vissza kell vinned a „kakálógépet” az öreglánynak. Eszerint nem dobnak el egy ligetben vagy erdőben, vagy egy autópálya szélén, mint sok sorstársamat. Én visszakerülök Julika nénihez – aki olyan jó, mintha nyúl lenne –, meg az imádott családomhoz. Csak ez a kedves, szomorú Gödröcske… Mi lesz belőle az emberek között?

V. Kulcsár Ildikó – Nők Lapja, 2013. március 27. (20-21. oldal)

[

Ez a pillanatkép Budapest egyik cipőboltjában készült, de megörökítője ugyanezt tapasztalta volna a nyugati világ bármely országában, a XXI. század elején:

„A cipők gyönyörűek, és átkozottul drágák. Hegyes orrúak, kényelmesek, lágy, puha bőrűek. Az áruk 18 ezer, 20-24 ezer. Gyorsan eldöntöm, hogy nem veszek semmit, de azért felpróbálok egy bordó tűsarkút. A fenébe, jól áll! Ám amikor megnézem az árát, úgy teszem vissza, mintha égetné a kezem. Ekkor veszem észre a polc előtt ácsorgó tizenéves lányokat. Erős smink »egyenfekete« festett haj, márkás cuccok, a nyakban mobiltelefon. A legeslegdrágább, most divatos típus, fényképet is lehet vele küldeni. (Jelzem én már nagyon várom, hogy feltaláljanak egy olyan leveseskanalat, amellyel ebéd közben lefotózhatom a családomat, vagy legalább lejátssza az Örömódát. Na, mindegy…) Az alacsonyabb lány fütyül a cipőkre, inkább a mobilját babrálja. Biztosan ismerik azt a külvilágot kizáró arckifejezést, amellyel egyesek – társaságban, értekezleten, közértben, bárhol – hosszú percekig nyomogatják az apró gombokat. Nos, a lány is így nyomkod, majd durva hangon kiált a barátnője felé: »A rohadt kurva életbe, jött egy SMS, de csak a díjcsomagokról! Fél hat van, kettő óta senki sem hívott! Gáz mi?« A barátnője megvonja a vállát, a lány pedig keserűen engedi le a mobilját.

Látom a szemén, hogy nagyon rosszkedvű. – Szegénykém! »Bekajáltad« a reklámokat? Elhitted, hogy az a csudára modern, pörgős »mobilérzés« majd csapattaggá tesz, és hirtelenjében telis-tele leszel barátokkal? Senki sem mondta, hogy a drága mobil kevés ahhoz, hogy érted aggódó, igaz barátaid legyenek? Nem mondták, hogy az érzelem, a kapcsolatok nem tárgyakban testesülnek meg? – gondoltam, miközben tovább figyelem. Ő dühösen nézegeti a cipőket – vigaszt keres – és mit tesz Isten? Épp az a bordó gyönyörűség jelent számára gyógyírt, amelyiket néhány perccel ezelőtt tettem vissza a polcra. Próbál, tetszik neki, hamarosan indul a pénztár felé. Az arcán azonban nincs öröm. Már nem csak őt, hanem a szüleit is sajnálom.”

V. Kulcsár Ildikó – Nők Lapja, 2003. november 5. (37. oldal)

[

A (Z) Zombi generáció

Igaz, hogy már az 1970-es évek elején megemlítették egy, a közeljövőben megszülető, fantasztikus generáció eljövetelét, a legtöbbször mégis a 2000-es évek elején esett szó erről a „csodanemzedékről”. Különböző, meglehetősen pozitív jelzőkkel illették őket: indigó-, kristály-, vagy épp szivárvány-gyermekek. A legfőképpen ezoterikus körökben népszerű elméleti fejtegetések szerint ez a generáció az, mely alapvető változást hozhat az emberiség életében, és ők lesznek azok, akik egy magasabb minőséget, szellemi szintet érhetnek el, ezáltal pozitív irányba állítva a teljes civilizáció menetét. A szülők nagy része méltán büszkélkedett azzal, hogy az ő csemetéjük is efféle indigó-gyermek, aki az átlagnál nagyobb intelligenciával rendelkezik, nem tűri a tekintélyelvűséget, és úgy általában egy szebb jövő letéteményese, egy magasabb rendű emberiség előfutára.

Aztán jött a nagy kiábrándulás, és azt vesszük észre, hogy jelenünkben a már-már profetikus tulajdonságokkal rendelkező generáció bejelentkezése az életbe valahogy elmarad. Az indigókultusz szép csendben elhalt, és mostanra már alig-alig akad valaki, aki komolyan gondolja, hogy a 2000 környékén született gyermekek megválthatják az egész világot és a jövőt. Sőt, ennek éppen az ellentétje kezd egyre markánsabb formát ölteni, és az egykor büszke szülők szomorúan konstatálhatják, hogy csemetéik nem csak velük veszítették el a kapcsolatot, hanem a valósággal is. Ha egyáltalán bármi igaz volt ebből az indigó-mítoszból, az legfeljebb annyi, hogy a Z-generációnak is nevezett nemzedék (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Zéknek fogom nevezni őket)[1] valóban merőben más, általánosítható tulajdonságokkal rendelkezik, mint eleik. Öntudatosabbak, ez igaz. Amennyiben az akaratosságot öntudatosságnak tudjuk be, hát mindenképpen. Ugyanez vonatkozik a nagyobb önbizalomra is, ám ez szerény megfigyeléseim szerint sokkal inkább egy álca, egyfajta páncél, ami mögött súlyos identitászavar húzódik meg.

Az indigókkal kapcsolatban sokszor jelentették ki (még mindig úgy 2000 környékén), hogy elutasítják a megkövesedett, idejétmúlt társadalmi normákat, így például nem szeretik, ha mindenféle napirend szerinti életmódra kényszerítik őket, és azt sem viselik el hosszú távon, ha felesleges dolgokkal (például tanulás az iskolarendszer keretein belül) terhelik le egyébként nagyszerű intellektusukat. Mindez tényleg jellemző a Z-generációra, ezt manapság láthatjuk-tapasztalhatjuk. De azért szögezzük le gyorsan: Sajnálatos módon az említett sajátosságok egyáltalán nem mint pozitív, konstruktív értékek jelentek meg és érvényesültek a mára immár tinikké és ifjú felnőttekké vált „csodagyermekek” társadalmában, hanem ezzel ellentétes módon egy befelé forduló, a valóságot nem csak megtagadó, de szinte gyűlölő, értékeket teremteni és felmutatni sajnálatos módon képtelen, sajátosan konfekcionált elmék lettek a jellemzők. Az indigók, kristályok és szivárványok rendkívül jó alapanyagnak bizonyultak a tömeges agymosást megcélzó projektek számára, hiszen ők immár egy emberként költöztek át a valóságból a virtuális térbe, ahol a lehető leghaszontalanabb tevékenységekbe temetkezve váltak igazi zombikká.

A nagy és szép remények tehát váratlanul teljesen összeomlottak, gyermekeink, akik minden előző generáció számára a jövőt, a szebb és jobb folytatás ígéretét hordozták magukban, mostanra a jövőtlenség, az általános apátia és az egyre veszélyesebb mértékű közöny, illetve elbutulás letéteményeseivé lettek. De hogyan történhetett ez? Nos, igen nagy dőreség lenne egyes-egyedül a Z-generáció tagjait hibáztatni azért, amivé lettek, és amiért a civilizációnk jövőképe egyre zordabb, fenyegetőbb szörnyalakot kezd ölteni. Ehhez azért mi magunk, a szülők is vehemensen hozzájárultunk, hiszen az X-generáció (ők azok, akik nagyrészt a Zék szülei lettek) sem büszkélkedhet például kiváló nevelési elvek kidolgozásával és azok következetes, rendíthetetlen alkalmazásával. Az X-ek ugyanis megadták magukat az egyre embertelenebbé váló korszellemnek, nem lázadtak, nem volt nagyobb forradalmuk, világszintű mozgalmuk, inkább konformista módon igazodtak a kor kihívásaihoz (pl. globalizáció, az amerikanizált konfekció-kultúra terjedése és terjesztése), ezzel pedig igen masszívan hozzájárultak az Elit által irányított civilizáció egy világrendbe erőltetéséhez és ahhoz, hogy ez a trend globális dominanciát vívjon ki magának.

Gyermekeiket többé-kevésbé magukra hagyták, a pénz és anyagi javak hajszája közben alig voltak otthon, inkább a munkahelyeken sínylődtek másod és harmadállásokban. A nevelést rábízták először a televízióra, aztán a világhálóra. Ez mostanra végzetes hibának bizonyult. Azt ugye tudjuk, hogy a televízió egy tömegpusztító fegyver. Tömegeket képes súlyos mértékben lebutítani, lealjasítani, agymosó jellege vitathatatlan és azzal is tisztában vagyunk, hogy a tévé tulajdonképpen az Elit egyik legsikeresebb eszköze a társadalommérnökségi projektjében. Úgy csinál zombit százmilliókból, hogy az áldozatok észre sem veszik, ahogyan szép lassan kiradírozzák valós énjüket és annak helyére egy konfekcionált, egyenszabású, szinte teljesen üres, örömtelen, majdhogynem robotizált ál-személyiséget teremtenek. Ez történt a magára hagyott Z-generációval is. Amíg apu-anyu a pénz után futott egész nap, addig a Z-gyerek naphosszat a tévét bámulta, majdhogynem hipnotikus állapotban és így azt az értékrendet sajátította el, amit a „CSŐ” sugárzott az elméjébe napi több órán keresztül. Ez pedig nem más, mint egy dehumanizált világkép, ami arra tanít, hogy egyrészt ne foglalkozz a valóban fontos dolgokkal, másrészt hajszold a könnyed élvezeteket, és persze megteremtette az alávaló celeb-antikultúra iránti igényt, avagy igénytelenséget.

Amennyiben a Zék számára a tévé volt a dajka, úgy a világháló lett a nevelőjük, tanár bácsijuk. Az Internet vezette be őket a nagybetűs életbe, vagyis annak silány másolatába, ami bitekből, pixelekből és szmájlikból, lájkokból áll össze. A chat-alapú kommunikáció elsorvasztotta mind az írás, mind az olvasás iránti vágyat, igényt és igényességet, és ez a nemzedék immár rövidített kifejezésekkel, primitív ábrákkal fejezte és fejezi ki magát, persze csak röviden, tömören, mert az a célszerű. Csakhogy ez kihatott a gondolkodásukra is, a rövid, egyszerűsített mondatszerkezetek sematikussá váltak, és a mindennapi életben is elterjedtek. Továbbá mivel a Zék általában a virtuális térben beszélgettek egymással.

Korábban én is észrevettem magamon, hogy amikor a családomról készítettem videót, vagy fényképeket, igazából az eseményeken kívül helyeztem magam, és holott fizikailag jómagam is jelen voltam ezeken az eseményeken, azokat egy közvetítő közegen keresztül (kamera, fényképezőgép, újabban okostelefon) éltem meg, ha megéltem egyáltalán. Néha, amikor erre rádöbbentem, leengedtem a készüléket, és éreztem, ahogy a tényleges valóság szele megcsap. A jelenség mostanra globális problémává nőtte ki magát. Hiszen néhány éve igen nagy divat lett mindent azonnal, online közvetíteni, fotókat és videókat ma divatos szóval élve instant megosztani. Egy kiránduláson, vagy utazás során, de bármilyen közösségi eseményen jóval több megfelelő artikuláció is afféle luxussá lett köreikben. Képzelhetik, hogy mindez milyen hatással lehet az általános intellektusra. Ráadásképpen miközben a Zék tengernyi időt töltöttek el tévénézéssel, majd a világhálón történő szörföléssel, szinte észrevétlenül hagyták el a lelki-szellemi fejlődéshez eddig elengedhetetlennek tartott tevékenységeket.

Például elfelejtettek olvasni és ezzel együtt szöveget értelmezni. Nem ismerkedtek meg sem Verne, sem más klasszikusok nagyszerű történeteivel. Elmaradtak az indián történetek, ifjúsági regények. És miután ezek nem hatottak rájuk, rajtuk keresztül nem lettek kíváncsiak a világunk különlegességeire, csodáira, nagyszerű tájaira, egyáltalán semmire. Nem mutatnak érdeklődést a történelem, a művészet és a természet iránt. Szerintük mindez hülyeség. No és megerőltető időpazarlás, mert egy könyv elolvasása helyett sokkal szórakoztatóbb számítógépes játékokkal mulatni az időt, amelyekben egy órán belül ház méretű halmokba lehet gyilkolni a virtuális ellenfeleket. Nagyon jó móka, fejleszti a reflexeket és a döntéshozatali mechanizmusunkat. És minden mást súlyosan elsilányít. Persze nem a játékokkal van itt a gond, hiszen azok egy egészséges személyiségben egy szintén egészséges egyensúlyt tartva valóság és virtualitás között semmiféle kárt nem okozhatnak. Csakhogy ez esetben az a helyzet, hogy a Dajka (vagyis a tévé) már kellően előkészített, simára gyalult elméjű generációt adott át a Nevelőnek, vagyis a világhálónak. Így ezek a gyerekek már akkor abnormálisan sérülékenyek és sebezhetők voltak, amikor először bevilágította sápadt arcukat a monitor vibráló fénye.

Szülők sehol, szabályok, rendszerűség, komolyabb elvárások nincsenek, szinte adta magát a mostani, szinte kétségbeejtő helyzet. A Zék minden iránt közönyössé váltak, ami nem egy képernyőn keresztül élhető meg. (Például akadtak olyan, a gyermekektől származó megfogalmazások, amelyekben a szülőket túl lassúnak, túl régiesnek, és tessék megkapaszkodni túl offline-nak írták le!...) Komoly pszichológusok kongatják folyamatosan a vészharangot (talán már későn) és próbálják bizonygatni, hogy a magára hagyott és tévé-, illetve internet függővé vált, illetve tett gyermekeink, és ezzel együtt a civilizációnk normális jövője vált módfelett bizonytalanná. És mi a helyzet most, mi a társadalom reakciója erre a figyelmeztetésre? Jóformán semmi. A szülők tehetetlenül tárják szét karjaikat, ők igazán nem érnek rá erre az egészre (mármint a módszeres nevelésre, eleve az ott és együttlétre), és miért is tagadnák meg gyerkőceiktől a modern technológia által biztosított nagyszerű kütyük használatát. Mert ugyebár, ha már nekünk nem adatott meg mindez, legalább ők lubickoljanak benne önfeledten.

A Zék szinte ösztönszerű módon tagadják meg a hagyományosnak számító fejlődési-fejlesztési és pedagógiai alapvetéseket. Tapasztalhatjuk, hogy hevesen lázonganak az iskolarendszer, a tanulnivalókkal szemben, mondván, azoknál jóval praktikusabb ismeretekre lenne szükségük a jövő társadalmában. Mert ugye a Szép Új Világban már nem lesz trendi a műveltség, tájékozottság, az alapvető ismeretek elsajátítása-birtoklása. Ebben, az Elit által irányított Szép Új Világban arra lesz szükség, hogy miképpen lehet minél több pénzt keresni azért, hogy minél több, pillanatokon belül elavuló kacatot vásárolhassunk, ezzel kifejezve és magunkon hordozva a társadalmi hierarchiában elfoglalt státuszunkat jelképező szimbólumokat, mivel ugyebár „annyi vagy, amennyid van”. Mármint szám és összegszerűen kifejezve. Irodalom? Művészetek? Ezeket nem lehet pénzre váltani, ezektől nem lesz menő kocsim, telefonom, táblagépem (oké, tabletem), nem leszek tőlük szép és csinos, vagy cool.

Az iskolarendszer ellen ágálók több szabadidőt követelnek maguknak, tanóraszám csökkentést, mert túl vannak terhelve. Egri csillagok helyett Csillagok háborúját és Az Igazság Ligája képregényeket. Mert most az a trendi. Ezeket könnyebben meg lehet emészteni, mert nincs bennük semmiféle szellemi tápanyag. A kötelező olvasmányok régies ócskaságokká váltak, és egyszerűen nem hajlandók azokon átrágni magukat. Ha megengedik, ezzel kapcsolatban egy személyes példa: A lányom iskolájában a nyolcadik évfolyamon immár nincs kötelező olvasmány. Megszüntették. Az irodalomtanár szerint azért, mert és most őt idézem „úgysem olvassák el, ha pedig mégis, akkor nem értik, hogy mit olvastak”. Ahogyan a kézírást kezdik kiölni a társadalomból (fontos személyiségjegyről van szó, úgyhogy tényleg le kell számolni ezzel), úgy a szövegértés és az alapvető számtani feladatok megoldásának készsége is megy a kukába.

Az Egyesült Államok tanárképző főiskolai felvételijén immár nem állítják leküzdhetetlen akadályok elé a diákokat, így nincs többé írásbeli vizsga! Vajon mivel foglalkozna szívesen a Z-generáció a jelenlegi tananyagok helyett? Történelemből például lehetne olyasmi tananyag, amiből megismerhetik a Facebook megalakulását és felemelkedését. Irodalom? Nos, nehéz dió, de megoldjuk: Harry Potter röviden kivonatos, 54 oldalas kiadás, egész tanévre elosztva. Földrajz teljesen szükségtelen, hiszen itt van a telefonomon a GPS. Matematika sem kell, ugyanilyen okból kifolyólag. Testnevelés? Ne már, mozgok eleget a virtuális térben! Persze ez így szándékos sarkításnak tűnik, de biztosak lehetnek abban, hogy nem járok messze a valóságtól, vagyis attól, amit a Zék annak hisznek.

De persze minderről nem a Z-generációsok tehetnek, legalábbis nem teljesen, sőt, még csak nem is az őket nevelő vagy nem nevelő X-nemzedék! Ez bizony korszellem, ráadásul egy mesterségesen, láthatatlanul, megfoghatatlanul ránk erőltetett antikultúra, amit a legfelsőbb szinteken terveztek meg és egy aprólékosan kidolgozott projekt keretein belül adagoltak be, mint valamiféle halálos szérumot. Apró cseppekben, minden egyes csepp el előidézve a szervezet további romlását, leépülését. A különböző kultúrák keveredése, az amerikanizált életstílus és gondolkodásmód elterjedése világszerte, a liberális filozófiák térnyerése és az összes olyan folyamat, ami összefüggésbe hozható a globalizációval, együttes hatásként lépett fel gyermekeink életében és hozta ki belőlük a legrosszabbat. Pedig ők sem alávalóbbak képességek tekintetében, mit mi, avagy nagyapáik-nagyanyáik voltak, sőt! Észrevehetően korában érnek, hamarabb nyiladozik az értelmük, intelligensek, nyitott gondolkodásúak, jó darabig toleránsak és empatikusak.

Amíg ebben a korszakban vannak és nem csapja meg őket a digitális mocsár első bűzhulláma, valóban reménykedhettünk abban, hogy ők mások lesznek, méghozzá jó, pozitív értelemben. Csak ugye az a nagy helyzet, hogy a sokat átkozott iskolarendszer a fene nagy liberalizmus alatt szinte teljesen átalakult, megengedőbb lett, szabadabbá tette a diákokat, akik ennek következtében már délután kettő után otthon voltak, hiszen jóformán mindenhol megszűntek a délutáni foglalkozások. Apu-anyu pedig a legjobb esetben is csak este öt-hat óra körül érkezett haza a mindennapi robotból, fáradtan, frusztráltan, teljesen kifacsartan, ekkora pedig immár 3-4 órája vagy a tévé, vagy a számítógép, azon belül a világháló rendezte át a kicsinyek agyát. Ebbe nekünk vajmi kevés beleszólásunk volt. De mivel az Elitnek egy összetett gondolkodásra képtelen, a maga kis világába bezárkózó, sekélyes dolgokkal beérő emberanyagra lesz szüksége ahhoz, hogy minden különösebb ellenállás nélkül megvalósíthassa az Új Világrendet, így nem készültek országos szintű programok a jól mérhető és érzékelhető elbutulás, a kütyüfüggőség kezelése céljából.

Sőt, ennek éppen az ellenkezője történt. Reklámhegyek célozták meg a fiatal korosztályt, villogtatták nekik a legújabb okostelefonokat, a sikerfilmek pedig tudatalatti propagandát folytattak az „élj a mának” filozófia nagyszerűsége mellett. Kialakították az „én-enyém-nekem-magamnak” gondolkodásmódot, megtanították a gyermekeinknek azt, hogy ne foglalkozzanak semmi mással, csak önmagukkal. A filmes hősök korábban művelt férfiúk és finom lelkű hölgyek voltak, mostanra csodaképességekkel rendelkező izomkolosszusok, akik francot sem tudnak semmiről, és még a szociopata Vasember is a számítógépes asszisztensével társalog, „Ő” a legjobb barátja. Mindemellett szinte az összes mai példakép antiszociális pszichopata. Nincsenek igazi barátaik, elvonultan élnek, megtagadták az egész világot, és persze már nincs könyvtárszobájuk, csak egy MacBook az asztalon, amibe éjjel-nappal beletemetkeznek.

Hát persze, hogy ezeknek a tudatalatti sugallatoknak simán bedőlnek az ifjak! Mi pedig túl fáradtak, túl elfoglaltak, túl türelmetlenek vagyunk ahhoz, hogy ezt a gigászi ráhatást valahogy legalább megpróbáljuk egyensúlyozni. A hatalom tehát tudatosan nevel zombikat a Z-generáció tagjaiból, mert arra van szükségük, hogy könnyen megvehető, a valóságtól elforduló felnőtteket neveljenek belőlük, akik az egyre fejlettebb virtuális technológia foglyaivá váljanak. Ők pedig addig is azt csinálnak a tényleges valóságban, amit akarnak. Senkit nem fog érdekelni. Gyermekeink ott lubickolnak majd a VR-világok millióinak egyikében, ahol bármit megtehetnek, még azt is elhitetik velük, hogy híresek és gazdagok, pedig nem azok. Egy egész nemzedék elé tesznek VR-eszközöket, ami valójában vakká és süketté teszi őket, és abban a kevés időben, amit a valóságban töltenek, kiterjesztett valóság kontaktlencsékkel teszik számukra varázslatossá az egyébként ütött-kopott, legalsó szintű létezést. Ha pedig észreveszik, hogy a nem kiterjesztett valóság mennyire sivár, kézzel-lábbal menekülnek vissza a VR-világba, ahol egyébként még a munkájukat is képesek lesznek elvégezni, hiszen mindenki más ott van! Micsoda főnyeremény egy ilyen, immár szinte tökéletesen átmosott nemzedék az Elit számára!

Most, ebben a pillanatban rabolják, lopják el tőlünk saját gyermekeinket, lazítják meg a családi és bármilyen más jellegű érzelmi kötelékeket, rajtuk keresztül aprózzák fel és semmisítik meg a hagyományos és bevált közösségi rendszereket. Mi lesz utánuk? Persze ez még csak az előnemzedéke a Szép Új Világnak, mert jönni fog a következő, a mi unokáink, az immár nem betűvel, hanem talán számmal jelölt generáció, akiket elvileg a Zék fognak felnevelni. Azok a Zék, akik soha nem tanulták meg, milyen egy igazi családban élni, milyen elvárásokat kell támasztani egy gyerekkel szemben, hogyan kell vele bánni, és egyáltalán, azt sem tudják, hogyan neveljék, hiszen ők maguk is visszautasítottak minden hasonlót. Vajon milyenné válik az a generáció, amelyet egy súlyosan kütyü- és internetfüggő, éveket a VR-világokban töltő, minden empátiától megfosztott, végletesen lebutított, a világról mit sem tudó nemzedéknek kellene felnevelnie? Még belegondolni is félelmetes és egyébként talán jobb is, ha nem tesszük.

Talán az lesz az Armageddon-korosztály, a világvége gyermekei, az utolsó nemzedék. Már az is elképzelhetetlen, hogy a mai ifjak, ha eljön az ideje, felelősséggel tudjanak kormányozni, komoly, világszintű problémákat megoldani, kezelni, illetve olyan, fizikailag megfogható innovációkat kiötleni, amik által garantált a további, szédületes fejlődés, amit eddig produkáltunk. No és a gyermekeik? Ők lesznek azok, akik már hírből sem hallottak könyvekről, szüleiktől pedig csak azt látják, hogy egy szerkezettel a fejükön töltik a napjaikat pillanatnyi élvezeteket hajszolva, talán a szükséges tápanyagot intravénásan adagolva maguknak, nehogy véletlenül éhen vagy szomjan haljanak a féktelen és végeláthatatlan VR-móka közben.

Nem véletlenül írom ezt, ugyanis az utóbbi időben egyre több olyan eset történt, amikor az internetbe, számítógépes játékba belefeledkezett fiatal 48 vagy még több óra elteltével holtan fordult le a székről, mert egyszerűen kiszáradt. Egy távol-keleti házaspárnak a néhány hónapos kisbabája egyszerűen éhen halt mellettük, mert számítógépezés közben elfelejtették, hogy néha meg kellene etetni őt! Úgyhogy ez egy nagyon is valós veszély! Mi lesz itt 20-30 év múlva? – tesszük fel a kérést egyre kétségbeesetten, és erre bizony a szakértők sem tudnak választ adni. A fejlődés, avagy degeneráció menete kiszámíthatatlan, túl sok a bizonytalansági tényező.

Reménykedni persze lehet. Egyrészt abban, hogy a Z-generáció előbb-utóbb úgyis kénytelen lesz úgymond megkomolyodni, hiszen kilépve a nagybetűs életbe, elhagyva a Mama Hotelt (így nevezik azt a szülői hátteret és otthont, ahol még a húszas éveik végén is teljesen jól elvannak az ifjak), bekerülve a munka világába óhatatlanul is meg kell ismerkedniük az őket körülvevő valósággal. Ez az optimista hozzáállás. A pesszimistábbak szerint a Zék éppen most hagyják ki a szellemi-intellektuális érés legfontosabb szakaszait, így egészen más típusú felnőttekké válnak. Infantilisekké, érzelemszegényekké, akik továbbra is befelé, mesterségesen alkotott világokba fordulnak. A technológia fejlődésével pedig ez a trend még erősebbé és károsabbá válhat. 20-30 év múlva az Új Világrend előszobájában találja magát ez a generáció, és ami a legnagyobb baj. Ezzel nekik nem lesz semmiféle komolyabb problémájuk. Azt sem fogják tudni, hogy egy elnyomó rendszer foglyai. Ott, a virtuális valóságban önfeledten szabadok lehetnek. De csak ott.

Trendi-fasizmus

Tudják, hogy miért van manapság immár minden 12 évesnek okostelefonja? Azért, mert, ha a saját kis közösségükben nem tudnak felmutatni egy legalább többé-kevésbé menő modellt, akkor azonnal céltábla válik belőle. Gúny tárgyává teszik, kirekesztik, idővel tönkreteszik és van, hogy öngyilkosságba hajszolják. A Zék elképesztő tökélyre fejlesztették a sajátos trendi-fasizmusukat, ami nem tűr el semmiféle eltérést, kilógást, különbözőséget az átlagtól, ami egyébként egy márkákon, brandeken alapuló, konfekcionált, minden egyediséget nélkülöző normarendszer. Az egyenember tökéletes receptje. Legyen ilyen és ilyen márkájú cipőd, ilyen és ilyen ruhád, telefonod, így meg úgy csináld meg a hajad, és ezeket meg ezeket a kifejezéseket használd. Szeresd ezt a celebet, azt meg utáld.

Ennek a generációnak minden egyes, az életben eltöltött mozzanata kőkeményen önszabályozva van, és ettől egyszerűen nem térhetsz el, mert azonnal közutálatnak fogsz örvendeni. Legyél mindig online elérhető, lájkolj, ossz meg, semmi mással nem kell törődni. Ez olyannyira elhatalmasodott, hogy egy mai tini immár teljességgel elképzelhetetlennek tartja, hogy mobiltelefon nélkül töltsön el akár csak néhány órát! Hiszen ez esetben kiesik a vérkeringésből, nem kap értesítéseket az ismerősei tevékenységéről, nem képes megnyilvánulni, a többiek számára életjeleket adni, így aztán olyan, mintha meghalt volna!

Körösztös György – Hihetetlen magazin, 2018. április (9-14. oldalak)

[

Drámai pillanatokat élhettünk át hétfőn, leállt a Facebook, az Instagram és a Messenger az egész világon. Szörnyű volt, hogy a legjobb barátnők csak úgy tudhatták meg egymástól, hogy éppen ki merre eszi a méregdrága salátáját, hogy fel kellett hívniuk a másikat. Elviselhetetlen fájdalom volt a tinik számára, hogy képek görgetése helyett elő kellett venni a családi fotóalbumot, és jókat kellett derülni a szülőkkel az óvodás képeken. Nem is beszélve arról a kínról, hogy a munkatársaknak a céges e-mailt kellett használniuk arra, hogy megbeszéljék a másnapi prezentáció részleteit. És akkor még csak nem is említettem az olvasást, az összebújós, telefonnyomkodás nélküli filmnézést, vagy csak egy egyszerű beszélgetést. Kemény lehetett. Tényleg kegyetlen volt az a hét óra, hiszen nem olvashattuk el egy friss posztban a legújabb motiváló idézetet Coelhótól és társaitól. Hiába készültek el az agyonretusált szelfik, senki nem láthatta azokat, és ne is beszéljünk az emojikról, hisz a hiányuk fájdalma szinte leírhatatlan volt. Biztos voltak, akik ezt így élték meg, én őszintén be kell valljam, észre sem vettem, hogy megállt a világ. Vagy talán mégis, mert végre olyan jó volt egy nagyot lélegezni, mint Neo, amikor lekapcsolódott a Mátrixról.[2]

Várhelyi Zoltán – Blikk, 2021. október 7-10 (2. oldal)

[

Tengernyi bajainkat tovább tetézi, hogy rohamosan nő az egymástól való elidegenedésünk. Mindenki begubózik, csak magával törődik. Az utcán, a buszon, a villamoson szenvtelen pillantásokat vetünk egymásra. Kimondatlanul is közöljük embertársainkkal, hogy „a legcsekélyebb mértékben sem érdekel a sorsod. Egyáltalán nem izgat hogy vagy, sőt az lenne a legjobb, ha nem is lennél.” Mindennek oka az általunk kialakított modern társadalom. A fogyasztói társadalom valósággal elfogyasztja az embert. Ez a mindent és mindenkit áruként kezelő szemlélet vezetett a posztmodern embertípus kialakulásához, melynek legfőbb ismérve az „én kiüresedése” és a „végső elidegenedés”. A legszorosabb kötelékek a legmélyebb emberi kapcsolatok (szülő-gyermek-házastársi viszony) is rohamosan gyengül, egyre ridegebben és elutasítóbban bánunk mindenkivel. A fogyasztás mámorában észrevétlenül belopódzott életünkbe a közöny, a bizalmatlanság, a szertelenség. Már csak önmagunkat szeretjük, de azt is egyre kevésbé. Nem figyelünk a másikra, nem egymással, hanem egymás mellett élünk. Sokszor nem szándékosan tesszük, hanem a korszellem diktálja nekünk, kényszeríti ránk ezt a viselkedést. Valahogy „benne van a levegőben”, hogy most ezt kell tennünk. Nem muszáj, de mi engedelmeskedünk ennek a késztetésnek.

Emiatt restelljük magunkat, és nem merünk szembesülni az igazsággal. Az önmagunk előli menekülésnek számtalan formája van: a túlhajtott szex, a bulizás, a vásárlási láz, vagy a munkába való beletemetkezés. Mindegy hogy mi, csak állandóan lefoglaljon bennünket, ne maradjon időnk a meditálásra, a helyzetünkön való elgondolkodásra. Ennek során ugyanis rájönnénk arra, hogy tévúton járunk, egész életünk haszontalan pótcselekvések sorozata. Nem azt tesszük, amit kellene, nem úgy viselkedünk, ahogy illene. Már az időnként megnyilvánuló ösztönös segítséget sem vagyunk hajlandóak elfogadni a másiktól. Egy csattanós riposztba sűrítve jellemzi a jelenlegi helyzetet Pünkösti Árpád Népszabadságban megjelent cikke:

Ónos eső után az utcán csak a reménybe kapaszkodhatsz, meg a kesztyűdbe. Előttem ifjú hölgy araszol. Trottőrcipője nem erre a küzdelemre való. Kabátkája csípőig ér, a tomporán megfeszülő izomrostokon oda-vissza zongorázik az óvatosság és a félelem. Mintha kirántanák alóla a járdát, repülnek a lábak, kalimpál a kéz, földet ér az imént még finoman hullámzó fekete nadrág, feljajdul a kabátka szárnya. Mellé csúszom. Az arca még szebb. Barna a haja, ernyedten csukva tartja a szemét.

− Megütötte magát? Nem tört el valamije? – kérdem.

Kivirrad a kékeszöld szem. Néz rám. Nézek rá. Két idegen. Mozdítja a fejét jelezve, hogy ne tört el semmije. Nyújtom felé óvatosan a kezem. Lekapom a kesztyűm, hogy jobban megfoghassam. Kicsit belém kapaszkodva ügyesen fél térdre emelkedik, feláll. A jobb kéz még fogja a bal kezet. Fürkésszük egymás arcát, és amikor enged a szorítása, megbillenek, és már repülök én is. Oldalt hengeredek, és kényszeredetten fölmosolygok Amarilliszre. Ő már kacag, mintha tudná, hogy ebben a repülő keresztségben milyen nevet kapott. Lehúzza a kesztyűjét, nyújtja értem a kezét. A tekintet jobban kapaszkodó, mint a kéz.

− Kar a lábé, láb a karé! – harsogom teli torokból. Hogyan jutott épp ez az eszembe?

Már egymás mellett állunk, fogjuk egymás kezét, és ő kacagva megismétli: Karalábé! A csillogó szemekben ott a derű. Mintha attól remegne meg, és már csúszunk, dőlünk, borulunk ismét. Felemelem a fejem. Ezt teszi ő is. Próbál feltápászkodni, és amikor nyúlnék érte, hogy segítsek, rám villan a tekintete, és ezt sziszegi felém: menj a francba! Felkelünk külön-külön, és amikor még egy dühös pillantást vet rám, belém remeg a düh: hülye tyúk, hisz ő rúgta ki a lábam!

Népszabadság, 2002. december 28. (7. oldal)

[

A harmincas hölgy beült az autójába, láttam, siet, mert a zacskókat bevágta a hátsó ülésre. Azonnal indított, de az autó köhörészett, jól lehetett hallani, amint a lemerült akkumulátor megmozdítja ugyan a motort, de annyira gyönge, hogy elindítani már nem tudja. A nő arcára kiült a rémület, két kezét fölemelte, s ráejtette a kormányra. Aztán a fejét is ráhajtotta, lehúzta az ablakot, s azt mondta, ez nem lehet igaz. Egy bevásárlóközpont parkolójában történt, az autóm mellett álldogáltam. E helyzetet fölöttébb kedvelem, várni és nem bemenni nagyon jó. Nem azért, mert averzióim volnának az efféle üzletekkel szemben, rég túljutottam a magyar termék – olcsó termék dilemmán, s miután a hajdan hatvanforintos hazai biojoghurt újabban háromszázba kerül, rendre az utóbbi mellett kötök ki.

Ellépdeltem a hölgy irányába, aki ekkor épp a férjének telefonált. Azért mentem hozzá, hogy rávegyem, ne próbálkozzék többet, ne nyúzza szét teljesen az öreg akkumulátort.

− Tegnap határoztuk el, hogy új aksit veszünk - mondta őszinte kétségbeeséssel, amikor lehajoltam a vezetőülés melletti ablakhoz. És hozzátette: már szólt a férjének, menjen el az óvodába a gyerekért. Az autót itt fogja hagyni éjszakára, nincs pénze arra, hogy trélert hívasson. Miként az sem lehetséges, hogy visszamenjen az áruházba, s „bikakábelt” vásároljon. S mire mindezt végigsorolta, kezdte összeszedni a cókmókját.

− Várjon még, ne rohanjon – javasoltam neki, mert nagyon bonyolultnak találtam azt, amit felvázolt.

− Körülnéztem, mert egyedül nem tudtam az autót megmozdítani.

− Bocsánat, segítségre volna szükségem – ezzel közelítettem egy középkorú férfihoz, de teljes megdöbbenésemre, mellette lépdelő asszonya nyomban sietősebbre fogta a lépést, a férfi pedig hátat fordított nekem.

Még egy esetben megtörtént szinte teljesen ugyanez. Végignéztem magamon, mi lehet rajtam annyira riasztó, hogy azonnal eliszkol előlem, akihez fordulok. De nem találtam semmi olyat, amitől magam is megijednék. Aztán tovább vártam. Az unokáikkal bevásárlókocsijukat tologató nagymamáknak nem szólhattam. Majd harmadszor is kudarcot vallottam, pedig ekkor már rafináltabb voltam. Az autójában szipogó nő felé mutattam, s azt mondtam, baj van az autójával. A harmadik megszólított azt felelte: sajnálja, „hívjunk” szerelőt, a férjének gerincbántalmai vannak, nem engedheti, hogy lökdösődjön.

Miközben vadásztam, eszembe jutott egy korábbi jelenet, amikor én magam álltam tehetetlenül – ugyanezen a helyen – a motorháztető fölött. Megszólalt a riasztó, közben blokkolta az indítást. Este volt, kissé már sötét is, buheráltam az autóm belsejében, közben sivákolt a sziréna. Sorra mentek el mellettem a vásárlók. Senki nem akadt, aki odajött volna, s megkérdezte volna, mi a baj. Már azért is indokolt lett volna az érdeklődés, hogy nem lopom-e véletlenül az autót. Legalább tizenöt percembe telt, mire rájöttem, hol s milyen gombot kell megnyomnom ahhoz, hogy elindulhassak. Ennyi idő alatt vidáman el lehet kötni egy autót – ezt szűrtem le akkor magamban –, s a kutya se veszi észre.

Mi történt? Mi okozhatja az immáron teljesen megszokott elhárító mozdulatok széles körű elterjedését? Van az ilyenkor tapasztalható tekintetekben valami olyan többlet, mely túlmutat a szimpla segítség megtagadásán. Az elhárítás mellett tetten érhető az a körülhatárolhatatlan antigesztus, mely mögött megmagyarázhatatlan félelmek, sérelmek és csalódások rejlenek. „Persze, tologassam a méregdrága autód, de ha nekem kell valami, kórházban, iskolában, hivatalban, akkor coki, mi?” Vagy: „Gyere, gyere, Károly, vigyázz, még leütnek, miközben segíteni akarsz.” Vagy: „Mindenki oldja meg a saját problémáját!” Vagy: „Nem érek rá, nem látja, hogy rohanok?” Vagy: „A rohadt életbe, nem váltunk aprót, miért nem lehet ezt megérteni!” Vagy: „Nem tudom, nem vagyok idevalósi.” Vagy: „Húzz el, köcsög, elfoglalod az egész sávot.”

A negyedik megszólított örömmel segített. Pár másodpercig tartott az egész. Kitoltuk az autót az egyenes szakaszra, aztán egy lejtős területen belendítettük. A bajba jutott hölgynek azt mondtuk, ha sikerül, meg ne álljon. Ő ezt szó szerint értette, mert anélkül hogy visszaintett volna, minden különösebb hálálkodás nélkül, egy szemvillanás alatt elviharzott.

Rab László – Népszabadság, 2005. június 4. (5. oldal)

[

Mindenkinek – na jó, majdnem mindenkinek – van valami gyengéje. Előfordul, hogy saját maga észre sem veszi, ám szerencsére itt a társadalmi kontroll: mások előbb-utóbb rádöbbentik. Idős koromra úgy véltem, hogy ismerem már rossz szokásaimat – melyek felsorolásától helyhiány miatt eltekintek – , ám akadt egy, amellyel most kellett szembesülnöm. Mégpedig azzal, hogy én bámulom az embereket. Azt persze mindig tudtam, hogy érdekelnek. Mármint az emberek. Pedig gyanakodhattam volna, hogy ez nem normális. Így aztán nyugodtan nézegettem jártomban-keltemben azt, aki szembejött velem. Volt, aki viszonozta pillantásomat – leginkább a kisbabák és az öregek – de a többség rá se rántott. Érdeklődésem nem zavarta sem a walkmant hallgató fiatalokat, sem a hátukon nehéz táskával baktató, kavicsot rugdosó iskolás gyerekeket, sem a nagy szatyrokkal komótosan sétáló kukázókat, s legkevésbé a jól öltözött, határozott léptekkel siető fiatalokat, akik egyik kezükben mobillal, a másikban diplomatatáskával igyekeznek kocsijuk felé, s közben – noha nincs harmadik, kezük! – már messziről kikapcsolják a riasztót. Hát megnéztem őket meg a többieket is, s ez eddig nem zavart senkit.

Ám az idén tavasszal úgy látszik, elfogyott embertársaim türelme. Egy kórházi folyosón ültem egymagamban, valami papírra vártam. Kiolvastam már az újságot, az összes tájékoztatót, feliratot, plakátot. Ekkor a folyosó végén megjelent egy csinos, fiatal takarítónő; gyors, szakavatott mozdulatokkal mosta a követ. Hát őt néztem. Amikor mellém ért a felmosó partvissal, készségesen a pad alá húztam a lábam. Ő pedig, anélkül hogy felnézett volna a nedves kőről, ezt mormogta:

− Most mit bámulsz? Gyűlölöm, ha bámulnak!

Lábával nagyot taszított a vödrön, kifröccsent a víz. Rossz kedve lehetett. Igyekeztem elfelejteni. Nyáron újabb jelzés érkezett. Összetalálkoztam az utcán azzal a hajléktalan asszonnyal, aki többnyire a mi házunk előtt tanyázik társaival. Eszembe jutott, hogy úgy is szándékomban áll elvinni néhány ruhát egy gyűjtőhelyre, hát miért ne adhatnám neki? Ezért aztán alaposabban végigmértem, hogy ráillik-e az én méretem. Észrevette pillantásomat, rám förmedt:

− Most mit bámulsz? És nagyot köpött felém, de nem talált el.

Mégis a Máltai Szeretetszolgálat mellett döntöttem. Aztán: sportosan öltözött maffiózó kerülget az utcánkban egy vadonatúj autót. Mikor mellé érek, éppen a műszerfalat tanulmányozza. Szúrósan rám néz:

− Most mit bámulsz; mama? Ne mondd má’, hogy a tiéd!

Nyakigláb kamasz gördeszkázik a járdán. Egyenesen nekem tart. Elugrok.

− Most mit bámulsz? – nyerít rám. – Félsz, hogy nem tudok fékezni?

Ugyanez autóval. Egy terepjáró szinte derékszögben ráhajt a járdára. Rémülten lapulok.

− Most mit bámulsz? – kérdi a kikászálódó izomember. – Parkolni nekem is kell valahol!

A napsütötte utcán valami a fejemre zúdul. Odakapok, a hajamban csikk, morzsa, ropi, papírgalacsin. Felnézek. A második emeleti erkélyen dús idomú hölgy; a hűvös idővel dacolva, melltartóban ráz egy koszos pokrócot.

− Most mit bámulsz? – süvít le rám. – Te nem szoktál takarítani?

Részeg ember nyom egy kaputelefont. Hiába. Rázza a kaput, majd hatalmasat rúg az ólomüvegbe. Csörömpölés, naná, hogy odanézek.

− Most mit bámulsz? – kérdi fenyegetően. Te csak törődj a magad dolgával, nyanya.

Milyen igaza van. Lám a többiek jönnek-mennek az utcán, rá sem hederítenek. Nem, ígérem nem fogok többé bámulni. Még a tévét se nézem. Azokat az aktuális beszélgetős műsorokat semmiképp. Nehogy már valaki leszóljon nekem a képernyőről, és megkérdezze:

− Most mit bámulsz?

Inkább a magam dolgával törődöm. Nézem a virágaimat. Ők szeretik.

Janikovszky Éva – Népszabadság, 2000. október (26. oldal)

[

Mitől lesz nagy egy író? Görgey Gábor világviszonylatban is érvényes válasza erre a kérdésre: „Természetesen attól, hogy fogja magát és meghal. Amint meghal, egyszerre megnő, és ott magaslik a gyászoló kortársak előtt, mint a jegenyefa. Nem szép lassan, és fokozatosan nő, mint gondolnánk, hanem egyszerre, ugrásszerűen. Mint a villámcsapás ott terem, hirtelen nagy író születik. Nem kell hozzá más, mint hogy meghaljon. Abban a pillanatban, ahogy kiterítik, óriás lesz. Fekszik az író a ravatalon, és rohamosan, mondhatni ész nélkül nő az életműve. Neki a kisujját sem kell mozdítani. Valamikor minden egyes jelzőért meg kellett küzdenie. Most pedig nincs szüksége sem golyóstollra, sem írógépre. Lám milyen egyszerű, előbb is rájöhetett volna. A nagy életműhöz nem kell semmi más, csak annyi, hogy kiterítsék. Persze jó volna meg is élni ezt az életművet. Lubickolni a sikerben. habzsolni a magasztaló mondatokat. Jó lenne élvezni, hogy mekkora író lett belőle. Csakhogy ez lehetetlen. Ellenkezik a természet és az enyészet törvényeivel.

Aztán lezajlik a temetés, a magasztaló sírbeszéd, majd a gyászolók hazakullognak. A robbanásszerű tehetségnövekedés is abbamarad. Lassan megfeledkeznek róla, mekkora nagy író volt (néhány napig, amíg eltemették). A naggyá nőtt halott szellemalakja zsugorodni kezd. Amikor már elég kicsi, visszatakarodik a helyére, szétoszló földi porhüvelyébe. És vár. Mire? Arra, hogy megint hirtelen elkezd nőni. A tehetség benne. Egy-kettőre kiderül, hogy milyen rengetegen tudták már életében, mennyire nagy író. És hogy új szakaszt nyitott az irodalomban. Ha eljön ez a pillanat, akkor még a filológiailag rendezett napi bevásárló számláit, a sarki élelmiszerboltban korábban kosarába hajigált blokkokat is kötetekbe gyűjtik. És kiadják minden sorát, a teljes életművét. Melyik ez a pillanat? A centenárium!”

Népszabadság – Hétvége melléklet, 2004. március 6. (10. oldal)

[

Ülök a kényelmetlen műanyag széken, figyelem a váróteremként szolgáló rideg, kietlen, emberekkel tömött folyosót. Hallgatok. Mellettem egy asszony ül, nézi a tömeget. Némán várakozik. Időnként kinyílik egy ajtó, reménykedve kapjuk fel a fejünket, de mindig mást szólítanak. Egy óra múlva az asszony rám néz, váratlanul megszólal. Hangjában nincs semmi indulat, érzelgősség, önsajnálat, a lehető legtárgyilagosabban, rövid mondatokban adja elő történetét. Illetve a történet csontvázát. Nem részletez, nem cifrázza a szavakat. Csak a lényeget mondja, szárazon, tárgyszerűen. Azt sem közölte, mit kerestek kicsike lányával éppen 1986 tavaszán Ukrajnában, csupán annyit árult el, hogy kirándulni mentek Csernobil közelébe. Vitték a kis kosárkájukat az otthon előkészített elemózsiával, békésen falatoztak. Nem is sejtették, hogy megtörtént az atomerőműben az évszázad tragédiája. Az asszonyt azóta hatszor műtötték. Rákkal. Már vannak olyan szervei, amiket műanyagra kellett cserélni. Ennyi a történet. És most itt ül a kietlen folyosón, és vár. Türelmesen, mint akinek sok ideje van.

A hazugságok világában élünk. Csernobil kapcsán például letagadták a csillagot az égről. Csak apránként, jó nagy késéssel ismertek be valamit, de azt is igyekeztek bagatellizálni. Neves tudósok adták ehhez a nevüket és az arcukat, olyanok, akik közül olykor még ma is látunk nyilatkozni egyet-egyet a televízióban. Már jó 18 éve volt a csernobili tragédia, de még most is hallgatnak, vagy alig beszélnek a jövőben várható, az 1986-osnál minden bizonnyal sokkal súlyosabb következményekről. Mert, hogy ennek a szomorú történetnek még nincs vége, az biztos. Ugyanakkor a hétköznapjainkban azt halljuk, látjuk plakátokról, szórólapokról, a hírközlő szervekből, hogy éljünk, táplálkozzunk egészségesen. Sokan meg is próbálják. A bökkenő csak az, hogy nem tudjuk, mi van a vízben, amit iszunk. Nem tudjuk, mi van a levegőben, amit beszívunk. Nem tudjuk, milyen mérgező anyagokat engednek folyóinkba, apróbb vízfolyásainkba, s mi épült be az ezekből kifogott halak szervezetébe. Fogalmunk sincs, hogy a piacon szépen mutató zöldségek és gyümölcsök mennyi és milyen vegyszert tartalmaznak. Az eladó szerint természetesen semmit, ami persze igaz is lehet, olykor. Mint mostanában kiderült, már a légfrissítőnek is lehet rákkeltő hatása. És még minek? Mi derül még ki?

Főleg az idősebbek kétségbeesett igyekezettel próbálják elolvasni a boltokban a különböző élelmiszerek csomagolásáról az összetevők gombostűfej betűnyi felsorolását, hogy megállapíthassák, tartalmaz-e olyan anyagokat, amik károsak a szervezetre. Ezek a feliratok azonban a sasszeműeknek íródtak. A példákat lehetne folytatni. Egy a lényeg: a hazugság világában a gazdasági érdek fontosabb lett az embernél. Ülünk a csernobili rémálmot megélt asszonnyal a kényelmetlen műanyag széken a rideg, kietlen, váróként szolgáló folyosón, s reménykedve pillantunk egy ajtó felé, hátha éppen minket hívnak. De nem. Nagyon sok a beteg. Hallgatunk tovább. Aztán, mint akinek most jut eszébe, az asszony ismét beszélni kezd. Kiderül, hogy a kislánya, aki akkor, 1986-ban olyan gyanútlanul és jóízűen majszolta a kosárkában hozott elemózsiát a pokol közelében, most 21 esztendős. Azt mondhatnánk, és teljes joggal, hogy élete virágjában van, aki kész a családalapításra. De nem mondhatjuk, mert van egy baj: elkezdődött nála a klimax.

Körmendi Lajos – 2004. Metro, december 1. (3. oldal)

[

Budakeszin történt, szombat reggel fél hatkor. Vártunk a 22-es buszra, korán kelők. Hatan voltunk. Egy csomagok nélküli fiatal pár, talán buliból indult hazafelé. Egy idős úr, aki hóna alatt hintalovat tartott, bizonyára az unokájának vitte. Egy elegáns, középkorú hölgy finom, barna bőr utazótáskával. Végül jómagam, aki úgy fáztam, mint a kutya, és a jeges szél elől behúzódtam a megálló mögötti kapualjba. Az ápolatlan, gyűrött férfi vállán egy jókora batyuval a posta felőli oldalon bukkant föl, és átvágott a koszos járdán. A hatalmas bevásárlószatyor lehetett mindene, ezt hamar meg lehetett állapítani. Vékony kabátjának résein ki-bejárt a szél, a cipőjét szigetelőszalaggal kötötte át, a fején meghatározhatatlan színű és formájú sapkát viselt. Megállt a buszmegállóban, letette a koszos szatyrot a földre, szétvetette a lábát, karjait hátrakulcsolta a dereka mögött, és a világ legtermészetesebb módján szólalt meg:

− Pihenj! – mondta, majd fel s alá lépegetve odafordult a hintalovas bácsihoz, és mindnyájunk őszinte csodálkozására kifogástalan modorban szólította meg:

− Őrnagy úr, helyesen mérte föl a helyzetet, amikor csapataink védelmét a lovasságra bízta? – Az öreg nem szólt semmit, hátrahúzódott, s a hintalovat szégyenlősen maga mellé húzta. A hajléktalan külsejű férfi nem hagyta abba:

− A legfontosabb, fiaim, a déli gerincvonalak lezárása – jelentette ki emelt hangon, s a buszmegállóval szemközti élelmiszerbolt felé mutatott. Ezután kiadta a napiparancsot, s mindnyájunk számára megszabta a védelmi tennivalókat.

− Maga, főhadnagy, megakadályozza az oldalirányú ellenséges csapatmozgást. Ezzel időt nyerünk, s megszervezzük a hadosztály jobbszárnyán a páncélosok harccsoportjának ellentámadását. Értve vagyok?

Nem feleltem, mert elhűltem a választékos utasítás hallatán. Az ötvenöt-hatvan körüli férfi hozzáértő főtisztként mutatkozott meg, de az, hogy darabokban lógtak rajta a rongyok, meghökkentő volt. Miután nem feleltem a hadműveleti utasításra, újra föltette a kérdést:

− Nem hallottam, hogy megerősített volna, főhadnagy. Megértette, mi a feladata?

Egészen közel hajolt hozzám, vizes szembogarában egy fölkavarodott világ képei elevenedtek meg: Fiatal férfi feszít a tisztavatáson valamikor az 1970-es évek közepén. A nézők között büszke nagymama, csinos menyasszony tapsikol. A vendégek soraiban megannyi fiatal szakmunkás, Trabantra és telefonra váró, nyaranta Várnába vagy a Balatonra utazó, a József Attila, az óbudai vagy a békásmegyeri lakótelepre vidékről „felköltözött” munkások hada sorakozik. Hogy az ifjú tiszttel együtt megnyerjen egy olyan csatát, ami akkor éppenséggel megnyerhetőnek tűnt. És a katonai karriert választó fiatalemberrel együtt elfogadja a kor ajánlatát: a kicsi is több mint a semmi. Ki gondolta akkoriban, hogy egyszer majd vége lesz a gyárnak, vége a katonaságnak, s eljön a pillanat, amikor az embert húsz-huszonöt évnyi szolgálat után úgy dobják el, mint a használt rongyot. S hányan, de hányan lehetnek az országban olyanok, akik máig nem találnak magyarázatot arra: hogy lehet az, hogy nem kellenek, amikor egykor oly nagyon számítottak rájuk?

A kopott generális szeme villogott, miközben egymás után többször ismételte:

− Értve vagyok?

Bólintottam, s ezzel láthatóan megelégedett. Visszafordult a buszmegállóban ácsorgó „egységhez”. Annyit jegyzett meg: örülne, ha mindenki pontosan megértené, hogy a tüzérségi fellépést hadosztályszintű csapásnak kell megelőznie.

Még mindig nem jött a busz, volt ideje a támadás további részleteinek ismertetésére. Szakadt tábornokunk egy vonalzót húzott elő a szatyrából, buzdító szózatot intézett csapatunkhoz. A hadvezér begerjedt, s minduntalan Makkosmária településrész felé mutogatott. Végül is teljesen logikus, gondoltam magamban, reggel van, mindenki alszik, gond nélkül meg lehetne támadni a Makkoson túl fekvő Budaörsöt. Légvonalban nem lehetünk messzebb két-három kilométernél. Most fél hat, a vonatom hétkor indul, az kereken másfél óra. A mai modern haditechnikával – a megelőző csapást követően – egy óra alatt megadásra lehetne kényszeríteni a gyanútlan budaörsieket. Tábornokunk fél hét táján egészen az M7-es autópálya vonaláig előrenyomulhatna, s elfoglalhatná a legjobb harcálláspontokat. A csata persze elmaradt. Amikor (menekülő közlegényekként) fölszálltunk a 22-esre, a kapitány nem jött velünk. Tovább hadonászott, a vonalzóját pedig kardként az ég felé tartotta. Azt láttam még, hogy a jól öltözött asszony letörölt egy könnycseppet az arcáról.

Rab László, Népszabadság, 2006. március 4. (4. oldal)

[

Az újságlapok megsárgultak, a fekete-fehér fényképek megtöredeztek. Az egykor a munka hőseként emlegetett bányász – akinek neve Nógrád megyében egy ipartörténeti korszak utolsó fejezeteihez kötődött – a múlt élő örökségének érzi magát. Pedig nem volt olyan rég, hogy a Nógrádi Szénbányák kányási aknájában a Drexler-brigád saját korábbi termelési rekordját megdöntötte. Alig tizenhat év telt el azóta, hogy 1 hónap alatt 26 ezer 507 tonna szenet juttattak a felszínre. Ha ezt a mennyiséget egyetlen vonatnak kellett volna elszállítania, a szerelvény Pásztótól Salgótarjánig ért volna[3]. Ezt a ma már nehezen értékelhető teljesítményt a Drexler Károly vezette 54 ember pihenőnapok nélkül, napi 14-16 órás megfeszített munkával érte el.

Drexler Károlyt annak idején „őrült bányászként” emlegették, aki 300 méteres mélységben is futólépésben közlekedett, hogy ne vesszen kárba a gyaloglással töltött idő, aki ha kézben már nem tudta vinni, a lábára kötve húzta maga után a gerendát. Aki vasárnap és karácsonykor is bement, ha úgy gondolta, a többieknek szükségük van a segítségére. Tette mindezt akkor, amikor a Nógrádi Szénbányák leépülése nyilvánvalóvá vált, és már csak idő kérdése volt a bezárás. Drexler Károly egy eltűnő munkáslegenda markáns figurája volt. A sztahanovista bányász több mint harminc éve él Salgótarján belvárosában, egy ötödik emeleti kétszobás lakásban. A liftből kiszállva széles vállú, hatalmas kezű, rövid hajú férfival találjuk szembe magunkat. Ilyen külsőt manapság a konditermekben látni, bár nem tudjuk, hogy ezt az állapot megőrizheti-e az ember 61 éves koráig.

− Letagadhatna jó néhány évet – próbálunk valami udvariasat mondani neki, de csak legyint.

− Ha nagy ritkán kiteszem a lábam itthonról és találkozom egy ismerőssel, azzal kezdi, milyen jól tartom magam – mondja. De nézze! Ott a fotel mögött a lélegeztető készülék. Több műtétem volt, amelyek során ezt-azt kioperáltak belőlem, mert annyit hasaltam a hideg vízben, annyit dolgoztam lázasan és átfagyva, hogy több szervem súlyosan károsodott. Ha jön a hidegfront, kezem-lábam reszket, a fejem lüktet, majd szétrobban. Fiatal koromban éreztem ehhez hasonlót. Salgóbányán. A mélyebb vágatokban annyira kevés volt az oxigén, hogy a karbidlámpa kialudt, le kellett szedni az égőfejet a cső végéről, hogy újra tudjuk gyújtani a lángot. Otthon a kertben vacsoráztam, és a füvön feküdtem le, mert a szoba levegőjét nem tudtam elviselni, úgy fájt a fejem. Ez a fájdalom jön vissza most, hidegfront idején. De hagyjuk, nem akarok panaszkodni.

Beszélgetésünk során Drexler Károly többször is azt mondja, sem dicsekedni, sem másokat meg bántani nem szeretne. Az előbbi azért nehéz, mert ha csak a száraz tényeket sorolja, egy átlagember számára az is dicsekvésnek tűnhet. Drexler Károly a bányászok között munkamániájával tűnt ki. Amikor csákányozni és lapátolni kellett, kétszer akkora területet fogott munkába, mint a többiek. Amikor a szénnel teli kasokat kellett rendezni, ő egymaga hármat, négyet tolt, míg mások ketten egyet. Azt mondja, amikor felszínre jöttek, az ő ruhája volt a legmocskosabb, mert mindig a legnehezebb helyeken dolgozott. Ott volt, ahol betört az iszap, bebújt a legszűkebb lyukba is, amikor a puha talajrétegben elsüllyedt gépeket kellett alátámasztani. Ott volt a balesetek helyszínein, segített kivinni a forgácsológép által széttrancsírozott embert és másokat is.

1985-ben, amikor az első ifjúsági szocialista brigád megalakult, sokan csak úgy voltak hajlandók átlépni az új brigádba, ha Drexler Károly lesz a brigádvezető. Aztán arról mesél, hogy Salgóbányán nőtt fel, gyerekkora a bánya udvarán telt. Tízéves volt, amikor apját a tárnában halálos áramütés érte. Meg sem fordult a fejében, hogy más szakmát is választhatna. Vájártanulónak jelentkezett, utána katona volt, majd megnősült. Dolgozott Salgóbányán, Szilváskőn a Forgách-aknában, Nagybátony mellett a tiribesi aknában, majd Kányáson. Ahogy sorra zárták be a kimerülő bányákat, úgy helyezték át mindig egy távolabbi aknához. Baleseteiről lekicsinylően beszél. Orvoshoz ma is ritkán megy, ha csak teheti, a feleségét küldi el felíratni a gyógyszereket. Mintha csak szégyellné a bányában összeszedett betegségeit.

− Salgóbányán nem volt zuhanyzó – mondja. – Ahogy kijöttünk – izzadtan, a vízátfolyásoktól elázva – gyalogoltunk haza, télen-nyáron. Nemegyszer lázasan, tüdőgyulladással mentem dolgozni. Csak arra koncentráltam, el ne ájuljak a műszak végéig. Azután amikor a többiek nem látták, mentem injekcióért az orvoshoz. A vérnyomásom időnként az egekben járt, de sikerült eltitkolni. Lehet, ma sem kellene ezt kiteregetni. Nem olyan, mintha dicsekednék?

− Nem olyan! – mondjuk, majd a baleseteiről kérdezzük.

Az elsőt részben saját figyelmetlenségének köszönheti: hátranézett, miközben az öt mázsa szénnel megrakott kasokat tolta. Egy döccenőnél az egyik fogantyú kinyílt és becsípte a hüvelykujját. Bár a kezét visszarántotta, a vas csontig lehúzta az ujjáról a bőrt és az izmot. Már éppen a következőről kérdeznénk, amikor két jellegzetes részlettel egészíti ki a történetet. Az egyik: azért nézett hátra, hogy a többieket sürgesse. A másik: a felettese megkérdezte, akarja-e ezzel a kis karcolással a baleseti statisztikát rontani? Azt felelte, nem. Nem ment orvoshoz, nem jelentették az esetet. Csak átkötötték az ujját, és dolgozott tovább. Este az édesanyja varrt rá egy egyujjas kesztyűt, hogy ne menjen piszok a sebbe, de azért így is nagyon sokára gyógyult meg. Évekkel később egy, a támok[4] közül kicsúszó kő eltörte a csuklóját. Egy másik a bokáját. Elintézi egy legyintéssel, kár ilyesmire vesztegetni a szót.

− Sok helyen ma már azt is balesetnek veszik, ha valaki leüti a körmét – mondja. Az én időmben ez nem volt téma. Ha a fúró rázkódása odanyomta az ember kezét a vashoz, vagy ékelés közben becsípődött az ujja, megvakarta a fejét, mondott egy cifrát, és dolgozott tovább.

A termelési verseny viszont több volt a brigádok közti egyszerű vetélkedésnél. A szén mindig kevés volt, a termelést politikai utasításra fokozni kellett. Normális körülmények között egy új front megnyitása előtt két évet vártak arra, hogy a fejtésre előkészített szénfalból kimenjen a víz, miközben egy másik frontról termeltek. A kányási üzemben azonban nem volt idő várni, ahol előkészítették a frontot, azonmód, vizesen fejteni kezdték a szenet. Omló homok, iszapbetörés nehezítette a bányászok dolgát. A vizesedő talajban gyakran egész gépsorok süllyedtek el, a szénfalat többletfúrásokkal, kisebb robbantásokkal kellett lazítani. Ahogy a bányában mondták: „meg kellett provokálni” mert a gép sok esetben nem volt elég hozzá.

− 1987-ben megnyitották a 42-es számú frontot – meséli. 87 méter széles, 1 méter 70 centi magas széntelep volt. Az üzem vezetői azt mondták, a körülmények alkalmasak lehetnek a termelési rekord megdöntéséhez. Ránk bízzák ezt a feladatot. Vállaltuk. 31 napon át mindenki túlórázott, nem volt se szombat, se vasárnap. 14 órát dolgoztunk 8 helyett. Csúcsot döntöttünk. Jutalmul 1 hétre elmehettünk a Szovjetunióba. A fiúk többsége akkor ült repülőn életében először, és alighanem utoljára is.

A következő évben súlyos baleset történt: a kaparószalag leszakította egy beosztottjának a lábát. Drexler Károly maga is részt vett a gép által beszorított sebesült kiszabadításában. A fiatalember fiatalabb volt a fiánál. A baleset nagyon megviselte. Beteg lett. A benne lappangó, hosszú időn át leküzdött, betegségek előtörtek. Amikor újra munkába állt, vájártanulókat oktatott. 47 évesen – három évtized föld alatti munka után – rokkantosították. Egy évvel később bezárt az utolsó nógrádi szénbánya. Drexler Károly ma zárkózott életet él. Lakásából ritkán mozdul ki. Ha nem kell két unokájára vigyáznia, jobbára csak a piacra és a telkére megy el.

− Nézem a tévét. Mit is tudnék itthon csinálni? A kereskedelmi adók, vagy ahogy mifelénk mondják a gagyitévé legtöbb műsorán felidegesítem magam – mondja. A politikáról hadd ne beszéljek, mert sajnos még most is gyakran belelovalom magam. Nem tudom, kinek jó ez a mai világ, én nagyon nem találom benne a helyem. Az emberek ellenségesek, mindenki csak a magáét nézi. A pénzünk értéktelen. Ha összefutok egy régi ismerőssel, meg se merem kérdezni, meghívhatom-e egy pohár sörre, mert lehet, hogy ki se tudnám fizetni. A régi melós kocsmák bezártak, ezekbe a csillogó-villogó bárokba pedig én be nem teszem a lábam. Régen a műszakból kimentünk a helyi futballcsapat meccseire. Ha ki is kapott a csapat, focit láttunk. Ma már foci sincs. Megváltozott ez a város, de én nem sok olyan embert ismerek, aki örülne annak, hogy ilyen lett. Na jó hagyjuk, nem akarok senkit megbántani. Ez csak zsörtölődés. Egy elégedetlen öregember zsörtölődése.

Romhányi Tamás, Népszabadság, 2003. szeptember 25. (9. oldal)

[

A jókora polgári lakásban a vendégek kaviáros szendvicset eszegettek, és sorra dicsérték a falakon lógó értékes festményeket. A konyhában békésen szuszogott egy öreg szamovár.

− Tata hozta, amikor visszajött – mondta a házigazda, és hozzátette: – Ötven évvel ezelőtt.

A hallban tévések, filmesek, színészek és mindenféle szakírók ültek körül egy kesudióval, holland sajtokkal meg libamájszeletekkel megrakott asztalt. A jól szituált társaság férfitagjait elegáns hölgyek zsongták körül. Mindenki magáról beszélt, és mindenki tele volt panasszal. A rendező képtelen volt koszos kétszázmilliót összetarhálni a mozijára, a színész az igazgatóját szapulta, a tévés szerkesztő kissé becsípve minden „felszólalás” végén azt mondta: mindent elöntött a szar, meneküljön, ki merre lát. Közben fogyott a szendvics, sorra ürültek a piemonti boros flaskák. A házigazda időnként körbejárt, s magával vonszolta az „új üdvöskét”: egy első díjas rajzolót, egy frissen kitüntetett koreográfust, egy termékeny, amúgy olvashatatlan műveket sorozatban gyártó memoárírót. Ha bejött, mindig odahajolt a szoba sarkában gubbasztó, térképek fölé hajoló öregemberhez; mint kiderült, 96 éves nagyapjához.

− Mit kér inni, Tata? – kérdezte, de az öreg mosolyogva elhárította.

Enni sem kért, s meg sem szólalt, de a társaság panaszáradatát érdeklődve figyelte. Nyilvánvalóan szórakoztatta a sok kisszerű szenvedéstörténet. Láttam, hogy rázza a kuncogás, amikor egy új vendég, a kísérleti fizikus dühében földhöz vágta a mobiltelefonját, s azt ordította: micsoda genya ország az, ahol még a térerővel is ennyi baj van?

− Aranyat bányászott Magadanban – bökött az öreg felé a házigazda.

− Tényleg? – visongott egy önmegvalósító hölgyike mangóval, és dedikált memoárkötettel a kezében.

− Hol az a Mega... vagy micsoda?

− Hiába kérded, három éve nem beszél – mondta a házigazda. – Magadan a Kolima folyó partján, Szibériában, az északi sarkkör alatt, a Jeges-tenger közelében fekszik. Télen a mínusz ötven-hatvan fok sem ritka.

− Jól mondom, Tata?

Az öreg vidáman bólintott.

– Hű, de izgi – kacagott a kis hölgy, s tovább kérdezősködött. – Aztán mit csinált ott a te

papukád?

– Raboskodott – felelte a házigazda. – Közben többször lefagytak a lábujjai, s ráérő idejében,

amikor épp nem verték agyba-főbe, olykor-olykor éhen halt. Jól mondom, Tata?

Az öreg őszinte vidámsággal legyintett unokájára.

– Szerencse és kapcsolat, aranyapám – hörögte az egyre spiccesebb tévés szerkesztő. – Ez kell a

boldoguláshoz. Velejéig elrohadt itt minden.

A csapat e nyomvonalon haladt tovább. Miután az ország „fertelmesen” beteg, a viszonyok „iszonyúan” zavarosak, csak az számít, „hogyan nyalsz, milyen klikkekhez csapódsz, s ott vagy-e, amikor a lapokat osztják.”

− Itt már nem lehet élni se – sziszegte őszinte undorral a színész. – Nem kapok levegőt. Azért, hogy talpon maradjak, annyit loholok, mint egy állat. Színház, tévé, film, ami belefér. Kell a pénz a gyerek ösztöndíjára. Beledöglök.

– És mi rosszat tett a tűzre a papád? – faggatózott tovább a mangós nő, akiről kiderült, menő

lakberendező.

– Rossz hadseregbe sorozták. Hadifogolyként került a Gulag-lágerbe. Tíz évet rántott le,

szerencsés esetben napi negyven deka kenyeret kapott. Így volt, tata?

Az öreg elismerően megtapsolta a helyette beszélő unokát.

− Ezt már nem lehet ép ésszel kibírni – tromfolt a jószerével csak külföldiekre utazó budai ingatlanszakértő. – Ha boltot csinálsz, jön az állam, tartja a markát, te meg fizetsz, mint a marha. El kell innen vándorolni.

Újabb szendvicsek csúsztak le a keserű torkokon, a terítőn borfolt piroslott – mintha valakinek vérét ontották volna. A társaság borús tagjai indultak hazafelé.

− Könnyű magának, tata – vetette oda búcsúzóul a rendező az öregembernek. – Mi gondja

van az életben?

Az öreg vidáman intett a kezével.

Népszabadság, Rab László – 2006. február 4. (4. oldal)

[

Késő délután két kartondobozzal igyekeztem hazafelé. Nagyméretű, fölül nyitott papírdobozokkal, amelyeket azért kedvelnek az antikváriusok, mert könyvek szállítására praktikusak. Én azonban üresen vittem őket, elvégre csak a tűzhöz kellettek. Rájöttem, hogy begyújtáskor cserépkályhánk a kartont kiváltképpen szereti. A debreceni Füredi útra mentem el a dobozokért, s onnan gyalogoltam aztán vissza hazáig. Jó hosszú út volt, de nem akartam kocsival menni, ha van időm, mindenhová gyalog megyek. Jókedvűen meneteltem a recsegő havon. Fütyörésztem is talán. Félúton megnéztem volna a pontos időt, tudni akartam, mennyit gyalogoltam, de elfelejtettem magammal vinni az okostelefonomat, s kedvenc karórámat sem csatoltam föl. Odaléptem hát az első szembejövő párhoz, hogy megkérdezzem, hány óra van. Nyílt volna a szám, vettem a levegőt, hogy köszönjek, amikor a házaspár férfi tagja fölgyorsított, s ráncigálta magával a nőt is, én meg álltam tátott szájjal. Ezeket meg mi lelte? Néztem utánuk. Majd vállat vontam, gondoltam, a következő járókelővel próbálkozom, s kisvártatva meg is szólítottam egy szőrmebundát viselő asszonyt.

− Elnézést, meg tudná monda… – kezdtem, de belém fojtotta a szót.

− Hagyjon már, ne zaklasson! – förmedt rám, s föl se nézett, elsietett. Cipője kopogott.

− Nahát, ennek is elment az esze? – dünnyögtem.

A következő szembejövővel megint megjártam.

− Bocsánat, megkérdezhe… – kezdtem, de nem tudtam befejezni.

− Nincs nálam apró! – dörrent rám egy ötvenes úr, de visszaszóltam neki:

− Miért szívat? Mert nincs nálam óra?

Erre visszanézett, s azt mondta:

− Vegyen magának.

Megütődtem: mivel vívtam ki a világ haragját? De amikor a Simonyi úti bolthoz értem, s a kirakatban megláttam magamat, megvilágosodtam hirtelen. Úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. Elbámészkodtam, s rám esett, mint nagydarab kő, a valóság… Antikváriusom előzetesen figyelmeztetett, hogy a dobozok porosak, így hát rossz bőrdzsekit vettem föl, s régi, szakadt farmert. Ráadásul téli szakáll borította arcomat, nyíratlan pofaboglya, kezemben meg a két papírdoboz. Olyan voltam, mint egy szegény ember, aki kukázott. Szoktam látni ilyeneket, keserű arcú szegény embereket, cigányokat és nem cigányokat, akik bejáratott útvonalon kukáról kukára járnak hasznosítható holmit gyűjteni. Úgy néztem ki, mint ők.

Rohadjon meg a világ – ez zúgott bennem, mint a tenger, amikor leszegett fejjel megindultam, s azután már nem szóltam senkihez. Amikor a gyönyörű platánok alatt hazaértem, fordultam rögtön a garázsba, hogy tűzifát aprítsak. A kezemben balta volt, s akkor végre kiadtam minden dühömet. Nincs nálad apró? Nincs?! Ütöttem, vágtam, s ordítottam…

Kácsor Zsolt – Népszabadság, 2015. január 13. (9. oldal - részlet)

[

Győző ötvenegy éves, s máig emlékszik arra a harmincnyolc évvel ezelőtti pillanatra, amikor először került a kezébe a Derszu Uzala[5]. Nem tudta a könyvet letenni. Egyhuzamban rohant rajta végig, majd elolvasta még egyszer, még egyszer, s azután vagy tucatszor. Derszu Uzala csodás alakja lassan életre kelt benne, pedig Győző lakótelepi fiú volt, aki addig fát legfeljebb csak az ABC áruház előtt látott, egészen pontosan három darabot. Szüleivel panelban lakott, méghozzá fenn a nyolcadikon, és Győző a Derszu Uzalával való találkozás után nem járt többé lifttel. Edzeni akart, készült az erdei életre. Amikor odahaza közölte, hogy az általános iskola befejezése után Mátrafüredre megy erdésztanulónak, az apja elverte rettenetesen, s azt üvöltötte neki, hogy az „én fiamból nem lesz alkoholista favágó”. Az apja azt akarta, hogy a fiából telefonszerelő legyen. Azzal érvelt, hogy a telefonszerelő úgymond „úriember”. A telefonszerelő az apja elmondása szerint „a privát kuncsaftokhoz nyakkendőben-zakóban járhat”.

De Győző a telefonszerelést Derszu Uzalához nem érezte méltónak, s elment Mátrafüredre szakmunkástanulónak. Igaz, hamar rájött, hogy az apjának igaza lehetett. Osztálytársai a kollégiumban esténként vodkát ittak, így Győző is rákapott az italra meg a cigire. Kivagyiságból rögtön Munkást szívott, úgy gondolta, erre Derszu Uzala is bólintana. Ám a mátrafüredi iskolát csak egy évig bírta, ezután az apai óhaj teljesült, Győző ugyanis átjelentkezett az ipari szakközépiskolába telefonszerelőnek. De minek? Győző emiatt a fejét veri a falba, és az apján utólag röhög. Nagyokosnak hitte magát az öreg, erre fel tessék. Nem látta előre, hogy régimódi telefonszerelőre idővel nem lesz szükség, s telebeszélte hülyeséggel a fia fejét. Győző azt szokta mondani, hogy ilyen alapon a kódexmásolást is kitanulhatta volna. Az a szavajárása, hogy ő a „kommunikációs robbanás” áldozata lett, telibe találta a szakmáját a mobiltelefon, és azóta nem tért magához.

Pedig először nem a vállalat, hanem a felesége dobta ki. Minden más csak ebből következett. Volt felesége szerint Győző ivott, és rossz példát mutatott a két gyereknek. De Győző ezt tagadta. Nem iszik többet, mint más, ezzel védekezett. Nem hitte volna, hogy a felesége a közös lakásból egyszer kirakja. S azt sem gondolta, hogy nagyobbik fia képes lesz majd bezárni az ajtót előtte. Pont a nagyobbik fia. A kedvence, aki rajongó szemmel nézett rá mindig, amikor túrázni vitte magával a Bükkbe. S aztán hogy bevágta az ajtót előtte. Egyetlen mozdulat volt, becsapta az ajtót, s vége.

De a parkban, ahol Győző mostanában alszik, vannak azért egészen kényelmes padok, ahol fektében óriás tölgyek borulnak föléje. Győző ezt ilyen szépen szokta mondani: hogy „az óriás tölgyek” úgymond „föléje borulnak”. Megismeri az összes fát, ez itt rezgő nyár, amaz kis levelű hárs, ez itt pedig juhar, lám csak, ennyi haszna mégis volt annak a mátrafüredi évnek. Ha igazoltatják, s a nevét kérdezik, Győző azt szokta mondani, hogy Derszu Uzalának hívnak. De nem szokták érteni. A nem olvasók előtt nincs varázsa ennek a névnek. A múltkor egy rendőr azt kérdezte tőle, hogy „akkor maga román?”, mire Győző megrázta a fejét, s azt válaszolta, hogy ó, nem, nem – én csak egy alkoholista favágó vagyok.

Kácsor Zsolt – Népszabadság, 2015. október 22. (9. oldal)

[

A férfi pár perccel azelőtt eshetett el, hogy odaértem. Ott feküdt a Jászai Mari téri park műkövein. Arccal előrebukva, mankója mellette. Véres orra jelezte, hogy nem csupán megpihent, mert elfáradt. Közben odajön valaki, megtapintja a nyaki ütőeret. Van pulzusa, mondja. Hívom a 112-t. Gyorsan kapcsolják a mentőket. Elmondom, mit láttam, és hogy hol történt. Első kérdés: hogyan van felöltözve? Számítottam erre, azt hazudom, jól öltözött, középkorú férﬁ, hisz tudom, hogy a hajléktalanokhoz nem szokás sietni. Ezután vártam, de nem jött a segítség. Újra hívtam a 112-t, amelynek diszpécsere a sürgetésre bontotta a vonalat. Közben egyre teltek a percek. Aztán arra jött egy „orvos járókelő” is. Miután szereztek neki a közeli patikából gumikesztyűt, megvizsgálta a férfit. „Nincs már pulzusa, mondja az orvos. De ha a mentők megérkeznek, talán segíthetnek. Azzal ő is odébbállt.

Közel a 30. perc is. Ismét próbálom a 112-t. De uram, már kétszer beszélt velük, ne zaklassuk őket, mondja az operátor, majd ő is leteszi a telefont anélkül, hogy tovább kapcsolná a mentőkhöz. Mindenki elment. Ott állunk ketten a barátommal és az egyre liluló férfival. Az első bejelentés után 33 perccel érkezett meg a mentő. Három fáradt ember, két férfi meg egy nő száll ki. Reggel 8 óta úton vannak, magyarázza a nő. Azonnal nekilátnak az újjáélesztéshez. Azért esett el, mert előtte meghalt, magyarázza egyikük. Tüdőembólia. De amikor telefonáltam, volt még pulzusa, próbálok érvelni.

Az ügyben megkerestük az Országos Mentőszolgálatot. Kértük, ismertessék az eset körülményeit, s válaszoljanak arra: Valóban érdeklődött a sérült öltözékéről a diszpécser? Tényleg informálódnak a bejelentéseknél arról, hajléktalan-e a sérült, a beteg? Ha igen, akkor ennek mi az oka?

A mentőszolgálat megkeresésünkre így válaszolt: Az esetet vizsgáljuk. Általánosságban elmondható, hogy a mentő helyszínre érkezésénél nincs „normaidő”. A szabály az, hogy a lehető leghamarabb kell kiérni a betegekhez. A sürgős esetek háromnegyed részében ez 15 percen belül teljesül, az esetek néhány százalékában azonban – rendszerint a környékbeli mentőautók pillanatnyi foglaltsága miatt – átlagosnál hosszabb idő alatt tud kiérkezni a segítség. Fejlesztéseink fő célja a kiérkezési idő csökkentése. A mentők egyik alapértéke az egyenlően magas színvonalú ellátás, különbséget kizárólag a sürgősség, a betegség súlyossága alapján teszünk. A hívást fogadó mentésirányító kérdéseinek célja a segítségre szoruló beteg egészségi állapotának megítélése, a kórfolyamat zajlásdinamikájának, vagyis az ellátás sürgősségének felmérése.

Boda András – Népszabadság, 2015. január 06. (4. oldal - részlet)

[

Anyák napi merengés…

„Olyan leszek, mint az anyám” – ez minden nő rémálma, a férfiak pedig örök anyósfóbiában szenvednek, miközben választottjuk úgy főz, ahogy a mama otthon. Kissé ellentmondásos a viszonyunk ahhoz a személyhez, akit nem tagadhatunk meg; akárhogyan is, megszült, felnevelt, illetve minimum próbálkozott. De mit is várunk egy anyától ma? Elég még a húsleves, a vasárnapi sütemény illata, esetleg egy dögös ötvenesre büszkébbek vagyunk? Barátnő kell, Terézanyu vagy Teréz anya, sikeres üzletasszony, befolyásos sikertörténet, ixedik udvarlóval vagy anélkül az oldalán? Nehéz kérdés; kinek mi jut.

Kicsi volt, nem akart ő senkinek gondot okozni, senkinek útjába állni. Görnyedezve tépte a gazt az udvarban, aztán vitte a csibéknek a zöldet. Csalánt szedett teának, mert az tisztít. A körme alatt piszok, a kezén hólyagok, bütykök, bőre berepedt, pedig itt még fiatal. Biciklivel megy, biciklivel jön, bármilyen időben, akkor is, ha dézsából öntik. Most főz. Áll a gőzben. Vörös a nyaka és az orcáján izzadság meg húslevespára. Petrezselymet rágcsál. Ruhájában az otthon szaga. Mellei közé temet. Hajam borzolja, hogy aztán megfésüljön. Copfot fon, masnit keres bele. Kisimítja a szoknyámat. Persze ez nem igaz, ha fiú vagyok. Akkor zsebkendőből kiskendőt hajtogat a fejemre. Kislányt csinál, vagy kakastaréjt. Ha virágot szedek neki, mosolyog. Ha később hazalátogatva veszek egy csokrot, felsóhajt, hogy nem kellett volna. Vázába rakja, majd amint beültem az autóba, elmeséli mindenkinek.

Nyári délutánokon szendvicset csinál. Teát töltöget merőkanállal, olykor mellédönti, a ruhaujjával septiben keni széjjel a ragacsot, mert elkésünk a strandról. Nem akarja, hogy elkéssünk. El kell érjük a napsütést. Családilag. De akkor ő talán majd később. Mi menjünk csak. Ő majd jön. A csomagot meg vigyük. Van kinn a fa alatt cukorkörte is. Már jó, már érett, szedjük össze. Vigyük. A cukorkörte édes. Mint az anya, meg az anyanyelv. Itt épp idősödik, nem tudom. Ha kezét töri, sír, de csak mert így mihez lehet kezdeni. Még almát hámozni sem a pitéhez, amit csak ő tud rendesen, ahogy kell. Ahogy az anyjától tanulta. Órákig forgatja az oldalast, hogy jó piros legyen, kellően cuppanós, ragacsos mindenhol. Ahogy szeretjük. A gyereké a legjobb falat, ezen apámmal is összeveszik, ha kell. Saját szájától vonja meg a falatot, ha kell.

Csizmában sepri a havat és köszönnek neki előre. Ilyenkor megigazítja a sálját, és elnyom egy kehes köhögésrohamot. Tavasszal pedig a világot is kigazolná, ha lehet, csak senki se vegye észre, mikor csinálja. Egyszerre több szatyrot visz a kezében, egyszerre több tűvel horgol, összeválogat nekem mindent, ha albérletben lakom. Hetekig belőle élek. Mindig körülöttem van, és sosem találom: nem hagy semmit másra. Néha a tükörből figyelem, mit csinál. Annyi idős, mint én, ám karikásabbak a szemei. Még ha vendégségbe megy, akkor is, már hiába dob fel egy sminket, húz magas sarkút.

Ha beteg, és kórházba kerül, csak a kertben hajlandó fogadni bárkit. Minősíti a virágokat, itt-ott kihúz egy gazt. Köpenyben van, lábán papucs és nem kell neki, amit én hoztam. Fiatal lesz még meghalni, történjen bármikor. Azóta létezik, amióta én. Hálás nekem az anyaságért. Én viszont igazából nem tettem érte semmit: vagyok. Jól vagyok, biztosítom róla anyák napján, jól vagyunk; mosolygok is és kap két puszit. Tudom, neki ez számít igazán.

Vágó Mariann – kulturpart.hu 2019. 05. 05.

[

Mártont egy fagyos téli estén ismertem meg. A közeli parkon átvágva siettem haza, amikor hirtelen elém lépett, és tüzet kért. Miután táskám legmélyéből sikerült előkotorászni a gyufát, a férfi lehuppant egy padra, és önfeledt füsteregetésbe kezdett. A pad, amin ült kartonpapírral volt letakarva, egyik végében szakadozó műanyag zacskó, másik végén koszlott pokróc hevert. A kora esti homályban is jól látszott, hogy a többhetes borosta fiatal arcot takar. Csodálkozásomat látva a fiatalember illő módon bemutatkozott, és elmondta, hogy ő valójában mechanikai műszerész. Munkahelye három éve szűnt meg. Tavaly autóbaleset érte. Hónapokig ápolták. Néhány hete került ki a kórházból, de nem tudott hazamenni. A felesége nyomorékon nem engedte be a közös lakásukba. Alkalmi ismerősöm elgémberedve, ellilulva még néhány hétig fagyoskodott a padon. Aztán hosszú ideig nem láttam. Később sorstársaitól megtudtam, hogy Márton meghalt. Elvitte őt a magány, a részvétlenség, a feleslegesség szörnyű érzése, az asszonyi keménység. Pedig hajdanán bizonyára ő is reményteli ifjú férj volt. Fészket rakott, és tartós boldogságot remélt választott párja oldalán. Tudom nem minden megbicsaklott életű férfi kerül az utcára, és közülük sem mindenkit ér törvényszerűen fagyhalál. Ám a „leértékelteket”, a kisemmizetteket, a gyermekeiktől megfosztottakat valaha biztosan szerette valaki. Egyesek szeretete azonban csak az első problémáig tart.

T. Puskás Ildikó – Tina, 1996/3 szám (2. oldal)

[

Újsághír: Hamisított közokiratokat – egyetemi diplomát, nyelvvizsga-bizonyítványt, középiskolai érettségit igazoló dokumentumokat – foglalt le a rendőrség Sopronban. A nyomdatechnikailag eredetinek látszó bizonyítványokat feltételezhetően nyomdából szerezték meg, majd a megrendelő adataival kitöltötték és pecséttel is ellátták. A dokumentumokért 80 ezer és 150 ezer forint közötti összeget fizettek a megrendelők.

− Aggyisten!

− Szépjónapot kívánok! Foglaljon helyet! Nagy örömünkre szolgál, hogy uraságod szerény intézményünket tisztelte meg bizalmával. Ahogy nekem előzetesen jelezték, önnek diplomára volna szüksége. Szabadna tudnom, hogy milyen élethivatásban méltóztatik gondolkodni?

− Nemtom.

− Hát bizony, bizony, a pályaválasztás nem könnyű, hanem ellenkezőleg, nagyon gyötrelmes, felelősségteljes feladat, amelyben vágyainkat, adottságainkat kell összeegyeztetni lehetőségeinkkel. Ahogy József Attila mondja a költészet sajátos nyelvén: Tűzoltó leszel, katona, vadakat terelő juhász...

− Vadakat nem!

− Persze, persze, csak képletesen mondtam. El is felejtettem, hogy uraságod foglalkozására nézve nem lelki-, hanem birkapásztor. Szabadna tudnom, hogy mikor fejezte be iskolai tanulmányait?

− Délbe'.

− Bocsánat, de azt hiszem, a kedves vevő félre méltóztatik érteni...

− Mondom, hogy délbe! Regge' bementem, délbe' befejeztem. Valahogy nem smakkolt nekem az egész.

− De a betűket ismeri!?

− Há' naná! Csak nem név szerint.

− Hajaj... Persze ilyesmi nálunk nem akadály. Az előbb állítottam ki például egy felsőfokú nyelvvizsgát banyamulenge nyelvre. Kérdezi a kedves vevő, nem fog lebukni, hogy egy szót se tud ezen a nyelven? Megnyugtattam: csak egyetlen banyamulengéül beszélő ember van az országban rajta kívül, az is nálam diplomázott. Hehe. Na, térjünk a tárgyra! Ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy az eredeti foglalkozáshoz közel álló szakmát kell választani. Lehetne például állatorvos. A birkán kívül ugye ismer más állatokat is?

− Ismerek há'. Pédul a kecskét. Persze csak futólag.

− Futólag?

− Mindig elfut előlem.

− Értem. Akkor lehetne, mondjuk, emberorvos. Sebész vagy nőgyógyász. Mondja, finom keze van magának?

− Mittomén. A Bodrinak ízlik. Nagyon szelíd állat. Mindig a kezemből eszik. A felét már megette.

− Inkább akkor valami veszélytelenebb foglalkozást ajánlanék. Lehetne például filozófus.

− Az micsinál?

− Gondolkodik.

− Ajaj, attó' megfájdu' a fejem.

− Tudja mit? Legyen forgalomszervező közlekedési mérnök. Azok nem gondolkodnak. Nem akarok dicsekedni, de a budapestiek közül majdnem mindegyik nálam végzett. Mint ahogy az útépítő mérnökök is. Egész generációknak adtam a kezébe diplomát. És nézze csak meg: az M7-es még eléggé kócos volt, az M5-ös már csak hullámos, az M3-as pedig már éppen csak repedezik.

− Mer' úgy repesztenek rajta!

− Na, látja!

− Politikus nem lehetnék?

− Ahhoz nem papír kell, hanem pofa. Azt meg nem árulok.

− Mégse lehetne valahogy? Isten bizony, tök hülye vagyok mindenhez...

− Akkor csak egyetlen szakmát tudok: a közgazdászt.

− De az tök égő! Mit szólnának a birkáim?

− Uram, sajnálom, ha ennyire tökkelütöttnek méltóztatik lenni, nem tudok mást ajánlani. Hogyan kéri a diplomát, cum laude, vagy summa cum laude?

− Há' ha ennyibe kerü', akkor má' legyen szumma kum naugye!

− Kérem a következőt!

Karcagi László – Népszabadság, 2004. október 9. (9. oldal)

[

A mokány, kopott öltönyös, Jávor-bajuszos férfi kerek feje még inkább kiszélesedik attól, hogy már messziről mosolyog. Amint közelebb ér, harsány szépjónapot! kíván, széttárja a karját, mintha meg akarna ölelni, de aztán – érezve, hogy nem tudom hová tenni – nem ölel meg, csak a jobbját nyújtja felém. Elfogadom a parolát, ám amikor húznám vissza a kezemet, az ő nagy puha tenyere nem enged.

− Nem ismersz meg, ugye? – kérdezi bratyizón, és mélyen a szemembe néz.

− Elnézést, tényleg gondban vagyok – szabadkozom.

− Naaa, gondolkodj! – biztat kedvesen. – Mindjárt beugrik.

− Sajnos nem ugrik be – rázom a fejemet szégyenkezve.

− Segítsek? – kacsint rám.

− Nem bánnám.

Hosszan kivár, aztán elengedi a kezemet, és kivágja a megfejtést:

− Én gyűjtöm a ti utcátokban a szemetet.

− Aha – sóhajtok, és most már sejtem, hogy a férfi szívat engem.

− Na, ugye, hogy beugrott?

− Be – bólintok belenyugvón.

− Melyik utcában is laksz? – néz rám az emlékeiben kutatón.

− A Kolozsvár utcában – felelem.

− Hát persze, a Kolozsvár utcában! Hogy is felejthettem el! Ha már így összefutottunk, elárulom neked, hogy tőlem bármikor bármit kérhetsz, és ha olyan szemeted van, amit nem szabad bedobni a kukába, te csak hajítsd be nyugodtan, én megoldom.

Valami köszönésfélét morgok, ő folytatja:

− Te, figyelj! Van egy kis problémám.

− És mi az? – vágok érdeklődő arcot.

− Otthon maradt a pénztárcám. Nem segítenél ki egy ezressel? Holnap bedobom neked.

− Ezressel?

− Vagy elég egy ötszázas is.

− Oké, csak az a baj, hogy én a Semmelweis utcában lakom.

− Ne törődj vele, az én csapatom gyűjti a szemetet a Semmelweisben is.

− De én a Tavasz utcában lakom.

Ráébred, hogy ugratom, egyből vált:

− Na jó, nem én vagyok a szemetes – ismeri el. – Attól még adhatsz egy százast.

− Adok, ha megmondod, ki vagy.

− Miért mondanám meg, hogy ki vagyok? – kérdez vissza.

− Azért, hogy tudjam, kinek adok egy százast.

− Ha megmondom, ki vagyok, tényleg adsz?

− Akkor tényleg.

− Jól van, megmondom, ki vagyok, de akkor adjál inkább kétszázat!

− Oké, adok.

− Rendben, akkor megmondom, hogy ki vagyok. Én egy tróger vagyok.

− Nem hiszem el – rázom a fejemet.

− De, hidd el, hogy az vagyok. Abból élek, hogy átverem a balekokat. Amit kapok, piára költöm. Azt a kétszázat is, amit te adsz nekem. Tróger vagyok! Egy semmirekellő tróger!

− Nem lehetsz te tróger.

− De, az vagyok!

− Ha elismered, hogy tróger vagy, akkor nem is lehetsz annyira tróger.

− Jó, hát annyira tényleg nem vagyok tróger. Néha rendes vagyok. Akkor kapom azt a kétszázat?

− Átnyújtok neki két fémszázast.

− Köszönöm – mondja elnyújtva, meghajol, és elbúcsúzik.

− Utánanézek. Jókedvűen lépdel, határozottan, kiegyensúlyozottan. Mielőtt a saroknál eltűnne, szembejön vele egy középkorú férfi. Alakalmi ismerősöm széttárja karját, mintha meg akarná ölelni, de látva, hogy a másik nem tudja hová tenni őt, nem öleli meg, csak kezet ráz vele.

Ungár Tamás – Népszabadság, 2004. november 5. (11. oldal)

[

Nem véletlenül mondják mostanában, hogy az ember nem a majomtól származik, hanem majommá válik. Megfordítottuk az evolúció irányát:

„Az aprócska öregasszony a füredi móló felé siet. Látszik rajta, hogy valaha jobb napokat látott. Arca finom vonású, halványkék nyári ruhája jó anyagból készült, fején kicsi kalap billeg. Szemben vele nagyhangú társaság vonul, a fiúk kezében sörösüveg. Bele-belekortyolnak, közben ordítoznak, és röhögnek a Tagore sétány fáin.

− Ezt valami bolond kínai vagy indiai ültette – kiáltja az egyik.

− Az a hülye hogy kerül ide, amikor a nevét sem lehet kimondani? – üvölti a másik.

Egy kopasz srác Salvatore Quasimodo fájához pattan, megnézi a táblát, majd nagyot rúg a törzsébe.

− Valami kommunista lehet – néz nevetve a többiekre.

− Egy Nobel-díjas olasz költő fája, egy olyan zsenié, aki sokat tett a magyar művészekért, te szerencsétlen – pattant elé a nénike magából kikelve.

A fiú zavarba jön az indulatától, és akadozó nyelvvel kérdezi.

− Honnan tudod, nagymama?

− Onnan te fajankó, hogy én olaszul olvastam a verseit, és többet lefordítottam. Mert akkoriban azt gondoltam, hogy a magyar fiataloknak meg kell ismerniük a világirodalom értékeit!

− Jól van már öreglány, ne pattogj! – dadogja a részeg srác.

− Fogd be a szád, húzzunk innen – csörren rá a legmagasabb fiú. – Egy nulla a kultúra javára – mondja, majd meghajol a néni előtt, aki finom mozdulattal megigazítja kalapkáját, és meglepően fiatalos léptekkel siet tovább.”

V. Kulcsár Ildikó – Nők Lapja, 1998/34 szám. (13. oldal)

Ide kívánkozik egy vicc is, ami külsőnket illetően is azt bizonyítja, hogy majommá válunk:

Egy idős néni kapaszkodik a villamoson, mert a fiatalok közül senki sem hajlandó átadni neki a helyét. Éppen egy tetőtől talpig agyontetovált lány mellett áll. Alaposan szemügyre veszi. Különösen a nyakán látható kínai piktogramok érdeklik. Ahogy nézegeti, a lány egyre idegesebbé válik, hogy ilyen feltűnően bámulják. Végül így szól:

− Mi van mama, nem láttál még tetoválást? A ti időtökben még nem volt divat?

A néni türelmesen válaszol:

− Régen, az Akadémia kiküldött tudósaként évtizedekig éltem Kínában. Aztán itthon évekig tanítottam a kínai nyelvet a kiküldendő diplomatáknak. Csak azt nem értem miért van a nyakadra írva, hogy: Fagyasztva tárolandó!

[

Régen is volt szegénység, és korábban is gyakran előfordult, hogy egy idős kisnyugdíjas nem tudta maradéktalanul kifizetni a vásárolt tejet, kenyeret. Ilyenkor egy tehetősebb jóérzésű sorban álló intett a pénztárosnak, hogy majd pótolja a hiányzó pár forintot, vagy belenyúlt a pénztárcájába, és szinte bocsánatkérően átadta az idős embernek a hiányzó összeget. Lássuk, hogyan jár el ilyen esetekben az új nemzedék:

„Hosszú a sor a pénztár előtt az alföldi nagyváros egyik élelmiszer-áruházában. A kasszában ülő ifjú hölgy gyorsan dolgozik, mégis lassan araszol a sor – a hétvégi bevásárláshoz sok türelemre van szükség. Van, aki nem tömi tele áruval a kosarát. Előttem egy idős néni kerül sorra. 0,5 liter tejet, 1 kiflit, meg némi párizsit vásárolt. A pénztáros gépiesen közli vele az árat: 165 Ft. A néni átadja neki a gondosan előkészített pénzt, sok apróval. A pénztáros számol, miközben gyors mozdulatokkal szortírozza az aprópénzt. A végén kiderül: 4 forinttal kevesebbet adott. Az egyenruhás kasszás ezután már nem mond semmit, csak a markát tartja. Szó szerint.

− Ne haragudjon, de nincs nálam több pénz – mondta ijedten a néni. Úgy látszik, rosszul számoltam ki, mennyit vásároltam. Kérem, vegye vissza a kiflit!

Az ifjú kasszás grimaszt vág, nem tetszik neki a többletmunka. Már tenné, amit kérnek tőle, amikor egy bőrdzsekis fiatalember megszólal a sorban:

− Mama, ne tartsa fel a sort, itt a 4 forintja, aztán vigye a kiflijét. Csak húzzon már el innen! A sorban állók szótlanul figyelik a jelenetet. Csak a pénztárgép hangját lehet hallani.”

H. S. – Népszabadság, 2004. november 29. (10. oldal)

[

Immáron megvalósult XX. századi nagy költőnk, Ady Endre próféciája: „Kinek sok jószága van, rabolhat még többet; Kinek kevés jutott, kevesére törnek.”

Pénztárca, ékszer, számítógép, mosdókagyló – a kórházakban ma semmi sincs biztonságban. A tolvajok szinte napi látogatók, az intézmények pedig tehetetlenek.

− Ilonka néni, itt van? – pásztázza végig az ajtóból a kórtermet egy fiatalember, majd választ sem várva odébb áll.

Kicsit később a folyosón lófrál, másodmagával figyel. Legközelebb már a betegágy melletti kisszekrényben látja kutatni a szomszéd, egy infúzióra kötött idős beteg, fölriadva a különös zajra.

− Maga meg mit csinál? – szól rá amúgy tökéletesen tehetetlenül, mire a hívatlan látogató, kezében a friss zsákmánnyal pillanatok alatt eltűnik.

Amikorra az ápoló a szobába ér, és a biztonsági őr is riasztást kap; mire a rendőr előkerül, a besurranó már nyomtalanul eltűnt a kórházi forgatagban. A beteg fejében talán meg sem fordul, mekkora veszélyt vállalt, amikor megszólalt. Azt viszont biztosan megtanulta: értékeit csak saját maga védheti meg.

A kórházigazgató egyetlen olyan, konkrét esetre emlékszik, amikor legalább nyomában voltak a tettesnek. A csenevész tolvajt az udvaron üldözte végig az intézmény arra hivatott őrzője. Végül épp a biztonsági ajtó segítette a bűnözőt: alsó, nyitva hagyott nyílásán mászott ki, ahová a jól megtermett őr beszorult. Egy másik esetben betegszállítóként, kerekes széket maga előtt gurítva érkezett a szemfüles tolvaj, azzal a magyarázattal, hogy röntgenre viszi a beteget. Kitolta az idős nénit a kertbe, megszabadította valamennyi ékszerétől, majd gondosan az épület elé tolva, otthagyta. Az intézményvezetők, dolgozók változatos lopási történeteket ismernek: a kórház ugyanis a legegyszerűbb tetthely. Az elkövető nincs szem előtt, ellenőrizhetetlenül, szabadon járhat-kelhet bárki a kórtermekben, és ha véletlenül valaki érdeklődne, hogy kit keres, egyszerűen bemond egy nevet.

− Éjjel talán egyszerűbb leleplezni a hívatlan látogatót, napközben azonban lehetetlen. Általában legalább ketten „mozognak”; figyelik a terepet, s a legkülönbözőbb trükkökre képesek – állítja az egyik intézmény vezetője. – Nemegyszer sporttáskákkal, árusnak álcázva magukat mászkálnak a kórtermek között, bár az árusítás ilyen módja tilos. Mégis bemennek, és mindent a táskába pakolnak, miközben a társuk kint figyel.

Újabban a kávéautomatákat fosztogatják, felfeszítik, és hetente ürítik ki a gépeket – mesélik egy másik fővárosi kórházban. A Madarász utcai Gyermekkórház főigazgatója, Harmat György szerint:

− A párnát is kilopják a gyerekek feje alól. Mindent visznek, ami mozdítható. Mosdóból a vízcsapot, az ülőkét, a vécépapírt; mindenféle készüléket, ékszert, pénztárcát, igazolványt.

Az igazgató, aki szerint szinte reménytelen kiszűrni a besurranókat. Főleg ügyeleti napon, amikor száz-százötven gyereket fogadnak.

− Talán, ha minden bejáratnál egy-egy őr vigyázna, javulhatna a helyzet. Erre azonban a kórháznak nincs havonta egy-kétmillió forintja. Amikor pedig volt néhány kutyás emberük, akkor is loptak. Golub Iván, az Uzsoki Kórház főigazgatója szerint a kórházban ugyanolyan gengszterek „dolgoznak”, mint a járműveken, csak itt nagyobb biztonságban.

− Beteg, elesett, altatásból ébredő, műtétből lábadozó emberekkel nagyon könnyű dolguk van.

Minden kórházban egybehangzóan állítják, hogy az elmúlt tíz évben romlott a helyzet, a tolvajok egyre bátrabbak, gátlástalanabbak. Sok helyen szigorúan szabályozzák a „bejárást”, de igazi védelmet ez sem ad.

− Ha például napi két órára korlátoznák a látogatási időt, s a személyzet készenlétben állva figyelne kivétel nélkül mindenkit, biztosan kiszűrhető lenne, aki lopni akar – véli az egyik vezető. – Ez ellen viszont vélhetően nemcsak a hozzátartozók, hanem az ombudsman is azonnal tiltakozna. Egyelőre tehát marad a figyelmeztetés a betegtájékoztató hirdetményeken: mindenki védje saját értéktárgyait.

Kun J. Viktória – Népszabadság, 2004. július 12. (9. oldal)

[

Szórólap figyelmeztet a veszélyre: Az utóbbi időben számos idős ember vált úgynevezett trükkös lopás áldozatává Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A tolvajok változatos ürügyekkel csöngetnek be a portákra, hogy egy óvatlan pillanatban zsebre vágják a házigazda otthon őrzött pénzét. A mezőkövesdi kapitányság kérésére a környező települések lelkipásztorai nemrégiben a vasárnapi istentiszteletek végén felhívták a figyelmet az időskorúakat fenyegető veszélyekre, a helyi bűnmegelőzési alapítvány pedig húszezer példányban fizetett közleményben adta közre ez irányú tanácsait. Mezőkövesd térségében tavaly százötven bűncselekményt követtek el hatvan évnél idősebb emberek sérelmére, az idén az első négy hónapban már több mint ötven ilyen eset történt. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság kommunikációs irodájának közleménye szerint az utóbbi időben számos idős ember vált úgynevezett trükkös lopás áldozatává.

Az elkövetők változatos módszereket alkalmaztak. Volt, aki közüzemi szolgáltató embereként mutatkozott be, akadt, aki rosszullétet szimulálva kopogott be, hogy vizet kérjen, majd kifosztotta a gyanútlan házigazdát. Fodor János, a mezőkövesdi rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője elmondta: az ilyen bűncselekmények elkövetői általában jól öltözött, megnyerő modorú emberek. Többnyire azzal kopogtatnak be, hogy pénzt vagy nyereményt hoztak, de mielőtt átadnák az ajándékot, valamilyen ahhoz kapcsolódó költséget – adót, illetéket – kifizettetnek. Ilyenkor megfigyelik, hogy a házigazda honnan veszi elő a pénzt, majd rosszullétet színlelve vizet vagy gyógyszert kérnek, hogy egy kis időre magukra maradjanak. Az osztályvezető szerint Mezőkövesd környékén még ma is sokan tartják temetésre félretett pénzüket az ágynemű közé rejtve vagy a konyhaszekrény fiókjában, ahol az illetéktelenek egy pillanat alatt megtalálják.

− Volt, aki azzal állított be egy idős emberhez, hogy tízezer forintért megvenné az udvaron látott vashordót, de csak húszezrese van – lapoz a jegyzőkönyvek között az alezredes. – Az áldozat örült, hogy ennyi pénzt kap egy értéktelen holmiért, és beengedte a tolvajt. Volt, aki a nyugdíjfolyósító munkatársának adta ki magát, és azzal csöngetett be, fel kellene írnia az utoljára kapott tízezres sorozatszámát. Mások azzal jutottak be, hogy az önkormányzattól jöttek, sorsolás volt a művelődési házban, és elhozták a nyereményt. Volt, ahonnan hatvanezer forinttal, máshonnan kétszázhúszezerrel távoztak. A mezőkövesdi Cseresznye utat egy háromtagú társaság járta végig, azzal csöngetve be a lakásokba, hogy gyapjúpaplant nyertek az ott lakók. Voltak, akik hitetlenkedve fogadták a hírt, és be sem engedték a jövevényeket, az utca közepén élő hetvenhat éves B. Istvánnétól azonban hatvanezer forinttal gazdagabban távoztak.

− Zavart voltam aznap, mert a fiamat baleset érte a munkahelyén, a kaput is nyitva hagytam – meséli az egyedül élő özvegy. – Délután ledőltem a nyári konyhában, egy idegen asszony ébresztett, hogy jó híre van, mert gyapjúpaplant nyertem egy sorsoláson, azzal megfogta a kezem, húzott ki a kocsihoz, ahol még ketten vártak. Azt mondták, a nyereményt akkor kapom meg, ha veszek egy másik garnitúrát, ami százhúszezer forintba kerülne, de most hatvanezer forintért megkapom. Nem akartam, nem is volt szükségem új ágyneműre, de annyira erőszakosak voltak, hogy a végén csak odaadtam a hatvanezret, amit színes tévére tettem félre. Mikor elmentek, átszaladtam a szomszédasszonyhoz, mit szól hozzá, ő mondta, hogy a piacon ötezerért adnak ilyen paplant.

G. Józsefnét három férfi azzal kereste fel, hogy ötvennégyezer forinttal kevesebb nyugdíjat kapott az előző évben, mint amennyi járt volna neki. Csak annyit kértek, hogy az idős asszony mutassa meg az utolsó nyugdíjával kapott tízezrest, mert a bankjegy sorozatszámát fel kell írni. Az idős nő elővette a dobozt, amelyben fontos irataikkal együtt a saját és a fia megtakarított pénzét is tartotta. Ezt követően az egyik férfi azt kérdezte: van-e diófa eladó, mert amit a kertben látott, azt szívesen megvenné. Míg a házigazda kikísérte az egyik férfit a kertbe, a doboznak nyoma veszett.

− Egysaroknyira lakunk a rendőrségtől, álmomban sem gondoltam, hogy ez megtörténhet – mondja az idős asszony. – Nyitott ablak mellett aludtunk, kint hagytuk a szerszámokat is a kertben, egyáltalán nem tartottunk attól, hogy valaki ártani próbál nekünk. Most már mindent zárunk, de hiába, az összes pénzünk odalett.

A tiszaújvárosi rendőrkapitányság huszonnégy településen juttatja el a szociális étkezést igénybe vevő időskorúakhoz a számukra összeállított bűnmegelőzési tanácsokat összefoglaló prospektusát. Tiszaújvárosban hétszáz, Mezőcsáton száz, a kisebb falvakban tíz-negyven 60 év feletti emberhez juthatnak el így a praktikus információk. Sárospatakon és Encsen a helyi rendőrkapitányságok szórólapokon terjesztették az időskorúak védelmét szolgáló rendőrségi ajánlásokat. Szerencsen pedig a rendőrtisztek élőszóban hívták fel a nyugdíjasklub tagjainak figyelmét a fenyegető veszélyekre.

Romhányi Tamás – Népszabadság, 2006. május 3. (2. oldal)

[

Az ukrán határhoz közeli, Tisza-parti faluban az emberek többsége közmunkából vagy munkanélküli segélyből él. Néhányan eljárnak dolgozni a környékbeli települések kisebb-nagyobb cégeihez. De vannak itt orvhalászok, akik az éjszaka titokban kifogott halat olcsón eladják vendéglősöknek. Helyben munkát ad a vegyesbolt, a használtruha-üzlet, a két kocsma, no meg az iskola és a polgármesteri hivatal. Nem könnyű az élet ebben a faluban, amelynek két bejárata van. Mindkettő előtt ott állnak már a tekintélyes, öreg Mercedesek a kiszáradt árokpartra lehúzódva. Látszik, hogy az autókat indulás előtt, még Pesten lemosták, csupán az alföldi por vette el kicsit a fényüket. Az egyik kocsi rövid várakozás után „bejelentkezik”, ami annyit jelent, hogy komótosan végiggurul a faluban. Nem dudál, nem fékez nyikorogva, nem ad gázfröccsöt – csak megy lassan, miheztartás végett.

Minden segélyosztáskor megjelennek itt ezek a fekete autók, az elkerülhetetlen, a sorsszerűség szimbólumaként. Ma segélyt oszt az önkormányzat, abból pedig menetrend szerint ki kell fizetni az uzsorakamatokat a Mercedesszel érkező pénzbehajtóknak. Ellenvetés és haladék nincs. A polgármesteri hivatal frissen vakolt épülete előtt ott ácsorog szanaszét a falu népe, többségük roma. Egy terebélyes asszony karon ülő csecsemővel. A férfiak többsége bokán felüli, régi vágású, kopott pantallóban. A nők közül kevesen öltöztek a hagyományos tarkába, inkább a másokról levetett szolid színű szoknyákat viselik, a helyi alapítványtól kapták őket. A türelmetlenül toporgókat rissz-rossz biciklivel érkező ricsajos kölyöksereg veszi körül.

A falu szélén szemmel láthatólag unatkoznak a pénzbehajtók. Szótlanul ülnek az autóban, néha bekapcsolják a légkondit, ásítoznak, egyikük cigarettára gyújt. Kopaszok és széles vállúak, ahogy dukál. Mogorvák és álmosak. Sőt talán fásultak is. Hiányzik belőlük a tulajdonosi lelkesültség és érdekeltség, ami persze nem csoda, hiszen ők sem maguknak dolgoznak. A behajtott pénzt az utolsó forintig elveszik tőlük. Havi bért kapnak, zsebbe, feketén, olyan emberek alkalmazottjai, akik ezerszer jobban élnek náluk. S akik ugyanúgy bánnak, beszélnek velük, mint ők a tartozó romákkal. Mindenkinek megvan a maga behajtója. Így áll helyre a világ rendje. Megvárják, amíg az utolsó roma is zsebre gyűri a pénzt, aztán nekiindulnak az utcáknak. A falusiak illemtudóan a kapu előtt várják őket, mintha rokonaik érkeznének. A behajtók köszönés és köszönet nélkül fekete pincérbrifkóba hajtogatják az ötezreseket. Nincs nyugta, nincs nyilvántartás.

Egy izgága, vékony roma férfi – mintha Kusturica valamelyik filmjéből bújt volna elő – alkudozik egy keveset:

− Testvérem, hát adjatok papírt, kórházban az asszony, talán még a lábát is levágják, azt hiszi majd, hogy elkártyáztam, elittam ezt a kis pénzt.

Mellbe taszítják, erre hangot vált:

− Igazatok van, testvérem, vigye el a pusztulat a gyanakvásom, de hagyjatok még nálam holnapig valamit, tartozom a fémgyűjtőknek, és azok olyanok, hogy menten lelőnek, ha nem fizetek, akkor aztán jöhettek ám a pénzetekért, a házamat nem engedi át nektek a gyámhatóság, engem meg ott esznek a halak a Tisza fenekén, onnan aztán nem tudok ám nektek kamatot meg kölcsönt fizetni...

Kötelességszerűen hadar, tudja, hogy úgysem lesz foganatja, de legalább megpróbálja. Nagy baj persze nincs, hiszen három-négy nap múlva majd megint jönnek a behajtók a faluba, és akkor már nem visznek, hanem hoznak. Kölcsönt osztogatnak a pincérbrifkóból, jóval magasabb kamatra ugyan, mint eddig, de valahogy csak visszafizeti nekik egyszer az ember. Ha nem lesz meg a pénz határidőre, akkor megszerzi valaki mástól. Muszáj, mert ezek a kopaszok mindenképpen kiverik belőle. De most csak a mára kell gondolni, ennyi pénzből a holnapra nem is lehet. Ami az uzsorakamatok után megmaradt, abból kell kicsit fizetni a boltosnak, hogy legközelebb is adjon kenyeret meg parizert hitelbe. Az a pár forint, ami még a zsebben lapul, amúgy sem lenne elég másra, mint egy hangulatos, duhaj estére ebben a szúnyogos őszelőben. S ma este mulat is a falu.

A behajtók meg már kora délután visszaindulnak a fővárosba, minden rendben, mindenki fizetett, útközben talán megfordul a kopasz fejükben, hogy le lehetne nyúlni a dohányból valamennyit, de nem merik, mert ezek a tagbaszakadt kopaszok is félnek. Szórakozásképpen magukhoz intenek egy-két útszéli prostit, ők is a főnök érdekeltségi körébe tartoznak, s bár a behajtóknak alanyi jogon nem jár az „ingyenfuvar”, a lányok készségesek, mondhatni szolidárisak – segítik egymást a kiszolgáltatottak. A lányok integetnek utánuk, a behajtók a gázra lépnek, haza kell érni estére, nyit a night club, ahol ők a kidobó emberek. Majdnem minden éjjel van valamilyen balhé, hetente átlagosan kétszer ütni is kell. Nehéz mesterség ez.

Hajba Ferenc, Népszabadság, 2004. augusztus 28. (9. oldal)

[

A bűnözés technikája is fejlődik. A legújabb módszer, hogy falfirkával üzennek egymásnak a tolvajok. Vakációra utazás előtt nem elég az ajtókat-ablakokat ellenőrizni, át kell vizslatni a kerítést, a falakat és a bejárati ajtó tokját: nincs-e rajta jel. Krétával, ceruzával, mindegy. A szó szoros értelmében írásos tolvajnyelv honos Európa betörőköreiben. A La Dernière Heure[6] című belga lap közzétette a szótárat, amelynek segítségével a figyelők üzennek a betörőnek:

Például a fésű rajza harapós kutyára figyelmezteti a „szakiparost”. Az X a legveszélyesebb jel: ide érdemes és lehet is jönni. Hogy miért? Például a rombuszból látja a betörő, hogy a ház üres, a háromszög pedig azt közli vele, hogy csak egy idős hölgy szokott otthon lenni. Ha viszont téglalap díszeleg, akkor kár a fáradságért: ide már betörtek, nincs mit elvinni. Nem érdemes munkához látni gemkapocs jelzésű helyen, itt nincs igazi zsákmány. A legrosszabb intő jel a létra: rendőrök figyelhetnek a környéken. Az egymás mellé húzott függőleges vonalak a gyerekek számát jelzik a megfigyelt lakásban, a nőket félkörök, a férfiakat elnyújtott ikszek. A hurok azt mutatja, hogy a lakásban van riasztó. A kavics pedig azt, hogy sok a készpénz. Ha viszont hazaérve három ferde zárójelet veszünk észre, már hívhatjuk is a rendőrséget; Ez mutatja a betörőnek, hogy itt már járt egy kolléga, és a „munka” kész. Belgiumban egyébként nemcsak a szomszédot, hanem a rendőrséget is szokták értesíteni, ha hosszabb szabadságra utaznak el:

− Biztos úr, ugyan nézzen már arrafelé időnként. Néz is, sőt beszedi a felgyűlt újságokat, leveleket, és azt is megnézi, van-e krétarajz a falon.

Füzes Oszkár – Népszabadság – Online, 2002. augusztus 1.

[

„Szörnyű, hogy az élet mennyibe kerül.

A summát a halálé múlja csak felül.

Orvosok, ügyvédek szedik a sápot,

És méregdrágán mérik az egyházi nyugságot.

A törvény tiltja, hogy meggyilkoljanak,

Azt viszont tűri, hogy jól kifosszanak!"

(Helen G. Ansley)

Bőrfoci pattogott a járda mellett parkoló autók között. Klottnadrágos, félmeztelen fiúk rugdosták a labdát a Budapest VIII. kerületi, Gutenberg téri járdán. Hol egy autón, hol egy csupasz lábszáron csattant a bőrgolyó. Ritkás, hátrafésült hajú, erős szemüveget viselő idősebb férfi lépett ki a középső ház árkádjai alól. Egyik kezében nehéz szatyrot cipelt, hóna alatt seprőt szorított. Kinyitotta a parkoló sor közepén álló kis Polskit, és mindenféle szerszámot – köztük kalapácsot – rakott ki az első ülésre. Amikor a szatyor kiürült, a férfi végignézett az autón. Gondosan ápolt, halványzöld karosszériáján egyetlen rozsdafolt sem látszott. Azután fölemelte a kalapácsot, és beütötte vele az ablakot. A passzolgató srácok megálltak, a bőrfoci pattogva eltűnt az árkádok alatt. A tér közepén hintázó kislány anyukája meglepve fordult meg, de mindjárt el is kapta a tekintetét. Egy mezítlábas kisfiú odafutott a férfihoz, és tátott szájjal nézte. A férfi letette a kalapácsot, a seprővel elhúzta az üvegcserepeket a gyerek lába elől. Azután beütötte a másik ablakot is, majd kesztyűt húzott, és egy csupasz fűrészlappal vágni kezdte az autó tetejét.

Szirénázva állt meg a kis Polski mellett a rendőrautó. Két rendőrnő szállt ki belőle, s azt kérdezték tőle: mit csinál az autóval? A férfi azt válaszolta: átalakítja kabrioletté. Így mondta olaszosan, kabrió helyett kabriolettnek, de a rendőrnők értették. Az idősödő férfi gyorsan azt is hozzátette: a saját kocsiját teszi tönkre. A rendőrnők megnézték a forgalmit, majd egyikük beszólt a központba, hogy nincs semmi a helyszínen. A férfi folytatta a fűrészelést, de a vágás vonala már nem lett egyenes. Mielőtt végigért volna, egy másik rendőrkocsi jött. Azzal két férfi érkezett, nyomozók voltak.

− Tudja, hogy garázdaság, amit csinál? – kérdezte az egyik.

− Miért garázdaság az, ha összetöröm a saját autómat? – kérdezett vissza a szemüveges öreg. – Amikor esténként kifeszítik az ajtót, az nem garázdaság? Amikor nekitolják másik autónak a parkolóban, az nem bűncselekmény?

− Azért garázdaság, mert zavarja a nyugalmat, ahogy betöri az ablakokat – folytatta a nyomozó.

− Túl hangosan bontja itt ezt az autót.

− Hol van itt a nyugalom? – legyintett az öreg. – Jöjjenek vissza este, hallgassák meg, mit lehet itt megzavarni. Amikor papírral betömik az autók kipufogóját, amikor komplett lökhárítót szerelnek le a kocsiról. Mert ezek így alkusznak a kocsikra, tudják? Jön néhány fiatalember, azt mondják, megvesszük az autóját, adunk érte húszezer forintot. Mondom, nem eladó, de különben is százötvenezret ér. Másnap ki van szúrva a kerék, folyik az olaj a kuplungból. Újra jönnek a fiatalemberek, hogy nem ér ez a kocsi százötvenezret. Egyik reggel hajléktalanok alszanak a nyitott ajtajú autóban, másnap a benzin folyik a szöggel átlyukasztott AC-pumpánál. Így vették meg az egyik negyedik emeleti lakó négyütemű Trabantját. Hát az én kocsim nem eladó.

− Az üvegdarabokat akkor is össze kell szednie az úttestről – mondta békülékenyebb hangon a nyomozó.

− Nyugodt lehet, hogy össze fogom takarítani – felelte az öreg. – Én még megtanultam, mi a rend, esztergályos voltam, a gépet is mindig tisztán kellett otthagyni a műszak végén.

Míg a nyomozók beültek a kocsiba, odahúzott egy kukát, elkezdte belelapátolni a szilánkokat. A levágott tető helyén az érdes peremről egy reszelővel leszedte a sorját, az éles részeket szigetelőszalaggal leragasztotta. Azután kiszúrta mind a négy kereket. Délután visszajött, kiszedte a két lámpát. Nézte egy darabig, majd a fűrészlappal átvágta a kormánykereket is.

− Kié ez a roncs? A magáé? – állt meg mellette az egyenruhás közterület-felügyelő.

− Az enyém, de még nincs teljesen kész – felelte az öreg. – Még leszedem a rendszámokat, és öntök néhány vödör vizet az ülésre, akkor lesz kész. Mert én csak befejezem, amit a fiúk a térről elkezdtek. Most lesz teljesen kész.

− Nem a maga autója az egyetlen, amit ezek a suhancok folyton piszkálnak – mondta a közterület-felügyelő. – Nem lett volna egyszerűbb két pofont adni nekik, hogy leszokjanak a kocsijáról?

− Hatvanöt éves vagyok – legyintett az öreg. – Pofozkodjak? Soha nem voltam verekedő természetű. Ezekkel is megpróbáltam szépen szót érteni. Odamentem hozzájuk, kértem, hagyják békén az autómat. Elmagyaráztam, hogy beteg a feleségem, sugárkezelésre hordom, azért van még kocsink. Bólogattak, mondták, hogy persze, nem lesz semmi baj. Másnap nyitva volt az ajtó, valaki odaszart az ülésre.

− Én biztos lepofoztam volna őket – mondta az egyenruhás. – Így viszont harminc napon belül el kell vinnie a roncsot, különben megbüntetik. De ha lemond a roncsról, mi is el tudjuk vitetni.

− Persze, hogy lemondok. Mondtam én már le ennél többről is. Utoljára fél év munkaviszonyról. Tűzoltó készülékeket ellenőriztem. Egy nap azt mondta a főnök, döntsük el, kit bocsássanak el, engem vagy a kollégát. Fél évem lett volna a nyugdíjig, ha engem rúg ki, kevesebb lesz a nyugdíjam. Ha a kollégát, egy harmincöt éves háromgyerekes családfenntartót tesz utcára. Hosszú volt a csend, én szólaltam meg elsőként. Lemondtam arról a fél évről. Meg sok minden másról is.

− Itt a cím, ahol bejelentheti a roncs elszállítását – nyújtott át egy cédulát a közterület-felügyelő.

− A biztonság kedvéért azért fölírom magamnak a rendszámot: AYJ– 436.

Az öreg összepakolta a szerszámokat. A padon üldögélő parkolóőrök egyike felállt, odasétált hozzá.

− Tulajdonképpen miért csinálta? – kérdezte értetlenül.

− Miért? – nézett rá az öreg. – Én is hagyjam magam megfélemlíteni, megalázni?

Romhányi Tamás – Népszabadság, 2003. július 16. (8. oldal)

[

Sok van, mi kínos, de a magyar autósnál nincs semmi kínosabb. Persze beszélhetnénk az athéni „kokszolimpiáról”, ahol 5 magyar sportoló is dobogós helyet ért el, jelentősen öregbítve az ország hírnevét, hogy aranyérmes olimpikonjaink orvosi csodának számítanak, mert egyszerre két ember vizeletét hordozzák magukban. (Nem nehéz kitalálni, hogy a másik hol volt elrejtve egy kis üvegbe töltve.) Na, de maradjunk a magyar autósoknál, akik előszeretettel parkolnak a mozgássérültek helyén (ingyen, hamis igazolvánnyal). Az átlag autóshoz képest, aki túl ostoba és túl brutalizált ahhoz, hogy közlekedni tudjon, mindez semmi. Az átlag magyar autós kedvenc agressziókimutatási területe a járókelők átvonulási ösvénye, a zebra, ami azért is érdekes, mert nincs rendőr, aki egyrészt észrevenné, másrészt szankcionálná a nyilvánvaló jogsértést. A zebra Európához hasonlóan nálunk is csíkos és védett, mégis mindenki átgázol rajta. A „gyalogos-átkelőhely” nyelvészek szerint nem úgy értendő, hogy a gyalogosokon kell átkelni. Levettem a polcról a KRESZ-t: „A kijelölt gyalogos-átkelőhelyen áthaladó gyalogosnak a járművekkel szemben elsőbbsége van.” Sőt, a gyalogosnak még „kijelölt gyalogos-átkelőhely hiányában is” elsőbbsége van a lekanyarodó járművekkel szemben (kivétel a megkülönböztető jelzést használó, pl. a megasztárokat kísérő rendőrautók).

A KRESZ olyannyira fontosnak tartja a gyalogosok átkeléshez való elidegeníthetetlen jogát, hogy az még egyszer visszaköszön benne, éspedig egy autósokra vonatkozó későbbi paragrafusban: „Kijelölt gyalogos-átkelőhelyen a járművel a gyalogosnak elsőbbséget kell adni.” Fél bekezdéssel odébb pedig ez áll: „Azt a helyet, ahol a gyalogosnak elsőbbsége van, járművel csak fokozott óvatossággal és mérsékelt sebességgel szabad megközelíteni, úgy, hogy a vezető elsőbbségadási kötelezettségének – a szükséghez képest megállással is – eleget tudjon tenni.” A szükséghez képest az elégtétel a következőképpen fest: Közeledik az átlag autós a zebrához. A zebra csíkos vagy nincsen (ebben az esetben csak útkereszteződés; de ez, mint láttuk, mindegy), két végén gyalogosok állnak. Ők állnak. Várnak. Sokat. Ha átengedik őket, megköszönik. A gyalogos fásult, szürke arccal, a Kádár-korszakban elsajátított „inkább csöndben tűrök, a végén úgyis mind meghalunk” attitűddel vár arra, hogy az átlag magyar autós végre elhúzzon előle a fenébe, és ő szépen átkelhessen a túlsó oldalra. (Figyeljünk fel arra, hogy az átlag gyalogos olyan, mint a macska: mindig az út túloldalán van sürgős és halaszthatatlan intéznivalója.)

Az autós pedig nemhogy megáll, de gázt ad, átrobog a zebrán, ha pedig a kisnyugdíjas mégis le mer lépni elé, akkor vagy dühöng, vagy letekert ablak mögül recsegve, káromkodik. Ha viszont véletlenül udvarias és lassít, akkor rádudál a mögötte haladó bunkó. Újabban a tanulóvezetők sem engedik át a gyalogosokat a zebrán. Már az autósiskolában is erre tanítják őket. A magyar zebrán uralkodó gázolásbarát légkör Európában egyedülálló. Ott egyszerűen elképzelhetetlen a barbarizmusnak ez a precivilizációs foka. Sőt, már Kelet-Európában sem mindenütt terrorizálják az autósok a gyalogosokat. Romániában és Szlovákiában olyan nyugodt öntudattal lépnek le a zebrára a helyi állampolgárok, hogy az autósok már komolyan félnek tőlük. Rögtön hozzá is tenném, mi a megoldás: a létező KRESZ tisztelete, a rendőrség felkészítése egy lassú, állhatatos büntetőháborúra. Nem a jognak, hanem a jogot kéne betartani.

Seres László – Népszabadság, 2004. október 2. (3. oldal)

[

December 3-án történt, szombati napon, Budapest III. kerületében, egy kicsiny sikátorban. Télapó-ünnepségről kocogtam hazafelé az autómmal, s a Bécsi útról kanyarodtam a kis utcába. Ez egy új utca, puccos házakkal és méregdrága bejárókkal. A névtábla ezen a környéken nem divat. Egyszer csak az Új Udvar bevásárlóközpont háta mögött találtam magam. Az utcácska két oldalán autók parkoltak, csak középütt lehetett volna haladni. Ez teljesen bevett dolog Budapesten. Hogy ki mikor haladjon el a középütt maradó egyetlen szűk sávban, az autósok maguk szokták eldönteni, nagyjából úgy, hogy aki dzsippel vagy valami traktorszerű képződménnyel jár, merészebbnek bizonyul. A kis utcában megbénult a forgalom, ami szokatlannak számított, hisz e környék szombatonként nem dugul be, itt még hétköznapokon is könnyen el lehet surranni. Megállni kényszerültem, mert közvetlenül az orrom előtt kemény jelenet bontakozott ki két autóstársam között. Olyan gyorsan történt, hogy kiszállni se volt időm. Mire észbe kaptam, s azon kezdtem morfondírozni, hogy közbe kellene lépnem, a két autós már csépelte egymást. Az egyik nekilökte a másikat az autójának, s próbálta a fejét beleverni a szélvédőbe, de elszámította magát, mert a másik feléledt, visszatámadt, szabályos, egyenes ütéseket mérve a verekedést jól indító autós fejére. Végül egy közös nagy gombócot formáltak ketten, hevertek a földön, ütöttek-vágtak, s amikor felálltak, lihegve törölgették a ruhájukra ömlött vért.

A jelenetet rajtam kívül még vagy hatan-heten végignézték, de hozzám hasonlóan senki sem avatkozott be. Kissé szégyelltem magam emiatt, meg kellett volna akadályoznom, hogy ezek így, ilyen csúnyán elbánjanak egymással, de késő volt. A bajvívók elfáradtak, s már csak mutogattak egymásnak, miközben az egyik verekedő kocsija az út közepén teljes szélességben elfoglalta a sávot. A mögöttem állók viszont dudálni kezdtek, s integettek felém, miért nem indulok már el. Már csak az hiányzik, gondoltam magamban, hogy a végén engem is jól eltángáljanak. Hogy elkerüljem a további félreértéseket, kiszálltam, s odamentem az út közepén álló autóshoz, aki úgy mobilozott a rendőrségre, hogy közben dőlt az orrából a vér. Arra kértem, udvariasan és határozottan – miközben meggyőződtem arról, nem maradt benne annyi energia, hogy nekem essen –, állna félre kissé, úgy intézze az ügyet, mi vétlen szemlélők hadd haladjunk tovább. Épp rendőrt hívok, felelte levegő után kapkodva, s majdnem sírva, miközben végső soron őt tekinthettem győztesnek. Úgy is lehet, ha félreáll, mondtam neki, s láttam, átsuhant rajta a baljós eshetőség: ha ellenáll, esetleg újabb folytatás várható. Ő pedig pihent ellenféllel szemben teljesen kiszolgáltatott lenne. Ezért mondhatta készségesen: azonnal félreáll.

Ez volt az a pillanat, amikor a lényegre vonatkozó kérdést föltehettem neki: Miért verekedtek össze? A válasz az volt, hogy nem tudott balra lekanyarodni az épület aljában lévő garázsába. Merthogy a másik autója elállta előle az utat. Ez nem elég ok arra, hogy verekedjenek, jegyeztem meg csöndben, mire az ember: márpedig emiatt történt, ami történt. Közben a másik autós, aki jól kezdte a bunyót, de aztán mégis kikapott, szintén véres fejjel befelé mutogatott az autójába, s arra biztatta legyőzőjét, próbálná meg elindítani a – különben építési anyaggal megrakott – járművét. Nem ő tehet róla, hogy leblokkolt az indításgátlója. Ám emezt ez a mellékkörülmény nem érdekelte. Ő, mint mondta, mindössze annyit szeretett volna, hogy lekanyarodhasson a garázsába. Az az autó, mely őt ebben megakadályozta – bizonygatta –, valahogyan csak odakerült. S e bűnös megállásnak akkor kellett történnie, amikor még semmi baj sem volt az indításgátlóval.

Itt ért véget a jelenet. A többi autós továbbhajthatott, ezek ketten pedig már csak beszélgettek, közben fölváltva telefonáltak, s maradék papír zsebkendőikkel törölgették véres arcukat. Elképesztően szánalmasak voltak, fáradt, beteg arcú, elcsigázott pocakos városi emberek, akik elszoktak a kemény csatáktól, s most avval szembesültek, véresre verték ugyan egymást, de egy-két ütés után elernyed a karjuk, lábuk remeg az idegtől, vérnyomáscsökkentővel terhelt szívük vadul dobol a hirtelen izgalomtól. Tudták, nagyon is jól tudták, hogy ami ezután jön – rendőrség, ügyészség, bíróság –, a félrecsúszott pofonoknál ezerszer jobban lefárasztja őket. De visszacsinálni, meg nem történtté tenni ezt a jellemzően semmitmondó esetet már egyikük sem tudta.

Rab László – Népszabadság, 2005. december 17. (5. oldal – részlet)

[

Újabban már szórakozni sem tudunk. Figyelem az embertársaimat. Egyre zárkózottabbak. Mosoly soha sincs az arcukon, legfeljebb ha gúnyos. A szórakozás sokaknak munka, küzdelem. Nem élvezik, amit csinálnak, hanem elszenvedik, és alig várják, hogy mindezért bosszút állhassanak valakin. A szilveszteri mulatozásban is kényszeredetten vesznek részt. Csak azért mennek ki az utcára, mert tudják, hogy ez a globális szokás. Így kell ünnepelni, ezért visítoz, trombitál, petárdát robbant ő is. Szája két szélét felhúzva megpróbál nevetést mímelni, de csak vigyor lesz belőle. Nekifeszül az éjszakának; ha törik, ha szakad, most jól érzi magát, de nem megy. Az ünnepléshez, a mulatozáshoz ugyanis gondtalan vagy gondterhelt, de mindenképpen önfeledt, felszabadult lélekre van szükség. E nélkül csak muszájmulatozás lesz belőle. Pedig mi korábban közismerten mulatós nemzet voltunk. Ha nem volt okunk az örömre, bánatunkban mulattunk. Ezért a nálunk járó idegenek nagy megütközéssel állapították meg rólunk, hogy: „sírva vigad a magyar”. Mostanában azonban sehogyan sem vigad.

[

Szakemberek tervezték és biztosítják a nagyon veszélyes feladatokat – hívja fel figyelmünket Lilu az RTL Klub „A rettegés foka – Ahol a félelmek valósággá válnak” című nagyhangú műsorának elején. Biztosítják? – innentől kezdve tudjuk, az ügyességi feladatok éppen annyira veszélyesek, mint a bungy jumping: semennyire. Kisebb sérülések megeshetnek, de hát sétálás közben is kitörhetjük a bokánkat. Így, amikor a hat versenyző fenn a magasban, kikötve hintákon mászkál, annyira izgulunk, mint a vidámparkban a nagyapa, amikor a körhintán ülő unokáját figyeli. De míg a tata elszédülhet, ha fejével maga is köröz, a tévén keresztül a tériszony már nem jön át, ezt én bizton állíthatom. Persze a játékosok utána sorra elmondják, mennyire rettegtek. Ezt már a műsor címe miatt is illik megtenniük. A tét ötmillió forint. A játékosok mindegyike arról beszél, hogy ez kihívás, nyerni jött, csak önmagára számít, magának és anyunak bizonyít. Fontos információk ezek, bár értelmük nem sok van. Akkor lenne, ha valaki egyszer azt mondaná: ez nem kihívás, nem nyerni és bizonyítani jöttem, hanem mert ingyen eljuthattam Buenos Airesbe.

Az első feladat teljesítése után egyikük káromkodott egy sort, és nem sípolták ki. Ám a java ezután jött. Korábban is láthattuk, hogy kukacokat kell enni, pókot a szájban tartani, ám ekkor azon gyerekek jutottak az eszembe, akik a homokozóban lapátolják magukba az anyagot – hisz mindent ki kell próbálni, még nem tudják, mi a jó. Meg ama vicc ugrik be, amikor a koma fogadásból megeszik egy darab szart, ám a vesztes, hogy visszanyerje, szintén vállalja. Majd a végén rájönnek, ingyen csinálták mindketten. Noha itt egy autós ügyességi verseny után avattak győztest, a mostani „veszélyes” zabálás is ezt a fílinget adta: egy koktélt kellett lehörpinteni, ami ilyesmikből állt, mint bikahere, marhaagyvelő, -szem, -bél, -máj, halbelsőségek, disznóháj. Olyasmikből, amiket ha nem is nyersen, de fogyasztunk. Meg amiket még úgy sem: epelé, szemfolyadék. Az első leányzó hányt egy nagyot, majd zokogott – drámai pillanatok. A végül győztes Attila lenyelte, a következő lány csak sírt, a negyedik fiú öklendezett és köpködött, és már Lilu sem mert odanézni. Akkor mi miért nézzük ezt?

A rettenetes az, hogy főműsoridőben egy okádás lett a produkció csúcspontja. Igazándiból az az érdekes, hogy a játék mit árul el kultúránkról. Vajon a világ e tájékán miért elismerésre méltó, ha leisszuk, majd lehányjuk magunkat, és a társaság még elnéző mosollyal meg is veregeti vállunkat. Az epelétől rókázó leányzó szülei most biztos büszkék: lányuk még a szarevést is vállalná, ha lehetne. Arról lenne szó, hogy nincs már tabu, s ezen semmit sem módosít, hogy például gyógyításra vagy bizonyos kényszerhelyzetekben az ember saját vizeletét is felhasználja, megissza. Ha nem tabu megenni-inni a fentebb felsorolt anyagokat, akkor nincs tétje a dolognak. Legfeljebb a gyomrunkkal kell megküzdeni. Egy ilyen feladatnak akkor volna súlya, ha az egész kultúrával menne szembe. De nem megy, mert itt már minden mehet, így tabutörésre sem kerülhet sor. Elítéljük ugyan a kutyaevést, hisz a kis Buksi szívünkhöz nőtt, de feltételezem, e játékosok egy jó kis mártással saját háziállataikat is elfogyasztanák a tévészereplésért. Bizonyítani akarnak? Ugyan mit és kinek?

Szerbhorváth György – Népszabadság, 2005. június 4. (16. oldal)

[

Elállatiasodásunk újabb jele, hogy már a művészetek terén is az állatokkal versenyzünk. Korunkban minél primitívebb egy alkotás, annál értékesebb:

A becsült ár tizennyolcszorosán, 14 750 fontért (közel 5,5 millió forintért) keltek el egy hétfő esti árverésen Congo[7] majom művei. A New Bond Street-i Bonhams[8] aukciós házban ugyanakkor sem Andy Warhol[9], sem a Britart mozgalom titánjai: Damien Hirst[10], illetve Jake és Dinos Chapman[11] munkái nem érték el a művészetkedvelők ingerküszöbét, egyben az elfogadható minimális árat.

Az 1954-ben született és a hatvanas évek közepén tuberkulózisban kimúlt Congo festményei az ismert állatviselkedési szakértő, Desmond Morris[12] biztatására készültek. A majom a Zoo Time[13] tévéműsor gyakori vendége volt. A színpompás absztrakt képekért két telefonos érdeklődő „közelharcot” vívott egymással. A versenyből a kaliforniai gyűjtő került ki győztesen. A 36 éves távközlési szakember elmondta, hogy barátai egy olcsóbb megoldást javasoltak számára: „vegyen egy csimpánzt, papírral és ceruzával felszerelve tegye be egy szobába és várjon”. Howard Hong[14] szerint Congo stílusa leginkább Kandinszkijéra emlékeztet, kár, hogy elmulasztott címet adni műveinek. A világ legművészibb beállítottságú csimpánzának festményei nem kisebb műértők, mint Picasso, Miró és Fülöp edinburghi[15] herceg kollekciójának is részei. A csimpánz nemcsak tehetséges volt, de szorgalmas is, négyszáz rajza és festménye őrzi a nevét. A Bonhams aukcióján elért ár világrekordnak számít, már csak azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy egy csimpánz műve kalapács alá került. A The Times[16] idézi a Congo-rajongó Salvador Dalít, aki nagyon is megértette kollégáját: „A csimpánz mancsa őrült emberi, Jackson Pollock[17] keze pedig tökéletesen állatias”.

R. Hahn Veronika – Népszabadság, 2005. június 22. (22. oldal)

[

Zsuzsa magas, karcsú, szép arcán finom smink. Csupa derű. A kicsi fia – az ötödik – éppúgy nevetgél, ahogyan ő. Kiegyensúlyozott baba, mondja Zsuzsa.

− Nem bánkódhatok, mert megérezné. Ezért hát minden reggel szépen felöltözünk, sétálni megyünk, örülünk, hogy süt a nap, hogy zöldülnek a fák, hogy az élet szép, és minden bajnak vége szakad egyszer. Húszévesen mentem férjhez, huszonegy évesen szültem a lányom. A férjem fegyőrként dolgozott, mit mondjak, nem volt egy mintaférj. Haverok, italozás, játékgép. Sokszor az egész fizetését eljátszotta, én meg ott voltam a négy gyerekkel egy fillér nélkül. Tizennyolc évig tartott a házasságunk, tizennyolc évig sose mentem sehova, a gyerekeknek éltem. Nem panasz ez. Azt hiszem, minden problémánk ellenére boldog voltam. Aztán egy nap a férjem főbe lőtte magát a munkahelyén: Négy búcsúlevelet írt, egyet a szüleinek, egyet a gyerekeknek, egyet nekem, még az én szüleimnek is írt egyet. De egyikből sem derült ki, miért tette. Csak annyit írt, hogy bocsánat, és hogy ő volt a hibás.

Harmincnyolc évesen lettem özvegy. Tízéves volt a legkisebb gyerekem. Belém mart a kétségbeesés, hogy végleg egyedül maradok. A kisváros, ahol éltem, árgus szemmel figyeli az olyanokat, mint én. Szép özvegyasszony négy gyerekkel sorvadjon bele a magányba: ezt kívánja a tisztesség. Én nem akartam elsorvadni. Fél évvel a férjem halála után megismertem egy férfit. Szerelmes lettem. Pesti volt, elvált, két gyereke az anyjuknál. Néha magával hozta őket. Miközben az ebédet főztem nagyfazékban, elnéztem, hogy nevetgélnek, bolondoznak a kertben. Alig fértünk el az asztal körül. Márciusban ismerkedtünk meg, májusban hozzám költözött. Nem érdekelt, mit szólnak az emberek. A gyerekeim nem akarták elfogadni. Ő meg folyton engem nyúzott, csináljak már valamit, hogy megkedveljék. Legalább tiszteljék. Halálra szekálta őket. Ez volt az első jel, amit észre kellett volna vennem. De én nem láttam, nem hallottam, vak voltam. A gyerekek anyámékhoz költöztek, mert nem bírták őt elviselni. Ezután anyám is ellenem fordult. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Azt mondta, amíg nincs bejelentett lakcíme, nem kap munkát. Engedtem, hogy bejelentkezzen a házamba, állandóra. Azt mondta, talált munkát, és minden reggel el is ment, mintha dolgozna. Én adtam neki pénzt, hogy ebédet tudjon venni.

De nem dolgozott, egész nap a kocsmában ült. Egyre több pénzt követelt. Pokollá vált minden. Féltékenységi rohamai lettek. Megrugdosott az utcán, amiért fodrászhoz mentem. Belekötött az öltözékembe, a sminkembe. Ha öt perccel előbb értem haza a munkahelyemről, nekem esett, hogy biztos a szeretőm hozott kocsival. Ha később érkeztem, akkor meg azért. Sose tudtam, mire megyek haza. Minden pénzem elvette. Háromezer forintom sem maradt, hogy ki tudjam fizetni a látleletet, amikor ököllel az arcomba ütött. Akkor még nem tudtam, hogy ha feljelentést teszek, nem kell a látleletért fizetni. Sose volt ellenemre a munka. Érettségim van és szakmám, vegyésztechnikus vagyok. De dolgoztam már szupermarketben is a csemegepultban, amikor nem volt más. Megtanultam angolul, elvégeztem egy számítógépes tanfolyamot, hogy jobbak legyenek az esélyeim. Évekig dolgoztam az önkormányzatnál. Akkor ismertem meg őt. Egyébként mindig úgy vert meg, hogy ne maradjon nyoma. Kiszaggatta a hajam, vállon bokszolt, nem engedte, hogy aludni menjek. A ruháimat felgyújtotta az udvaron. A konyhabútort szétverte. Ha bezárkóztam, rám törte az ajtót. Volt, hogy az ablakon ugrottam ki, hogy elmenekülhessek előle.

Hiába hívtam ki a rendőröket, ha nem folyik vér, nem csinálnak semmit. El meg nem küldhették, mert az állandó lakcíme szerint joga volt ott lenni. Ez a pici itt az ő kisfia. Az én szemem fénye. Azt várta, ha terhes leszek, majd meghízom, megcsúnyulok. A gyerek neki csak adunak kellett, hogy még jobban magához láncolhasson. Ugyanakkor nem hitte el, hogy az övé. Minden áldott nap megvádolt, hogy mástól van. A negyedik hónapban voltam, amikor megint nekem esett. Rettegtem, hogy baja lesz a babának, Kimásztam az ablakon, és a szomszédból kihívtam a rendőrséget. Tudtam, hogy úgyse viszik be, hogy még jegyzőkönyvet sem vesznek fel. Csak azt kértem, jöjjenek be velem a házba, amíg összepakolom a holmimat. A kisfiam az én nevem viseli. Soha nem lesz köze az apjához. Persze, hogy voltam a bíróságon. Azt mondták, írjak egy felszólító levelet, hogy öt napon belül hagyja el a házat. Ha a felszólítás ellenére sem költözik ki, elindíthatom a pert. El is indítottam. Beszéltem egy ügyvéddel; azt mondta, ez polgári per, mire határozat születik, a csecsemő fiam iskolába jár.

Az a ház jog szerint az enyém és a gyerekeimé. A mi tulajdonunk, a mi otthonunk. De ő lakik benne egyes-egyedül. Csak, mert megengedtem, hogy bejelentkezzen, Dehogy gondoltam, hogy ez lehet belőle, A szomszédok mondják, nappal sosincs ott, csak éjszaka mer hazalopózni, mert retteg a hitelezőitől. Amikor a pici fiam megszületett, küldtem róla fényképet neki. Nem tudom, valamiért nagyon akartam, hogy lássa, még ha csak fotón is. Karácsony volt. Felhívott. Könyörgött, hogy menjünk haza, akárhol vagyunk is. Azt mondta, szeret és megváltozik. Azt mondta, ha nekünk nehéz a picivel utazni, majd eljön ő, csak hadd lásson legalább. Azt mondta, vett ajándékot is. Könyörgött, mondjam meg, hol vagyunk, Fogalmam sem volt, mit csináljak. Olyan szépen kért. Olyan kedves volt a hangja. Azt feleltem, nem tudom. Ezt még meg kell gondolnom. Beleordított a kagylóba: „Mit kell meggondolnod, te rohadt kurva?” Azóta se tudja, hol vagyunk. Feljelentettem a rendőrségen, amiért eladta az ingóságaimat. A zenegépet, a tévét, a bútorokat, a maradék ruháimat, mindent. Csak a puszta falak maradtak. Feljelentettem a bántalmazások miatt is. De azt mondták, ez nem bűncselekmény, csak szabálysértés.

Ha huzamosabb ideig nem lakna a házban, kérhetném a kényszerkijelentését. De így nem tehetek semmit. Én szégyellem magam, hogy ez történt. Az anyám nem akar tudni rólam. Az apám azt mondta, takarodjak vissza oda, ahol eddig voltam. Látni se akarják a legkisebb unokát. Csak a nagylányom beszél velem. Tudod, ahogy telik az idő, néha azt gondolom, talán nem is ütött olyan nagyokat. Talán ki kellett volna bírnom. Talán maradnom kellett volna, és tűrnöm. Reggelente szépen felöltözünk, és sétálni megyünk a kisfiammal. Nézem ezt a sok szép kis házat. Az enyém is ilyen szép, van kert, van sok virág, fák: Az a mi otthonunk. Az öt gyerekemé és az enyém.

Vág Bernadett – Nők Lapja, 2008. 29. szám, 24-25. oldalak

[

A XXI. század elején még mindig nem tudunk kulturáltan viselkedni. Képtelenek vagyunk megfékezni a hímsovinizmusunkat, a nőket szexuális tárgynak, két lábon járó nemi szervnek tekintjük. A sok bunkó nem tud különbséget tenni a kihívóan öltözködő és viselkedő kurvák, s a tisztességes nők között. Vajon mit szólnának hozzá, ha őket zaklatnák nap mint nap ily módon:

„Mostanában mind gyakrabban gondolok arra, hogy vagy én vagyok bolond, vagy a világ. Huszonhárom éves diplomás lány vagyok, és annyi élettapasztalattal már rendelkezem, hogy a minőségre kell törekedni. Inkább pár szem mazsola, mint egy egész fürt rothadt szőlő. Haverjaim nincsenek, csupán három igaz barátom van. Tizennyolc évesen voltam először férfival, mert kivártam azt, aki megérdemel. A külsőmre is igényes vagyok, bár mindenem természetes. Magas, vékony, hosszú hajú nőt képzeljen maga elé. Ha nem bal lábbal kelek fel, nagyon jól tudok kinézni. No itt a baj. Mert bármilyen szolidan öltözködöm, naponta ömlik rám a bóknak álcázott mocsok, a szemtelenség, a tiszteletlenség (férfinak nem nevezhető hímek primitív megnyilvánulásai). Tavaly még térd felett érő szűk szoknyát hordtam, idén már farmert zárt felsővel, de így sem hagynak békén. Nem jutok el a parkolótól az üzletig förtelmes cuppogás, kacsingatás, megjegyzések nélkül. Megállnak velem szemben, végigmérnek, aztán mondanak egy nagy disznóságot. Kikezd velem az eladó, a biztonsági őr, a kidobóember. Ha ez olyan nőkkel történik, akik neccharisnyában, haspólóban meg feliratos »sexy girl« ruhákban mutatkoznak, rendben van. De miért nem hagyják békén a visszafogott, szolid nőket?

Elmeséltem egy lánynak, hogy üldöznek a bunkók. Kinevetett. Javasoltam menjünk egy kört gyalog. Utána ő is azt mondta, hogy ez már durva. Pedig én nem állok szóba idegenekkel! Nekem az állóbüfé mellett lődörgő családapa véreres tekintete, alkoholos megjegyzése nem bók, hanem megalázás. Ki nem állhatom a cigifüstöt, az italt, a drogokat. (Viszont a sajtokat, a csokoládét és a könyveket imádom.) És egyre jobban utálom a férfiakat. Korábban az volt az elvem, hogy senki sem alacsonyíthat le odáig, hogy gyűlöletet váltson ki belőlem. De már kerülöm az embereket. Mit tegyek, hogy ne akarjanak rám mászni, ne csorgassák rám a nyálukat? Miért nem néz magán végig egy férfi, mielőtt hozzászól egy nőhöz? Nem ez a legnagyobb problémám, de ez az egyetlen, amit sem kivédeni, sem megoldani nem tudok.”

Olvasói levél – Nők Lapja 2004. 32. szám (47. oldal)

[

A világ összes HIV-fertőzöttjének fele nő. Az ENSZ AIDS-programja szerint a járvány feltartóztatására csak akkor van esély, ha a nők védelmét állítják a középpontba. Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Az AIDS új arca: fiatal és nő – így foglalta össze az ENSZ AIDS-programjának (UNAIDS) egyik vezetője az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) közösen készített – és a minap nyilvánosságra hozott – jelentés lényegét. A világon 39,4 millióra duzzadt a HIV-fertőzött felnőttek és gyermekek száma. Az összes HIV-fertőzött fele nő. Az UNAIDS szerint a járvány feltartóztatására csak akkor van esély, ha a nők jogait és védelmét az AIDS elleni harc középpontjába állítják. A puszta orvosi tényen túl, hogy a nők kétszer olyan könnyen fertőződnek meg, mint a férfiak, a betegség terjedésének egyik fontos eleme a nők elleni erőszak. – Ha a kormányok fel akarják venni a harcot a kór ellen, akkor egy másik világméretű „járvánnyal”, a nők elleni erőszakkal kell szembenézniük – állítja az Amnesty International[18].

A fegyveres konfliktusok kísérőjelenségeként ismert tömeges nemi erőszak nagymértékben elősegíti a HIV-vírus, illetve AIDS terjedését. A Kongói Demokratikus Köztársaságban és Kolumbiában pl. több tízezer nőt erőszakoltak meg. Ez megtörténhet a szudáni Darfur tartományban is – figyelmeztet az Amnesty International. Egyes konfliktusövezetekben (pl. Haiti vagy Kelet-Timor) a nemi erőszak gyakran az ellenséggel való szimpatizálás megtorlását szolgálja. Ily módon alázzák meg az ellenség férfitagjait és a hozzájuk tartozó nőket. Nem titkolt céljuk, hogy ezzel a „biológiai fegyverrel” megszüntessék a közösség újrateremtő képességét. Ruandában az 1994-es népirtás idején a nemi erőszakot szenvedett nők kétharmada fertőződött meg így AIDS vírussal.

A nőktől gyakran megtagadják a tulajdonhoz, az örökléshez, a munkához való jogot is, így gazdaságilag kiszolgáltatottakká válnak a férfiaknak. Ebben az egyenlőtlen helyzetben a nők nem tudnak fellépni nemiségük, egészségük védelmében. A szegénység miatt a szex gyakran puszta fizetőeszköz. Az oktatás hiánya nemcsak a munka lehetőségét veszi el a nőktől, a tudatlanság partnere a járványnak. Például Ukrajnában, Moldovában és Üzbegisztánban a 15 és 24 év közötti lányok 80%-a semmilyen védekezési módszert nem ismer. Sok helyen az AIDS kikerült a bordélyházakból, és átvándorolt a hitvesi ágyba. Thaiföldön pl. a fertőződések felét az örömlányokat látogató férfiak feleségénél észlelik. A fekete-afrikai térségben a világ lakosságának csupán 10%-a él, de a fertőzöttek közel 60%-át (25,4 milliót) itt regisztrálták. A betegek nagyobbik fele (60%-a) nő, a 15-24 év közötti lányok aránya 76%. – A fiatal nők már majdnem veszélyeztetett fajnak számítanak a dél-afrikai térségben – mondta a Reutersnek Peter Piot, az UNAIDS vezetője. A világon mindenütt emelkedett a fertőzött nők aránya. Kelet-Ázsiában az elmúlt 2 évben 56%-kal több fertőzött nőt diagnosztizáltak. Kelet-Európában (a tanulmány itt a két legfertőzöttebbre: Ukrajnára és Oroszországra koncentrál) ez az arány 48%-kal nőtt.

Hírügynökségi jelentés – Internet, 2004. november 26.

[

Korunk embere az állati üzekedés szintjére züllesztette a szexet. Ma már bárki, bárkivel összefekszik néhány percnyi ismerkedés után. Mostanában a házassági hirdetések is eltűnőben vannak. Helyette alkalmi szexuális partnert keresnek a hirdetők.

− Azért jó az internetes ismerkedés, mert gyors, biztos és névtelen – mondja Tibor. – Nem kell nagy erőket bedobni, és nincsenek kudarcok. Valami mindig összejön. Ha nem a párkapcsolat, akkor a szex.

− Két évig bújtam a magyar társkeresőket – meséli Angéla. – Komoly viszonyt szerettem volna kialakítani. Nem jött össze. Aztán külföldi honlapokon hirdettem – sikerrel. Most Hollandiában élek a férjemmel.

Az Internet elterjedése alapjaiban változtatta meg az emberi kapcsolatokat, legfőképpen az udvarlási rítusokat. Ami apáink idejében bevett volt, mára elavulttá vált, nagyapáink hódítási fortélyai manapság egész egyszerűen cikisek. A becserkészési, megszerzési műveletek átalakultak, leegyszerűsödtek. Sóvárogva, epekedve figyelni valakit, ilyen-olyan trükkökkel megszólítani a kiszemeltet ma már alamusziságnak számít. Virágot küldeni szinte röhejes. A minap a villamoson fülem hallatára fordult egy huszonéves srác – pironkodás nélkül – egy ismeretlen lányhoz:

− Hello, van barátod?

− Van.

− Szeretőd?

− Az is van.

− Harmadiknak beférek?

A telefonos SMS-társkeresők sem bonyolítják túl a dolgokat. Regisztrálás után meg kell adni a kívánt személy paramétereit, és máris lehet tarolni. A potenciális partnerek egy-két üzenetváltás után lép(het)nek kapcsolatba.

− Kor?, Lax? – hangzik a két leggyakoribb kérdés.

Ha valaki nem tudná értelmezni a fentieket: a társkereső a célszemély korára és lakhelyére kíváncsi. Ha a válasz stimmel, jöhet a randi. Amit – a rutinosak legalábbis – kellő körültekintéssel készítenek elő. Több pontról is belátható helyszínt választanak találkahelyül. Aztán elrejtőznek úgy, hogy szemmel tarthassák a randipartnert. A biztos beazonosításért felhívják telefonon, és ha nem „jön be” az illető, azaz nem tetszik, faképnél hagyják. Az igazi profik a világhálót használják kapcsolatteremtésre. Az Internet több száz társkereső honlapot kínál mindenkinek. Külön weboldaluk van a komoly és az alkalmi kapcsolatot keresőknek, a keresztényeknek és nem keresztényeknek, a melegeknek, a szocdemeknek és néppártiaknak, illetve a zöldeknek. A különféle társkereső oldalak különféle vendégfogó „csalikat” vetnek be. Egyes honlapok például a párkereső névsor mellé slágerlistát tartalmazó linkeket csatolnak, mások Ady szerelmes verseit kínálják pótszolgáltatásként. De van olyan honlap is, ahol a szalaghíreket és a társkeresők adatlapjait egyszerre lehet olvasni, sőt egy kattintással az Independent, a Reuters, az Adevarul vagy a Magyar Szó oldalait is böngészhetjük. És közben elvégezhetünk akár egy-két banki átutalást is.

A pörgősebbek a chatet[19], az úgynevezett szöveges beszélgetést preferálják. A kiválasztott személlyel el lehet vonulni egy külön „szobába” – mások által nem látható virtuális helyre – , ahol aztán zavartalanul mehet a csevej. Itt a villámgyorsaság fontos szempont. Az ismerkedést „négyszemközt”, illetve társaságban is le lehet bonyolítani. Akik a közösséget választják, többnyire barátkoznak, kíváncsiskodnak, egy bizonyos témáról „beszélgetnek”, vagy éppen csoportos szerelemhez keresnek jelentkezőket.

A netes ismerkedés napjainkban a legcélravezetőbb és a legemberibb kapcsolatteremtési forma – állítja a harmincéves Tibor, aki tizenkét éve rabja a kiberszerelemnek. – Ha felmegyek a világhálóra, biztosan összejön valami. Főként, ha tudom, hogy mit akarok. Van, amikor csak unalomból csatlakozom valamelyik weboldalra. Ezt például a munkahelyemen szoktam űzni, ahol nincs időm komolyabban belemerülni a lányokba. Ha végzek a feladatommal, és elolvastam a híreket, rámegyek egy társkereső oldalra vagy chatre, és ha valami szaftos témába „botlok”, bekapcsolódom. Otthon – általában késő délutántól hajnalig – állandóan ismerkedem. Több tucat társkereső oldalt és fórumot böngészek egyszerre. Ha valaki szimpatikus, elkérem a számát, és telefonon folytatjuk a beszélgetést. A randi dönti el a továbbiakat. Ha úgy alakul, összebújunk, ha nem, annyi. Azt tapasztaltam, hogy tíz telefonszámból egy-két lány jön össze néhány éjszakára.

Szerintem a rámenősség a siker egyik kulcsa. A közelmúltban az egyik fórumon megszólítottam egy lányt. „Szia, budapesti vagy?”. „Aha”, válaszolta. „Mi a telefonszámod?” – próbálkoztam. Erre kiikszelt, azaz elzavart. Még kétszer „rányitottam”, és harmadszorra megadta a számát. Nyomban felhívtam, és másnap már vele töltöttem az éjszakát. Tudom, most nagyképűnek tűnök, de ez szokványos a kiberrománcban. Ezért is vonz tömegeket. Egy 19 éves miskolci lány mesélte – akit szintén a világhálón ismertem meg – , hogy néhány hete kapcsolatba került egy 28 éves budapesti sráccal. Hosszasan leveleztek, és szerelmesek lettek egymásba. Virtuálisan. Aztán a fiatalember néhány napja meglátogatta a csajt. A hölgy tíz órán keresztül körülbelül három mondatot bírt kihúzni a pasiból. Halálosan unta magát. De azért lefeküdt vele...

Tibor szerint a legkülönfélébb emberek, a legkülönfélébb célokkal keresik fel az internetes társkereső oldalakat. Áron például az egyik chaten szólított le engem, amikor Tibor tapasztalatainak magam is megpróbáltam utánajárni. Boldog házasságban él, jelentette ki a huszonnyolc éves fiú, viszont izgalom is kell az életébe, ez inspirálja, alkotómunkát végez ugyanis. „A feleségem is profitál belőle, ha feldob egy idegen nő”, magyarázta a lehető legtermészetesebben Áron. Csak úgy ne járjon, mint egy jordániai házaspár: ők ugyanis a világháló hírei szerint azért készülnek most válni, mert egymásra találtak egy beszélgetős fórumon, ahová éppen a házassági problémáik elől menekültek. Gyorsan kiszúrták egymást. Hosszas levelezésbe kezdtek, aminek aztán kiberszerelem lett a vége. Már komoly házassági terveket szövögettek. Végül elhatározták, hogy személyesen is találkoznak. Döbbenten néztek egymásra Ammán egyik buszpályaudvarán. Azóta nem állnak szóba egymással.

Chateltem már parlamenti képviselővel, színésznővel, üzletasszonnyal, tinilányokkal és villanyóra-leolvasó nővel is – meséli Tibor. – A világháló egyformán vonz mindenkit. A múlt péntek éjszaka hatezer-nyolcszázan voltak fent egyszerre az egyik portálon. Döbbenetes adat, hiszen emlékeim szerint tavaly ilyenkor éjféltájt általában csak kétezren leveleztek. De az is elgondolkodtató, hogy péntek éjszaka miért a kiberszerelmet választják a fiatalok a baráti együttlét helyett. Az meg pláne különös, hogy szilveszter éjjelén velem együtt több mint nyolcezren bújták a társkeresőket. – Az a csábító a netes ismerkedésben, hogy nem kell küzdeni – folytatja. – És attól emberi az egész, hogy nincs szenvedés. Hiszen manapság senki nem szeret reménytelenül udvarolni, alibimozizni. Ha nem jön össze valaki, akad más helyette. Ezért aztán egy partner elvesztése már nem tét. Akkor nehezebb a dolgom, ha erős jellemű nővel akadok össze. Apait-anyait bele kell adni, s még így sem biztos a siker. De ha egy pasinak jó a szövege, övé a lány. És ha egy hölgy bejelentkezik valamelyik társkeresőre, majdnem biztos, hogy elcsábítható. Valakinek mindenképpen.

Én például a dumámra építek. Hiába vagyok jóképű ugyanis, az alig 165 centimmel duma nélkül nem aratok sikert. Többször próbáltam diszkókban, bárokban ismerkedni, de sosem vettek észre. Átnéznek rajtam a lányok. Ahol az első pillantás dönt, lehetőséget sem kapok, hogy lenyűgözzem őket. Az internetes párkeresésben éppen fordított a helyzet. Őszintén beírom a paramétereimet, de ez ott nem érdekel senkit, ott a dumámra buknak. A tizenéves lányokkal például elég egyszerű a dolog. Szeretnek skalpokat gyűjteni. Ma akkor menő egy tinilány, ha sok pasit „gyűjt be”. A harmincas és negyvenes nők, hiába ők a legizgalmasabbak, kissé problémásak, hiszen többnyire kiábrándultak, ezért visszafogottabbak. Sok rossz házasságban élő nő menekül egyébként ide, a kiberrománc nekik is tuti siker, ráadásul még diszkrét is. Tibor újabban bővíti a profilját. Mivel oroszul tanul, odaátra is „dumál”. Nemrég randit beszélt meg egy orosz nővel. Nem nagyon érdekli, tényleg ideutazik-e, mert ha nem jön el, akkor is ő nyert, legalább a nyelvet gyakorolhatta.

Hétszázötven nő nevét tárolom a mobilomban. Külön feltüntetem, kit, melyik honlapon ismertem meg. Erre nagyon figyelek, mert nem szeretik a lányok, ha másokkal is kavarok közben. „Te vagy az első” – mondom nekik, és ettől elolvadnak. Vagy legalábbis úgy tesznek. 2001 óta számítógépre telepítem az SMS-eket, és archiválom őket. Ez azért is fontos, mert átlagosan naponta két nővel találkozom – a siker érdekében mindent meg kell jegyeznem róluk. A világhálónak köszönhetően legalább ezerötszáz nővel randiztam már, egyik sem volt az igazi. Mégis hiszek benne, hogy a nagy Ő egyszer csak rám kattint majd.

Angéla is komoly kapcsolatot keresett, ezért bújta két évig folyamatosan a magyar társkereső oldalakat, fórumokat. Sokáig nem járt sikerrel. – Azt tapasztaltam, hogy a magyarországi férfiak linkek, és egyszerre több lánnyal is kezdenek – mondja. – Hosszú hónapok után arra a következtetésre jutottam, hogy reménytelen hazai honlapokon házassági szándékkal próbálkoznom, itthon nem találok komoly szándékú férfit. Ezért kezdtem el német és angol párkereső oldalakat böngészni. Több külföldi pasival is találkoztam, itthon is meg például Németországban, de nem alakult ki semmi sem velük. Ők nem voltak komolytalanok – sőt, kifejezetten disztingváltan és udvariasan udvaroltak – , de a kölcsönös szimpátia és a fellángolás hiányzott, nem voltunk egymás esetei. Körülbelül egy évvel ezelőtt bejelentkeztem egy új internetes társkeresőn – hamarosan válaszolt nekem egy holland férfi. Eleinte a távolság miatt reménytelennek tartottam az ügyet, de ő habozás nélkül eljött miattam Budapestre. Aztán én is meglátogattam. Fél éve összeházasodtunk. Azóta Hollandiában élek, tanulom a nyelvet, boldog vagyok, úgy érzem, ő az igazi. Sokszor eszembe jut, hogy Internet nélkül valószínűleg soha nem találtunk volna egymásra.

Agyagási Edit – Népszabadság, 2005. február 12. (6. oldal)

[

Egy 26 éves üzletember így panaszkodott a mai nőkre: Nemrég megismerkedtem egy lánnyal. Megtetszett, hogy milyen csinos talpraesett, belevaló teremtés. Talán egy kicsit túlságosan is az. Már első este félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy kész feljönni hozzám. Én egyáltalán nem számítottam erre, így hát hazakísértem, de elkértem a telefonszámát. Néhány nap múlva egy baráti társasággal az egyikük nyaralójába voltam hivatalos kerti hússütésre. Minthogy nem akadt más partnerem, gondoltam, elhívom ezt a lányt. Megettük a húst, beszélgettünk a haverokkal, aztán leléceltünk a lánnyal az egyik üres szobába. Persze azonnal egymásnak estünk, s amikor úgy éreztem, hogy forrósodik a hangulat, benyúltam a farmerzsebembe a gumiért. Ő csodálkozva rám nézett, és megkérdezte: „Hát ez meg mi?” Mire én: „Kondom, gumióvszer, koton. – ahogy teszik.” „Sehogy se tetszik.” – felelte. „Ki nem, állhatom az ilyesmit!” Elcsodálkoztam. „Ez nem tetszés, hanem biztonság kérdése. Rád is vigyázni akarok.” A lány gúnyosan elnevette magát, és kijelentette, hogy hagyjam abba a prédikálást, mert ő még soha nem találkozott ilyen unalmas alakkal. „Na, most akkor akarom vagy sem?” Bedühödtem, és rákiabáltam, hogy fogja már fel a tyúk eszével: nem az én dilimről van szó. Csak azt teszem, amit minden épeszű férfi egy ilyen helyzetben. A lány ásított egyet, és megkérdezte, ne csináljuk-e orálisan. Igaz – tette hozzá epésen – ő nem tud a szájára gumit húzni. Ekkor aztán végképp elment a kedvem az egésztől. Felöltöztem, és átmentem aludni a másik szobába. Reggelre a lány már nem volt ott.

[

Kislányok tangabikiniben, neccharisnyában, push-up[20] melltartóban, piros rúzzsal. Versenyeznek, versenyeztetik őket, – ki a szebb. Hatéves a legkisebb, tizenkettő a legnagyobb. A többség nem kezdő: modelltanfolyamokkal, szépségversenyekkel a hátuk mögött érkeztek ide, a „Miss Mini” nevezetű, országos megmérettetésre. Anyu, apu a nézőtéren. Szülők, akik értik, mire megy ki a játék. Vagy nem? Főpróba van:

− „Hogy nézel ki? Húzd ki magad, ki a cicit!” – méltatlankodik az előttem ülő anyuka; miközben lerángatja a bugyit nyolcéves, dundi gyermekéről a külvárosi művelődési ház nézőterén. A kislány amennyire tud, ellenkezik, de ha már így, ruha nélkül maradt, legalább a kezeit odaszorítja maga elé, majd rémülten pillant a mellette elhaladó világosító bácsira.

− „Nézd meg a többieket, ők nem szégyenlősek!” – vált biztatóra anyuka barátnője, és a többi, fejlődésben lévő csupasz testek felé int.

De már szaladni kell a színre: a műsorvezető néni egyenként, név, kor és persze sorszám szerint szólítja a versenyzőket. Megannyi Trixi, Cintia, Klarissza és Melody lép elő. Van itt minden: visszafogott pukedli, „édes” csókdobás, és megdöbbentően nagylányos, profi csípőkörzés. Szólítják az előbbi szégyenlős kislányt: kezeit most még jobban szorítja csupasz pocakjához, és a padlót bámulva oldalaz a reflektorfénybe.

− „Elegem van! Megmondom neki, ha nem húzza ki magát, nem jövünk holnap! És a McDonald's-ba se megyünk!” – tervez anyuka ingerülten.

Pár sorral arrébb egy apuka húzza a száját:

− „Nem jó! Olyan, mintha vécézned kéne. Így csináld!” Feláll, és bemutatja a nőies színpadi pukedlit. A gyerek feszülten igyekszik utánozni. Még mindig nem megy. A kislány egyre ijedtebb, apuka egyre idegesebb. De kitart. Mutatja újra, és újra. Másnap már nem lehet hibázni… A gyerek meg imádja..”

Itt a nagy nap: ma eldől, ki a legszebb. Jenniferlopezesen szexisre vett, vagy éppen Sophia Lorennek dámásított mini királylányok rohangálnak, illetve tömörülnek a szűk öltözőben. Egy óra múlva estélyiben kezdenek a kicsik. Az anyukák buzgón dolgoznak a gyerekeken. A mosdóban néhány hétéves latolgatja az esélyeket: „Ec-pec-kimehetsz... Ki lesz a királynő?” Nevetnek. Most még…

− „Ne haragudjon, maguk újság, ugye? Arcokat keresnek?” – érdeklődik nálam egy mama, de máris ott terem egy másik hölgy. Igazi karriertörténetet mesél: kislánya már „vállig érő, fürtös hajjal” született... Később pedig állandóan megállították az utcán, hogy miért nem viszi őt szépségversenyre. Aztán mikor négyéves lett, végre rászánta magát:

− „Azóta négy modellversenyen voltunk, és a reklámokba is bekerült... A gyerek meg imádja” – újságolja büszkén. És tényleg imádja. „Azt mondták, nem olyan csúnya, és gondoltuk, próbára tesszük, mit tud.” – magyarázza egy kimért mama, és nyolcéves kislánya vállára illeszti a lakkretikült. Aztán tovább magyaráz: „De persze három éve már elvégzett egy modelliskolát, a nővérével együtt. És benne volt a tévében is. És tavaly szintén volt versenyen, ott testhez simuló bársonyestélyiben.”

− Tetszett ugye?

− „Nem nagyon... ” – hebegi.

De anyuka megmagyarázza, hogy is van ez a „Nem nagyon.”

− Hát te imádol öltözködni?

A gyerek elbizonytalanodik:

− „Miii...? Jaaa... imádok.”

És anyuka már a mai helyezésről álmodozik: „Szeretnénk legalább udvarhölgyek lenni!”

Aztán egy csupa mosoly, mandulaszemű, nyolcéves mesél: neki is ez az első versenye. Igazából a testvére akart volna jönni, de a szervezők szerint ő nem volt elég szép.

− „Nagyon szeretnék ám nyerni! Meg mostantól már mindig fogok ilyen versenyekre járni! Hogy miért? Mert szép vagyok... Sokan mondják.”

Itt közbevág anyuka, és a pedagógia:

− „De mondd el szépen, miből akarsz majd megélni? Nem a szépségedből, hanem a...” A kislány rövid gondolkodás után már darálja is a leckét:

− „Aaa... agyamból. Meg az eszemből!”

Anyuka elégedett. Ki nyer ma? Mindjárt kezdés. A résztvevők már a színpad mögött, nagy a nyüzsgés.

− „Otthon apukám megcsinálta a koreográfiám, aztán levideózott, és kijavította a hibákat” – újságolja egy szőke kislány.

Abban mindenki megegyezik, hogy nem a ruha számít. Az ovisokkal a legnehezebb bírni: egyikük, egy gyönyörű fürtöske folyamatosan rohangál, és azt kérdezgeti; miért van ő itt, most mit kell csinálni, és hogyan. A nagymamájának már sírásra áll a szája, úgy tűnik, ő sem tudja... Csak úgy ömlik belőle a panasz, úgy mutogat a kicsire:

− „Most nézzék, milyen borzasztó ez a gyerek... Az anyja azért is nem jött el vele, mert csak lejáratná... ”

A pici nagy szemekkel néz rá:

− „De mama, én miért vagyok borzasztóóó?”

A nagymama nem felel, csak nekem magyaráz:

− „Azt mondták, szép... Bár mi nem látjuk, mert állandóan nézzük.”

Lemegy az estélyi ruhás felvonulás. Akinek sok rokona jött, az nagyobb tapsot kap. De ezt nyolcévesen félreérti az ember. A függöny mögött megjelennek a csalódottság első jelei.

− „Nekem csak kicsit tapsoltak” – mormogja egy vékony kislány.

Aztán a kerekpofis nyugtatja magát:

− „Anyukám azt mondta, úgysem nyerek, mert mindig megvan előre...”

A mandulaszemű még reménykedik:

− „De olyan jó lenne elsőnek lenni!”

Egy perc múlva már sikítozva keresi mindenki a maga mamáját: vetkőzni kell, jön a fürdőruhás menet. Egy húsosabb, tíz év körüli lány már készen áll, a csípőjére kötött kendő alatt átlátszik a tanga. Mozdulatlanul tűri, hogy anyukája a fejére fújja a maradék fél flakon hajlakkot, miközben úgy behúzza a hasát, hogy szinte már remeg a teste. A bikinis kislányok a színpadon billegnek, majd a koreográfia szerint levonulnak először a zsűri elé, aztán végig a nézőtéri folyosókon. Így mindenki még jobban szemügyre veheti őket.

Aztán ítélethirdetés. A mandulaszemű már nem nevet, magában téblábol a függöny mögött. Rám néz, és csak annyit mond halkan:

− „Kár, hogy nem én fogok nyerni... Mert én ronda vagyok:”

És tényleg nem nyer. Pedig nem ronda, sőt, szépséges. De most már mondhatja neki bárki. Igaz, megkapja a „Legszebb mosoly” oklevelet, de ahogy a nézőtéren is hallottam valakitől: „Attól, hogy kicsik, még nem hülyék.” Éppen az egyik kislány jelentette ki korábban a kulisszák mögött, mikor valamelyikük egykori „Legédesebb szempár” címével dicsekedett: „Az úgyis semmi; mert mindenki lesz valamilyen szempár...” A rendezők szerint: „Ma mindenki nyer.” És valóban, a műsorvezető hölgy nem győzi sorolni a harmincöt címet: a legbarátságosabb szempár, a legédesebb szempár, a legszebb szempár, a legkisugárzóbb egyéniség... A rosszcsont picúr is kap oklevelet, meg plüssállatot: büszkén – és egy kicsit vádlón – mutatja őket a nézőtéren ülő nagymama felé.

A végén legtöbben csalódottan, könnybe lábadt szemmel szorongatják kis ajándékcsomagjaikat. Már senki sem nevet, kivéve a győzteseket, és az ovisokat, akik úgysem tudják, miért hozták ide őket. Persze itt mindenki csak jót akart. Ahogy az az apuka is, aki egy internetes portálon a versenyről megjelent cikkre így reagált: „Azt is írja meg, kérem, hogy nem minden gyermek kapott egyformán ajándékot. Az én lányomnak például nem jutott semmilyen kisállat, míg sokan (de nem mindenki) kapott katicabogarat vagy sárga kiskacsát.” Gyermekem megkérdezte: „Akkor én már semmi vagyok?” Nem, nem vagy semmi...

Dobray Sarolta – Nők Lapja, 2005. június 15. (30. oldal)[21]

[

Butikbabák a pult mögött:

− Csúnya vagyok – mondja Erika. – Erre kellett rájönnöm.

Erika 28 éves, átlagos termetű, kereskedelmi szakközépiskolát végzett pécsi asszony. A férfiak nem fordulnak meg utána, a nők nem beszélik meg ruháját, haját, sminkjét, mozgását.

− Jó, talán nem vagyok csúnya, csak nem vagyok feltűnő, nem vagyok érdekes – enyhít előbbi kijelentésén a vezetéknevét titkoló asszony, majd így folytatja: – A lényeg az, hogy engem egyik butikba se vesznek fel a küllemem miatt. Pedig szerintem jó kereskedő vagyok. Dolgoztam már bútoráruházban, műszaki- és gazdaboltban, és mindenütt elégedettek voltak velem. Jelenleg egy élelmiszer ABC-ben alkalmaznak, de az álmom mindig a divatáruüzlet volt. Százszor jelentkeztem, százszor elzavartak. Illetve el se zavartak, mindig azt mondták, hogy köszönik a jelentkezésemet, majd értesítenek. Azóta várom.

Laskovics Edit 22 éves, szexis kerekdedséggel megáldott mosolygós, közvetlen teremtés. Őt tavaly októberben vették fel Pécs egyik bevásárlóközpontjának legkedveltebb butikjába, s március óta már ő irányítja az öt hölgynek munkát adó üzletet. Mivel egy alkalmazott a közelmúltban kilépett, Edit ezekben a napokban – üzletvezetői minőségében – „felvételiztet”.

− Tizennégyen jelentkeztek az állásra, mondja magabiztosan: – Valamennyi jelentkező dolgozik nálunk egy próbanapot, és aztán a legjobbat felvesszük egyhavi próbaidőre. Ha megfelel, maradhat. Itt elég kemény a hajtás. Az üzlet görög vállalkozók tulajdonában van, ők egyfajta keleties eladói stílust várnak el tőlünk. A vevő tőlünk nem távozhat áru nélkül. Ha nincs megfelelő méret, akkor ajánlunk valami egészen mást, s rávezetjük a vásárlót, hogy neki tulajdonképpen. ez jobban is áll, mint amit keresett. Aki nem elég csinos, az eleve alkalmatlan.

Kedvtelve vizsgálom Editet és szemrevaló kollegináit, s megjegyzem: felfedezhető némi hasonlatosság a butikok alkalmazottai között. Többségük huszonéves, jó alakú, szabályos arcú lány. Ruházatuk alul – legyen bár simulós nadrág, kurta szoknya, avagy sort – pimaszul kiadja combjuk és fenekük ívét. Rövidre szabott, feszes, esetleg dekoltált pólójuk megmutatja hasukat, sejteti mellük méretét, formáját, állagát. Az eladólányok szinte kivétel nélkül festik a hajukat. A legmenőbb szín a világosszőke és a bronz. Barna hajfestékből tán tubusnyi sem fogy. Annál nagyobb az igény a bőr barnaságára: szoláriumba még a kreol bőrűek is el-eljárnak. Van igény sok sminkre, műkörömre, ékszerekre, testékszerekre, tetoválásra.

A hirdetéseket a bolttulajdonosok úgy adják fel, hogy csinos, fiatal, gyakorlattal rendelkező lányokat keresünk. – erősíti meg az előbbieket Pusztai Zsanett, aki egy óraboltban dolgozik. – A csinos szó a hirdetésben gyakorta előrébb van, mert a szépség fontosabb, mint a gyakorlat. A nyugodt beszédű Zsanett kék szeme, vékony orra, finom vonalú szája, veresre festett hajkoronája, sudár alakja, tartása, járása kiáll minden kritikát. A lány nadrágja és blúza közötti kétujjnyi résen megvillan az alkatából eredően vékony, futással és aerobikkal izmosított dereka. A 23 éves lány azért megemlíti, hogy csak a külső jegyekből ezen a pályán sem lehet megélni. Mindjárt be is avat, hogy miképp lehet belesni egy, az óraboltba beköszönő vevő szándékaiba és csukott pénztárcájába. Zsanett szemrevételezi a belépő vásárló ruháját, ékszerezettségét, figyeli, milyen típusú és árú óráknál időz hosszabban, esetleg kifaggatja munkájáról, szokásairól, s mindezekből összeáll a kép arról, hogy melyik órát érdemes ajánlani az illetőnek.

A bronzáriamban szolgáló alig huszonéves lányok egyelőre nemigen foglalkoznak azzal, mi lesz velük, ha elhagyják a harmincat. Andrea kivételnek számít: ő már 31 esztendős. A bevásárló központ egyik bőrdíszmű boltjában dolgozik, s kénytelen a jövőjére is gondolni. Nem mintha korhatárhoz kötötték volna itteni foglalkoztatását, s nem mintha a zabolátlan szőke loboncot viselő, kék szemű hölgyet bárki is öregnek gondolná. A hajlékony testét kétnaponta egyórás tornával edző asszony megjelenése és koromfekete ruhája az Ezeregyéjszakát idézi. Andreának még kevés gondot okoz a múló idő, ám ő tudja: addig kell váltani, amíg lehet, nem akkor, amikor muszáj. S mint szinte valamennyi alkalmazottként dolgozó kereskedő, Andrea is arról álmodozik, hogy egyszer majd saját üzlete lesz.

− Az biztos, hogy kereskedelmi alkalmazottként nem akarok megöregedni – vallja meg Andrea.

− De talán ma már nem is lehet megöregedni ezen a pályán.

− Egyre inkább ezen a véleményen van Tóth Sándorné is. A 43 esztendős asszony Pécs belvárosában, egy márkás farmereket kínáló boltban dolgozik. Amikor Tóthné negyedszázaddal ezelőtt a pult mögé állt, azt hitte, kereskedőként megy majd nyugdíjba. Ma már aggodalommal gondol a jövőre:

− Egyelőre még tartom a lépést a divattal. Ez talán annak is köszönhető, hogy van két lányom, s figyelem, mit keresnek, mit hordanak. Azt, hogy később mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy váltanom kell. A családunknak – sajnos – annyi pénze nincs, hogy önálló üzletet nyissunk. Viszont mindenképp szeretnék kereskedő maradni. Ha a divatáruból kiöregszem, lesz más, lakástextil, bútor, csillár, edény, élelmiszer. Tóth Sándorné ritkán találkozik régi kollegináival, de annyit azért hallott tóluk, hogy a többség elhagyta a pályát.

− Ma egy bolti eladó aligha talál védelmet, ha azért küldik el, vagy azért nem veszik fel, mert nem elég fiatal, vagy nem elég szép. Nem is tudom, hogy ilyesmi ellen a szakszervezet tehetne-e valamit. Már csak azért sem tudom, mert évekkel ezelőtt kiléptem a szakszervezetből. Valaha minden bolti dolgozó tag volt, a fizetésünkből automatikusan vonták a tagdíjat. Hol van az már? A butikokban, áruházakban dolgozók többsége ma azt sem tudja, merre van a szakszervezet. Ez utóbbi állítást megerősíti Fenyősi Gyula, a kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetének Baranya megyei titkára is. A Pécs egyik sétálóutcájában éttermét vezető férfi elárulja, hogy Baranyában a kereskedelmi dolgozók alig 10%-a kötődik érdekképviselethez, s nincs ez másképp más megyékben sem. Pedig a szakma több százezer dolgozót számlál. Fenyősi szerint sem a butikosokat, sem a nagyáruházak alkalmazottait nem könnyű beszervezni. A butikok dolgozóit nehéz egy akolban tartani, a multik meg igyekeznek meggátolni, hogy létrejöjjön náluk a szakszervezet.

− Egyébként azzal a panasszal még senki sem fordult hozzánk, hogy a kora vagy a hátrányos megjelenése miatt nem kap munkát a kereskedelemben – jelenti ki Fenyősi Gyula. – Pedig jól látszik, hogy a szakma nagyon megfiatalodott, s a butikokban főleg a csinos lányokat alkalmazzák. A hipermarketekben meg azért kevés a középkorú és az idősebb alkalmazott, mert családos ember nem vállalhatja a multik által diktált munkaidőt – ami nincs tekintettel hétvégére, ünnepekre, éjszakára. Ez utóbbit a fiatalok sem bírják tartósan, ezért a hazai hipermarketekben óriási a fluktuáció. Amúgy Fenyősi Gyula nem bánkódik azért, mert a kereskedőtársadalom megfiatalodott. Az okból viszont igen, hogy a bolti alkalmazottak többsége nem lát maga előtt szakmai perspektívát, s belenyugszik abba: nyugdíjig nem lehet kihúzni.

− Már az is baj, hogy a boltok tele vannak fiatalokkal – kérdezi tőlem az egyik pécsi vállalkozó, akinek több üzlete is van a megyében. – Mi hiányzik magának? Talán a „Mami” az Állami Áruházból, a száz kilójával, magas szárú, fűzős vászoncipőjével, libikókaszerű járásával és kapkodó légzésével? Maga szerint Mami kórú eladóval hogyan lehet árusítani tanga bugyit? És a Tata hogyan kínál számítógépet, vagy túlélőkést?

A legtöbb leckét egymástól kapják a butikok alkalmazottai. Egy-egy város kereskedőtársadalmának fiataljai – még akkor is, ha nem járnak össze – néhány év alatt megismerik, figyelik, ellenőrzik, elemzik egymást. Általában tudják, hogy ki, honnan érkezett, hol dolgozott, mennyit ér a munkája, mennyit keres, és milyen tervei vannak. Tudják, hogy ki kivel élt és él együtt, kire vetett szemet a főnöke, ki mozdult rá a főnökére. Tudják, ki mit sportol, melyik diszkóba jár, melyik a kedvenc whiskyje, szokott-e füvezni, ki nagyobbította meg a mellét, egyenesítette ki az orrát, mennyit kért ezért a plasztikai sebész, s tetszik-e a változás a számlát álló társnak. A butikok alkalmazottai természetesen azt is tudják, hogy sorstársaik közül ki kötött érdekházasságot. Merthogy ez is egyfajta perspektíva. A 32 éves pécsi asszony, aki korábban az egyik helyi bevásárlóközpontban dolgozott, s az elmúlt tíz hónapban gyerekekre vigyázott Angliában, a következő titokba avat be:

− A volt barátnőm butikban dolgozott, és érdekből ment hozzá a főnökéhez. Emlékszem, elárulta, hogy nem szerelmes belé, de ezt tartja a legjobb megoldásnak. Lehordtam mindennek, de ő csak legyintett. Gyereket szült, autót kapott a férjétől, aztán butikot. S akkor elvált. Vállalkozó lett, ehhez kellett neki egy házasság és egy válás. Pedig mennyire próbáltam lebeszélni arról a házasságról! Ő csak az ismételgette, hogy így lesz jó. Azt mondta: most még megtehetem, most még szép vagyok.

Ungár Tamás – Népszabadság, 2000. június 1. (8. oldal)

[

Az átkosban[22], ha egy nő nem dolgozott, azt mondták rá: háztartásbeli. Aztán telt-múlt az idő, és az újkori gazdasági változások eredményeként megizmosodott egy vállalkozói réteg; az ide tartozó férfiak számára az autón és a mobiltelefonon kívül státusszimbólum lett a reprezentatív nő is. Idővel „ciki” lett a lestrapált feleséggel végiglejteni egy partin, vagy harminc feletti barátnővel elmenni egy tárgyalásra. Így komoly kereslet jelentkezett a bármikor előkapható, kifogástalan alakkal bíró lányok iránt, s szép lassan kialakult a kínálat is. Ezek a „lánykák” általában tizennyolc és huszonöt év közöttiek, az esetek döntő többségében festett szőke hajúak, és mindig fekete, testhez simuló ruhában járnak, ami jól mutat a szoláriumozott bőrön. Ha a vállalkozó családos, akkor lakást bérel a szeretőjének, és autót is vesz neki. A lánykák pedig becsücsülnek az aranykalitkába, s tudomásul veszik a jelszót: légy szép, és tartsd a szád!

Dóra egy ismert popzenész barátnője volt két éven át, csakhogy szűk lett számára az aranykalitka:

– Tizenkilenc éves voltam, amikor egy diszkóban találkoztam a nálam tizenöt évvel idősebb Zolival. Szemeztünk, aztán odaült hozzám. Martinikkal itatott, s amikor már jól becsiccsentettem, megbeszéltünk a másnapi randit. Óriási rózsacsokorral várt. A város legdrágább vendéglőjébe vitt, ahol mindenki ismerte őt, és úgy körülugrálták, mintha ő lenne a császár. Elkápráztatott ez az egész, nem is tudom, belé lettem-e szerelmes, vagy a pénzébe, az autóiba, a lakásába, az ékszerekbe, amiket vásárolt nekem. Imponáltak a híres ismerősei is. Az összes hírességet kézfogással üdvözölte. Én a legmenőbb butikokban vásárolhattam, a Kanárira mentünk telelni, tévéműsorokban jelentünk meg együtt, és az összes gimnáziumi osztálytársam irigy volt rám. Aztán két év elteltével kezdtem nyűgnek érezni az egészet: hogy semmi más dolgom nincs, mint hogy szép legyek, és tudjak hallgatni. Azt soha nem tudtam, honnan van a pénzünk, milyen kétes ügyletek zajlanak szinte a szemem előtt, de éjjel háromkor is csörgött a mobilja. A régi barátaimmal nem találkozhattam, Zoli a szüleimtől is eltiltott, mert szerinte nem a mi köreinkből valók.

Egy nagy vacsorán telt be a pohár. Az állítólagos „barátainkkal” voltunk együtt az egyik kínai étteremben. Míg a fiúk iszogattak, mi, lányok próbáltunk beszélgetni. De a többi „aranykalitkás” barátnővel csak a szoláriumról, műkörmökről társaloghattunk, más közös témát nem találtunk. Hirtelen nem értettem, hogy mit is keresek én ezek között az üresfejű szolármacák között. Ezután döntöttem úgy, hogy kilépek az egészből. Másnap összepakoltam, és visszaköltöztem anyámhoz a másfél szobás panelbe. Zoli többször megfenyegetett, hogy egy életre tönkretesz, megveret, de „csak” egyszer ütött meg. Üvöltözött velem, hogy mit akarok én, buta kurva, nélküle úgysem megyek semmire. Most dolgozom, és megpróbálok ötvenezer forintból kijönni. És úgy érzem, hogy nem csak egy üresfejű cicababa vagyok, a munkahelyemen is megbecsülnek. Én jól jöttem ki a dologból, de volt olyan lány, aki nem tudott-megszabadulni a maffiózó-szerető szereptől. Ki akart mászni, új életet szeretett volna kezdeni, de az ukrán származású „kedvese” nem hagyta. Nem tudott elbújni előle, a lány barátnőjének egymilliót fizetett a férfi azért, hogy elárulja, hol bujkál egykori élettársa. Aztán megtalálta, és elölről kezdődött minden. Végül a húszéves lány öngyilkos lett: Csak így tudott kiszállni.

Ezzel szemben a huszonöt éves Imola semmi másra nem vágyik, mint egy olyan férfira, aki kiveszi őt a munkából, és eltartja. Imoláról nem állíthatjuk, hogy bomba nő, de kétségtelenül hatással van a férfiakra. Egy ismert pubban beszélgettünk a témáról, miközben hosszú cigarettára gyújtott, és rendelt egy Sex on the beach[23] neve italt:

− Tudod, furán hangzik, de én soha nem voltam szerelmes. Az egyik barátnőm szerint ez azért van, mert annyira önző vagyok, hogy csak magammal foglalkozom. Lehet. Az az igazság, leginkább olyan pasasra vágyom, akinek sok pénze van. Még az sem érdekelne, ha az illető homoszexuális lenne, vagy öreg. Szeretőt találhatok mellé. Én soha nem vágytam karrierre, nem élvezem a munkámat, nem szeretek bejárni dolgozni. Vásárolgatni viszont imádok. Ismerem magam annyira, hogy tudom, meg fogom találni azt az embert, aki nekem mindezt megadja. És fikarcnyit sem érdekel; mit mondanak majd az emberek. Én jól fogom érezni magam, s ez a lényeg.

Szabó Patrícia – Nők Lapja, 1999/14 szám, (8. oldal)

[

Anett vár, a negyvenes, barna, teltkarcsú exóvónő. Ma tizenkét órában, hívásonként négyszáz forint plusz áfáért. Nyilallik a hasán a seb, egy hete műtötték. A kéjes nyögés nehezen megy még. De megy. Otthon, főtt hús- és dohányszagú, sárga konyhában „rendel”, telefonon. A tálalón, két doboz akciós müzli mellett három vonal csörög: a „Nagyi”, az „Extrém”, és a „Domina”. Van, hogy felváltva, van, hogy egyszerre. Van, hogy sehogy. Mint a filmekben...

− Kóbor, hova a francba vitted megint az ostort? – dörren hirtelen Anett a nagy németjuhász kutyára, és elnyom egy szinte öngyulladásig szívott csikket. A „Domina” feliratú telefonvonal kitartóan jelez.

− Leszokóban vagyok... A műtét óta – bök mentegetőzve a tele hamutálra, majd kizárja a kutyát a konyhából. Most szolgáltatni kell.

− Halló! – élesen mordul a kagylóba. – Mi a fenét akarsz?!... Mi az, hogy szia? Letegezel egy úrnőt? Dominavonalat hívtál, te szar! Térdre, rabszolga!... Milyen kínzóeszközökkel készültél? Sorold, gyerünk! – És most durva, dolgok következnek. Repkednek az obszcén, ordenáré kifejezések a levegőben. Úgy négy percig. Az első hívás, mióta megérkeztem a hetedik kerületi garzonba.

− Jól van, ez elment. Le is csapta. Vagy hazajött a felesége... – grimaszol. – Akkor vissza szoktak hívni, ha az asszony elaludt. Ezt csinálják. Otthon nem kapják meg, amit akarnak. Bár ezt a sok perverz dolgot én sem merném élőben...

− Fájdalmasan a hasához kap. Vigyorgó séfet mintázó műanyag figura kezd óvatos berregésbe az asztalon.

− Ó, a Győzike![24] Csak így hívom, ennek is akkora a feje... Óránként csörög, hogy ne felejtsek el kenni. Muszáj, a sebemet. Nem akar gyógyulni.

− Tubust vesz elő a hűtőből. Telefon. Az „extrém” jelzésű. Anett most magasra tolja a hangját, szinte fülsértő, de kedves. Úgy darálja:

− Halló... Szia, drága, Suzanne vagyok, szőke vagyok, százhetven centi, ötvenöt kiló, száz a mellbőségem, kerek a popsim. Mondd, édes, mit szeretnél? – közben fájdalmasra torzult arccal kenegeti a varratot a hasán.

− Hogy nem szoktál? Akkor mit szoktál, drága? Hát most majd szoksz! Engedd el magad... – Anett ezúttal szinte anyáskodó hangvételben szolgáltat. Két perc. Nagyjából. Aztán elém tol egy erotikus magazint.

− Na ezek vagyok én. Három a kislány. – Három hirdetés, három kép, három nő, három telefonszám. „Természetesen” egyik fotón sem Anett szerepel. „Hívj fel és szolgálj!” – áll az egyiken, „Éld ki legvadabb vágyaidat, hívd Suzyt!” – a másikon, és „Szexi nagyi várja telefonod!” – a harmadikon.

Anett elvált, két nagy fia van, az apjuknál laknak. Nem akar róla beszélni. Úgy két éve él szextelefonálásból, mióta megszűnt az óvoda, ahol dolgozott. Így – a szolgáltatást működtető cég alkalmazottjaként – havi hetvenezret keres. Nettó. Persze minél több a hívás, annál jobb. Kétnaponta van „műszakban”. Azt mondja, a többi „cégtitok”, szerződés tiltja, hogy beszéljen róla. Egy ismerőse kérdezte tőle annak idején, nem lenne-e kedve ezt csinálni. Volt. Amúgy is imádja a szexet.

− Szóval a munkám a hobbim – kacsint fáradtan. – Persze így, frissen műtve nehéz igazán élvezni... – Újabb cigire gyújt. A dobozon: „A dohányzás halált okozhat” felirat. Vállat von.

− Halált? Na bumm... Anyámék semmit sem engedtek nekem. Úgy neveltek. Aztán amikor kiszabadultam otthonról, és feljöttem Pestre, elindult velem a lavina... Huszonnyolc voltam. Kipróbáltam mindenfélét. De nem sok jó sült ki az egészből. Amikor már tizedszer vág át egy pali... Meg a férjem... legyint. – Szóval nem vidám dolog ez az élet, na. De a szex segít. Az legalább olyan egyértelmű... Meg a beszélgetés. Szeretem, ha beszélgetni is akarnak, és nem csak a nyögdösést meg a lihegést. De ha az kell, azt kapják. Én máshol nem tudok beszélgetni: Van, hogy csak az időről. Az is jól tud esni néha. „Beteg a világ!”

Kóbor veszettül kaparja kívülről a konyhaajtót. Beengedjük. Anett enni ad neki. Csirkehús szag vegyül a dohányfüstbe.

− Muszáj kizárni, ha telefon van. Szegénykém! Nem érti a nagy sikongatást, azt hiszi, bántanak. ...Folyton meg akarna menteni. De nekem is észnél kell lennem! Vannak itt mindenféle eszközök... Igény szerint. – Kis kék lavórt húz elő a szék alól.

− Ebbe öntögetem például a vizet a pohárból. Vécé effekt... Rengetegen kérik ezt. Ha nekik ez a jó, hát megkapják: Meg van az a kis ostorom a dominajátékhoz. Na, a kutya megőrül azért az ostorért, imádja! Le is nyúlja mindig... Aztán csapkodhatok a felmosóronggyal, ha a kedves betelefonáló verést rendel! – nevet.

− Biztos ő is perverz... Már mint a kutya. Hirtelen elkomolyodik.

− Na nem, az állat nálam tabu! Az az, amit soha, bár sokan azt akarják. Én bírom az extrémet, általában direkt élvezem, ha perverz dolgokat kérnek. Máshogy képtelenség lenne csinálni ezt a munkát. De van, amitől már nekem is kifordul a gyomrom... – Felém int.

− Na gyere, keressük meg azt az ostort! Nehezen áll fel, elindulunk a szűk nappali felé. Keressük az ostort. Benn megy a tévé, éppen véres kutyatetemeket mutatnak. Anett zöld melegítőt visel. Úgy százhatvan centi magas lehet, egész feszesek a vonalai. Barnás haja tarkóközépig felnyírva. Szabadkozik:

− Nem vagyok ám ilyen „szakadt” mindig, csak most a betegség miatt... Van, hogy még ki is sminkelem magam. A munkához...Tudom, hülyeség, mert úgysem lát senki. De az valahogy mégis más érzés. Néha kitalálok történeteket is. Mindenféléket. Mert van, aki kíváncsi, aki rólam kérdezget. Az életemről. És akkor szőke vagyok, magas, és a gyerekeim csak táborba mentek... Aztán meg egy vadállat vagyok... Démoni szexistennő! – mosolyog saját magán. A hálóban kislámpa ég halványan, és Anett csak beszél, beszél.

− Látod; ezt éjjel sem oltom el. Megmondom neked, félek egyedül. Van, hogy a munkával álmodom. A rossz részével. El sem tudod képzelni, milyen aberrált fazonok képesek felhívni... Én eljátszom nekik, amit kell. Mert ez egy szolgáltatás, kész. Csak hát ott marad minden az ember fejében, valahol leghátul... De létezik kivétel: a pedofilok. Nekik lerakom azonnal! Megtehetem. Vannak ilyen emberek is. Beteg a világ, nekem elhiheted... Az ostor sehol, inkább hagyjuk. Most nincs hívás, jó sokáig. A tévében éppen Csábi Bettinát verik véresre, de győz. A joghurtreklámba csörren bele a telefon. Konyha becsuk, kutya kicsuk. Fiatal hang kiabálja a vonal túlsó végén: „Mocskos ribanc!”. És lecsapja.

− Gyerekek... Szórakozzatok csak! – húzza el a száját Anett. – Ha ez megéri nekik négyszáz plusz áfáért...!

Mobil rezeg az asztalon. Anettnak van egy barátja. A „krapek”, ahogy ő nevezi. Most vele beszél. A krapek tudja, mi a munkája, de nem zavarja. Anett azt mondja, vele „egyszerűen” csak szeretkezni szoktak. Semmi perverzió. Most a karácsonyfa felcipeléséről folyik szó. A krapek segít, a praktikus dolgokban. De ünnepelni külön fognak. A krapek a feleségével és a gyerekeivel. Anett a „betelefonálókkal”. Meséli, olyankor rengeteg a meló.

− Legyen luc! Tudod, az illat miatt. Legalább illat legyen... Bocs, leraklak...

− Kapás az egyik 06–90-esen[25]. „Nagyi” vonal. Nénis, rekedtes, gondoskodós.

− Szia, édes, Erika vagyok; százhatvan centi, hetven kiló, derekig érő vörös hajam van. – Épp, mint a nagyis hirdetés fotóján feszítő hölgynek. – És „ott” nem borotválkozom... – teszi hozzá tényszerűen.

− Miért nem? – hallatszik a vonal túlsó végéről.

− Hogyhogy miért...? – Anett hangjában türelmetlenség.

− Ne haragudj; te hány éves vagy?

− Hatvankettő, édesem. Nagyivonalat hívtál. – így Anett.

− Nem én! Leszbit...

− Miért, drága, te nő vagy?

− Nem. De szeretnék. – Anett szétkapcsol. Nincs kedve ehhez. Újabb hívás. Egészen belejött, olyan, mint egy szexszolgáltató automata.

Éjfél van. Anett mosogat. A szomszédban ordít a tévé. Anett szellőztet. Egy utcai lámpa fehér fénye az arcunkba csap. Telefon, Domina. De szakszerűség ide, szakszerűség oda, Anettnak már nincs energiája brutálisnak lenni.

− Szia. Ez egy dominavonal. Mit szeretnél?

− Milyen lehetőségek vannak? – kérdez vissza az illető. – Bármilyen. Kínzás, verés, csapkodás... – sorolja fáradtan, monoton hangon.

− Várj, ez így nem hiteles – reklamál a fiatalember. – Túl kedves vagy.

− Kedves? Na jó. Térdre, rabszolga! Te szar! – próbálkozik fásultan Anett, és óvatosan becsukja az ablakot. Hűvösödni kezd. A vonal végen semmi hatás. Lágyan folytatja:

− Te szerintem nem is kínzásra vágysz. Szereted egyáltalán, ha megkínoznak?

− Nem nagyon... – így a bátortalan válasz. Aztán egy kérdés:

− És te szereted ezt a munkát csinálni? Rövid csönd.

− Most tényleg válaszoljak erre? Néha szeretem. Néha utálom.

Hajnal egy körül búcsúzom el a volt óvónőtől. Megköszönöm az őszinteségét. Azt feleli, neki úgyis mindegy az egész. Már a liftet várom, mikor hirtelen utánam szól:

− Mi lenne, ha azt írnád, hogy tényleg csinos, magas; szőke, nagymellű...? – Legyint.

− Á! Hülye vagyok. Teljesen hülye...

Dobray Sarolta – Nők Lapja, 2006/1 szám, (48. oldal)

[

Zavarba jöttem, mikor a kisfiam nevetve mutatta meg az Interneten tanárnője pornóképeit. Alig akartam hinni a szememnek! Zsuzsa néni arca jól felismerhető volt, ami durva diákcsíny lehet gondoltam – meséli az anyuka. – Aztán pár napra rá hallottam a hírt, hogy Zsuzsát elbocsátotta az iskola igazgatósága. Találkoztam vele. Nem tagadta, olyan helyen, olyan pózban volt, ami nem illik egy tanárhoz... A 46 éves Zsuzsa otthonában fogad. Munkáját elismerő oklevelek a falon, tanítványok rajzai, névnapi köszöntők. Éppen kislánya házi feladatát javítja. A gyerek íróasztalán az ellenőrzője; mutatja, hogy a félévi bizonyítványa kitűnő lett. Az anyuka fiával is büszkélkedik, jövőre érettségizik, ügyvédnek akar tanulni.

– Nem tudom, hogyan fogom finanszírozni...

Nevét, arcát nem vállalja a gyerekei miatt. Bár tudja, hogy a kisvárosban erről susmorog most mindenki.

– Négy évvel ezelőtt elváltam a férjemtől. Lelépett egy huszonéves bombázóval, a gyerekek felé sem néz. Minimálbére után kapom a gyerektartást. Tudtam, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, ezért válás után azonnal másodállások után kutattam. Történelem-ének szakos tanárként különórákra nem volt igény. Egy ideig szakdolgozatokat gépeltem. Egy hétvégén beálltam a kocsmába pult mögé, reggel héttől késő estig, amíg vendég volt, talpon kellett lennem. Tízezer forintot kaptam, nem voltam nagyon kisegítve... Később kitaláltam, hogy csipkebogyót szedek; azt befőzöm lekvárnak, és eladom az ismerősöknek. Százhúsz forint hasznom volt egy üveg után. Kötöttem-horgoltam, de csak nem jöttem ki a pénzemből. Társra is vágytam. Az Interneten próbáltam ismerkedni, hátha összehoz a sors egy „hasonló cipőben járó” férfival.

A korban hozzám illő férfiak azonban maximum 40 éves korig keresnek társat. Rengeteg 20-30 év közötti sráctól kaptam levelet, persze szexuális ajánlatokkal... Ezekre sosem válaszoltam. Ha száz férfival nem kerültem kapcsolatba a hálón, akkor eggyel sem. 70 százalékuknak csak a szexre kellettem volna. A maradék azt akarta, hogy költözzek hozzá, és legyek a házvezetőnője, néha az ágyasa is. Volt pár kapcsolatom, de néhány hét ismeretség után, hogy lefeküdtem velük, mindnyájan közölték, alkalmanként összefuthatunk, jó vagyok az ágyban. A munkakeresésben sem jártam sikerrel. Bedolgozást akartam vállalni. Találtam is egy előnyösnek látszó újsághirdetést. Vagy 25 ezer forintot kifizettem regisztrálásért, majd rájöttem, hogy szélhámosok áldozatává váltam.

Végül rákattintottam az erotikus munkára. Elhelyezkedtem egy masszázsszalonban. Orális szexen kívül nem kellett más szolgáltatást nyújtanom. Tizenötezer forintot kerestem egy óra alatt. Persze hogy rosszul éreztem magam, hányinger, meg minden; de mégiscsak jobb kereset volt. Heti egy alkalommal mentem, és nem fájt a fejem, hogy miből fogom kifizetni a lakásrezsit. Pár hónap után azonban bezárt a szalon. Újra jött a pénzhiány, ideges voltam, nem tudtam aludni. Akkor rákattintottam az erotikus filmezésre. Nem is gondoltam volna, hogy kapok ajánlatokat az én koromban. Kiderült: a pornóban menő a fiatal férfi – idősebb nő párosítás, és a természetes idomokra nagy a kereslet. Amikor késő este fáradtan beestem az ágyba, zakatolt az agyam, s azt kérdezgettem magamtól: hová jutottam, mit csinálok? Volt, hogy megfogadtam, ezt nem, soha többé! Aztán megkaptam az iskolában a fizetési jegyzéket: 95 ezer forint. Kevesebbet kerestem, mint az előző hónapban. Télen csak a lakásom rezsije 40-50 ezer.

Ekkor megcsörrent a mobilom. Az egyik producer keresett, lenne munka. Azonnal rávágtam: ott leszek! Két éve filmezek, hol tanítás után utaztam a fővárosba, hol hétvégenként. Gyerekeimnek azt mondtam, hogy egy reklámfilmben statisztálok. Mára természetessé vált, hogy a testemből élek. Aki azt hiszi, hogy ez kéjes élvezet, nagyot téved. Rettenetesen fárasztó, kemény munka. Vegyes a társaság, vannak egyetemet végzett kislányok, de volt 72 éves idős nénike is. A srácok mind izmosak, jó felépítésűek. Minél extrémebb a film, annál kelendőbb. Nem finnyáskodom: orális; anális szexet is bevállalok, specialitásom a „mély torok”. A forgatáson friss HIV-teszttel kell megjelenni, hiszen itt nincs gumióvszer... A vizsgálat költségét azonban a cég fizeti. Sminkelés, beállítás után azonnal nekivágunk a forgatókönyv szerinti pozitúráknak. Szegény srácoknak a harmadik menet után már nem áll fel, ekkor merevítő injekciókat kapnak. A lányoknak viszont gyakran kell használniuk síkosítót.

Számolnom kellett azzal, hogy egyszer minden kiderül. Így is lett. Nagyon rendes volt a webmester. Írtam neki egy e-mailt, és öt perc múlva leszedte a fotóimat. Mégis, amikor bementem az iskolába, a folyosón végighaladva éreztem a furcsa pillantásokat. A gyerekek összesúgtak a hátam mögött. Ez természetes, nem csodálkoztam. Majd az iskola vezetősége hívatott. Megkérdezték, valóban én vagyok-e az erotikus oldalakon. Nem tagadtam. Közölték velem: másnap már nem kell bemennem tanítani. Egyetértettem a döntésükkel. Bár máig nem értem, hogyan kerülhettem a hálóra, hiszen a szerződésemben az áll: a filmeket csak külföldön forgalmazzák. Nehéz este várt rám, a gyerekeimmel is le kellett ülnöm. Mire hazaértem, már tudták a weboldal címét. Kértem, ne nézzék meg. Ők megértették, hogy miért tettem ezt. Elmondtam idős édesanyámnak is, hiszen kisvárosban lakunk, ahol futótűzként terjedt a hír. Nem akartam, hogy mástól értesüljön róla.

Nem mennék vissza tanítani, de nem a gyerekek miatt, hiszen imádtam a munkámat. Most egy masszázsszalonban dolgozom, mert a filmforgatás olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája Nincs társam, senkinek nem kell elszámolnom, csak a saját lelkiismeretemnek, azt pedig már megtettem. Most kiegyensúlyozottabb, jobb kedvű vagyok. A hétvégi bevásárlásnál nem szűkül össze a gyomrom, és nem kapok idegrohamot, ha gyerekek bepakolják a csokit a kosárba. Tavaly voltunk először premier előadáson a Nemzeti Színházban, hármasban. 36 ezer forint volt a jegy, korábban nem engedhettem volna meg magamnak. Nem hiszem, hogy csak az én hibám, hogy több diplomával az ember jobban boldogul a testével, mint az eszével.

Berta Bernadett – Kiskegyed, 2007/21. szám, (50-51. oldalak)

[

Mónika egy szál törülközőben nyit ajtót. A hajlékony testére csavart, puha, fehér frottír látni engedi formás, hosszú combját, szép ívű vállát, hibátlan bőrét.

− Abba a szobába menjél! – tessékel kedvesen beljebb –, mindjárt jövök én is, csak van még egy kuncsaft, akitől elbúcsúzom. Ugye, nem zavar, ha tegezlek, de nekem nehéz a magázódás.

Öt perc múlva Mónika immár hosszú vászonruhába öltözve leül velem szemben, és hagyja, hogy faggassam. A festett szőke, szabályos arcú teremtést köntörfalazás nélkül kérdezem. Nincs túl sok idő, Mónika pénzért vállalta a beszélgetést.

− Nálam egy óra kilencezer, fél óra ötezer forint – kötötte ki még telefonon. – Ha csak beszélgetni akarsz, akkor kicsit olcsóbb.

Mónika bár órabérben felelget, nem húzza az időt. Válaszai gyorsak, lényegre törők. Megtudom tőle, hogy pécsi, 23 éves, a szülei divatáru-kereskedők. Járják a vásárokat, hét végeken gyakran ő is velük tart. A vásározás afféle hobbi Mónikánál, ahogy ma már az egyetem is az csupán. Mónika négy éve kezdte a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarát, ám még most is csak a második évfolyam vizsgáit halasztgatja; a szíve mélyén érzi már, hogy belőle aligha lesz diplomás.

Mónika sorsában 1998 hozta a nagy változást. Férjhez ment egy kereskedőhöz; akinek a vállalkozása hamarosan csődbe ment. Mónika akkor állt elő azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha megpróbálkozna a prostitúcióval. Férje először magából kikelve tiltakozott. Másnap azonban az asszony meggyőzte őt: – Azt mondtam neki, hogy mindig őt fogom szeretni, és hogy ezt nem szabad másként felfogni, mint egy szolgáltatást. Megnyugtattam, hogy nemcsak miatta teszem, hanem magam miatt is. Untam már, hogy nem volt pénzünk egy jobb ruhára, autóra, lakásra, nyaralásra, de még arra se, hogy beüljünk egy étterembe. Megmondtam, hogy én vele akarok élni, de más színvonalon. Azt is elmondtam neki, hogy bárkivel nem vagyok hajlandó lefeküdni. Csakis tiszta, kulturált pasik jöhetnek. Ha valaki nem tetszik nekem, azt nem vállalom. A férjem végül azt mondta, hogy rendben van, próbáljam meg, de ha nem bírom, azonnal hagyjam abba.

− Ezek szerint bírod...

− Remekül. Naponta négy-öt embernél többet sosem fogadok. Csak a hagyományos, páros szeretkezésről és franciázásról lehet szó, semmi extrát nem vállalok. Illetve, az én extrám az, hogy intelligens vagyok, velem lehet beszélgetni bármiről: családról, vállalkozásról, politikáról, filmekről, történelemről. Velem el lehet menni egy nívós társaságba, ott úrinőként viselkedem, és tekintélyt adok annak, aki fizet értem. Szóval, amit én csinálok, az nem szex, hanem torna és szerepjáték.

Mónikának 35-40 állandó ügyfele van. Közülük 15-20 hetente becsönget az asszony találka céljára bérelt másfél szobás, kertvárosi panellakásába, a többiek havonta-kéthavonta jelentkeznek. Mónikát időnként vacsorázni viszik partnerei. Az asszony Pécsett – mit sem sejtő rokonai és ismerősei miatt – senkinek az oldalán sem hajlandó „villogni”. Ezért ilyenkor elviteti magát a közeli Pécsváradra vagy Kövestetőre, s ott, a szállodában megvacsoráznak, majd lefekszenek. Este héttől, reggel hétig ötvenezer forint az ára Mónikának. A fenti összegért legfeljebb két „szexmenet” jár, viszont a vacsora és az ilyen maratoni együttlét esetében obligát ajándékok akár kétszeresre is emelhetik a megrendelő kiadásait. Igaz, Mónika – a Bt.-je révén – számlát ad szinte bármiről: partnerközvetítésről, szaktanácsadásról, hosztesz- és kereskedelmi szolgáltatásról, rendezvény- és reklámszervezésről, idegenvezetésről, fuvarozásról, gyermekmegőrzésről. Mónika ügyfelei közül az idő múlásával néhányan kihullanak, elmaradnak, elszegényednek, akár szexuálisan is.

Hogy a fluktuáció ne veszélyeztesse a megbízható üzletmenetet, az egyik helyi reklámújságban hetente megjelenik Mónika hirdetése, ami így szól: „Egyetemista lány szabadidőpartnert keres”. Ennek köszönhetően mindig be-beesnek új fiúk, ám Mónika többre tartja a régieket, a kitartókat, akiknek ismeri az erényeit, gyengéit. Például Bélát, aki alig néhány percnyi simogatás után már el is megy zuhanyozni. Roland erőssége a figyelmesség, neki az okoz örömöt, ha azt teheti, amit Mónika kér tőle. Endrében az a megkapó, hogy nem akarja megcsalni a feleségét. A fővárosi férfi havonta leutazik pécsi cégéhez, s olyankor mindig meglátogatja Mónikát. Elsorolja sikereit, örömeit, gondjait, de szeretkezni sosem akar. – István megható szerelemmel ölelt engem – vallja meg Mónika. – Pedig István előnytelen megjelenésű, ötvenéves férfi, aki szexuális értelemben szinte tehetetlen. Az ölelésben élte ki magát: Autót adott nekem és gyémántköves gyűrűt, fülönfüggővel. Aztán kezdett tervezgetni, hogy elválik, elhagyja a gyermekeit, és feleségül vesz. Akkor elárultam neki, hogy férjnél vagyok, mire ő visszakövetelte az autót és az ékszereket. Az ékszereket nem adtam, kértem, ne vigye el őket, mert azok majd emlékeztetnek engem a szép napokra. Mónika mutatja a tucatnyi, apró brillel kirakott arany karikagyűrűt (értéke hetvenezer forint), én meg bámulok:

− Elhitte ezt az emlékezős mesét?

− El. Mert el akarta hinni.

Nézd, én egyetlen kuncsaftommal sem élvezem az együttlétet. Ennek ellenére eljátszom, hogy velük a legcsodálatosabb. Ha kell, sikítok, ha kell, dorombolok. Ezt ugyanis elvárják tőlem. Még akkor is elvárják, ha nem is történik aktus. István úgy érzi, hogy az ő szoros ölelése az élvezetek csúcsa, hát hagyom, hogy higgye. Endre azt gondolja, hogy vele beszélgetni égi kegy, én pedig megerősítem őt a tévedésében. A hozzám járó férfiak azt hiszik, hogy ők valamilyen kiválasztott lények; akiknek különleges tisztelet, figyelem jár. A igényelt törődést, elismerést, dicséretet otthon nem kapják meg. Én viszont eljátszom azt, amit hiányolnak, és hinni szeretnének, s ettől ők elégedettek, határozottak és büszkék. Mónika boldognak mondja magát. A férjébe szerelmes, naponta összebújnak, és vele élvezi a szexet. Anyagilag egyenesbe jöttek, mindketten új autóval furikáznak, étteremben esznek, az idei görög nyaralásra több mint félmilliót szánnak. Az asszony még két-három évig akarja csinálni ezt a munkát, addigra – reményei szerint – összejön annyi pénzük, hogy nyitnak egy bárt, ahol pénzes urak közeledését viselkedni tudó lányok fogadják. Talán egyetemisták, meditál Mónika, akik nem egyszerű örömlányok, mint az út menti kolleginák, hanem figyelnek – vagy eljátsszák, hogy figyelnek – a kuncsaft intellektuális vágyaira.

Egyetemi városaink újságjaiban mindig találunk hasonló apróhirdetéseket, mint amilyet Mónika ad fel. Az önmagukat reklámozó főiskolás és egyetemista esetleg már diplomás lányok szinte kivétel nélkül mobilszámon érhetők el, s általában a randevúk céljára fenntartott albérletükben fogadják a férfiakat. Óvatosak, csak a megbízható ügyfelekhez mennek házhoz, viszont az exkluzív szórakozóhelyeken tartott fogadásokat, vacsorákat csudamód kedvelik: A többség elutasítja az átlagostól elütő óhajok teljesítését. Ha azonban a hirdetés úgy szól, hogy: „Főiskolás lányok partnert keresnek”, akkor a hirdetők valószínűleg „nyitottabbak”. Erre abból következtethetünk, hogy a lányok többes számban keresnek társat, s egy ilyen hirdetés – virágnyelven – azt ígéri, szó lehet akár egy leszbikus elemekkel dúsított szexpartiról is. Éva már diplomás, és a barátnőjével közösen hirdet. A 24 esztendős pécsi lány nem tagadja, hogy náluk nincs akadálya – viszont komoly ára van – a csoportos szexnek.

Éva három évvel ezelőtt állt be a sorba, akkor a számviteli főiskolára járt Zalaegerszegen.

− Nem volt mit ennem, engem senki sem segített – összegzi röviden indokait a telefonba, mert találkozni nem hajlandó velem.

− Most már diplomás, találhatna megélhetést – jegyzem meg.

− Ne hülyüljön! – csattan fel a hangja. – Menjek el havi százezerért?

− Így mennyi jön össze önnek?

− Átlagosan egymillió kétszázezer. Ebből négyszázezer elmegy a költségekre. Hatvan a lakásra, száz az autóm részletére, ruhára ötven, a többi étteremre. Megszoktam a jólétet.

− A diploma, a tanultság ad-e segítséget ebben a szakmában?

− Távol tudom tartani magamtól a bunkókat. Persze, így is elég bunkóságot kell lenyelnem, mert akinek pénze van, annak eleve engedélye van a bunkóságra.

− Mit gondol, ha nem jár a főiskolára, prostituált sem lett volna?

− Mindenképp ez lettem volna, nekem ez volt megírva. A pénzt nagyon szeretem, és hamar beláttam, hogy legális munkával keveset lehet keresni: A főiskolai nélkülözések adták meg az utolsó lökést, de nem a főiskola tett prostituálttá.

− A főiskolán nem derült ki, hogy mivel foglalkozik?

− Néhányan sejtették. De nem érdekelt. Imádtam a jólétet, megnyugodtam tőle, a jólét elfeledtette velem a kínjaimat. Ezzel ma is így vagyok.

Zsófia a napokban fejezte be a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarán a szociálpolitika szakot. A pécsi lány diplomamunkájában a prostitúció jogi kezelésének hazai történetét elemezte. (Zsófia kérte, hogy csak a keresztneve szerepeljen, mert attól fél, hogy valaki figyelmetlenül olvassa cikket, és még véletlenül besorolja őt is azok közé, akikről a szakdolgozatát írta.) A frissen végzett szociálpolitikus diplomamunkájában megszólalt egy 25 esztendős, fővárosi közgazdászhallgató lány. Most ebből az interjúból idézünk:

„Az egyetemen másodéves voltam, amikor az egyik csoporttársam mesélt erről a lehetőségről. Nekem is súlyos problémát okozott az albérlet árának kifizetése, és emellett egy olyan életszínvonal kialakítása, amelyre korunk minden fiatal értelmiségi nője – kimondva, kimondatlanul – vágyik. Eleinte viszolyogtam, ám hosszú vívódás után mégis így döntöttem. Azóta estéimet jó megjelenésű és modorú, pénzes férfiak társaságában töltöm. Általuk nem kell meggondolnom mire, mennyit költök. Cseppet sem érzem magam megalázva és kiszolgáltatva. Alapesetben a férfiak mellett reprezentatív funkciót kell betöltenem. Fontos a vacsorákon, fogadásokon való jó megjelenés, a kommunikációs készség, az angol, és német nyelvtudás, és az is, hogy tudom, az asztalon sorakozó eszközök melyikével kell ízlésesen elfogyasztani egy rákot.” A szakdolgozat szerzője által „intellektuális prostituáltként” definiált egyetemista állítja, hogy egy üzletember tárgyalási pozícióját kedvezően befolyásolja, ha az oldalán ott tüsténkedik egy csinos, intelligens hölgy. Pedig az asztal túlsó felén ülő partnerek is tisztában vannak vele: az a hölgy csak azért van ott, hogy jelenlétével sikerhez segítse alkalmi munkaadóját. Szerepkellék, akárcsak alkalmazójának légkondicionált autója, elegáns ruhája, ékszerei, villája, kedvenc étterme, ismeretségi köre.

Az interjúban megszólaló hölgy hangsúlyozza, hogy ebben a munkában nem a szexualitás a fontos, ugyanakkor szavaiból érezhető, hogy munkaideje nem ér véget a fogadásokon. A hölgy a diploma után nem akarja folytatni ezt a mesterséget, s abban bízik, hogy pályakezdését kedvezően befolyásolhatják az eddig megismert üzletemberek. Az interjúalany önnön karrierjét ekképp értékeli: „Nem bántam meg a döntésemet, jól éltem, kipróbálhattam magam különféle szituációkban, és helytálltam”. Egyébként Zsófia a pécsi rendőrségen töltötte szakmai gyakorlatát, s ott kapta az ötletet a fent idézett diplomamunkához. Más kérdés, hogy az egyetemista lányokat megszédítő lehetőségekről Zsófia maga is szerezhetett tapasztalatot. Saját megkísértéséről így beszél:

− Az iskola mellett igyekeztem pénzt keresni. Újságot hordtam ki, szórólapot terjesztettem, hoszteszkedtem és gyakran tolmácsoltam. Tavaly egy pécsi vállalkozó elvitt magával Hollandiába tolmácsolni. A középkorú, átlagos kinézetű, családos férfi az első pillanattól nyílt ajánlatokkal ostromolt. Hiába zárkóztam el, ő mind többet ígért. Lakást, fizetést, s a végén már autót vett volna nekem: Hihetetlenül szívós volt, sokáig nem akart belenyugodni a kudarcba.

A prostitúció sajátos, érdekházasságra emlékeztető formája, amikor valakinek csak egyetlen kuncsaftja van. Íme egy történet erről:

− Az egyetemen már az első napon belezúgtam az egyik évfolyamtársamba, egy rendkívül mutatós, Somogy megyei lányba – idézi fel pécsi jogászismerősöm sok évvel ezelőtti szerelmét. – Állandóan együtt voltunk, ám fél év elteltével arra kért, hogy időnként hagyjak neki egy-egy estét, mert szüksége van a magányra. Nem tiltakoztam, mert akkor már nekem is jól esett egy kis egyedüllét. Aztán észrevettem, hogy ezeken a szabadnapokon ő reggel ér haza a kollégiumba. Kivágta magát, hogy valamelyik a barátnőjénél alszik. Később egyre gyakrabban ment haza a szüleihez két-három napra, és nem engedte, hogy odatelefonáljak. Végül kiderült, hogy van egy huszonöt évvel idősebb vendéglős barátja, és a szabadnapokat vele tölti. Nem ismerte el, hogy a pénzért teszi, de nyilvánvaló volt. Szakítottunk. Később a vendéglőst lecserélte egy butikosra, őt meg egy külföldről hazatelepülő magyar üzletemberre. Azóta nem tudok róla.

Hasonló sztorikról szinte valamennyi egyetem majd minden karán pletykálnak. Tegyük hozzá: nemcsak a lányokról, a fiúkról is. (E sorok írójának is volt olyan főiskolás évfolyamtársa, aki tanulmányai ideje alatt – ahogy ő fogalmazott: heti két búbolásért – eltartatta magát egy tizenkét évvel idősebb, gazdag hölggyel.) Mónika úgy véli, attól, hogy az egyetemisták és a diplomások is beszállnak a prostitúcióba, javul ennek a lenézett szakmának a színvonala. Lehet. Valahogy még se tudok örülni.

Ungár Tamás – Népszabadság, 2000. július 15. (32. oldal)

[

Hatalmas, sötét színű Audi érkezik a megbeszélt helyre. Szinte üres az esti utca. Egy férfi húzza le az ablakot, rajta sildes sapka, napszemüveg. Elnézést kér a késésérért: Volt egy kis probléma az egyik „kinti hellyel”, de megoldják. Z. tíz éve visz lányokat külföldre. Régen csak bártáncról volt szó, de mára Z. és a táncosnők többsége rájött, mindnyájuknak sokkal jobban megéri a prostitúció. Azóta sorban tűnnek fel a lányok, akik pénzre, autóra, csillogásra vágynak, és ezért hajlandóak „dolgozni” is.

Megkér, üljek be hátra. Ahogy csukom az ajtót, máris csöng a mobilja. Szabadkozik, fölkapja. „Pontosan, ahogy mondja. Zenészcsalád Genovában… Persze hogy mi küldtük ki… Egy hat és egy nyolcéves kisfiút tanított angolra… A fiúk imádják… Legközelebb is a Katát akarják…” Miután leteszi, már magyarázza is a helyzetet.

− Az egyik lány pasija volt. Gyanakodni kezdett, miért jár ki a barátnője tíznapokra külföldre. Ezekre az esetekre mindig van egy előre megbeszélt forgatókönyv. Az ő döntésük, kinek mondják el, hogy mit csinálnak odakint. Legtöbbször az a mese, hogy táncolni, modellkedni, vagy – mint az előbb hallottad – bébiszitterkedni járnak. A környezetük általában nem is sejti, valójában mivel foglalkoznak, de sokuk barátja tud a dologról, sőt élvezi a belőle származó hasznot.

− Ezek szerint ez nem kényszer, hanem önként, dalolva…?

− Bingó. Ezeknek a lányoknak általában a családi hátterükkel sincs nagy gond. A szüleik rendes emberek, csak nem túl gazdagok. Egyszerűen többre vágynak. Sok pénzt akarnak keresni, rövid idő alatt. Vannak, akik főiskolát, egyetemet végeztek, vagy most végzik. Olyan is akad, aki a reklámszakmában dolgozik, több diplomája van, és négy nyelven beszél. Ő pl. itthon havi 300 ezer forintot keres, de úgy döntött, hogy ez neki kevés. Most 10 nap kiruccanás után 1-1,5 millió forintot hoz haza. Én nem utcai prostituáltakat küldök ki. Sokan nem is sejtik, hányan vannak köztük ismert emberek feleségei, lányai, menő modellek, a média népszerű szereplői. Egyébként ebből a pénzből sokan segítik a szüleiket is. Többüknek van kisgyereke, akit másképp nem tudnának eltartani, Amúgy is, honnan lenne kilátása itt egy fiatal lánynak lakásra, kocsira? Gyakran üzletet, saját vállalkozást szeretnének, ehhez kell a pénz. Ezen az úton megtalálják a számításukat, mert kint imádják a magyar lányokat. Óriási irántuk a kereslet. Az mondják: tűz van bennük… Az, hogy egyre jobban tolonganak ezért a munkáért, a magyar társadalom állapotáról árulkodik.

− Aztán ha minden megvan, abbahagyják?

− Általában nem. Amíg kint vannak, minden centet számon tartanak, de amint hazaérnek napok alatt elszórnak, felélnek mindent. Aztán jön a sírás, hogy „jaj nincs pénzem!”, és mennének újra. Megszoknak egy bizonyos életszínvonalat, és nem adják alább. Minél többet keresnek, annál többet költenek. Volt olyan is, akinek még 35 évesen is ki kellett járnia, mert soha nem tett félre. Persze ilyenkor már nehéz a 20 éves „kolleganők” közé berakni valakit dolgozni. Megjegyzem ezek a lányok a külföldön megkeresett milliókat mind itthon költik el, tehát komoly hasznot hoznak az országnak!

− Nagyjából hányan vannak? Nagyon-nagyon sokan! Rengeteg a közvetítő, úgyhogy nehéz pontos számot mondani, biztosan több ezren vannak. Inkább azt kellene kérdezni, hányan vannak, akiknek még nem volt közük ehhez azok közül a lányok közül, akiket a drága szórakozóhelyeken vagy a divatos fitnesztermekben látunk. Ha az átlagosnál jobban néznek ki, és sokat költenek magukra, a fizetésükből nem tudják fedezni a különféle szolgáltatások horribilis árait. Amennyiben nem származnak gazdag családból, vagy nem örököltek egy nagyobb vagyont, mind így teremtik elő a luxus életvitelhez szükséges pénzt. Ennélfogva nagy igény van erre a munkára a „vendégek” és a lányok részéről is, akiknek kell a pénz. Ez így van, mióta világ a világ.

− Igen, de régen sokkal egyszerűbben meg lehetett fogalmazni az indítékot, hogy kiből és miért lesz prostituált. Most ezek szerint, mintha minden felborult volna. „Kiugrom tíz napra külföldre, megcsinálok napi x menetet, és megvan a márkás ruhám, parfümöm, plazmatévém…” Ennyi az egész?

− Átlag napi tíz, de jobb esetben húsz is lehet.

− Micsoda?

− Menet. Ez egy tíznapos turnus alatt száz, kétszáz embert jelent. Aki nem alkalmas erre a munkára, az az első útja során lemorzsolódik. Mi nem „teszteljük” személyesen a lányokat. Kimegy dolgozni, aztán meglátjuk, működik-e. Ha nem boldogul, bármikor hazajöhet. Itt nincs semmiféle kényszer. Minden lány azt vállal be, amit szeretne. Persze, ha valaki jól dolgozik, jó forgalmat csinál, azzal mindenki jól jár. És aki jobban tud keresni, annak hamarabb adok újra munkát. Ennyire egyszerű.

− Egyáltalán honnan tudják meg, hogy van ilyen lehetőség?

− Soha nem adtam fel hirdetést, ennek ellenére naponta két-három lány hív fel azzal, hogy hallott a barátnőjétől, ismerősétől a lehetőségről, és érdekelné. Én eleve csak azzal találkozom, aki ismerősre hivatkozik. Leülünk, elbeszélgetek vele, leszűröm mennyire megbízható vagy esetleg problémás. Ha a személyes találkozón minden rendben van, akkor megbeszéljük a részleteket. Az első kérdés majdnem mindig az, hogy mennyit lehet pontosan keresni, a második pedig, hogy mikor lehetne indulni. Ilyenkor mondom el, hogy vannak szabályok, amelyeket – a saját érdekükben – be kell tartani. Pl. a kint tartózkodásuk alatt tilos inni, drogozni, és két embert egyszerre nem szabad beengedni a lakásba. Meghatározott munkaidő van, utána szabad, de késő este nem lehet kimászkálni, mert abból általában balhé van. Úgy működik, mint egy rendes munkahely. Ha betartják a szabályokat, nem lehet gond, és ők is biztonságban vannak. Itt a lányok nagyon ügyelnek arra, nehogy valami problémát okozzanak, mert tisztában vannak vele, hogy többet nem mehetnek dolgozni. Ezt pedig nagyon nem szeretnék. A tíz nap után hazajönnek, mintha mi sem történt volna, és van egy csomó pénzük.

− Mennyi ebből az öné és a társaié?

− A befektetéshez és a kockázatokhoz képest nem mondhatnám soknak.

− Nem erre mondják, hogy „strici”?

− Ha én strici vagyok, akkor a lányok kurvák, és ezt nem akarják bevállalni. Amúgy is egész másról szól a dolog. Mi munkalehetőséget biztosítunk azoknak a lányoknak, akik ezt kérik tőlünk. Ellentétben velünk, nekik nincs vesztenivalójuk. Beülnek a kocsiba, ami 100 euróért kiviszi őket. Aztán megérkeznek a munkahelyükre: egy tiszta, igényes lakásba, amit mi tartunk fenn, és a hirdetéseket, reklámot is mi intézzük. Vajon ki vállalná közülük, hogy befektet 20 ezer eurót egy vállalkozásba úgy, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban bezárhatja azt? Senki. Kell egyfajta szervezettség, felügyelet, rend – és mindenki teszi a dolgát. Ez tisztán üzlet. Igazából nem hat meg, hogy törvényt sértek, de ez is csak egy pillanatnyi állapot. Pár év, és talán már nem is lesz illegális, ami most még az. Különben is ki nem sértett még törvényt életében?

− Nem fél, hogy egyszer lecsukják?

− Hogyne félnék. Ha a lány ránk vall, elmondja hogy pénzt ad nekünk, már visznek is… De úgy sem beszélnek.

− Biztos benne?

− Hát majdnem. Mert, ha minket lecsuknak, nekik sem lesz munkájuk. Akkor pedig nem kereshetnek pénzt. És ez a legfontosabb.

− Szóval megy a szekér… De hogyan indult?

− Úgy 10 éve kezdtem. Táncos lányokat közvetítettem osztrák bárokba. Akkor még volt pénz abban is. Pár év után azonban kezdett lefutnia a tánc, ráadásul egyre visszataszítóbbak lettek a munkakörülmények. Előbb-utóbb mindenkinek be kellett vállalni egy kis „extrát”. Egy idő után sokan kérdezgették tőlem, nincs-e olyan meló, ahol tisztább a helyzet. Erre elkezdtem szervezni ezt a mostani vonalat, és rájöttem arra, amire a lányok is: Ez az egyértelmű munka sokkal kevesebb gondot, és sokkal több pénzt jelent mindnyájunknak. Egyébként rengeteg filmes lány dolgozik így. A pornósztárok közül is sokan mondják, hogy a filmezés hasznos a hírnevük szempontjából, de nem tudnak megélni belőle. Úgy gondolják, hogy ennek a tevékenységnek semmi kihatása sem lesz az itthoni életükre, ezért nem tartják magukat kurvának. És én sem magamat stricinek.

− Szereti ezt csinálni?

− Abszolút. Melyik férfi ne élvezné, ha egy csomó jó csaj néz fel rá, és tiszteli? Tegyük fel, leül mellénk egy nagyon gazdag pasi, és felajánl a velem dolgozó lánynak 1 millió forintot. De ha én nem akarom, hogy elmenjen vele, akkor el fogja hajtani, mert tudja, hogy annál a pénznél sokkal többet ér, ha dolgozhat nálam. Ez óriási hatalmat jelent. Amikor ügynökségem volt a tengerentúlon, a leghíresebb sztárok könyörögtek nekem, hogy adjak nekik lányt, mert tudták, hogy aki velem dolgozik, az nem fog beszélni másnap a bulvársajtónak.

− Meddig akarja folytatni ezt a tevékenységet?

− Ameddig megy, amíg rá nem unok. Nem tudom.

− Család?

− Nemrég született meg a kislányom, és van egy nagyobb fiam is, egy régebbi kapcsolatomból. A pici anyukája is munkakapcsolat volt eleinte…

− Nem zavarta, hogy a párja is rengeteg férfival…?

− Egyáltalán nem, sőt! Vele örültem, ha jól tudott dolgozni. Nekem ez a világ a normális. Tudom, hogy az átlag nem így gondolkodik. Mi viszont amikor látjuk az embereket a buszmegállóban ácsorogni álmos hajnalokon, azt mondjuk: „Nézd a sok debilt, mennek kulizni, tömni a politikusok zsebét!”

− Mit szólna, ha egyszer a lánya is ezzel foglalkozna?

− Hát nem örülnék neki…

Mielőtt elbúcsúzunk, megkérdezem még, miért teregette ki a lapjait egy újságírónak. Azt mondja, szeretné, ha az emberek, akik mind kényszerről és kizsákmányolásról beszélnek, végre megértsék: Itt szabad akaratról és üzletről van szó! A hivatalos szervek sem vesznek tudomást erről a helyzetről. Homokba dugják a fejüket, és továbbra is rendületlenül szajkózzák a szépelgő szólamaikat. Azért hogy ennek a helyzetnek a fonákságáról meggyőzzön, mindent elmond, amire kíváncsi vagyok. A végén váratlanul felajánlja, hogy menjek ki, és lakjak együtt egy hétig a lányokkal abban a bizonyos lakásban, és meglátom miről beszélt eddig. „Majd azt mondjuk, az ő rokona vagyok, és csak szállás kellene pár napra. Elég nagy a lakás…”

Dobray Sarolta, Nők Lapja, 2004. 30. szám (28-30. oldal)

Mit lehet erre mondani? Nem csak a nők a prostituáltak, hanem a társadalom is, amelyben élünk. Részlet az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal állásfoglalásából: „A prostituált minden esetben áldozat, aki soha nem önszántából, csakis kényszer hatására, legtöbbször erőszak elszenvedőjeként veti alá magát személyisége fogyasztási áruvá silányításának. A szexuális szolgáltatás nem más, mint az önrendelkezési jog súlyos megsértése.” Itt lenne az ideje egy új fogalmat alkotni azokra, akik nem csak testileg, hanem lelkileg is prostituálják magukat. Ráadásul önként, szabad akaratból teszik ezt. Nem kizárólag a szex, hanem az élet más területein is.

Egy későbbi újsághír:

500 magyar lányt foglalkoztató örömlány-hálózatot füleltek le Firenzében. A call-girl hálózatba hirdetések alapján jelentkezők sok százezer eurót is megkerestek a kéthetes turnusok alatt. Ők a prostituáltak arisztokratái. A hálózatot egy harmincas éveiben járó magyar „madám” szervezte. Egy budapesti műsorújságban rendszeresen hirdetett. A jelentkező lányoknak „könnyű testi munkát” ígért. Hostessként napi 200 euró járt a szolgáltatásaikért. A madám időnként maga is beszállt a testi szolgáltatásba. Ő esetenként 1000 eurót is elkért egy félórás pásztoróráért. A kliensek az Interneten válogathattak a magyar lányokból álló „adatbankból”. Az olasz rendőrségnek másfél évre volt szüksége a hálózat felgöngyölítéséhez.

Képes Újság, 2005/17 szám (10. oldal)

[

I. riport:

A Móricz Zsigmond körtéren állok egy májusi reggelen. Kicsit szemerkél az eső, a gyerekeket már elvittem a bölcsődébe és az óvodába, akkor érkezik az SMS a telefonomra, amit már eléggé várok. Mindössze egyetlen rendszámot tartalmaz az üzenet, azt kell majd keresnem a Keleti pályaudvar parkolójában másfél óra múlva, amikor felszállok egy prostituáltakkal teli buszra, hogy hosszú órákat utazzak összezárva egy csomó nővel, akik Németországba mennek, hogy pénzt keressenek azzal, hogy idegen férfiakkal szexelnek. Hamar megtalálom a Keletinél a járatot, egy kényelmes és tiszta Mercedes kisbusz, a személyszállítási szabályzatoknak megfelelően két sofőrrel. A kolléganőmön és rajtam kívül minden utas prostituált (vagy, ahogy a jogvédők hívják: szexmunkás), két-három hetes otthoni pihenőjükből indulnak vissza németországi munkahelyeikre.

Van egy utca a németországi Bremerhavenben, ahol gyakorlatilag mindenki magyar. Ez a város vigalmi negyede, ahol több mint száz prostituált dolgozik egy magyar madám vezetésével, magyar biztonsági őrök vigyáznak rájuk és magyar ételeket esznek a helyi étteremben. Napokat töltöttünk el velük. Négy-hat hetet maradnak majd. A húszperces üzletért, így nevezik ők a szexet, 30 eurót kapnak. Ebben az orális szex és az egy pozitúrás közösülés szerepel, minden további extrának számít, például a csók, a mell megérintése, a dominaszerep, a gumi nélküli szex és megegyezés szerint bármeddig tovább. A prostitúció üzletszerű elősegítése Magyarországon büntetendő, Németországban jogszerű. Erzsébet egy egész piros lámpás negyedet üzemeltet egy észak-német városban. Ott legális, amit csinál, a magyar hatóságok mégis elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Nem ez az egyetlen busz ma itt a parkolóban, ami körül kizárólag fiatal nők csoportosulnak, német és svájci városok nevét hallom sorolni a többi busz sofőrjétől. Mi Szlovákián és Csehországon keresztül Drezda, Lipcse, Hannover és Bréma érintésével Hamburgig utazunk. „Rohadt megbízhatatlanok ezek a kurvák” – mondja felháborodva várakozás közben az egyik lány, amikor kiderül, hogy két utasra hiába várunk. Ők lefoglalták ugyan a helyüket telefonon, de most elérhetetlenek és nem is érkeznek meg. A méltatlankodás annak szól, hogy az amúgy is 12 órásra tervezett utunkra valamivel később indulhatunk. Húzós bőrönd, frissen mosott, méretes műhaj, hegyesre épített, cirádás műköröm, az utazáshoz szükséges kényelmes sportruházat, márkás sportcipő. Így utazik nyugatra dolgozni az átlagos szexmunkás, smink nélkül, álmosan és elcsigázva. A legfiatalabb útitársam 19 éves, a legidősebb 27. „Ugye megállunk a Tescónál?” – kérdezi rögtön valaki, amint felszállunk, másvalakinél pedig íziben előkerül anyuka szalámis szendvicse. Össze vagyunk zárva a kisbuszban, mégis nehezen indul a beszélgetés, mindenki csendben van, az ablaknál ülők kifelé bámulnak meredten. Így a hangulat eleinte nem sokban különbözik egy olyan buszos osztálykirándulástól, ahol az osztályfőnök valami kevéssé izgalmas kultúrprogramot talált ki.

Az első megállóban a gyakorlott sofőr el is mondja, hogy míg hazafelé mindig oldottak és jókedvűek a nők, a munkába utazva hallgatagok és feszültebbek. „Hazafelé vidámabbak a lányok. Szerintem boldogabbak, hogy mehetnek haza. Nyilván nem véletlenül, gondolom, nem mindenkinek az a célja, hogy ezt csinálja élete végéig” – tette hozzá. Az egyik lány elmeséli, hogy még hányt is reggel indulás előtt. Ez a járat egy teljesen legálisan, a telekocsizás rendszerére épülő buszjárat, aminek rajtunk kívül minden utasa prostituált. Számlát kapok a 21 ezer forintos viteldíjról, ez az útiköltség sokkal olcsóbb, mint a repülő vagy a vonat, így a buszozás kényelmetlenségével együtt a szexmunkásoknak alkalmasabb minden egyéb közlekedési formánál. Abszurd módon olyan ez, mint egy iskolabusz a prostituáltaknak, mindenkit házhoz visznek, csak a ház ugye esetükben egy olyan csicsás épület, ami a vigalmi negyedben áll.

Pár órával később már jóval lazább a hangulat, arról beszélgetünk, hogy ki mióta és miért csinálja. „Három éve járok ki, előtte Magyarban és Svájcban is dolgoztam. Nagyon-nagyon szégyellős voltam az elején. Ugye nem néznéd ki belőlem? Amikor elmentem először egy csávóval, és ő azt mondta, hogy vegyem le a melltartót, na én mondtam, hogy tuti nem veszem le. Ehhez képest most már egyáltalán nem vagyok szégyellős. Bejön a csávó, odaadja a harminc eurót, és már nincs rajtam semmi. Nagyon gyors vagyok, hiper-szuper gyors. Idősebb vendégeim vannak, beszélgetek velük, elmondják az életüket, én még olyanokat is megkérdezek, hogy minek jár hozzám, ha ott a felesége” – meséli Zsaklin, akit már korábbról ismerek, amikor egy északnémet város vigalmi negyedében riportoztam. „Na és mit mond?” – kérdezem én. „Azért jönnek, mert egy csomó feleség nem szop” – hangzik a magától értetődő válasz.

Megállunk még magyar oldalon a Tescónál, csipszeket, csokikat, joghurtokat halmozunk a kosarakba, pisilünk, és hosszan válogatunk a bevásárlóközpont előterében lévő standoknál. Az egyik útitársam valószerűtlenül drágán, tizenhétezerért megvesz egy műbőr szolid kézitáskát. „Legalább erre az útra is megvan az élmény” – nézegeti a táskát. Pár éve maradt ki egy jó nevű vidéki középiskolából, és a családja úgy tudja, azért utazik el négy-hat hetekre otthonról, mert olyankor Budapesten konyhalányként dolgozik egy nagy hotelben.

A Szexmunkások Érdekvédelmi Szövetsége az egyetlen olyan magyar szervezet, aki a prostitúcióból élők jogaira vigyáz. Egy korábbi beszélgetésen a vezetőjüktől, Földi Ágnestől megtudom, hogy az EU-csatlakozás óta folyamatos volt a külföldre irányuló szexmunka, de tapasztalataik szerint az utóbbi négy évben lendült fel igazán ez a trend. 2012 tavaszán ugyanis életbe lépett az új szabálysértési törvény, ami a hazai szexmunkások életében számos változást hozott a korábbi gyakorlathoz képest. Ekkortól a rendőr már a helyszínen pénzbírságra kötelezheti a prostituáltat, ha ő nem a kijelölt területen strichel (korábban ezt csak a bíróság tehette meg). „A helyszíni bírság eseteiben megszűnt a bíróságok kontrollja, a védőügyvéd jelenléte, a bizonyítékok becsatolása, a tanúk, a tanúszakértők meghallgatásának vagy a fellebbezésnek a lehetősége, és ezzel a szabálysértési eljárás egyszerű csekkosztásra silányult” – fogalmaznak egy tájékoztatóban. A kiszabott helyszíni bírságok összege egészen változatos, 10-20 ezer forinttól 300 ezerig terjedhet, a rendőrre van bízva.

Ezért indulnak sokan a határokon túlra olyan országokba, mint Hollandia, Svájc vagy Németország, ahol liberális a prostitúció szabályozása, és ellenőrzött keretek között legálisan dolgozhatnak. Sőt, olyanok is akadnak a szexből élő nők közül, akik külföldön várják ki a szabálysértési bírságok kétéves elévülési idejét. És habár a sofőrök azt mondják, nem emiatt utaztatnak ezen az útvonalon, a kisbuszos iparág nagyon is a szexmunkásokra épül. „Kérdezni nem szoktuk a nőket, hogy mivel foglalkoznak, de látjuk, hogy a piros lámpás negyedekbe kérik a fuvart. Egyszer a rendőrség is megkeresett, mert volt egy ember, aki lányokat futtatott és velünk utaztatott. Kihallgattak, azt akarták tudni, küldetett-e a férfi pénzt haza a lányoktól magának” – mondja a buszos cég tulajdonosa.

Az útitársaim mind azt mondják, saját maguknak dolgoznak, csak azért járnak ki külföldre, mert sokkal jobb a pénz, mint az itthoni prostitúcióban, és könnyű pénz ez, amihez könnyen hozzá is lehet szokni. De aztán abban a piros lámpás negyedben, ahol a közös buszút után hosszú napokat töltök el, kiderül, hogy a magyar nők nagy része egy férfival dolgozik együtt, a keresetét vele osztja meg. Különféle okból teszik ezt: vagy mert szerelmesek, vagy mert közös gyerekük van, vagy mert a férfi segített neki külföldre jutni dolgozni.

Valahol Csehországban járunk, már olyan dolgokra is rá merek kérdezni, ami mindig is érdekelt, például hogy a menzeszhez mit szólnak a vendégek. „Hát mit? A vendég nem is tud róla, hogy megvan nekem. Egészségügyi szivacs van fent. Szív alakú, jó mélyen fel kell dugni, felszív az mindent. De vigyázni kell vele, volt egy barátnőmnél egy csávó, akinek nagyon nagy volt a fasza, és fent maradt neki a szivacs. Nem tudta, mit csináljon, pedig jó hosszú műkörme volt. Mondtam neki, nehogy valami baja legyen, hogy tegye szét a lábát, aztán segítettem neki.” A másik nő azt állítja, hogy a szivacsra nem áldoz, hanem nedves popsitörlőt hajtogat össze, és rak a hüvelyébe. Ezen ki is akadnak a többiek, undorítónak és fertőzésveszélyesnek gondolják, a lány be is vallja, hogy egyszer már hüvelygyulladást kapott.

A határoknál megállunk, matricát vesz a sofőr, a kisbusz mellett ácsorgunk, a közelünkben lévő autókból a férfiak leplezetlenül bámulnak minket. Nem jó érzés. A veszélyekről kérdezem a nőket, és kiderül, hogy kidolgozott kódrendszerük van arra, hogy a szomszédos szobában dolgozó kolléganő meghallja, ha valami baj van. Sosem zárják kulcsra az ajtót és sosem bömböltetik a zenét, hogy lehessen hallani az esetleges dulakodást. Ha veszélyben érzik magukat, leejtenek valamit, és azonnal ott terem valaki. Legalábbis ezt remélik. Más dolgoktól félnek, mint amit én előzetesen gondoltam, például a négy-hat hét alatt egyikük sem szán időt a kikapcsolódásra, napi 10-12 órákat dolgoznak. „Minek menjünk diszkóba, még belekevernek valamit az italba, aztán elrabolnak” – mondja az egyikük, és nem tudom eldönteni, hogy viccel vagy komolyan gondolja, hogy ettől fél, attól meg nem, hogy bezárkózik egy idegen férfival szexelni. Folytatódik az út, mindenki pihenni próbál, egyre több csipszes zacskó üres már.

II. riport:

A bremerhaveni piros lámpás negyedben késő délután a gyanútlan bámészkodó simán azt képzelheti, hogy Magyarországon jár. Érkezésünkkor éppen két magyar kisfiú focizik az úttest szélén, gyakorlatilag minden járókelő magyarul beszél, az egyetlen pizzéria magyar fogásokat kínál a magyar nyelvű étlapon. Magyarok a prostituáltak, akik valójában egyáltalán nem szeretnek idegenekkel szexelni. Magyar a takarítónő, a szakácsnő a pizzériában és a főként magyar prostituáltak testi épségére vigyázó biztonsági őrök is. A zárt ügyfélparkolóban – mert ilyen is van ebben a vigalmi negyedben –, több magyar rendszámú autó áll, egy magyar nő szervezi a prostituáltak munkáját, és egy magyar magánbuszvállalat Budapestről rendszeresen térül-fordul a német város egyetlen legálisan működő, méretes piros lámpás negyedében dolgozókkal.

Például a 27 éves Szonjával is, akinek otthon négy kiskorú gyereke van, akiket nem ő, hanem állami gondoskodás keretében nevelőszülők nevelnek. Az elsőt tinédzserként szülte, és már 16 éves korában elvették tőle. Azt mondja azért, mert nyolcan laktak egy kis házban, és túl szegények voltak. „Ahol mi élünk, ott csak közmunka van, azt is csak egy hónapra adják, de abból nem lehet megélni. Ott van a hat testvérem, a gyerekek, a villany, a beteg anyám. A mellé volt olyan alkalom, hogy el kellett menni lopni, hogy meg tudjunk élni. Amikor a második kislány megszületett, annyira nem volt pénzünk, hogy pelenkára se tellett, ruhából kellett csinálnom neki. Úgy gondoltam, belevágok ebbe az egészbe, mert nem bírtam elnézni, hogy a gyereknek nincs semmi, a családomnak sincs. Így kezdtem el ezt a munkát, sajnos. Még Magyarországon. Ott utcán kellett dolgozni, kijelölt zónák vannak, és a kocsiban kell megoldani, nem lehet közben mosakodni sem. És napi szinten elmentem legalább öt-hat emberrel. A végén már ott tartottunk, hogy egy zsák krumpliért, kis zsírért vagy lisztért kellett emberekkel elmenni” – meséli.

Szonja és az összes többi itteni szexmunkás azt mondja, magyarországi prostituált körökben köztudottak a külföldi munkalehetőségek, neki is többet ajánlottak, ahová a nagyobb pénzért érdemes menni. Megjárta Hollandiát, Svájcot, más német városokat. Többször került összetűzésbe a rendőrséggel, most is épp kihallgatásra várják Magyarországon, és Stuttgartban börtönbe is került. Azt mondja azért, mert nem legális helyszínen strichelt, és nem volt pénze kifizetni a bírságot. „3600 euró büntetésem jött össze, ami eredetileg 500 volt, de kamatozódott fél éven át. Én meg azt hittem, majd eltörlődik, de nem. Ugyanúgy benne volt a kompjúterben.” Ezután újra magyarországi utcákra került, miután rokonai kiváltották a börtönből, majd Bremerhavenbe, a legális vigalmi negyedbe hozták tavaly márciusban, ahol napi 12 órában áll bugyiban és melltartóban egy megvilágított ablakban, ami nyitható ajtóként is funkcionál.

Szonja mellett körülbelül nyolcvan magyar nő dolgozik a bremerhaveni türelmi zónában. Harry Götze, a helyi rendőrkapitány három éve a Taz német napilapnak 170-200 főre becsülte a városban dolgozó szexmunkások számát, és azt mondta, legtöbben közülük magyarok. Idén március elején a helyi rendőrségtől az Indexnek nyilatkozó sajtóreferens, Frank Schmidt azt mondta, a legális türelmi zónában, vagyis a Lessingstrassén „jelenleg körülbelül 125 prostituált dolgozik, akiknek majdnem kétharmada Magyarországról származik.” Az utcában körülbelül tizenöt nagy bérház van, mindegyiknek az aljában hat-nyolc kirakat, amikben a majdnem-pucér nők vonaglanak, és a biznisz virágzik: nem tudunk olyan időpontban vagy időjárási viszontagság közepén érkezni az utcába, amikor minden ablak üresen tátongana.

„Mindig van olyan lány, aki dolgozik, de igazán hétvégén este tíz-tizenegykor indul be az utca, és reggel hétig tart. Valaki jön szórakozás előtt, valaki utána. Reggel 6 és 8 óra között van a munka előtti forgalom. Ezek azok a vendégek, akik nem tudnak eljönni otthonról, ezért a munkára hivatkozva hamarabb elindulnak. Hétköznap ebédidőben is van a forgalomban egy fellángolás” – mondja Schmitz Erzsébet, az a magyar nő, aki az utcában a munkát szervezi, és akinek itteni tevékenysége minden bizonnyal kimeríti a magyar Büntetőtörvénykönyv kerítés tényállását, ami akár tíz év szabadságvesztést is vonhat maga után. A magyar Nemzeti Nyomozó Iroda nyomozást folytat ellene, ügyéről ebben a cikkben írtunk részletesen. Az ügye egy komplikált nemzetközi büntetőjogi eset, mert a munkaköre, amit legálisan, alkalmazottként végez, Magyarországon büntetendő. Németországban viszont – ahol állítása szerint kizárólag végzi azt – nem. Habár ismeretei szerint az európai elfogatóparancs tavaly december 23. óta érvényben van ellene, a német hatóságok (egyelőre) nem adják ki Magyarországnak.

Az utcában a kirakatok mögötti hat-nyolc négyzetméteres kabinok közül körülbelül tízet láttunk belülről, ezek tiszták és rendesek, egy széles heverő, zuhanyzó, mosdó, egy bárszék, néhány jól fejlett plüssállat és giccses kép a berendezés. Érvényes bérleti szerződéssel naponta 60 eurót fizetnek a nők a munkahelyként szolgáló kabinért, és további 20-30 eurót a lakásért, ez összesen naponta 24-28 ezer, tehát havi 720-840 ezer forintos kiadást jelent.

Ebben a rezsi is benne van. Veronica Munk, a szexmunkások jogaival foglalkozó érdekvédelmi hálózat, a TAMPEP hamburgi szakembere szerint ez a bérleti összeg teljesen általánosnak tekinthető a németországi bordélyokban. A szexmunkások szerint itt nincs rejtett költség, míg más vigalmi vállalkozásokban igen. Zsaklin például zürichi munkahelyét azért hagyta ott, mert az összes bevételének 40 százalékát a tulajnak kellett adnia. Egy klienssel töltött húsz perc 30 eurót (kb. 9200 forintot), fél óra 50 eurót (kb. 15 ezer forintot), egy óra 100 eurót (kb. 30 ezer forintot) hoz a konyhára. A hétvégi csúcsidőszakban egymásnak adják a kilincset a kliensek. Egész sportcsapatot látunk érkezni az egyesület kisbuszával, kerekesszékben fekvő mozgássérültet gurítanak egy másik kabinba, sőt találkozunk egy helyi politikussal is, aki tíz évvel ezelőtti válása óta heti-kétheti rendszerességgel jár az utcába szexelni. Alexander Niedermeier, a szélsőségesen liberális, és transzparenciát hirdető politikai párt, a helyi Kalózpárt képviselője. „Szégyellem ugyan, hogy ide járok. Be kell valljam, de politikusként őszintének kell lennem, ezért beszélek róla. Amikor választok a nők közül, azt figyelem, milyen az arcuk. Ha boldogtalannak tűnnek, nem megyek be hozzájuk, mert akkor tiszta nekem, hogy nem szeretik ezt csinálni. És akkor nem is kell. Szerintem azért csinálják, mert nincs más munkalehetőség számukra” – mondja Niedermeier. Pártja információs irodát szeretne nyitni a környéken, hogy segítse a prostituáltakat. Egyéb helyi lehetőségeket és más munkákat szeretnének találni nekik.

A 20 perces, 30 eurós alapszolgáltatásban az óvszeres orális szex és az óvszeres dugás szerepel, az ezen felüli extrákról egyénileg állapodik meg a szexmunkás és kliense. Extrának számít az anális szex, a fétisjátékok, a szado-mazo szex, a domina szerepjáték, a gumi nélküli szex, de egészen különleges esetek is vannak. Diamond, az egyik magyar szexmunkás erről így mesélt:

„Van, hogy bele kell köpködni a szájába, hoz egy hatalmas vibrátort és azzal meg kell dugni, és ezért hagy itt nagyon sok pénzt. Meg van úgy, hogy a használt óvszert a szemetesből ki kell venni és az egészet bele kell csorgatni a szájába. És lehet, hogy akkor nem 40-50-et, hanem 400 eurót fog adni. Meg legalább nem kell vele lenni. Inkább én hadd csináljak vele bármit, mint ő csináljon velem bármit” - fogalmaz. Ez a hozzáállás teljesen általános a bremerhaveni prostituáltak körében, nem volt olyan interjúalanyunk, aki ne emelte volna ki, hogy mennyire gyűlöli és megalázónak érzi, amit csinál. Szerepet játszanak, hogy a kliens azt higgye, élvezik a munkát. Így beszéltek erről:

„A pénzen kívül mit lehetne szeretni ebben? Az hogy idegen férfiak nyúlnak hozzám? Vagy, hogy hajnali 5-6-ig kell dolgozni?”.

„Van egy szerep, amit kitaláltam magamnak, és azt játszom akkor is, ha rossz kedvem van, vagy nincs kedvem semmihez.”

„Néha olyan büdösek, hogy másfél órát kell szellőztetni, meg elmegy egy egész flakon illatosító.”

„A szüleim nem is tudják, hogy kijárok, és nem is szeretem. De a pénzem az megvan belőle”.

„A vendéget úgy kezelem, mint egy tárgyat. Hogy megkapja, amiért fizet, és minél hamarabb megkapja, amiért fizet. Hét éve dolgozom, ha átlagot számolok, akkor volt napi 12 vendégem. Soha senki nem mozgatott meg bennem semmit.”

Ha csak az alapszolgáltatásokat (óvszeres orális szex és dugás) számítjuk, akkor nagyjából 2-3 kliensből megvan a szexmunkás napi leadója, vagyis az ingatlan bérleti díja. Ez elvileg akár remek fizetésnek is hangozhatna, de ahogy erre később még kitérünk, a maradék nem (feltétlenül) lesz mind a prostituálté.

Az utcában álló bérházak közül kilenc a Feda Ug. nevű cégé, aminek két holland férfi, Jan Engel és Jeroen Pols a tulajdonosa. Alkalmazottjuk Schmitz Erzsébet, a vigalmi negyed menedzsere, madámja. (A többi épület német tulajdonosoké.) Német cégadatok szerint a Feda lakások és kereskedelmi egységek kiadásával foglalkozik. A cégadatokban ez nem szerepel, de ebben az ingatlanbizniszben történetesen minden bérlő prostituált.

2002 januárjától hatályos a német prostitúciós törvény, innentől kezdve a német szövetségi jogi környezet elfogadja, és szabályozott keretek között engedélyezi a szexmunkát. A törvény rendezte a prostituáltak jogi és társadalombiztosítási státuszát is, innentől ők jogosultak a nyugdíjra, egészségügyi biztosításokra vagy a munkanélküli segélyekre is. A törvény azt támogatja, hogy a prostituáltak szabad akaratukból, önállóan döntsenek a szexuális szolgáltatásokat nyújtó teljesítményükről, ezért továbbra is tilos a prostituáltak kihasználása (ergo: tiltott a stricik működése). A prostitúciós törvény nem határoz meg általános standardokat vagy irányelveket, éppen ezért eléggé eltérően értelmezik és alkalmazzák a 16 német szövetségi állam hivatalos szervei. Van, ahol tiltják az utcai prostitúciót, valahol pedig a település bizonyos részein teljesen illegális a szexmunka. Van, ahol fizetnek adót a prostituáltak (havi 10-15 eurót), máshol, például Bremerhavenben nem. A törvény lehetővé teszi az EU-országokból érkező prostituáltaknak is a munkát, azzal a kitétellel, hogy a bevándorló prostituáltak, így a magyarok is csak akkor dolgozhatnak legálisan, ha rendelkeznek személyazonosító dokumentumokkal.

„A német jog meglehetősen liberálisan kezeli ezt a kérdést, az egyetlen kikötés, hogy ez a tevékenység a kijelölt területeken folyjon” – fogalmaz Jeroen Pols. A Hollandiában ingatlanjoggal foglalkozó ügyvédként tevékenykedő Pols azt mondja, nem azért jött társával 2008-ban Bremerhavenbe, hogy prostitúcióval foglalkozzon, mint mondja, tulajdonképpen ez véletlenül alakult így. „Akkoriban Hollandiában nagyon nehéz volt olyan újbóli befektetésre alkalmas épületeket találni, amelyek aztán elfogadható profitot termelnek, ezért Németországban kezdtünk nézelődni. Valaki Bremerhavent ajánlotta, ezért eljöttünk megnézni, és eléggé meglepődtünk, mert nem tudtuk, hogy olyan épületről van szó, amiben prostitúció folyik. Se tapasztalatunk, se szándékunk nem volt arra vonatkozóan, hogy prostitúcióval foglalkozzunk, de végül mégis megvettük az épületet, és így ennek a kuplerájnak tulajdonosai lettünk.”

A cég a szexmunkásokkal egy olyan ingatlanszerződést köt, amiben a nyújtott szexuális szolgáltatásokra, a munkarendre vonatkozóan semmilyen információ nem szerepel. A 2002-től hatályos német prostitúciós törvény szerint nem is szerepelhet, a szexmunkás nem kényszeríthető a munkára, akkor és annyi dolgozik, amennyit akar. „Azt csinálnak, amit akarnak, ha akarnak, bridzs-esteket is tarthatnak” - mondja Jan Engels, a cég egyik tulajdonosa. „A szerződést bármelyik fél felmondhatja legkésőbb a következő szombatot követő hét első munkanapjával. Ez nem zárja ki a rendkívüli azonnali hatályú felmondás jogát” – fogalmaz a szerződés. A nőt tehát kedve ellenére nem tarthatják ott, viszont a dokumentum az azonnali hatályú felmondás lehetséges okait nem részletezi, így pedig eléggé önkényesnek tűnik. Ez egy fontos kivétel a hagyományos bérleti szerződésekhez képest. Tehát a függő viszony a szerződés szövege alapján erőteljes: a bérletet bármikor – gyakorlatilag bármilyen indokkal – felmondhatja a bérbeadó, és akkor a dolgozó nő utcára kerül. Ezen kívül az is megkülönbözteti a szokványos bérbeadó-bérlő viszonytól, hogy itt a bérleti díjat termetes biztonsági őrök kíséretében szedik be napi vagy heti rendszerességgel.

De ugyanezek a biztonsági őrök azok, akik meg is védik a lányokat, és ez nem sok bordélyban jellemző alap-szolgáltatás. A prostituált beszélgetőpartnereink mindegyike hálásan beszél az őrök hathatós védelmének jelentőségéről. „Orosz volt, részeg volt, beengedtem, elkezdett fojtogatni” – mondja szenvtelenül Amanda. Pillanatokon, és azon múlt az élete, hogy a magyar biztonsági őrök meghallották a dulakodást és leszedték róla az oroszt. Veszélyes munka ez, és nem csak a kliensek, a stricik miatt is. Habár a 2002 óta hatályos német prostitúciós törvény azt támogatja, hogy a prostituáltak szabad akaratukból, önállóan döntsenek a szexuális szolgáltatásokat nyújtó tevékenységükről, és tilos a prostituáltak kihasználása, kényszerítése. Mégis, kevés kivétellel az itteni magyar nők férfiakkal együtt érkeznek, akit a barátjuknak, férjüknek, vagy olyan rokonuknak neveznek, aki vigyáz rájuk. Ez a viszony olykor szerelmi viszonyt, olykor pénzügyi függést jelent, illetve kényszerítést is jelenthet, gyakran szerelmi viszonynak induló, aztán kihasználásba torkolló kapcsolatokról is szó lehet, mondja Piroska, aki korábban prostituált volt hét évig, de már nem áll az ablakban, mert az egyik biztonsági őrrel összejött. Gyereket vállalták és Piroska kiszállt a szexiparból. Előző élettársa vette rá arra, hogy kurválkodjon. „Érettségi előtti évben ismertem meg, ő mondta, hogy próbáljam meg. Aztán meg kezelte a pénzem. Minden reggel, amikor hazamentem, kivette a pénzt a táskámból.”

Egy másik szexmunkás szerint a strici és a kurva viszonya mindig hasonló forgatókönyv szerint alakul. „Vannak olyan párosok, akik felesbe vannak a pénzzel, de gyakoribb, hogy a lány rossz sorból való, megismerkedik a férfival, szerelmes lesz, és először minden habos-babos. Sokszor direkt csinál a csajnak egy gyereket, hogy aztán azzal is zsarolhassa. Aztán pár hónap múlva egyre gyakrabban felmerül, hogy mennyire nincs pénz. És akkor mondja a pasi, hogy csak egy kicsit, csak amíg megszedjük magunkat, talpra állunk, megpróbálunk egy normálisabb életet kialakítani, aztán leállsz. És ez mind kamu. Mert ha a lány belekezd, onnan nincs megállás. A lánynak úgysem lesz belőle több, mint amit megeszik vagy felvesz.”

A hatóságoknak nincs egyszerű helyzete, mert a nők gyakran a szerelem vagy függő viszony miatt akkor sem tesznek rendőrségi bejelentést, ha prostitúcióra kényszeríti vagy súlyosan bántalmazza őket a partnerük. Több olyan történetet meséltek a szexmunkások, hogy a nő feljelentette ugyan kényszerítőjét, de pár nap múlva visszavonta állításait. Erről a nehéz helyzetről a helyi rendőrkapitány is beszélt egy korábbi interjúban: „Sajnos nagyon nehéz megbízható tanúvallomásokat felvenni. Sokan az érintettek közül nem tudnak olvasni, sem írni németül, és mindezek felett rettegnek a bosszútól. Ráadásul a gyerekeik az anyaországukban élnek, ahonnan nem azt a tapasztalatot hozzák, hogy érdemes bízni a hatóságokban” – fogalmazott Harry Götze.

A TAMPEP szexmunkás hálózat jelentése is kiemeli, hogy a Németországba külföldről – tehát például Magyarországról – érkező prostituáltak helyzete nehezebb, mint a németeké, mert sokkal nagyon nyomás van rajtuk amiatt, hogy otthon maradt családjukat kell támogatniuk, és még az otthoninál magasabb német költségeket is ki kell termelniük. Ráadásul – bár a német törvény egyértelműen a strici nélküli önálló szexmunkát ismeri el legálisnak –, addig a gyakorlatban a jelentés szerint nagyon gyakori, hogy a prostituált erős függésben van valakitől. A dokumentum szerint a bevándorló prostituáltak nyolcvan százaléka valakivel megosztja a jövedelmét, ők átlagosan mindössze a keresetük harminc százalékát tarthatják meg maguknak.

Mindenesetre, jelenleg a bremerhaveni piros lámpás negyed békés. Frank Schmidt, a helyi rendőrség sajtóreferense az Indexnek azt mondta: „A Lessingstrasse a bremerhaveni helyi rendőrség kiemelt fontosságú területe, amit ennek megfelelően gyakran ellenőriznek. Az ellenőrzések célja a prostituáltak helyzetének vizsgálata és a bűncselekmények megakadályozása. Annak ellenére, hogy néhány bűncselekmény napvilágra került – egyebek mellett emberkereskedelem és kényszerprostitúció terén –, mégis meg kell állapítanunk, hogy jelenleg a Lessingstrasse nem tartozik a bűnügyi szempontból hangsúlyos területek közé” – fogalmazott.

Arra a helyi rendőrség nem válaszolt, hogy az említett korábbi emberkereskedelmi és kényszerprostitúciós esetekben magyar áldozatokról volt-e szó, de a helyi újságok archívumában nem találtunk magyar vonatkozású esetet. Megkérdeztük a hazai, külföldről érkező emberkereskedelem-áldozatokat bújtató védett házak fenntartóit is, és statisztikáik szerint az elmúlt öt évben nem érkezett Bremerhavenből áldozat. „Ettől még elképzelhető, hogy családsegítő, áldozatsegítő szolgáltatók belefutottak valakibe, de azt rendkívül nehéz volna felgöngyölíteni” – fogalmazott Toszeczky Renáta, a Baptista Szeretetszolgálat egyik védett házának vezetője. A helyi rendőrség tehát nem tartja különösebben bűnügyileg fertőzöttnek a vigalmi negyedet, a magyar rendőrség viszont nyomoz, bár a helyszínen Schmitz Erzsébet szerint eddig még nem jártak hazai nyomozók. A magyar rendőrség azon kívül, hogy a nyomozást tényét megerősítette, nem árult el részleteket arról, hogy pontosan milyen ügyben vizsgálódnak Schmitz ellen. A brémai ügyészi hivatalt is megkerestük, Mathias Glasbrenner ügyész annyit válaszolt, hogy mivel Schmitz Erzsébet nem közszereplő, nem nyilatkozik róla.

„Január óta informálom a helyi rendőrséget, mert nekem ez a hivatalos, bejelentett munkám. És úgy tudom, hogy az Európai Unióban mindenkinek joga van a szabad munkavállalásra. De nekem nincs. És a szabadsághoz is mindenkinek joga van, nekem mégis korlátozva van a szabadságom” – mondja a nő, és ezzel arra utal, hogy a helyi rendőrség kérésére nem hagyhatja el Bremerhavent. Azt mondja, itt szóban közölték vele a rendőrök, hogy amíg nem tisztázódik az ügye, nem fogják letartóztatni. A nő sérelmezi, hogy a magyar rendőrség nem vette fel az európai jogsegély-szolgálattal a kapcsolatot. Ez a jogi intézmény nemzetközi szerződések alapján biztosítja két európai ország közötti nyomozások hatékonyságát, például a tanúk utaztatása nélkül végezhető általa a kihallgatás.

A mérlegképes könyvelő végzettségű nő a hónapok óta tartó nyomozás és a december óta érvényes elfogatóparancs ellenére folyamatosan végzi a munkáját, amiről állítja, hogy Magyarország területére semmilyen módon nem terjed ki. „Németországban kezelem az érdeklődőktől érkező hívásokat, intézem a lányok szerződéseit, segítek nekik mindenben, ha esetleg nem beszélnek németül, szedem a bérleti díjakat, szervezem a takarítást. Ez Németországban ez egy teljesen hivatalos munka, és Németországban nekem a német törvényeket kell tartanom. Az is furcsa, hogy ellenem igen, de a két holland főnököm ellen nem folyik nyomozás. Senkinek nem kívánom ezt az egészet, amit átélek” – mondja. A nő nagyon közvetlen a szexmunkásokkal, nem egy szimpla főbérlő státusz az övé.

Annak a három lakásnak és körülbelül tíz kabinnak az állapota, amiben jártunk, kifejezetten jó volt, a szexmunkások kulturált környezetben dolgoznak. A cég 2010-ben kezdte felújítani az épületeket, amiknek az emeletein lakások vannak, itt élnek az utcában dolgozó szexmunkások, meglepően sokan gyerekkel, illetve férjekkel, élettársakkal. Götze rendőrkapitány szerint nincs még egy olyan német város, ahol méretéhez képest ekkora piros lámpás negyed működjön. Éppen ezért a helyi rendőrségnek külön piros lámpás negyed alosztálya van, ennek a munkatársai folyamatosan az utcai ügyeivel foglalkoznak. Amíg ott voltunk, naponta három-négy alkalommal láttunk rendőrautót. Szexmunkás interjúalanyaink a cég saját biztonsági embereinek vigyázó szemei mellett örömmel veszik a hatóságét is.

A 110 ezer fős Bremerhaven a szegényebb német városok közé tartozó észak-német kikötőváros, a helyiek szerint a prostituáltak legalább 150 éve dolgoznak ebben az utcában, ami kényelmes sétatávolságra van a kikötőtől. Az óceánjárók nagy létszámú személyzete és a hidegháborúban ide telepített hatalmas amerikai katonai bázis több tízezres legénysége a rossz gazdasági helyzet ellenére is elegendő klientúrát szolgáltatott a vigalmi negyednek. Pár éve az amerikai bázist felszámolták, ami a prostitúció aranykorának végét is jelentette, de a tulajdonosok most sem panaszkodnak.

Munk Veronika – Index, 2016.07.28.

[

Szalai Vivien „Hamis gyönyör” című könyve egy magyar luxusprostituált visszaemlékezései alapján született. A kötetből megtudhatjuk mi történt vele Dubajban – mint ahogy az is kiderül, hogy számos hazai celeb is megjárta ezt a poklot. A fiatal, tapasztalatlan lányok azt hiszik, Dubaj az álmok, a korlátlan lehetőségek és a mesés gazdagság földje. Évente több ezer ismert és ismeretlen fiatal nő vág neki titokban a nagy útnak, hogy szégyenérzetét, erkölcsi tartását feladva könnyen nagyon sok pénzt keressen. Diplomás, rendezett körülmények között élő lányok ülnek fel a gépre hónapról hónapra, hogy a kint töltött egy vagy két hét alatt megkeressék egy autó vagy a szerencsésebbek, bátrabbak akár egy lakás indulórészletét. Nem tartják magukat prostituáltaknak, az útról pedig senkinek sem beszélnek. Otthon szerető család és vőlegény vagy komoly kapcsolat várja őket, és mit sem tudnak a lányok pénzkeresési kalandjairól. A környezetük szemében rendes, okos, erkölcsös lányok ők, senki sem gondolná, hogy arab férfiaknak engednék meg, hogy kiéljék erőszakos vágyaikat a testükön. És persze ott vannak a híres és hírhedt magyar szépségek, modellek, műsorvezetők, énekesnők, szépségkirálynő jelöltek, akik hevesen tagadják ugyan, hogy valaha is vízumot váltottak volna az arab világba, de attól még időről időre igenis felülnek a repülőgépre, és egymás kezét cinkostársként szorongatva szerencsét próbálnak.

Az első nap eseménytelenül telik, hagyják, hogy elhidd, tényleg mesevilágba érkeztél, és nem is olyan rossz az egész, mint ahogy innen-onnan hallottad. Aztán rájössz, a valóság sokkal rosszabb. Az első igazán komoly meglepetés akkor ért, amikor a második napon reggel fel akartam öltözni. Tudomásul kellett vennem, hogy a palotában a gyönyörű ruhák, amiket kaptunk, tényleg nem érnek semmit, az egész itt töltött idő alatt meztelenül kell lennünk. A szolgák korán felkeltettek minket, és mint az állatokat a karámból, kitereltek a palota elkerekített, minden felől zárt, hatalmas kertjébe. Ott álltunk anyaszült meztelenül egy csapat felöltözött arab férfi előtt, akik, akár a vásáron a lovakat, végigmértek bennünket. Több sejk és magas beosztású férfi éppen golfozni készült. Miután alaposan megbámultak minket, elfordultak, és mintha mi sem történt volna, játszani kezdtek. Nyilván hozzászoktak már a látványhoz, nem ajzotta fel őket a meztelen nők csoportja. Ki tudja, meddig álltunk ott, meztelenül és szótlanul, amikor az egyik közepes beosztású arab, aki azzal volt megbízva, hogy terelgessen minket a palotában, megszólalt angolul: irány labdát szedegetni!

Nem mondhattunk nemet. Ahányan csak voltunk, megindultunk, és pucéran, testünk minden porcikáját óhatatlanul felfedve elkezdtünk hajlongani és szedegetni a labdákat, miközben az arab férfiak hangosan nevettek rajtunk, és szándékosan úgy ütötték el a golflabdát, hogy eltaláljanak minket a mellünkön vagy a fenekünkön. A lányokkal nem néztünk egymásra, és nem szólaltunk meg. Némán magunkba fojtva gyűlöltük azokat a férfiakat, akik ilyen durván megaláztak bennünket. Akkor ott mindannyian megszűntünk nőnek lenni. Kiszolgáltatott állatok voltunk, akiknek megtörték az akaratát. Elkezdtünk félni, hogy mi vár ránk.

A szobatársam már pontosan tudta, harmadjára volt a palotában. Elmondta, hogy a sejk másnap kiválaszt néhány lányt, akik megtetszenek neki, de ezek a lányok nemcsak az ő ágyasai lesznek, hanem az összes rangban alatta lévővel is le kell feküdniük. Ezért természetesen nagy összeget kapnak, de keményen meg kell dolgozniuk érte; van úgy, hogy az egy hét leforgása alatt negyven-ötven arab leli kedvét bennük. Jobban járnak azok, akiket a sejk nem választ ki, mert azokhoz senki sem nyúlhat, de ők is ugyanúgy megkapják a pénzüket, még ha kevesebbet is valamivel. Felvetettem, azért jöttünk ide, hogy sokat keressünk, és annyira borzalmas csak nem lehet azoknak, akiket kiválasztanak.

A szobatársnőm azt válaszolta: inkább ne akarjak megbizonyosodni efelől. Ő már többször hallotta a megkínzott és kizsákmányolt lányok zokogását, és tudott egy külföldi modellről is, aki nem élte túl az arabok kegyetlenségét. Azt tanácsolta, ne fessem ki magam, és legyek észrevétlen, hogy még véletlenül se találjon a sejk kedvére valónak. A palotában élő arabok szívós és nagyon erőszakos szeretők. Az ellenkezés felhevíti őket, a nemi erőszak eljátszása vagy nem is annyira játszása pedig földöntúli élvezetet jelent számukra. Különleges helyeken szeretnek gyönyört szerezni a női testben, és ezzel szinte elviselhetetlen fájdalmat okoznak. Ráadásul megszámlálhatatlan prostituálttal létesítenek szexuális kapcsolatot védekezés nélkül, így nagy a fertőzések veszélye is.

Másnap este volt a kiválasztás. Mindannyiunkat betereltek egy hatalmas csarnokba, ahol ételt és italt szolgáltak fel. Meztelenül ettünk, beszélgettünk, miközben a sejk és barátai bámultak minket. Az egyik lány súgott valamit, percekig mosolyogtam magam elé, mire rádöbbentem, óriási hibát követtem el. Kiválasztottak. Még aznap este jelenésem volt a sejk hálószobájában. Megmosták a hajamat, kifestették az arcomat, hogy minél gyönyörűbben mutassak. Ám mikor belenéztem a tükörbe, nem láttam mást, csak egy rettegő nőt. Nem tudtam, mi vár rám, csak túl akartam lenni az egészen. Csúnya, vékony, nagy orrú ember volt a sejk. Mosolyogva fogadott, amikor beléptem a szobájába. Nem volt udvarlás, beszélgetés vagy ital, rögtön a lényegre tért. Vadul megcsókolt, majd lenyomta a fejemet, hogy tegyem a dolgom. Négyszer élvezett el, négy egészen különböző módon, és minden testnyílásomat használta. Fájt, de ki lehetett bírni. A pokol ezután következett. Átköltöztettek egy másik szobába, ahol az arab férfiak ki-be járkáltak. Az első nap hét. Mindegyik nagydarab, erőszakos és kegyetlen. Mindenem fájt, és órákon át zokogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megváltás lenne számomra a halál.

A következő napon bejött a sejk főszolgája, és hátulról, teljes erővel nekem esett. Éreztem a húsom repedését, és a meleg véremet, ahogy elöntötte a fenekemet és az ölemet. Utána már nem éreztem semmit. Utólag sem tudom, hány óra telt el azután, vagy pontosan mi is történt, de a szobámban ébredtem felöltözve, körülöttem a csomagjaim. Egy szolga volt velem, aki elmagyarázta: az orvos ellátott, és azonnal el kell utaznom. A kezembe nyomott egy borítékot, és felsegített. Kába voltam a fájdalomcsillapítóktól, de még így is rettenetesen fájt az ölem és a fenekem. Alig tudtam járni. Mielőtt elindultam volna, megnéztem, mi van a borítékban: tízezer euró volt. Egy pillanatig boldog voltam. Két óra múlva már a budapesti gépen ültem. A testi kínt szinte elnyomta a pénz miatt érzett öröm. Elaludtam a gépen, lázálom gyötört. Az agyam próbálta feldolgozni a történteket. Nagyon mélyen aludtam, csak arra tértem magamhoz, hogy a stewardess ráz. Forró nedvességet éreztem magam alatt, újra elöntött a vér. Mentőkocsival vittek kórházba a repülőről.

[

A prostituáltakról, luxuskurvákról már rengeteg cikk jelent meg a napisajtóban. Most ismerkedjünk meg egy magyar callboy életével. Ez a cikk nem csak egy szexiparos szokványos karrierjéről szól. A Toniónak becézett szépfiú története egyben a rendszerváltás utáni társadalom jellemző ábrázolása:

Tonióval néhány éve egy házibuliban találkoztam. Sok pia, némi fű, spicces műmacsók, pasivadász nők, pohárba politizálás... A jóképű, farmeres pasi csendesen félrehúzódva ült az egyik sarokban. Az intellektuális és szexuális ócskapiacot ő sem tartotta túl sokra. Nem volt feltűnő jelenség, a nők mégis bódult muslincaként röpködtek körülötte. Lófarokba font ápolt haja, ábrándos kék szeme, a lényéből áradó furcsa delej vonzotta a másik nemet. A buli végén természetesen nem egyedül távozott. Néhány héttel később, amikor újra összefutottunk, egy sör mellett elárulta a titkot: callboy-ként biztosítja a megélhetését, tolvajkulcsai vannak a női lélek zárjaihoz. Tonióval nemrégiben ismét találkoztam egy társaságban. Alig ismertem meg. Audival érkezett, elegáns volt, sármos, magabiztos fellépésű. Csakhogy ő nem James Bondként mutatkozott be, hanem rejtélyes mosollyal vállalkozónak, üzletembernek mondta magát. Amikor rákérdeztem, mit takar a rejtélyes megnevezés, rávágta: „Még mindig szexiparos vagyok. Ugyanazt csinálom, mint a múlt században, csak időközben kitanultam a szakmát.”

Aztán mesélni kezdett: „Amikor először találkoztunk, éppen befejeztem a főiskolát, s állásra vadásztam. Vidéken nőttem fel, de amikor felkerültem Budapestre, magamra maradtam. A szüleim is a »rendszerváltás áldozatai« közé tartoztak. A főmérnök apám alól eladták a gyárat, s téeszben könyvelő anyám is gyorsan az utcán találta magát. Apám ráadásul párttitkár is volt, így az esélytelenek nyugalmával itták el az eszüket. Mindkettőt rég eltemettem. Nekik s nemzedékük sok más tagjának a rendszerváltás volt a Don-kanyar. Depresszió, stressz, anyagi-morális csőd, lepusztulás. Nagyon sokan beledöglöttek ebbe, de azok is megváltoztak, akik túlélték! Én úgy indultam útnak, hogy még hamuban sült pogácsám se volt. Semmit sem kaptam otthonról, amit hasznosíthattam volna. Se pénzt, se példát, se tapasztalatot! Mindent elölről kellett kezdenem.

Eleinte tanultam, mint az őrült, mert arra gondoltam, hogy: Majd ÉN megmutatom! Ha kapitalizmus van, akkor győzzön a jobb, az erősebb. Legyünk oroszlánok, s akkor majd megesszük a gazellákat, a bivalyokat, a zsiráfokat. Úgy jöttem fel Pestre, mint Rastignac[26] Párizsba, hogy én majd megharcolok az Atyaúristennel is. Hú, mekkora pofásokat kaptam! A vidéki csóringer, aki egyszer csak az elvarázsolt kastélyban találta magát, ahol senki és semmi sem az, aminek látszik. Ahol egészen mások a törvények. Brancsok, haverok, lenyúlások, benyúlások, átnyúlások vannak. Már a főiskolán is. Ez tényleg élethalálharc, de egészen mások a játékszabályok, mint gondoltam. Nálunk nem elég oroszlánnak lenni! Mert ez ma is Kelet-Európa – multikkal és simlizésekkel, bürokráciával és korrupcióval, kiskapukkal és nagypolitikával, megélhetési politikusokkal és gengszterekkel. Gyűjtöttem a tapasztalatokat rendesen, és közben majd éhen haltam. Nyaranként pincérkedtem, év közben is elvállaltam minden munkát. Sefteltem, trógeroltam, modellkedtem.

Három év után elegem lett mindenből, de még mindig tradicionálisan gondolkodtam. Tisztesség, hajtás, érvényesülés – ezek a fogalmak jártak a fejemben, de rájöttem, hogy az élet iskolájában nem megyek velük semmire. De akkor mi legyen velem? Mit kezdjek az életemmel? Romoljak meg én is? Kurvuljak el egy tál lencséért? Ekkor már magammal harcoltam, és még mindig nem tudtam (mertem) dönteni. Aztán egy véletlen megváltoztatta az életemet. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer én is leüljek a Piccadilly Circus[27] lépcsőire, beüljek egy igazi angol kocsmába. Gondoltam, ennyit megérdemlek, és elrepültem Londonba. Remek hétvége volt, aztán itthon a repülőtéren, a taxira várva, összeismerkedtem egy nővel, s együtt jöttünk be a városba. Amikor megálltunk a háza előtt, meghívott egy kávéra. Tudtam, mit akar, de belementem a kalandba. A nő le is döntött azonnal, és nem spórolt az energiámmal. Aztán pihegés közben megjegyezte, hogy ilyen teljesítőképességgel sokra vihetném.

Hazafelé elgondolkoztam azon, amit mondott, s döntöttem. Ha harc, hát legyen harc, de én választom meg a fegyvernemet. Így lettem szexiparos. A nő lett az első kuncsaftom, de tőle még nem kértem pénzt. Aztán átpasszolt a barátnőinek, s beindult az üzlet. Egyszer egyikük elfecsegte, hogy a randevúink után midig kitárgyalnak egy kávé mellett. Nem balhéztam, mert jól fizettek, és cserébe csak szexet kértek. Én nem tartoztam a köreikhez, s ezt egyszer értésemre is adták. Akkor volt még bennem annyi büszkeség, hogy lelépjek. De a könnyen szerzett pénznek nem tudtam ellenállni. Beindítottam az ipart.”

Tonió ettől kezdve nem fárasztotta magát egyéb munkával. Szexlapokban hirdette a szolgáltatásait, s kihasználva kivételes adottságait, vevőkört alakított ki magának. Jelszava ez volt: „Hívjon, jövök, és nem megyek el túl korán!” A „tiszteletdíjából” ruhákat, kozmetikai szereket vásárolt, s hamarosan új belvárosi albérletbe költözött. A főiskolát hanyagolta, s már csak a papírért folytatta tovább. Úgy gondolta, a diplomának még van presztízse a társadalomban, s a vele járó státust (tudást) később hasznosíthatja. Meglepetésére tanulás nélkül is könnyedén letette a vizsgákat, a költségek fedezése pedig már nem jelentett gondot számára. Kezdetben nem válogatott a jelentkező kuncsaftok között, mert kellett a pénz. „Olyan ez a piac, mint a vadvirágos rét. Csak le kell szakítani a virágszálakat. Éjjel-nappal szólt a telefon. Rátarti, húszas éveiben járó szinglik, harmincas elváltak, slusszpániktól gyötört negyvenesek, víg özvegy ötvenesek jelentkeztek. Óriási volt a kereslet, szabad a vásár” – meséli, s az első millióját néhány hónap alatt „összehancúrozta. Aztán könnyen jött a második, majd a harmadik „milkó” is, mert „mennyiségre” dolgozott. Havonta 10-15 kuncsaftot is bevállalt, akikhez több-kevesebb rendszerességgel járt.

„Az akkori kedvencem egy vállalkozó felesége volt. A dúsgazdag pasi vidéken volt felvásárló, a feleség meg otthon nézte a tévét, kakáltatta a kutyulit, élvezet meg semmi. Amikor felhívott, közölte, hogy nem akar félrelépni, inkább társaságra van szüksége. Gondoltam, megint egy lelki beteg, elhanyagolt luxusmaca. De tévedtem. Egy helyes szőke csajszi volt, Monroe-típus. Bombázó megjelenés, depresszív alkat, szerencsétlen gyerekkor. Hosszú estéken át „gyónt” nekem, s tényleg csak beszélgetni akart. Biz’ isten, megsajnáltam. Egyszer a párnája alatt pisztolyt találtam. Azt mondta, apuci adta neki, hogy megvédje magát a rosszfiúk ellen. Alkalmanként egy tízest adott, ami jó pénz volt akkoriban. Aztán egyik délelőtt felhívott, hogy ne menjek többet. Nála felejtettem az öngyújtómat, s a férje megtalálta. Úgy megverte, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Egy ötvenes tolmácsnőre is emlékszem, aki elegáns dáma és hétpróbás kurva volt. Kerek perec megmondta, hogy a szado-mazót szereti, mégpedig a legdurvább fajtából. Vállaltam, s minden alkalommal olyan voltam vele, mint egy vadállat. Imádta, de a műsor végén azonnal kitette a szűröm. Alkalmanként húsz ruppót adott, ami a múlt században nem volt rossz órabér[28]. Akkoriban volt egy tanítónőm is. Épp hogy negyvenes, csinos nő, aki valami családi defekt miatt (apu verte anyut?) nem akart férjhez menni, de imádta a szexet. Úgy jártam fel hozzá, mint egy bejárónő. Szex előtt mindig el kellett mosogatnom, a nappaliban meg porszívóztam, ő pedig figyelt. Ez volt az előjáték. Aztán amikor már felpörgött, villámgyorsan letepert, és valósággal megerőszakolt. De soha nem a hálószobában csináltuk, mert az volt a tisztaszoba. Az utcán sem mutatkozott velem. Úgy kezelt, mint egy cselédet, és röstellem, de úgy is fizette a szolgálataimat. Le is építettem a fizetős hárememből.”

A „szépfiúvá” előlépett Tonió életében ez a hőskor két évig tartott. Hívták, ment; nem válogatott. A nők pedig ki voltak éhezve rá, mert aki egyszer megkóstolta a „főztjét”, másodszor-harmadszor is szedni akart belőle. De a teljesítőképességnek az ő esetében is volt határa. Ezért a „körúti Casanova” a mennyiségről fokozatosan áttért a minőségre, s „kalandozás” helyett stabil vevőkört, „exkluzív portfoliót” alakított ki magának. Ügyfeleit a „jobb körökből”, majd a művészvilágból is válogatta, s az „ügyes playboynak” hamarosan híre ment. Kézről kézre adták, s a férfiak is érdeklődni kezdtek a szolgáltatásai iránt. Újabb egy év elteltével Audival közlekedett, Armani öltönyben járt, s a Rózsadombon bérelt lakást.

Az élménybeszámoló a „műfaj” kiszélesítésével folytatódott: „Az utóbbi években egyes mérvadó társasági körökben az extrém szex a divat. Erről írnak a lapok, így csinálják a sztárok, ezt népszerűsíti a média. Beckham szeretője biszex, a listavezető orosz popduó leszbi, a művészek fűvel-fával. S ha ez a minta, akkor persze ezt másoknak is ki kell próbálni. A vibrátorok mehetnek a fiókba, a lovaglóostor, a bőrmaszk, a jégcsákány a szemétbe, jöjjenek a friss élvezetek! S ha ez kell, hát megkapják! Ami viszont még nekem is új, egyre több »meleg« jelentkezik a társaságomért. Óriási a kereslet, mert sokan ki akarják próbálni a feelinget. S ami még meglepőbb, hogy üzleti körökben is mutatkozik érdeklődés. De itt még »rejtett« a kereslet, mert a lebukás komoly veszélyekkel jár.

Tavaly például az egyik partnerem afrikai vadászatra vitt magával. Kilőtt néhány antilopot, kifizetett egy kisebb vagyont, de legalább tíz napig zavartalanul hódolhatott mindkét szenvedélyének. Azóta többször voltunk külföldön, de mindig külön utazunk. Itthon szigorúan titkolnia kell a vonzalmát, mert az ő köreiben ez tabu téma. Azonnal kirekesztenék, ha kitudódna. Még barátnőt is tart – persze pénzért – a hajlamai leplezésére. Természetesen gavallérosan megfizeti a »barátságomat«, de már kétszer volt idegösszeomlása a titkolózással járó feszültség miatt.”

Tonió az elmúlt két évben már csak tehetős és magas beosztású ügyfelekkel tartotta a kapcsolatot. Nőkkel, férfiakkal egyaránt. Ma már megengedheti magának, hogy kizárólag gazdag partnerei legyenek. Kihasználja az újburzsoázia diszkrét báját: A csődbe jutott kapcsolatokat, az impotens férjeket, a látszat- és érdekházasságokat, a propaganda-együttéléseket. Szerinte a társadalmi kulisszák mögött ma már milliárdos szexpiac működik, amely bármilyen igényt kielégít. „Mindenki másképp csinálja, mindenki másképp kívánja!” – ám Tonió szerint nagyon kevés az igazi szexmágus, ezért a jókat foglalkoztatják, megbecsülik.

„A felszín mögött láthatatlan birodalom van kiépülőben. Amikor régebben modellkedtem, pincérkedtem, gyakran hívtak fogadásokra, koktélpartikra, gálákra, házi ünnepségekre. Megjelenés öltönyben, szmokingban – az igényektől függően. Szépelegtünk, hajbókoltunk, ki- és felszolgáltunk. Aztán megkaptuk a gázsit, és viszlát! Most ugyanezt tapasztalom a szexpiacon is, amelynek hallatán mindenki az út mentén ácsorgó népségre, a kocsisorra gondol. Én viszont arról a piacról beszélek, ami rejtve marad. Ahol a kuncsaftok politikusok, média- és popsztárok, maffiafőnökök, gengszterek, topmenedzserek, üzletasszonyok. Ahol tízmilliós autókban testőrök kísérik a luxushölgyeket a rezidenciákra, a hét végi vadászatokra, a fogadásokra. Ahol fényképes katalógusokból lehet választani kisfiúkat és nagylányokat, ahol a »kongresszusi turistáknak« feketék éppúgy rendelkezésükre állnak, mint keleti szépségek. Mindig és mindenhol teljes diszkréció! Busás honorárium. Olykor »üzemi balesetek«. Na, de ez már olyan terület, ahol aknák is robbanhatnak. Úgyhogy eddig, és ne tovább!”

Tonió tíz éve űzi az ipart, és bár ismeri jól a szexpiac kulisszatitkait, szeretne megmaradni magánzónak. Megvannak a partnerei, működnek a kapcsolatai, s mivel esze ágában sincs mások üzletére törni, úgy gondolja, képes lesz még néhány évig fenntartani magát. „Jó üzletemberként itt is figyelni kell a trendek alakulását, az elit szokásait, kívánságait – mondja. – Ha azt látom, hogy valaki megengedheti magának az 500 milliós villát, a 200 ezer forintos Boss öltönyt, Prada kosztümöt, a 200 ezer forintos Cartier szemüveget, a 100 ezer forintos Mont Blanc tollat, a 300 ezer forintos Rolex órát, a Nokia prémiumtelefont vagy a BMW 7-est, akkor az ágyban is el kell hitetni vele, hogy egy márkás pasival hódol az élvezetnek. Nem vagyok szívbajos. Van, akivel elmegyek 50 ezerért, de van amikor a félmilliót is keveslem attól, akinek az ágyába bújok.

Ez a kör ha elfogad, megfizet, mert önmagának hízeleg vele. S természetesen a legjobbat akarja kapni. Hát megkapja! Tavaly nyáron egy vállalkozó feleségével tízmillióért »pihentem« néhány hetet egy luxushajón. Az összegért természetesen »full service-t« kellett nyújtanom. A férj nem volt velünk, mert nem ért rá, de a csekkemet ő adta át. A feleséggel látszat házasságban élnek, mert a vagyon sötét titkai valószínűleg örökre összekötik őket. Nálunk is sokan szerezték piszkos üzletekből az első milliójukat. Én annyiban különbözöm tőlük, hogy mivel nem volt más lehetőségem, a testi adottságaimat kamatoztattam. Bejött, és soha, senki ne firtassa, hogy mi volt az ára!”

Budai luxuskéglijében Tonió ma is egyedül él. Nincs állandó partnere, élettársa. Lakásába nem visz idegeneket, mindig ő megy a megadott címre. Szabadidejében golfozik, lovagol, utazik, kapcsolatokat épít, edzőterembe, kozmetikushoz, orvoshoz jár, rendszeresen csináltat Aids-tesztet. Még néhány évig szeretné űzni az ipart, aztán családot fog alapítani. Új helyen, új környezetben. „Talán valahol Európában.” A felesége, gyerekei semmit nem tudhatnak meg a múltjáról. Tiszta lappal – s nagy bankszámlával – fogja újra kezdeni az életét.

Sebők János, Népszabadság, 2004. június 12. (7. oldal)

Kényes témák

A társadalmi ellentétek, a különféle megtorlások gyakori kiváltó oka a karmikus adósságok felgyülemlése. Erre az ok-okozati összefüggésre számtalan példát találunk a történelemben. Az emberek zöme azonban nem vesz róla tudomást, és úgy tekinti a büntetés bekövetkezését, mint a különféle diktatórikus rendszerek véres megtorlását. Ezeknek a rendszereknek a létrehozói és irányítói azonban nem mások, mint eszközök a sors kezében. Egy angyali üzenet szerint a magunk alakította történelemben szükség van háborúkra, de „jaj azoknak, akik kirobbantják”. A pöröly szerepét vállalókra iszonyatos büntetés vár a pokolban. Jézus is ezt mondta az utolsó vacsorán: „Mert az Emberfia elmegy ugyan amint elrendeltetett, de jaj annak, aki elárulja őt.”

Mivel a média mind gyakrabban foglalkozik egyes népcsoportok által elkövetett túlkapásokkal, visszásságokkal, fel kell rá hívni az érintettek figyelmét, hogy a jelenlegi helyzet kísértetiesen hasonlít az 1930-as évek zsidóellenes hangulatára. Most történetesen nem a zsidók, hanem a cigányok, vagy ahogy mostanában nevezik őket a romák állnak a kisebbségellenes hangulatkeltés középpontjában. Olaj a tűzre, hogy a demokratikus társadalmakban semmi sem állja útját a visszaélések napvilágra hozásának, a negatív megnyilvánulások kitárgyalásának. Lássunk belőle néhány példát a napisajtóból:

„Amióta Romániát az Európai Unió levette a vízumköteles országok listájáról, Nyugat-Európában ugrásszerűen megnőtt a román látogatók száma, ám jelentős részük nem az idegenforgalmi bevételeket gyarapítja. Különösen sok a gond a román útlevéllel érkező, cigány származású egyéni és csoportos »turistákkal«. Tekintélyes román lapok (pl. az Adevarul, az Evenimentul Zilei és a Libertatea) szerint a Nyugatra vándorolt romák általában gyorsan megtalálják a helyüket, ha nem a társadalomban, akkor amellett. A Rómában élő roma vendégmunkásoknak azonban kellemetlen meglepetésben volt részük az elmúlt vasárnapok egyikén. A rendőrség láncokkal és lakatokkal zárta le a »románok parkja« néven elhíresült közterületet az Anagnina metrómegállónál. Az állomás környéke tavaly óta törzshelye a Rómába települt romáknak. Az Anagnina téri »románok parkja« tulajdonképpen egy több száz négyzetméteres parkoló az egyik legszebb és legmodernebb római metrómegálló mellett. A romák vasárnaponként százával lepik el a teret összeegyeztetve a kellemest a hasznossal. Sör, miccs és manele fogyasztása mellett átadják hazatartó ismerőseiknek a csomagjaikat. (A miccs testi, a manele pedig szellemi táplálék. Az előbbi fasírtszerű húsgombóc, az utóbbi pedig román lakodalmas nóta, cigányzenével megbolondítva.) A feketén árult sör a parkban 2 euróba kerül, holott a környék minden más bárjában nem haladja meg az ára a másfél eurót. De azért fogy, a jó társaság ösztönzően hat.

A tér bezárását nemcsak a miccs- és sörárusok fogadták felháborodással, hanem a manelés kalóz-CD-kereskedők is, akik azt állítják magukról, hogy az »édes otthont« felidézve oltják a romák honvágyát. Ezt megerősítendő a maneleárus mellett egy hatalmas plakát hirdeti: »EXTRÉM – Román diszkó – Manelománia – Csajozás – Minden évadban nyitva«. A »románok parkja« nevű intézmény úgy 1990 táján alakult meg, azt követően, hogy megjelentek az első roma csoportok Rómában. Egy veteránjuk szerint 1991-ben még a Termini pályaudvar melletti Cinquecento téren gyülekeztek. Onnan a rendőrség űzte el őket. Állítólag addig vizeltek a fák tövére, míg azok kipusztultak. 1994-ben a »románok parkja« átköltözött a Colosseumtól kétlépésnyire levő Sette Sale térre, amiről hamarosan az a hír járta, hogy a parkon sem az olaszok, sem a turisták nem mernek keresztülmenni. Viszont oda jöttek a furgonok, amelyek a külföldre szakadtak csomagjait vették fel és szállították haza, Romániába.

Tavaly azonban megint közbeléptek a hatóságok. Elkobozták a kisteherautókat, 1000 euró fölötti büntetéseket osztogattak, lecsuktak és kitiltottak vagy 60 embert. A sörárusok aztán újfent más helyet kerestek maguknak, na és persze vendégkörüknek. »Ők azok, akik megalapítják a találkahelyet, összegyűjtik a klienseket« – meséli egy vendégmunkás. »2002-ben foglaltuk el az Anagnina teret sörrel, miccsel, magokkal. Az elején vasárnaponként még el-elüldöztek a rendőrök, de aztán békén hagytak bennünket egy ideig. Két hónappal ezelőtt megint kezdtek figyelmeztetni, hogy közteret foglalunk el. Aztán itt is szétcsaptak köztünk. Most ismét kereshetünk másik helyet magunknak« – panaszolja B. G.

A romániai roma bűnözők Nyugat-Európa más gazdag országaiban is előszeretettel tevékenykednek – írják a bukaresti lapok. Annak dacára, hogy az Angliában élő román menekülteknek nincs munkavállalási engedélyük, a legtöbben nagyon jól élnek. A brit közigazgatás nagyvonalúságát kihasználva sok pénzt szakítanak le anélkül, hogy akár a kisujjukat is megmozdítanák érte. Egyikük, bizonyos Gabi, midőn menekültjogot kért, kapott egy házat Smethwickben. Ő megszegve a jogszabályokat, azonnal bérbe adta ezt más menekülteknek 500 dollárért, maga pedig Londonba költözött. Egy legújabb típusú luxus BMW-vel jár ki a fővárosból a lakbérért. Gabi ugyanakkor szociális segélyt is kap mintegy 250 dollár értékben, emellett pedig feketén dolgozik. »Nincs még egy ilyen ország a világon. Ezek hülyék. Ha adnak, miért ne venném el?« – vonogatja a vállát Gabi.

A Spanyolországban »vendégmunkálkodó« romániai romák csoportjához új lopási taktika kialakításának »dicsősége« fűződik. A Barcelona és Madrid környékén dolgozó csoportok bőröndökbe csomagolt gyerekek segítségével rabolják ki az autóbuszokat. A romák három bőrönddel szállnak fel a távolsági buszokra, a csomagok közül kettő üres, a harmadikban viszont egy purdé várja, hogy munkához láthasson. Menet közben előbújik rejtekhelyéről, és zseblámpával a kezében végigfésüli a többi utas bőröndjét, összeszedve mindent, ami értékes. A zsákmányt a másik két kofferbe rejti, majd pedig visszamászik a »saját« bőröndjébe. A romák az utazás végén, mintha mi sem történt volna, fogják csomagjaikat, a többi utas pedig csak jóval később veszi észre, hogy meglopták. A rablást lehetetlen bizonyítani, mert menet közben a csomagokhoz – elméletileg – senki nem férhet hozzá.

Franciaországban a roma bűnözők már »hatósági közeget« is működtetnek, vagyis olyan tolvajokat, akik rendőrnek öltözve az iratok ellenőrzése címén ellopják a turisták pénztárcáját. Ugyanakkor megtalálták a legjobb módszert, hogyan juttathatják haza az lopott ékszereket. Befőttesüvegekből kialakított, házi készítésű marhahúskonzervet küldenek az otthon maradt »szerencsétleneknek«. Egy-egy ilyen szállítmányban a hús közé gyűrűket és aranyláncokat rejtenek el, a »konzervek« tartalmának átvizsgálását azonban senki nem vállalja a förtelmes bűz miatt.

A közelmúltban olasz rendőrök érkeztek Bukarestbe, hogy az itteni rendfenntartókkal egyeztessenek a Romániából Olaszországba érkező bevándorlók ügyében. Toma Zaharia román belügyi és közigazgatási államtitkár közölte, hogy az olasz rendőrség azután döntött így, miután 200 román roma telepedett le Nápoly belvárosában. Ellenük kénytelen volt fellépni a helyi hatóság a lakosság felháborodása miatt. Zaharia elismerte, a schengeni térségbe több »problémákat keltő« romacsoport utazott ki. Létszámuk ugyan nem túl nagy, de erősítik a prostituált- és koldusmaffiát. Az államtitkár azt is hozzátette, hogy a jövőben a megyei rendőrkapitányságok rendszeresen konzultálnak a helyi romaszervezetekkel, ráébresztendő a külföldre utazókat a törvénytisztelet fontosságára. Gheorghe Raducanu, az elnök kisebbségügyi tanácsosa szerint nem a romaprobléma a legnagyobb akadálya Románia EU-csatlakozásának. Ugyanakkor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke, Peter Schieder a román parlamentben tartott beszédében már hónapokkal ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a romák nagyarányú migrációja az unió tagállamaiba veszélyeztetheti Románia nehezen kiérdemelt vízummentességét a schengeni térségben.”

Farkas József György – Népszabadság, 2003. július 29. (7. oldal)

[

„Kincstár a baromfiudvarban. A belga rendőrség Charleroi közelében, egy régi kastély hátsó udvarában, a baromfiudvar alatt 80 kilónyi aranytárgyat talált – egy cigány klán elásott kincstárát. A belga sajtó szombaton számolt be a párját ritkító fogásról. A nyomozók 63 kilónyi aranyérmét, továbbá 17 kilónyi arany ékszert találtak, összesen mintegy 400 ezer euró értékben. A helyszínen augusztusban rendeztek először házkutatást, s akkor 25 kilónyi lopottnak gyanított ékszert, órákat, drága illatszert ástak ki a kastély mögötti területről. Szeptemberben újabb razziát tartottak a rendőrök a kastélyban és a mellette levő villában, melyeket a klán készpénzért vásárolt meg. Ekkor kiszabadítottak egy fiatal lányt is, akit a klán férfi tagjai bezártak, de előtte eltörték a karját. Letartóztatásra nem került sor, s jelenleg is csak a mintegy húsztagú klán vezére, Vucasin Dinic áll nemzetközi körözés alatt. Csütörtökön a rendőrök 35 nyomozóval és földmarkolóval érkeztek, s a többórás földtúrás eredményeként jó méteres mélységben több zsákot találtak tele arannyal és más értéktárgyakkal. Charleroi rendőrkapitányságán kiállították a főbb értékeket: az Osztrák-Magyar Monarchiában vert 4100 aranyérmét, amelyek egyenként 100 eurót érhetnek; egy hangszer-antikváriustól ellopott, ötezer euró értékű hegedűt; a leghíresebb belga kristályüveggyártó, Val Saint-Lambert[29] tucatnyi vázáját; különböző briliáns ékszereket; arany Cartier[30] töltőtollakat; egy értékes állóórát; egy szextánst és egy nagy értékű HiFi berendezést. A házkutatásnál egyetlen hozzátartozó volt jelen, a klánvezér élettársa. Ő családi örökségnek és ajándékoknak vallotta a kincseket. A nyomozók a kihallgatás után szabadon engedték.”

Népszabadság, 2003. december 23. (19. oldal)

[

Több ezer roma kerekedett fel az elmúlt napokban Románia délnyugati részén, Olténiában. Az a hír terjedt el közöttük, hogy az osztrák állam mindegyik cigánynak, aki megfogadja, hogy öt évig nem látogat Ausztriába 150 millió lejt (azaz közel 1 millió forintot fizet). Ez ehhez szükséges iratokat, nyomtatványokat Craiovában és Targu-Jiuban lehet beszerezni. A hírt élelmes „üzletemberek” terjesztették el. Mindent megszerveztek. Letöltötték az Internetről azokat az űrlapokat, amelyekkel tavaly év végéig a náci haláltáborokba hurcoltak kárpótlásért folyamodhattak, s azokat fénymásolással sokszorosították. Az űrlapokat jó pénzért (60-80 ezer lej közti összegekért) eladták a felültetett romáknak. Nagy részük azonban írástudatlan, ezért képtelenek voltak azokat kitölteni. A jóakaratú szervezők erre is gondoltak. Kétszázezer lejért kitöltötték helyettük az íveket. Aztán közölték a cigányokkal, hogy kérelmeiket helyezzék borítékba. A helyszínen borítékot is lehetett vásárolni, igaz, felárral. A címzésért külön díjat számítottak fel, s még a postahivatalokban ingyen osztogatott tértivevény nyomtatványokat is eladták nekik, csaknem egy dollárért darabját.

A turpisságra akkor derült fény, amikor sok száz roma jelent meg Craiova, Targu-Jiu és más városok postahivatalaiban, s kezdték feladni az űrlapokat tartalmazó leveleiket. Mivel az egyik ügyfél nem ragasztotta még le borítékját, a postai alkalmazott szemügyre vette az iratokat. De hiába közölte a cigányokkal, hogy azok egészen más célt szolgálnak, s határidejük is lejárt, az olténiai romák ragaszkodtak hozzá, hogy a posta továbbítsa leveleiket. Az sem baj, hogy 200 ezer lejjel lettek szegényebbek. Cornelia Popescu Gorj megyei postamester szerint intézménye tehetetlen. Muszáj továbbítania az ügyfelek küldeményeit. Hogy aztán Ausztriában ezzel mekkora zűrzavart keltenek majd? Nos, a román posta erről nem tehet. A cigányok azt mondják, voltak olyanok is köztük, akik a családjuk valamennyi tagja számára megvásárolták az űrlapokat. A hatóságok természetesen bottal üthették a szélhámosok nyomát, akik néhány nap alatt legalább húszezer dolláros haszonnal távoztak a környékről.

Tibori Szabó Zoltán – Népszabadság, 2004. június 5. (3. oldal)

[

Kártérítési ügyben nem csak a romákat csapták be. Ők is átverték Ausztriát. Vezetőik több száz millió forintot csaltak ki az osztrák államtól:

Eddig három gyanúsítottat vett őrizetbe a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság a roma kárpótlásokkal kapcsolatos csalások ügyében. A gyanúsítottak között kisebbségi önkormányzati vezetők is találhatók. A múlt év novembere óta állampolgári bejelentések alapján folyik nyomozás a megyében a visszaélések miatt. Közismert, hogy az Osztrák Megbékélési Alap kárpótlást adott azoknak a romáknak, akiket 1944-ben és 1945-ben ausztriai gettókba hurcoltak el. Mint kiderült, többen jogtalanul vettek fel különféle összegeket, meghurcoltatásuk igazolására hamis tartalmú nyilatkozatokat szereztek. Kiss Imréné alezredes, a megyei főkapitányság sajtóreferense tudósítónkat arról tájékoztatta: a vizsgálat szerint eddig mintegy 200 millió forint összeget utaltak át összesen 250 igénylőnek, és többségük jogosulatlanul jutott a pénzhez. Az ügyben 11 gyanúsított ellen folyik nyomozás. L. Ferenc már korábban, H. Attila és B. József a napokban került előzetes letartóztatásba. A rendőrség nem árulta el az érintettek közéleti funkcióit, de más forrásból szerzett értesüléseink szerint egyikük a győri roma kisebbségi önkormányzat helyettes vezetője, másikuk pedig a tatabányai roma kisebbségi önkormányzat elnöke. Az alapos gyanú szerint jelentős kárt okozó, folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett csalást és többrendbeli magánokirat-hamisítást követtek el.

Munkatársunktól – Népszabadság, 2004. november 3.(22. oldal)

[

Ez a cikk a szegénység valódi okára is rávilágít:

A Baranya megyei Gilvánfán élő romák között elterjedt annak a híre, hogy felszámolják a Varga-telepet. Pedig erre senki nem tett konkrét ígéretet. Az itt élők mégis reménykednek. – Attól még, hogy van ez az Európai Unió, nem változik semmi, attól még ugyanúgy lesznek gazdagok és szegények. Mi mindig szegények maradunk. Nekünk sosem lesz annyi pénzünk, hogy házat építsünk. Soha! De hogy mi lesz velünk, hová megyünk, ha összedőlnek ezek a házak, azt ne kérdezze! Pedig összedőlnek, pár év, és összedől mind. A 29 éves Ignác Marianna Gilvánfán lakik, a Varga-telepen. A négyszáz lelkes, romák lakta Gilvánfa Magyarország egyik legszegényebb települése. A baranyai faluban a munkanélküliség 80-90%-os. A község legnyomorúságosabb része a Varga-telep, ahol 22 szoba-konyhás téglaház sorakozik. A legkisebb porta itt alig 10 négyzetméteres, a legnagyobb kétakkora. A Varga-telep az erdőről betelepült romák számára épült az 1950-es ’60-as években, s a falu akkori tanácselnökéről kapta a nevét. Ezek az elgazosodott kerttel övezett, komfort nélküli, esetenként földes padlatú, koszlott ágyakkal és rozzant székekkel bebútorozott viskók általában 4-5 tagú családoknak adnak otthont.

A Varga-telepen senkinek sincs állása, itt csak a családi pótlék, a gyes és a szociális segély számít biztos jövedelemnek. A telep lakói belenyugodtak helyzetükbe, s ha arról kérdezzük őket, hogy próbáltak-e az elmúlt tíz évben munkát keresni, akkor elismerik, hogy nem. Még csak azzal sem mentegetőznek, hogy bőrük színe miatt nem találnak állást. Legfeljebb azt említik, hogy nincs szakmájuk, és így nehéz. Néhányan alkalmi munkából egészítik ki csekély jövedelmüket, de sokan bevallják, hogy nem vállalnak napszámot. Az egyik Varga-telepi házban lakik Ignác Marianna élettársával és két gyermekével. A vakító fehér nadrágot és blúzt viselő, rövid haját szőkére festő asszony elmondja, hogy neki még nem volt munkahelye, s napszámba se jár el, mert nem bírja.

Amúgy Ignác Marianna azért hozta szóba a házépítés dolgát, mert elterjedt Gilvánfán, hogy felszámolják a Varga-telepet. A hír onnan ered, hogy Teleki László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára többször kijelentette, a kormány a cigánytelepek megszüntetésére programot készít. Ez az információ Gilvánfán szájról szájra járt, és úgy rögzült a falubeliekben, hogy a Varga-telepet felszámolják. Pedig erre senki sem tett konkrét ígéretet. Ignác Marianna azonban nem reménykedik. Szerinte akkor számolják majd fel a telepet, ha összedőlnek a kunyhóik. Erre van esély. Három ház még a ’90-es évek közepén lakhatatlanná vált, és legalább fél tucat viskóval bármikor megtörténhet ugyanez. Az összedőlt porták lakói beköltöztek egy hosszú tornácos parasztházba, ami valaha egy módos gazda otthona volt, később pedig a falu könyvtáraként szolgált. A község képviselő-testülete írásban ugyan sosem utalta ki a házat a lakásfoglalóknak, a falu irányítói azonban szóban engedélyt adtak arra, hogy a telepen otthon nélkül maradó családok eztán a volt könyvtárban húzzák meg magukat.

A telepről ideköltözött lakók a végletekig lehasználták az egykor mutatós házat, mostanra ez az épület is omlófélben van. Jelenleg három család tizenhat tagja él itt. A ház három szobájának egyikében Balogh Istvánné lakik élettársával és négy gyermekével. Az ágyakkal zsúfolt, 4 × 5 méteres helyiség nemcsak lakószoba, de konyha és fürdőszoba is egyben. Igaz, utóbbin csak egy műanyag gyerekkádat kell érteni, amibe – ha valaki fürdeni akar – az udvarról hordják a vizet.

− Úgy tudom, hogy az állam épít nekünk házat – osztja meg velem reményeit Baloghné. Nekünk nincs pénzünk, segélyből élünk, és a családi pótlékból. Az élettársam napszámot vállal, most is ott van. Nyáron hetente háromszor is elmegy, megkeres napi háromezret. Télen viszont nincs napszám, akkor nehezebb.

Az aligha kérdéses, hogy a Varga-telepiek a maguk erejéből nem jutnak elfogadható otthonhoz. Ugyanakkor az is tény, hogy azok a gilvánfaiak, akik saját erőből építkeztek, helytelenítenék, ha a telepiek „csak úgy” lakáshoz jutnának. Ők úgy vélekednek, hogy az emberek csak akkor becsülik meg a házukat, ha azért tettek is valamit. Hogy a Varga-telep felszámolása mikor kezdődhet el, azt még senki sem tudja. Azt sem, hogy milyen áldozatvállalás várható el a telep nincstelen, iskolázatlan, a munka világából másfél évtizede kiesett lakóitól. A Varga-telepiek várják a csodát. Kérdés, hogy az omladozó házak bírják-e addig, amíg a csoda rájuk köszön.

Ungár Tamás – Népszabadság, 2004. július 12. (11. oldal)

[

Hosszú sorban csörömpölnek az üres vödrökkel a romák a kassai Luník panelgettóban. És átkozódnak. Szidják a kormányt, különösen Ludovít Kaník munka- és szociálisügyi minisztert, aki tavalytól alaposan megnyirbálta a szociális segélyeket.

− Két éve még tízezer koronánál (hatvanezer forintnál) jóval többet kaptunk havonta. Ma már csak hat hónapig jár a munkanélküli-segély, azután alig ötezer koronát (harmincezer forintot) vetnek oda, meg havi ötvenet, ha orvoshoz kell menni, bármekkora is a család. Ebből a kis pénzből csak éhen lehet halni – kiabálja egy nő. Zajos helyeslés a válasz. A hetvenes években épült, mára teljesen lepusztult lakótelep a romák súlyos szociális gondjainak elborzasztó tükörképe lett. Késő ősszel a felhalmozott adósságok miatt kikapcsolták a gázt. A múlt héten pedig elzárták a vízcsapot. Erre a lépésre készül az áramszolgáltató is.

− Csak akkor adunk újra vizet, ha legalább a tartozásuk felét törlesztik! – bömböli érdeklődésemre a telefonba a kelet-szlovákiai vízművek egyik vezetője. Öt napja egyetlen helyen, a kerületi polgármesteri hivatal előtti tartálykocsiból lehet vízhez jutni. – Már nem sokáig – sóhajt Ladislav Sana helyi polgármester. Pavol Cunderlík Közegészségügyi és járványfelelős lép ki az egyik ajtón, falfehéren kapkodja a levegőt.

− Elviselhetetlen a bűz már a folyosókon is. Sokan már a közeli tóban vagy a parton végzik a szükségüket. Bármelyik órában súlyos járvány törhet ki – rebegi. Zuzana Bobríková, a kassai polgármesteri hivatal szóvivője az idesereglett újságíróknak magyarázza:

− A lakótelep 666 lakásában hivatalosan 807 személy lakik. Ennél azonban jóval többen vannak, mert tavaly sok kassai és kelet-szlovákiai hajléktalan jött ide a rokonához. A számlákat pedig mindössze huszonkét család fizeti. Kedden válságstáb alakul, amely szigorú ellenőrzést tart. Akinek nincs érvényes bérleti szerződése és nincs bejelentve, annak távoznia kell. Akár karhatalommal is gondoskodunk erről. Vízre, villanyra pedig havonta egy ezrest szedünk családonként. Ha mindenki fizet, akkor összegyűlhet annyi pénz, amennyit előlegként kérnek a szolgáltatók. Szűkös költségvetéséből segít a város is. Aki ennyit sem ad, azt szükséglakásokba költöztetjük – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Óriási felzúdulás fogadja szavait.

− Sehova sem megyünk, legfeljebb tüntetni, de azt megkeserülik a politikus urak! – csattannak fel a dühödt válaszok. Megkerestük Klára Orgovánová romaügyi kormánybiztost. Ő meglepő módon a Dzurinda-kabinetet bírálja.

− Sorolnék biztató példákat is, ha nem törpülnének el a legtöbb roma súlyos megélhetési gondjai mögött. A lényeg: a drasztikus és érzéketlen szociális reformok a munkanélkülieket, közülük is leginkább a romákat sújtották. Lakásaikat az ügyeskedők kaparintják meg. Felújítják, és jó drágán eladják. Tűzzel játszanak a politikusaink. Kelet-Szlovákiában robbanásveszélyes helyzet alakulhat ki – válaszolja érezhető aggodalommal.

Szilvássy József – Népszabadság, 2005. április 23. (9. oldal)

[

A roma társadalom egzisztenciális helyzete nem véletlenül alakult így. Kimondva, kimondatlanul mindenki tudja, hogy a munkakerülésük sodorta őket ebbe a helyzetbe. Könnyebb ugyanis felvenni az állam által folyósított szociális segélyt, mint megfogni a szerszám nyelét. A munkához való hozzáállás megváltoztatásán kívül létfontosságú lenne a tanulás, az iskolázottság szorgalmazása. Szakképesítés nélkül ugyanis ma már nem lehet álláshoz jutni. Ennek ellenére sok cigány család nem járatja iskolába a gyerekeit, vagy néhány osztály elvégzése után már az általános iskolából is kibuknak. A gyerek példaképe a szülő. Ha a szülő lusta, munkakerülő, akkor hogyan várhatná el a gyerekétől, hogy iskolába járjon, tanuljon.

Sok problémát okoz a roma gyerekek deviáns viselkedése is, ami lehetetlenné teszi a tanítást. Miután ezeknek a tanulóknak a szülei semmit sem tesznek gyermekeik megfékezése, jobb belátásra térítése érdekében, érthető a magyar szülők felháborodása. A legtöbb szülő azért küldi a gyermekeit iskolába, hogy tanuljanak, a tanulni nem kívánók azonban lehetetlenné teszik az órák megtartását. Emellett megfélemlítik, állandóan terrorizálják a tanáraikat. Kihasználják a helyzeti előnyüket, hogy a magyar oktatási rendszer szigorúan tiltja a szegregációt, a cigány származású tanulók elkülönítését. Ennélfogva már nem egy olyan iskola van az országban, ahol leállt vagy akadozik a tanítás, a pedagógusok nem képesek ellátni a feladatukat. Egy megbélyegzett kisebbség számára ez a viselkedés nem a legjobb módja a többség jóindulatának elnyerésére. Ez a magatartás csak tovább fokozza a cigányokkal szembeni ellenérzést, ami később gyűlöletté és a sorsukkal szembeni teljes közönnyé fog válni:

A tanárok szerint a kaposvári Széchenyi István Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakképző Iskola réme lett egy 17 éves diáklány, akivel szemben az egész pedagóguskar tehetetlen. A deviánsan viselkedő gyermek osztályában odáig fajult a helyzet, hogy a tanárok nem tudnak tanítani, a legjobban tanulók közül öt diákot más intézménybe írattak szüleik – mutatja tehetetlenségüket Tóth Imre iskolaigazgató. A lányt eddig nem sikerült másik iskolába helyezni, a jelenlegiből pedig nem lehet eltanácsolni 18 éves koráig. A tanárok szerint többször előfordult, hogy a lány óra alatt sminkelt, reggelizett, telefonált, kötekedett társaival és tanáraival, durván beszél, és igyekszik a vele nem szimpatizálókat megfélemlíteni. Egyik tanárát leköpte, a másikhoz pirosra festett tampont vágott. Felgyújtotta egyik diáktársa haját.

A lány ellen az előző tanévben fegyelmit indítottak, a fenntartó önkormányzat támogatásával kezdeményezve más iskolába való áthelyezését. Ezt azonban a lány apja megtámadta – sikerrel: a bíróság alaki hibák miatt érvénytelenítette a határozatot. Idén januárban ismét fegyelmit indítottak a lány ellen, kezdeményezve az iskolaváltást, de az önkormányzat jegyzője egy újabb, jogilag alaposabb határozat meghozatalát kérte az intézménytől. Az iskola az oktatási ombudsman segítségét is kérte az ügyben. Az igazgató tájékoztatása szerint a parlamenti ombudsman a jogszabályokra hivatkozva azt erősítette meg, hogy 18 év alatti gyermeket súlyos fegyelmi vétség, fizikai erőszak esetén lehet csak eltanácsolni. Erre sokan azt mondják, hogy könnyű a politika magaslatából szónokolni, de a kisebbségi jogok élharcosai sem íratnák be a gyerekeiket olyan iskolába, ahol a cigánytanulók többségben vannak.

− Ez a jogi helyzet teljesen kiszolgáltatottá és eszköztelenné teszi a tanárokat, miközben egyre fegyelmezetlenebbek és agresszívabbak a gyerekek – mondta a jogszabály-változtatást sürgető igazgató. Hozzátette: az érintett pedagógusok közölték vele, ha most sem sikerül a deviáns lány eltanácsolását megoldani, akkor nem hajlandók tovább tanítani abban az osztályban, ahová jár. A lány édesapja tudósítónknak elismerte, hogy a gyermekének felrótt cselekmények javarészt megtörténtek, de hozzátette: szerinte semmi nem ok nélküli. Gyereke azért „idegenedett el” a tanáraitól, mert előfordult, hogy rázárták az ajtót, kicsavarták a kezét, hamisítványnak nevezték az ellenőrzőjébe orvos által írt igazolást.

− Ma már más világot élünk, máshogy viselkednek a serdülők, mint régen, és ehhez nem tud alkalmazkodni ez az idős, nem eléggé rugalmas pedagóguskar – fogalmazott az apa. Szerinte alaptalan a vádaskodás, hogy a lánya miatt írattak ki az osztályból már öt gyereket. Tagadta, hogy bárkit megfenyegetett volna ő vagy a lánya, sőt szerinte inkább őket érte fenyegetés. Megtiltotta a lányának, hogy az ellenőrzőjét odaadja az osztályfőnökének, aki – szerinte – utólag akart beírni hiányzásokat, a köpködést és hasonlókat. Az apa az ellenséges légkör bizonyítékának tartja, hogy miközben a lányát 10-11 tanár tanítja, mégis, a teljes 70 fős pedagóguskar aláírta a legutóbbi, eltávolításáról szóló határozatot.

A Somogyi Hírlap tegnapi számában nyilatkozó igazgató állítása szerint a 17 éves lány apja a gyerek roma származását is megnevezte a konfliktus okaként. Tudósítónknak viszont az apa kijelentette: ennek nincs szerepe az ügyben. Tegnap délután nevelési értekezleten – az önkormányzat illetékesének jelenlétében – tárgyaltak a lány ellen indított újabb fegyelmiről. A város képviselője jogi segítséget és gyorsított ügykezelést ajánlott a tantestületnek.

Török Tünde – Népszabadság, 2008. március 28. (4. oldal)

[

Megélhetési fortélyok:

A nagyvilágban azt tartják a magyarokról, hogy a „jég hátán is megélnek”. Lehet, de vannak nálunk élelmesebb népek is. A másokon való élősködés terén sokat tanulhatnánk a cigányoktól. Internetes hírforrások szerint egyes településeken a roma lakosság a következő trükkel húzza ki a pénzt az állam zsebéből:

Adott egy cigány házaspár. Egyik sem dolgozik, segélyből élnek. Az asszony 5 év alatt szül 5 gyereket, akiket megélhetési problémákra hivatkozva állami gondozásba adnak. A hatóság kimegy, nyomor, kosz, szegénység – elveszik tőlük a gyerekeket. Pár hónappal később jelentkezik a hatóságnál a keresztapa, testvér vagy más rokon (hiszen mindenki rokon), hogy szívesen nevelné tovább a „szerencsétlen” sorsú család gyerekeit. A hatóság örömmel megszabadul az állami gondozásban lévő gyerekektől és örül, ha valaki neveli őket. Sőt fizet is a gondozóknak. Havi fizetést. Ezért az örökbefogadó szülő kiveszi a gyerekeket. Ezután az öt gyereket nem hivatalosan visszaviszik az eredeti családhoz, hiszen rokonok, miért ne lehetnének ott. És ott élnek tovább, mintha mi sem történt volna. A nevelőszülőknek gyermekenként nettó 80 000 Ft-ot fizet ki az állam. Ez nettó 400 000 Ft jövedelem. Ehhez jön még a családi pótlék és a szociális segély. Így havi hatszázezret is összeszednek, míg ha mindkét szülő elmenne dolgozni, minimálbérként ennek az összegnek csak a harmadát keresnék meg. Akkor minek dolgozzanak? Ebből az összegből még akkor is jól megélnek, ha a két „család” megosztozik rajta. Mindenki jól él, és közben röhögnek a markukba. Jut pénz kocsmára, játékgépre, italra, cigarettára. Még egy használt BMW-t is vehetnek belőle, hiszen nagy a család. A magyar adófizetők pedig eltartják őket.

Internet – 2008. május 5. (3044. vicc) http://www.hoxa.hu/?p1=forum_tema&p2=32&p4=593

[

Mindezeket látva, hallva, tapasztalva mind intenzívebbé válik a cigányokkal szembeni ellenérzés. A nem túl hízelgő megítélésüket tovább rontja a kötözködő magtartásuk, a nálunk is napirenden levő bolti lopások, piaci fosztogatások, kocsmai verekedések. Mindezt tetézi a cigány vezetők, politikusok sikkasztása. Parlamenti- és önkormányzati képviselőik saját zsebre dolgoznak, a rájuk bízott állami pénzek nyomtalanul eltűnnek. Egyre jobban fogy az emberek türelme. Szinte naponta hallunk olyan kifakadásokat, hogy: „Mások egy életen át keményen megdolgoznak a napi betevőért, és azért, hogy fedél legyen a fejük felett, addig ezek csak elpotyogtatnak néhány purdét, aztán máris kapnak az államtól lakást, meg milliós segélyeket. Utána felszedik és eltüzelik az ingyenlakás parkettáját, tábortüzet raknak a szobában. Hát hol itt az igazság?” Ha a cigányok pusztán azért kapnak állami támogatást, mert romák, nem pedig azért mert szegények, ez nem más, mint a szociális gondok etnocizálása.

Sokan emlegetik, hogy a „hátrányos helyzetű családoknak” az állam elengedi, illetve átvállalja az éveken át felhalmozódott közüzemi tartozásukat, miközben mások a „fogukhoz vernek minden garast”, hogy havonta rendesen fizethessék a víz-, gáz- és villanyszámlájukat. A romák támogatása azonban nem érte el a célját, csak az előítéletek további elmélyüléséhez vezetett. A kulturális örökségünket féltők szerint: „Semmi sem szent nekik. Elhurcolják a parkokból és beolvasztják nemzeti hőseink bronzszobrait. Ha elfogynak a szobrok, elvágják és kihúzkodják a csatornákból a postai-, a vasúti- és a villamos kábeleket, és a bennük található rézvezetéket olvasztják be.” A parázs hangulatot a karrierdiplomaták önáltató kisebbségvédő szólamai sem képesek ellensúlyozni, akik meglovagolják a demokratikus társadalmak gyengékkel szemben tanúsított fokozott rokonszenvét, és az emberi jogok élharcosaként próbálnak előbbre jutni a politikában.

Ezek a nyilatkozatok, a kisebbségvédő határozatok azonban nem sokat érnek. Csupán ideig-óráig képesek visszatartani az indulatok elszabadulását. Ezt a folyamatot csak az érintettek tudnák visszafordítani, a helyzet elmérgesedését megakadályozni. Most még nem késő belátni, hogy rossz irányba haladnak, az ellenszenves viselkedést folytatók még jó útra térhetnek. Ha ez nem történik meg, akkor néhány évtized múlva egy új Holocaust várható. A különféle szélsőjobboldali és fasiszta csoportok már ugrásra készen állnak, hogy betöltsék „Isten ostorának” szerepét. Ennek kezdetét észre sem fogjuk venni. A leszámolás többnyire csak az események lezajlása, a tényfeltáró tárgyalások lefolytatása után derül ki. A II. világháború alatt senki sem tudta, hogy mi folyik a náci „munkatáborokban”. Ha valaki hallott is róla, nem hitte el, vagy nem akarta elhinni. Csak a koncentrációs táborok felszabadítása után vált egyértelművé, hogy mi történt. Addigra azonban már 13 millió embert (6 millió zsidót, 5 millió cigányt s egyéb nációhoz tartozót, 2 millió homoszexuálist valamint nyomorékot) lőttek agyon, illetve gázosítottak el és semmisítettek meg a krematóriumokban. A távoli vidékeken létesített „munkára nevelő táborok” nagyon könnyen válhatnak halálgyárakká.

Kezdetben a világméretű népirtás irányítói sem keltenek gyanút az emberekben. Ne felejtsük el, hogy Hitler sem Antikrisztusként kezdte a pályafutását. 1932-ben a Nemzeti Szocialista Párt demokratikus úton jutott hatalomra. Szabad választásokon elnyert többségi szavazattal kerültek élre a Parlamentben. Növekvő népszerűségére való tekintettel 1933-ban Paul von Hindenburg kinevezte Hitlert kancellárrá. Országszerte ünnepelt hőssé vált, a gazdasági világválságból kilábaló Németország benne látta az ország megmentőjét. Nemzetközi megítélése is igen jó volt. 1938-ban a Time Magazinban Adolf Hitler volt az év embere. (1942-ben pedig Sztálint választották az év emberévé.)

Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a túlvilági erők által folytatott megméretés folyamatosan zajlik. Nem csak az egyéneket, hanem a különféle népek, népcsoportok viselkedését is folyamatosan figyelik, és ha a mérleg nyelve rossz irányba billen, már nincs mit tenni. A büntetés, a leszámolás elkerülhetetlen. A bennünket felügyelő hatalmak nem törődnek azzal, hogy mi nem hiszünk a létezésükben. Ettől függetlenül teszik a dolgukat. A büntetést ugyan Isten mondja ki az érintettek felett, de nem ő hajtja végre. Ezt a feladatot rábízza a Gonosz erőkre, akik szíves örömest vállalkoznak a lebonyolítására. Mivel ők nem rendelkeznek fizikai testtel, az emberek közül kiválasztják azokat a személyeket, akik korábbi vagy előző életbeli sérelmeik alapján mérhetetlen gyűlöletet táplálnak a megsemmisítésre ítélt réteggel szemben, és vakon engedelmeskednek az őket manipuláló erőknek. Ők vezényelték le az arisztokrácia bukását kiváltó I. és II. világháborút is.

Az ilyen nagyszabású büntető akciók lebonyolítása azonban emberfeletti képességet igényel, amivel mi nem rendelkezünk. Nem is bízzák ránk. Amíg a Sátán és fekete angyalai a háttérből, láthatatlanul irányítják az eseményeket, a démonok tevőlegesen is átveszik a hatalmat a kulcsfontosságú személyek felett. Ez történt Hitlerrel is. Adolf Hitler (illetve akkor még Schicklgruber), az I. világháború tizedese civilben egy tehetségtelen piktor volt. Egész életműve néhány jelentéktelen olajfestményből állt. Saját lelkének adottságai nem tették volna képessé hatalmas tömegek megnyerésére, a II. világháború nagyszabású hadműveleteinek irányítására. Az alkalmanként több százezres hallgatóságából nem ő váltotta ki a tömeghipnózist, hanem egy nála jóval fejlettebb gonosz lélek, amely erre az időszakra megszállta.

A szemtanúk is úgy emlékeznek meg róla, hogy Hitlert minden bizonnyal egy démoni lény szállta meg, amikor szónokolt: „Ekkor sátáni fény gyúlt benne”. A kistermetű, nevetséges ecsetbajszú, jelentéktelen figura fekete angyallá változott. Staccatószerű, demagógikus kádenciákba átcsapó hangjával mindenkit hipnotizált, bűvöletben tartott.[31] A beszéd végén a démon elszállt belőle, és Hitler visszaváltozott kis szürke, közönséges emberré. Fáradtan, üveges tekintettel meredt maga elé, mint aki maga sem érti, hogy mi történt vele. Beszédei alatt a magasan fejlett sátáni lény olyan magnetikus vonzóerőt kölcsönzött neki, amelynek senki sem tudott ellenállni. Az arcára valóságos önkívületi rajongás ült ki. Valamiféle médiumi révületbe esett. Hitler maga is utalt az őt uraló metafizikai hatalomra. Tábornokainak gyakran említette, hogy „belső hang” irányítja, és egyszer megjegyezte: „Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat.” Szerencsétlen nem is sejtette, hogy mit és kit követett, és hogy hová vezet ez az út.

Ha az ítélet kimondatott, és a végrehajtó megtaláltatott, már semmit sem lehet tenni. Ezeket a személyeket ugyanis lehetetlen eltávolítani. Hitler ellen több mint 40 alkalommal kíséreltek meg merényletet. Mindegyiket megúszta, gyakorlatilag egyetlen karcolás nélkül.[32] A pokol angyalai nem csak a szándékos, hanem a véletlenszerű balesetektől is védik követeiket. 1917-ben Hitler még csak tizedes volt az I. világháborúban. Ennek ellenére a túlvilági lények állandóan rajta tartották a szemüket. Egy éjszaka a harcmezőn olvadt fémbe és földbe ásva látta magát. Felriadt álmából, és kirohant a lövészárokból. Másodpercekkel később egy bomba megsemmisítette a bunkert, ahol aludt. Szaddam Husszein iraki diktátort sem sikerült a palotájára dobott bombával likvidálni. A családtagjai meghaltak ugyan, de ő túlélt minden elpusztítására irányuló akciót. Ezek az emberek a Sátán védelme alatt állnak, ezért nem lehet nekik ártani. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fognak bűnhődni. Ők a természetes haláluk, vagy az öngyilkosságuk után nyerik el méltó büntetésüket a pokolban. Ha a gonosz erők már nem látják hasznukat, nem védelmezik őket tovább. Ezután ők is meglakolnak minden bűnükért, méghozzá kamatostól.

Ha az érintettek nem hajlandóak változtatni a magatartásukon, nem tesznek semmit megítélésük megváltoztatása érdekében, a véres leszámolás, vagy az országból való kitoloncolás (Indiába való visszatelepítés) elkerülhetetlenül bekövetkezik. Erre a veszélyre a politikusoknak kellene felhívni az érintettek figyelmét, mert ha nem nyitják fel a szemüket, ők maguktól nem fogják belátni, hogy a vesztükbe rohannak. Ha a helyzet tovább mérgesedik, az emberek maguk veszik kezükbe az „igazságszolgáltatást”. Az indulatok előbb-utóbb egyéni megtorlási akciókhoz vezetnek. Mindennapossá válnak a csuklyát, maszkot viselő, kődobáló, Molotovkoktél-hajigáló büntető akciók. Később a házaikat gyújtják rá a romákra. Az égő házból kimenekülőket pedig agyonlövik, lemészárolják. A bosszú természetesen nem késik. A „nemcsak a romák háza gyúlékony” fenyegetőzéssel kísért ellencsapás során egyre jobban elmélyül az etnikai ellentét az országban. Az alkalmas pillanatban aztán megérkezik egy „nemzetmentő”, aki kihasználva a kormány tehetetlenségét, átveszi a hatalmat. Ezt követően ismét készenlétbe fogják helyezni a marhavagonokat.

Mindez a társadalom hallgatólagos, sőt tevőleges hozzájárulásával fog végbemenni. A jelenlegi világgazdasági válság ugyanis egyre nagyobb terheket ró az emberekre. Kilátástalan helyzetükben bűnbakot keresnek. Keresnek egy védtelen kisebbséget, amelyen kitölthetik mérgüket, levezethetik felgyülemlett feszültségeiket. Az 1929-1933-as gazdasági válság során a zsidók töltötték be a bűnbak szerepét. Nem véletlen, hogy ekkortájt születtek meg az első zsidótörvények, amelyek először csak a zsidó származású diákok egyetemi beiskoláztatását korlátozták. Ez a folyamat azonban nem állt meg az arányosság helyreállításán. Később az értelmiségi zsidók munkavállalását is korlátozták, majd következett a megbélyegzés, az éttermekből, kávéházakból való kitiltás. Aztán már a puszta létük is veszélybe került. A forgatókönyv is vészesen hasonlít a jelenlegihez. Eleinte csak a sajtóban jelentek meg zsidógyűlölő cikkek, majd mind több zsidót értek atrocitások. Mind nálunk, mint Németországban napirenden voltak a zsidóverések, a zsidók boltjainak kifosztása, felgyújtása. A kormányok még ekkor sem tettek semmit a folyamat megállítására, a feszültségek feloldására. Ezután jöttek a fasiszta diktátorok, akik aztán beteljesítették a karma büntetését.

A jelek szerint már nálunk is készülődnek azok az erők, akik szívesen vállalkoznak a „rendcsinálásra”. Valóban erre van szükségünk? A XXI. században is át kell élnünk egy fasizmust. Az újkori Holocaust még az előzőnél is hatékonyabb lesz. A II. világháború alatt ugyanis sokan sajnálták a zsidókat. Ezért sokan bújtatták őket, a külföldi diplomaták pedig menlevéllel látták el a zsidó családokat. A cigányok azonban a jelenlegi viselkedésükkel annyira meggyűlöltették magukat, hogy nem számíthatnak a társadalom könyörületére. Senki nem fog üldözött romákat befogadni, cigány családokat bújtatni. Európa 10 milliós cigánysága senkire sem számíthat. A leszámolást megelőző cigánypogrom már el is kezdődött:

A maffia halálbrigádjai Nápolyban felperzseltek egy cigánytábort, mert egy roma férfi vezette BMW elgázolt két lányt, akik közül az egyik a helyi maffiavezér unokahúga. A pogrom után a romák elmenekültek Nápolyból. A Camorra-vezér felbérelt emberei előbb szétverték, majd Molotov-koktélokkal felgyújtották a sátrakat és a lakókocsikat, amelyekben a volt Jugoszláviából bevándorolt cigányok laktak. A mintegy 50 fős támadó banda megakadályozta a hatóságokat a tűzoltásban. Csak a csodának köszönhető, hogy nem történt tragédia, mert a lakókocsikban használt gázpalackok sorra felrobbantak. Mindössze egy négyéves gyermek szenvedett füstmérgezést. A mintegy 200 fős nápolyi cigányközösség azonban megmaradt cókmókját összecsomagolva „örökre” elmenekült Nápolyból. Járműkonvojukat rendőrségi autók kísérték Róma kapujáig. A helyi rendőrkapitány szerint „csak a lakosság spontán haragja tört felszínre a kéregetésből és lopásból élő cigányok ellen.” Emberjogi szervezetek és maffiaszakértők szerint azonban ilyen jól szervezett cigányellenes pogrom csakis a helyi maffiavezér parancsára, vagy legalábbis jóváhagyásával történhetett meg a délolasz nagyvárosban.

Népszabadság, 1999. június 21. (21. oldal)

Később már nem csak a maffia üldözte a cigányokat. Az olasz kormány határozata alapján 2010-ben országszerte felszámolták a cigánytáborokat. Olaszország után Franciaországból is visszatelepítették a cigányokat Romániába és Bulgáriába. Ha nem változtatnak a magatartásukon, könnyen lehet, hogy egy idő után továbbküldik őket Indiába. A közhangulat elmérgesedése esetén nálunk is megindul a romatelepek felszámolása, és a kitoloncolás. Ez ellen az állampolgárság sem védi meg őket, mert ha egy szélsőjobboldali párt jut hatalomra, egyik napról a másikra hozhatnak egy új törvényt, amely megfosztja az állampolgárságuktól azokat, akik nem hajlandóak beilleszkedni a társadalomba. A hontalanok pedig könnyen kiutasíthatók az országból. A száműzés, a kitiltás gyakori eljárás volt a világtörténelemben, szükség esetén újra alkalmazni fogják.

Sajnos hiábavaló volt minden figyelmeztetés, továbbra sem történt semmilyen pozitív változás ezen a téren. Nálunk egy parlamenti vizsgálóbizottság megállapította, hogy a rendszerváltás óta a romák felzárkóztatására irányuló programok mind csődöt mondtak. Az erre a célra kiutalt milliárdok nagy részét pedig elsikkasztották. Ezért a cigány önkormányzat vezetőjét letartóztatták. Az elmúlt évtizedben 120 milliárd forint ment el felzárkóztató programokra, haszontalanul. Az állami pénzek kézen-közön eltűntek. A gettók felszámolására, az oktatási integrációra kapott uniós támogatások pedig kihasználatlanok maradtak. A közeg, amelynek szánták, nem engedi hasznosulni. Hiába a kormány, a társadalom igyekezete, ha maguk az érintettek nem tesznek semmit a beilleszkedésük érdekében. A kilátástalan helyzet láttán beindult az egyéni igazságszolgáltatás. Szélsőséges érzelmektől fűtött magánszemélyek sorra gyújtották fel cigánycsaládok házait, és az égő épületből menekülni próbálókat lemészárolták. 2010 szeptemberében Szlovákiában egy középkorú férfi sorozatlövő fegyverrel kiirtotta a szomszédjában élő cigány családot. A vérengzésnek 8 halottja és 15 sebesültje volt. Tettének fő oka a hangoskodásuk, az elviselhetetlen magatartásuk volt.

Az eset után a Szlovák Nemzeti Párt plakátokat ragasztott ki, amely egy roma férfit ábrázolt, alatta a felirat: „Ne etessük azokat, akik nem akarnak dolgozni.” A szlovák rendőrség nem tartotta rasszistának ezt a megnyilvánulást, és semmit sem tett a plakátok eltávolítása ügyében. Úgy látszik, hogy már hatóságok is tehetetlenek. A kisebbségi jogok elszánt védelmezői erre így tiltakoztak: „Ez is azt mutatja, hogy a rendőrségben gyökeret vert az idegengyűlölet és a rasszizmus” Az eset után nem rendeltek el nemzeti gyászt Szlovákiában. Jellemző a közhangulatra, hogy senki sem szervezett szimpátiatüntetést a cigányok védelmében. A közvéleményt leginkább az internetes fórumokon olvasható blogbejegyzések jellemzik. A Népszabadság című napilap hozzászólásainak egyike így szól: „Vigyázó szemetek Pozsonyra vessétek... szép munka volt!”

Élménybeszámolókban sincs hiány: „Nagybányán láttam két olyan többemeletes, talán az 1980-as években épített házat, ahol nem volt már semmi nyílászáró szerkezet, és semmi éghető anyag, mert az ott lakók mindent elégettek. Itthon a szülőfalumban egy régi cselédházakból álló utcát az oda költöztetett romák végiglaktak, és amikor az utolsóból is elégették az éghetőt, tovább költöztek.” Mások a politikusoknak üzentek: „Nesze nektek liberális idióták, már csak az hiányozna, hogy legalizáljátok a drogokat!” Ezek azonban csak a szalonképes hozzászólások voltak. A vaskos megjegyzések helyén ez moderátori közlés állt. „Komment törölve.” Egy rövid vélemény azonban megmaradt a szélsőséges javaslatokból is. Az egyik hozzászóló a cigánykérdés megoldására a „golyószórót” ajánlotta. A politikusok is reménytelennek tartják a helyzetet. Szónoklataikban ugyan tovább hangoztatják a cigányok beillesztésének szükségességét, de ezt is csak addig teszik, egy szélsőjobboldali kormány be nem költöztet egy hatgyerekes cigány családot a lakásukba azzal, hogy mutassák meg, hogyan lehet velük együtt élni.

[

A bőrfejűek, a hungaristák és egyéb neonáci szervezetek nem fogják kímélni a homoszexuálisokat és egyéb deviáns magatartású csoportokat sem. A legutóbbi demonstrációjukon is transzparenseken hirdették, hogy: „Máshol légy más!” A szélsőséges jobboldali erők azért is karolják fel a szexuális aberrációban szenvedők elleni küzdelmet, mert ezáltal sok szimpatizánst tudnak maguk köré gyűjteni. Mivel a kormányok nem tesznek semmit az erkölcsi züllés ellen, a társadalom nagyobbik fele a szélsőjobboldali nézeteket vallók keménykezű fellépésében látja az egyetlen kiutat a jelenlegi „fertőből”. Amikor tisztességben megőszült többgyerekes szülők azt hallják, hogy a liberalizmus jegyében mind több országban engedélyezik a homoszexuálisok házasságát, sőt özvegyi nyugdíjat biztosítanak nekik és gyereket is örökbe fogadhatnak, önkéntelenül keresik azt az erőt, amely képes ezt a folyamatot megakadályozni.

Ennek tudható be, hogy a szélsőjobboldali tüntetéseken szép számmal találhatók antidemokratikus nézetekkel egyáltalán nem vádolható fiatal nők, akik nem akarnak mást, mint egy normális világban, normális életet élni. A jelenlegi folyamatot látva attól tartanak, hogy erre nem lesz lehetőségük. Nemtetszésük jeléül a magukkal vitt táblákon ilyen feliratok láthatók vörös betűkkel: „Nem pederasztát akarunk, hanem rendes férjet és gyereket”. A nyomaték kedvéért talpig feketébe öltöztek. Féltik a leendő gyermekeiket a homoszexuálisok örökbefogadott gyerekeitől, a szexuális zaklatásoktól, az apaminta hiányától. Miközben ők a keresztény erkölcsre hivatkoznak, az Árpádsávos lobogó alatt vonuló kopaszra nyírt, lábszárközépig fűzött bakancsot hordó hangadók teli torokkal üvöltik: „A másság költözzön máshová!” A műveltebbje ezt kántálja: „Az ókorban az ilyeneket atombombával irtották!”[33] A lírikus alkatúak versbe szedték tiltakozásukat: „Csapból is e kérdés csöpög, miért vagy más te köcsög?” A kevésbé széplelkűek egyszerűen csak azt ordítozzák, hogy: „Mocskos buzik!”

2004 nyarán a melegfelvonulás ellensúlyozására rendezett „hideg büszkeség napján” még kevesen vonultak a Hősök terére[34]. A tiltakozók és a szimpatizánsok száma azonban napról napra nő. Ne feledjük, hogy az 1930-as évek elején a nemzeti szocialisták is így kezdték Németországban. Aztán mire észbe kapott a világ, Hitler hadat üzent Lengyelországnak. A német nép támogatása vagy legalábbis hallgatólagos jóváhagyása nélkül nem kerülhetett volna sor a világ legnagyobb mértékű népirtására. Mint tudjuk a II. világháború mérlege 50 millió halott. Köztük 6 millió zsidót és 200 ezer cigányt a krematóriumokban égettek el. Előtte azonban az SS „megtisztította” a társadalmat a szellemi fogyatékosoktól és a homoszexuálisoktól. Több százezer embert sterilizáltak, illetve küldtek haláltáborokba, fajtisztítás ürügyén. Aki tiltakozni mert, hamar közöttük találta magát. A palackból kiengedett szellem már nem gyömöszölhető vissza. A demokrácia csak addig tartható fenn, amíg a polgárok hisznek a megtartó erejében. Ha azt látják, hogy ez az út a romlásba, a káoszba, az erkölcsi megsemmisülésbe vezet, csupán idő kérdése, hogy mikor mondanak le róla, és mikor engedik át a hatalmat a keménykezű rendcsinálóknak. Az emberek a biztonságukat többre becsülik a szabadságuknál.

Politikusaink azt hiszik, hogy a tüntetések betiltásával, a törvény szigorításával meg lehet állítani ezt a folyamatot. A hangadók, a szélsőséges vezérek letartóztatása azonban éppen ellenkező hatást vált ki. A most még tétova, határozatlan „nemzetmentő palánták” a börtönben elszánt, dühös fenevaddá válnak, akik alig várják, hogy büntetésük letelte után bosszút állhassanak üldözőiken. Hitler is a börtönben érett diktátorrá, a rabság megedzette lelkét, és elég ideje volt ahhoz, hogy világhódító terveit kigondolja. Szabadulása után már tudta, hogy mi a teendője, ekkor már nem lehetett megállítani. A magyar nyilaskeresztes párt vezére, Szálasi Ferenc pedig a szegedi Csillag börtönben edződött „nemzetvezetővé”. A demokráciát féltőknek nem a szélsőjobboldali csoportoktól kell tartani, hanem a velük szimpatizáns tömegektől. Handabandázók, szélsőséges nézeteket vallók mindig voltak és lesznek is, de bajt csak akkor tudnak okozni, ha maguk mögött tudhatják a társadalom többségének támogatását.

Politikacsinálóinknak nem ártana elgondolkodni azon, hogy mi az oka a szélsőséges irányzatok térnyerésének. Eddig miért nem lehetett hallani róluk? Nem a mértéket vesztett, mindent megengedő kormányzásban van a hiba? A szabadelvűség vadhajtásai egyre jobban ingerlik az embereket, és életre hívják, megerősítik a kiegyensúlyozó erőket. A jelenségre való reagálás is rossz. A diktatúra nem a jobb- vagy baloldali nézeteket vallók üldözésével, hanem a társadalom megnyerésével kerülhető el. A szabad választáson alapuló demokratikus társadalmakban a kisemberek döntik el, hogy milyen jövő vár egy országra, a világra. Nekik tetsző politikát kell folytatni, és akkor nem keresnek menedéket a rendcsinálást hirdető szélsőséges irányzatokban.

A neonáci és ultrabaloldali csoportok elleni kirohanások helyett az életszínvonal emelésével, az egyre nyomasztóbb gazdasági helyzet rendezésével kellene foglalkozniuk. A nemzeti szocialisták azért nyerték meg az 1932-es választásokat, mert Hitler megígérte, hogy kivezeti a népet az 1929-es nagy gazdasági világválságból. Ígéretét be is tartotta a maga módján. A háborús előkészületek során óriási építkezések indultak az országban, fellendült a gyáripar, beindult a fegyvergyártás, ami felszívta a munkanélküliek óriási hadát. Megszűnt a nyomor, a német nép visszanyerte a vesztes háború miatt megcsappant önbizalmát is. Ki törődött azzal, hogy egy világpusztító eszme szolgálatába áll. A nép csak akkor zúgolódik, ha rosszul mennek a dolgok. Egy darabig tűr, majd az alkalmas időpontban cselekszik. Sajnos a feldühödött, végsőkig elkeseredett emberek többnyire rosszul döntenek. Mindennapi gondjaik megoldódnak ugyan, de a szélsőséges hatalom később tragédiába sodorja őket. Most kísértetiesen hasonló a helyzet. A 2008 októberében kirobbant gazdasági világválság után a politikai légkör ugyanolyan, mint 1929-ben volt. A több ezer milliárd dolláros állami segélycsomagok révén a bankrendszer összeomlását sikerült ugyan elkerülni, de a gazdaság rohamos leépülése megkezdődött. Napról napra nő az elbocsátottak száma, a munkanélküliség már kezdi megközelíteni az 1929-es szintet.

Ennek a folyamatnak a megállításáért maguk az érintettek is sokat tehetnének. Mint tudjuk a homoszexualitás egy genetikai rendellenesség következménye. A társadalom úgy fogja fel ezt a jelenséget, mint egy gyógyíthatatlan betegséget. „Aki ebben szenved, az nem tehet róla.” – mondják. A homoszexuálisok azonban fennen hirdetik magukról, hogy ők nem betegek, hanem önként vállalt, nekik tetsző életmódot folytatnak. Korábban csendben meghúzták magukat, most azonban mind gyakrabban kérkednek, hivalkodnak a másságukkal. Utcai demonstrációkkal hergelik a többséget. Kirívó viselkedésükkel a heteroszexuális fiatalokat is maguk közé vonzzák. Valósággal provokálják a társadalmat. A politikusok pedig „lovat adnak alájuk” azzal, hogy sorra fogadják el, teljesítik a követeléseiket. Beintegrálják őket egy keresztény alapelveket valló társadalomba, és nem veszik tudomásul, hogy az emberek többsége nem akarja befogadni őket. Azzal pedig egyáltalán nem törődnek, hogy ezzel Istennek tetsző magatartást folytatnak-e. Mivel a többnyire ateista politikusok szerint nincs Isten, nem is kell törődni a véleményével. Olaj a tűzre, hogy ma már vezető politikusok is büszkén vállalják a homoszexualitásukat. Lassan már szégyenkeznie kell annak, aki nem meleg vagy biszexuális. Ez a fajta viselkedés, ezek az intézkedések sokkolják a tömegeket, és tovább fokozzák a társadalmi robbanás veszélyét. A terrorizmus, az elszegényedés, a lassan már elviselhetetlen mértékű környezetszennyezés miatt az emberek idegei már amúgyis pattanásig feszültek. Nem kellene tovább hergelni a társadalmat. Nem nehéz kitalálni, hogy a kitörő indulatoknak kik lesznek az első célpontjai.

Az anyakönyvezés a legbiztosabb módja annak, hogy valakit megtaláljanak. Magyarországon rendkívüli módon megkönnyítette a Gestapo dolgát az 1938-ban hozott első zsidótörvény, amely előírta az izraelita vallásúak nyilvántartásba vételét. Az 1944-es német megszállás után a nácikkal kollaboráló nyilas hatóságnak semmi mást nem kellett tenni, mint elővenni a belügyi nyilvántartást. Az eredmény 700 ezer zsidó deportálása. Közülük 600 ezer soha nem tért vissza a haláltáborokból. Mivel a különféle családmentő akciók főleg a fővárosra koncentrálódtak, a II. világháború után a vidéki zsidóság gyakorlatilag megszűnt. Korunk technikai lehetőségei tovább fokozhatják az érintettek támadhatóságát. Nagy a valószínűsége annak, hogy szélsőséges csoportok megszerzik ezt a nyilvántartást, és a listában szereplők nevét, lakcímét felteszik az Internetre. Ezt követően bárki hozzájuthat ezekhez az adatokhoz, és önkényes irtóhadjáratot indíthat a neki nem tetsző személyek ellen. Ha ezt a honlapot felteszik egy külföldi szerverre, akkor eltávolíthatatlanná válik, semmilyen hatóság nem tudja letiltani. Az évezredes erkölcsi értékek védelmezői egyelőre csak a „melegbárok” ellen indítottak Molotov-koktélos támadásokat, de a nyilvánosságra hozott listák birtokában a másságukat nyíltan vállalók is számíthatnak hasonló támadásukra.

Aki túlzónak tartja az aggodalmakat, nézzen körül a nagyvilágban. Belgrádban 2001. június 30-án 50 rendőr sem tudta megakadályozni, hogy több száz bőrfejű és nacionalista egyetemista vérbe fojtsa a melegfelvonulást. Csizmával rugdosták a leszbikus felvonulók fejét, azt kiabálva: „Menj haza, és szülj gyereket!” Másokat törött sörösüveggel vagdostak össze, és baseballütőkkel vertek agyba-főbe. 2002-ben Stockholmban bőrfejűek kövekkel és üvegpalackokkal dobálták meg a felvonuló melegeket. 2004. május 7-én a krakkói Fő téren érte támadás őket. Az egyéni akciók sem ritkák. Nagy-Britanniában a közelmúltban egy suhancokból álló banda félholtra verte egy londoni melegbár vendégeit, David Morley 37 éves bárpincért pedig halálra ütlegelték. Morley az egyik túlélője volt az Admiral Duncan nevű sohoi melegbár ellen 5 éve végrehajtott robbantásos merényletnek. Ebben a fajgyűlölő, szélsőjobboldali banda által elkövetett akcióban 3 személy vesztette életét, és 70-en megsebesültek. A brit hatóságok tájékoztatása szerint 2004-ben 20%-kal nőttek a melegek elleni támadások az országban. 2002. október 6-án hasba szúrták Bertrand Delanoë párizsi főpolgármestert. A merénylő ily módon fejezte ki a meleg politikusok miatti keserűségét és megvetését. A homoszexualitását nyíltan vállaló Klaus Wowereit berlini főpolgármester hivatalába lépése után egy mellékutcában neonáci fiatalok támadtak meg. A testőrei védelmének köszönheti az életét. 2004. február 12-én Roger Kusch német tartományi igazságügyi szenátort késelte meg egy nő, miközben üvöltve gyalázta a „ferde” hajlamait.

Nálunk a „Meleg Büszkeség napján” csak a soha azelőtt nem tapasztalt mértékű rendőri védelem tudta megakadályozni a vérengzést. A hungaristák azonban készülődnek a leszámolásra. Ezt jelzik a felvonulásaikon látható transzparensek: „Velünk, vagy ellenünk, nincs más választás.” A másik táblán ez olvasható: „Eljön a mi időnk, KITARTÁS!” Közben a szónok ezt kiabálja a mikrofonba: „A melegek önmaguk mondanak le az élethez való jogukról, és zavart lelki életükből kifolyólag ellenségeivé válnak minden természetesen egészséges faji megnyilvánulásnak.” Már CD-lemezen is népszerűsítik az eszméiket. Íme egy strófa a „Halál a MÁS-ra” című zeneszámból: „Felgyújtjuk majd a szivárvány zászlót; És húscafatok tarkítják majd a ház falát; Csináljunk éjjel egy őrült nagy mészárlást; Állítsuk falhoz a melegeket.” A refrén sem éppen megnyugtató: „Főműsorban megy a fajtalankodás; Kampósorrú csürhe vigyáz rájuk; Csináljunk egy hatalmas vérfürdőt éjjel.”

Ha valaki még mindig szájhősöknek, hőbörgő suhancoknak vélné az újnyilasokat, látogasson el a honlapjukra. Ott hamar ráébred szándékaik komolyságára. Weblapjukon megtudhatjuk, hogy „jelenleg a Vér és Becsület az egyetlen, a hungarizmus szellemi örökségét nyíltan felvállaló, bejegyzett, tömegesen működő társadalmi szervezet”. Ezt kihasználva törvényesen készülődnek a leszámolásra. Az ehhez szükséges eszközöket is náluk lehet beszerezni. Részlet a listából:

− SS-tiszti tőr: 10 000 Ft (amíg a készlet tart)

− Makarov 9 mm-es pisztoly: 40 000 Ft

− AK-74 géppisztoly: 60 000 Ft

− RPG páncéltörő 100 000 Ft

− Vállról indítható orosz légvédelmi rakéta: 100 000 Ft

Kállai Ákos, Népszabadság, 2004. október 12. (14. oldal)

Tavaly óta hiába keményített be a rendőrség, a szervezkedés, a megfélemlítés folyik tovább:

Szombat kora délután mintegy ezren érkeztek a Hősök terére. A hungaristákat több tucat rendőr felügyelte. Amikor érkezett a parancs: „Bajtársak, vonuljatok!”, katonás léptekkel több százan a kerítések közé masíroztak. A fekete dzsekis, farmeres, bakancsos egyenszerelésben egyformának tűntek nemtől, kortól függetlenül. A német és magyar katonák hatvan éve szálltak szembe a „vörös hordalékkal” – kezdődött a megemlékezés. Aztán Szentgyörgyi Ferenc lépett porondra, aki saját versét adta elő. „Mikor az utolsó rohamra megyünk, még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk!” – hangzott a jóslat. Egy német „bajtárs” azt ordította a tömegnek: „Öklünk a puskatuson pihen. Nem a tegnap utolsói, hanem a holnap elsői vagyunk!” Domokos Endre János, a Vér és Becsület kulturális egyesület ügyvivője közölte: a Fővárosi Bíróság első fokon a szervezet feloszlatásáról döntött. Hozzátette: „Mi a magyar érdekeket védjük. Hadtestünket terrorizmussal is vádolják. Pedig a terrorcselekményeket a prolik, a cigányok, a buzeránsok, és a négerek követik el.”

Agyagási Edit – Népszabadság, 2005. február 14. (8. oldal.)

Az elmúlt két évben még jobban elszabadultak az indulatok, és rohamosan nő a szélsőjobboldali szervezetek és a nemzetvédő „gárdák” száma. A melegfesztiválokon is más taktikát követnek a szélsőségesek. Újabban nem rohamozzák meg a felvonulókat. Mivel a rendőrök kordonnal védik őket, és videofelvétel készül minden résztvevőről, csak megfigyelik, szemmel tartják a tüntetőket. Aztán a szkínhedek szétszélednek a környező utcákba, és egyenként kapják el a hazafelé tartó felvonulókat. Úgy összeverik, agyonrugdossák őket, hogy kórházba kell szállítani a szerencsétleneket. Akcióikhoz nem baseballütőt visznek magukkal, mint régen, mert ez nagyon feltűnő lenne, hanem vastag falú pezsgősüveget. Így ha valaki kihívná a rendőröket, csak egy mulatozó, randalírozó társaságot találnak a helyszínen, akik hazafelé tartanak a barátjuk születésnapi bulijáról. Ezek a felvonulások lehetőséget adnak az antiszemita megnyilvánulásokra is. A 2007-es budapesti melegfesztiválon pl. több újnáci és „gyermekeik egészséges lelkületét féltő színmagyar” azt skandálta, hogy: „Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána.”

Ezeket a megnyilvánulásokat nem a véletlen szüli. Mindaz, ami jelenleg történik velünk, korábbi tetteink, magatartásunk következménye. Az I. és II. világháború elsősorban az arisztokrácia karmikus adósságait egyenlítette ki. Másodsorban a zsidók nem zsidó embertárasaikkal szemben tanúsított viselkedését, a nemzetközivé terebélyesedett zsidó lobbi esélyegyenlőséget kizáró összetartását, valamint a cigányok társadalmi beilleszkedéssel kapcsolatos ellenállását büntette. Isten már évezredekkel ezelőtt figyelmeztette a zsidókat, hogy árgus szemekkel figyeli, mire használják a tőle örökölt tehetséget: „Csak veletek léptem szövetségre a Föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket.” A figyelmeztetés ellenére a zsidók kiemelkedő tehetségüket nem a világ szolgálatába állították, hanem saját gyarapodásukra használták. Birtokba vették az ipart, a kereskedelmet, uralták a bankszektort. Embertársaikat kizsákmányolva hatalmas vagyont halmoztak fel. Palotákat építettek maguknak, melyeket telezsúfoltak műkincsekkel, miközben milliók nyomorogtak körülöttük. A karma azonban nem engedi embertársaink kihasználását, a hatalommal, az adottságainkkal való visszaélést, ezért egy idő után bekövetkezik a leszámolás, ami a zsidóknál a Holocaustban nyilvánult meg. Aki nem sejtette, hogy mindez miért történik vele, hamar rádöbbent. A buchenwaldi koncentráció tábor bejárata felett ugyanis az elgázosításra érkezők ezt a feliratot olvashatták: „Jedem das seine!” vagyis: „Mindenkinek, amit érdemel!”

Életükkel együtt az összeharácsolt vagyonukat is elveszítették. A karma által kiszabott büntetés önkéntes végrehajtói kirabolták, kifosztották őket. Hiába próbálták menteni vagyontárgyaikat, az elkobzást nem kerülhették el. A magyar zsidók „aranyvonata”, amely a II. világháború végén Nyugatra szállította a zsidó közösség vagyontárgyait, útközben nyomtalanul eltűnt. Benne soktonnányi arany-ezüst ékszer, ékkövek, drága festmények, szobrok, szőnyegek és egyéb javak. Értékét 120 millió dollárra (25 milliárd forintra) becsülik. Ez azonban csupán töredéke volt a zsidók által felhalmozott vagyonnak. Nagyobb részét a „felszabadító” Vörös Hadsereg tisztjei és katonái hurcolták el. Őket a nácik előzték meg a műkincsrablásban. A Göring által irányított „műkincsmentő” akciók elsődleges célpontja az elhurcolt zsidók voltak. A maradékot pedig a civil fosztogatók tették magukévá. A fasizmust követő kommunista diktatúra is kivette részét a szabadrablásban. Az arisztokraták vagyonával együtt elkobozták a zsidók gyárait, bankjait, üzleteit, a bankszámlájukon őrzött pénzüket, és államosították a múzeumoknál letétbe helyezett festményeiket, műkincseiket.

Az indiai Síva-papok szerint a két világháború nem volt benne az emberiség karmájában. Isten nem kárhoztatott minket két világégés átélésére, 60 millió ember életének kioltására, gázkamrákra, szőnyegbombázások elszenvedésére. Ami történt, arról kizárólag mi tehetünk. Vérrel áztatott történelmünk tetteink eredménye. Erre utal az is, hogy a halásos áldozatok kétharmada civil volt. A világméretű öldöklés valódi célja az áldozatok bűneinek megtorlása, a tömeges leszámolás volt. Ezek a bűnök legtöbbször az előző életekben halmozódtak fel, ami az érintettek számára lehetetlenné tette büntetésük valódi okának kiderítését. Mivel előző életeinkre nem emlékszünk vissza, képtelenek vagyunk az ok-okozati összefüggéseket feltárni. A tudatlanság pedig tovább fokozza az érintettek szenvedését. Keresik a velük történtek okát, de miután nem találják, Istent vádolják sorsukért.

A nácizmus legyőzésének ötvenedik évfordulóján egy zsidó szónok[35] így ágált a Teremtő ellen: „Ha Isten valóban Isten, tehát mindenható, akkor bűnös abban, hogy szabad kezet adott a gyilkosoknak; Ha pedig a hatalma korlátozott, akkor nem Isten.” Lelkünk ugyan tisztában van a velünk történtek összefüggéseivel, de beszűkült tudatunk nem hallgat a lélek szavára, a lelkiismeretre. Ezért továbbra is ugyanazokat a hibákat követjük el, mint korábban, nem tanulunk semmit a történelemből. Most is hatalmas embertömegek rohannak a végzetük felé, elkerülhetetlenné téve egy újabb karmikus leszámolást. Ennek előkészületei folynak most, a nap mint tapasztalt szélsőséges megnyilvánulások egy újabb Holocaust kibontakozásának jelei.

Érdekességek a nagyvilágból

Indul a Pink TV. Minden készen áll az első homoszexuális és leszbikus tévécsatorna beindításához Franciaországban. Az ország homoszexuálisoknak szóló országos tévécsatornája 2004. október 25-én kezdi meg adását, s főrészvényesei között olyan vezető francia audiovizuális cégek találhatók, mint a TF1, a Canal+, vagy az M6 magántelevízió. Mögöttük több befektetési alap áll. A Pink TV lesz a világ első, országosan is fogható melegcsatornája. Adásához műholdon, kábeltévén és szélessávú Interneten (ADSL) lehet hozzáférni, havi 9 euró előfizetési díj ellenében. Már az indulás előtt 180 ezer előfizetőt sikerült toboroznia a Pink TV munkatársainak. Az előfizetők fele a Párizsban és környékén élők közül került ki. Mivel a nézők a jól szituált középrétegekbe tartoznak, a Pink TV iránt az ország legnagyobb hirdetői is élénken érdeklődnek. Anyagi gondjaink tehát nem lesznek – jelentette ki magabiztosan Pascal Houzelot[36], a csatorna elnöke. A tulajdonosok szerint hamarosan megtérül a 12,2 millió eurós beruházás. A Pink TV működését a franciaországi audiovizuális tanács is jóváhagyta. Jóllehet a csatorna elsősorban melegekhez szól, a tévé gazdái arra számítanak, hogy gazdag és újszerű kínálattal sikerül szélesebb közönséget is megszólítani.

A csatorna párizsi bemutatóján a műsorkínálatot eklektikusnak nevezték. Az alapító elnök szerint: „A vegyes műfajú Pink TV a francia kulturális sokszínűség egyik új színfoltja lesz.” Aztán így folytatta: „A toleranciától eljutottunk az egyenlőségig. A tűsarkú cipőben megtett kis tipegés óriási előrelépés a televíziózásban. Az új csatorna a legjobb időben indul, mert az utóbbi években kedvezően változott a gondolkodásmód.” (Franciaországban az előző, szocialista kormányzat alatt legalizálták az azonos neműek élettársi viszonyát, Párizsban másságát nyíltan vállaló főpolgármestert választottak, a mostani konzervatív kormány pedig börtönnel tervezi büntetni a melegekkel szembeni ellenséges megnyilvánulásokat.)

A csatornán számos melegtémájú tévésorozatot, szappanoperát sugároznak, amelyek közéleti vitaműsorokkal, dokumentumfilmekkel, hírességeket bemutató interjúkkal, homoszexuálisokról szóló játékfilmekkel és erotikus japán rajzfilmekkel váltakoznak. Éjfél után homoszexuális pornófilmeket vetítenek, kettős kódolással. A pornót az AIDS és más, nemi úton terjedő betegségek veszélyére vonatkozó felhívások előzik majd meg. A szex után reggel 6-ig videoművészek kísérletezhetnek avantgárd műveikkel a rózsaszín tévében, amelyben például a sport „macsó” világát egy transzvesztita sportriporter(nő) kommentálja majd sajátos szemszögből.

Népszabadság – Online, 2004. szeptember 29.

[

Minden idők legnagyobb melegparádéján több mint 3,5 millióan tüntettek a szexizmus, a homofóbia és a rasszizmus ellen a brazíliai Sao Paolóban. A rendezvény háromszor annyi embert vonzott, mint a pápalátogatás néhány héttel korábban. A Sao Paulo LGBT Parade-ot, azaz a Sao Paulo leszbikus, meleg, biszexuális és transzvesztita parádét 11. alkalommal rendezték meg. „Méltóságot mindenkinek”, „A szerelem minden formája istenhez vezet” és hasonló feliratú transzparensek alatt színes kosztümökben vonult a tömeg, és kibontottak egy gigantikus szivárványszínű zászlót is. A parádén 23 hatalmas kamionról szólt a zene, és 900 egyenruhás rendőr teljesített szolgálatot.

[

Mind nagyobb visszatetszést kelt a társadalomban az azonos neműek házassága, amit csak fokoz a szélsőjobboldali csoportok leszámolási szándéka. Nézzük meg, hogy jelenleg mi a helyzet ezen a téren:

Európában egyelőre csak Hollandia, Belgium és Spanyolország ismeri el törvényesnek az egyneműek házasságát. Az Egyesült Államokban elbukott a melegházasságot tiltó alkotmánymódosítási javaslat. Ahány ház, annyi szabály: az Európai Unióban csak irányelv – valamint egy mérsékelt jelentőségű európai parlamenti határozat – szólít fel a melegek és leszbikusok polgári jogegyenlőségére. A kérdést eltérően megítélő tagállamok EU-szinten sohasem konkretizálták megfelelően a hátrányos megkülönböztetés ilyen irányú felszámolását. Így egyelőre az adott országon múlik, hogy a gyakorlatban mit tesz – és mit nem. A homoszexuálisok polgári élettársi szerződését először 1989-ben, Dániában intézményesítették. A múlt évben az egész (protestáns) Észak-Európában lezárult az a folyamat, amely biztosítja a meleg párok egyenlőségét a szociálpolitikában, az öröklésben és az örökbefogadásban. Az élettársi szerződés nem jár együtt az állam vagy az egyház előtti tényleges esküvővel; ilyesmire először 2001 áprilisában, Hollandiában nyílt lehetőségük a melegeknek.

A szó szoros értelmében vett melegházasságnál persze még egy „csatát” meg kell vívni: levezető lelkészre vagy anyakönyvvezetőre is szükség van. Hollandiában a legnagyobb felekezeti ellenállást a muzulmánok tanúsították. A protestáns egyház úgy döntött, hogy az egyes egyházközségekre bízza, vállalkoznak-e ilyesmire. Ami az anyakönyvvezetőket illeti, egyes – kereszténydemokrata ellenőrzésű – önkormányzatok felmentik azon hivatalnokokat, akik súlyos lelkiismereti kifogást támasztanak. Tavaly Belgium – az első, döntően katolikus ország – szintén biztosította a teljes értékű melegházasságot. Örökbefogadás viszont itt nincs. A baloldali spanyol kormány a napokban elfogadta az azonos neműek házasságát lehetővé tévő törvény tervezetét. Ez a heteroszexuális házaspárokéival azonos jogokat biztosít a meleg és a leszbikus pároknak, beleértve az örökbefogadás jogát is. A parlament várhatóan hamar megszavazza a törvényt. Ezzel az erős katolikus hagyományú Spanyolország lesz Európában a harmadik, amely elismeri az azonos neműek házasságát.

− Végigviszem az ügyet – ígérte Noel Mamere, Begles város zöldpárti polgármestere, aki Franciaországban, júniusban elsőként nyilvánított volna melegpárt hivatalosan házastárssá.

Annyiból Mamere tartotta a szavát, hogy hivatalos áldást adott a frigyre, ám a továbbiakban csak kellemetlenségei támadtak a dologból. Egy hónapra felfüggesztették hivatala gyakorlásában, és bíróságon támadták meg a házasság bejegyzését. Franciaországban nincs törvényes alapja az egyneműek közötti házasságkötésnek – a jogrendszer elismeri viszont az élettársi közösséget a melegek és a leszbikusok között is. Ez igen kiterjedt jogokat ad az érintetteknek, beleértve az öröklést is; gyermeket azonban az egynemű párok nem nevelhetnek. A felmérések szerint az új EU-tagállamokban jóval komolyabb a melegjogokkal szembeni ellenállás, mint a régiekben. A legerősebb az ortodox Cipruson, illetve a katolikus Litvániában és Lengyelországban – a régi tizenötökből pedig az ortodox Görögországban. Magyarország a jogegyenlőség támogatottságában az alsó középmezőnyben helyezkedik el.

Az amerikai szenátus után a minap a képviselőházban is elbukott az egyneműek házasságának tilalmát tartalmazó szövetségi alkotmánymódosítási javaslat. Az alkotmánymódosításhoz a szövetségi törvényhozás mindkét házában kétharmados többség, majd az államok kétharmadának ratifikálása szükséges – amiről előre lehetett tudni, hogy nem jön össze. A homoszexuálisok házassága az Egyesült Államokban akkor került a figyelem homlokterébe, amikor kanadai mintára előbb Massachusetts állam legfelső bíróság minősítette alkotmányellenesnek a tilalmat, majd San Francisco polgármestere elkezdte összeadni az ország minden részéből érkező párokat. George W. Bush elnök ekkor javasolta az alkotmánymódosítást, amely egyszer s mindenkorra egy férfi és egy nő szövetségévé minősíti a házasságot, következésképpen megtiltja minden más kapcsolatnak e szóval való jelölését. Az amerikai közvélemény többsége ellenzi az egyneműek házasságát, de elfogadja polgári életközösségüket. Ezen az állásponton van a demokrata elnökjelölt John Kerry is.

Horváth Gábor, Kis Tibor, Szőcs László – Népszabadság, 2004. október 5. (4. oldal)

[

2016 áprilisában a norvég evangélikus egyház vezetése Trondheimben megszavazta azt az új szabályozást, amely alapján mostantól melegek is köthetnek házasságot templomokban. A püspöki konferencián 115 résztvevő közül 88-an gondolták úgy, hogy az azonos neműeknek is joguk van a polgári szertartás mellett templomban is megesküdni. Norvégiában az azonos neműek 2009 óta törvényesen, a heteroszexuális párokhoz hasonlóan köthetnek házasságot és akár gyermeket is fogadhatnak örökbe, de ezek mellett a norvég egyház még a melegek pappá szentelését is engedélyezi. Az új döntést támogatók szerint a házasság két ember elköteleződése egymás iránt, és ebben a szövetségben nem számít a felek neme.

Amerikában már nem csak megbélyegzik, hanem börtönbe is zárják azokat, akik hivatalból helytelenítik a homoszexualitást. Kim Davis, egy Kentucky állambeli önkormányzati alkalmazott lelkiismereti okokból nem állított ki házassági anyakönyvi kivonatot egy meleg párnak, ezért börtönbe zárták. Amiatt is botrányba keveredett, hogy nem adott össze egy nőt a kutyájával. De ez nem minden. Van lejjebb is. Nyugat-Európában egyes csoportok elkezdték nyilvánosan követelni, hogy a pedofíliát ne tekintsék bűntettnek, hanem a természetes szexualitás egy fajtájának.

[

Nőtartásdíj helyett immár férfitartásdíjat fizet volt feleségének egy exférj az Egyesült Államokban, mert időközben a nej férfit faragtatott magából. A volt férj hevesen tiltakozik az ellen, hogy továbbra is átutalja a havi 650 dollárt (140 ezer forintot) nőből férfivá operált hajdani asszonyának. Nemes felvetése szerint, ha egy férfit nem lehet feleségül venni, akkor miként lehet válás után férfitartást fizettetni?

[

Meleghimnusszal ajándékozta meg homoszexuális rajongóit a 71 éves Yoko Ono, és ezzel sikerült ismét a slágerlista élére kerülnie. A dal, amellyel jelenleg vezeti a Bilboard toplistáját, valójában 25 éves. Csupán apró változtatásokat hajtott végre hajdani slágerének remixében. A „Minden férfinak van egy nője, aki szereti” kezdősor „Minden férfinak van egy pasija, aki szereti”, illetve „Minden nőnek van egy nője, aki szereti” szövegre változott.

Népszabadság, 2004. november 9. (24. oldal)

[

Tömegesen bukkant fel Hollandiában egy olyan nemi úton terjedő kór, amely megkönnyíti az AIDS-t okozó HIV-vírus terjedését. A limfogranuloma venereum (LVG) néven ismert betegséget 2003-ban már 92 esetben diagnosztizálták a homo- és biszexuális férfiak körében, jóllehet korábban rendszerint évente két-három alkalommal fordult elő. Az általában trópusi éghajlaton előforduló ritka betegség újabban a kontinentális országokban is terjed. A megfertőzötteken végbélfekélyt okoz.

Népszabadság, 2004, november 6. (20. oldal)

[

Azzal, hogy nem áruljuk el a kicsi nemét, azt üzenjük a világnak: engedjék már meg, hogy ő maga mondja meg, mi akar lenni! – indokolták döntésüket azok a kanadai szülők, akiknek az esete nemrég bejárta a világsajtót. A „nem nélküli” gyermek szülei, Kathy Witterick és David Stocker szerint a dolog jól működik két nagyobb gyermekük, az ötéves Jazz és a kétéves Kio esetében. Mindkét fiúcska hosszú hajú, és másfél éves koruk óta maguk választotta ruhában járnak: Jazz legszívesebben rózsaszínben (festett körömmel), Kio bordóban.

− Mindig lánynak nézik őket – mondja az apa, hozzátéve: – A fiúk majd eldöntik, mit válaszolnak rá.

Én meg amondó vagyok, hogy teljesen mindegy „mit válaszolnak rá”: úgy ki fogják közösíteni őket, mint a huzat! Ha egy fiú lánynak öltözik, azt még talán tolerálják az ovis társak, de ha az illető gyerek azt se tudja eldönteni, hogy fénykardozzon a fiúkkal, vagy Hannah Montanásat játsszon a lányokkal, ezt már aligha. E szülők tehát megtagadják gyerekeiktől a nemi szerepre való nevelést. Sőt, mivel körömlakkot dugnak fiaik kezébe, élek a gyanúperrel, hogy tudatosan, eszmei alapon igyekeznek őket összezavarni. Fogalmam sincs, ennek mi értelme, csak sejtem, hogy a „gender” filozófia húzódik meg a háttérben, miszerint a nemi identitás is pusztán társadalmi képződmény, erőltetett konvenció.

Ez az ideológia olyannyira polgárjogot nyert, hogy 2006-ban az Európai Parlament elfogadta a homofóbiáról szóló határozatot, amely arra szólít fel, hogy Európa országaiban már az is büntetendő cselekmény legyen, ha valaki félelemmel „idegenkedéssel szól a homoszexualitásról, illetve a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű személyekről, mert ez a rasszizmushoz, az idegengyűlölethez, az antiszemitizmushoz hasonló magatartás”. Bátor egyetértést tanúsítva szeretném javasolni, hogy ha már nem jelent semmit a biológia, akkor a faj meghatározásában is biztosítsunk teljes szabadságot a gyereknek! Miért kötelező homo sapiensnek lenni? Az lenne a méltányos, ha maguk dönthetnék el, mik akarnak lenni: erszényes tatu, tarajos gőte, esetleg botsáska. Van választék, elég nagy az Isten állatkertje!

Bertók T. László – Metropol, 2011. június 8. (4. oldal)

[

Sajnos a gyakorlat tapasztalat nem azt mutatja, hogy a nemváltáson átesett személyek végre önmagukra találva, immár teljes egészében önazonossá válva boldogan élnek, amíg meg nem halnak. 2020 januárjában a Pittsburghi Egyetem kutatói egy roppant érdekes és a gender-forradalmárok számára akár kiábrándító adatokat tartalmazó tanulmányt tettek közzé a tudományos körökben tekintélyesnek mondható American Academy of Pediatrics New újságban. Ebben a tanulmányban arról van szó, hogy a transznemű fiatalok körében abnorrnálisan magas, jóval nagyobb a depresszióra és öngyilkosságra való hajlam, mint a hagyományos nemiségüket elfogadni képes társaiknál. A kutatók összesen 1148 transznemű és 972 cisznemű tinédzsert vizsgáltak és kiderült, hogy 50,3 százalékuk kísérelt meg öngyilkosságot, míg a heteroszexuális tinédzserek 23,4 százalékánál lehetett kimutatni valamilyen mértékű öngyilkossági hajlamot. Fontos kiemelni, hogy nem holmi segélykiáltásokról van szó, hanem konkrét öngyilkossági kísérletekről, amelyek után többen kórházi kezelésre szorultak, hogy megmenthessék az életüket.

A felmérés azt is kimutatta, hogy a transzneműek mintegy 84,4 százaléka vallotta be, hogy öngyilkos gondolatokkal küzd! Ez azért egy igen figyelemreméltó adat, ami arra enged következtetni, hogy a szivárványszínű, önfeledt boldogságot mutató felszín alatt nagyon komoly, elsősorban önértékelési problémák húzódnak meg. Dr. Michael Marshal, a kutatás egyik vezetője úgy véli, hogy ez egy általános jelenség a transzneműek, sőt más, deviánsnak kikiáltott szexuális kisebbség körében. Szerinte „a legnagyobb gond, hogy bárki a világon érvénytelenítheti a személyazonosságukat azáltal, hogy azt mondják nekik: nem helyes, ha transzneműként tekintenek önmagukra. Az identitásuk rejtve marad, és amikor ez megtörténik, az emberek sokkal könnyebben árthatnak nekik. Mindez rengeteg fájdalmat és szenvedést okoz számukra.”

Van rendszer ebben az őrületben? Megkülönböztetésben részesülnek, aminek okán immár éppenséggel a nem közéjük tartozó, tehát hagyományos értékrend szerint élők és gondolkodók szenvednek hátrányokat? Mert bizony kezdünk itt tartani! Talán már mindenki számára sejthető az alapvető probléma. Ez pedig nem más, mint az, hogy a gender-aktivisták és szimpatizánsaik az elmúlt több évtizeden át tartó, elszánt egyenjogúsági harcuk közben aránytévesztésen estek át, és napjainkra valamiféle übermensch szerepbe helyezve egyenesen kiváltságokat követelnek. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenki másnál magasabbra helyeznék magukat egy bármiféle ranglétrán, társadalmi hierarchiában. Hanem igazából arról van szó, hogy elenyésző létszámukhoz és ahhoz képest, hogy mindössze egy marginális jellegű csoportról van szó, túldimenzionálják a problémát, és azt jóformán civilizációs krízisnek kiáltják ki. Mindezen felül természetesen valamiféle hősöknek állítják be magukat, akik egyetemes módon küzdenek az emberi jogokért, ami egyetlen másodpercig sem állja ki az igazság próbáját.

Látjuk, hogy a nagy gender-forradalmárok szinte kizárólag a nyugati demokráciákban hallatják hangjukat, olyan országokban, ahol nincs különösebb tétje, kockázata ténykedésüknek. A meggyengült és lassan önmagába roskadó nyugati civilizáció könnyű prédának tűnik, szemben például azzal a Kínával, ahol pedig lenne dolguk az emberi szabadságjogok túlfűtött, energiával és elhivatottsággal teli szerelmeseinek. Azonban még mindig nem látjuk Pekingben a tiltakozó akcióikat. Nem tűnnek fel Nigériában vagy más afrikai államban sem, hogy ott, a helyszínen, a terepen álljanak ki a súlyosan elnyomott nők jogaiért. Nem akadályoztak meg Szaúd-Arábiában egyetlen nyilvános megkövezést, vagy megcsonkítást sem. Nem feszítettek ki védőhálót azoknak a homoszexuálisoknak, akiket például egy rijadi ház tetejéről taszítanak le, a biztos halálba. Nem látunk tudósításokat Afganisztánból, ahol a Meleg Büszkeség menete révén hívnák fel a figyelmet az ottani másneműek ádáz, bestiális elnyomására.

Tehát jól érzékelhető, hogy ezek a bátor, büszke jogvédők csakis olyan helyeken emelik fel hangjukat, vonulnak fel az utcákon, ahol nem kell semmilyen kockázatot vállalniuk, és egyszerre élvezik a rendőrség és a helyi média védelmét. Miféle jogvédelem és hősiesség az, amelyben egy kellemesen meleg, oxigéndús inkubátorból pislognak ki, és onnan kiabálnak annak a bizonyos inkubátornak az üzemeltetői felé, hogy még több kényelmet szeretnének? Álságosságról van szó. Tudható, hogy az LMBTQ közösségek, egyesületek, csoportok jelentős támogatásokat kapnak nemzetközi oligarcháktól, államközi szervezetektől, és jó sok zseton gyűlik össze a szimpatizánsok adományaiból is.

Mindezen felül príma médiajelenléttel is büszkélkedhetnek. A nyugati demokráciákban egyre-másra tűnnek fel, adják le az ilyen-olyan érzékenyítő, rendkívül megható, mindenféle sorsokat bemutató filmecskéket. Hollywoodi produkció szinte elképzelhetetlen egy-egy alternatív karakter nélkül. A Netflix jól láthatóan teljes egészében az ő hangadójukká vált. Tematikus havilapokat adnak ki, magukat ismeretterjesztőnek kiadó propaganda-csatornák ismertetik meg a kedves nézővel a meleg világ szépségeit, nagyszerűségét, a transznemű kisfiúk és kislányok mesébe illő, csodálatos életútját és persze mindvégig azt sulykolják, hogy ez az egész teljesen természetes, olyannyira, hogy a transzneműség, az identitásváltás vagy éppen eltörlés az emberiség vele született tulajdonsága. Ami persze nem más, mint egy ordas hazugság.

Ez a nagy helyzet a fényességes nyugati világban! Ez lenne az a brutális elnyomás, amelyben a lakosság körülbelül 0,6%-1 %-a nap mint nap szenved! Ugye milyen szörnyű? A gender-forradalmárok szerint majdnem elviselhetetlen ez a mellőzés és üldöztetés. Mert még ez sem elég. Nem elég, hogy lassan mindenhol felbukkanhatnak. Tévéműsorokban, vetélkedőkben, tehetségkutatókban, sorozatokban, reklámokban, nyomtatott lapok címlapjain, hatalmas utcai plakátokon, mozis szuperprodukciókban, sőt, már óvodákban, iskolákban, az egyetemeken. Nem elég! Még többet akarnak. Gyakorlatilag mindent. És itt jutunk el oda, hogy azt mondjuk: ez már súlyos arányvesztés, ami brutális mértékben felülreprezentálja ennek a rétegnek az úgynevezett problémáit.

Érdekes módon soha ennyi szó ilyen vehemenciával nem esett és nem esik például a megváltozott munkaképességű emberek beilleszkedésének és életének könnyebbé tételéről! Nem folyik ilyen kiterjedt, hisztérikus fanatizmussal artikulált diskurzus a rákban szenvedőkről, akik a környezeti ártalmak okán kénytelenek szembenézni a halállal. Nem tukmálják az emberiség egészére nap mint nap a szegénység problematikáját. Olybá tűnik, mintha az emberiség egyébként megoldott volna minden egyéb, súlyos ügyet (no persze a klímaváltozáson és a rasszizmuson kívül) és már csak ez van hátra! Aztán ha ez is megvan, el is jött a földi Paradicsom időszaka, na persze keresztek és Biblia meg a Jóisten nélkül természetesen.

Elgondolkodtunk már azon, hogy ez hová fog vezetni? Mi lesz akkor, ha ezeknek tényleg sikerül eltörölni minden lényeges, számunkra fontos identitást? Milyen jövő vár az emberiségre abban az esetben, ha nem lesz ajánlatos magunkévá tenni bármilyen önazonosságot? Ne legyünk gyávák, úgyhogy legalább próbáljunk meg elképzelni egy olyan világot, ahol győzött a gender-forradalom. Az emberektől sikeresen elvették mindenféle identitásukat, illetve azokat bármikor lecserélhetővé tették, valahogy úgy, mint egy használati cikket, például egy mobiltelefont. Ebben az újnormális világban új szokások, társadalmi törvényszerűségek eresztenek mély gyökérzetet. A már manapság is felismerhető szándék szerint kora gyermekkorban elkezdik a felvilágosító, identitás felszabadító programozást legalábbis azokon, akiket persze valami különös oknál fogva nem sikerült abortálni.

A megszilárduló újnormális felfogás szerint tehát a gyerkőcöknek legkésőbb 4-5 éves kortól kezdve megtapasztalhatóvá kell tenni a másik nemhez tartozó viselkedésmintákat, sablonokat. A lányoknak előbb-utóbb játszaniuk kellene fiús játékokkal. Valószínűleg kötelező módon, hiszen honnan is tudhatná szegény kislányka, hogy ő valóban nőtudatú, ha nem próbált még ki semmilyen, fiúsabb dolgot! Rá kell nevelni őket arra, hogy törjenek ki a születetten rájuk testált identitás-kalitkából, kalandozzanak el a másik nem terepére, hátha rájönnek arra, hogy valójában ott érzik magukat otthon. Ezt a felfedező magatartásformát vélhetően rá kellene tukmálni a gyermekekre, mint ahogyan manapság sem kérdezik meg őket a haladó szellemiségű óvodákban, hogy részt akarnak-e venni olyan foglalkozásokon, amiket az úgynevezett Drag Queen-ek tartanak. Ilyesformán a sokat emlegetett szabadelvűség ideáján taposnának két lábbal!

Mert ugye az elképzelt, idealisztikus társadalmi rendszerben senkit nem kötelezhetnének semmire. Nem noszogathatnák a gyerkőcöket, mondván: Na, Petike! Próbáld már ki, hogy milyen érzés műanyag babákat öltöztetni és sminkelni, mivel a Petikék túlnyomó többsége a belé kódolt és márpedig megmásíthatatlan, a génkészletében rejlő identitás-információk okán nem igazán lesz érdeklődő olyasmikkel kapcsolatosan, amelyektől ösztönszerűen távol tartja magát. Sőt, azok egyáltalán nem is érdeklik. Mármost, ha ebben a szuper civilizációban ennek ellenére elkezdik őket ösztönözni, orientálni, az semmi mást nem jelent, csak azt, hogy ez a rendszer önmagát óhajtja szolid erőszak árán igazolni. Mi ebben a szabadság? És mindez természetesen nem üres feltételezés, hiszen már ma is látjuk, hogy a gender-forradalmárok roppant erőszakos módon igyekeznek terjeszteni ideológiájukat a legkisebbek körében is.

Ebből azért ki lehet következtetni azt, hogy mi történne akkor, ha az ő kezükben összpontosulna minden hatalom. Amennyiben a jövő világát azok öröklik meg, akik nem ragaszkodnak semmiféle identitáshoz, nincs semmiféle határozott és élhető öndefiníciójuk, úgy fennáll a veszélye annak, hogy egész egyszerűen egy zombitársadalom alakul ki. Ott, ahol az apa és anya helyett a Szülő 1 és Szülő 2 lenne a megfelelő, és általánosan elfogadtatott kifejezés, ahol sértésnek számítana valakit pusztán a külső megjelenése alapján besorolni a férfi vagy női nemhez. Ahol nem állapíthatnánk meg legalább közelítő jelleggel, hogy valaki hány éves lehet, mert esetleg a ténylegesnél sokkal többnek vagy kevesebbnek érzi magát, nem számíthatunk sok jóra.

Körösztös György – Hihetetlen magazin, 2021. január (55-60. oldalak - részlet)

[

Liberális diktatúra?

A fejlett, elsősorban nyugati országok túlnyomó többségében liberális típusú demokrácia uralkodik. A liberalizmus a kezdetek kezdetén még egy valóban haladó szellemiségű, a középkorból megöröklött önkényuralmi módszereket lebontani hivatott eszme volt, aminek sokat köszönhetünk. A demokrácia alapjait az első liberálisok tették le, ők harcolták ki az alapvető emberi és polgárjogokat, így például a parlamentáris rendszert és a női egyenjogúságot is. Ugyanígy a liberális eszmék térhódítása okán szorult vissza a hihetetlen mértékű fizikai és anyagi jellegű kizsákmányolás gyakorlata, sőt, a tudományok terén egyfajta reneszánszt értek el, hiszen végre sikerrel rázhatták le az egyház megszállott bigottságát, maradiságát, így a kutatók sokkal szabadabban vizsgálhatták a természeti törvényszerűségeket.

Azonban mostanra a liberális demokráciák mintha túljutottak volna csúcspontjukon, és egyfajta önpusztító, mélyen emberellenes őrületté változnának. Először is, a világháború utáni néhány évtized viszonylagos normalitását felrúgva megkérdőjeleznék az emberi létezés alapvető törvényszerűségeit. Egyszer csak olyan biológiai és társadalmi normákat igyekeznek eltörölni, amik egész egyszerűen a természettel mennek szembe. Ilyen az úgynevezett gender-kurzus, aminek keretein belül (már ha vannak ennek a kérdéskörnek keretei) megtagadják a hagyományos nemi szerepeket, sőt, újak tucatjait találják ki. A gender-ideológia szerint a nemi hovatartozás nem biológiailag determinált és megváltoztathatatlan tény, és az alapvető szabadságjogokhoz hozzátartozik az, hogy én, mint személy adott pillanatban hogyan élem meg a valóságot, amit aztán mindenki másnak el kell fogadnia.

Például, ha Jómagam egyszer csak arra ébredek, hogy egy törékeny ázsiai kislány vagyok, akkor a társadalom lesz szíves egészen addig így kezelni engem, amíg ismét nem változtatok az identitásomon, méghozzá teljesen szabadon, határok nélkül! Lehetek cuki kismacska, fákkal szexelő, egyébként nem definiált entitás. Érezhetem magam minden testi adottságom ellenére afrikainak, arabnak, vagy legvégső esetben emberiségen kívüli lénynek. A neoliberálisok szerint ezt az őrületet kellene mindenkinek elfogadnia, és persze művelnie. Szabadítsd fel az elmédet legyél te is nemváltó, fajváltó, legyél bármi, csak hagyományos értelemben vett normális ne maradj, mert akkor bizony jön a demokratikus megbélyegzés, kirekesztés, lenácizás és egyéb, minden bizonnyal rendkívül haladó szellemiségű megtorlásszerű büntetések.

Mára ott tartunk, hogy a hagyományos családmodellt igyekeznek minden lehetséges módon megkérdőjelezni, ezen felül a nemzetiségeket is eltörölnék, sőt, most már magát az államiságot is komoly támadások érik. De mi végre mindez az őrület? Meggyőződésem, hogy ezek az erők magát az emberi fajt akarják eltörölni, azt a jelenlegi formájában megsemmisíteni. Egy merőben új, dehumanizálódott, elkorcsosodott Utód-fajt szeretnének létrehozni, ami teljesen elzüllött, elbutult, nincs múltja, jelenje és jövője, így aztán kiválóan lehet uralkodni rajta. Hát nem érdekes, hogy minden társadalomromboló potenciállal rendelkező eszmét éppen ezek a neoliberálisok támogatnak? Kezdve a kábítószerek legalizálásától az abortuszok támogatásán át egészen a nemzetek megszüntetéséig. Ráadásul mindezt egy roppant erőszakos, ellentmondást nem tűrő, végeláthatatlannak tűnő propaganda kampány révén igyekeznek szinte kötelezővé tenni mindenki számára.

A liberalizmus elveszítve eredeti jelentését és tartalmát mára egy önkényeskedő, diktatórikus jellegekkel felvértezett dogmává változott. Képviselői elemi gyűlölettel viseltetnek minden hagyományos értékrenddel szemben, és természetesen ugyanígy gyűlölik a maradi többségi társadalmat is. Céljuk elérésének érdekében nem válogatnak az eszközökben. Ha valaki nem ért velük egyet, az ellen boszorkányüldözést rendeznek, és megpróbálják teljesen ellehetetleníteni vagy nevetségessé tenni. Attól sem riadnak vissza, hogy erőszakot alkalmazzanak. Mindezt minden bizonnyal a végtelen elfogadás, liberalizmus, demokrácia jegyében. Vajon milyen jövő vár ránk akkor, ha ezeknek az őrülteknek a pusztító, agybeteg elképzelései érvényesülnek globálisan? Szerencsére egyre erőteljesebb ellenállás tapasztalható az emberek részéről, hiszen sokan rádöbbennek arra, hogy a demokráciának hazudott önfelszámoló és üres szabadosság sehová nem vezet.

Körösztös György – Hihetetlen magazin, 2017. december (89. oldal)

[

A helyzet egyre élesedik, ezt jól bemutatja a napjainkban is zajló Black Lives Matter nevű mozgalom meglehetősen szélsőséges jellegű aktivitása immár nem csak az Egyesült Államokban, hanem Nyugat-Európában is. Már a nevük is árulkodó, hiszen egyáltalán nem arról van szó, hogy a fekete életek IS számítanak, hanem önmagában CSAK a fekete életek számítanak. Ez így nyilvánvaló rasszizmus, amiről viszont nem polkorrekt dolog tudomást venni, hát még beszélni vagy írni róla. A fehér, vagy ha úgy jobban tetszik, mert puhábbnak tűnő megfogalmazás, az európai és angolszász identitás látszólag a végóráit éli, és igazán döbbenetes módon ebben a pusztulásban maguk az érintettek, az áldozatok is elvégzik a maguk önfelszámoló munkáját. Mintha csak bekapcsolt volna egy öngyilkos gén, amely arra késztet minket, hogy ne csináljunk semmit! Ne védekezzünk, ne lépjünk fel az érdekeink mentén, csak üljünk a fotelban, igyuk a sört, és bárgyú mosollyal nézzük a reklámokat, amelyekben szőke lányok incselkednek az újeurópai, merő véletlenségből többnyire afrikai származási fiatalemberekkel. A saját önazonosságunk összetörését nézzük végig és alkalomadtán a szilánkokra még mi magunk is rátaposunk a biztonság kedvéért.

No és persze az sem lenne nagy baj, ha a hülye fehér ember is szedné a sátorfáját. Az igazi identitás színe biztos, hogy nem fehér. A nagy identitás-forradalom közepette egyre markánsabb jelleget ölt az úgynevezett fehérellenesség, amely nem csupán a politikai, de a kulturális színtéren is teret hódít magának. Legfőképp a filmekben, sorozatokban érhető tetten a kultúrharcnak ez a fővonalassá tett vadhajtása, amelyekben folyamatosan sulykolják belénk egyrészt azt, hogy a más, az idegen az szép sőt, alkalomadtán szebb, másrészt az is észrevehető, hogy a fehér embert (ugye nem gond nevén nevezni a gyereket?) rendre háttérbe szorítják. Olyan szerepeket, karaktereket játszanak el, akik általában negatívak, gonoszok, vagy éppen sajnálatraméltó, szánni való módon esetlenek. Fehérnek lenni tehát egyre cikibb dolog a nyugati társadalmakban!

Az a kultúrharc, amelynek zászlóvivői azt állítják magukról, hogy mindössze egyensúlyt hoznak a rendszerbe, és régóta elnyomott rétegeket emelnek fel mindenki máshoz azonos szintre, egyszerűen hazug és álságos. Most már komplett filmes alkotások garmadája mellőzi a fehér színészeket, vagy ha mégis felbukkan egy-egy akár főszereplőként, úgy biztosra vehetjük, hogy mindenki valamely más rasszhoz tartozik. (Nézzék meg a Greenland című katasztrófafilmet! Gerard Butler és az általa alakított karakter fia az utolsó hírmondói a fehér embernek, mindenki más ázsiai, félvér, latin-amerikai vagy afroamerikai. És minő véletlen: az űrből érkező és a Földbe csapódó hatalmas üstökös, amely méreténél fogva szinte teljes kihalást idéz elő, éppen Európa kellős közepébe csapódik! A záróképek is elpusztult, szénné égett európai fővárosok, a bunkerből a szabadba merészkedő tömegben pedig összesen két fehér ember van: A főszereplő és a fia, aki egyébként súlyos cukorbetegségben szenved.)

Körösztös György – Hihetetlen magazin, 2021. január (57-60. oldalak - részlet)

[

A svéd parlament tavaly év végén betiltott egy barokk műalkotást. GE Shröder Juno című, fedetlen keblű nőt ábrázoló festménye harminc éven át függött a svéd parlament étkezőjének falán, amikor december elején eltávolították arra hivatkozva, sérti a feministák és a muszlimok érzékenységét – számolt be róla a The Local című svéd lap. A szociáldemokrata Susanne Eberstein így indokolta a kép levételét: „Fárasztó meztelen női melleket nézni, amikor külföldi vendégeket fogadok egy vacsorán. Különösen akkor kínos, amikor a vendég férfi.” Már csak az a kérdés, mit kezd a svéd parlament a művészettörténettel. Egy az egyben betiltja, vagy esetleg csak a nők és a muszlim országokból érkezők számára teszi lehetetlenné a múzeumlátogatást. A svédek egyébként köztudottan ellentmondásos viszonyban állnak a toleranciával. A közelmúltban például azzal vonták magukra a nemzetközi közvélemény figyelmét, hogy engedélyezték egy hatvanas éveiben járó, pedofília és más bűncselekmények miatt többször elítélt férfi örökbe fogadhasson egy tízéves kisfiút - és mindezt a tolerancia elvére hivatkozva.

A modern svéd férfiideál máskülönben a feminista nő álma. Pelenkát cserél, felkel az éjszaka közepén, hogy megetesse a gyereket, és legalább hatvan napig ő marad otthon szülési szabadságon. A nemek közti egyenlőség mélyen beette magát a svéd köztudatba – és nemcsak a munkahelyeken, ahol törvény vigyázza, hanem a magánéletben is. A svéd nők nem engedik, hogy egy randin a férfi fizessen, azt azonban természetesnek veszik, hogy a házimunkán egyenlő arányban osztozzanak. A nemi különbségek eltörlésének ideája (amit a brit 88C „svéd nemiségi őrület”-nek nevez) már hosszú ideje bele van kalkulálva a svéd gyereknevelésbe is. A hetvenes-nyolcvanas évek óta olyan sorozatok mennek a svéd televízióban, amelyek ezt a leckét sulykolják nézőikbe. A szándék, hogy eltöröljék a hagyományos nemi szerepeket, az óvodáig nyúlik vissza, ahol a gyerekek uniszex kezeslábast hordanak, nincsenek lányos vagy fiús játékok, és gondosan szelektált meséket hallgatnak, amelyekben szakállas apukák főznek és cserélnek pelenkát.

Egy svéd ruhamárka megszüntette a fiú- és lányszekciót az üzleteiben, egy játékcég traktoros kislánnyal és rózsaszín babakocsit tologató kisfiúval reklámozza magát, nemrég pedig megnyílt Stockholmban az Egalia nevű, gendersemleges állami óvoda, ahol a nemeket betiltották, azaz a gyerekek nem nevezhetik egymást kisfiúnak vagy kislánynak, csakis barátnak, vagy a semleges nemet jelölő, eredetileg a finnből származó „hen” szóval illethetik egymást. Szintén a nemi semlegességjegyében tavaly tavasszal törvényjavaslatot nyújtott be a svéd parlament egyik képviselője, miszerint kötelezzék a férfiakat az ülve pisilésre, ami a képviselő álláspontja szerint nagy erőlelépés lenne a szexizmus elleni harcban. (Jó lenne látni a részletes törvényjavaslatot, hogy kiderüljön, mi volt az elképzelés. Ombudsman állna minden piszoár mellett? Pénzbüntetés járna érte vagy börtön, ha egy férfi állva vizel? Lenne egy kormányzati forródrót, ahol napi huszonnégy órában lehetne feljelenteni a renitenseket?)

2013. május 6-án pedig felavatták az első semlegesnemű öltözőt egy stockholmi iskolában, hogy zavartalanul tudjanak ruhát váltani azok is, akik nem érzik magukat fiúnak vagy lánynak. A svéd szociáldemokraták kezdeményezték semlegesnemű vécék felállítását, hogy ne kelljen a szükséget érzőknek magukat férfiként vagy nőként definiálni. És a svéd névtár ugyan már jelenleg is 170 semleges utónevet tartalmaz, a semlegességpártiak szerint azt is engedni kéne, hogy bárki használhasson bármilyen nevet, vagyis egyáltalán ne legyenek fiú- és lánynevek. Időközben pedig már megszületett Svédországban az első olyan baba is, akinek a nemét a szülei mindenáron igyekeznek titokban tartani. Egy svéd rendőrnő kizárólag azért tartóztatott le egy férfit, mert túl nagynak találta annak izmait, ezért azt feltételezte, azokat csakis illegális szerek használatának köszönheti. Tavaly októbertől pedig a szokásos korhatáros besorolás mellett Svédországban bevezették a filmek feminista osztályozását is. Ahhoz, hogy egy produkció megkapja az „A” karikát, legalább két megnevezett női szereplőnek egymással kell beszélgetnie benne, méghozzá úgy, hogy nem a férfi a téma. Csak viszonyításképpen: a teljes Gyűrűk Ura trilógia, az összes Star Wars film, a Ponyvaregény és egy kivételével minden Harry Potter-film is elvérzik ezen a vizsgán.

A svéd nyelvben „Jatte-apáknak” nevezik azokat az urbánus, metroszexuális férfiakat, akik otthon maradnak a gyerekkel, kenyeret sütnek, és a napjuk nagy részét kávézókban töltik más apukákkal, akiket tömegekben látni ma már Stockholm belvárosában babakocsit tologatva egy átlagos munkanapon. A svédben a hetvenes évek közepén váltották fel a „szülési szabadság" kifejezést a nemsemleges „szülői szabadság”- ra, s ezzel egy időben a kormány reklámkampányt indított, hogy meggyőzze a férfiakat, minél többen vegyék igénybe a lehetőséget. Poszterfiúként a svéd súlyemelőt, Lennart Dahlgrent használták izmos karjaiban egy csecsemővel. Az üzenet egyértelmű volt: az igazi férfi otthon marad. Svédországban a feministák előszeretettel választanak férfi politikust az Év Asszonyának, a közelmúltban pedig feminista akciócsoport alakult abból a célból, hogy megakadályozza, hogy a férfiak széttárt lábakkal üljenek a tömegközlekedési eszközökön. A „Macsók a tömegközlekedésben” címmel indított blogban arra biztatják olvasóikat, hogy küldjenek be olyan képeket, amelyeken a férfiak túlságosan relaxált pózban ülnek.

Saját bevallásuk szerinti céljuk, hogy növeljék a lakosság érzékenységét nemcsak a „hatalom szimbolikus és aktív rekreációs kifejeződésének, de a maszkulinitás sztereotipikus kifejezésének” felismerésére is. Jogosan merül fel a kérdés: a svéd nők ennyire ráérnek? És tényleg ilyen pipogyák, hogy komolyan fenyegetve érzik magukat egy férfitól, aki szétvetett lábbal ül, vagy állva végzi a dolgát? A feministák valóban olyan szerencsétlennek látják a nőket, akiket traumatizál egy lazán ülő férfi látványa? És akit, ha zavar, ahogyan a vele szemben lévő ember ül, képtelen azt megfelelő formában az illető tudtára adni, ehelyett suttyomban lefotózza? Ez lenne az a szép, ú] világ, amiről a svéd feministák álmodnak?

Oravecz Éva Csilla – Nők Lapja, 2014. február 26. (60-61. oldalak)

[

A középkorban még erény és erkölcs dolgában vetélkedtek a nők egymással. Korunkban a verseny célja az erkölcstelenség minél nagyobb fokú elérése. Manapság nem szégyen, ha valaki bemocskolja magát, sőt még kérkedik is vele. Korunk eszmevilágához igazodva rendezték meg Botswanában a Miss HIV szépségversenyt. 12 AIDS-es hölgy indult el rajta. A rendezők szerint a megmérettetés célja azt bizonyítani, hogy a fertőzöttséggel együtt lehet élni, továbbá, hogy a megfelelő gyógyszeres kezeléssel jócskán meg lehet hosszabbítani a várható élettartamot. Botswana lakosságának egyharmada HIV-fertőzött.

[

Kanadában az egyik legkedveltebb ajándék lett a marihuánás Gazdálkodj okosan! társasjáték. Az ára majdnem 40 dollár, a szabályai pedig nagyon hasonlóak a klasszikus változathoz: a játékosok mezőkben lépkednek, amelyekben aztán vagy odalesz a termésük, vagy újabb földet szereznek. Ami extra: a tábla közepén van egy szerencsepróbáló kerék, melynek megpörgetésével meg lehet szerezni más játékos narkókészletét, őt pedig egyenesen a börtönbe lehet juttatni. A játékot amúgy egy kábítószer-kereskedelem miatt leültetett férfi ötlötte ki üres napjaiban a cellájában, majd eladta a jogot egy játékforgalmazó cégnek. Ők pedig kapva kaptak rajta.

[

Korunk társadalmában oly annyira általánossá vált az erkölcsi züllöttség, hogy már a harcászati stratégia kidolgozásában is teret nyert. A New Scientist[37] beszámolója szerint amerikai tudósok szexbombát fejlesztettek ki a légierő Dayton-i laboratóriumában. A Sunshine[38] project keretén belül nem ejtőernyős csinibabákat kívánnak ledobni az ellenség lövészárkai felett, hanem egy valódi bombát. Egy vegyi bombát, amely az ellenség állásai felett felrobbanva olyan afrodiziákumot (szerelmi bájitalt) fröcsköl a támadókra, amitől a heteroszexuális katonák egy csapásra homoszexuálissá válnak. A fegyverfejlesztők szerint ez alapvető zavart kelt az ellenfél harcvonalában, mivel a többnyire férfiakból álló seregben leküzdhetetlenül aláássa a fegyelmet. A folyóirat azzal zárta a tudósítást, hogy ez az első szexbomba, amely felrobban.

[

50 ezer svéd korona (1 millió 350 ezer forint) pénzbüntetésre ítélt a stockholmi fellebbviteli bíróság egy étteremtulajdonost, aki távozásra szólított fel egy leszbikus párt, miután a két nő nyilvánosan csókolózott. Az eset 2003 júliusában történt. A tulajdonos a rendőrségnek azt vallotta, hogy senkitől sem tűri el a nyílt szexuális tevékenységet, függetlenül a nemi orientáltságától. Az ügyész szerint viszont a két nőt azért pécézte ki, mert leszbikusak voltak.

[

Az elmúlt héten 550 bordélylátogató férfi közül egy tucatnyit már bíróság elé állítottak Stockholmban. Nevük egy már börtönben ülő bordélyház-tulajdonosnő vaskos kuncsaftlistáján szerepelt. Vétkük: szexet vásároltak. A várható pénzbüntetés azokhoz az áruházi tolvajokéhoz hasonló, akik 40 euró alatti értéket loptak. Az 1999-ben bevezetett svéd „szexvásárlási törvény” egyedülálló a világon. E szerint a prostitúció megengedett, viszont a szexuális szolgáltatások vásárlása büntetendő. Más országban megengedik vagy szabályozzák, illetőleg megtiltják a prostitúciót. A prostituáltat büntetik meg, ha tevékenységét szabályellenesen űzi. Svédországban viszont a prostitúció megengedett. Szexuális szolgáltatásokat eladni szabad, csak venni nem. Ez első hallásra olyan, mintha humoristák alkották volna ezt a törvényt. De miután jót nevettünk, érdemes komolyan venni a törvény tartalmát. Vagyis: áldozat-e a prostituált?

A bevezetőben említett madám nem szolgáltatásaiért ül börtönben, hanem „anyagbeszerzői” módszereiért. Jól kiépített rabszolga-kereskedelmet bonyolított le. Havonta átlagosan négy lányt importált Észtországból. A lányok a gyors meggazdagodás reményében hagyták el a szegénységet, de nem éppen paradicsomi állapotok közé csöppentek. A bordélyban laktak, éjjel-nappal kéznél voltak. Rendszeresen megaláztatásokban részesültek a „munkán” kívül is, például amikor nagy ritkán kiengedte őket a balkonra, nyelves puszival kellett megköszönni a különleges kegyet. Az étel majdnem ehetetlen volt, a nehéz testi éjszakai munkáért éhbért kaptak. Egy terhes 17 éves lányt hajnali négy órakor ébresztett a főnök, hogy egy terhesekre specializált ínyenc kuncsaftnak a kedvére legyen. Ez a lány aztán végigsírta a hajnalt, és végül sikerült elmenekülnie a bordélyból. A bordélytulajdonost kíméletlen kerítői tevékenységért ítélték el. Közel 2 millió koronát (kb. 50 millió forintot) keresett 2 év alatt.

Egy svéd film, Lilja 4ever[39] valósághűen ábrázolja, hogyan szedi fiatal áldozatait az úgynevezett trafficing[40], vagyis a nemzetközi szexkereskedelem. Lucas Moddyson[41] filmjét bemutatták a svéd parlamentben, majd az Európai Parlamentben, hogy meg- illetve felrázza a politikusokat is. Sok kelet-európai lány jut Liljához hasonló sorsra. Azt hittük, hogy rabszolgaság a mi évezredünkben már nem létezik, de a legtöbb nagyvárosban nem kell sokáig keresgélni az utcán, hogy egy fiatal, jó alakú, ép fogazatú rabszolgát bérelhessünk. A tulajdonosával már egy kicsit nehezebb találkozni. A kiterjedt szexrabszolga-kereskedés mutatja, hogy a szexvásárlási törvény humanista felfogáson alapul. A prostitúció oka a vásárló. A szexvásárló nem emberi lényt keres, hanem különböző testnyílásokat, amin keresztül üríthet, kielégítheti pornóval mesterségesen felhergelt szexuális igényeit. A lányok nem egyenrangú felek ebben az üzletben, hanem áldozatok. A tettesek nem törődnek vele, milyen pszichikai és testi sérüléseket okoznak. Nekik csak az a fontos, hogy lehetőleg mindent kipróbáljanak, amit a pornóipar kínjában kitalál. Akár lehetséges anatómiailag, akár nem.

A szexvásárlási törvényt megszületése óta sokan támadják. A bírálók szerint nem helyes az egyoldalú kriminalizálás, mely szerint csak a szex vásárlása büntetendő, az eladása nem. Egyelőre még nem telt el elegendő idő, hogy az eredményt ki lehessen értékelni, de a rendőrök és szociális dolgozók beszámolója szerint csökkent a prostituáltak száma. A prostituáltak már nem félnek a hatóságokhoz fordulni, ha el akarják hagyni az utcai életet, és be akarnak jutni valamilyen átképző, a civil életbe való beilleszkedést elősegítő tanfolyamra. A törvény másik hatása, hogy Svédország sokkal kevésbé vonzza a külföldi prostituáltakat és a „szexturistákat”. A gyakorlatban viszont furcsa dilemmák állnak elő. A múlt hónapban nagy vihart kavart egy hivatásos örömlány, aki nyilvánosan – többek között egy tévéműsorban – követelte, hogy vállalkozóként regisztrálják a svéd adóhatóságok. Adót akar fizetni évi 900 ezer koronás (22 millió forintos) jövedelme után. Mivel itt a prostitúciót nem tiltja a törvény, sikerült is. Tevékenységét „egyéb szolgáltatások” címen regisztrálták. A kérdés csak az, hogyan lehet a jövedelem törvényes, ha a kuncsaftok törvénytelen módon fizetnek?

A szexvásárlási törvény tehát egyelőre nem tökéletes. Ha két fél szabad akaratából megállapodik szexuális szolgáltatásokban, nehéz bebizonyítani, hogy az egyik fél szabad akarata csak látszatszabadság. Margareta Winberg, svéd miniszterelnök-helyettes szerint nem létezik szabad akaraton alapuló prostitúció. Ez a svéd hivatalos álláspont. Svédországban már érezhetően változik a közvélemény. Az új gondolkozás lassacskán tért hódít. Idővel eljut más országokba is. Ezáltal remélhetőleg Európa utolsó rabszolgái is felszabadulnak.

Bogárdi Iván – Népszabadság – Online, 2003. május 22.

[

Ellenkező tendencia érvényesül Oroszországban. Moszkvában már banki hitelt is lehet igényelni szexuális szolgáltatásokra. Bármely orosz állampolgár felvehet célhitelt kuplerájlátogatásra. Ezt egy hitelügynökség közvetíti ki, még pedig „Halaszthatatlan igények, intim szolgáltatás” címszó alatt. Ha valaki elmúlt 22 éves, és moszkvai lakóhellyel rendelkezik, elmehet az ügynökséghez, ahol egy kifogástalan modorú menedzser felvilágosítja, hogy milyen szalonokkal állnak kapcsolatban, ott mi mennyibe kerül, és milyen feltételekkel nyújtják a hitelt. A szerződést már a hitelt nyújtó bankban kell megkötni. Mivel ilyen ügyleteknél a hangulat is befolyásolja az ügyfél szándékát, a pénzintézet egy órán belül dönt, s a legritkább esetben utasítja el a hitelkérelmet. Igaz, utána három napot kell várni, amíg a kuncsaft megkapja a min. 10 ezer, max. 200 ezer rubeles hitelkeretet. Pontosabban a hiteljegyet, amit 9 moszkvai nyilvánosházban és néhány szupermarketben is elfogadnak. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a lelkiismerettel küszködő férjek utána, a maradék pénzből ajándékot vehessenek megcsalt feleségüknek.

A kamat évi 20%, és a közvetítő cég is lecsíp magának az ügyféltől ugyanennyit. Mégis van bőven jelentkező. A bankok általános tapasztalata szerint egyetlen hitelfelvevő sem fizeti vissza olyan precízen és megbízhatóan a kölcsönt, mint a szexkuncsaft. Ez nagy szó, mert Oroszországban a törlesztési morál nem a legjobb. Errefelé a polgár megvárja, amíg a hitelező elkezdi sürgetni a pénzt, de sokszor még akkor sem fizet. Nem úgy a szexhitel-adós. Aligha meri megkockáztatni, hogy a behajtó a munkahelyén személyesen felkeresse, vagy netalántán otthon, a feleség füle hallatára megkérdezze, hogy: Mikor tetszik már kiegyenlíteni a nyilvánosház-számlát?

Kulcsár István, Kossuth Rádió, 2005. július 3. (Harminc perc alatt a Föld körül)

[

Ha bejön Bradley Charvet terve, nemsokára orális szexet is kérhetnek kávéjuk mellé a genfi kávézójába látogató vendégek, hogy teljes legyen felfrissülésük. A szexuális szolgáltatásokat ráadásul igazán különleges módon kapnák meg. Azt ugyanis nem emberek, hanem csúcstechnológiás szexrobotok kínálják – jelentette a helyi sajtó. Charvet, aki egyébként egy svájci escortszolgálat vezetője, a Le Matin című svájci lapnak elmondta: eredetileg az escorthölgyek végezték volna a munkát, amiért hatvan svájci frankot akart kérni a kávézóba látogató férfiaktól. Azonban tervét a helyi törvények nem tették lehetővé. Mert bár Svájcban legális a prostitúció, az étel- és italárusításra vonatkozó jogszabályok megtiltják pénzért vásárolt szexuális szolgáltatás nyújtását nyilvános vendéglátóhelyeken. Azonban Charvet szerint ezt a szabályt meg lehet kerülni azzal, hogy robotokat „alkalmaz” a hölgyek helyett. A vállalkozó elmondása szerint már tárgyalásokat is kezdett egy szexrobotokat gyártó amerikai céggel, több „valósághű robotnő” megvásárlásáról, amelyek ára 1800 és 3000 dollár (500 ezer és 800 ezer forint) között mozog.

Forrás: 24.hu

[

Egy rendőrkapitányságon dolgozó 25 éves titkárnő munkaviszonyát megszüntették, mert erotikus fényképeket jelentetett meg önmagáról egy szexlapban. Erre ő több millió forintos kártérítésre perelte a volt munkaadóját azzal az indokkal, hogy az alkotmány által biztosított önmegvalósítási joga sérül, ha erotikus képeit nem közöltetheti egy erre a célra szakosodott magazinnal.

[

Árverésre bocsátja szüzességét egy 21 éves chilei lány, hogy így tegyen szert a tanulmányai folytatásához szükséges pénzre. Az árverés Interneten zajlik majd – tette közhírré a lány az egyik leghallgatottabb chilei rádiócsatorna Pofaklub című népszerű műsorában. A hirdető nőgyógyászati igazolást is beszerzett, amely érintetlenségét bizonyítja. Az árverés egy héten belül megkezdődik, a kikiáltási ár 990 dollár. A diáklány szerint szó sincs prostitúcióról, szüzességét kizárólag a tanulmányai befejezése végett áldozza fel. Az árverést az Interneten ő maga fogja lebonyolítani, ő választja ki tehát a legtöbbet kínáló személyt.

Népszabadság – Online, 2003. május 17.

[

Évszázadokkal ezelőtt a nők a tisztességet, az állhatatosságát, a családjukkal és hazájukkal szembeni elkötelezettséget tartották legfontosabbnak. Szűzen mentek férjhez, és párjuk mellett jóban, rosszban kitartottak. Férjüknek nem kihasználó, hanem támogatói voltak. Eközben a lemondásoktól, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől sem riadtak vissza. Most lássuk, hogy lányaink, asszonyaink manapság mit tartanak fontosnak, milyen tanácsokkal látják el őket a női magazinok:

Ma már nők milliói szabadulnak meg ráncaiktól, végeztetnek orrplasztikát, varratják fel melleiket. Sokan vannak azok is, akik intimebb testrészeikkel elégedetlenek. A mai modern nők igen nagy számban szabatják át intim testrészüket. Apróbb puncit, szűkebb vaginát, G-pont-feltöltést stb. kérnek a plasztikai sebésztől. Nem csak a felnőtt hölgyek lehetnek elégedetlenek intim zónájukkal. Amerikában futótűzként terjed a beavatkozások iránti igény a tinédzserek körében is. A kis- és nagyajak korrekciós (plasztikai) műtétek száma a tini korosztálynál ötszörösére emelkedett az elmúlt 10 év alatt. Manapság az intim területek teljes szőrtelenítése (a kopasz punci) a divat.[42] Így pedig tökéletesen láthatóvá válik a szeméremdomb és a nagyajkak. Bármilyen, a tökéletestől (vagy annak gondolttól) eltérő adottság a plasztikai sebész felkeresésére sarkallja a hölgyeket.

A nők nagy része elégedetlen kis- és nagyajkának méretével, alakjával (általában túl nagynak találják). Ez persze gyakran csak szubjektív érzés, ám előfordul, hogy az érintett terület aszimmetrikus, vagy túlzottan kitüremkedik. Ezen segít a labioplasztika, vagyis a szeméremajakakat módosító műtét. Kisajakplasztika esetén a kisajkak formálhatók újra, a nagyajakplasztika keretében pedig a terület vastagítása zsírfeltöltéssel történhet. Ezek a műtéteket hagyományos módon végzik. Az orvos azonban ma már felszívódó varratokkal dolgozik, így elkerülhető a fájdalmas varratszedés. A labioplasztika elvégzése után három-négy hétig a területet kímélni kell, azaz tartózkodni kell a szexuális élettől. A kisajkak megfiatalítása akkor kerülhet szóba, amikor a hormonszintek csökkenése miatt a kisajkak és a hüvelybemenet hámja veszít rugalmasságából, petyhüdtté válik, sötétebbre színeződik. Lézerkezeléssel megfiatalítható a hüvelybemenet és a kisajkak felszíne, ezáltal a terület rugalmasabbá válik, világosabb színű lesz és újra bársonyos tapintásúvá válik. A lézeres beavatkozás ambulánsan végezhető, a páciens utána nem kényszerül szexuális életének rövid idejű megszakítására sem.

A túlzott használatnak, a szexuális partnerek gyakori váltogatásának kitett hüvely kitágulhat. De semmi baj, mert ma már van rá gyógymód, a lézerkezelés. (Korábban csak sok kockázattal járó műtéttel lehetett segíteni ezen a problémán.) A lézeres beavatkozás során egy 360 fokos tükörrel szerelt kezelőfejet tolnak fel a hüvelybe. Ezzel az eszközzel centiméterenként körkörös lézerkezelést végeznek. Hatására a hüvely gyűrűszerűen körkörösen megerősödik, rugalmassága visszatér, tágassága megszűnik. (A lézersugár a kötőszövet rugalmasságáért felelős kollagén rostjaiban nyelődik el. A lézer hatására a kollagén felmelegszik, összecsapzódik, és a szövet megvastagodik. A kezelés után kötőszöveti sejtek lepik el a kezelt területet, és többlet kollagéntermelődés indul be.) Három hét különbséggel, két alkalommal kerül sor az egyenként kb. 20 perces kezelésre, három hónap múlva kontrollvizsgálat. A módszert három éve használják a világon, és mindenkinél eredményes volt.

A szexuális élet minőségének fokozására régóta ajánlott módszer a Kegel golyók használata. A más néven gésagolyók tulajdonképpen két fémgolyó, melyeket egy fonal erősít egymáshoz. A hüvelybe helyezés után össze kell szorítani a medencefenék izomzatát, és így kell benntartani a golyókat. Eleinte csak pár percig kell benntartani és csak az egyik golyót, majd jöhet a két golyó együttes felhelyezése. (Ezt a hüvelyedző módszert a medencefenék izmainak erősítésére találta fel dr. Arnold Kegel amerikai nőgyógyász. „Lassan szorítsa össze a hüvelyi izmait, amennyire csak tudja. Pár másodperc múlva ernyessze el. Kezdetben végezzen 10 ilyen összeszorítást naponta, majd emelje az adagot lassan 50-re, 100-ra.” A siker záloga a gyakorlatok pontos kivitelezése. Ezért hasznos egy tanfolyamon részt venni, ahol szakember felügyelete mellett tudja elsajátítani a pontos izommozgásokat.)

A plasztikai beavatkozások és a különböző segédeszközök nem olcsók, de házilag is alkalmazható vaginaerősítő módszer az intimtorna. A guggolás a feneket, a törzset és a lábat is megdolgoztatja. „Vegyen a kezébe egy könnyű botot és mellső középtartásban tartsa maga elé, közben tegyen úgy, mintha le akarna ülni. Csak addig ereszkedjen, ameddig combjai párhuzamosak a talajjal. Lassan menjen vissza a kiinduló, álló helyzetbe. Lassan kell végezni és csak néhányszor naponta.” Az intimtorna szakirodalma meglehetősen széles, és ma már számtalan edzőterem áll a hölgyek rendelkezésére, ahol szakavatott vezetés mellet végezhetik a különböző gyakorlatokat.

Aki még jobban fel szeretné turbózni a nemi életét, kérhet G-pont feltöltést is. (A tájékozatlanok kedvéért a G-pont a hüvely elülső falán, a hasi oldalon van, nagyjából 2-5 centiméterre a hüvely bemenetétől. Területe borsónyi, izgalmi állapotban nagyobb. Ingerlése a férfiakhoz hasonlóan a nőkből is ejakulátomot vált ki, ami a hozzáértő partnerrel rendelkező hölgyek szerint mennyei élvezettel jár.) A G-pontot ugyanúgy feltöltik, mint az ajkakat: hialuronsav-befecskendezéssel. A plasztikai sebészek szerint az eljárás intenzívebbé teheti a szexuális élvezetet, akár meg is többszörözheti az orgazmust. A beavatkozás eredménye (akárcsak az ajakfeltöltésé) nem végleges, általában egy évig kitart, később újabb feltöltés válhat szükségessé.

Miután korunk lányai kellőképpen kitombolták magukat, egy idő után szeretnének férjhez menni és gyereket szülni.[43] A nívós férfiak azonban romlatlan szűz lányt akarnak feleségül venni, ezért újabb plasztikázásra van szükség.[44] A szűzhártyaplasztika nem olcsó műtét, de alkalmas a gyanútlan áldozat átverésére. A szokványos helyreállító műtétnél a szűzhártya maradványait illesztik össze (legalább hat héttel az esküvő előtt, hogy a varratok még fel tudjanak szívódni). Lehet speciális anyagból készült implantátumot is illeszteni a hüvelybemenethez, ha már híre-hamva sincs az egykori szűzhártyának.

Kiskegyed. 2016. augusztus 3. (32-35. oldalak – részlet)

A felturbózott nemi szerveket természetesen nem szabad „parlagon hevertetni”. Ha éppen nincs partnerünk, ne essünk kétségbe. Erre az esetre egy másik női magazin öntevékeny megoldást javasol:

A maszturbálás nem valami szégyenteljes tett, hanem fontos része az egészséges szexualitásnak. Az önkielégítés segít, hogy megismerje a testét és kitapasztalja, mi a jó önnek. Kutatások szerint azok a nők, akik rendszeresen maszturbálnak, többször élnek át hüvelyi orgazmust szex közben. Ha gyengédségre vágyik, de éppen nincs partnere (vagy van, de valami másra vágyik), engedjen a csábításnak. Ne feledje: orgazmusból sosem elég.

Diéta & Fitnesz – 2016. szeptember (68. oldal) - részlet

Ehhez a fajta élvezethez már kézi munkára sincs szükség. A fizikai erőkifejtés szerepét átvették az elemmel működő vibrátorok. A Cosmopolitan női magazin felmérése szerint: „A Cosmo-lányok 45%-a a vibrátort tartja a legkedveltebb hancúreszköznek. Legnépszerűbb a G-pont vibrátor, amelyek görbített formájuknak köszönhetően könnyebben elérik a hüvely különösen érzékeny belső falát. Már létezik vibrációs alsónemű is. Ezt nem csak az ágyunkban, hanem a nyílt utcán vagy a közlekedési eszközökön is használhatjuk. Így egész nap, megszakítás nélkül élvezhetjük a szexet. Ennek az új találmánynak a lényege, hogy a nőknél a melltartóban és a bugyiban, a férfiaknál pedig az alsónadrágban vannak elhelyezve vibrátorok. Ezeket okostelefonra telepített applikációval lehet irányítani. Csak egy gombnyomás, és indulhat a petting az Interneten keresztül. Közben a képernyőn végignézhetjük partnerünk minden mozdulatát, reagálását.

Használati módjáról is bő felvilágosítást kaphatunk az Interneten: „Ez a szerkezet úgy néz ki, mint egy fehérnemű. A puha anyagból készült gyönyörű csipkebelsőt egy merevített váz fekteti a szeméremdombra, így garantálja, hogy a hüvelyedbe helyezett vaginatojás által keltett rezgések csúcsra juttassanak. A tojást, ami alig nagyobb egy normál méretű tamponnál síkosító segítségével kell feltolni. A retikülbe rejtett rádiós távvezérlővel többféle üzemmódban is kényeztetheted magad. A vaginatojás a csiklóra helyezve is alkalmazható. Így is garantáltan csúcsra juttat. Erre a célra azonban már létezik speciális szívóharanggal ellátott csiklóizgató is, amely használóját akár egy perc alatt a csúcsra juttatja. Nem rezeg, mint a vibrátor, hanem lüktető szívó-szopó érzéssel izgat. USB kábellel lehet feltölteni, akárcsak az egész nap kezünkben szorongatott okostelefonunkat.

A hátsó fertályt sem szabad kihagyni az élvezkedésből. A végbélnyíláson is sok érzőideg van, ezért érdemes ezeket is megdolgoztatni. Erre a célra szolgál az análvibrátor, ami többféle színben és méretben kapható. Aki nem lenne megelégedve a mérettel, az pumpálható análvibrátort is rendelhet. Még zselét vagy síkosító olajat is adnak hozzá. Legújabb fejlesztés az okos análvibrátor. Ezt az állandóan kéznél levő okostelefonnal lehet vezérelni egy applikáció segítségével. Ötször annyiba kerül, mint a normál változat, ennek ellenére van rá kereslet. Túlságosan heves vérmérsékletű hölgyeknél a peremmel rendelkező análvibrátor is gyakran felcsúszik a végbélbe, ahonnan már csak műtéti úton távolítható el. Az orvosok már meg sem lepődnek ezen. A páciens szemérmes magyarázkodására csak legyintenek, mondván: „manapság ez gyakori eset”.

[

Párban azonban élvezetesebb a szex, mint egyedül. Persze nem mindegy, hogy kivel és milyen körülmények között. A szép, fiatal nők ehhez kigyúrt, szoborszerű testet és luxus környezetet igényelnek. Tudják ezt a rájuk vadászó férfiak is. Nincs nehéz dolguk. Korunk élvhajhász társadalma a nemi ösztönök kiélése elé sem gördít akadályokat.

A hajszobrász és múzsái

„Már a fodrásziskolában is rengeteg csaj vett körül, nem volt nehéz kihorgászni közülük a legszebbeket” árulja el Adrián (34 éves), egy belvárosi fodrászüzlet tulajdonosa és vezetője. A laza, nagy dumás hajszobrász fiatalkora óta rajong a szebbik nemért. „Imádom és tisztelem a nőket, nem is találhattam volna testhezállóbb hivatást magamnak. A nők a profi szaktudáson túl többre vágynak: királynőnek szeretnék érezni magukat a székemben, testileg, lelkileg is megújulni a kezeléseim által. Éppen ezért nemcsak csodálatos hajkoronákat álmodok nekik, hanem ápolom a szívüket is, a lélekgyógyászuk vagyok” árulja el a férfi, aki valóban a hajak mögé lát: minden vendégében az egyéniséget, az egyediséget, valamint a szexi nőt keresi. „Imádok csacsogni velük, dicsérni, bókolni, ha kell, vigasztalni, erőt adni nekik, vagy csak ütős poénokkal felvidítani őket. A csajok pedig mesélnek szerelemről, szakításról, munkahelyi, gyereknevelési vagy éppen pénzügyi gondokról. Elárulják, ha a férjük csalja őket, vagy ők maguk szeretőt tartanak, és pillanatok alatt eljutunk a sikamlósabb témákhoz is.” Sokan félreértik Adrián kedvességét, odafigyelését, és vannak, akik nyíltan kikezdenek vele. Észrevétlenül hozzáérnek, vagy finoman az ágyékához döntik a fejüket. „Próbálnak méretet venni a férfiasságomról” nevet a fodrász.

„De kaptam már meghívást kávéra, vacsorára, és volt olyan is, aki elvitt volna vitorlázni az Adriára vagy síelni a hegyekbe. Egyszer meg egy álomarcú, párductestű csaj papírfecnit nyomott a kezembe. Egy cím állt rajta. Csak annyit súgott a fülembe, hogy nem bánom meg, ha elmegyek hozzá. Ma már tudom, hogy egy fergeteges, zártkörű szexpartit hagytam ki. De a fejmosó helyiségben is lepett már meg vendégem. Ám akkor nem tudtam nemet mondani. Gyengéden masszíroztam a lány fejét, és amikor végeztem a mosással, lassan, csábítóan magához húzott, és kényeztetni kezdett. Megszólalni sem tudtam, először a döbbenettől, majd az élvezettől. Mondanom sem kell, végül olyan frizurával libbent ki a szalonból, ami valósággal megszólalt. Bevallom, a házasságom előtt jó pár vendéggel kerültem hosszabb, rövidebb kapcsolatba. Imádok hódítani, és nem szégyellem bevallani, azt is imádom, ha értem olvadoznak a nők. Addig vagyok férfi, amíg kívánnak. Ez szárnyakat ad a munkámban, nem elgyötörten és kimerülve, hanem jókedvűen fejezem be a napot.” Adrián szerint a finom, francia eleganciával berendezett, budoárhoz hasonló, meghitt szalonja, valamint az általa teremtett légkör az, amiben a nők feloldódnak, sőt bepörögnek.

A szexhez is kell személyi edző

„Széles vállak, kockahas, duzzadó izomzat ennyi elég a hódításhoz, főleg, ha kedvességgel és figyelmességgel fűszerezzük” vallja a testépítő, személyi edző Péter (38 éves). Szerinte a kigyúrt, szép férfitest mögött rejtőző, a hihetetlen elszántsággal elért sikerekből építkező önbizalom és kisugárzás az, amitől a legjobban döglenek a nők. ,Huszonévesen csenevész kissrác voltam, inas, vékony testfelépítésű. Nem is hódítottam a csajok körében, hiszen ők a kisportolt, izmos pasikra buktak. Az önértékelésem is mélyponton volt egy komoly szakítás után, amikor úgy döntöttem, kiedzem magamból a fájdalmat. Először csak hobbiból jártam a terembe, később versenyző, majd edző lettem. Ahogy nőttek az izmaim, és velük együtt az önbecsülésem, úgy legyeskedett egyre több gyönyörű lány körülöttem meséli Péter. A lányok többsége a deltás felsőtestre bukik, bár vannak popsi és vádli rajongók is. A legvonzóbb mégis az összhang, a nyugodt, magabiztos viselkedés és a férfias kiállás. Szerintem csajozni legkönnyebben nem az edzőteremben, inkább a bemutatókon és parti környezetben lehet.”

Péter a testépítő és fitneszbajnokságokon, expókon sokszor ötezer vendég előtt mutatkozik félmeztelenül. A falatnyi póznadrágot is lehámoznák róla a sóvárgó női tekintetek. „Sokan megállítanak, hogy szelfizni szeretnének velem, egyúttal a nevemet is megkérdezik, hogy a közösségi oldalon bejelölhessenek. Bevallom, nem tudok ellenállni a szép lányoknak, mindig van hozzájuk egy kedves szavam, ami a bevállalósabbaknál akár belépő lehet egy lepedőbajnoksághoz. Évek óta rendeznek Siófokon bemutatókat, az itteni beach hangulat főként egyéjszakás kalandokat szül” árulja el a személyi edző. Bőven akad horogra lány a hazai és nemzetközi versenyeken is. Itt leginkább a backstage-ben dolgozó sminkesek, fodrászok, szervezők ugranak a testszobrászokra.

„Egy alkalommal egy ismert, szőke, babaarcú modell konferálta az eseményeket. Folyton össze-összeakadt a tekintetünk, de megtudtam, hogy ismert üzletember a férje, ezért nem vettem komolyan, csak belül epekedtem érte. A lány később kiderítette, hol dolgozom, és megkeresett. Edzési tanácsokat kért tőlem, majd odavetette, ha végeztem, este 11-kor vár a terem előtt. Eszem ágában sem volt nemet mondani. Svábhegyi otthonukba autóztunk, ahol aztán egymásnak estünk: végigszeretkeztük az összes helyiséget, a konyhát, a hálót, a fürdőszobát, a nappalit. Nem tudtunk betelni egymással. A végén azt mondta, ez jólesett. Hetekig vártam, hogy újra betoppanjon a stúdióba. Később hallottam, hogy külföldre költöznek a férje munkája miatt. Vártam volna egy búcsúéjszakát, persze soha nem jött el.”

A rock-Casanova

Gitárosként lehet a legjobban csajozni – tartja a mondás, és ezt Tamás (46 éves) is megerősíti. A befutott hazai rockzenekarban pengető, Jézus-arcú, derékig érő hajú, vagány megjelenésű férfi szerint több oka is van, amiért a gyengébb nem bolondul a zenészekért, kiváltképp a szólógitárosokért. „A nők imádják a rosszfiúkat, a zenészekről is az az elképzelés él, hogy nagykanállal falják az életet: csajoznak, dorbézolnak, duhajkodnak. A kemény külső páncél azonban finom, érző lelket takar, hiszen enélkül nem tudnánk hangszeren játszani, alkotni. Sok fanatikust szerzünk pusztán azzal, hogy reflektorfényben vagyunk. A csajok nem begubózott, unalmas, töketlen férfira vágynak, hanem macsóra, aki élvezi az élet ízeit, és akinek a fényében lehet fürdőzni. Egy rockzenész azzal a reménnyel kecsegtet, hogy vele nem lehet megöregedni, és minden nap Woodstock, ami nyilván nem igaz” sorolja a női rajongás mozgatórugóit Tamás. Ahogy nőtt zenekarának ismertsége, úgy terebélyesedett női holdudvaruk is. Ma már minden buli után csajok tucatja szabadul be az öltözőbe, hogy elcsábítsa a gitárost és társait.

„Egyetlen férfi sem tud nemet mondani arra, ha szexre éhes vadmacskák ráugranak. Korán nősültem, huszonhat sem voltam, de amikor a budapesti éjszakába berobbant az együttesünk, belevetettem magam a féktelen orgiákba. A feleségem pedig (jogosan) elhagyott” árulja el a rocksztár, aki ugyan szerelemből házasodott, mégsem tudta kezelni a változást: utolsó zenészből, akire rá se bagóztak a csajok, mára felkapott előadóművész lett. „Egy bulin, az utolsó számnál, három lány nekem esett, és letépte rólam a bőrnadrágomat. Miután lementem a színpadról, a falhoz nyomtak, és simogatni, csókolni kezdtek. Biztosan előre kitervelték, én meg hagytam, hogy minden a forgatókönyvük szerint alakuljon. Leápolásom után egész éjszaka kényeztettek: ettünk, ittunk némi drog kíséretében, majd újra vettük a jelenetet. Máskor szépségkirálynők, modellek kötöttek ki a hálószobámban, de voltam tetőtől talpig kivarrt, intimékszerekkel borított rocker ladykkel is. Kipróbáltam a legextrémebb figurákat a szexben, de bevallom, egyetlen lány arcára sem emlékszem, csak a nagyságrendre, körülbelül ezer nő fordult meg az ágyamban.” Azonban a nők rajongása a legtöbb esetben nem személyesen Tamásnak szól. Sokkal inkább az ismertségnek, sikernek, színpadnak, rivaldafénynek, amire udvarlás nélkül gyűlnek a pillangók.

Kiss Henrietta – Nők Lapja Psziché, 2016. 6. szám (70-73. oldalak) - részlet

[

Alaposan ráfázott egy spermadonor férfi, mert gyermektartásdíj fizetésére kötelezte a bíróság. Pár éve egy leszbikus kapcsolatban élő párnak szolgáltatott spermát, és ebből három gyermek született. A pár azonban hamarosan szétvált és a megszokott életszínvonal fenntartása érdekében az anya a lurkók svéd származású apjához fordult segítségért, de mivel az nem volt hajlandó fizetni, ezért beperelte őt. Mivel a gyermekek születésekor a férfi elismerte, hogy ő a gyermekek apja, a bíróság a tartásdíjigényt indokoltnak látta, és annak megfizetésére kötelezte.

[

Úgy látszik, világunk feltartóztathatatlanul rohan a vesztébe. Több évezredes erkölcsi értékeinket lábbal tapossuk, az elállatiasodás, az önmagunkból való kifordulás folyamatát már semmi sem képes megállítani. A bomlasztás, a demoralizálás élén a liberalizmus gőzétől feszített agyú politikusaink állnak. Lássunk néhány példát áldatlan tevékenységükből:

A norvég keresztény templomokról eltávolították a kereszteket, mert azok látványa sérti az illegális bevándorlók lelkét. Svédországban már nem csak a gyerekek, hanem a szülők nemét is titkolni kell. A svéd óvodákban szülő egy-nek és szülő kettő-nek kell szólítani az anyukákat és apukákat. A férfi vécékből a női egyenjogúságra hivatkozva leszerelik a piszoárokat, a középiskolákban pedig külön illemhelyeket állítanak fel azoknak a diákoknak, akik bizonytalanok a nemi identitásukat illetően. Svájcban már nők számára is nyitnak bordélyházakat. A német-svájci határon fekvő Leibstadt városában öt férfi „angyalok” néven nyitotta meg az első kuplerájt. A vállalkozás azonban csődbe ment. Na, nem a látogatók hiánya miatt, hanem a szolgáltatást nyújtók tapasztalatlansága következtében. A nők által üzemeltetett kuplerájukban minden kurva tudja, hogy a kuncsaftoktól előre el kell kérni a pénzt, mert utólag már alkudoznak, vagy fizetés nélkül lelépnek. Nos, ez történt a hímringyókkal is. A hölgyvendégek csak annyit fizettek a szolgáltatásért, amennyit jogosnak ítéltek. Ez mindig alatta volt a kalkulált árnak. A gazdaságtalan üzemeltetés pedig az erkölcsi fertőbe süllyedt Európában sem lehetséges. A pénz, a profit istenítését egyetlen bürokrata sem helyteleníti, a Mammon imádását sehol sem tiltják.

Amerikában már régóta a Télapó hozza a karácsonyi ajándékokat. Európában ezt a szerepet a Mikulás fogja betölteni. Jézus Krisztus ugyanis egyre kevésbé kívánatos személy az uniós politikusok szemében. A British Airways utaskísérőinek és pilótáinak például tilos kereszt alakú medált hordaniuk, mert ez sértheti a más vallású alkalmazottak érzékenységét. Norvégiában is hasonló tiltást vezettek be a közszolgálati televízióban, miután a helyi muzulmán közösség vezetői tiltakozásba kezdtek, amiért a tévéhíradó adásában a műsorvezető a nyakláncán keresztet viselt. Ezt követően a Norvég Bevándorlási Igazgatóság utasítására a migránsok elhelyezésében segítséget nyújtó civilszervezetek és egyházak is eltávolították a kereszteket, a Jézust ábrázoló festményeket és minden egyéb vallási szimbólumot a befogadó állomások helyiségeiből. Ahol ennek fizikai akadálya volt, ott rongyokkal takarták el a keresztény szimbólumokat.

Szintén Norvégiában Drammen város önkormányzata kihirdette, hogy az idei karácsony nem marad el, de megváltoztatják a nevét. Mostantól téli vagy decemberi ünnepnek kell nevezni. A város iskoláinak olyan körlevelet küldtek, amelyben kategorikusan megtiltják az eddig hagyomány szerint megrendezett karácsonyi ünnepeket, és nem használható a „boldog karácsonyt” jókívánság sem feliratokon, sem szóban, sem bármilyen formában. Németországban újabban karácsonyi vásárok helyett mesevásárokat, illetve fényvásárokat rendeznek. A Mikulás is nagy átalakuláson ment át. A gyerekek kedvenc ajándékát az üzletekben már nem csokimikulás, hanem „sapkás ember” néven árulták. Szent Miklós nevére pedig még célozni sem lehetett, ha a gyerek megkérdezte, hogy ki tette a cipőjébe az ajándékot. 2017-ben a közösségi portálok arra kérték a nyugati országok polgárait, hogy boldog karácsony helyett boldog decembert kívánjanak egymásnak. Ugyancsak Norvégiában történt, hogy tavaly karácsonykor az ottani gyermekvédelmi szolgálat egy házaspártól elvette mind az öt gyermekét, mert azok keresztény dalt énekeltek az iskolában. Az ilyesmi mostanában vallási radikalizmusnak számít Skandináviában.

Az Unió fővárosában, Brüsszelben már évek óta tilos hivatalosan megemlékezni Jézus születéséről, a karácsonyról. Ehhez igazodva egy olasz iskola igazgatója tavaly betiltotta a karácsonyi ünnepséget. A karácsonyi koncertet pedig télkoncertre keresztelte át, amelyen a karácsonyi énekek kivételével szinte mindent elő lehetett adni. Bajorországban néhányan már nem elégednek meg a karácsony eltörlésével, a Biblia forgalmazását és olvasását is be akarják tiltatni. Két ügyvédjük hivatalosan is kérte a német családügyi minisztert, hogy sorolja a Bibliát azon könyvek közé, amelyek erőszakos tartalmuk miatt veszélyesek az ifjúságra nézve. Christian Sailer és Get-Joachim Hetzel érvelése szerint ugyanis a Biblia Isten akaratát dicsőíti, miközben olyan részeket tartalmaz, amelyeket hátborzongató tartalmuk szempontjából nehéz lenne felülmúlni. A könyv népirtást, rasszizmust és gyűlöletet prédikál, valamint házasságtörők és homoszexuálisok borzalmas kivégzését írja le. Szereplői közül nem egy a saját gyermekét gyilkolja meg, és még sok más perverzió is megjelenik benne. Ezért a Bibliát a tiltott könyvek listáján kellene tartani egészen addig, amíg el nem távolítják belőle a vérszomjas és emberi jogokat sértő részeket.

Az iszlám országokból érkezett menekültekre való tekintettel Németországban tucatnyi város polgármestere úgy döntött, hogy nem állít karácsonyfát. Ha így haladunk a karácsonyi vásárt lebonyolító áruházakból is száműzik a fenyőfát. Miközben a karácsony ünneplését betiltották, a brüsszeli törvényhozók semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy Hollandiában szexuális szolgáltatással is lehet fizetni az autóvezetői tanfolyamokon. Az ilyesmi az ország igazságügyi minisztériuma szerint sem illegális prostitúció. Így fizetni az órákért nem számít szexmunkának.

Bolyki Tamás – Hihetetlen magazin, 2016. június (70-72. oldalak) - részlet

[

Nemrég újabb botrány borzolta az egyelőre még keresztény Európa lakosságának idegeit. 2017 nyarán a svéd hatóságok megtiltották, hogy a gyermekek asztali áldást mondjanak, és a Bibliáról tanuljanak egy svédországi keresztény óvodában, mert szerintük az sérti az oktatási törvényt. A 2010-ben elfogadott oktatási törvény tiltja, hogy az iskolákban a tanítás vallási elemeket tartalmazzon. A törvény betartását tanügyi ellenőrök felügyelik, akik most már a tanórákon kívüli időt is figyelik. Legutóbb az egyik vidéki óvodában tiltották meg az ebéd előtti imádságot. A svéd nemzeti televízió értesülései szerint a tanügyi ellenőrök azt kifogásolták, hogy a gyermekek ebéd előtt imádkoztak. A törvény zord őrei biztosra akartak menni, ezért egyszerűen betiltották az „Ámen” szó használatát is az óvoda falain belül. Így mostantól a gyermekek ebéd előtt nem egy áldást, csak egy rímecskét mondhatnak el, amiben megköszönik a napot, az esőt és az ételt. Hogy kinek? Senkinek, mert Isten nevét már a keresztény tanintézetekben sem szabad kiejteni. Legalábbis a keresztény istenét nem.

A tanügyi ellenőrök a bibliai témákat érintő beszélgetést szintén megtiltották, holott a hittanítást az oktatási törvény lehetővé teszi a vallási intézményekben. Megtiltották a bibliai témákról való beszélgetést is, annak ellenére, hogy a hittanítást, a hittanórákat a törvény engedi a vallási intézményeknél. Az óvoda működtetője egyébként az Üdvhadsereg egyik szervezete. A helyi önkormányzat oktatási vezetője szerint nincs szó az imádkozás betiltásáról, csupán arról, hogy szerintük a vallási tanúságtétel és a hittérítés nem megengedhető az óvodákban és az iskolákban. A kormány azonban azt engedi, hogy a muszlimok tömegesen imádkozzanak az utcákon és a gyerekek ezt nézzék. Tavaly karácsonykor a bürokraták betiltották az önkormányzati villanypóznák karácsonyi díszkivilágítását. Az ok, hogy a keresztény jelképek a muszlim bevándorlókban rossz érzéseket keltenek, ami miatt nem érzik magukat otthon az országban. Most már csak az a kérdés, hogy a svédek otthon érzik-e magukat egy ilyen országban. Ha nem, ők is elkezdenek kivándorolni, mint a britek az Unióról leváló Angliából.

[

Megnyílt az első temető, amely Svédország növekvő ateista lakosságát fogadja be. Az ötlettel Josef Erdem, az ország központi részén található Borlänge városában rukkolt elő. Úgy gondolta, hogy hiányzik egy olyan temető, ahol az emberek maguk döntenek arról, hogy milyen sírkövük legyen. A férfi, aki Kurdisztánban nőtt fel megpályázta a területet, és meg is kapta a svéd egyháztól, akik a fenntartásáról fognak gondoskodni, de itt meg is áll a kompetenciájuk a hellyel kapcsolatban. Erdem nyilatkozatában elmondta, hogy mindenki maga dönthet a sírkövéről, azzal az egy feltétellel, hogy vallási és nemzeti jelképek nem szerepelhetnek rajta. Az eddigi visszajelzések alapján ateisták és vallásos emberek egyaránt nagyon támogatták az ötletet. Az első jelentkezők már feltűntek, ami nem csoda, hiszen Svédország dobogós az ateizmus terén. A Gallup Intézet 2015-ös kutatása szerint a megkérdezettek 76 százaléka adta azt a választ, hogy nem vallásos.

[

Vészesen fogy az osztrák katolikus hívők tábora. A legfrissebb statisztika szerint komoly, már-már katasztrofális méreteket ölt az osztrákok elfordulása a katolikus egyháztól. Tavaly legalább 40%-kal nőtt a kilépők száma – ez 50-55 ezer személyt jelent. Az adatok közül hiányzik még a bécsi negyedik negyedév, és a tavalyi összesítés a menekülés fő okozójának helyszínéről, St. Pöltenből. Ilyen méretekre azok sem számítottak, akik sejtették, hogy az osztrákok ugyancsak a szívükre veszik a paptanárok és a szeminaristák homoszexuális kapcsolata miatt a St. Pölten-i papneveldében kitört botrányt. A neheztelés akkumulálódik: 1995-ben (az azóta elhunyt) Hermann Groer[45] bíboros hasonló ügyei miatt 44 ezren léptek ki az addigi, évi 30 ezer körüli helyett. 1999-ben, az osztrák püspöki kar és Róma nézeteltérésének évében ismét ekörül volt a megcsömörlöttek száma, a mostani, 50 ezer feletti szám azonban minden eddigit felülmúl.

1991-ben még a lakosság 91%-a vallotta magát katolikusnak, 2003-ban ez az arány 70%-ra csökkent, s azóta kulminált az újabb botrány hatása. A kilépések hátterében egyéb okok is állnak, a szexbotrány sokaknál csak pont az i-re, vagy ürügy. A korszellem nem kerüli el a hívőket sem, sokan nehezményezik az egyház modernizálódásának halogatását, még többen kapzsinak tartják az Ausztriában kötelező járulékot kíméletlenül behajtó egyházat. A fiatalabb korosztály értetlenkedik – miért kellene havi díjat fizetnie, amiért vajmi kevés kézzelfogható szolgáltatást kap cserében. Az idősebbek anyagi helyzetük romlásával egyre kevésbé tudják megfizetni az évi átlag 70 eurós hozzájárulást. Manapság az emberek „válogatósabbak” – ismeri el a bécsi érsekség szóvivője. Jobban megnézik, milyen politikai pártba, szakszervezetbe lépnek be, pedig már csak a tagdíjfizetési kötelezettség miatt is az egyház csupán egynek tűnhet ezek közül. Sőt a legnagyobbnak Ausztriában. Csakhogy az egyháznak valóban szüksége van a járulékra.

Elsőként a felső-ausztriai érsekség kongatta meg a vészharangot, közzétéve a veszteség konkrét adatát. Ebben a tartományban 560 ezer euró mínuszt jelent a plusz 8028 (36%) kilépő. Mit szóljon akkor Bécs, amelynek érseksége 9 hónap alatt 15 223 kilépési nyilatkozatot regisztrált? Az osztrák egyház ugyan mérhetetlen vagyonnal rendelkezik – csak az apátságokhoz tartozó erdőségeket 3,5 milliárd euró értékre becsülik – ám a különböző gazdaságok, köztük serfőzde, mezőgazdasági és turisztikai üzem, sőt benzinkút – bevétele viszonylag szerény. Nem egy jövedelme pedig nem is az egyházat, hanem valamelyik független rendet gazdagítja. Az egyház évi 420 millió eurós központi költségvetésének nagyobb része, 350 millió euró a tagdíjakból jön össze.

Az éves kiadások egyébként nemcsak az egyházi feladatok finanszírozását, a papok fizetését fedezik, hanem az ingatlanok, a műkincsgyűjtemények karbantartását is innen kell előteremteni. Ez utóbbihoz persze van állami támogatás. Ausztriában az egyház és az állam szétválasztása teljes, közvetlen szubvenció nincs, ám az egyes reszortok költségvetésében szerepelnek az egyházi intézmények. Az egyház most visszaléptetési kampányt indított. A kilépőket személyes levélben kérdezik meg távozásuk okairól, beszélgetést ajánlanak. Nem szépítik a helyzetet. Minden egyes kilépés húsba vág – hangzik a hivatalosan is megfogalmazott vélemény.

Szászi Júlia – Népszabadság, 2005. január 21. (5. oldal)

[

Mostanában úgynevezett zaklatási ügyektől hangos a világsajtó. Férfiakat hurcolnak meg különböző, a múltban állítólagosan elkövetett szexuális túlkapásaik miatt. Színésznők, egyéb celebek állnak ki a nyilvánosság elé, hogy őket bizony egy-egy szerepért, fellépésért, hírnévért cserébe megkísértették, sőt a gonosz, befolyásos férfiak magukévá is tették. Egyébként az ő beleegyezésükkel. Minő borzalom… Az utólagosan immár áldozatszerepben tetszelgő hölgyek a történeteiknek azt a részét már nem domborítják ki, hogy szinte minden esetben adott volt a választás lehetősége. Vagyis mondhattak volna akár nemet is – igaz, ez esetben előfordulhatott, hogy nem ők, hanem egy talpraesettebb kolleginájuk kapta meg a hőn áhított szereplési lehetőséget. Ilyen értelemben tehát szó sincs erőszakról, legfeljebb az lehet az elítélés tárgya, hogy egyes producerek és egyéb, befolyásos pozícióban levő férfiak csúnyán visszaélve hatalmukkal szexuális szolgáltatásokat igényeltek, és csak akkor csináltak az adott hölgyből valakit, ha azt meg is kapták.

Ősrégi szakma ez. Van, aki olcsóbban műveli, vannak, akiket a luxuskategória magasságában vaskosabb összegekkel lehet megkapni. Az érintett színésznők és énekesnők az utóbbi kategóriába esnek, mert végül is arról van szó, hogy adódott számukra egy élethelyzet, és ők végül úgy döntöttek, hogy egy gyors numera nem állhat a vélt tehetségük, és így későbbi sikerük útjába. Aztán sok esetben kiderült, hogy talentumuk igen csekélyke, és így az átütő hírnév és az azzal járó dollármilliók is elmaradtak. De még ezt követően is csendben maradtak, ami nem csoda, hiszen szégyellték, hogy annak idején pusztán anyagi okokból adták oda magukat mindenféle filmipari hatalmasságoknak. Aztán démoni késztetésre robbant a bomba, egyre-másra derülnek ki zaklatási esetek, és az egykori áldozatok felháborodva idézik fel 5-10-20 év távlatából a velük megesett férfiúi túlkapásokat… Eddig magukban hordozták a tömény galádságokat. Volt, aki egy szimpla fenéksimogatástól kapott 10 esztendeig tartó depressziót. De most aztán kipakol, és lám, kiderül, hogy a férfiak nagy része micsoda ösztönállat, mert csak arra tudnak gondolni; és ez maga a vérlázító és szégyenteljes állatiasság, a felsőbbrendű nők tárgyiasítása!

Eközben egyre több a zaklatási per a szürke hétköznapokban is. Az USA-ban immár büntethető, ha egy férfi hat másodpercnél hosszabb ideig néz egy nőt. Azért is be lehet perelni a primitív férfiállatot, ha netán udvarias akar lenni, és mondjuk egy étterem bejáratánál maga elé engedi a hölgyet, akinek csapja a szelet. Ez igazán felháborító, lealacsonyító! Nőként kezelni a nőket? A gender szekta máris teli torokból sivalkodik, középkori berögzülésekről, hímsovinizmusról, és persze a másik (és még több tucatnyi) nem elnyomásáról nyafognak. Lassan ott tartunk, hogy udvarolni sem lesz szabad, mert az bizony zaklatás, és egyetlen férfi sem vethet elismerő pillantást egy-egy (talán nem véletlenül) igen dekoratívan megjelenő hölgyre, mert az tárgyiasítás. Így a szegény, kiszolgáltatott nőszemély lélektelennek tekintett eszközzé degradálódik a férfiak szexuális játékában.

Értik, ugye? Akadnak olyan feministák, akik szerint már maga a férfi-nő szex is tűrhetetlen, hiszen a férfi áldozatszerepre kényszeríti a nőt, beléhatol, bemocskolja, megalázza. Én mondom, ezek tényleg nem komplettek… Van ebben a megközelítésben valami elemi sötétség, valami megfoghatatlan, de jól érzékelhető aberráltság, ahogyan a gender lobbi most új témát találva (zaklatások, a férfiak egyébként természetszerű közeledése a nőkhöz, stb.) megpróbálja továbbra is felhánytorgatni a nemi szerepek kérdését. És most új taktikát találva végül olyan helyzetet teremtenének, amiben már senki nem mer udvarolni senkinek, és még az is elképzelhetetlenné válik, hogy egy férfi kellő magabiztossággal egyértelmű ajánlatot tegyen a hölgynek, aki pechjére megtetszett neki. Micsoda undorító bűn, sóhajtanak fel egy emberként a gender lobbi leghangosabb szirénjei, akik érdekes módon szinte minden esetben finoman szólva is kevésbé előnyös megjelenéssel bírnak, így feltételezhető, hogy ők még nem igazán részesülhettek sem zaklatásban, sem udvarlásban, sem instant ajánlattételben…

Mi lehet a céljuk? Nos, a természetes társadalmi rend további felforgatása, megbomlasztása. A férfi-nő (rnondvacsinált) ellentét tovább mélyítése, a nemek közötti szakadék áthidalhatatlanná tétele. Azért, hogy ezzel is aláássák a család intézményét. Hiszen amennyiben szinte lehetetlenné válik férfi és nő között a normális kapcsolat, és a férfiaknak attól kell rettegniük, hogy a kiválasztottjuk akár egy félreérthető tekintet miatt is rommá perelheti őket, akkor kevéssé esélyes az, hogy a régi típusú kapcsolatok olyan elsősorban a liberálisok szerint elavult és primitív képződményekben teljesedjenek ki, mint a házasság és a család.

Körösztös György – Hihetetlen, 2020. november (95. oldal)

[

Lassan különcködésnek számít a házasodás. A válás oka a házasság – fogalmaznak tréfásan a cinikus szociológusok. Nyugat-Európában legutóbb Belgiumban készült felmérés, mely szerint a királyságban négy házasságra három válás jut. Ez azonban csak az átlag. A nagyvárosokban ma már egy év alatt több válást mondanak ki, mint amennyi házasságot kötnek. Esküvő után a párok átlagosan alig öt esztendőt töltenek együtt az oltártól a válást kimondó bírói ítéletig. Ma már több gyermek nevelkedik „csonka”, illetve ún. „átalakított” családban, mint amennyien édes szüleik közös otthonában. A még fél évszázada is mélyen katolikus Belgiumban ma már gyakorlatilag senki nem tartja szentségnek a házasságot. Sőt, a megkérdezettek óriási többsége hibának, bűnnek tekinti a megromlott házasságok kényszerű fenntartását. A kutatók szerint a házasságok felbomlásának fő oka, hogy megszűnt a nők kiszolgáltatottsága. A férfiakhoz hasonlóan egyre nehezebben és később szánják rá magukat az esküvőre.

A házasság, mint intézmény megítélése is megváltozott a közvéleményben. Ma már nem egyértelműen pozitív, sőt a kukkolótévé, az igénytelen „tömegkultúra” hatására az emberek többsége hajlamos idejétmúlt kötelemnek minősíteni. Csöndesebben mondják ki, hogy a férfiak számára lényegében megszűnt a házasságkötés egyik legfontosabb indítéka. Míg korábban esetinek számítottak, ma már életvitelszerűen, folyamatosan gyakorolhatóak az egyéjszakás kalandok. Akinek ez nem jön össze, annak kényelmesebb és olcsóbb megoldás a prostitúció. A tízmilliós Belgiumban legalább negyvenezer örömlány működik, lényegében szabadon.

Akad olyan, egyelőre túlzónak tartott előrejelzés, amely szerint a ma ismert, hivatalos házasság a század végére gyakorlatilag megszűnhet, vagy ritka furcsasággá válhat Európában. Ehelyett az emberek úgynevezett egyenrangú, tiszta (magánjogi szerződésekben rendezett, ám állami „áldással” nem bíró) párkapcsolatokban élnek majd. Mintegy hatvanévnyi felnőtt életük során átlagosan négy-öt különböző, hosszabb-rövidebb együttélést létesítenek a párok (azonos neműek is). Sőt, immár nem együttélésről, hanem egymással élésről beszélnek a szociológusok. Még túlzóbbnak tartott feltevések szerint visszatérhet a poligámia valamilyen formája is. A melegeknek a templomi esküvőről sem kell lemondaniuk. A svéd lutheránus egyház már szentesíteni is hajlandó a homoszexuális párok együttélését.

Népszabadság, Füzes Oszkár, 2004. július 13. (4. oldal)

[

Leszámolt az összes eddigi előítélettel egy német felmérés: Nem azért nem születik több gyerek Németországban, mert a nők karrieristák lettek, de még csak nem is azért, mert a házaspárok túl drágának tartják a gyereknevelést. Ennél prózaibb oka van: a megkérdezettek 44%-a arról panaszkodott, hogy nem talál megfelelő partnert, akivel családot alapíthatna. Voltak persze olyanok is, akik rút materiális okokra panaszkodtak. 40% például úgy látta, hogy a gyerekáldás munkahelyi bizonytalanságot okozna, közel 30% pedig a költségeket sokallta, de csupán 9%-a állította, hogy azért nem szül, mert kevés a bölcsőde és az óvoda. Holott a kutatók már évek óta a gyerekellátás hiányosságait kiáltották ki főbűnösnek, mondván, hogy a nők így képtelenek összeegyeztetni a munkát a családdal.

A kutatók most tanácstalanul állnak az új helyzet előtt, mert randevúk megszervezésében mégsem segíthetnek az állampolgároknak. A német állam amúgy rendkívül gyerekbarátnak tartja magát. Igaz, óvodákat nem nagyon létesít, de évente 150 milliárd eurót költ családtámogatásra. De a gyerekek száma mégis csökken, egy német nő ma már átlagban csupán 1,29 lurkót vállal, az egyetemet végzettek 40%-a pedig egyáltalán nem szül. A németek irigykedve tekintenek Franciaországra, ahol – szerintük – az ingyenes óvodáknak és bölcsődéknek köszönhetően ismét nő a születésszám. Kiderült ugyanakkor, hogy a pusztán anyagi támogatás csak ideig-óráig hoz eredményt: Svédországban csupán rövid ideig tartott az a babyboom, ami az egyéves, jövedelemfüggő gyermeknevelési segély bevezetését követte. Amerikában ezzel szemben se ingyenes óvoda, se gyermeknevelési segély, mégis több gyerek születik, mint Európában.

A német kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a tradicionális anyaszereppel lehet gond. A (nyugat)németeknél éppúgy, mint a mediterrán országokban, az anyának elsősorban a gyerek mellett volt a helye. Abban a pillanatban, amikor a nő ezen változtatni akar, kivívja a társadalom ellenszenvét: ha óvodába adja a gyerekét, akkor kegyetlen anya, ha nem szül, nem is nő. Ha meg otthon marad, lustának bélyegezik. A dilemmát sokan úgy oldják meg, hogy akkor inkább nem szülnek – pláne, ha még megfelelő férfit sem találnak.

Inotai Edit – Népszabadság, 2005. január 14. (21. oldal)

[

2004 őszén ellentmondásos döntést hozott a westminsteri parlament alsóháza. A gyermekekről szóló, hamarosan életbe lépő törvény részeként szavazásra került sor a gyermekek megverésével kapcsolatban. A képviselők nagy többséggel elutasították azt a javaslatot, mely teljes mértékben eltiltotta volna a szülőket a legapróbb fizikai büntetéstől is. Elfogadták viszont a kormány által beterjesztett verziót, mely minden olyan pofont, ütést megakadályoz, amely „látható nyomot hagy a bőrön, vagy lelki traumát okoz”. A gyermekverés jogi megítélésének pontosítása azért vált szükségessé, mert az eddigi, 1860 óta érvényben lévő szabályozás lehetővé tette, hogy a testi fenyítést alkalmazó szülők az „elfogadható büntetés” elvére hivatkozva védjék meg magukat a bíróság előtt. A jövőben viszont a „tényleges testi sérelmet” okozó szülőket akár öt évre is bebörtönözhetik.

A parlamenti döntést több oldalról is támadják. A brit egészségügyi bizottság elnöke, David Hinchcliffe[46] szerint a kompromisszum azt jelenti, Nagy-Britannia megsérti az ENSZ Gyermekjogi Konvencióját, illetve az Európai Emberi Jogi Konvenciót. A rendőrség attól tart, hogy a legapróbb bizonyíték alapján – például, amikor egy türelmét vesztett szülő arcul csapja gyermekét a szupermarketban, és annak elvörösödik az arca – feljelentések áradata indul el, elvonva a kapacitást a súlyosabb bűnügyektől. Tony Blair[47] kormányfő távol maradt a szavazástól, de korábban kijelentette: három idősebb gyermekét egyszer-egyszer meglegyintette, a most négyéves Leót azonban soha nem büntette testi fenyítéssel.

R. Hahn Veronika – Népszabadság, 2004. november 4. (23. oldal)

[

Angol kutatók kimutatták, hogy a házimunka jelentősen csökkenti a mellrák kockázatát. Több mint 200 000 asszonyt vontak be a vizsgálatba 9 európai országban, és egyértelműen kiderült, hogy minden testmozgás közül a házimunka csökkenti leginkább a mellrák veszélyét. Ez a megállapítás mind a fiatal, mind a klimax utáni hölgyekre igaz. A kutatók ezt az eredményt azzal magyarázzák, hogy a közepesen megterhelő és rendszeres testmozgás a leghatásosabb a szervezet karbantartásban. Sokkal hatékonyabban védi az egészséget, mint a nagy megterheléssel járó alkalmankénti tornagyakorlatok.

[

Betört a kultúra a balkánra. A minap meglepetésszerűen szembesültünk azzal, hogyan kell (kellene) emberhez méltó módon viselkednünk. Kósza mendemondák alapján értesültünk róla, hogy a nyugati országokban a polgárok nem csak a saját, hanem a honfitársaik javaira is figyelnek. Ha Angliában egy állampolgár észreveszi, hogy valaki kárt okoz másoknak, vagy bűncselekményt követ el, rendőrként fellépve le is tartóztathatja. Felszólíthatja, hogy kövesse, és bekíséri a legközelebbi rendőrőrsre. Nálunk viszont az a szokás, hogy az emberek nemhogy az idegenekkel, de a közvetlen szomszédjukkal sem törődnek. Nyugodtan kárt okozhat bárki bárkinek; nem kell attól tartani, hogy ezért valaki felelősségre vonná. Ezért nagy megrökönyödést okozott annak az angol férfinak az eljárása, aki szokatlan módon állított meg egy kamiont.

Az újsághír szerint a hűtőjére fekve akadályozta meg egy kamion továbbhaladását az az angol férfi, aki ily módon fejezte ki neheztelését azért, mert a sofőr járművével leszakított egy kábeltévé-vezetéket. A tulajdonos integetése ellenére nem állt meg, hanem a kár elismerése nélkül továbbhajtott. Az esetet látva angol vendége azonnal cselekedett. Ennek következményeként a 21-es út forgalma körülbelül egy órára leállt a kamion hűtőjére kapaszkodott brit férfi miatt, mivel jó ideig nem akadt senki a környéken, aki a testbeszéden kívül angolul is értett volna. A magyar kamionos Hatvan városában elhaladt a ház előtt, ahol az angol úr vendégeskedett, s eközben leszakította a kábeltévé vezetékét. Bár észlelte a balesetet nem állt meg, hogy elismerje az okozott kárt. Ekkor a brit robogójára pattant, megelőzte a városi utcákon nehézkesen kanyargó járművet, és – mivel másképpen nem volt képes jobb belátásra bírni a sofőrt – felkapaszkodott a kamion hűtőjére. A helyszínre érkező rendőrök egy alkalmi tolmács segítsége ellenére is nehezen értették meg, minek köszönhető a nem mindennapi útakadály. Aztán colstokot ragadtak, lemérték a jármű magasságát, és megállapították: valóban leszaggathatta a kábelt. Az igazságérzettől fűtött brit csak ekkor volt hajlandó elhagyni különös tartózkodási helyét. Ezt követően a rend őrei eljárást indítottak a kamionsofőr ellen, károkozás címén. Az angol férfival azonban nem tudtak mit kezdeni. Annyira meglepődtek az eljárásán, hogy nagy zavarukban őt is letartóztatták a közlekedés veszélyeztetése miatt.

Népszabadság, 2004. július 9. (20. oldal)

[

A terrortámadásoktól való félelem miatt a jegyek fele kelt csak el az athéni olimpián. A félelem hivatalos részről is megnyilvánult. Patriot rakétákat telepítettek a város köré, és helikopterek, valamint AWACS-felderítő gépek köröztek a sportcsarnokok s stadionok felett. Ide jutott a világ. Az újkori olimpiák eredménygyárrá váltak. A sportolók már nem vesznek részt az olimpiai játékokon. Túlnyomó részük nincs ott se a megnyitó ünnepségeken, se a záró gálaműsoron. A verseny időpontjára utaztatják ki őket, és 1-2 nap múlva már mehetnek is vissza. A teljesítményhajsza következménye a doppingszerek használata is. Ezen a téren mi kiemelkedő eredményt értünk el. A 2004-es athéni olimpián két aranyérmet is szereztünk a „doppingbajnokságon”. Hónapokon keresztül velünk foglalkozott a sportvilág. Szégyenünket tetézte az aranyérmek visszaadása körüli huzavona. Ez a botrány arra is rámutatott, hogy bukni már tudunk, de veszíteni még nem.

[

Stacey Wherman Feeley először azt hitte, kislánya csak játszik. Gyorsan meg is osztotta a képet a Facebook-oldalán, hogy férje is lássa. Az apja azt gondolta a kép, ami kislányáról készült, épp olyan cuki-vicces, mint a többi. Aztán kiderült, mi áll a jelenet hátterében. Az amerikai anyuka azt mondta, rögtön a telefonja után nyúlt, mikor meglátta, hogy kislánya a vécédeszka peremén egyensúlyozik, mert viccesnek találta a pillanatot. Csak jóval később tudta meg, hogy a bemutató apropója tulajdonképpen egyáltalán nem cuki, és még csak véletlenül se vicces. Sőt! Ami azt illeti, egészen szívszaggató. Az óvodás kislány ugyanis egy óvodai gyakorlat keretében azt tanulta meg, mit kell tennie akkor, ha fegyveres támadó ront be az épületbe, és néhányan a vécében ragadnak. Összetört az anyuka, mikor megtudta, miért állt hároméves lánya a vécédeszkára. Stacey ezt hallva úgy döntött, kiegészíti Facebook-posztját, amit eredetileg gyermeke apjának szánt, és ezt írta:

„Ahogy megtudtam, hogy a lányom miért csinálta, amit csinált, az egész jelenet ártatlansága elillant. Arra kérem a világ politikusait, vessenek egy pillantást erre a fotóra. Tényleg ilyen jövőt szánnak a gyermekeinknek, az unokáinknak? Hogy alig háromévesen óvodai mosdókban bujkáljanak és vécédeszkákon egyensúlyozzanak? Szeretném, ha a hatalmon levők látnák, hogy a döntéseiknek következményei vannak, hogy mi ezen a bolygón mindannyian ez alapján éljük az életünket.”

Stacey azzal zárta nyílt levelét, hogy ő, kertvárosi anyukaként nem tudhatja, hogyan kell megoldani a világ problémáit. De azt viszont pontosan tudja, hogy nem akarja, hogy gyerekének a jövőben deszkákon állva kelljen gyakorolni.

[

A világ legokosabb nője nem talál munkát Bulgáriában.

A háromgyerekes anya több diplomával és három tudományos fokozattal rendelkezik. Az elmúlt 44 évben közgazdaságtantól a pedagógiáig sok mindent tanult bulgáriai és brit egyetemeken, mégis még áruházi eladónak sem akarják alkalmazni. A hölgy képzettsége és 200-as IQ-ja révén nemrégiben nyerte el a világ legokosabb nője címet.

[

A brazil tévé egyik műsorában bemutattak egy írástudatlan péket, akit felvettek a Rio de Janeiró-i jogi karra. A 27 éves Severino de Silva csak a hecc kedvéért ment el a magánegyetem felvételi vizsgájára, és a kapott tesztlapokon különböző sorrendben beikszelte az A, A, C, D és E válaszokat. A blöffölés bejött, sőt a tesztkérdésekkel olyan pontszámot ért el, hogy felmentették az esszéfogalmazás alól, ahol azonnal kiderült volna a turpisság. A fiatalember nagyon büszke a teljesítményére. A sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy megtanul írni és olvasni. Most ugyanis analfabéta. Csak a nevét tudja leírni. Ez az eset is egyértelműen bizonyítja, hogy mennyit ér a tesztvizsga. Nemsokára hozzá nem értő szakemberek fogják elárasztani a világot. Ez az eset számunkra is figyelmeztető lehet. 2005-ben az Oktatási Minisztérium az „esélyegyenlőség” jegyében megszüntette az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákat. Sőt a felvételi elbeszélgetéseket is megtiltotta, hogy a felsőfokú intézményeknek esélyük se legyen arra, hogy szakmailag rátermett diákokat vegyenek fel.

[

Svéd pszichológusok 423 idős házaspár életét figyelték meg 5 éven keresztül. Ezalatt rengeteg kérdésre kellett válaszolniuk. Közöttük szerepelt az is, hogy: „Szoktak-e ajándékot venni vagy segíteni a rokonaiknak, ismerőseiknek, szomszédaiknak.” Vigyáztak-e a szomszéd gyerekeire, megjavították-e a kerítését, távollétében meglocsolták-e a virágait, lenyírták-e a füvet a kertjében. Arról is be kellett számolniuk, hogy maguk igénybe vettek-e ilyen szolgáltatásokat. 5 év után a vizsgálatban részt vevő 846 személyből 134 eltávozott az élők sorából. Az életviszonyaikkal kapcsolatos statisztikai számítások eredményei nem különböztek a hasonló felmérések adatitól. Egy adat azonban feltűnően kirítt a többiből. Azok közül, akik soha, senkinek nem segítettek; akik egész idő alatt csak magukkal törődtek, kétszer annyian haltak meg, mint az önzetlen segítőkész emberek csoportjából. Érdekes módon nem találtak különbséget azok halálozási rátája között, akik sem nem adtak, sem nem fogadtak el segítséget; és azok között, akik nem segítettek senkinek, de elfogadták a felajánlott segítséget. A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy a másokkal való kapcsolataink során nem az számít, hogy mit kapunk, hanem az, hogy mit adunk. Úgy látszik, hogy a segítőkészség, az adakozás sokáig életben tartja az embereket. Talán Isten akarja, hogy hosszú ideig éljenek, hogy minél tovább segítsék a világot.

[

Szégyenében életét vesztette egy férfi Japánban. A 49 éves magányos banki alkalmazottnak lejárt a munkaszerződése, amit a gazdasági válságra való tekintettel nem hosszabbítottak meg. Egy év után elfogyott a megtakarított pénze, ezért éhen pusztult. Mikor rátaláltak teljesen üres volt a hűtőszekrénye és a gyomra. Az ilyen halál egyáltalán nem ritka a távol-kelet országban. Japánban sok munkanélküli annyira szégyelli a kitaszítottságát, a társadalomból való kirekesztését, hogy nem veszi igénybe az állami segélyt. Inkább éhen hal.

[

Másfél évig tévézett egy halott Brüsszelben. A halottkém vizsgálatok szerint egy 70 éves férfi 2002 őszén szenderült jobblétre, miközben nézte a tévét az ágyából. Szomszédai azt hitték, hogy beköltözött egy szociális otthonba, ezért nem nyitották rá az ajtót. Halálát akkor fedezték fel, amikor a ház előtt focizó gyerekek másfél év után véletlenül berúgták a labdát az ablakán.

[

A New Scientist tudósítása alapján a Föld legtűrőképesebb élőlénye a medveállatka. A fél milliméternél is rövidebb medveállatka nevét arról kapta, hogy mikroszkóp alatt vizsgálva pufóknak látszik. Nyolc lába van, és úgy néz ki, mintha páncél borítaná. Fantasztikus adottsága, hogy –270 ^oC-os hidegben és +150 ^oC-os melegben is életben marad. Elviseli a röntgensugarakat, a radioaktív sugárzást, a vákuumot és a legmélyebb óceán mélyén uralkodó nyomásnál hatszor nagyobb légnyomást is. Normál körülmények között a tetőcsatornákban és az utcakövek repedéseiben él. A vízhiány sem árt neki. Azt követően is sikerült életre kelteni őket, hogy egy múzeum gyűjteményében száz évig szunnyadtak száraz mohában. Ezt az teszi lehetővé, hogy ilyenkor testük térfogata 50%-ra csökken, és majdnem teljesen kiszáradnak. Emiatt szervezetükben nem tudnak megtelepedni a vírusok, baktériumok és a különféle szövetromboló gombák. Kedvező körülmények közé kerülve, vízhez jutva aztán megduzzadnak a szöveteik, és életre kelnek.

[

Még hogy holt nyelv lenne a latin? A Horatius és Cicero anyanyelvét a ma napig hivatalosként használó katolikus egyház szerint semmiképp sem. Ezt nyomatékosítandó, a Szentszék kiadója, a Libreria Editrice Vaticana[48] egy új, mintegy 15 ezer címszavas szótárt jelentetett meg, amelyben a modern élet kifejezéseit gyűjtötte össze. Azokat, amelyek még nem léteztek a Római Birodalom 476-ban történt összeomlásakor. A Lexicon Recentis Latinitas[49] című kétkötetes latinolasz szószedet, amelyet egy korábbi szótár kiegészítőjeként készítettek el, a többi között arra talált választ, hogy hogyan nevezte volna Julius Caesar, mondjuk, a videotelefont (telephonium albo televisifico coniunctum)[50], a doppingolást (usus agonisticus medicamenti stupecfactivi)[51] vagy a csúcsforgalmat (tempus maximae frequentiae)[52].

A vaskos opust csak részben szánták azoknak a fordítóknak és nyelvtanulóknak, akiknek mindennapos fejtörést okoz a mai élet sajátosságainak a latin nyelvbe való átültetése: az elfogadott szakkifejezések hiánya nagyban akadályozta a pápai enciklikák szabatos megfogalmazását is. A mű alapgondolata attól a nyelvőrző Latin Alapítványtól származik, amelyet VI. Pál pápa a hetvenes években hozott létre, miután a II. vatikáni zsinat nyomán a katolikus templomokban latin helyett a nemzeti nyelveken kezdtek el misézni. A különös kifejezésgyűjtemény megtalálta az FBI (officium foederatum vestigatorium)[53] és Interpol (publicae securitatis custos internationalis)[54] megfelelőjét, de a latinosok ezentúl nem lesznek útmutató nélkül, ha olyan kifejezéseket akarnak lefordítani, mint a videokölcsönző vagy a mosogatógép. Az érintettek úgy érzik, hogy a kiadvány nem lesz „liber maxime divenditus”[55] avagy „liber venditissimus”[56] – azaz bestseller – , mert az ára 100 euróra rúg. A szerkesztőbizottságot azonban ez nem aggasztja, s most egy új köteten dolgozik, amely a komputerizációval kapcsolatos kifejezéseket gyűjti egybe.

[

Az adóbehajtás sajátos módját vezették be az indiai Radzsahmundi városában. Miután a helyi vállalkozók már 50 millió rupia (több mint 200 millió forinttal) tartoztak az önkormányzatnak, a város vezetői dobosokat béreltek fel, akik az adósok háza elé állva éjjel-nappal püfölték a hangszerüket. Nem kellett sokáig dobolniuk, mert már az első héten 18%-kal csökkent a köztartozás. Az adóbedobolás eredményessége láttán más települések vezetői is gondolkodnak a bevezetésén.

[

A nyugati világban sem ismeretlen ez a fajta ösztökélés. Az angol módszer szerint a magánnyomozó cégek oly módon bírják adósságrendezésre a fizetés alól kibúvókat, hogy a nap 24 órájában jellegzetes, „adósságbehajtó” feliratú öltözékben kísérik őket. A két megtermett marcona férfi fizikailag nem inzultálja az adóst, csak diszkrét nyomást gyakorol rá. Miután senki sem szereti, hogy mindenhová követik a kompromittáló feliratok, ez a módszer nagyon hatásos. Az ügyfelek túlnyomó része néhány nap után megkapja a pénzét, az adós rendezi tartozását.

[

Néhány brazil börtönben ludakkal helyettesítették az elektronikus jelzőrendszert. Nagy sikerrel, mivel teljesen megszűntek a fogolyszökések. Amióta a Paraiba folyó völgyében található négy intézetben hadrendbe állították a szárnyasokat, egyetlen rabnak sem sikerült illegálisan elhagynia a börtönt. A szárnyasokat közvetlenül a börtön fala mellé telepítették, és valahányszor elhalad valaki a fal mellett a ludak őrült zajt csapnak.

Népszabadság, 2004. december 2. (22. oldal)

[

Egy coloradói farmernek 517 dolláros pénzbírságot kellett fizetnie saját felesége elveréséért. Az összegből 500 dollárt tett ki a tettlegességért járó büntetés, 17 dollár pedig „vigalmi” adó volt. A farmer ugyanis azzal kérkedett a bíróságon, hogy szórakozásból verte agyba-főbe a nejét.

[

Már nem csak Amerikában alkalmazzák a nevelő célzatú büntetéseket. Az uruguayi bíróság 300 könyv elolvasására kötelezett egy tolvajt, aki 300 kilogramm sajtot lopott. Sumákolni nem lehet, mert a bűnösnek minden könyvről esszét kell írnia, és le kell adni a helyi rendőrségen.

[

2005. december 6-án egy sereg antitélapó lepte el Új-Zéland fővárosát. Aranyvasárnap több mint 40 télapó fosztogatott Wellington belvárosában. Bántalmazták a biztonsági őröket, sörösüvegeket hajigáltak, és még egy karácsonyfára is „rátámadtak”. Az egyik üzlet alkalmazottja így panaszkodott a rendőröknek:

− Beléptek a boltba, és azt mondták: Boldog karácsonyt! Aztán elkezdtek nyíltan lopkodni.

A hatósági vizsgálat során kiderült, hogy a garázdálkodás szervezett akció volt. A télapónak öltözött csoport így tiltakozott a karácsony elüzletiesedése ellen.

[

Egy winnipegi kisgyerek az otthoni telefonnal játszott. Összevissza nyomogatta rajta a gombokat, míg véletlenül bepötyögte rajta a 911-es számot[57]. Mivel az alig kétéves kisgyerek nem tudta elmondani mi a baj, a segélyhívó központban bűncselekményre gyanakodtak. Nyomban értesítették a rendőrséget. Amikor a helyszínre érkező rendőrök becsengettek az ajtón, a szülők igencsak meglepődtek. Kiderült, hogy a gyermek apja egy börtönből szökött bűnöző, akit régóta köröznek. Mivel már nagyon hiányzott neki a családja, egyszer meglátogatta őket. A gyerek éppen akkor játszott a telefonnal. A véletlen bejelentés után már nem volt nehéz elfogni.

[

Egy kínai iskolában kísértettel riogatták egymást a gyerekek, ami tragédiához vezetett. Szecsuan tartományban a diákok lefelé mentek az iskola lépcsőjén, amikor váratlanul kialudt a villany. Az egyik tanuló tréfából elkiáltotta magát, hogy itt vannak a kísértetek. Emiatt pánik tört ki, és menekülés közben a rémült gyerekek agyontaposták egymást. A tragédiának 8 halottja és 46 sebesültje volt.

[

Jobb sorsra érdemes mérnökeink karóraként hordható kocsmajelzőt fejlesztettek ki Nagy-Britanniában. Az elektronikus tájoló meghatározza az italozni vágyó helyzetét, azt továbbítja a felette levő GPS (Globális Helymeghatározó) műholdnak, amelyről pillanatokon belül visszaérkezik a négy legközelebbi kocsma címe és elérhetősége. A készülék a hazafelé vezető út megtalálásában is segít, amelyre sok esetben nagyobb szükség van, mint a kocsmába vezető út mutatásában. Azt azonban nem tudja megállapítani, hogy a lumpoló hány pint sörre van hitelesítve. Ezért lehet, hogy már csak négykézláb tud hazamenni. Máshol sem képesek értelmes feladat okkal ellátni a mérnököket. Ezért egy amerikai kutatóintézet speciális lábbelit fejlesztett ki az örömlányok számára. A topánok talpába műholdas helymeghatározó készüléket építettek, így nyomon követhető, hogy az éjszakai pillangók éppen hol „teljesítenek szolgálatot”. A japán fejlesztők is nagyon unatkozhatnak, mert újabban semmire sem használható idétlen termékekkel állnak elő. A Rolly nevű csodakütyü fejlesztési költségének egytizedéből rekonstruálni lehetett volna a Tesla-konvertert. Ebben a világban azonban csak ostobaságokra, baromságokra van pénz, a természet megmentésére senki sem áldoz egyetlen centet sem. Mellesleg ez a termék az emberiség figyelmének helytelen koncentrálódását is bizonyítja. Amíg civilizációnk jelenlegi mélyrepülése szinte senkit sem érdekel, ezt a hülyeséget eddig 16 millióan nézték meg a YouTube-on.[58]

[

Mivel nem tudunk, illetve nem akarunk előre fejlődni, hát visszafelé haladunk. A Lockhead-Martin repülőgépgyár tervezői kidolgozták egy 4000 személyes utasszállító léghajó tervét, amely két futballpálya méretű. Hossza 270 méter, és 71 méter magas lesz. Alsó, könnyűszerkezetes részén helyezik el az utasokat, vagy az 500 tonnányi teherárut. A járművet a két oldalára szerelt 2-2 légcsavaros gázturbina hajtja előre max. 100 km/h sebességgel. Bár az Aerocraft kerekekkel is el van látva, üzemeltetéséhez nincs szükség kifutópályára. A hajtóműveket fel- és leszálláskor függőleges helyzetbe lehet forgatni, így a motoros léghajó a hagyományos léghajókhoz hasonlóan fog közlekedni. A felhajtóerőt az utastér feletti hatalmas ballonba zárt héliumgáz szolgáltatja.

[

Ha így haladunk tovább, a következő állomás a szélvitorlával szerelt gépkocsi lesz. Miután környezetkímélő megoldásról van szó, kifejlesztéséhez állami támogatást lehet kérni. Valószínűleg vevő is lesz rá, mivel a szél ingyen van. Aki azt hiszi, hogy ez az ostobaság egyetlen fejlesztőnek sem jutna eszébe, nagyon téved. Nem csak eszükbe jutott, hanem ki is fejlesztették az első szélturbinás autót. A Stuttgarti Egyetem hallgatói szerkesztettek egy Ventomobil nevű járművet, amelyet szélturbina hajt. Az autó tetejére szerelt háromlapátos szélturbina forgó mozgását kardántengely viszi át a hátsó kerekekre. Ezzel a járművel már díjat is nyertek. Az Aelus Race 2008-as versenyén első helyezést értek el. A tudósítás azonban arról nem szól, hogy mit csinálnak vele, ha nem fúj a szél. Mivel fejlesztőink továbbra sem találtak maguknak értelmes elfoglaltságot, ezért feltalálták az okos hajkefét is, amely gyorsulásmérő és egyéb szenzorokkal méri, ha a kefélés túl erősen történik.

[

A tudósok azért nem hisznek a csodákban, mert ez csak úgy lehetséges, ha felborul a természet rendje. Mivel ez nem fordulhat elő, így csodák sincsenek. Mostanában azonban mind gyakrabban derül ki, hogy a csodákat olyan természeti törvények idézik elő, amelyeket eddig nem ismertünk. Így igenis léteztek csodák, és némelyiknek már a fizikai alapjait is megmagyarázták. Nemrég arról számolt be a New Scientist, hogy a Tokió Egyetem két fizikusa különösen erős mágneses teret idézett elő egy vízszintesen elhelyezett kémcsőben, mely nem volt teljesen megtöltve vízzel. A víz a kémcső végeibe tódult, középen száraz részt hagyva. Az 1994-ben felfedezett jelenség azért jött létre, mert a víz enyhén diamágneses anyag, amit taszít a mágnes. A megfigyelt jelenséget „Mózes effektusnak” nevezték el. Az igazi felfedezés azonban csak ezután következik, majd ha rájövünk, hogy ennek a jelenségnek semmi köze sincs a mágnesességhez. Isten nem mágneses térrel választotta ketté a Vörös-tengert, mert ehhez iszonyúan erős mágnesre lett volna szükség. A teremtő a közegellenállás törvényét használta erre a célra. Összesűrített éteri részecskékből falat emelt a kettéválasztott víztömegek közé. A víz szétválasztását is sűrített éteri sugárnyalábbal végezte, amit a megfigyelők erős szélnek véltek. Ebben nem is tévedtek, mert a koncentrált éter a levegőmolekulákra is hat, a légrétegeket is odébb tolja, megmozgatja.

A világ globalizálódása

Fokozott intenzitással folyik a Nyugat és a Kelet egymáshoz igazodása, a munkabérek kiegyenlítődése. A rendszerváltás utáni évtizedben a multinacionális vállalatok tömegesen telepítették át gyáraikat Kelet-Európába. A munkaerő iránti fokozott kereslet azonban megnövelte a munkabéreket ebben a régióban is. Megemelkedett a minimálbér, ezért a multik továbbköltöztek Kínába és Indiába. Ott a kelet-európai munkabérek felét kell csak fizetni a munkásoknak. Jelenleg a kelet-európai munkás egyötödét keresi a nyugat-európainak, a kínai munkaerő viszont az egytizedével is beéri[59]. Legalábbis egyelőre. Tíz év múlva azonban a kínai átlagfizetés el fogja éri a kelet-európait, a nyugati fizetések pedig csökkennek. Az életszínvonal nivellálódni fog.

A keresetek kiegyenlítődése természetesen nem tetszik mindenkinek. Ez ugyanis a nyugati országok munkavállalói számára jelentős életszínvonal-csökkenést eredményez. Munkabérének csökkenésbe viszont senki sem törődik bele szívesen. A németek oly módon próbálják áthidalni ezt a problémát, hogy iparvállalataik helyben tartása érdekében nem a munkabéreket csökkentették, hanem a munkaidőt növelték. A 35 órás munkahetet felemelték 40-re. Most ugyanazért a munkabérért 5 órával többet dolgoznak hetente. A német kancellár azonban nem tartja kizártnak, a 45, sőt az 50 órás munkahét bevezetését sem a későbbiekben. A közigazgatásban is megindult a visszarendeződés. Alig hogy kiharcolták a közalkalmazottak a 40 órás munkahetet, már meg is szűnik. A bajor miniszterelnök bejelentette, hogy 2004 szeptemberétől visszaállítják a 42 órás munkahetet a közszolgálatban. A szakszervezetek rettegnek tőle, hogy a két példa követőkre talál országszerte, és foggal-körömmel harcolnak a 35 órás munkahétért. Tiltakozásuk azonban süket fülekre talál. Az általános felháborodás lecsendesítése érdekében a politikusok felhívták a figyelmet arra, hogy az uniós jogszabályozás 60 órában maximálja a heti munkaidőt, és ez Németországra is érvényes.

[

Az európai országok tehát egyelőre kerülik az életszínvonal-csökkentés útját. Amerikában azonban már megindult a munkabércsökkenés. A texasi Nacogdochesben és az idahói Twin Fallsban a helyi lakosok 7-8 dolláros órabérérét, a feldolgozóipari átlag kevesebb, mint feléért is örömmel vállalták a három műszakos munkát. Az ok a kiszolgáltatottságuk. A környék tele van elhagyott üzemcsarnokokkal, raktárakkal, sehol sem találnak állást. Korábbi munkáltatóik áttelepültek a Távol-Keletre. Az új befektetők elégedettek, mert nem csak a munkadíj alacsony, hanem jóval magasabb a termelékenység, mint Indiában, és csekély a fluktuáció. Ezekben a kisvárosokban ugyanis csak egyetlen munkalehetőség van, nincs hová menni. A félfizetés pedig még mindig jobb, mint a semmi. Aki szeret dolgozni, azt megmenti a nyomortól. Előbb-utóbb az európai országok is kénytelenek lesznek ezt az utat járni. Ennek első jele, hogy az elektromos háztartási gépeket gyártó svéd Elektrolux 2014-ben közölte az olasz üzemeiben dolgozó alkalmazottaival, hogy vagy beérik ezentúl fele fizetéssel, vagy áttelepítik gyáraikat Magyarországra, illetve Lengyelországba.

A franciák is megkapták már az első fricskát a külföldi befektetőktől. Az amerikai Goodyear gumigyár elnöke kioktató stílusú levelet írt a francia kormánynak, arra panaszkodva, hogy keveset dolgoznak a francia alkalmazottak. Ezért észak-franciaországi Amiens-ben működő gyárukat haladéktalanul bezárják. Döntését személyes tapasztalatai is megerősítették: „Többször is jártam ebben a gyárban. A francia alkalmazottak magas fizetést kapnak, de csak napi három órát dolgoznak. Egy órájuk van a pihenésre és az ebédre, három órán át dumálnak, és csak három órát dolgoznak.” Nemtetszését közölte a francia szakszervezeti vezetőkkel is, akik azt válaszolták, hogy „ez így működik Franciaországban”. A legfőbb szakszervezet, a CGT vezetője „hatalmas sértésnek” minősítette a levelet. Szerinte az amerikai cégcsoport elnöke már közel van „az elmegyógyintézethez”. A Goodyear panasza eljutott a kormányhoz is. A gazdaságfejlesztési miniszter nem kívánta kommentálni a kijelentéseket. Hallgatását azzal indokolta, hogy „nem akar ártani Franciaország érdekeinek”. Helyette javasolta, hogy kezdjék újra a tárgyalásokat, de a Goodyear elnöke kizárta annak lehetőségét, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a gyár megmentése érdekében. Szerinte „Franciaországban hamarosan senki sem fog dolgozni, mindenki a kávéházakban fogja tölteni a napjait, vörösbort iszogatva.” Ezt követően a Goodyear bezárta az 1173 főt foglalkoztató gyárát Amiens-ben. Ez nem egyedi eset. Az elmúlt négy év alatt a francia iparban 120 ezer munkahely szűnt meg. A híradásokban vezető hírként szerepelnek a PSA-Peugeot-Citroen, a Renault, a Doux, a Sanofi, a Merck, a Kronenbourg és a Coca Cola sorozatos gyárbezárásai.

A jövedelemcsökkenés a nyugdíjakat sem hagyja érintetlenül. A német kormány nemrég 20%-kal mérsékelte a közalkalmazotti nyugdíjakat. Az ok ez esetben nem az iparvállalatok külföldre költözése, hanem a születésszám nagymérvű csökkenése, a társadalom elöregedése, a tanulási életszakasz meghosszabbodása, a járulékfizetés széles körű megkerülése. Az életszínvonal kiegyenlítődése extrém eseteket is produkál. Nálunk ez a nyugati határ menti fogturizmusban nyilvánul meg leglátványosabban:

„A pácienseiket féltő osztrák fogorvosok Ausztriában folyamatosan azzal vádolják magyar kollégáikat, hogy gyenge minőségű anyagokat használnak a kezelésekhez, kellő szakértelem nélkül. A magyar fogorvosok ezt cáfolják, és féltékenységre gyanakszanak.

− Osztrákok vagy németek? – kérdezem a soproni várostérképet böngésző középkorú pártól a fogorvosi rendelőben, ahol Mozart-dallamot permeteznek szét diszkréten a rejtett hangfalak. A fejüket rázzák.

− Londonból jöttünk. A házaspár bécsi barátjához érkezett kéthetes látogatóba. Az osztrákok ajánlották nekik, hogy ha már ilyen közel járnak Sopronhoz, csináltassanak új fogsort is maguknak. Kölcsönadták egyik autójukat, azzal jönnek át naponta kezelésre az angolok. Készülő fogsoruk a benzinköltséggel együtt a felébe sem kerül, mintha Londonban keresték volna fel a fogorvosukat.

− Nekem epekövem is van – panaszkodik a férj. – Otthon már előjegyeztek műtétre, de még vagy fél évet kell várnom. Lehet, hogy a köveket is kivetetem valamelyik magyar kórházban.

− Arról nincs referenciánk – inti le az asszony. – Örülj a szép fogadnak, a köveidet meg majd visszavisszük Londonba. Sopron számtalan fogorvosi rendelőjében persze inkább osztrák és német páciensekkel találkozik az ember. A pótlások iránt érdeklődő nemzetek sora azonban az utóbbi időben bővült. Egyre többen jönnek Olaszországból, Svájcból és a Benelux államokból is. Nemrég jelentek meg az angolok és az írek.

− Az egészségpénztárak a világon mindenütt szűkítik szolgáltatásaikat – magyarázza dr. Szilágyi László, a fog- és szájbetegségek főorvosa, a soproni Pannon-Med gyógyszálló tulajdonosa. – A betegek pedig számolnak. Ha ugyanazt a minőséget harmadáron megkapják, akkor eljönnek érte Magyarországra. Szilágyi főorvos soproni karrierje ha nem is tipikus, de mindenesetre jellemző.

− Tizenhat éve Kisvárdáról jöttem erre a vidékre – mondja nevetve. – Ez a szálló akkor a HungarHotels tulajdonában volt. Ők találták ki, hogy létrehoznak egy korszerű fogászatot. Az állami szanatórium adta hozzá az orvost. Nevezetesen engem, akit szintén fogorvos feleségemmel együtt barátaim csaltak át Sopronba. A svájci-magyar Dentalcoop cég biztosította a technikai hátteret és az eszközöket, meg a „doxaprecizitást”. Így kezdődött a soproni fogturizmus. Később Szilágyiék privatizálták a szálló rendelőit, majd pedig a hotelt is megvették, felújították.

− Hány fogorvos volt akkor Sopronban? – kérdezem Kienzl Jánost, a Dentalcoop igazgatóját.

− Legfeljebb húsz.

− És most mennyi?

− Kétszázan lehetünk – veszi vissza a szót Szilágyi főorvos. – Nehéz megmondani, mert az állandó doktorok alkalmaznak hétvégi segítőket is, egy-egy speciális feladatra pedig igény szerint máshonnan hozatnak orvost.

− Amikor ön idekerült, mennyivel volt olcsóbb a magyar fogászati kezelés, fogpótlás, fogsor, mint Ausztriában?

− Akkor a negyedébe került. Most már csak a harmadába. A Dentalcoop igazgatója – az ő cégének is vannak rendelői egyebek között Budapesten, Sopronban, a bükfürdői termálszállóban és a sárvári gyógyhotelben – siet leszögezni:

− A magyar orvosok ugyanolyan minőségű és eredetű anyagokkal dolgoznak, mint az osztrákok vagy a németek. Ezzel a megjegyzéssel el is jutottunk a magyar fogturizmus legvitatottabb pontjához. A pácienseiket féltő osztrák fogorvosok folyamatosan azzal vádolják magyar kollégáikat, hogy gyenge minőségű anyagokat használnak fel, kellő szakértelem nélkül. Az általam telefonon megkérdezett három bécsi fogorvos állította, hogy a Magyarországon kezelt osztrák betegek több mint felének később Ausztriában kell rendbe hozni a fogsorát.

− Szemenszedett hazugság, üzleti féltékenységről van szó – kommentálják dühösen a hallottakat a soproni fogorvosok.

− Népes családunk és széles baráti körünk hat éve jár Sopronba kisebb-nagyobb fogbajokkal – magyarázza egy eisenstadti (kismartoni) asszony az egyik rendelőben. – Én gyógyszerügynök vagyok, nagyjából látom, milyen jó anyagokkal dolgoznak a magyarok. A szakértelmükről pedig annyit, hogy jövőre ötvenéves lesz az önálló fogorvosképzés Magyarországon. Nálunk nemrég még nem is volt önálló fakultása ennek a szakmának. Ráadásul a magyar rendelők kora reggeltől késő estig fogadják a betegeiket, még a hétvégén is nyitva tartanak. Elegáns férfi nyit be a rendelőbe. Mondandójának lényege így hangzott:

− Amikor a bécsi fogorvosom megtudta, hogy Magyarországra járok kezelésre, kérte, hadd kukkantson bele a számba – mondja. – Nem is tagadta, hogy olyan hibákat keres, amelyek a magyar fogorvosok alkalmatlanságáról tanúskodnak. Azt mondta, van már három-négy ilyen esete. Az én fogaimra is hümmögött, de nem tudott besorolni a magyar fogorvosok »áldozatai« közé.

− Bizonyára itt is vannak »alaszkai aranyásók«, akik azt hiszik, elég a rendelő, s dől a pénz – kommentálja a történetet Szilágyi doktor. – Az ilyen orvosok azonban előbb-utóbb visszamennek oda, ahonnan jöttek.

− Azt nem értem, hogyha önök ugyanolyan anyagot használnak, mint a németek vagy az olaszok, hogyan kerülhet harmadába a fogpótlás – kérdem Szilágyi doktort.

− Az anyagár ugyanannyi, sőt már a rezsi sem sokkal kevesebb. A munkabéren tudunk rengeteget spórolni.

− A magyar orvos ugyanannyit keres, mint osztrák kollégája, csak háromszor annyit dolgozik érte – szúrja közbe Kienzl János. Egy olyan osztrák fogorvossal is találkoztam Sopronban, aki hetente két alkalommal a határ menti magyar város egyik rendelőjének a bedolgozója.

− Eljöttem a betegeim után – mondja a középkorú férfi. – Tíz potenciális osztrák páciens közül öt tudja vagy akarja megfizetni az ausztriai árakat. Őket ellátom a bécsi rendelőmben. A másik öt elmegy Sopronba, Mosonmagyaróvárra vagy Sárvárra. Én meg szépen jövök utánuk, s a bécsi árak harmadáért rendbe rakom a fogsorukat. Így ugyan kevesebbet keresek, de nem vesztem el a pacientúrámat ebben az éles versenyben.

− Nem volna egyszerűbb a bécsi rendelőjében csökkenteni az árakat?

− De igen, csak nem lehet. Azonnal fülön csípne a kamara. Ezért sírnak az Ausztriába kitelepedő magyar orvosok is, akik úgy gondolták helybe mennek, ne kelljen az osztrák betegnek Sopronba utaznia. Igen ám, de Ausztriában nem dolgozhatnak a magyarországi árakon. A határ menti fogászatnak nemcsak a szakszerű kezelésben muszáj élen járnia. Ha versenyképes akar maradni, a divattal is lépést kell tartania.

− Most éppen a fehér szín a közkedvelt – avat be Kienz János a kulisszatitkokba. – A fiatal lányok pedig sokszor azt kérik, hogy brillszilánkokat ültessenek az orvosok a fogaikba.”

Népszabadság, 2004. június 7. (8. oldal)

A fogturizmus töretlenül folyik tovább. Már nem csak Ausztriából és Németországból, hanem Angliából is tömegesen érkeznek hozzánk a betegek. A brit The Sunday Telegraph így kezdte terjedelmes összeállítását erről a jelenségről: „Néha komoly árat fizetnek az angliainál összemérhetetlenül olcsóbb magyarországi fogászati kezelésekért a brit páciensek, de az esetek többségében az alacsonyabb árért világszínvonalú kiszolgálásban részesülnek.”

Az már jó ideje közismert tény Nagy-Britanniában, hogy az ingyenes brit állami közegészségügyi szolgálaton (NHS) belül szinte lehetetlen hozzájutni fogászati ellátáshoz, mivel a fogorvosok tömegesen mondják fel NHS-szerződésüket, és csak magánrendelésen hajlandók fogadni pácienseiket. Ma már a brit lakosság csaknem 80 százaléka olyan térségben él, ahol egyáltalán nincs állami fogászati ellátás, a magánrendelőkben elvégzett kezelések azonban a többség számára megfizethetetlenül drágák. A minap komoly feltűnést keltett egy szakmai felmérés, amely kimutatta: a lakosság 6 százaléka kényszerült már arra, hogy saját magán végezzen el fogászati beavatkozásokat. Előfordult, hogy ciántartalmú pillanatragasztóval állítottak helyre letört koronát, sőt voltak olyanok is, akik harapófogóval húzták ki saját fájó fogaikat. Ebben a helyzetben egyre többen keresnek külföldi kezelési lehetőségeket, és a brit fogászati turizmus egyik elsődleges célpontja Magyarország.

A The Sunday Telegraph összeállítása szerint azonban Magyarországon sem jár mindenki szerencsével. A legnagyobb vasárnapi brit konzervatív lap a portsmouth-i illetőségű Lisa Hewer esetét taglalja hosszasan. Hewer fogpótlásra, fehérítésre és régebbi tömések kicserélésére utazott egy kevéssé ismert magyar városba, miután 3500 fontos árajánlatot kapott. A legalacsonyabb ár, amit ugyanezért a kezelésért brit magánpraxisok elkértek volna, 18 ezer font (6,5 millió forint) volt. A páciens azonban a magyarországi kezelés nyomán olyan heveny fogínyfertőzést kapott, hogy hazatérése után kórházba kellett szállítani. Arca úgy feldagadt, hogy a szemét sem tudta kinyitni, és olyan fájdalmai voltak, hogy már az öngyilkosság is megfordult a fejében. Szerencséjére egy liverpooli fogorvos felajánlotta, hogy ingyen elvégzi a helyreállító munkálatokat, miután ugyanezt a magyarországi klinika elutasította.

A lapnak nyilatkozó brit szakértők ugyanakkor elismerik, hogy a külföldre utazó brit fogbetegek 95 százaléka elégedett a kezeléssel. A cikk a pozitív példák között említi az Essex grófságban lakó Myra Lovett esetét. A 61 éves nő fogai saját elmondása szerint „rettenetes állapotban” voltak, és miután hosszasan kutatott NHS-fogorvos után, végül a magyarországi kezelést választotta. Lovett egy olyan cégre bukkant, amely az előzetes konzultációkat Londonban végzi el, majd a pácienst Budapestre utaztatja, ahol szállást is biztosít. A beteg háromszori budapesti utazással, szállással és kezeléssel együtt 7400 fontot (2,5 millió forintot) fizetett egy olyan igen összetett beavatkozásért, amelyért otthon 21 ezer fontot (7,5 millió forintot) kértek volna tőle. A magyar cég egy másik brit betege a lapnak szintén azt mondta: fontezreket takarított meg, ráadásul ugyanazt a kezelést, amit a brit magánpraxisok hat hónapra vállaltak volna, a budapesti klinikán egy hét alatt elvégezték. A klinika magyar társtulajdonosa a The Sunday Telegraphnak elmondta: cége havonta mintegy kétszáz brit pácienst kezel. Hozzátette: a fogászati kezelések ma már olyan drágák Nagy-Britanniában, hogy azt a középosztálybeliek sem engedhetik meg maguknak, ráadásul a brit magánfogorvosok naponta néhány beteget fogadnak csak... a délutánt pedig a golfpályán töltik.

Népszabadság, 2007. október 22. (20. oldal)

[

Állásárverésbe kezdett egy internetes honlap Németországban. Az aukciós munkahelyet vagy állást azonban nem az kapja meg, aki a legtöbbet fizet az ajánlatért, hanem az, aki a legkevesebbért vállalja a munkát. Egy takarítói munka magánházaknál jelenleg 9 eurós órabérnél tart a honlapon, de várhatóan lesz olcsóbb ajánlat is. A szakszervezetek bírálják az akciót, mondván: minden szektornak megvan a minimálbére, amelynél kevesebbért senkinek sem lenne szabad dolgozni. Most már csak az a kérdés, hogy az ily módon szerzett munkaerő milyen színvonalú lesz. Úgy látszik a német munkaadók nem ismerik azt a közmondást, mely szerint: „Aki mogyoróval fizet, majmot kap.”

[

„Főnök úr, fizetésemelést kérek. Éjt nappallá téve dolgozom, és a fizetésem pontosan annyi, mint 3 évvel ezelőtt.” Ugye ismerős ez a szituáció. Eddig mi is jó néhányszor próbálkoztunk efféle kéréssel, néha sikerrel. Mostantól azonban ezek a sirámok egyáltalán nem vezetnek eredményre. Az Egyesült Államokban sorra jelennek meg azok a könyvek, amelyek a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetéről számolnak be. A 7 × 24 című műből idézve az iménti beszélgetés így folytatódott: „Sajnálom kedves barátom. A jelenlegi világgazdasági helyzetben cégünk nem engedheti meg a bérköltségek növekedését.”

A szerző megállapítása szerint az Internet és a mobiltelefon korában a munkaadó igényt tart a munkavállaló szinte teljes idejére. Állandó készenlétben kell állnia, hogy alkalmasint bármikor berendelhető legyen a munkahelyére, illetve a szabadidejében is információt kell adnia a munkájáról. Ezáltal otthon is dolgoztatják, sőt ha szükséges, az éjszaka kellős közepén is felkeltik. Ma már egy átlaghivatalnok is úgy él, mint az orvos: a nap 24 órájában készenlétben kell állnia. Ezt a fajta túlórát persze senki sem fizeti meg. A munkaadók újabban állandó figyelmet és felkészültséget várnak el ugyanazért a pénzért, mint korábban.

Ha valaki szóvá tenné a munkaidő sajátos elhúzódását, a válasz többnyire így hangzik: „Ez a globalizáció” – vonják meg vállukat a főnökök. „Ha maga ezt nem vállalja, akkor kapok valakit Indiában vagy Kínában, aki tizedekkora fizetésért boldogan igent mond.” Amennyiben többen is zúgolódnak, akkor veszi a sátorfáját, és kitelepíti a vállalkozását Távol-Keletre. Ebben a helyzetben mit tehet a munkaválla-ló? Pirulákat szed. Az elmúlt években a nyugtatók és depresszióellenes tabletták forgalma minden rekordot megdöntött. A könyv beszámol egy középkorú nőről, akiről 40 éves korában az orvosok megállapították, hogy szklerózis multiplexben szenved. Azzal vigasztalták, hogy megfelelő kezeléssel még sokáig, csaknem panaszmentesen élhet. De nem számoltak a munkahelyi stresszel. Emiatt olyan gyorsan romlott az asszony állapota, hogy rokkantnyugdíjassá vált. Érdekes, hogy a főnököket egyelőre nem érinti a „globalizáció”. Olyan rossz ugyanis nem lehet a világgazdaság helyzet, hogy a főnökök fizetése ne emelkedjen folyamatosan.

[

B. Szilvia 26 éves budapesti lakos ugyanazon a napon két helyre adta be írásbeli jelentkezését: a kerületi terhességi tanácsadó soron következő vizsgálatára, illetve egy nagy beruházási tanácsadó cég álláspályázatára. Történt azonban, hogy egy óvatlan pillanatban összecserélte a borítékokat.

A terhesgondozóból hamar megjött a válasz:

Tisztelt cím, feltételezzük, hogy a részünkre elküldött levelét nem nekünk szánta. Mindenesetre azt tanácsoljuk, mindenképpen próbáljon meg elhelyezkedni azelőtt, mielőtt láthatóan gömbölyödni kezdene a pocakja, és akkor is körömszakadtáig tagadja, hogy várandós volna, különben tapasztalataink szerint többé a büdös életben nem kap állást. Tisztelettel, aláírás.

A beruházási tanácsadó válaszára egy kicsit többet kellett várnia, de aztán az is megjött egy napon:

Tisztelt cím, köszönettel vettük a megrendelést tervezett vállalkozásának gazdasági elemzésére. A levelében található információkból arra a következtetésre jutottunk, hogy az ön befektetése már megtörtént, és jelenleg a terv a kihordás szakaszában van. Sajnáljuk, hogy nem előbb fordult hozzánk, hiszen midőn szakembereink alaposan áttekintették a projekt kilátásait, egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények és a jövőben várható trendek teljes mértékben ellene szólnak. Indoklás: Sajnálattal vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy a tervezett vállalkozása nélkülözi az eredetiséget, ami pedig minden kezdeményezés sikerének egyik alapkövetelménye. Az ön jövőbeni projektjéhez hasonlóból jelenleg több mint hatmilliárd működik a világon, és ez a mennyiség egyre nő. A magyar piac is telítettnek tekinthető, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az olcsóbb bekerülési és üzemelési költségű távol-keleti egyedek várhatóan elözönlik majd hazánkat is. Az európai kontinensen történő terjeszkedést különféle tilalmak és kvótarendszerek nehezítik, ezekkel várhatóan a jövőben is számolni kell majd.

Számításaink szerint a tervezett vállalkozás kivitelezési és működtetési költségei messze meghaladják a várható bevételeket. A projekt megszületésekor és az üzemeltetés első szakaszában különösen az egyszeri, soha meg nem térülő kiadások magasak, a folyamatos működtetéshez szükséges költségek ekkor még viszonylag alacsonyak. Az üzemeltetéshez szükséges tárgyi eszközök beszerzése, fokozott elhasználódása igen nagy anyagi terheket ró a vállalkozóra. A gyors leírású eszközállomány (pl. cumi, gumibugyi, pelenka) mellett leírhatatlan mennyiségű egyéb kiadás (szülész, gyerekorvos, védőnő) hárul az üzemeltetőre. A vállalkozásnak ebben az induló szakaszában fokozottan kell számolni a környezetet erősen szennyező melléktermékek (kaka, pisi) eltávolításáról, ami szintén költségnövelő tényező.

A projekt működésének későbbi szakaszaiban a ruházás a leggyakoribb meg nem térülő beruházás. Az idő előrehaladtával exponenciálisan emelkednek a képzési, szakképzési kiadások is. Felhívjuk szíves figyelmét arra a nem mellőzhető körülményre, hogy ma Magyarországon igen alacsony az ön tervezett projektjének állami támogatása. Meg sem közelíti például a szarvasmarha-, illetve sertéstenyésztési ágazatban előforduló központi, illetve európai uniós szubvenciók elérhető mértékét. Ezért már döntésének előkészítésekor különös gondossággal kellett volna mérlegelni az egyes szóba jöhető piaci szegmensek megtérülési viszonyait. Kérjük gazdasági elemzésünk megállapításainak szíves tudomásul vételét! Ezúton értesítjük továbbá, hogy a cégünk által korábban meghirdetett állást betöltöttük egy önnél nyilvánvalóan jóval butább, lustább, tehetségtelenebb férfi munkaerővel, akiről viszont sokkal kisebb eséllyel feltételezhető, hogy teherbe esik. Tisztelettel, satöbbi, satöbbi.

Karcagi László – Népszabadság, 2005. június 4. (5. oldal)

[

Aki nem tud örülni semminek, annak nehéz elmagyarázni, hogy az élet szép. Igaz nem tündérmese, sőt talán több benne a rossz, mint a jó. De mi egyre kevésbé látjuk meg benne a jót. Csukott szemmel megyünk el a csodái mellett.

Végre tavaszodik. Elengedem a tömött villamost, inkább gyalogolok két megállót. Jól esik sétálni a régóta nélkülözött napsütésben. Nézegetem a kirakatokat, de nem hoznak lázba a leértékelve is túlértékelt áron kínált satnya trikók, pulóverek, tök egyforma – csupán márkájukban különböző – uniformisok. Valahogy nem vágyom rájuk, pedig minden tavasszal kitör rajtam a vásárlási téboly. Most inkább csak bámészkodom, mintha először látnám a várost. Ilyenkor megállok, és rácsodálkozok olyan dolgokra, amelyek mellett máskor úgy megyek el, hogy észre sem veszem. Ami azonnal feltűnt a tavaszi napfényben, hogy a nők arcáról eltűnt az a fajta ragyogás, ami gyengéd érzelmeket vált ki a férfiakból. Vagy nagyon nyúzottak, elcsigázottak és reménytelenül szürkék, vagy olyan agresszívan tökéletesek, hogy befagyasztanak minden közeledési kísérletet. Kinek van kedve beülni egy romantikus kávézóba olyan nővel, aki katonásan határozott, a létező összes pályázaton versenyképes, és annyira fontosnak érzi magát, hogy a randevún sem kapcsolja ki a mindig csipogó mobiltelefonját?

Egyik férfiismerősöm panaszkodott, hogy a hatalomvágy teljesen elvette a nők eszét. Bárkin képesek átgázolni azért, hogy egyre feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán. Mondhattam volna, hogy vannak kivételek is, de nem volt kedvem vitázni. Hiszen mint nő én is lépten-nyomon tapasztalom, hogy a beteges feltűnési és uralkodási vágy már-már elviselhetetlen mértéket ölt. Nem azt kifogásolom, hogy a nők is többre szeretnék vinni. Engem egészen más zavar. A módszer. Vegyük pl. Júliát, aki az égvilágon semmihez sem ért. Műveltsége, szakképzettsége enyhén szólva hiányos, de volt olasz férje mellett ráragadt a nyelvtudás, és a külseje a mai szabványoknak megfelelően üzletasszonyos. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy igazgatói állást töltsön be egy jó nevű cég magyarországi képviseleténél, ahol kedve szerint ugráltathatja a nála felkészültebb alkalmazottakat. Nem mintha egyes férfiak nem tennék meg ugyanezt, de a karrierista nőknél nagyobb teret kapnak a tipikus női jellemvonások: a gyűlölködés, az intrika, a kicsinyes piszkálódás és a bosszú.

Egy magasan képzett, háromgyermekes mérnöknő így panaszkodott: „Engem azért rúgott ki a főnöknőm, mert túl jól dolgoztam. A tulajdonosnak tetszettek az ötleteim, és a főnöknőm tartott tőle, hogy engem fognak kinevezni a helyére. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb mindenkit kifúr a cégtől, mert nála a gépírónő is alkalmasabb lenne vezetőnek. A megüresedett helyre pedig beülteti a saját rokonait.” Nem a nő vezetők ellen beszélek, hiszen köztudomású, hogy számarányukat tekintve Magyarországon jóval kevesebben vannak, mint a nyugati országokban. Hogyan is boldogulhatnának ott, ahol a jól képzett férfiaknak sem jut tisztességes állás. Ezért aztán a mindenképpen érvényesülni vágyó nők becstelen eszközöket alkalmaznak. A küzdelem ádáz, és aki erőszakosabb, az furakodik a jó pozíciókba.

Többnyire így születnek a csillogó női karrierek, amelyek azt a látszatot keltik, hogy az esélyek egyenlők. Valóban azok, de nem a szakértelem terén. Bárki nyerhet, aki elég gátlástalan. Miért ne lenne az, ha a sikeres embertől nem kérik számon az alkalmazott módszereket. A siker manapság kötelező, a sikertelent pedig irtózva elkerülik, mint a pestisest. A nők tehát foggal-körömmel hajtanak a sikerre. Illetve belepusztulnak a sikertelenségbe. Miután a látványsikerre kihegyezett szakmákban nincs lehetőség az elfogulatlan megmérettetésre, a legutolsóból is könnyen lehet éllovas. Mivel ez a helyzet világjelenség, a készségek sorvadása, sorvasztása odáig fajult, hogy már fel sem tűnik az alkalmatlanság. Bárhová megy az ember, mindenütt ugyanez a helyzet, ezért nincs szembetűnő különbség. A minőség egyre romlik, és az általános leértékelődésben felértékelődnek a nem éppen rokonszenves, ám sikerrel kecsegtető tulajdonságok: kíméletlenség, hányaveti magabiztosság, hatalmi téboly.

A kirakatban sikeres nők veregetik a saját vállukat. Elszántan célirányosak. Harsányan teli szájjal nevetnek, és alig mosolyognak. Eközben igyekeznek eltakarni azt, ami a kirakat mögött van: a sikertelen házasságokat, a szétszakadt barátságokat, görcsös félelmeiket a sikertelenségtől. Titokban arra vágynak, hogy igazán sikeresek legyenek valamiben. Egy testhez álló feladatban, a gyermekeikben, a szerelmeikben, a baráti kapcsolataikban, vagy akár egy jó vasárnapi ebéd elkészítésében. A 80 éves Hermina néni pl. arra a legbüszkébb, hogy nála jobb rétest nem süt senki. Annus néni pedig arra, hogy 70 évesen is megkérték a kezét. Az élet ilyen egyszerű, és ettől szép. Annyi mindennel kitűnhetünk a magunk erejéből, a saját adottságainkkal is. Mi értelme van a képességeinket meghaladó posztokért küzdeni? Miért gondolják azt sokan, hogy a sikert a megszerzett pénzzel, pozícióval mérik? A legnagyobb siker az önmagunkkal való elégedettség, az ha tudunk örülni a tavasznak, nyárnak, családnak, sőt mások sikereinek is.

Vadas Zsuzsa, Nők Lapja, 2000. október (27. oldal)

[

Ha volt nemzetközi sztárszínész a 19. században, akkor Bulyovszkyné Szilágyi Lilla mindenképpen annak számított. Ma már ugyan senki nem emlékszik rá, pedig a német nyelvű színház első számú színésznője volt, akinek Berlintől Drezdáig, Londontól Párizsig tömegek tapsoltak. Dumas regényt írt róla, Liszt Ferenc és koronás fők versengtek a kegyeiért Novellái, színdarabjai és regényei is rendkívül népszerűek voltak, ráadásul korának egyik legnagyobb mecénása volt. Az első magyar színházi dinasztiából származott, nagyapja és apja is színész, így ő már hétévesen a Nemzeti Színház szerződött tagja volt, kamaszkorában pedig főszerepeket játszott. 1848, március 15-én mindössze 15 éves volt, amikor a Landerer és Heckenast nyomda előtt meghallgatta a jóképű Bulyovszky Gyula szónoklatát. A márciusi ifjak egyik vezéralakja fél év udvarlás után feleségül is vette a lányt „Ha szeretsz, hűtlenül is hív vagy hozzám” – írta a vőlegény az esküvő előtt, és ezzel meg is fogalmazta kapcsolatuk lényegét. 35 éven át éltek a korban szokatlan nyitott házasságban, s egymás iránt érzett vonzalmukat végig szerelemnek nevezték. Életük végéig tartó levelezésük ma akár lélektani regényként is olvasható lenne, ami nem véletlen: a férj a forradalom után újságíróként lett sikeres.

Bulyovszky Lilla kirobbanó színpadi tehetség volt, aki nagyon is tisztában volt tálentumával. 1851-ben a Nemzeti Színházba szerződött, de nem volt hajlandó másodhegedűs lenni a kor divatos színésznői, különösen Jókainé Laborfalvi Róza mögött. Mivel nem kapott jó szerepeket, maga keresett lehetőséget. A párizsi bemutató után néhány hónappal magyarra fordította Dumas legújabb sikerdarabját. A kaméliás hölgyet, amelynek címszerepét ő játszotta el. De nemcsak korának sikeres külföldi darabjait választotta ki jó érzékkel, hanem íróként is magára talált. 22 éves korában már készen állt kétkötetnyi novellája, amelynek kiadásában férje volt segítségére. A jól játszható, könnyed, franciás társasági irodalom darabjai ezek, főhősei okosan csevegő márkik és vicomtok.

Néhány év múlva felmondott a Nemzetiben, és szabadúszó lett. Egy rajongója, Liszt Ferenc javasolta neki, hogy külföldön próbálja ki tehetségét. Hogy a zeneszerző miféle érzelmeket táplált iránta, arra egy fennmaradt leveléből következtethetünk: „Túl öreg vagyok ahhoz, hogy fiatal lányt szeressek”. Lilla végül 1857-ben Párizsba utazott, és ismeretlenül bekopogtatott kedvenc írója, idősebb Dumas ajtaján. A népszerű író pártfogásába vette, bemutatta a párizsi színházi világ minden fontos emberének, dicsérő cikket írt és íratott róla a lapokban. „A regényességig szép, és mintha semmit sem tudna a szépségéről! Ez a nő kétszeresen is a színpadhoz tartozik, gyönyörű vígjátékokat ír, amelyekben szellemdúsan s huszonötödik évének bájoló kellemével játszik” – írta róla egy francia újság. Lilla útinaplót vezetett párizsi élményeiről, és francia színházi bírálatokat írt a pesti lapokba.

Hamar rájött, hogy franciául nem fog tudni akcentus nélkül megtanulni, ezért elhatározta: Németországban próbál szerencsét. Az akkor 55 éves Dumas felajánlotta a lánynak, hogy elkíséri, és együtt keresnek olyan német színházat, amelyik foglalkoztatja a színésznőt. Közös útjukról szól Dumas Une averitute d'amour (Szerelmes kaland) című regénye, amely egy sziporkázóan tehetséges, fiatal színésznő és egy érzelmeit eltitkoló, középkorú férfi különös kapcsolatát is bemutatja. Dumas a neveket sem változtatta meg, így amikor a regény megjelent, Magyarországon mindenki Bulyovszky Lilla árulásáról beszélt. A regényben ugyanis ez a mondat hangzik el a szájából: „Magyar színésznő vagyok, és magyar nyelven játszom. A közönség, melyhez szólhatok, mindössze 6-7 millió ember. Én 30-40 millió emberhez akarnék szólni, német színpadon és német nyelven.” Gyulai Pál, korának legismertebb kritikusa így írt a Pesti Naplóban: „Ön vissza fog térni csalódva és bűnbánóan. Már késő lesz. Eljátszott három dolgot, melyek mindenike nagy kincs: a magyar közönség részvétét, egypár kipótolhatatlan szép évet, s ereje nagy részét.”

Lilla néhány hét múlva már a legkisebb német fejedelemség, Szász-Coburg-Gotha udvari színházában játszotta a Stuart Mária címszerepét. A bemutató óriási siker lett, az egyre ismertebb színésznő több nagy német színháztói kapott meghívást vendégjátékra. A pesti lapok közül csak a férje által szerkesztett Nefelejts számolt be külföldi sikereiről. Amikor Jókai Mór saját lapjában gúnyolódó cikket jelentetett meg a színésznőről, Bulyovszky Gyula párbajra hívta egykori barátját, amelyben végül ő maga sérült meg. A következő években Lilla von Bulyovsky már egyértelműen a német nyelvű színjátszás Európa-szerte elismert sztárja volt. Svájctól Londonig sok helyen fellépett. Élményeiről tárcasorozatot is közölt férje lapjában. 1864-ben hat hónap alatt nyolc színházban száz fellépése volt, pihenésképpen norvégiai körutazásra indult. Útjáról írott könyve félig országismertetés, félig egy vele utazó lengyel lány szerelmi története. A német nyelvű könyvet Norvégiában mai napig az ország első modern irodalmi leírásaként tartják számon. Ma leginkább Lilla női látásmódja miatt lehet érdekes a könyv. „Ellenkezőleg az arabssal, ki imái közt mindennap megköszöni Allahnak, hogy férfiúnak teremtette, teljes megelégedésemre nő vagyok”- írja a magyar nyelvű változatban.

1865-ben a müncheni Király Színházban a Stuart Máriában állt színpadra. A bemutatón ott volt II. Lajos, Bajorország királya is, akinek közbenjárására világsztárokhoz illő feltételekkel szerződhetett Münchenbe öt évre: magas fizetés, ő dönthet. szerepeiről, évente hat havi szabadság, saját színházi fogat, élethosszig tartó nyugdíj. Az uralkodó levelei arról tanúskodnak, hogy beleszeretett a nála nyolc évvel idősebb színésznőbe. Lillának egyszerre volt imponáló és terhes a nyilvánvaló királyi rajongás, amely azonban hozzájárult ahhoz, hogy még ismertebb legyen Európában. Dumas ebben a regényében írta meg a fiatal színésznő és a középkorú férfi különös kapcsolatát.

15 évi távollét után települt haza. Országos turnéra indult, fellépésein mindenütt ovációval fogadta a közönség. A pesti lapok azonban továbbra sem akarták megbocsátani külföldi karrierjét. A hazatért sztár kifejezetten jómódúnak számított, s hamarosan több budapesti bérház, villa és egy ausztriai luxusnyaraló tulajdonosa lett. Az ebből származó bevételek jelentős részét jótékony célra, árvaházak és nőegyletek támogatására fordította, de a sajtóban ezért is csak gúnyolták. 1878-ban végül megelégelte a támadásokat, egy vidéki körúton elbúcsúzott a közönségtől, és soha többé nem lépett színpadra. Színdarabjait egy ideig még játszották, de aztán azok is lekerültek a műsorról. 1883-ban meghalt „hűtlenül is hív” férje, Bulyovszky Gyula. Innentől kezdve minden energiáját jótékony célú alapítványok létrehozására és működtetésére fordította. Ismerősei visszaemlékezése szerint öregen is feltűnően szép maradt. 1909-ben halt meg egy grazi hotelben, hatalmas vagyonát egy árvaházra hagyta. Hagyatékában regények és műfordítások mellett korának legismertebb művészei és politikusai által írt szerelmes levelek, és Lilla hűvösen ironikus válaszai is fennmaradtak.

Színészkönyvtár – Bulyovszkyné Szilágyi Lilla: Színésznő, operaénekesnő, író, fordító.

Született: 1833. május 25. Kolozsvár. Elhunyt: 1909. december 11. Graz. Földi maradványait hazahozták, és sírja a Fiumei úti temetőben található.

[

Nem minden színésznőnk volt olyan szerencsés, mint Bulyovszky Lilla. Legnagyobb tragikánk, Jászai Mari életét születésétől kezdve haláláig tragédiák sorozata övezte.

Jászai Mari: „Sohasem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem.”

170 évvel ezelőtt, 1850-ben Ászár csak egy jelentéktelen uradalmi birtok volt az Esterházy grófok tulajdonában. Ám egy hideg februári hajnalon az egyik házban felsírt az az újszülött kislány, aki később alapjaiban forgatta fel a magyar színjátszás történetét, és híressé tette a dunántúli kisközség nevét. Marika[60] egyetlen lányként született egy négygyermekes családba, ahol az apa uradalmi ácsként dolgozott. Édesanyja, a nemesi származású Keszey Julianna, faluszerte híres volt szépségéről. „A színpadon az apám vagyok, az életben az anyám” vallotta később a színésznő. Ászáron még cselédeket is tarthattak, ám a nagyravágyó anya nem érte be ennyivel, ezért rábeszélte a férjét, hogy a meggazdagodás reményében költözzenek Győrbe. Számításaik nem váltak be, és rövid idő alatt teljesen elszegényedtek. Mari még ötéves sem volt, amikor édesanyja belehalt a megpróbáltatásokba és a szégyenbe. Szörnyű időszak következett. Mostohája éheztette, apja gyakran bántalmazta. Amikor Marika egyszer titokban megnézte egy vándorszínész-társulat előadását, apja egy szék lábához kötözte engedetlen gyermekét, és vízbe áztatott kenderkötéllel a meztelen hátát verte.

A kislánynak is be kellett segítenie a háztartásba, ezért már tízévesen cselédként gyerekfelügyeletet vállalt. Emlékiratában nem felejtette el megemlíteni patkányoktól hemzsegő ágyát.[61] Az első adandó alkalommal Pestre szökött otthonról, és néhány hónapig a Fekete Macskához címzett fogadóban szolgált fel. Amikor kitört a porosz-osztrák háború, egy cirkuszban dolgozott, onnan szegődött el a hadsereghez markotányosnőnek. A szolgálataiért kapott 300 forintból Bécsben elegáns ruhákat vásárolt, hiszen nem titkolt vágya volt, hogy színésznőnek álljon. Még 16. életévét sem töltötte be, amikor elszegődött egy kisebb társulathoz, ahol kezdetben csak statisztaszerepeket kapott. Ám annak ellenére, hogy hangja mély és hamis volt, ráadásul első, egymondatos szerepébe bele is sült, hamar felfedezték adottságait. Született tehetségét néhány évig Kolozsvárott kamatoztathatta, igaz, továbbra is borzasztó körülmények között. „Mindég éheztem. Minden garasomat színpadi ruhákra adtam ki, csak a súgónétól hozattam az ebédet, valami moslékfélét. Az utcán összeszedtem a sajt és kenyérhéjakat, otthon tűre szúrtam, körülégettem és megettem.”

Végül Jászai Mari páratlan színpadi sikereire felfigyelt a pesti Nemzeti Színház igazgatója, aki személyesen utazott el érte Erdélybe, és hívta meg a társulatához a nyugdíjba vonuló Jókainé Laborfalvi Róza helyére. Bemutatkozó előadásán Gertrudist alakította a Bánk bánból, de élete során több mint háromszáz darabban láthatták a színházrajongók. Szinte az összes shakespeare-i hősnőt eljátszotta, és ő volt az első Éva Az ember tragédiájában. Leginkább a tragikaszerepekben tündökölt, ezekhez jól illett a kor ízlésének megfelelő, temperamentumos pátoszi játéka. Színi iskolába nem járt. Őstehetség volt, ismereteit folyamatos tanulással mélyítette. Műveltségét oly tökélyre vitte, hogy fordított is. Ibsen John Gabriel Borkman című művét az ő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház. (Élektra kedvéért még ógörögül is megtanult. Emellett angolul, franciául, németül beszélt, és olaszországi útja előtt olasz nyelvleckéket vett.) Kedvelt időtöltése volt az írás, gyakran publikált újságokban. 1901-től a Nemzeti örökös tagja lett. Korának néma filmjeiben is szerepelt. (Csak az 1914-ben forgatott A tolonc című filmje maradt meg, amit nemrég digitalizáltak. A film egy ártatlanul kitoloncolt cselédlányról szól. Mellesleg ez volt Kertész Mihály első filmje, amit még itthon forgatott.)

Pályájának viharos sikereit nem követte nyugodt és kiegyensúlyozott magánélet. Ezen azonban nem lehet csodálkozni. Míg markotányosnőként többször is erőszakot tettek rajta a katonák königgrätzi csata poklában, sikerei csúcsán, egy-egy nagyszerű alakítását követően rajongói még a lovakat is kifogták a kocsijából. Kollégájával, Kassai Vidorral kötött házassága hamar tönkrement, s ettől kezdve szinte falta a férfiakat. Néha nála sok évvel fiatalabbakat is. Naplójában így vallott erről: „Mint az amazonokat, megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak. Aztán megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés.” Szeretői között ott találjuk Reviczky Gyula költőt, Szomory Dezső drámaírót, Feszty Árpád festőt és a híres néprajzkutató Herman Ottót is. A színésznő persze azt hangoztatta, hogy egész életében csak a nagy szerelemre várt. Stróbl Alajos, aki szobrot készített róla, csúnya szépségnek nevezte.

Jászai Mari az első világháborúban sebesültek előtt játszott a kórházakban, hogy enyhítse fájdalmukat. A fronton harcolóknak pedig ajándékcsomagokkal kedveskedett. Minden szabadidejét a sebesült katonák között töltötte, és minden jövedelmét rájuk költötte. Ellátta őket alsóruhával, dohánnyal, édességgel, könyvvel, szavalt nekik egész délutánokon át. Nem irtózott a szenvedéstől, a szennytől, és nem fogadott el sem köszönő szót, sem medáliát. Lakása valóságos raktár volt. Zsákszámra álltak ott a szeretetadományok, amiket a harcterekre küldött. Megtakarított kis vagyonát így költötte el a háború alatt, még adósságokba is keveredett.

Utolsó éveiben egyre ritkábban kapott szerepeket, ami lassanként aláásta az egészségét. Nem tűrte, ha az újságírók szóba hozták, hány éves. „A színésznek nincs kora!” mondta. Az idő múlásával azonban ő sem harcolhatott. Gyűlölte ugyan a dohányfüstöt, amit gyakran szóvá is tett, végül mégis a tüdejét támadta meg a kór. Többször esett át műtéten, súlyosbodó cukorbaja pedig nagyon megnehezítette színpadi fellépéseit. A színésznő alaposan felkészült a halálra. A Kerepesi temetőben vásárolt egy üres sírhelyet, amelyre az 1913-ban lebontott Nemzeti Színház gránitoszlopából kivésett sírkövet állíttatott. Amikor betegsége súlyosbodott, az emberek részvéte elől a János-szanatórium egyik szerény, fehérre meszelt, szűk szobácskájába menekült. Orvost nem volt hajlandó a közelébe engedni, a szenvedéseit könnyek nélkül, csendesen tűrte. Amikor érezte, hogy elérkezett a vég, a fal felé fordult, hogy senki se lássa az arcát, majd mély sóhajjal búcsúzott a világtól.

1926. október 5-én halt meg Budapesten a Városmajor utca 68. szám alatti kórházban (ma Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika). Az egész ország gyászolta őt. Temetésén százezres tömeg vett részt, és a hálás utókor a Vénusz bolygón egy krátert is elnevezett róla. Sírkövén egyszerű felirat emlékezik meg művészi nagyságáról: „Jászai Mari volt, míg élt; ki itt ím most céljához ért.” Első életrajzírója megható gondolattal búcsúzott tőle: „A magyar égbolt egy csillaggal szegényebb lett. S útnak indult egy új magyar legenda az ászári ácsmester cselédi sorsra szánt lányáról, aki királynő lett.” Napjainkban az ő nevét viseli a magyar kormány által 1953-ban alapított rangos színművészeti kitüntetés, a Jászai Mari-díj. (A díjhoz 1,4 millió forint összegű jutalom jár, amely illeték- és adómentes.) Emellett országszerte számos tér és utca őrzi a nevét.

Hegedűs Péter – Családi Lap, 2020. február (60-61. oldalak)

[

A XIX. század is bővelkedett kiváló művészekben. Nemzetünk nagyjai ebben az évszázadban élet, alkottak. Kiváló építészeinkről szobrászainkról, festőinkről, íróinkról, költőinkről ódákat lehetne zengeni. Énekesekből sem volt hiány. Sajnos az ő munkáságunk technikai fejletlenségünk következtében nem maradt fenn, kiválóságukról csak a korabeli újságokból értesülhetünk. Ennek a kornak ünnepelt operaénekese volt Hollósy Komélia.

Igazi drámai belépő volt Hollósy Kornélia érkezése erre a világra. Tizenegyedik gyermekként születése édesanyja halálát okozta 1827-ben. Pedig biztosan nagyon büszke lett volna a lányára, aki később a Magyar Királyság legnépszerűbb és legtehetségesebb énekesnője lett, és nemzetközi sikereket is aratott. A történelmet alakító ismert férfiak Ferenc József császártól Kossuth Lajosig megtiszteltetésnek tartották, ha a hangját hallhatták. A Kárpát-medencében élő örmény diaszpóra két jelentős családjából származó Korbuly Bogdán és Csausz Mária Magdolna 20 és 16 évesen házasodtak össze. Mire utolsó gyermekük, Kornélia megszületett, a Korbuly család már nagyon tehetős és tekintélyes volt. 1832-ben magyar nemesi rangot kaptak az uralkodótól. Ennek alkalmából magyarították családnevüket Hollósyra. A kis Kornélia és testvérei hamarosan mostohaanyát kaptak, és jólétben nevelkedtek a család birtokán, a Temes megyei Gertenyesen.

Kornéliát 11 éves korában beíratták egy temesvári zárdaiskolába, ahol kitűnően tanult, és különösen az énekórákat kedvelte, amelyeket a bécsi operaház kiérdemesült tenoristája tartott. Ő hívta fel apja figyelmét a kislány tehetségére, ám Hollósy Bogdán hallani sem akart arról, hogy lánya színészi-énekesi pályára menjen. Kornélia, aki 15 éves korára befejezte tanulmányait, kérlelte apját, hogy engedje el külföldi tanulmányútra. Terveit a családtagok is támogatták, és ő útjának anyagi fedezetére kikérte anyai örökségét és a hozományát. Elszántsága célt ért, egy idős rokona felügyelete alatt elutazhatott Bécsbe, ahol az udvari opera későbbi igazgatója oktatta, majd Milánóban tanult éneket két évig. 1845-ben, 18 évesen Korfu szigetén lépett fel először nyilvánosan: Verdi „Ernani” című operájában Elvira szerepét énekelte. Majd Torinóba hívták, itt figyelt föl rá egy híres német énekesnő, aki éppen társulatot szervezett bukaresti vendégjátékokra, és három hónapra szerződtette.

Magyar színpadon először Temesváron lépett fel 1846 tavaszán egy jótékonysági előadáson, Bellini „Az alvajáró” című operájában. Ettől kezdve szinte mindig telt ház előtt és hatalmas sikerrel énekelt. Üdvözlő és dicsőítő verseket írtak hozzá, amiket szórólapokon osztogattak az előadás szünetében. Első hazai sikereiről a Pesti Divatlap lelkes hangú cikkben számolt be, de édesapja megpróbálta elrettenteni a lányát ettől a pályától azzal, hogy a színésznők erkölcstelen életet élnek, meg hát egy nemes kisasszony nem énekelhet pénzért, nem mutogathatja magát színpadon. Kornélia ennek ellenére kitartott, és felutazott Pestre ismert orvos nagybátyjához, aki megszervezett számára egy vendégfellépést a Nemzeti Színházban.

Akkora sikert aratott, hogy a színház vezetői szerződtették őt 1846 augusztusától „első lírai énekesnőként”. Nagyon hamar ünnepelt művésznő lett. „Hangját nem lehetett megkülönböztetni a fuvolakísérettől” – írták róla elismerően. Egyik legsikeresebb szerepe volt Erkel „Hunyadi László” című operájában Garai Mária. Ebben a jelmezében örökítette meg őt Barabás Miklós kőnyomatos rajzán. Erkelnek egyébként kedvenc énekese lett, az ő kedvéért írt bele egy részt az operájába. 1848 politikai forgatagából se maradhatott ki. Lelkesen adakozott a honvédség felszerelésére és a Nemzeti Bank megalapítására, majd a forradalom ügyét szolgáló jótékonysági előadásokon lépett fel. Tagja volt a 18 asszonyból álló különös küldöttségnek, amely felkereste Kossuth Lajost a szállásán, és hatalmas rózsacsokrot nyújtott át neki, szalagján a következő felirattal: „Te leborultál a nemzet nagysága előtt, mi előtted borulunk le, lángszavú Kossuth Lajos.” Kossuth meghatott szavakkal köszönte meg a figyelmességet, és a küldöttség minden hölgy tagját homlokon csókolta.

Hazafias kiállásának a szabadságharc leverése után félelem lett a következménye. Megvált a Nemzeti Színháztól. Erre nyomós oka volt: katonatiszt József bátyját, aki egész ezredével átállt a magyar szabadságharc oldalára, a fegyverletétel után halálra ítélték, majd ezt börtönbüntetésre enyhítették. Cserébe Haynau, aki többször hallgatta a Nemzetiben Hollósy Kornéliát, nyilván nagyobb lojalitást várt el tőle a Habsburgok felé. A búcsúelőadáson maga a művésznő énekelte el Egressy Béni – az ismert dalszerző és író, akinek Kornélia volt titkos szerelme és múzsája – megzenésített versét, „A csalogány búcsújá”-t: „Fáj szívem fáj, majd megreped! / Maradnék én, de nem lehet. / Repülnöm kell egy időre / Más világba, messze földre...” A 24 éves díva festett arcképét a köztisztelet jeleként a Nemzeti Múzeum arcképcsarnokában helyezték el.

Hozományát is egy külföldi turnéval tudta összegyűjteni. Eljegyezte ugyanis őt a nemesi származású, jogász végzettségű Lonovics József. Ötször lépett fel a bécsi udvari operában, ahol Ferenc József császár is megtekintette az egyik előadást. Utána tizenhárom hónapon át vendégszerepelt Varsóban, ahol valóságos Hollósy kultusz vette körül, még az orosz cárné is meghívta udvari hangversenyeire. Külföldi meghívásait lemondva hazatért, és 1852 áprilisában összeházasodtak. Két fiúgyermekük született, de a kisebb gyermek kétévesen meghalt. 1855 tavaszán, 28 éves korában visszatért a Nemzeti Színházba. A következő hét év lett művészetének fénykora. Harminc operában szerepelt, hangjának terjedelme bővült, szépsége kiteljesedett, és ekkor már mindenki számára ő lett a "magyar csalogány”. Amikor csak tehette, magyar szerzők műveit is énekelte. Ez a sziporkázóan tehetséges örmény nő a magyar nemzeti kultúra jelképévé vált, hangja pedig biztatást jelentett a szabadság elvesztését gyászoló emberek számára.

A Lonovics család pesti lakásán olyan ismert emberek fordultak meg, mint Batthyány Lajosné, Eötvös József, Irinyi József, Vas Gereben, Szigligeti Ede, Laborfalvi Róza, Jókai Mór, Liszt Ferenc. Kornélia 35 éves korában, a csúcson hagyta abba a pályát. Búcsúfellépésén Melinda szerepét énekelte a Bánk bán ősbemutatóján. Erkel Ferenc nemzetiszín szalaggal átkötött babérkoszorút adott a művésznőnek, a közönség tapsviharral búcsúztatta. De ahogy első visszavonulásakor, most is adott még magának két évet, amikor körbeutazta az országot. Szinte minden nagyobb városban énekelt, előadásaira minden jegy elkelt. 1864-ben a család átköltözött Csanád vármegyébe, ahol Lonovics József egyre emelkedett a közigazgatási ranglétrán. Pesti iskolákban neveltették egyetlen fiukat, Gyulát, aki csak nyáron utazott haza az ezerholdas dombegyházi birtokra, ahol a színpad egykori királynője csendes, vidéki életet élt.

Egyetlenegyszer lépett csak fel: a Pest-budai Hangászegylet, amelynek alapító tagja volt fennállásának 25. évfordulóján. 1865 augusztusában mutatták be legelőször Liszt „Szent Erzsébet” oratóriumát, és ebben a közreműködést Hollósy Kornélia sem tagadhatta meg. Férjét 1879-ben csanádi főispánná választották, így Kornélia a megye első asszonya lett, a makói városháza főispáni lakásába költöztek. 1889 késő őszén az influenzajárványban József megbetegedett, majd hatéves lányunokájuk is elkapta. Kornélia, aki ápolta őket, maga is ágynak esett, és mivel évek óta vesebántalmaktól szenvedett, az ő szervezete nem birkózott meg a fertőzéssel. 1890. február 10-én, két hónap híján 63 évesen halt meg. Az egész ország gyászolta a „magyar csalogányt”.

Kölnei Lívia – Képmás, 2023. április (97-98. oldalak)

[

Blaha Lujza a magyar nyelvű színjátszás apostola, akinek fontos szerepe volt abban, hogy Budapest lakói megtanultak magyarul. A XIX. században akkora sztár volt, hogy azt ma már elképzelni sem tudjuk. A pesti erkélyéről nézte végig, amint teret neveznek el róla a hetvenedik születésnapja alkalmából. A korabeli beszámolók szerint temetése Kossuth Lajos búcsúztatásához hasonlított, amelyről tudható, hogy mai fogalmaink szerint tömegdemonstrációvá duzzadt. Országos népszerűsége, sőt kultusza ellenére teljes mértékben híján volt az allűröknek. Bár valójában mindig is drámai színésznő szeretett volna lenni, neve örökre a nótákkal és népszínművekkel fonódott össze.

Rimaszombat egyik városszéli házában jött világra. Apja, Reindl Sándor, a szabadságharc huszára, Várai néven vándorszínésznek állt. Az anya, Ponti Aloiza szintén színésznő volt, társulatukkal járták az országot. Mivel a szülés épp Rimaszombatnál indult meg, így keveredtek egy csizmadia házába. Az 1850. szeptember 8-án született kislányt Reindl Ludovikának keresztelték, de anyja lányneve után Lujzának szólította mindenki. Kicsi korától szerepelt a társulat darabjaiban, és vándorlásaik közben a falusi gyerekektől tanult énekelni. Szépen csengő hangját hamar kamatoztatta a család: ötévesen a felvonások között már nótáztatták a bogárszemű, kedves, szelíd kislányt. Eleinte apja után Várai Lujza volt a művészneve, aztán (mert a papa korán meghalt) gyámapja után Kölesi Lujzaként lépett színpadra. Blaha Lujza pedig 15 évesen lett, a férje nevét átvéve.

Pályáját ő is vándorszínészként kezdte. Ennek során az ő sorsa is nyomor, hideg, éhség, végtelen szekéren zötykölődés volt. Anyja úgy próbálta könnyebbé tenni életüket, hogy a 15 éves lányát férjhez adta a 22 évvel idősebb Blaha Jánoshoz. Eleinte még beszélni sem tudtak egymással, mert Blaha János nem tudott magyarul, Lujza pedig nem beszélt németül. Így eleinte kézzel-lábbal mutogatva kommunikáltak egymással. Blaha Lujza számára azonban ez a házasság sikeresnek bizonyult. Nem csak a nevét köszönhette neki. Második férjével ellentétben a karmester Blaha János támogatta a színészi karrierjét. Megtanította a zenei alapokra, és mai kifejezéssel élve menedzselte őt. 16 évesen Debrecenbe szerződött, aztán a férje beprotezsálta egy bécsi színházba, ahol vendégjátékával nagy sikert aratott. Ám hiába tartóztatták, nem maradt ott. Vágyott vissza a hazájába, magyarul akart játszani.

Habár a lelke mélyén mindig drámai színésznő szeretett volna lenni népszínművekben, operettekben és operákban kapott szerepeket. Kedves, jószívű, közvetlen karaktere, formás termete, pirospozsgás arca, a zenés, könnyed darabokra predesztinálta, míg kortársa, az életben is drámakirálynő Jászai Mari vitte a „sztártragika” vonalat Antigonéjával, Évájával, Gertrudisával. A népszínművekben első perctől kezdve óriási sikere volt. Ebben nagy szerepet játszott, hogy magyarul énekelt, játszott egy olyan városban, melynek nyelve Buda és Pest egyesítésének idején még a német volt. Hatására a betelepített svábok, szászok és a zsidók is elkezdtek magyarul tanulni. A nemzet csalogányaként emlegetett istennő, gyakorlatilag elhódította a pesti német színháztól a közönséget, és lenyűgözte még a walesi herceget is, amikor megnézte egy előadását. A kerületek neve és az utcanevek is magyarrá váltak, és Budapest egy 700 ezres lakosú világvárossá fejlődött, amely Európa-szerte híres volt a kulturális életéről, kávéházairól, gyógyfürdőiről és éjszakai életéről.

Blaha Lujza évtizedeken át ünnepelt primadonnája volt a Nemzeti Színháznak és a Népszínháznak. A XX. század elején viszont a népszínmű kiment a divatból. Ez azonban nem törte ketté karrierjét. Prózai szerepeket vállalt különböző színdarabokban. Színésznőként is nagy sikere volt. A Nemzeti Színház 1901-ben indította útjára az örökös tagság intézményét, amit elsőként Blaha Lujza kapott meg. Széll Kálmán miniszterelnök tüntette ki ezzel a címmel. 1908. január 10-én ünnepelte 50 éves művészi jubileumát. Ekkor játszotta el Csiky Gergely népszerű vígjátékában, a Nagymamában Szerémy grófné szerepét. Gyakran vállalt vendégszereplést vidéki színházakban is. Kassán, Balatonfüreden, Székesfehérváron egyaránt nagy sikere volt. 1909-ben Móricz Zsigmond Sári bírójában tündöklő alakítását a kritika és a nézők egyaránt dicsérték. 1920-ban országos ünnep keretében megülték 70 éves születésnapját. Ezt követően visszavonult. A Nemzeti Színház után az Országos Színészegyesület is örökös dísztagjává választotta. Nyugdíját a székesfőváros tanácsa 1 200 000 koronában állapította meg.

20 éves sem volt, amikor Blaha János tüdőbajban meghalt. Ezt követően még kétszer férjhez ment, de egyik házassága sem lett sikeres. Ez azonban már nem gátolta karrierjét. Kifejező mimikája és biztos alapokon álló tánctudása révén két korai némafilmben is szerepelt. A filmezést azonban hamar abbahagyta, mert zavarta a hang hiánya, az elmaszkírozás, a némafilmekre jellemző teátrális mozdulatok. 76 éves korában, 1926. január 11-én halt meg tüdőgyulladásban. A Kerepesi temetőben nyugszik imádott Jókaija szomszédságában. A nemzeti gyász kísérte szertartáson kétszáz fős cigányzenekar húzta kedvenc nótáit. Többek között a „Cserebogár, sárga cserebogár” a „Mi mozog a zöld leveles bokorban” vagy a „Lehullott a rezgőnyárfa aranysárga levele” című dalokat. Ezek a tömegjelenetek a temetésén történtek: https://www.youtube.com/watch?v=pPnw8HEdJdg (Sajnos a hang hiánya itt is sokat ront a szertartás ünnepélyességének átélésén.) Hangját is csak két 1920-as években készült zajos, torz gramofonlemez őrzi: https://www.youtube.com/watch?v=KLgCMV1i5p0 és https://www.youtube.com/watch?v=IR6_z9V1wlQ

Kurucz Adrienn – Internet, https://wmn.hu/kult/54327

[

Egy ismert színészünk mondta egyszer, hogy: „Nem irigyellek titeket fiatalokat, mert tiétek a jövő.”

− Honnan jössz?

− A munkahelyemről.

− Hová mész?

− A munkahelyemre.

Meglepő, de ezek a mondatok nem családi körben, házaspárok beszélgetéseiben hangzanak el. Egyetemeken hallani ilyet, egyre gyakrabban és egyre több diáktól. Közülük nagyon sokan dolgoznak ma már, napi több órát, akár a hét minden napján. Nem, nem ifjú sztahanovisták ők, akiket lelkesítő eszmék sarkallnak egyre jobb teljesítményre. Nem a nemesítő munka, hanem a kényszer viszi rá őket. Néhányukat napi megélhetési gondok gyötrik, a többség mégsem ezért dönt úgy, hogy szabadidejéből (és ami még rosszabb: tanulóidejéből) leadva munkába áll. Kényszer van. Teljesítménykényszer. Megfelelési kényszer. Kényszer, hogy láss tisztán: a munkaerőpiac stagnál, hosszan sorjáznak a hivatalnál a diplomás munkanélküliek. Ha te majdan állást akarsz, meg kell küzdened érte. A tét nagy, a megoldás egyszerű: légy mindenkinél jobb, okosabb, kreatívabb, lojálisabb, és ami a legfontosabb: teljesítőképesebb.

A keresést pedig kezdd idejében: az a nyerő, aki minél hamarabb dönt, pályázik és bejut. Kezdj dolgozni, hogy megismerjenek! Hátha csak egy pillanat műve lesz, meglátnak és megszeretnek, és kimondják a bűvös szót: maradj! Akkor elégedetten hátradőlhetsz majd, hogy igen, de ez csak egyetlen pillanat lesz, hiszen vár a munka. Nem is baj, hogy nincsen időd gondolkodni. Így legalább nem jut eszedbe szüleid egykori mondása, amelyet a ködös múltba révedő tekintettel emlegettek: „azok a csodaszép, boldog egyetemi évek”. Az az 5, néha 6 év, amikor az ember még ráér késő éjszakáig kávézóban-sörözőben ücsörögni a barátaival, egy egész délutánon át focizni vagy táncolni hajnalig. Amikor magasröptű gondolatok foglalkoztatják, és világnézetről, földgolyót rengető ideákról cserél eszmét. Jó, hogy nincs időd erre gondolni. Akkor ugyanis rádöbbennél, hogy neked már nincsen választásod.

Gálfi Lilla, Népszabadság – Pályakép melléklet, 2004. november 18. (3. oldal)

[

A mezőgazdaságban dolgozók helyzete sem jobb. A fejlődő országok panaszt tettek a WTO-nál hogy a nyugati kormányok által nyújtott óriási mezőgazdasági támogatások miatt versenyképtelenné váltak. A nyugat-európai országokban tevékenykedő parasztok irreálisan alacsony áron jelennek meg a termékeikkel a világpiacon, mert a veszteségeiket fedezik a tetemes anyagi támogatások. Indiában, Kínában, Brazíliában és a többi szegény országban azonban a parasztok nem kapnak semmilyen támogatást, sőt Kínában még termékdíjat is kell fizetniük minden piacra vitt áru után. Így tizednyi jövedelemre sem képesek szert tenni, mint a nyugat-európai termelők. A többoldali tárgyalások azzal végződtek, hogy a Világkereskedelmi Központ kötelezte a nyugat-európai országokat, hogy folyamatosan csökkentsék a mezőgazdasági termelőknek nyújtott támogatást. Ezáltal ebben a foglalkozási ágban is elkerülhetetlenül apadni fognak a jövedelmek.

A mezőgazdasági szubvenció zsugorodása legérzékenyebben az Európai Unió új tagállamait fogja érinteni. A kelet-európai parasztok jelenleg az uniós támogatások egyharmadát kapják. A megállapodások szerint a nekik biztosított dotáció csak fokozatosan, három lépcsőben érheti el a nyugati szintet. 2012-ben valóban megszűnik majd a különbség az egyes tagállamok között, de nem úgy, ahogy szeretnénk. Mivel a nyugat-európai országokban fokozatosan leépítik a mezőgazdasági támogatásokat, kelet-európai országok parasztjai nyolc év múlva sem fognak több dotációt kapni, mint most. Mi is áldozativá válunk annak a világjelenségnek, hogy a munkabérek nem felzárkóznak, hanem kiegyenlítődnek.

[

Minden új esztendő egyre nagyobb bizonytalanságot tartogat számunkra. Sem a rendszerváltozás, sem az Európai Unióhoz való csatlakozás nem hozott megnyugvást. A biztonság hiánya, az elhatalmasodó szorongás lassan kikezdi azokat az alapvető értékeket, amelyeken a nyugati világ szabad versenyes piacgazdasága és parlamenti demokráciája alapul. Nálunk ez az értékrend anélkül erodálódik, hogy igazán megszilárdult volna. Név nélkül nyilatkoznak munkát kereső nők. Már az anonimitáshoz való ragaszkodásuk is árulkodó. Úgy érzik, van okuk félni a véleményük, egyáltalán a szókimondásuk miatt. Most nem a diktatúra valamelyik intézménye, hanem a lehetséges munkaadók jegyzik meg az elégedetlenkedőt. Azt mondják a fiatalabbak: rosszak az esélyeik a munkaerőpiacon, mert a munkáltató attól fél, hogy szülni mennek, kiesnek a munkából, beteg lesz a kisgyerek; hogy majd nem akarnak túlórázni. Volt, aki megemlítette: a vállalkozó már olyannyira a maga tulajdonának érzi a munkavállalót, hogy a szebb fiatal nőket szexuális szolgáltatásokra is rá akarja venni. Ettől nem véd meg a törvény – bizonyítani nagyon nehéz, és ha sikerül, akkor sem a nyugalom jut osztályrészül, hanem a garantált állásvesztés.

45-50 éveseket és idősebbeket azért nem vesznek föl, mert túl idősek. A férfiakkal az a gond, hogy rosszabbul tűrik a munkanélküliséggel járó feleslegességérzést, nem foglalják úgy le őket a családi teendők – szorongásukat hajlamosabbak italba fojtani, és mire esetleg újra lenne munkájuk, már nem alkalmasak rá. A fiatal diplomásokból túltermelés van; hiába tudnak mind több nyelvet, szereznek egyre több szakképzettséget, nincs rájuk szükség. Egyáltalán sehol semmire sincs szükség. De a vállalkozókat még inkább átitatja a bizonytalanság, mint a munkavállalót. A kisvállalkozó csak úgy él meg, ha tevékenysége felében-harmadában a szürkegazdaságban működik. Ezért folyton szorong, mert a különböző hatóságok ellenőrei is pontosan tudják ezt: ha nem korrumpálja őket, lebuktatják, ha korrumpál, akkor a feketén megszerzett jövedelmét meg kell osztania. De láttam én kétségbeesett topmenedzsert is: a multinacionális cég helytartója, aki élet-halál ura a saját beosztottjai körében, ijedt kamaszként futott fűhöz-fához, amikor – gyanús körülmények között – veszni látszott egy nagy értékű közbeszerzési pályázat.

Van persze számos előnye ennek az új világnak. Van, akit örömmel tölt el, hogy felgyorsult az élet, kitágult a világ; hogy folyamatos a verseny, ki lehet válni. Nemcsak veszíteni lehet, hanem győzni, nagyot nyerni is. Nem kevesen vannak, akik szemében az előnyök nagyobbak, mint a hátrányok, akik ma ezerszer jobban érzik magukat, mint az egyenlőbb esélyek Prokrusztész-ágyában[62]. Úgy érzékelem azonban, hogy a többség, a társadalom derékhada elbizonytalanodott – részben a saját értékeiben, részben pedig abban az értékrendben, amely mind többek leértékelődését teszi lehetővé. Nem hiszek abban, hogy a biztonság hiánya pozitív energiákat szabadít fel az emberben. Inkább azt tapasztaltam irigykedve a Nyugat-Európában élő ismerőseimen, hogy a biztonságérzet derűssé, magabiztossá tesz.

Mostanában viszont azt látom: ahelyett, hogy mihozzánk is eljutna az ő biztonságuk, Nyugat-Európában is terjedőben van a mi bizonytalanságunk. Látszik ugyanis, hogy a lisszaboni EU-csúcs jövőképével ellentétben 2010-re sem lesz teljes a foglalkoztatottság az Európai Unióban. Sőt! Leépülnek a munkavállalói jogok, nő a munkaidő, csökken a reálbér, újabb és újabb támadások indulnak a létbiztonságot megalapozó intézmények ellen. Az élősködő munkanélküli SZTK-ra kapja a Viagrát! – szól a demagóg kampány, de közben nemcsak ő a célpont, hanem mindenki, akinek a biztonságát eddig a jól kiépített jogrendszer védelmezte. Már látszanak a repedések nemcsak az átlagpolgárok biztonságán, hanem a nézeteiken is. A hiperliberális Hollandiában egyre népszerűbbé válnak szélsőséges nézeteket hirdetők, az EU nettó befizető, gazdag országai pedig csökkenteni akarnák az unió közös költségvetését. A növekvő bizonytalanság a fejlett világban is aláássa a stabilitást, és vele az élhető élet esélyeit.

Tanács István, Népszabadság, 2005. január 13. (3. oldal)

[

A munkaügyi statisztikák nem mutatják ki, a politikusok pedig szemérmesen hallgatnak róla, hogy a munkanélküliek jelentős része nem is akar dolgozni. Minek, ha anélkül is meg lehet élni. Hogy miként? Például így:

Jó estét kívánok, főnök úr, elnézést, hogy megállítom, de kérem, segítsen ki valamennyivel! – szólít meg egy köpcös, karikalábú, ötvenes férfi, aki egy szuszra mondja el mondókáját Pécs legforgalmasabb promenádján, a Király utcában.

− Mi a gond, miért égett le ennyire? – kutatom a férfi alázatos tekintetét.

− A kisfiam beteg. Rákos. Bent fekszik a négyszáz ágyas klinikán.

− Hogyhogy nem a gyerekklinikán ápolják? – lepődöm meg.

− Ott ápolták, de annyira súlyos volt az állapota, hogy átvitték a négyszáz ágyasba. Nagyon sokba kerülnek nekem az orvosok, nagyon sokba.

− Értem... – bólintok. – Van Pécsett egy alapítvány, amely a rákos gyerekek családját segíti. Ha akarja, összehozom magát ezzel az alapítvánnyal. Menjünk be a klinikára, hadd ismerkedjek meg a kisfiával, és odabent megbeszéljük, hogy miképp lehet magukon segíteni.

− Őrajta már nem lehet, mert a kisfiam meghalt. Rajtam segítsen, tegnap óta nem ettem.

− Van magának valami munkája? – viszem tovább a szót.

− Főnök úr, én lennék a legboldogabb, ha lenne munkám, higgye el, én lennék a legboldogabb. De nincs, hiába megyek bárhová, sehol sincs.

− Hány éve nincs munkája?

− Tizenöt éve, főnök úr, tizenöt éve.

− Legutóbb hol próbálkozott?

− Mindenhol, főnök úr, mindenhol.

− De mégis: hol?

− Már nem is tudom, annyi helyen próbálkoztam, annyi helyen.

− Tudja mit? Segítek magának. Ismerem a pécsi munkaügyi központ vezetőjét. Holnap bemegyünk, és ő biztosan talál magának valamilyen munkát.

− Főnök úr, nagyon hálás leszek magának, igazán, nagyon hálás leszek.

− Akkor reggel kilenckor találkozunk a munkaügyi központ előtt. Jó lesz így?

− Nagyon jó, csak én nem tudom, hogy hol van a munkaügyi központ.

− Azt akarja mondani, hogy tizenöt éve munkanélküli, és még nem volt a munkaügyi központban?

− Lehet, hogy voltam, de már nem emlékszem.

− Akkor hol találkozzunk?

− Hát, nem is tudom – morfondírozik, aztán kiböki: – Talán a vasútállomás előtt.

− Rendben – hagyom rá – , találkozzunk az állomás főbejáratánál.

− De főnök úr, addig is segítsen ki valamennyivel. Tegnap óta nem ettem.

Egy fémszázast nyomok a tenyerébe. Mélyen meghajolva köszöni meg, aztán zsebre vágja az érmét. Indítványozom, hogy mutatkozzunk be egymásnak. Újra meghajol, úgy kezel velem, miközben arcomba morogja a nevét.

− Akkor holnap reggel kilenckor, az állomásnál – vésem az eszébe a randevút.

− Ott leszek, főnök úr, ott leszek.

Másnap reggel felhívom a munkaügyi központ vezetőjét, ő megígéri, hogy segít, ha viszem az emberemet. Kilenckor kiállok az állomás főbejáratához. Állok tíz percig, húszig, harmincig. Akkor föladom. Két nappal később összefutunk a Király utcában. Indulna felém, hogy elmondja kolduló mondókáját, ám hirtelen rájön, hogy velem már volt valamilyen negatív élménye, ezért földre szegezett tekintettel tovább baktat. Száz méterrel odébb megállít egy fiatalember, aki egy ötéves kislányt vezet kézen fogva:

− Jó estét! – szólít meg udvarias hangon. – Reggel óta semmit se ettünk, ha tud, segítsen nekünk.

Kiderül, hogy ő se talál munkát évek óta. Azt javaslom, hogy találkozzunk holnap a munkaügyi központ előtt, reggel kilenckor, mert én biztosan tudok neki munkát szerezni. Arra kér, hogy addig is segítsem ki valamennyivel, mert a családja éhezik. A zsebemben csörgő aprót a tenyerébe öntöm, és így búcsúzom tőle:

− Holnap reggel kilenckor a munkaügyi központ előtt.

− Ott leszek – ígéri lelkesen.

− Tudja, hol van?

− Most hirtelen nem, de majd megkérdezem.

− A Zrínyi utcában.

− Igen, igen, tudom – bólogat.

− Akkor: kilenckor.

− Kilenckor – mondja készségesen.

De nincs ott kilenckor. Fél tízkor föladom. Ballagok a Király utcában. Harminc körüli férfi áll elém. Se pénze, se munkája. Munkát ígérek neki. Azt mondja, ma nem ér rá, találkozzunk másnap. De ő se jön el. Feladom.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2005. február 21. (11. oldal)

A munkaközvetítő irodák is sok tapasztalattal rendelkeznek erről a helyzetről. Az állásadók már alkalmi munkára sem találnak munkavállalót. Egy vállalkozó pl. nyári idénymunkára keresett gyümölcsszedőket. Az álláskeresőket nyilvántartó iroda ügyintézője sorra hívta fel a munkára várókat. Az egyik megkérdezte, hogy akkor most ki kell mennie a gyümölcsöskertbe. Az ügyintéző megnyugtatta, hogy erről szó sincs, házhoz szállítják a meggyfát.

[

Sokat cikkeznek manapság az esélyegyenlőségről, a kisebbségek munkaerőpiacon tapasztalható hátrányos helyzetéről. Egy ismeretlen szerző humoros formában, kombinált mesébe foglalva fogalmazta meg erről a jelenségről a véleményét:

A hangya és a tücsök

Az eredeti verzió:

A humánus verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a tél, és a tücsök bekönyörögte magát a balek hangyához, ahol tovább mulatozott. Na és közben felélte a hangya élelmiszertartalékait.

A modern verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel, készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a hideg tél, és a nélkülöző tücsök nagyon fázott s éhezett. Erre sajtótájékoztatót hívott össze azt a kérdést feszegetve, hogyan lehet az, hogy míg egyesek kint fagyoskodnak a hidegben, mások úgy élnek, mint a hangya. A CNN, a közszolgálati televízió és a kereskedelmi tévécsatornák felvételeket mutattak be a didergő tücsökről, s a melegben, terített asztal mellett henyélő hangyáról. A világ döbbenten konstatálta az égbekiáltó különbséget. Hogyan lehetséges egy ilyen jól fejlődő, demokratikus országban a tücsköt így sorsára hagyni? A nemzeti parlament kisebbségi jogokért felelős ombudsmanja több hírműsorban is „rasszista elfogultsággal” vádolta a hangyát, és felhívta a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a világon sok tücsök áldozata ennek a kirekesztő magatartásnak. Breki, a béka, a tücsökkel együtt lépett fel a legnagyobb nézettségű tévécsatorna esti show műsorában, és mindenki könnyekre fakadt, amikor az „Azért vannak a jó barátok” című slágert énekelték.

Egy jótékonysági bálon a miniszterelnök és felesége támogatásukról biztosították a tücsköt, és olyan javak juttatását helyezték kilátásba, amiből a tücsök az előző kormányzati ciklusban kimaradt. A kormány elnöke nyomatékosan hozzátette még: „Azért, hogy ne süvölthessenek újra az előző rendszer szelei”. A szociológiai problémákat boncoló „Mélyvíz” adásában több politológus kifejtette, hogy a hangya a tücsök kárára szépen meggazdagodott. Egyúttal szükségesnek tartották az ilyen típusú jövedelmek elvonását célzó adójogszabály kidolgozását az „egyenlő közteherviselés” szellemében. Végül, az „Egyenlő Esélyeket a Kisebbségeknek” szervezet hathatós közreműködése nyomán a hangyát visszamenőleges hatállyal megbírságolták, mert nyári munkái közben nem foglalkoztatott elegendő számú hátrányos helyzetűt. Mivel a több milliós büntetést nem tudta kifizetni soron kívül bíróság elé állították, és adótartozásai fejében az állam elkobozta a házát.

A történet végén látjuk, amint a tücsök beköltözik a kormánytól kiutalt lakásba (ami nemrég még a hangyáé volt), az otthonából kivert hangya pedig a hóban, egy száraz falevél alatt didereg. A tévénézők megelégedetten tértek nyugovóra, hogy az illetékesek végre tettek valamit a társadalmi igazságtalanság megszüntetése érdekében. Egy hónap múlva a tücsök fogta a cókmókját, és mivel felélte a hangya élelemkészletét, s teljesen lelakta a házát, elindult egy újabb hangyát keresni... Ha valaki ebben a mesében a mai magyar valósággal bármi összefüggést vél felfedezni, az csak a véletlen műve!

Internet, 2005, május 1. (Ezt a tanmesét La Fontaine: A tücsök és a hangya című verse ihlette.)[63]

[

La Fontain-nak ez a tanmeséje másokat is megihletett, és tovább pontosították, még inkább a mai magyar viszonyokhoz hangolták:

A hangya és a tücsök (második verzió)

Egy nagy rét kellős közepén éldegélt a tücsök és szomszédja, a hangya. A hangya szorgalmasan dolgozott, hisz tudta, hogy előbb-utóbb eljön a kemény tél, és akkor az élelmiszertartalékaiból kell élnie. A tücsök? Ő ugyan nem dolgozott! Táncolt, dalolt, mulatozott. Aztán, egyszer csak beköszöntött a tél. A hangyának megvolt mindene, hiszen megteremtette a létbiztonságát. A tücsök, hogy ne kopjon fel az álla, a hangyák vezetőihez fordult segítségért. Ők környezettanulmány folytattak, és nyomorát látva úgy döntöttek, hátrányos helyzetűnek nyilvánítják a tücsköt. Tücsök koma megörült, örömében be is rúgott a kocsmában a kapott segély egy részéből, a többit pedig a játékgépbe dobálta. Gyermekei otthon várták az élelmet, meleg ruhát, de hiába. Amikor elfogyott a segély, tücsök koma megint a hangyákhoz fordult, és ismét kapott segítséget. De most már kevesellte a segélyt. Kikérte magának az alamizsnát. Hiszen ő is teljes jogú tagja a rét közösségének, ezért neki több jár! Mivel ő hátrányos helyzetű, a hangyatársadalom köteles számára legalább a létminimumot biztosítani.

− Tessék szépen kiszámolni mennyi jár nekem, és gyermekeimnek! – rendelkezett.

A hangyák sóhajtottak egy nagyot. Igyekeztek toleránsan kezelni a helyzetet, így hát megadták a tücsöknek, amit kért. Tücsök koma úton hazafelé ismét jól berúgott, majd másnap reggel magához térvén elgondolkodott, hogyan tehetne még több segélyre szert tenni. Ekkor ragyogó ötlete támadt:

− Hohó! Magamat ugyan nem sokszorozhatom meg… de gyermekeimet…! – rikkantotta.

Így hát féktelen és felelőtlen szaporodásba kezdett, hiszen gyermekeinek sanyarú sorsa jó érvnek bizonyult, valahányszor visszament kunyerálni a hangyákhoz. A hangyák megadóan bólintottak, és ismét segítettek, ám közülük valaki megjegyezte:

− Miért adunk folyton pénzt a tücsöknek? Miért nem megy el dolgozni, miért nem tartja el a családját?

Erre a tücsök agresszívan visszavágott:

− Mit mondtál? Tücsöknek neveztél? Az én nevem ízeltlábú hegedűvirtuóz! Jó, ha megjegyzed, barátom! – mondta fenyegetően, majd útjára indult.

Napokig fortyogott magában.

− Még hogy tücsök… teremtsem elő… Na, majd megtudják ezek, ki vagyok én!

Ismét jól berúgott, majd útnak indult, és megkereste fajtársait.

− Össze kell fognunk, meg kell védenünk magunkat ellenségeinkkel szemben! – duruzsolta társai fülébe.

Így is lett. Megegyeztek, hogy ezentúl fülelni fognak. Ha azt meri mondani valaki, hogy tücsök, rá kell fogni, hogy rasszista és kirekesztő. Taktikájuk bevált. A hangyák nem akartak rasszistának tűnni, így mind több és több segítséget nyújtottak. Közben keményen dolgoztak, hogy eltarthassák a tücsköket is. A tücsköknek feltűnt ugyan, hogy a hangyák már éjszaka is dolgoznak, de azt hitték azért, hogy még gazdagabbak legyenek. Ezt nem tűrhették.

− Miközben mi nyomorgunk, ők egyre gazdagabbak lesznek, vegyük el tőlük, amijük van.

Megtámadták az éjszakai műszakból hazatérő hangyákat, és kifosztották, majd jól elverték őket. Erre a hangyák a rét törvényes rendfenntartóihoz fordultak:

− Segítsenek, kirabolt bennünket egy csapat tücsök!

A rendfenntartók csak csóválták a fejüket:

− Honnan tudjátok, hogy tücskök voltak? Annak vallották magukat?

Ezt hallva a hangyák legyintettek, és hazamentek. Jobb híján csak a barátaiknak panaszkodtak, hogy csúnyán elbántak velük a tücskök. A barátok meg bólogattak, hiszen velük is ugyanez történt. Megtámadták otthonaikat, kirabolták őket. A rémhír gyorsan terjedt a fosztogató tücskökről, míg az éppen mulatozó tücskök fülébe nem jutott:

− Miiii? Már megint tücsköznek? Tanítsuk móresre őket!

Ezzel elindult egy soha nem látott erőszakhullám a réten. A tücskök gátlástalanul raboltak, fosztogattak, vagy puszta kedvtelésből félholtra verték a hangyákat. Erről mélyen hallgatott a média, mert a tücskök szószólója résen volt, valahányszor felröppent egy kósza hír, ő habzó szájjal üvöltötte: „RASSZISTÁK!” Erre a szélsőséges érzelmű hangyák mindenféle dologgal próbálkoztak. Megalapították a hangyagárdát, de ezt még saját fajtársaik is elítélték, és feloszlatták. Fegyveresen egy hangya sem merte megvédeni magát, mivel egy tücskökkel teli börtönben nem sok jó várt volna rá. Szegény hangyák csak tűrtek, dolgoztak, hiszen a felfordulás miatt a rét komoly gazdasági válságba sodródott. Közben a tücskök csak szaporodtak, egyre több volt az éhes száj. A hangyák etették őket, míg kifejlett tücsökbűnözőkké cseperedtek. Ettől a közbiztonság még elviselhetetlenebb lett. Végül a tücskök az egész rét fölött átvették az irányítást. Megölték az utolsó hangyát is, felélték a tartalékaikat, miközben teljesen tönkretették, beszennyezték a rétet. A hangyák kiirtása után a tücskök éjjel-nappal mulatoztak, dáridóztak, ünnepelték, hogy övék lett az egész rét. Élelmet azonban továbbra sem gyűjtöttek maguknak, így amikor eljött a tél, éhen haltak, mert már nem volt, aki eltartsa őket.

Internet, 2008. március 11. (2823. vicc) http://www.hoxa.hu/?p1=forum_tema&p2=32&p4=600

[

A negatív jelenségek mellett pozitív törekvések is tapasztalhatók. Újabban a kormányok fellépnek a munkahelyek exportja ellen. A globális folyamattal való szembefordulást az a botrány indította el, amelynél egy floridai vállalat 400 millió dolláros megbízást kapott Florida államtól egy tudakozó központ létrehozására és fenntartásra. A cég azonban a munkát kiszervezte egy indiai alvállalkozónak. Erre a kaliforniai szenátus hozott egy új törvényt, amely megtiltja, hogy amerikai cégek állami szerződéssel kapott munkát külföldön végeztessenek el. Az állammal szerződő fő- és alvállalkozóknak büntetés terhe mellett írásban kell kötelezniük magukat, hogy a szerződésbe foglalt minden munkát kizárólag az Egyesült Államokban végeztetnek el, amerikai dolgozókkal.

Szűcs László, Népszabadság, 2005. április 19. (4. oldal)

[

Munkaerőköltség vonatkozásában szakadék tátong az Európai Unió régi és új tagállamai között – erre világít rá a Mercer nemzetközi tanácsadócég felmérése. Nyugat-Európában átlagosan több mint négyszer magasabb a bérköltség és a különféle járulékok összege, mint az EU keleti felén. Az egyetlen kivétel Szlovénia, amely a „felsőházba” tartozik. Egy főállású férfi munkavállaló alkalmazása Magyarországon évente átlagosan 9946 euró (2,46 millió forint) költséget jelent munkaadójának a járulékokkal együtt. Igaz, az EU „alsóházában” ez a legmagasabb érték: a cseh és a lengyel munkaerő valamivel, a szlovák és a balti pedig jelentősen olcsóbb. A sereghajtó a lett munkás: évente átlagosan mindössze 4752 eurót (1,17 millió forintot) kell rá költeni. A legtöbb bért a dán dolgozónak fizetik: átlagosan évi több mint 45 ezer eurót (11 millió forintot), de a magas társadalombiztosítási járulékok miatt mégis a belga és a svéd állás betöltője a legdrágább (53 ezer 577, illetve 52 ezer 800 euró, ami 13,27 és 13,08 millió forintnak felel meg).

Igen érdekes az adatokat a japán, az amerikai, a kínai és az indiai mutatókkal összehasonlítani. A japán dolgozó a nyolcadik legdrágább lenne Európában (évente 45 ezer 839 euróval – 11,35 millió forinttal), de ennek részben az az oka, hogy a szigetországban igen sokféle, törvényben nem előírt kiegészítő juttatást kapnak a dolgozók. Szinte hihetetlen: az amerikai társadalombiztosítási járulék még a magyarnál is alacsonyabb, alig több évi félmillió forintnál. A bérek viszont négyszer magasabbak. Az indiai munkás nagyon kevés pénzért dolgozik, évi 409 ezer forintnak megfelelő rúpiát keres, s csak 74 800 forintnak megfelelő járulék terheli az alkalmazását. Viszont a kínai elég drága: a bére is legalább évi kétmillió forintnak felel meg. (Más kérdés, hogy szociális jogai nemigen vannak, azonkívül sokat és nagy termelékenységgel dolgozik.)

A versenyképességről és a konkurenciaharcról folytatott európai viták szempontjából ezek a számadatok igen tanulságosak. A Mercer felmérése természetesen nem kalkulál a fekete-, és a szürkegazdaságon keresztül bújtatott jövedelmekkel, amelyek az új EU tagállamokban az általános megítélés szerint jóval magasabbak. Észak-Európában viszont elhanyagolhatóak. Ez részben megmagyarázza, hogy az életszínvonal-mutatók miért nem árulkodnak ekkora különbségről Nyugat és Kelet között. A régi EU-tagállamok viszont a hivatalos statisztikák számaira támaszkodnak, amikor vonakodnak megszüntetni a tizenkét tagállamban érvényes munkaerő-korlátozást, attól tartva, hogy a keleti konkurencia elöntené a szolgáltatások piacát. Magyarország helyzete sajátos. Bár a tabella alsó felében helyezkedik el, szomszédai közül csak Ausztriában és Szlovéniában magasabb a munkaerő költsége. Így – miközben pl. az egészségügyből egyre többen távoznak Nyugatra – szívóhatásnak is ki van téve. A munkaügyi miniszterünk újságírókkal beszélgetve a minap Brüsszelben azt nyilatkozta: nem az olcsóságban kell versenyre kelnünk (abban úgy sem tudunk), hanem a munkaerő képzettségében.

[

Hogyan lehet törvényesen adót csalni? Ezt a talányt járta körül pár napja a Financial Times (2004. július 21). Jogi megfogalmazásban persze nem így hangzik a dolog, hanem adózási szempontból hogyan lehet egy cég költségtakarékos a globális világban... Lényeg, hogy haza ne kelljen fizetni. Mert nemcsak az off-shore cégek hazudják el adójukat (azok, amelyek amerikai terepen dolgoznak ugyan, de a Kajmán-szigeteken fizetnek ottani, azaz zérushoz közeli adót). Ezt rég ismerjük. Most viszont arra derült fény, hogy a globalizáció lehetőséget nyitott a különböző országok közötti adókülönbségek megnyergeléséhez. Odahaza (mondjuk Angliában) 30%-ot kellene fizetnem. Ezért az áruk pár százalékát eladom otthon, ez után adózom is, mégis lássák, hogy rendes adófizető vagyok. A többit viszont elviszem oda, ahol az adótétel mondjuk 15%. Azt az adót ott fizetem meg, és máris kerestem (spóroltam) 15%-ot. Csakhogy ha a másik oldalt nézzük, az angol állam(kassza) elesik 15%-os adójövedelemtől. S mivel ez a törvényes játék ma már tömeges (normális) jelenség, új helyzetbe csöppentünk. Kirajzolódnak a bajok körvonalai.

A 35 órás munkahét vége is – lásd a német és a francia munkahelyi reformokat – már ezt a trendet jelzi. Többet kell dolgozni azonos bérért. Ha nem tetszik, akkor a multi átmegy valahová keletre. Mert ami most történik, az a globalizáció második felvonása. A centrum-periféria megoszlás első felvonásában a centrumországok jól jártak. Kihasználva az olcsó keleti munkaerőt exportálták a munkahelyet. Olcsóbban termeltek, nagyot kaszáltak. Ma már az is látszik, hogy a befogadó (periféria) országok is jól jártak, mert új munkahelyek születtek, gyárak épültek, modernizálódtak, jött a know-how, valamint a tőkeimport, azaz ki tudtak kászálódni a középkorból. Ez volt az első felvonás, ami tehát nemcsak gyarmatosítás volt. Milliók élete fordult picivel jobbra, s bár voltak nagy áldozatok is, de aki egy dollár helyett ma két dollárt keres egy nap, az már lelkesen dolgozik a harmadikért. A centrumországok felől nézve ez a felvonás maga volt a győzelmi menet.

Most a második felvonásban a periféria visszavág. Az oda költözött multik már nem viszik haza a pénzüket, nem fizetnek adót odahaza, amitől a centrumállam szegényebb lesz. A kiköltözéssel (odahaza) kevesebb lesz a munkahely – nő a munkanélküliség. Az amerikai szenátus már hónapok óta vitatja a munkahelyek kitelepülésének veszélyét – minden eredmény nélkül. Amerikában a kitelepülés persze egyelőre még inkább csak választási téma, hosszabb távon viszont valós veszély. Minél többen távoznak, annál kevesebb adóbevétel marad. Miből fizesse a kormány a „jóléti állam” számláját? A periféria más téren is vissza tud már vágni. Az első felvonás idején „feltáplált” országok mára versenytársaivá váltak a centrumországoknak, s mint ilyenek, rontják a centrumországok pozícióit. Kínába évtizedeken keresztül ömlött a külföldi befektetés (FDI - Foreign Direct Investment), most viszont a „felnőtt” Mennyei Birodalom árasztja el Amerikát (és a fejletteket) olcsó textíliáival és egyéb exporttermékeivel. Mindenki sír, a panasz hangos, csakhogy ezt a helyzetet – részben – a centrumországok segítették kialakulni. (Ugyanaz történik, ami annak idején Japánnal. Amerika megtanította őket, hogyan kell autót csinálni, ma pedig legyőzhetetlenül nyomul a Toyota az amerikai piacon.) India ma még csak szoftverkishatalom, de holnap elfoglalja a centrumországok drágán tevékenykedő cégeinek helyét.

Korábban már említettem, hogy a periféria a bérek kiegyenlítésével is visszavág. Országaiban nőnek a bérek, és ennek ellentétele, hogy a centrumországokban csökken a reálbér. A 35 órás munkahét vége – lásd a német és a francia munkahelyi reformokat – már ezt a trendet jelzi. Többet kell dogozni azonos bérért, ha nem tetszik, akkor a multi átmegy valahová keletre. Németországban a Bosch kötött így alkut. Zsarolhatott, mert a periféria övé volt. Most a második felvonásban már a periféria fog zsarolni. Azt mondhatja, ne gyere ide gyáraiddal, most már van nálunk is elég termelőkapacitás. Inkább vegyed meg, amit olcsóbban kínálunk nálad.

És az állam egyre kevéssé tud beleszólni ebbe az átrendeződésbe. Nem tud segíteni, mert az intervencióhoz pénz kellene. A globalizáció teremtette lehetőségek miatt viszont a cégek egyre kevesebb adót fizetek. Így az államnak nincs pénze a beavatkozáshoz. Továbbá, mivel a cégeket nem tudja fejni, feji a polgárokat, ilyen-olyan adóemeléssel. De ez is kevés lesz, mert egykor, a nemzetállami gazdálkodás korában, a jóléti kiadások a személyi és vállalati befizetésekre épültek. S ha kevés, az azt jelenti, hogy fokozatosan csökken a jóléti motor teljesítménye, s a végén leáll. És mindenki tudja, hogy az adóemelés plusz a jóléti szolgáltatások törlése együtt maga a csőd, melynek végeredménye, hogy a kormányt leváltják. Az új kormány azonban ugyanolyan tehetetlen lesz, mert pénz nélkül nem lehet a jóléti államot fenntartani. Előbb-utóbb a centrumországok minden állama ebbe a helyzetbe kerül. Ezek az országok, a globalizáció diktátumát követve, maguk alatt vágják a fát. És nem mondhatják az ilyen-olyan nagyvállalatnak, hogy ejnye-ejnye, nem kéne így kijátszani a saját hazádat. A rendszerben ugyanis minden törvényesen folyik. Nincs csalás, csak működik a globalizáció mechanizmusa. Meg kell szokni – mondják. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Szerzett jogokról nehéz lemondatni az embereket.

Most a második felvonásban a periféria visszavág: Az elköltözött multik odahaza nem fizetnek adót, amitől a centrumállam szegényebb lesz. A kiköltözéssel (otthon) kevesebb lesz a munkahely, nő a munkanélküliség. Annak idején a „jóléti államot” nem karitatív hajlamból építették. A háború után (a nácizmus tapasztalataként) rájöttek, hogy a szegénység, a munkanélküliség táplálja a szélsőséges politizálást, és egy békés Európa feltétele a viszonylagos jólét. Lehet, hogy a keynesi[64] álom gazdaságilag vitatható, de politikai értelme valós. Igen ám, de a második felvonásban kialakult a csapda. Az államok már nem tudják finanszírozni ezt a struktúrát, részint demográfiai okokból (több az eltartott), részint az állami bevételek csökkenéséből eredően. Vagyis le kell faragni az évtizedeken át megszokott jóléti juttatásokat. Csakhogy amilyen könnyű volt a szegénységből a jólétbe belenőni, annyira nehéz most ezt a fejlődési utat visszafordítani, azaz leszoktatni az embereket bizonyos alapszolgáltatásokról. E feladatot robbanások nélkül megoldani majdnem lehetetlen. És ez előtt a dilemma előtt toporog ma Nyugat-Európa.

A globalizáció e második felvonásához tartozik még a dollár gyengülése. A mai gazdaságot a vásárlás volumene hajtja előre. De nem csak az amerikaiak-európaiak vásárlókedve, hanem a fejlődőké is. S ez utóbbi az elmúlt két évben robbanásszerűen beindult. Igen ám, de a magasabb vásárlási szinthez nagyobb pénztömeg (dollár) szükséges, ami a guruk szerint a zöldhasú leértékelődéséhez vezet. Nem biztos, hogy így van, de a valószínűség e tézis mellett szól. Ha viszont gyengül a dollár, kevesebb pénz áramlik az amerikai gazdaságba. Napi egymilliárd dolláros kölcsönre van szüksége, hogy ne nőjön az államháztartási deficit. Amíg a globalizáció első felvonása óriási felhajtóerőt jelentett Amerikának és a fejlett világnak, a második felvonás fékezi a gazdasági fellendülést. Erre a paradox hatásra hasonlít az olajárrobbanás. Az 50 dollár körüli olaj látszatra átmeneti jelenség. Terrorizmus, Irak, bizonytalanság. Ha ez elmúlik, visszaáll a korábbi, 30 dollár alatti árszint. Ma már köztudott, hogy nem tér vissza a régi, szép világ, mert itt is a globalizáció második felvonásának dramaturgiája érvényesül. A felpörgő kínai, sőt indiai gazdaság eszi a nyersanyagot – mondhatnám, elszippantja az olajat a „fejlettek” elől. Nem folytatom. A bajok a horizontra ragadtak.

Ezért van az, hogy ellentmondásoktól feszülő világba kerültünk. Egyfelől a gazdasági elemzők optimisták – végre vége a recessziónak, itt van a tartós fellendülés. Az adatok biztatóak, a Fed optimista (emelte az alapkamatot). Másfelől azt látjuk, hogy a részvénypiacok (a Dow Jones és a Nasdaq) kétéves mélypontra zuhantak – vagyis, hogy a piacok nem bíznak sem az optimistákban, sem az előrejelzésekben. És nemcsak Amerikában van ez így, hanem Európában is. A 0,5 százalékos fejlődés sem igazán meggyőző. Az üzleti világ kivár. Arra vár, hogy mit hoz a második felvonás csattanója. Addig meg marad a populizmus, e kétértelmű helyzetre épülő politikai játékszer. Látszatra minden jó – a felszín alatt azonban veszélyes zátonyok bújnak meg. De a legnagyobb baj, hogy a második felvonás forgatókönyvét még senki sem ismeri.

Népszabadság – Hétvége melléklet, Almási Miklós, 2004. augusztus 21. (1. oldal)

[

A közgazdászoknak, a bankvilág irányítóinak és a szigorú fiskális politikát valló politikusoknak érdemes lenne elgondolkodni ezen a tanmesén:

A kis hegyvidéki szállodába érkezik egy turista, megkérdezi van-e kiadó üres szoba, és letesz egy 100 euróst a pultra. A szálloda tulajdonosa megörült, mert mostanában igen pangott az üzlet, és átadta a legjobb szoba kulcsát a vendégnek. Miután a vendég elindult fölfelé a lépcsőn, a tulaj fogta a 100 euróst, átrohant a henteshez kifizetni az előző heti adósságát, majd visszament a szállodába. A hentes fogta a 100 eurót, és elrohant a gazdához, hogy kifizesse a hitelbe kért disznót, és visszament a boltjába. A gazda rohant Jennyhez, a helyi örömlányhoz, hogy kifizesse annak szolgálatait, majd visszament a farmjára. Jenny rohant a szállodába, hogy kifizesse a múlt héten kivett szobák árát, és letette a 100 euróst a pultra. Ekkora lejött a lépcsőn a turista, odament a pulthoz, és közölte, hogy a szoba nem felel meg. Visszakérte a 100 eurót, és távozott. Tulajdonképpen senki nem csinált semmit, és mégis mindenki kifizette az adósságát. Na ennyit a pénzmozgásról, és az áhított gazdasági fellendüléséről.

[

Az adócsalás nem csak a cégekre jellemző. A személyi jövedelem bevallásánál is gyakran előfordul. Adózni senki sem szeret. Legyen az munkaadó vagy munkavállaló, esetleg egyszerű vásárló, aki morgolódik a magas ÁFA miatt. Senki sem örül annak, hogy valami többe kerül, mint amennyi az ára. Akadnak azonban olyan országok, ahol emberek többsége tisztességesen befizeti az államot megillető sarcot. Ilyen ország például Svédország. Ennek természetesen több oka is van. Az első a történelmi és vallási háttér. A svéd állam feje a király, akárcsak a svéd egyházé. A középkor derekától az egyház helyi kép-viselői, azaz a papok voltak az állami adók beszedői is, így aztán logikus a következtetés: aki a bevételeit letagadva adócsalást követ el, az nemcsak az államot lopja meg, hanem Isten földi helytartóját, tehát magát a Mindenhatót. Ennek következményei hajdanán rettenetesek voltak: egyházi átok, kitagadás és természetesen börtön is.

Az egyházon keresztül történő adózás persze már a múlté, de maradt a becsület és a tisztesség. A XX. század derekán megszületett szociális állam. Erlander és Palme szocialista kormányai olyan rendszert teremtettek, amelyek az adóbevételeket a lakosság teljes szociális biztonságára és az ország infrastruktúrájának modernizálására fordították. Így aztán kialakult az újabb szemlélet: aki adót csal, az a többi állampolgárt lopja meg. A svéd ember ezért sokkal könnyebben szemet huny az egyéb, esetlegesen elkövetett bűnök felett, az adócsalást azonban sohasem felejti el. Aki ilyet tesz, joggal számíthat a társadalom megvetésére és a személyes kiközösítésre is. Pedig a svéd adózónak is mélyen belenyúl a zsebébe az állam. A progresszív személyi jövedelemadó hagyományosan 15-50% körül mozog, és a munkaadóknak is magas járulékot kell fizetniük. A kifizetett munkabéreket általában 32-62% pluszköltség terheli. Az ÁFA mértéke azonban erősen visszafogott, és az alapvető élelmiszerek árát csak néhány százaléknyi fogyasztási adó terheli.

Amint mindebből kitűnik, az egész rendszert áthatja a szociális gondoskodás alapelve. Akinek több van, az fizessen jóval többet. Mit kap mindezért a svéd átlagpolgár? Először is szupermodern országot. Tisztaságot, rendet, parkosított környezetet, jól kivilágított remek utakat, kitűnően működő tömegközlekedést, a lehető legmodernebb és alanyi jogon járó egészségügyi ellátást. Széles sávú internetes hozzáférést a legeldugottabb tanyán is, és kiválóan működő közigazgatást, ahol a korrupció szinte ismeretlen, sőt még ingyen temetést is. A befizetett adókból az éves bevallás során nagyon komoly összegek igényelhetők vissza. Összesen több mint száz olyan jogosultsági tétel van, amelyre jár az adó-visszatérítés. Természetesen ehhez ismerni kell a rendeleteket, ám ez senkinek sem jelent nehézséget, hiszen minden évben minden lakás postaládájába ingyen bedobják a könyvecskét, amely ezeket aktuálisan tartalmazza.

S végül mit jelent a teljes szociális biztonság? Ha valaki – szélsőséges esetben – teljesen kiesik a munka világából, és lejár az öt évig (!) fizetendő munkanélküli-segélyre való jogosultsága, akkor a szociális hivatal veszi át az ügyét. Kifizetik a teljes lakbérét, a villany- és gázszámláját, és a család fejenként kap 2000 koronát ételre, megélhetésre. Ezenfelül időnként mindenki kap némi ruhapénzt, bútorpénzt, és ha valóban önhibáján kívül került a szociális gondozottak sorába, akkor esetenként a család nyaralásra is kaphat egy keveset. Mindemellett tisztességesen megfizetik a munkavállalót. Ezért nincs borravaló, nincs hálapénz. Az állam nem a fogyasztókkal tartatja el a társadalom egyes rétegeit. Az étteremben csak annyit kell fizetni a pincérnek, amennyit a számla tartalmaz. A kórházi ellátás is valóban ingyenes. Itt elképzelhetetlen, hogy valaki pénzzel bélelt borítékot dugdosson az orvos zsebébe, hogy rendesen végezze a munkáját. A nemzeti jövedelem újraosztása ugyanolyan tisztességesen zajlik, mint a közterhek befizetése. Ez a titka annak, hogy a svédek jól élnek.

Staffan Perger – Népszabadság, 2008. június 30. (8. oldal)

Az adófizetési kedv tehát nem csak a polgárokon múlik. Nincsenek simlis nemzetek. Ha egy országban alacsony az adófizetési morál, annak többnyire a központi irányítás az oka. Így fogalmazta meg ezt egy adóbevalló: „Túl sokat kér az állam tőlünk, és nem látjuk a hasznát.” Az egyik gond tehát a magas adókulcs. Ennek alapvető oka, hogy viszonylag kevesen fizetnek adót. A adócsalók miatt az ország működtetési költségei a tisztességesen adózókra hárulnak. A másik probléma a befolyt adók kezelése. Ha azt látják a polgárok, hogy a közpénzek, kézen-közön eltűnnek, ahol a politikusok nem a társadalom jólétével, hanem a saját zsebük degeszre tömködésével vannak elfoglalva, ott a polgárok nem sok értelmét látják az adófizetésnek. Ahol mindennapos dolog a korrupció, és a sikkasztások, megvesztegetési ügyek kivizsgálására éveket kell várni, majd a bíróságok nevetséges büntetéseket szabnak ki a bűnösökre, ott nem lehet elvárni, hogy az emberek szívesen adózzanak. A politikusoknak tehát előbb a saját soraikban kellene rendet teremteni, hogy meglegyen az erkölcsi alapjuk a mindenkire kiterjedő közteherviselés megköveteléséhez. Ahol a politikusok nem az ország felvirágoztatását, hanem a saját anyagi helyzetüket tartják szem előtt, ott nem lehet zokon venni, hogy a polgárok is igyekeznek a saját javukra ügyeskedni.

[

A gulyáskommunizmus évtizedei alatt lasszóval fogták az embereket az utcán, olyan nagy volt a munkaerőhiány. Minden gyár, vállalat kapuján kint volt a tábla, hogy munkaerőt keresnek. Nem jelentett gondot az elhelyezkedés. Sokan szinte sportot űztek belőle, hogy félévente munkahelyet változtattak, magasabb fizetésért. Az irigykedők ezeket a kollégákat „vándormadárnak” nevezték, de aztán ők is hasonló módon jártak el. Akkoriban ugyanis a fizetésemelésnek ez volt a leggyorsabb módja. A krónikus munkaerőhiány oka az alacsony termelékenység volt. A közintézményekben, az állami vállalatoknál senkinek sem kellett megszakadni a munkában. A munkaidő jobbára kávézgatással, beszélgetéssel telt, amit csak a legalább egyórás ebédidő szakított meg. A hivatalokban jó, ha 2 órát dolgoztak az alkalmazottak naponta. A főnök nem sokat tehetett, mert ha szóvá tette a lógást, a beosztottja másnap továbbállt. Magasabb fizetéssel máshol folytatta a henyélést.

Vidéken csak azért helyezkedtek el az emberek, hogy a hétvégi fáradalmaikat hét közben kipihenjék a munkahelyükön. Nyáron aratás, szüret idején egész héten át a háztáji gazdaságban dolgoztak. A meglehetősen engedékeny körzeti orvosokkal beteggé nyilváníttatták magukat, majd a munkahelyükre visszatérve felvették a táppénzt. Akkor még nem sejtettük, hogy mindez vissza fog ütni egyszer. A rendszerváltás után belecseppentünk a vadkapitalizmusba, és minden viszályára fordult. Vége lett a jó világnak. Az önérzetes, pökhendi munkavállalók bérrabszolgákká, kizsarolt, üldözött páriákká váltak. A jelenlegi helyzetről ad némi ízelítőt Dr. Nemes János cikke:

„Ne haragudjon, hogy sírtam. Nem történt semmi különös. Rám került a sor, és kirúgtak az állásomból. Egy évig voltam pénztáros a bevásárlóközpontban. Reggel még beálltam feltartott kézzel a sorba. Mentem a csoportvezető elé, hogy szokás szerint beleszagoljon a hónaljamba, aztán megnézze a körmömet, hogy tiszta-e. Meg a ruhámat, mert akinek piszkos, hazaküldik. Harmadszorra ezért ki is dobják az embert. Belépéskor mindenki kapott két váltás inget, nyakkendőt, szoknyát, blézert. Tisztítószert nem, mert munka után nekünk kellett otthon mosnunk. Néha én is csak a gallért meg a hónaljt öblítettem át. Éjjel nem volt rá időm, energiám, hogy az egészet kimossam. De aztán vettem suttyomban egy hasonló inget. Nem vették észre, hogy három inggel játszom.

Most a fiatal csoportvezető csak annyit vetett oda, hogy mehetsz haza, ki vagy rúgva. Egyébként tanárként végzett, és ugyanúgy nem állt szóba velünk pénztárosokkal, mint a többi friss diplomás. A hátától kérdeztem, hogy miért. Meg sem fordult úgy mondta, hogy a három hiány meg a szék miatt. Mert hogy állítólag háromszor volt hiányom, 1000 és 2000 forint közötti. Minden 700 forint feletti hiány mínusz pont, és csak fél év után évül el. Nekem meg egy év alatt három is összejött. Hiába mondtam, hogy befizetem azt az ezrest. – Nem lehet, tiltja a szabályzat. Napi két-hárommillió forint a forgalom. Azt se tudom, hogyan keletkezik a hiány. Egy számítógépes srác mondta: nem kunszt ezt manipulálni. De persze ez bizonyíthatatlan. Egy biztos, sok a kassza, megérné. Azért az furcsa, hogy mindig a hónap végén mutatták ki a hiányt. Akkor húzták be a strigulákat, és mindig ilyen csekély összegért. Így sosem kaptam jutalmat. A csoportvezetők folyton figyeltek. Nyilván őket is ütötte valaki. Órákat álltak a hátunk mögött, és húzták a strigulákat, kaptuk a mínusz pontokat. Nézték, hogy mennyit mosolygunk, és beszélgetünk-e. A vevővel persze kellett, de egymáshoz nem volt szabad szólnunk, nehogy összebeszéljünk. Azért megint strigula járt.

Hogy a szék miatt miért? Hát, mert muszáj volt egyenesen ülnünk. Ha nem, strigula. Mindig azzal kezdtük a munkát, hogy beállítottuk, hisz mindig más pénztárhoz kerültünk. Azt a széket meg nem lehetett beállítani. Elvileg állítható, de vacak műanyag, sokat tört, hiányoztak a csavarok. Ha szóltunk: »Oldjátok meg magatok!« Ez volt mindenre a válasz. Jó vicc, hogyan? Ráadásul én magas vagyok, görnyedten állok meg ülök. Nehéz azon a rohadt széken egyenesen ülni. Meg hát miért is kellene, nem az iskolapadban ülünk napi nyolc órát. Szóval ezért is többször rossz pontot kaptam. Hiába nem hiányoztam, nem is késtem soha. Vécére sem jártam ki. Elvileg persze szabad volt, de aki túl sokat ment, előbb-utóbb kirúgták. Egy kolléganőm felfázott, percenként kellett rohangálnia, aztán hiába hozott igazolást a háziorvosától, nem fogadták el. Hogy biztos lefizette a körzeti orvost? A menedzserek csak a kórházi igazolást fogadták el. Nálam ez nem gond. Én sokáig bírom, csak a félórás ebédszünetben mentem vécére. Meg aztán mindig vinnem kellett volna a kasszás ládikót. Az is nyom vagy nyolc kilót. Azt előbb le kell adni a főpénztárban. Az is idő, majd bepisil az ember, mire végre eljut a vécéig. (Egyébként nyolc óra folyamatos munka mellett csupán fél óra az ebédszünet, és azt sem fizetik.)

Azért akadt, aki így is kapott jutalmat. Főleg akik nyaliztak a csoportvezetőknek, mondjuk ajándékot vettek nekik. A saját pénzükből. Így is megérte nekik. Mondjuk egy csokor drága virágot, vagy háromezer forintos ajándékkosarat. Ennek fejébe megkapod a havi 10-12 ezres jutalmat. Jó pénz az a bruttó 70 ezer mellé. Nekem három gyerekem van, nem azért dolgozom, hogy a csoportvezetőre költsem. Ma már nem lennék ennyire büszke? Állítólag a konkurens bevásárlóközpontban rövid az előjegyzési lista pénztárosi állásra. De félek. Ott ugyan nagyvonalúbbak, csak kétezer forint feletti hiánynál balhéznak, és nem ácsorog mögöttük folytonosan a csoportvezető. Nem is kell, mivel minden kassza be van kamerázva. De a múltkor bilincsben vezették el a rendőrök az egyik kolléganőt, akit sikkasztáson kaptak. És még két kört is meg kellett tennie az áruházban a szerencsétlennek úgy ahogy volt, megbilincselve, a többiek okulására.

Ezt a biztonsági főnök vezette be. Másfél év alatt tucatnyi megbilincselt pénztárost hordoztak körbe. Szólni senki nem mer neki, még az igazgatók is félnek tőle. Ő ott az Isten. Szóba sem áll az egyszerű pénztárossal, legfeljebb kiabálva. A szomszédom mesélte, de őt meg azért rúgták ki, mert „szemtelenkedett” az egyik menedzserrel. Erről annyit, hogy ő már nagymama, a menedzser pedig a lánya lehetett volna. Most rám is sor került. Nem történt semmi különös. A velem együtt felvett százötvenből alig maradt valaki az elmúlt év alatt. Óriási a mozgás a bevásárlóközpontban. Most nem tudom, mit csináljak. Előtte hónapokig voltam munkanélküli. Hát köszönöm, hogy legalább végighallgatott. És ne haragudjon, hogy sírtam.”

Népszabadság, 2004. július 31. (9. oldal)

Különösen lelketlenül bánik pénztárosaival az olcsó árairól ismert Lidl áruházlánc. A Lidl piaci sikereit részben annak köszönheti, hogy embertelen körülmények között alkalmazza munkatársait; az olcsóság árát a dolgozók fizetik meg. Egy német szakszervezeti tanulmány szerint a pénztárosok 8 óra helyett általában 10-11-et dolgoznak. Nem önként teszik. Ez elvárás, és a túlórát ritkán fizetik ki. Egyikük elpanaszolta, hogy amikor túl drágának tűnt a munkaereje megvádolták, hogy 12,5 eurót elsikkasztott a kasszából. Azzal fenyegették, hogy azonnal rendőrt hívnak, ha nem mond fel önként, így végül végkielégítés nélkül távozott. (Ügyvédje később némi bánatpénzt azért kicsikart.) Más példák is mutatják, hogy az efféle megaláztatások csaknem mindennaposak. A Lidl vezetősége szándékosan kevés embert alkalmaz a boltokban, akiket gyakran – főként ha felmondási alapot keresnek – megoldhatatlan feladat elé állítanak. A pénztárosnőknek percenként minimum 40 árucikket kell beütniük, de időközben arra is ügyelniük kell, nehogy egy vásárló valamit kicsempésszen az üzletből. Ezt tesztvásárlók ellenőrzik, akik például két karton tej közé elrejtenek egy doboz kávét, vagy egy olcsóbb karton tusfürdő közé egy drágábbat. Ilyenkor két lehetőség van: vagy azért mondanak fel a munkatársnak, mert nem vette észre a lopási szándékot, vagy mert túl lassú. Mindennapos a munkatársak táskájának és autójának átkutatása, folyamatosan azzal gyanúsítják őket, hogy valamit elcsentek az üzletből. A Lidl munkatársai „hivatalosan” nem beszélhetnek munkahelyi ügyekről, belépésükkor teljes „némasági fogadalmat” kell tenniük.

A Lidl több mint száz alkalmazottjának véleménye alapján: nincs még egy olyan cég Németországban, amely ennyire megfélemlítené a munkavállalóit. Állandóan azt sulykolják a dolgozókba, hogy pótolhatók, mindig lehet olcsóbb, hatékonyabb és fiatalabb munkaerőt találni. A 600 egységből álló birodalomban sikerült olyan bonyolult cégszerkezetet létrehozni, amelybe a szakszervezetek nem tudnak beférkőzni, így a munkatársak kiszolgáltatott helyzetben vannak. A 2500 üzletből mindössze 7 helyen működik üzemi tanács, amely többé-kevésbé képviseli a dolgozók érdekeit. A tanulmány készítői a külföldi Lidl-üzletetekben is hasonló munkakörülményekkel találkoztak. Csehországban, a Lidl-üzletekben állítólag fejpántot adtak a menstruáló dolgozókra, különben a folyamatos munkavégzésre is ügyelő biztonsági őrök nem engedték ki őket a vécére. Egyébként a német tapasztalatok is azt mutatják, hogy a munkaidő alatt gyakorlatilag semmilyen szünetet nem engedélyeznek. Van, aki 6 órát ül egyhuzamban a kasszában. Ennek ellenőrzésére számos üzletbe titkos kamerákat szereltek fel. A dolgozók reménykednek, hogy most talán lesz valami elmozdulás, ezentúl emberszámba veszik őket. Az újságok által kirobbantott botrány hatására ugyanis a Lidl vezetősége interjút adott a ZDF német közszolgálati televíziónak, és a Bild bulvárlapban egyoldalas fizetett hirdetésben próbálták menteni a cég „jó” hírét.

Inotai Edit, Népszabadság, 2004. december 11. (14. oldal)

Korunk kiszolgáltatott, jogaikat csak papíron gyakorló munkavállalói számtalan hasonló történettel szolgálhatnának. A jelenlegi helyzetnek azonban van egy előnye is. A multik megtanították az alkalmazottaikat viselkedni. Az egypártrendszer évtizedei alatt a beosztottak nemtörődömségét már csak az arroganciájuk múlta felül. Korábban a vevő betolakodónak, zavarkeltőnek számított az üzletekben, ezért nem is köszöntek neki. Megvető pillantásokat vetettek rá, ha negyedórás várakozás után végre meg merte szólítani az egymással beszélgető eladók egyikét. A bolti alkalmazottak azonban nem sokáig hagyták magukat zavarni. A valamilyen árucikk után érdeklődő vevőnek csak úgy foghegyről odavettették, hogy: hiánycikk. Szerencsétlen már kulloghatott is egy üzlettel odébb. Többnyire ott is hasonló fogadtatásra talált. Rendszerint akkor sem szolgálták ki, ha a kért áru létezett, csak ki kellett volna menni érte a raktárba. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy hiánycikk. Ezen senki sem ütközött meg, mert a diktatúrákban az áruhiány általános jelenség.

Most azonban roskadoznak a pultok az árutól. Egyik üzlet a másik hátán, minden utcasarkon van egy szupermarket. A legmeglepőbb azonban az, hogy újabban köszönnek a vevőnek. Na, nem önként, muszájból. Erre kötelezi őket a munkaadójuk. A vevők az új helyzetet nehezen szokták meg. Amikor a pénztárosnő köszönt nekik a sorban, minduntalan hátrafordultak, hátha felfedezte mögöttük egy ismerősét. De nem, a kimért köszönés nekik szólt. A minisztériumok által időről időre végrehajtott racionalizálás, a nagyarányú leépítések hatására már a hivatalokban is köszönnek az ügyfélnek. Az állandó elbocsátások miatt mindenki félti az állását. Szívből jövő üdvözlésre azonban ne számítsunk. Valószínűleg gondolatban a pokolra kívánnak bennünket, de már szóba állnak velünk. Időnként az ügyeinket is elintézik. Ha így megy tovább, lassan beilleszkedünk a kultúrállamok sorába. Most már csak azt kell kivárnunk, hogy valóban szívesen látott vendég legyen, aki betér egy étterembe, vagy vásárolni szeretne a vevőcsalogató üzletek valamelyikében.

[

Jó reggelt kívánok, kedves nagyságos asszony! – köszönti áradó örömmel törzsvevőjét a piaci árus: a szép-asszonyt, aki a bevásárláshoz is elengedhetetlennek érzi az eleganciát, a diszkrét sminket, és a csokor petrezselymet is olyan finom mozdulattal helyezi a kosarába, ahogyan senki ezen a helyen rajta kívül. Imre bácsi, aki a szomszéd faluban csokrozza éjjelenként a kaprot, a petrezselymet, hogy hajnalban frisset hozzon a piacra, a nagyságos asszony megszólítást komolyan gondolja, magától értetődőnek tartja – mint ahogyan maga a nagyságos asszony is. Nem is ütközik meg ezen senki, nem vigyorognak, nem fanyalognak, akik hallják. A szépasszony, az ismert vállalkozó felesége olyan egzisztenciával bír, hogy kijár neki a nagyságos. Csak Szabó Juliska szokott néha megrándulni ennek hallatán. Azt mormolja ilyenkor maga elé, hogy vajon a méltóságosok mikor jönnek. Szabó Juliska nagyanyja Pesten volt cseléd, bizonyos főmérnökéknél, akiknek bizonyára nevük is volt, de a családi legendáriumba csak úgy vonultak be, mint „a főmérnökék”. Pötyike nevű lányukat és fiukat, Bojszit a nagymama egy sorban emlegette a szentekkel, s csodának érezte mindig, hogy részese lehetett e fölötte álló, rendkívüli teremtmények életének. A nagymama szerelemgyerek volt, ennélfogva a faluban akkoriban annyi értékkel sem bírt, mint egy elmállott cipő. Hogy városi cseléd lehetett, felemelkedésként élte meg. Otthon megnőtt az ázsiója, férjhez mehetett.

Szabó Juliska anyja tizenkét évesen lett cseléd a patikuséknál. Tizenhárom évesen már olyan metéltet gyúrt, mint az álom, nem szakadt el a keze alatt a rétestészta, s mire tizenhat lett, letehette volna a legszigorúbb feltételekhez kötött szakácsvizsgát is. De nem tehette – cseléd volt, nem szakácstanuló. Hiába készítette a legfinomabb tejsodót, végig az ő tiszte maradt a patikusék éjjeliedényeit minden reggel kiüríteni. Erre haláláig emlékezett, noha a nyugdíját már egy fémipari szövetkezet takarítónőjeként érdemelte ki. Maga Szabó Juliska már lehetett szakácstanuló. Lett is, s nagyon megbecsülték az üzemi konyhában. Örült, ha ízlett a főztje, még jobban, hogy lakodalmakba is hívták, ahol a jó hírét tovább öregbíthette, miközben némi mellékesre tett szert. Amikor kiderült, hogy nem kell a vállalati konyha, mert magára a vállalatra sincs már szükség, addigra Szabó Juliska a húsz- és ötvenliteres fazekak emelgetésétől gerincsérvet kapott. Lábán kidagadtak a visszerek, s mire jogosult lett volna a munkanélküli segélyre, már le is százalékolták.

Ezután egymást követték a bajok. Szabó urat elfogta a kapuzárási pánik és a reménytelenség, amiből egy szomszéd falubeli fiatal özvegyasszonyba kapaszkodva remélt menekülést. Nem sokkal utána agyvérzés érte, az első rokkantnyugdíját már egy nyomorúságos albérletbe vitte neki a postás. Szabó Juliskát többször is műtötték, aztán valahogy mégis lábra állt. Azon a télen, amikor nyilvánvaló lett, hogy a harmincnégyezer forintos nyugdíjából nem tudja a házat fűteni – a gyerekekhez pedig nem akart fordulni semmiképpen, mind a kettőnek megvolt a maga baja – elfogadta a szomszédasszony ajánlatát, aki már régóta hívta takarítani. Meglátod – mondta Szabó Juliskának – mennyire megbecsülik ezek az elfoglalt ügyvédnék, orvosnék a tisztességes munkát. Aznap este valamelyik tévécsatornán régi magyar filmet adtak. Aztán maga milyen sarzsiban van itt a kastélyban? – kérdezte a lovász a szemrevaló lányt, aki illendően megválaszolta, miszerint belső cseléd a grófnál. Akkor Szabó Juliska a nagyanyjára meg az anyjára gondolt, és sírva fakadt. De azért elment takarítani másnap, és azóta is zötykölődik a vonaton Pest felé, hetenként négyszer. Igaz, ebből egy utazás arra megy el, hogy a nyarat külföldön töltő vállalkozó házaspár postaládáját rendszeresen kiürítse, havi tízezer forintért. Ahol takarít, ott elégedettek vele. Annyira, hogy rendszeresen emelnek az óradíján. – De nekem annyit nem tudnának fizetni, hogy nagyságos asszonynak szólítsak valakit – állítja Szabó Juliska, és látszik rajta az eltökéltség. Ma még.

Koblencz Zsuzsa – Népszabadság, 2004. július 30. (11. oldal)

[

A filmipar máig ontja magából a Superman filmeket. Ezek főszereplője egy különleges férfi, aki emberfeletti képességeket vet be, hogy nap mint nap megmentse a gyámoltalan és segítségre szoruló embereket. Tud repülni, és akkora erővel bír, hogy puszta kézzel akár egy vonatot is képes megállítani. Néha arra gondolok, hogy kellene írnom egy olyan forgatókönyvet, amelynek főszereplője kivételesen nem Superman, hanem Superwoman. Supermanhez hasonlóan ő is titkolja a kilétét, és neki is van egy civil foglalkozása: nyolcórás munkaidőben adminisztrátor egy cégnél. Munkahelyén senki sem gyanítja, hogy olyan erőkkel rendelkezik, amelyek segítségével az irodából kilépve minden áldott nap ő is teljesíti küldetését a gyámoltalanok és segítségre szorulók érdekében. Munka után bekapcsolja szuperképességeit, és a következőket teszi: fénysebességgel bevásárol a közértben, ezután elszáguld az iskolához, utána az óvodához, majd a két gyerekkel és a karján szatyrokkal átszeli a várost, megküzdve a tömegközlekedés okozta akadályokkal. Otthon, amíg a férje az okostelefonját nyomkodja, ő bekapcsolja újabb szuperképességeit: egyszerre tanul az iskolás gyerekévei, játszik az óvodás kistestvérrel, kipakolja a mosógépet, kitereget, és megfőzi a vacsorát.

Este, miután megfürdette és lefektette a gyerekeket, türelmesen végighallgatja férje monológját a munkahelyi problémáiról, miközben el is mosogat. Ezután a fürdőszobában szexi nővé változik, elcsábítja, és fél éjszaka kényezteti a ház urát. Reggel ismét üdén és energikusan készíti a reggelit és öltözteti a gyerekeket, hogy indulhassanak az óvodába és az iskolába, végül újra megérkezik munkahelyére, mit sem sejtő kollégái közé. De Superwoman hiába titkolja képességeit, idővel hőstetteinek híre megy, és az egész világ csodálja majd őt. Attól tartok, hogy erre a forgatókönyvre egyetlen hollywoodi producer sem csapna le, mert nagyon is hétköznapi a történet, azzal a különbséggel, hogy a naponta szuperképességeiket bizonyító nőket az életben senki sem ünnepli hősként. Pedig itt élnek közöttünk, de annyira magától értetődően, feltűnés nélkül hajtják végre küldetésüket, hogy az emberek észre sem veszik: valójában egy szuperhős tevékenykedik a közelükben.

Nagy Norbert - főszerkesztő – Elixír magazin, 2015. június (3. oldal)

[

Az osztrák nők házimunkasztrájkkal fenyegetnek.

„A csillagokat is lehozom neked az égről,

Esküdözünk gyakran a szeretett nejnek.

Eleinte, mert később már hiába kér,

Ha rajtunk múlik, a pincében marad a szén.”

Az iménti épületes versike egy önkritikus férfiú alkotása, és az Interneten, a Háziasszonyok forradalma (Hausfrauenrevolution.com) címet viselő website-on olvasható. A mozgalom első pillantásra megmosolyogtató ugyan, ám Ausztriában egyre több a híve, s a hölgyek meglehetősen harciasak: immáron sztrájkkal is fenyegetnek.

A házimunkának semmi becsülete nincs, pedig a nők, akik erre áldozzák életüket, kiérdemelnék a társadalom figyelmét és törődését – állítja Marie Therese Relin, a forradalom vezére. Ő foglalkozását tekintve színésznő (Maria Schell leánya) de mivel egyben feleség és háromgyermekes anya is, egyet s mást tudna mesélni. Csaknem 12 éven át, legidősebb gyermeke születésétől egészen tavaly őszig ugyanis főállású anya és háziasszony volt – pedig korábban szép sikereket ért el elsősorban filmekben. Tavaly szeptemberben azután egy szép napon megállt a kezében a portörlő. „Jó Isten, milyen jövő vár rám?” – kérdezte magától. „Mire a gyerekek felnőnek, kirepülnek, én kikopok a világból. Se jövedelmem, se nyugdíjam, se semmilyen perspektívám”. Ekkor határozta el, hogy mozgósítja sorstársait, és megpróbál valamilyen változást elérni.

Hogy mire gondol? A társadalomnak és a politikának fel kell értékelnie a házimunkát. Elengedhetetlen lenne a háziasszonyoknak fizetést folyósítani, mégpedig e törvényes alapon. A hivatás és a házimunka jobb összeegyeztetése, a háziasszonyok szociális biztosítása ugyancsak alapvető követelés. A forradalmár hajlamú hölgy ezzel nem fedezte fel a spanyolviaszt, mert ez a gondolat már mások fejében is megfordult. Új azonban az ötlete, hogy a követeléseknek munkabeszüntetéssel adjanak nagyobb hangsúlyt. Ha a háztartások millióiban egyszerre csak szünetelne a takarítás, a mosás, a főzés, a vasalás, akkor a férfiak hamar beadnák a derekukat és megkapnánk, amit akarunk – mondja Marie Therese Relin, aki túl van már az első nemzetközi forradalmi gyűlésen is. Európa minden részéről 80 hasonlóan gondolkodó hölgy jött el Bajorországba, s bár csak Németországban 22 millió az aktív háziasszonyok száma, a kezdeményezés visszhangját kimondottan biztatónak tartja. Egyelőre a legfontosabb a propaganda: hogy az információ eljusson a megfelelő helyre. A honlapra naponta 15 ezren látogatnak el. Egyre több a hozzászóló a témához, így lassan, de biztosan alakul az a bizonyos sztrájk.

Ausztriában is milliós nagyságrendű a háziasszonyok száma. Ők egyenként havonta 197 órát fordítanak a háztartásra és a gyerekek nevelésére. Az általuk végzett munka értéke évente 49 milliárd eurót tesz ki. Ráadásul az 1,6 millió egyébként állásban lévő nő is szinte egyedül végzi a házimunkát, hiszen – bár Ausztriában a családjogi törvény tesz valami halvány utalást a házimunka megosztásának házastársi kötelezettségére – lényegében nem sok segítségre számíthatnak. Ha a sztrájk gondolata eddig még nem is vetődött fel, voltak bátortalan kísérletek a teremtés koronájának befogására: 1996 táján az akkori nőügyi miniszter megpróbálta törvénybe iktatni a mosogatás kötelezettségét. Akkor nem sikerült. Három év múlva a tárca akkori birtokosa, Martin Bartenstein mai gazdasági miniszter becsempészte ugyan házastársi kötelezettségként a családjogi törvénybe a házimunka megosztásának kötelezettségét, de hát már akkor nyilvánvaló volt: ezt az érintett hölgyek nehezen érvényesítik, s jelentősége inkább a válásnál, a vagyonmegosztásnál lehet. (Bartenstein volt az első férfiminiszter a családügyi tárcánál, de illetéktelennek nem volt mondható. Neki magának öt gyermeke van, igaz – minisztersége óta feleségére átíratott – gyógyszergyárak tulajdonosaként olyan gazdag, hogy valószínűleg náluk otthon ismeretlen a „ma ki mosogat” kérdés.)

Elvben tehát Marie Therese Relin milliós tábort tudhat maga mögött, s ha sikerül legyőzni a sztrájk szervezési gondját, ugyancsak meggyőző lehet egy ilyen megmozdulás. Sok persze a megválaszolatlan kérdés. Például, hogy mennyi ideig tartana a házimunka szüneteltetése? És ami még ennél is fontosabb: akár siker, akár balsiker az eredmény, ki fogja eltakarítani a felgyűlt szemetet, elmosogatni az edényt, eltüntetni a felhalmozódott szennyest, ha egyszer véget ér a sztrájk?

Szász Júlia – Népszabadság, 2003. augusztus 14. (16. oldal)

[

Egy régi évfolyamtársam mellett ülök a vadonatúj autójában, és kitartó türelemmel hallgatom, hogy hány lőerős a „hadihajója”. Bemutatja az ülésfűtést, az automata sebességváltót, a napfénytetőt; a lopásgátlót meg a hátul ülők kényelmét szolgáló lábtartót. Unom, de próbálok érdeklődő képet vágni, közben elnéző szeretettel gondolom: olyanok a férfiak, mint a gyerekek: Úgy rajonganak a kütyüjeikért, mint a kisfiúk a matchboxokért.

− Mama, miért nem indulsz már? – ordítja hirtelen, kisodorva belőlem a szeretetteljes gondolatokat, ráadásul agresszívan dudál, villog egy mini kocsis lányra. Az áldozat nem lehet több huszonöt évesnél. Tényleg lassan indul a lámpánál, de utána nagyon-nagyon igyekszik szegény „átcsorogni” a belső sávból a szélsőbe. Egy darabig szótlanul haladunk.

− Miért hallgatsz ilyen undokul? – kérdezi őurasága az Árpád híd budai lejárójánál.

− „Lemamázol” egy nálad jóval fiatalabb lányt, villogsz, ordítozol! – török ki dühösen, mire ő utánozhatatlan fölénnyel válaszol.

− Emlékszel az 1990-es évek híres mondatára? Tetszettek volna forradalmat csinálni...! Nos, tetszettetek volna a konyhában maradni! Ha ez a lányka és a sok női mazsola kimerészkedik az utakra, akkor vegye fel a tempót! Akkor fogja fel, hogy ez kemény, veszélyes üzem!

− Az udvariasság? A nők tisztelete? – kérdezem szomorúan.

− Azt kiöltétek belőlünk a fene nagy egyenjogúságotokkal! – jelenti ki magabiztosan.

V. Kulcsár Ildikó, Nők Lapja, 2005/18 szám (47. oldal)

[

Diplomások ülnének vissza az iskolapadba valamilyen kétkezi szakmát tanulni, mert azzal szembesülnek, hogy felsőfokú végzettségükre nincs szükség a munkaerőpiacon. Az idén először keresték meg diplomások a szekszárdi Ady Endre Középiskolát azért, hogy szakmát tanuljanak. Mariann harmincéves, a helyi főiskola tanító szakán végzett, de nem tudott pedagógusként elhelyezkedni. Az évekig tartó munkanélküliség nyomasztotta, de akármit nem vállalhatott el, mert három gyermeket nevel. Olyan szakmát keresett, amelyet életmódjával összeegyeztethetőnek tartott, így kozmetikustanuló lett. Mint mondja, semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy diplomával arcot ápoljon vagy lábakat gyantázzon. Két másik hölgy a reménytelennek tűnő munkahelykeresést követően a magasépítő technikusi képzés iránt kezdett el érdeklődni. Egyiküknek felsőfokú egészségügyi, másikuknak szociális munkás végzettsége van.

Babai Zoltán, az Ady Endre Középiskola igazgatója elmondta: eddig nem tapasztalt kéréssel szembesültek, ezért nem tudják pontosan, hány éves kortól, milyen feltételekkel, kinek ajánlhatnak tanulást a nappali és kinek a levelező tagozaton. Jakab János, az Oktatási Minisztérium szakképzési helyettes államtitkára elmondta: a közoktatási törvény értelmében középfokú intézmény nappali képzésén utoljára akkor kezdhet tanévet valaki, ha betölti a huszonkettedik életévet. Ez egy évvel meghosszabbítható, ha hét- vagy nyolcévesen ment iskolába, vagy ha a választott képzés két évfolyamnál hosszabb. A helyettes államtitkár hozzátette: akik az 1996/97-es tanévben vagy az előtt iratkoztak be valamilyen középiskolába, még huszonöt éves korukig járhatnak nappali képzésre. Arra a kérdésre, hogy mi indokolja egyáltalán az életkori korlátozást, miért nem döntheti el bárki, hogy milyen módon és mikor tanul szakmát, Jakab János azt válaszolta: a jelenlegi szabályozás a normatív finanszírozással függ össze. A törvény értelmében nappali oktatás formájában az első és a második szakképesítésre való felkészülés ingyenes, azaz államilag finanszírozott. Ezt követően marad a felnőttképzés, és ez már térítésköteles. Erre iskolarendszerben vagy azon kívül is van lehetőség. Hozzátette: az Oktatási Minisztérium a felnőttképzésben látja biztosítva az élethosszig tartó tanulás lehetőségét.

A szekszárdi tapasztalatok szerint csak nők jelentkeztek diploma utáni szakmai képzésre – közölte Babai Zoltán. Szerinte ennek az az oka, hogy a diplomás férfiak nem is gondolnak erre a lehetőségre, pedig, mint állítja, nekik azonnal és hosszú távon egyaránt piacképes szakmákat tudnak ajánlani. Ilyen a gépész, a mechatronikai-, az autóelektronikai műszerész vagy a háztartási gépszerelő mesterség. Az igazgató megjegyezte: akkora a szakemberhiány a szolgáltatásokban, hogy idővel az is előfordulhat: diplomás emberek szerelik a fűtést, az autónkat vagy a gáztűzhelyt. Babai Zoltán beszámolt arról is, hogy vizsgálni kezdték: van-e jövője a diplomások szakképzésének? Rájöttek, hogy ezt nem csupán az elhelyezkedési nehézségek indokolhatják, hanem más szempontból is szükség lenne rá. Példaként említette: ha valaki villamosmérnöki diplomát szerzett, és később céget alapít, bizonyára hasznára válik, hogy ért a szereléshez is. Ezért azt tervezik, hogy az általános és középiskolák mellett a helyi főiskolán is tájékoztatni fogják a végzősöket intézményük kínálatáról. Ezt igencsak időszerűvé teszi, hogy egyes szakmákban egyre nagyobb a munkaerőhiány, ugyanakkor folyamatosan emelkedik a szekszárdi főiskoláról kikerülő és elhelyezkedni nem tudó tanítók és szociális munkások száma.

Mácz Katalin – Népszabadság, 2004. szeptember 24. (11. oldal)

[

Minden héten búcsúztatnak valakit. Állást nem találó fiatal diplomások indulnak „Európába”. Nem a kaland miatt mennek, nem is jó helyekre. Pályakezdő értelmiségiként mosogatni, vagy pincérnek állhatnak, bébiszitternek – mindenképpen afféle diplomás cselédnek. Szegedi ismerősöm meséli: meghirdetett egy oktatásszervezői állást, és csaknem háromszázan jelentkeztek rá. Jobbnál jobb képességű fiatal emberek. Az állás nem volt jó, nem fizetett sokat, nem is tart sokáig, hiszen csak egy pályázaton nyert projekthez kapcsolódik – de állás volt. Valami nagyon kicsi fix hely a világban, amibe belekapaszkodhat az, aki naponta azt érzi, nincs rá szükség. Nincs hely a számára: nem kell sehová. Erre a helyzetre azt szokták mondani: mi az, hogy nincs hely a számodra? Annyi hely van, amennyit kiharcolsz magadnak. Hányan indultak nulláról: ügyesek voltak, élelmesek, szorgalmasak – egy szabad világban sokra vitték. Ha volt, aki sokra vitte, akkor sokra vihette volna ugyanúgy más is. Akkor te vagy a hibás, nem a társadalom van rosszul berendezve.

No de, abból, hogy valakik sokra vitték, még nem következik, hogy bárki sokra vihette volna. Pláne az nem, hogy mindenki. Kaparjuk csak meg, hogy mivel lehetett sokra vinni: a jó képesség önmagában kevés volt, ha nem párosult erőszakossággal, gátlástalansággal. De hát nem mindenki ilyen. Volt egy-két szerencsés évjárat, amelyben a hallgatók jókor végeztek, ezért előttük a változások megnyitottak néhány kaput. Ugyanannyi tudással nyolc éve főosztályvezető lehetett valaki, amennyivel ma tartósan munkanélküli. Annak a biztonságnak, hogy a megszerzett tudásra szükség lehet valahol, vége. Túlképzésről először akkor hall az ember, amikor maga szembesül vele – addig inkább szakzsargonként kezeli, mint valóságos veszélynek. Amikorra „beérik” a szó, elmúlik a tárgyilagosság, marad a keserű konklúzió: nem lesz itt tudásalapú társadalom. Aki jól látta a dolgokat, annak cinikus hablaty volt az egész, aki meg komolyan gondolta, illúziókat kergetett.

El kell dönteni, hogy itthon teng-leng tovább az ember, várja, hogy egy hónap múlva ismét meghirdessenek egy állást, vagy elmegy innen. De hová is? Mire is? Hiszen Nyugat-Európában még magasabb a pályakezdők munkanélkülisége, mint nálunk. Ott sincs igazán szükség senkire: esetleg akkor, ha jóval többet tud, és jóval kevesebbel beéri, mint az ottaniak. Igazából azonban elmenni sem alkalmas mindenki. Ez a másik nagy csalódás: hogy a globalizáció majd olyan értelemben is esélyt teremt, hogy ha eleget tudsz, akkor bárhol a világon helyet találhatsz magadnak. A tőke globálisabb, mint a munka. Kíméletlen menedzserként talán elmehetsz a világ másik végére, de mérnökként, tanárként nem. És persze a személyiség sem mindig alkalmas erre. Az emberek többsége túl erősen kötődik helyekhez, kultúrához, közösséghez.

Nemcsak Szegeden, nemcsak Magyarországon érzi ezt a ma fiatal nemzedék többsége: nekivágnak a világnak Szerbiából, Romániából. Abban is van valami keserűen nevetséges, hogy akik itthon azzal vezetik le a tehetetlenségüket, hogy ledöntik a másfélék síremlékét, azok majd gyökértelenül, esélytelenül összeférnek ugyanezekkel a másfélékkel valamilyen déltengeri luxushajó személyzeti tömegszállásán, mint olcsó bérű takarítók. Csak egy a biztos, mondja az egyik útra kelő: a búcsúztatón sokat kell inni.

Tanács István – Népszabadság, 2004. október 12. (3. oldal)

[

A globalizáció velejárója a munkerővándorlás. Ma még többnyire a megélhetési kényszer hajtja az embereket külföldre, míg a befogadó országot a krónikus munkaerőhiány sarkalja az idegenek fogadására. Az eltérő kultúrák találkozása, a beilleszkedési problémák azonban leküzdhetetlennek tűnő feszültséget keltenek a vegyes lakosság körében. Európában Németország a legnagyobb befogadó, ők foglalkoztatják a legtöbb vendégmunkást. Így ezek a gondok is náluk mutatkoznak meg a legmarkánsabban. A világgazdasági válság, az életszínvonal csökkenése, a munkanélküliség növekedése tovább fokozza a vendégmunkásokkal szembeni ellenérzést. A tolerancia hiánya mindkét oldalon kölcsönös szemrehányásokhoz vezet, és a globalizáció híveiben komoly aggodalmakat vált ki:

„Minden bajnak a törökök az okai. Idejönnek, elveszik a rendes német embertől a munkát, ha meg nem dolgoznak, akkor mi tartjuk el őket. Még németül sem hajlandóak rendesen megtanulni, becsempészik ide az iszlámot, hordják a fejkendőt. Miért nem mennek vissza oda, ahonnan jöttek?” – dohog Horst, a nyugdíj előtt álló nyugat-berlini mérnök.

A mindenért a bevándorlókat okoló mentalitás nem ritka a felső-középosztálybeli környéken, mivel errefelé lakó törököt keveset látni. Az egyetlen a sarki kebabos, ő keményen dolgozik. A törökökkel kapcsolatos sztereotípiák ezzel szemben arról szólnak, hogy a bevándorlók szociális segélyből élnek, lényegében a német adófizetőket szipolyozzák. A férjek terrorizálják a feleségüket, fütyülnek a többségi társadalom értékeire, nem akarnak beilleszkedni, amit mi sem mutat jobban, mint hogy török tévét néznek, török újságokat olvasnak, törökökkel barátkoznak és házasodnak. A gyerekeiket iszlámoktatásra járatják, ami tudvalevőleg a terrorista kiképzés előszobája. Klisék persze a másik oldalon is vannak. A törökök szerint a németek ridegek, önzőek, kevéssé toleránsak, viszont egyre lustábbak, képtelenek valódi barátságokat kötni és rémesen főznek.

A klisék ellen nehéz küzdeni. Amikor Raziye történetét elmesélem német ismerőseimnek, általában hitetlenkedve hallgatják, mert sehogy sem támasztja alá a törökökről szőtt elképzeléseiket. Raziye, a fiatal török asszony tizenhat évesen érkezett Anatóliából Németországba. Egy már itt született, második generációs török férfi családja szemelte ki feleségnek. A fiatalok jól kijöttek egymással, egy év múlva megszületett az első fiuk, hét év múlva a másik. Közben azonban történt egy s más: Raziye férje megbetegedett, leszázalékolták, epilepsziás rohamai miatt nem tud többé dolgozni. A fiatalasszony vette kézbe a dolgokat. Megtanult németül, takarítónői munkát vállalt, és évek óta ő gondoskodik a négytagú család megélhetéséről. Szinte soha nem panaszkodik, a minap például lelkesen újságolta, hogy 34 évesen végre megtanult biciklizni. Micsoda móka volt, amikor a parkban először összevissza billegett a kétkerekű nyergében, aztán egyszerre rálelt az egyensúlyra, és valósággal suhant a fák alatt! Még a fiai is büszkék voltak rá.

De Razyie akkor a legelégedettebb, amikor a hétvégére is talál valamilyen munkát. Ilyenkor viszi magával a gyerekeit, hadd keressenek néhány eurót ők is. Nemrég egy belvárosi felvonuláson kávét mértek az egyik sátorban, máskor a virslisütésben segédkeznek. Pihenésre nem jut sok idő, hétvégenként nagy a vendégjárás náluk, jönnek a rokonok, ismerősök, barátok, ahogy az egy török családnál szokás. Az asszony főz, kiszolgál és figyelmesen hallgatja a férfiakat. A szófán ilyenkor apósa és barátai trónolnak, a vendéget (jelen esetben e sorok íróját) a fotelbe ültetik, a férj széket kerít magának, Raziye teát hoz, süteményt, majd jobb híján a földre kuporodik.

− A rasszizmusban a németek akár világelsők lehetnének – biztosít rögtön az elején Ilyas, a család barátja, aki 1966-ban hentesként érkezett Németországba.

Eredetileg csak két évre jött, vendégmunkásként, de a többiekhez hasonlóan »itt ragadt«. Dolgozott újságíróként, gründolt török nyelvű rádiót, részt vett a helyi politikában is.

− Én még a Ludwig Erhard-féle gazdasági csoda idején jöttem, akkoriban szó szerint toborozták a vendégmunkásokat, akkora szükség volt itt a munkaerőnkre. Nem akartam én itt maradni, csak egy kis pénzt keresni, amiből otthon elindíthatom a saját vállalkozásomat.

Az első török csoport, kétezerötszáz ember még 1961-ben jött német földre, akkoriban hetven óráig tartott az Isztambul-München vonatút. 1969-ben már egymillió török vendégmunkás dolgozott a német gazdaság fellendítésén.

− Jellemző, hogy először a szociáldemokrata Willy Brandt ígérte meg a választási kampányában, hogy hazaküld minket, de az 1970-es években is szükség volt ránk, így maradhattunk. Néhány év múltán jöhetett utánunk a család is – emlékszik vissza Ilyas, akinek akkor rendült meg először a bizalma a szociáldemokratákban.

A csendesebb Nebi, Raziye apósa csupán annyit tesz hozzá:

− Lustasággal igazán nem vádolhatnak minket. Pénzt keresni jöttünk, egyedül, család nélkül, és keményen dolgoztunk az építkezéseken. Mind külföldiek voltunk. Emlékszem, egyszer jött egy német, egy napig próbálta tartani a tempót, aztán feladta. Ez neki túl nehéz munka, mondta, nem is láttuk többé. Ne szépítsük a dolgokat, velünk végeztették el azt a munkát, amit a németek már nem voltak hajlandóak elvállalni. Most meg egyszerűen hazaküldenének?

Lassan negyven éve élek Németországban, négy gyerekem van, hat unokám, mind itt laknak a környéken. Szívesen utazom haza, Törökországba, de a világért sem költöznék vissza. Pedig a német kormányok sok mindennel megpróbálkoztak. Az 1980-as évek elején például tízezer márka »hazatérési prémiumot« fizettek annak, aki családjával visszahurcolkodott Törökországba. Nem sokan éltek az ajánlattal. Egy friss felmérés szerint a törökök 61%-a egyenesen elképzelhetetlennek tartja a visszatérést, 10% esetleg fontolgatja. Egy Frankfurtban született fiatal humoristájuk szerint: ha már megengedték a törököknek, hogy részt vegyenek Németország felépítésében, joguk van részt venni a tönkretételében is. Ez a német politikusokra nézve nem éppen hízelgő riposzt azt sugallja, hogy a bevándorlók helyett inkább a gazdaság rendbetételével kellene foglalkozniuk.

− Furcsa világ ez – fűzi hozzá a harciasabb Ilyas. – Soha nem voltam a németek kolonca, mindig rendesen adóztam, minden járulékot befizettem, soha semmilyen büntetést nem kaptam. De akkor is »szaros török« maradok. Csak mert nem passzolok a németek közé. Más a bőröm színe, az akcentusom, eltérőek a szokásaim. Mindig az integrációval jönnek nekem. De tudja, mit? Valójában asszimilálni akarnak. Hogy én is olyan legyek, mint ők. Ha annak idején segítettek volna a nyelvtanulásban, napi egy óra elég lett volna, hogy ne kínkeservesen, hibásan, a magunk erejéből próbáljunk megtanulni németül. Még mindig nem tudnak mit kezdeni velünk. Addig jóindulatúak, amíg feltételezik, hogy szegény vagyok. De amint egy kicsit jobban megy, rögtön a fejemre koppintanak. Mintha arra törekednének, hogy a külföldi legyen szegény, de azért tudjon megélni. Vagyis semmiképpen se veszélyeztesse az itteni rendet.

Németországban ma 7,3 millió külföldi él, ez a lakosság 9 százaléka. Ezt néhányan túl soknak tartják. A legnépesebb csoportot a törökök és török származásúak alkotják. Ők 2,5 millióan vannak. Az első generációs bevándorlók egyszerű munkavállalók voltak, a második generáció tagjai között már 60 ezer vállalkozó van, akik több mint háromszázezer embernek adnak munkát. Utóbbiak egyharmada német. Rég nem igaz tehát, hogy a törökök csupán a »piszkos munkát« végeznék. A török vállalkozók tavaly 30 milliárd euró után adóztak, ők adják a német nemzeti össztermék 1,4%-át, és tévedés azt állítani, hogy miattuk jutott csődbe a szociális kassza. Tavaly több mint hárommilliárd eurót fizettek be társadalombiztosítás címén.

Vannak már török sikertörténetek is. Például Fatih Akin filmrendező Fejjel a falnak című filmje az idén a berlini filmfesztivál nagydíját nyerte el, és ezzel 18 év után először sikerült a németeknek »otthon« tartaniuk az Arany Medvét. Más kérdés, hogy Akin filmje nem a német-török együttélést, hanem éppen az ellenkezőjét mutatja be. Egy olyan zárt török közösséget, amelynek jóformán semmilyen kapcsolata nincs a külvilággal, ahol a házasság csupán azért köttetik a két, második generációs török fiatal között, hogy a lány megszabaduljon otthona fojtogató közegéből. A németeknek legfeljebb epizódszerepek jutnak ebben a történetben, és ez sokszor így van a valóságban is. A sztereotípiák itt vészesen közel járnak az igazsághoz.

− A barátságok, szerelmek óhatatlanul a török közösségen belül szövődnek. Nebi négy gyermeke is török házastársat választott. Ez ugyan nem volt szülői kívánság, egyszerűen így alakultak a dolgok. A németek között ritka az olyan barátság, mint nálunk. A szerelem is másképp működik. Emlékszem, egyszer egy német kollégám, akiről egykor azt hittem, a barátom, egy hétig nálunk vendégeskedett Törökországban. A házunkban lakott, kocsival együtt jártuk a vidéket, a feleségem főzött rá, minden kívánságát lestük. Mondanom sem kell, egy fillért sem fogadtam el tőle, hiszen nálunk ez így természetes. Hálásan köszönte a vendéglátást, visszarepült Berlinbe, aztán soha többé nem hallottam róla. Egyetlenegyszer sem hívott fel, pedig nem lakik messze, csak itt Berlinben, az Alexanderplatz környékén.

Raziye grillcsirkét hoz salátával, eddig nem nagyon szólt, de erre már elmosolyodik.

− Az embereket nem az különbözteti meg egymástól, hogy törökök-e vagy németek, hanem hogy van-e szívük – mondja egyszerűen. De azért ő is megtanulta, hogy a török szokások olykor mérföldekre vannak a németektől. Az egyik házhoz rendszeresen délben járt takarítani, és mivel éhes volt, mindig vitt magával két süteményt: az egyiket magának, a másikat a háziasszonynak. Csupán udvariasságból, hogy a másiknak ne kelljen végignéznie, amint ő falatozik. Az asszony a mai napig elfogadja az ajándékot, de még egyszer sem jutott eszébe, hogy megkínálja Raziyét egy pohár teával. – De ezen nem- sértődöm meg, hiszen én csak egy egyszerű takarítónő vagyok – magyarázza.

Közben befut Raziye két fia a lakótelepi focimeccsről: az idősebb komolyan válaszolgat a férfiak kérdéseire törökül, de a kicsi inkább németül szólal meg.

− Nem tudok ennyi nyelvet fejben tartani. Az iskolában angolul is tanulunk, mindenkivel németül beszélek, a török nekem már nehéz – panaszolja szégyenlős mosollyal.

A kisfiú nem kivételes eset, az öt és tizenegy év közötti bevándorló gyerekek több mint fele már németül beszél a barátaival, és ez lassan átalakítja a családi kommunikációt is. A szülők ugyan még törökül szólnak a gyerekeikhez, de azok már németül válaszolnak, sőt, már a testvérek is előnyben részesítik a németet egymás között. Raziye egy dologban meglepően határozott: hallani sem akart arról, hogy a fiai iszlám oktatást kapjanak. A német sajtó szereti ugyan kongatni a vészharangot a Korán-iskolák népszerűsége miatt (pláne ilyen terrorgyanús időkben), de valójában a muzulmán szülők csupán 10%-a küldi oda a gyerekeit.

− Magam is muzulmán vagyok, de eszembe sem jutna a gyerekeimet olyan iskolába járatni, ahol fejkendős tanítónők vannak. Ismerjék meg a többi vallást is, aztán később válasszák ki, amelyik nekik tetszik.

Kezdetben a férfiak is liberálisnak tűnnek, de aztán ingoványos talajra tévedünk.

− Bugyiban lehet, fejkendőben nem? Hadd hordja a fejkendőt, aki akarja! Mi a gond ezzel? A német nők nyaranta gyakorlatilag egy szál bugyiban szaladgálnak az utcán, az sem tilos. Mindenkinek joga van a vallásához és a kultúrájához, az pedig igazán túlzás, hogy mindenkit, aki muzulmán, most hirtelen iszlám terroristának néznek. Ezt kikérem magamnak! – veti bele magát a politikába Ilysar, az egykori újságíró és baloldali politikus. – Az iszlámban nincs terrorista, ha valaki a vallásban keresi az okokat, az egyszerűen manipulál. A dolog ennél sokkal egyszerűbb: amíg lesznek elnyomott, kihasznált országok, addig lesz terrorizmus is, de ennek a valláshoz az égvilágon semmi köze.

Ilysar és Nebi buzgón bólogatnak, Raziye a konyhába száműzi magát az edényekkel. Óvatos kísérletet teszek egy kissé árnyaltabb kép kialakítására. Hasztalan. Rövid vitába bonyolódunk az olajmonarchiákban előforduló szegénységről és némely terroristák jólszituált családjáról, továbbá arról, hogy valóban a Nyugat és főleg az Egyesült Államok felelős-e a világ minden nyomorúságáért. Az álláspontok nem közelednek, de a feszültség – miként a sok-sok klisé – megmarad. Akárhonnan is jövök, terrorügyben én mégiscsak a fehér világot képviselem. A gazdagokat.”

Inotai Edit – Népszabadság, 2004. augusztus 14. (4. oldal)

[

Úgy látszik Az európai uniónak kezd elege lenni az illegális bevándorlókból. Már nem csak Belgiumban, Ausztriában és Nagy-Britanniában rakják repülőgépre a betolakodókat, hanem Olaszországban is:

„A parti őrség illegális bevándorlókat kísér egy dél-olasz kikötőbe. Három repülőgéppel ötszáz illegális bevándorlót toloncoltak vissza a hét végén Líbiába az olasz hatóságok. Tegnap további kitoloncolásokat is fontolóra vettek. A légi híd változást jelent Itáliának a „csónakemberekkel” kapcsolatos magatartásában, amely eddig lehetővé tette az afrikai partok felől érkezett bevándorlók indokainak mérlegelését. A kitoloncolás közvetlen oka az volt, hogy az elmúlt öt nap alatt mintegy 2500 bevándorolni vágyó ért partot Itália legdélebbi pontján, a parányi Lampedusa-szigeten, többszörösen túlterhelve a mindössze kétszáz fő befogadására alkalmas menekültközpontot. A példátlan intézkedés heves tiltakozást váltott ki az emberjogi szervezetek és az olasz ellenzék részéről. A kitoloncolás bírálói állítják, hogy a hatóságok ki sem vizsgálták, hogy a kiutasítottak között voltak-e olyanok, akik megalapozottan kérhettek volna politikai menedéket.

A nyáron előfordult már ugyan, hogy 37 illegális bevándorlót azonnali hatállyal kiutasítottak Olaszországból, de róluk bebizonyosodott, hogy hazudtak a származási helyüket illetően, és nem a darfuri válságövezetből érkeztek, ahogy mondták. Olaszország és Líbia – az afrikai és közel-keleti kivándorlás legfontosabb tranzitországa – között egyébként szeptember 15-én lépett életbe egy új egyezmény, amelynek értelmében a felek közös járőrözéssel próbálják megfékezni az Itáliába tartó menekültáradatot. Róma komoly nyomást gyakorolt az EU-ra a Tripolival szembeni szankciók mielőbbi feloldása érdekében, hogy a 7600 kilométeres határának őrzésére alkalmas eszközökkel láthassa el a Kadhafi-rendszert. Líbiában egyébként olasz-német kezdeményezésre szűrőállomást szándékoznak létrehozni az Európába tartó migráció ellenőrzésére.”

Pogár Demeter – Népszabadság, 2004. október 5. (4. oldal)

[

Az illegális bevándorlók beengedése, és tömeges letelepítése a Sátán által sugallt neoliberális nézetek terjedésének tudható be. A Nobel-díjas Kertész Imrét senki nem vádolhatja azzal, hogy ne volna messzemenőkig humanista gondolkodó. Mégis hasonló aggodalmakat fogalmaz meg, amikor azt írja: „A multikulturalizmus csődöt mondott, vagy talán sosem működött, sosem létezett.” Európát pedig „öngyilkos liberalizmussal” vádolja, azt állítva: „A demokráciát olyan szinten félreértelmezi, hogy az végül a demokrácia pusztulásához vezet. Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát amikor, látszólag értelmetlen mádon, a saját ellenségeit imádja. Ráadásul mindez nem mondható el nyilvánosan.

Az Európai Unió politikusai azzal indokolják a menekültek parttalan beengedését, hogy az elöregedő kontinensnek szüksége lesz a bevándorlók munkaerejére. Ez azonban tévhit. Sőt, ennek épp ellenkezője várható. A jövőben egyre kevesebb élőmunkára lesz szükség. A gyárakból már most is egyre nagyobb számban szorítják ki az emberi munkaerőt a robotok. Néhány évtized múlva mi is elérünk arra a szintre, ahol jelenleg a földönkívüliek állnak. Elmondásuk szerint, üzemeik teljesen automatikusan működnek. Nem engednek embert a gyáraikba, mert lassítja a munkamenetet. A selejtarány is növekedne, mert az ember néha téved, a számítógépvezérelt robot viszont soha. Ugyanez a helyzet a mezőgazdaságban. Ott is minden munkát programozott gépekkel végeznek. Ezáltal civilizációjuk mentesült a lélekölő futószalagmunkától. Náluk már nincsenek betanított munkások, illetve ahogy a multinacionális vállalatainknál mostanában nevezek őket: operátorok.

A robotizáció terjedése azonban csak kis részben járul hozzá a világméretű munkanélküliséghez. Civilizációnk most egy olyan küszöb előtt áll, melynek átlépése határtalan távlatokat nyit meg a fejlődésünkben. A közelgő paradigmaváltás után soha nem látott jólét köszönt a világra. Az éter által kínált lehetőségek kihasználásával, a mindent betöltő univerzális energia munkára fogásával semmiben sem szenvedünk hiányt. Az élelembőség következtében megszűnik az éhínség, a szegénység, mindenki megélhetése biztosítva lesz. Rövidlátó politikusaink mit sem sejtenek ebből az egészből, ezért nyakra-főre hozzák ostoba döntéseiket. Néhányat kiragadva közülük, tovább szorgalmazzák az atomerőművek építését. Ezt azzal indokolják, hogy az atomerőmű szennyezi legkevésbé a környezetet. Ez valóban így van. A jövőben azonban az elektromos energiát a fogyasztó termeli magának, otthon, ingyen. Nem lesz szükség semmilyen erőműre, nagyfeszültségű távvezetékre, áramszolgáltatóra, villamosenergia-elosztó intézményekre.

A másik átgondolatlan döntésük, hogy az egészségügyi ellátás javítása érdekében tucatjával építenek új kórházakat. Hatalmas összegeket fektetnek jól felszerelt kórházkomplexumok építésébe akkor, amikor a meglevőkre sem lesz szükség. Küszöbön áll ugyanis Royal Raymond Rife frekvenciaspecifikus csíraölő módszerének a rekonstruálása, melynek következtében megszűnnek a fertőző betegségek a Földön. (Ezt nemrég az amerikai elnök is bejelentette.) Ezzel az eljárással nem csak a vírusos és bakteriális betegségek lesznek gyógyíthatók, hanem a rák is. Egyszer s mindenkorra megszabadulunk ettől az évente 7,6 millió ember életét követelő betegségtől. Ennélfogva a jövőben már csak a balesetet szenvedtek igényelnek kórházi kezelést. Erre a célra pedig elég lesz egyetlen kórház is.

Megbetegedések sem lesznek, mert a Tesla által feltalált 28 kHz-es szolitonhullámokat kibocsátó meridiánharmonizáló oszcillátorral a kialakuló betegségek is megszüntethetők lesznek. Az emiatt felszabaduló orvosok, ápolók, mentősök és egyéb segédszemélyzet fogja leginkább növelni a munkanélküliek számát. A felfutóban levő építőipar egy részüket fel tudná szívni, de problémás lesz a sebészorvosok kőművessé, áccsá, burkolóvá vagy vízvezeték-szerelővé való átképzése. Gyógyszergyárakra sem lesz szükség, mert a jövőben a betegségeket nem vegyszerekkel, hanem energetikai úton fogják gyógyítani. A megváltozott munkaerőpiaci helyzetben a zsírosabb konc reményében hazájukat elhagyó „szökevények” is hazakullognak. Sokan közülük szívesen maradnának új hazájukban, de nem lesz rájuk szükség. Az óriási munkanélküliség miatt a vendégmunkásokat minden országból hazaküldik. Munkájuk itthon sem lesz, de innen legalább nem zavarják el őket.

Az általános jólét beköszöntéig azonban nagy zűrzavar lesz a világunkban. A megváltozott helyzetben a neoliberalista nézeteket valló országokban szeretnének megszabadulni a több millió befogadott bevándorlótól. Ez azonban nem fog sikerülni. A jobb élet reményében idejött illegális bevándorlóknak ugyanis eszük ágában sem lesz hazamenni. Dolgozni nem szeretnek, jól élni viszont annál inkább, ezért ellepték Európa leggazdagabb országait, hogy luxus szinte eltartsák őket. Dolgozni, nyelvet tanulni nem akarnak és a kulturális beilleszkedésre sem mutatnak hajlandóságot. Sőt ők akarják ráerőltetni saját kultúrájukat, vallásukat Európa népeire. Ennek érdekében nem riadnak vissza az erőszaktól, a terrorcselekményektől sem.

Ennek a helyzetnek a felismerése után már a gazdag nyugati országok is szeretnék visszaküldeni a bevándorlókat. Úgy gondolják, hogy teherhajókra és hadihajókra terelésükkel tömegesen vissza lehetne telepíteni őket oda, ahonnan jöttek. Addig is zárt táborokban kell tartani őket. A szervezett visszatelepítés azonban nem oldható meg, mert a döntésképtelen politikusok nem akarnak határozott intézkedéseket hozni. Különböző szintekre tologatják az ügyeket abban a reményben, hátha maguktól megoldódnak. De nem fognak megoldódni. Ezt látva a lakosság saját kezébe veszi az egyre égetőbb helyzet megoldását. Egymást érik az erőszakos összecsapások, a fegyveres leszámolások. Végül egész Európa lövöldözésektől és robbanásoktól hangos csatatérré válik.

A fenyegető veszélyre való tekintettel az európai országok politikusainak népszavazást kellene kiírni arról, hogy akarja-e a nép idegenek nagyszámú beengedését az országba. A politikusokat a nép választotta, és a nép nevében irányítják az országot, egyes képviselőik pedig az Európai Uniót. Amikor megválasztották őket ezekre a tisztségekre, még nem indult meg az illegális bevándorlás Európába. A megváltozott helyzetre való tekintettel szükséges lenne megismerni a népakaratot. Ha erről a sorsdöntő kérdésről nem hajlandók elrendelni a népszavazást, az nyílt beismerése annak, hogy a nép, a lakosság ellenében irányítják az országot. Ez pedig nem más, mint diktatúra. Jelenlegi politikusaink nemzetrontó politikájukkal sírba viszik országukat, és szétszaggatják az Európai Uniót.

A felső korlát nélküli bevándorlás legvehemensebb támogatóit, pedig egy új törvénnyel lehetne jobb belátásra téríteni. Ebben köteleznék őket, hogy fogadjanak be egy többgyermekes bevándorló családod az otthonukba. Mutassák meg, hogyan lehet velük együtt élni. Ne mások kárára, a lakosság nyakára telepítsenek be idegeneket, hanem a saját otthonukba. Kezdjék magukon a bevándorlók szétosztását. Egyúttal kötelezni kellene őket, hogy ha elköltöznek hazulról, magukkal kellene vinniük a menekült családot. Így nem bújhatnának ki a törvény hatálya alól. Nem költözhetnének ki a nyaralójukba, nem bérelhetnének másik lakást maguknak vagy a nyakukra küldött családnak. Ennek a határozatnak nem büntető jellege lenne, hanem egy kísérlet részét alkotná. Amennyiben sikerül bebizonyítaniuk, hogy együtt lehet élni velük, be lehet őket illeszteni a társadalomba, akkor tapasztalataikat, javaslataikat széleskörűen alkalmazni lehetne. Liberális politikusaink ne csak a parlamenti pulpituson szónokoljanak a bevándorlás mellett, hanem tettekkel is bizonyítsák ennek a politikának az életképességét. Beszélni könnyű, cselekedni, tettekkel bizonyítani annál nehezebb. A civil szervezetek vezetőit és tagjait pedig a „No go” zónákba kell költöztetni, hogy a saját bőrükön érezzék a bevándorlók többségi társadalomra gyakorolt hatását.

Ezek az intézkedések nem migráció ellenesek, hanem a jelenlegi kaotikus állapotok megszüntetését segítik elő. Az illegális bevándorlás megszüntetése érdekében sürgősen be kell vezetni a kék kártya intézményét. Ezt követően a bevándorolni szándékozók csak hazájuk uniós országának nagykövetségén kérhetnek letelepedési engedélyt. Így a célország ügyintézői ellenőrizni tudják, a kérvényező személyét, és el tudják dönteni, hogy szükségük van-e rá. Ennek az ügymenetnek a szigorú betartása érdekében törvénybe kell foglalni, hogy aki illegálisan érkezik az Európai Unió bármely államába, az soha, semmikor nem kaphat letelepedési engedélyt. A kék kártya kiadását pedig saját hatáskörbe kell utalni, hogy az egyes uniós országok maguk dönthessék el, hogy kikkel akarnak együtt élni.

Nyugat-Európa öngyilkos társadalmai agonizálnak. Ennek legfőbb jele az önsorsrontó önmegtagadás. Ennek a viselkedésnek lényege, hogy egy közösség a rosszul értelmezett humanizmus jegyében a kívülállók érdekeit helyezi sajátjai fölé. Lemond az öntudatról, az identitásról, az önvédelemről. Eközben azt hangoztatja, hogy ez a magatartás modern, haladó, humánus. A közösségi érdekvédelem viszont idejétmúlt, barbár és gonosz. Ez a neoliberális szemléletmód olyan, mintha valaki szándékosan kiiktatná szervezetéből az immunrendszerét, és felkínálná céltáblaként magát a kórokozóknak.

A migránsok a nyugati civilizáció szétzüllesztése során először a nemzeti identitásokat számolják fel. Bár még nincsenek elegen, de már ma is ilyen feliratú táblákkal vonulnak az utcákra: „ISLAM will dominate the world. Freedom can go to hell!” Gyakran hangoztatják azt is, hogy: „Úgy sem tehettek ellenünk semmit, mert még a saját világotokat sem akarjátok megvédeni.” A bevándorlók nem kérni jönnek, hanem elvenni. A maguk ideológiája alapján úgy érzik ez Istentől való joguk. Többségüknek eszük ágában sincs dolgozni, és nem rendelkeznek semmilyen szaktudással. Sőt, nagy részük analfabéta. Ennek ellenére nem akarnak iskolába járni, és nem hajlandók megtanulni a befogadó ország nyelvét.

Emellett fosztogatnak, nőket erőszakolnak. Nem tudnak, sőt nem is akarnak integrálódni a nyugati társadalmakba. No-go zónákba elkülönülve az otthoni mihaszna életüket élik, saját törvényeik szerint. Nem hajlandók elfogadni, hogy aki le akar telepedni egy országban, annak igazodnia kell az ott kialakult értékrendhez. Csak olyan mértékben ragaszkodhat korábbi szokásaihoz, ami nem botránkoztatja meg a többséget, a befogadó ország polgárait. Aki továbbra is úgy akar élni, mint otthon, az menjen haza. Minden országnak, minden népnek más az értékrendje, és ezt mindenki köteles tiszteletben tartani, és alkalmazkodni hozzá. A migránshordák megélhetésüket csempészésből, drogkereskedésből biztosítják. A lila gőztől feszített agyú nyugati politikusok egy csodálatos, sokszínű társadalomról álmodoznak. A valóság azonban más lesz. Szélsőséges iszlamista bevándorlók szerint Európa még vár a saját 9/11-ére, és ez szörnyűbb lesz, mint a New York-i ikertorony lerombolása.

[

Az állampolgárok megélhetésével nem törődő politikusaink még nem sejtik, hogy milyen veszélyt rejt magában a nemzedékről nemzedékre öröklődő munkanélküliség. Könnyű valakit leszoktatni a munkáról, de annál nehezebb rászoktatni. A munkához nem szokott fiatalokat pedig lehetetlen. Mivel valamiből nekik is élniük kell, törvényszerű, hogy bűnözőkké válnak.

„Nem Gézáról akarok szólni, mégis hadd kezdjem vele, mivel nélküle a történet kezelhetetlen. Szóval: Géza negyvenkilenc esztendős, nyolc osztályt végzett, viszonylag jó egészségi állapotban lévő, családos ember, akinek tizenöt éve nincs munkahelye. Utoljára, legálisan egy pécsi kivitelező cégnél dolgozott, segédmunkásként. A dél-baranyai faluban lakó férfi – kivitelező cég megszűnése óta – segélyből és napszámból él. Általában egy év alatt száz-száztíz napon jut neki alkalmi munka, emellett ért a csiga- és a gyógynövénygyűjtéshez, azokból is csurran-csöppen egy kis pénz. A férfi megélhetésszerűen pecázik és gombászik, mindezt nem mindig szabályosan teszi. Ha Géza valamennyi anyagi forrását összegezzük, akkor a férfi évente hozzávetőleg annyi pénzt keres, mintha egy cégnél minimálbérért dolgozna. Géza felesége is nyolc elemit végzett. Az elhízottsága ellenére fürge mozgású, a hátát sűrűn fájlaló, felvágott nyelvű asszony legtovább a pécsi baromfi-feldolgozóban dolgozott. A céget azonban felszámolták, neki tizennégy éve nincs állása. Azóta évente negyven napot dolgozik a dinnyéseknek, és elkíséri férjét gyógynövényt gyűjteni.

A házaspár több mint tíz éve nem próbált állandó munkát keresni. Az is bizonytalan, hogy tíz évvel ezelőtt valóban próbáltak-e? Azt mondják, ők már kihúzzák így a nyugdíjig. Bevallják, hogy most már nem tudnának alkalmazkodni egy üzem elvárásaihoz, a főnökök parancsszavaihoz, az ingázáshoz. Mellesleg a házaspár falujában több tucatnyi ember hasonló életvitelre rendezkedett be, mint Géza és felesége. De nem Gézáról és feleségéről, s nem az ő sorstáraikról akarok szólni, hanem a baranyai faluban élő házaspár gyermekeiről. Gézáéknak két fia és egy lánya van. A nagyobbik fiú 23 éves, öccse egy évvel fiatalabb. Szakmát egyikük se tanult, mindketten ugyanazt az életstratégiát követik, amit apjuk. A fivérek átlagos havi jövedelme 40 ezer forint közül mozog. A lány tizenegy éves, s ha valaki azt kérdezi tőle, hogy mi szeretne lenni, azt feleli: megasztár.

Még ennyi választ se kapunk Géza két fiától, ha arról faggatjuk őket, hogy ők mik szeretnének lenni. Nem is egészen értik a kérdést, hisz úgy érzik, hogy ők már lettek valakik. A két fiatalember a munkaügyi központtal nem tartja a kapcsolatot, azt mondják, nekik úgy se tudnának megfelelő munkát ajánlani, tanulni pedig nem akarnak. Amúgy taníthatók lennének, erejük, kézügyességük sokféle szakmára alkalmassá tenné őket, ám nekik nincs kedvük emiatt naponta bejárni a városba, s eltűrni a tanóra fegyelmét. A fivérek szavai, gesztusai azt sugallják, hogy ők is valahogy ki akarják húzni a nyugdíjig. Közben persze meg akarnak házasodni, és gyerekeket is szeretnének. A kisebbik fiú lehet, hogy hamarosan meg is nősül, már két éve jár egy vele egykorú lánnyal. Párja sürgetné a házasságot és a gyermekvállalást. Egyébként Géza leendő menye sem tanult többet, mint jövendőbelije, ő is munkanélküli, miképpen anyja és apja is az. Ha Géza házasságot fontolgató fiát arról kérdezzük, hogy ő miképp lesz majd képes gondoskodni gyerekéről, akkor a fiatalember megvonja a vállát, és így felel: én előteremtek mindent az enyémeknek. Géza átveszi a szót, és azt mondja, hogy ők is segítenek, ha jön az unoka. Géza felesége hozzáteszi: mi összetartó család vagyunk, nem fog az a gyerek éhezni. Rábólintok, hogy ebben biztos vagyok, és elhagyom Gézáék rozoga portáját.

A pszichológusok és a szociológusok már nem egyszer elmondták: a tartós munkanélküliség társadalmi veszélyessége akkor különösen nagy, ha az évekig állás nélkül vegetáló embereket a kiskorúakról való gondoskodás felelőssége is terheli. Nem pusztán az anyagi szűkösség növeli a veszélyeket, hanem az: ha egy gyerek azt tapasztalja, hogy szülei eltengődnek valahogy állandó munka nélkül, akkor számára ez lesz a követendő, vagy legalábbis az elfogadható példa. Az elmúlt másfél évtizedben több százezer gyerek nőtt fel olyan családban, ahol a szülők tartósan munkanélküliek. A nyugati országokban vannak olyan fiatalok, akik harmadik generációs munkanélküliek. Már az apjuk és a nagyapjuk is segélyen élt. Az ily módon szocializálódott fiatalok számára a rendszeres és legális munka nem létszükséglet. Többségüket a mind változatosabb foglalkoztatási programok sem érik el. Ők elégedettek azzal, amit a szüleiktől eltanultak. S ha nem elégedettek, akkor is csak nagyon kevesen képesek a változtatásra. Ha a társadalom nem talál hozzájuk utat, nem tud számukra vonzó példát felmutatni, akkor szerencsétlen élethelyzeteiket életstratégiák formájában adják tovább. Gyermekeiknek, unokáiknak.”

Ungár Tamás – Népszabadság, 2004. szeptember 21. (10. oldal)

[

Ma már világjelenség, hogy az 50 éven felüliek újrakezdési, elhelyezkedési lehetősége úgyszólván a nullával egyenlő. Akinek 50 éves kora után szűnik meg a munkaviszonya, gyakorlatilag befejezte a pályafutását, mert sehová sem veszik fel. Keresztet vethet a karrierjére. Pedig ennek egyáltalán nem kellene így lenni, mert a munkaerőhasználati adó megoldaná ezt a problémát is. (Lásd az „Ezotéria kivitelezése” című könyv I. fejezetében, Előrevivő adópolitika.) A politikusokat azonban nem érdekli a kisemberek problémája. Az ő foglalkoztatásuk akár 80 éves korukig is biztosítva van, a választóik meg hadd szenvedjenek, nyomorogjanak. Pedig az itt javasolt megoldás többletterhet sem róna a társadalomra. Sem a költségvetésnek, sem a munkaadóknak nem kerülne semmibe. A kifizetések és a bevételek ugyanis egy idő után kiegyenlítenék egymást, és a társadalom minden rétege számarányának megfelelően venne részt a munkaerőpiacon. Sem a pályakezdők, sem az idősebb korosztály nem kerülne a „szemétdombra”.

Egyelőre azonban csak részvétben és vigasztalásban van részük az 50 éven felülieknek. Franciaországban pl. az embereknek alig egyharmada dolgozik 50 után. Nem azért, mert lusták vagy belefáradtak a munkába. Dolgoznának ők, ha engednék őket. Külsőségeknek hódoló korunk azonban munkaerőben is az előnyös kinézetet keresi, a fiatal testet értékeli. Amíg az előző korosztályok a felelős beosztásúak kiválasztásánál az élettapasztalatra, a bölcsességre helyezték a hangsúlyt, most az számít, hogy a munkavállaló hogy néz ki. Mivel 50 év felett már egyre rosszabbul, ezért nem tartanak rájuk igényt. Ezért a búbánatos sorstársak mozgalmat indítottak, amely a világhálón tartja össze őket, és persze tartja bennük a lelket. Ha már munkát nem kaphatnak, legalább kipanaszkodják magukat. Leggyakoribb sérelem, hogy a legtöbb helyen még csak nem is fogadják őket. Az egyik elbocsátott így siránkozott: „53 éves vagyok. 10 életrajzot kaptam vissza úgy, hogy indoklás nem volt. Magyarázat helyett pirossal bekeretezték a születési dátumot.

És mit csinál ebben a helyzetben a kormány? – kérdik sokan. Természetesen úgy nyilatkozik, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. De mit jelent ez a gyakorlatban? A munkát kereső ötveneseket összetrombitálják egy terembe, és ott egy lélekbúvár vigasztalja őket: Ne csüggedjenek! Ne essenek kétségbe! Van még remény! Erre a sorstársak egymásra néznek, és depresszióba esnek. Olyanok ezek az összejövetelek, mint a névtelen alkoholisták gyűlései. Mi, mint álláskeresők beszámolunk arról, hogy miért nem sikerült… De ettől nem lesz munkánk, és utána mindenki garantáltan rosszabbul érzi magát. Nem csak a pénzhiány okozza a depressziót, hanem az is, hogy az 50 éven felüliek úgy érzik: nincsen rájuk szükség. Pedig munka szempontjából az idősebb korosztály sokkal értékesebb, mint a fiatalok. Szorgalmasabbak, tapasztaltabbak, és jobb a problémamegoldó képességük. A munkaadójuk iránti lojalitásuk is nagyobb. Nem állnak odébb azonnal, ha valahol jobb ajánlatot kapnak. Miután gyermekeik felnőttek, a munkahelyükről sem hiányoznak annyit, mint a családos fiatalok. Mellőzésük oka a jelenlegi ostoba divathullám. Ennek persze a fiatalok örülnek, de nem sokáig. Az idő gyorsan repül. Maholnap ők is 40-50 évesek lesznek, és ha mostani döntési pozíciójukat kihasználva nem tesznek semmit ebben az ügyben, rájuk is hasonló sors vár. Akkor fog megszűnni a munkaviszonyuk, amikor a leghatékonyabbak lesznek, amikor a legtöbbet nyújthatnák a társadalomnak.

[

Kovács Jánost pontosan reggel 6 órakor ébresztette órája (made in China). Amíg a kávéfőzője (made in China) a reggeli kávét (product of Brasilia) csepegtette, lezuhanyozott, a hajszárítóval (made in Taiwan) megszárította a haját, a villanyborotvájával (made in China) megborotválkozott. Egy pólót (made in India) és farmert (made in Singapore) húzott. Lábait sportcipőbe (made in Korea) bujtatta. A kenyérpirítójából (made in Philippines) kinyert pirítóst reggelizett, majd menedzserkalkulátorán (made in Hongkong) megnézte aznapi feladatait. Az óráját (made in Switzerland) beállította a rádió (made in China) alapján, beült autójába (made in Germany) és mint már hónapok óta, álláskeresésbe fogott. Az ismét eredménytelen nap végén János hazament, papucsot (made in China) húzott, fogott egy üveg bort (made in France) és bekapcsolta tévéjét (made in Japan). Amíg a brazil sorozatot nézte, elgondolkodott, miért nem talált ma sem egy magyar munkahelyet…

Nem mindenütt ez a helyzet. Svájcban pl. körömszakadtáig védik a helyi piacot, a hazai munkahelyeket. Ezt a politikát tiltják ugyan a globalizáció jegyében kötött nemzetközi kereskedelmi egyezmények, de Svájc nem tagja az Európai Uniónak, ezért nem tudják felelősségre vonni őket.

Egy Svájcba emigrált magyar tanárnő mesélte, hogy amikor befogadta a helyi iskola, azzal tüntette ki az igazgató, hogy ő intézhette az iskola számára szükséges eszközök beszerzését. Persze bizonyítani akart, és összeállította a legjobb minőségű és legolcsóbb áruk listáját, ami a világpiacon fellehető. Internetes kutatásainak eredményét izgatottan vitte a bemutatásra. Az igazgató vetett rá egy pillantást, majd azt mondta, hogy úgy rossz, ahogy van, lehet újraírni. Az értetlen arcot látva, jóindulatúan elmagyarázta:

− Először meg kell nézni, hogy a városban gyártják-e ezt a cikket? Ha igen, meg kell venni, mert az a legolcsóbb, hiszen a város lakóinak munkát biztosítunk, és a későbbi minőségi problémák kizártak. Ha nem, meg kell nézni, hogy a tartományban készítenek-e ilyesmit, mert ez a második legolcsóbb, minőségvitára itt sem kell számítani. Amennyiben a tartományban nem készül, megnézzük, hogy Svájc területén előállítják-e a terméket. Ha igen, jöhet.

Végül felmerül a kérdés: mi a teendő akkor, ha nem gyártják Svájcban?

− Ekkor hátra kell dőlni, és behunyt szemmel el kell gondolkodni azon, hogy egyáltalán kell-e nekünk ez a szar?

[

Nehezen tudjuk túltenni magunkat a faji előítéleteken. Szinte mindenki ismeri a színes bőrű világsztárt, Tina Turnert, akit sokan rock nagyinak becéznek. Hírnevét már csak a vagyona múlja felül. Húsz éve Svájcban él, és nemrég volt az esküvője. Ennek apropójából gondolta felfrissíti a ruhatárát. Kellékeket keresgélve az egyik luxusüzletben kinézett magának egy 35 ezer frankos (10 millió forintos) krokodilbőr kézitáskát. Megvenni azonban nem tudta, mert az eladó eltanácsolta őt a vásárlástól. Ránézett és azt mondta, hogy ez túl drága lesz neki. Miután az eset a sajtó tudomására jutott a Trois Pommes Luxus áruházlánc vezetője nem győzött bocsánatot kérni a művésznőtől, hogy egy félreértéstől volt szó.

[

Nálunk a munkanélküliek jelentős részét a gyermekes anyák teszik ki. Mindenütt ódzkodnak a foglalkoztatásuktól mondván, hogy nem lehet rájuk számítani. Gyakran beteg a gyerek, vagy éppen iskolai szünet van, és nincs aki vigyázzon rá. Ezért folyton hiányoznak a munkahelyükről. A másik probléma, hogy a gyermekneveléssel járó gondok, elfoglaltság miatt a nők nem is tudnak egész napos munkát vállalni. Ezek a nehézségek azonban könnyen elháríthatók. A nyugati országokban jól bevált módszer az „ikerfoglalkoztatás”. A nyolcórás állásra két szakmailag egyenértékű kismamát vesznek fel 4-4 órában, akik aztán egymást között beosztják a munkaidőt. Ha valamelyiknek beteg a gyereke, helyettesítik egymást. Szükség esetén 8 órán át bent maradnak, egymás kisegítése érdekében nyújtott műszakot végeznek. A munkaadó nem is törődik azzal, hogy ki hány órát dolgozik. Ezt egymás között kell elintézniük. Így a munkáltató is jól jár, mert a két munkavállaló közül az egyik mindig bent van, és a gyermekes anyák is jól járnak, mert fele fizetésért ugyan, de van állásuk, dolgozhatnak. Nem csak a családi kasszát egészítik ki, hanem megszerzik a nyugdíjjogosultságot is.

[

Eredményessége folytán egyesekben felmerült, hogy ezt a rendszert ki kellene terjeszteni az egész társadalomra. Szerintük a munkanélküliség felszámolásának leghatékonyabb, és legegyszerűbb módja a 4 órás munkaidő bevezetése, mely által kétszeresére nőne az álláshelyek száma. Mindenkinek lenne munkája. Az érte kapott fél bér csak szerény életszínvonalat biztosítana ugyan az emberek számára, de ez végső soron pozitív hatást gyakorolna a világra. A csekély vásárlóerő megszüntetné az áruhalmozást, az ész nélküli költekezést, az élvezetekben való tobzódást. Még a jóléti társadalomban jellegzetes jelenséget, a kóros elhízást is megakadályozná. A kevesebb bérből kevesebb élelmet lehet vásárolni. Senki sem halna éhen, és a pénzhiány mentesítené az embereket a feles kilóktól, mérsékelné a szenvedélybetegségek okozta károkat. A szerény életkörülmények sok olyan bajtól, kísértéstől óvnák meg az egyént, amelybe a gazdagság, az élvezetekben való tobzódás sodorja bele.

[

A művelt trafikos:

− Jó napot!

− Maga itt a trafikos?

− Én. Én… voltam.

− Hát igen. Én meg leszek.

− Hogyhogy?

− Én nyertem el a koncessziót erre a trafikra.

− Gratulálok.

− Köszönöm. De csak júliustól…

− Tudom.

− Ezzel kapcsolatosan lenne egy kérésem.

− Parancsoljon!

− Hány éve csinálja ezt?

− Itt vagyok huszonnégy éve. Apámtól vettem át a boltot. Ő meg azóta csinálja, hogy visszajött a munkaszolgálatból.

− Aha. Katona volt.

− Hát majdnem. Mindenesetre én szinte beleszülettem.

− Nagyszerű. Volna egy ajánlatom.

− Tessék.

− Tanítson be engem egy kicsit. Én májusban, júniusban beülnék ide, és nézném, hogyan kell ezt csinálni.

− Mivel tetszett foglalkozni eddig?

− Önkormányzatnál voltam. Besegítettem ebbe-abba. Szóval egy kicsit betanítana, én meg fizetnék ezért. Én is jól járnék, és maga is könnyebben kezdhetne új életet.

− Értem.

− Rendben van így?

− Rendben. De van egy feltételem.

− Igen?

− Önnek most felolvasnék egy kis írást, és ön azt meghallgatja.

− Írást? Minden le van papírozva már. Nézze…

− Nem, nem, nem olyan írás. Szépírás. Egy kis tárca.

− Tárca? Az meg mi?

− Olyan, mint a novella. Csak egyszerűbb. Ezt Szép Ernő írta. Ezelőtt ötven éve.

− Olyan régen?

− Nem volt az olyan régen. Na, üljön le, ott hátul talál egy stokit.

− Stokit? Ja, ez. Kényelmesebb szék nincsen?

− Nincs.

− Majd lesz.

− Persze, lesz. De addig üljön csak erre és hallgassa. Ezzel készültem a maga fogadására. Már vártam ugyanis. Szóval: „Magas rangú katonatiszt felesége, méltóságos asszony, szép asszony, elegánsan öltözködő. A kalapjait Roth Margit üzletéből szerezte be, az a Váci utcai bolt volt a legelőkelőbb kalapszalon Pesten. Egy szép napon, harminckilencben, benyit Roth Margithoz (Ő mesélte el azután nekem ezt a látogatást). Benyit hozzá, próbál egypár kalapot csupa szokásból, azután leül, rágyújt és odakéri Roth Margitot ahhoz a csipkés, virágvázás asztalkához. Üljön le kicsikét, édes Margitkám, szeretnék valamit megbeszélni magával.
Bizonyára nem hallotta még, mert ez még nem nyilvános, hogy a zsidóktól elveszik az üzleteket. Igen, Margitkám, és elhiheti, hogy fáj a szívem, mikor ilyen újságot kell magával közölnöm. Mikor? Hát édes szívem, ez egy-két hónap kérdése. Csak most kezdik előkészíteni a belügyben az illető törvényjavaslatot. Elég sajnos, hogy maga is zsidó, Margitkám, vagyis hogy zsidó származású, no igen, de ebben az esetben a kitérés nem jelent semmit. Szóval drágám, a maga szép üzletét is el fogják venni. És miután így áll a dolog, amit én szívem mélyéből sajnálok, tudhatja, milyen jó barátnéja voltam mindig magának, hát édes jó Margitkám, én rögtön arra gondoltam, a maga üzletét én fogom kiigényelni. Négy gyerekünk van, az uram sajnos a ráeső örökséget még kapitány korában elkártyázta, hát nekem igazán isteni ajándék lesz ez a kalapszalon.
Nahát most rátérek, Margit édes, avval a kis kéréssel jöttem most magához, foglalkozzon velem kicsit, mondjuk mindennap tíztől tizenegy, fél tizenkettőig itt leszek magánál, gondolom, olyankor ér rá legjobban. Tanítson, neveljen bele a kalapdivat titkaiba, az eladás művészetébe. A bolt halálbiztos az enyém lesz, az uram már megtette ebben az irányban a lépéseket, és magának ugyebár csak jól fog esni, hogy velem foglalkozhatik, és hogy én leszek az örököse, nem pedig egy ismeretlen valaki. És én sohase fogom elfelejteni az én szeretett Margitomat. No, ugye tubicám, rendbe vagyunk. Én azt hiszem, már holnap elkezdem a tanulást. Már fél tízkor? Hogyne, jöhetek, milyen kedves maga. Jaj, rohannom kell a fodrászatra, csókolom, aranyos, hát a holnapi viszontlátásra, pá.”

− Hm. Érdekes. Nem tudom, ezt miért olvasta nekem föl. Hisz’ maga nem is kalapos. Mindenesetre maga egy művelt ember.

− Nem vagyok művelt. Csak szoktam olvasni néha.

− Maga egy művelt ember. De azzal már itt nem fog sokra menni. Na, mindegy. Akkor holnap jönnék. Mondjuk fél tízkor… Fél tízkor jó lesz nekem is.

− Kérem. Várom.

− Viszlát.

− Viszlát. Cső. Csákány.

(Bächer Iván – Népszabadság - Hétvége melléklet, 2013. április 27. (11. oldal)

[

Társadalmunk állapota főként vezetőink színvonalától, képességeitől függ. A rossz vezető nem tud mit kezdeni a rábízott emberekkel, nem képes kihozni belőlük a maximumot. A jelenlegi kiválasztási rendszer mellett nem is várhatunk javulást ezen a téren. Ma még a külső, a megjelenés, a kommunikációs készség dönti el, hogy kiből lesz vezető. A tehetség, a hatékonyság, az eredményesség nem számít:

Hamarabb jut álláshoz, könnyebben lesz főnök, és mindenképpen jobban keres az, aki szép. Kutatások sora bizonyítja, hogy a karriert (is) döntően befolyásolja a megjelenés, a hangszín, mi több, az illat is. Már a régi rómaiak is megmondták: „jó szerencse, semmi más...” Az igazi szerencse pedig – úgy tűnik, még felvilágosultnak hitt korunkban is – az, ha valaki szépnek születik. Abban nincs semmi meglepő, hogy a történelem hajnalán érzékszerveink és ösztöneink igazgattak minket. A megjelenés, a hang, a szag „üzent” az egészségről, az erőről, a nemzőképességről. Az érdekes az, hogy ma is azt tartjuk szépnek, amit tízezer évekkel ezelőtt: a szimmetriát, a sima bőrt, a karcsú, magas testalkatot, a megfelelő csípő-derék arányt – mindkét nemnél. Nyert ügye van annak, aki mindezen külső tulajdonságokkal indul neki az életnek.

A Munkaügyi Szemle októberi számában megjelent tanulmány alapján ez a munkahelyi előremenetelnél is többet segít, mint a személyes kapcsolatok vagy egy-egy érdekcsoporthoz való tartozás. Hasonló eredményre jutott a Neumann és Partners hazai leányvállalatának magyarországi cégeknél végzett felmérése. 1300 amerikai és angol nagyvállalat személyzeti igazgatójának 93%-a vélte úgy, hogy „szép gyerekek jobb iskolai osztályzatokat kapnak, a szép emberek pedig könnyebben találnak maguknak állást” annak a vizsgálatnak a során, amelyet a New York-i Syracusa egyetem tanárai készíttettek. Európában sem igazán más a helyzet. A hamburgi közgazdaság-tudományi egyetem kutatói 1986 óta tesztelik a vállalati vezetőket, hogy szerintük mekkora szerepet játszik a karrierben a megjelenés. Úgy tűnik egyre nagyobbat, mert 2003-ra a kezdeti 5%-ról már többségbe került a külsőt fontosnak mondók aránya. De lehet, hogy ebbe a nagyságrendnyi eltérésbe az is belejátszik, hogy a főnökök őszintébbek lettek.

Nemcsak a ranglétrán lehet a jó megjelenésnek köszönhetően gyorsabban feljebb jutni. Ugyanabban a pozícióban pénzben is kimutatható a szépség jutalma. Az előnyös külsőhöz mintegy 5%-kal magasabb kereset társul. Az amerikai egyetemen még azt is bizonyították, hogy az a cég nagyobb forgalmat ér el, amelynek több vonzó kinézetű munkatársa van. A képzettségi szint és a testmagasság között is kimutatható az összefüggés. A német egyetemisták átlag 3 centiméterrel magasabbak, mint ugyanolyan korú szakmunkás társaik. A londoni Guildhall[65] egyetem kutatója szerint a 182 centiméternél magasabbak kereseti előnye 6%. A magyarországi Neumann megkeresésére válaszoló férfi vezetők testmagassága kivétel nélkül meghaladta a 180 centimétert.

Mindezen tapasztalatok a munka világában elsősorban a férfiakról szólnak. Mert a nőknél – legalábbis a munkahelyi előremenetelnél – nem feltétlenül előny a szépség, pontosabban a nőies megjelenés. Telt keblek, szív alakú arc, hosszú, szőke haj együtt elég ahhoz, hogy valaki nagy hátránnyal induljon harcba egy magasabb pozícióért. Még maguk a személyzeti vezetők is elismerték, hogy egy nőies nőt automatikusan keresztkérdések pergőtüzébe fognak, míg barna hajú, hegyes állú konkurensét hagyják, hogy hosszan meséljen sikereiről.

Férfivilágról tanúskodik az is, hogy a munkahelyen milyen hangszín, hanghordozás a „nyerő”. Márpedig ez nagyon fontos, mert – miként az attraktivitást kutatók ezt is kiderítették – fülünknek nem az számít, hogy mit mond valaki, hanem az, hogyan mondja. Így a hatás 38%-ban függ a hang minőségétől, 55%-ban a gesztusoktól, és mindössze 7%-ban befolyásolja a megítélést a kimondott szavak tartalma. Az üzleti életben pedig a mély hangfekvés kívánatos és bizalomgerjesztő; tehát tipikusan a férfihang. E tónus elsajátításánál azonban ügyelni kell arra, hogy a munkahelyi közösségek azokat a vezetőket tartják megbízhatónak és magabiztosnak, akik az alaphangszínüket nem változtatják. Az előrejutást megcélzó hölgyeknek tehát érdemes idejekorán elkezdeniük hangjuk trenírozását, és nem csak akkor, amikor már pozícióba jutottak. Még egy jó tanács: a férfiakat a beszédgyakorlatokon három hang használatára oktatják, ami érzelemmentesebb kifejezést tesz lehetővé, mert ez felel meg a férfi vezető sztereotípiának. A nőket öt hang használatára tanítják. A dallamosabb kifejezőbb beszéd kevesebb autoritást sugall ugyan, viszont nem mond ellent a nőkről alkotott képnek. A nagy testű emberek előnyben vannak azáltal is, hogy hangjuk ércesebben cseng, ami szintén erőteljesebbé teszi az üzenetet.

Van még egy érzékszervünk, amely irányít az emberek megítélésénél: az orr. Az illatok a férfiakat sokkal inkább befolyásolják, mint a nőket, de azért csínján kell bánni a parfümökkel. Egy amerikai illatkutató – mert ezek szerint ilyen is létezik – a felvételi beszélgetéseken vizsgálta az illatok hatását. Ebből az derült ki, hogy az interjú megkezdése előtt a kísérleti alanyok mindegyike által kellemesnek mondott kölni illatát a férfi felvételiztetők irritálónak találták a hölgyeken a beszélgetés során. Vonzóbbnak, intelligensebbnek ítélték azokat a pályázókat, akik semmilyen illatszert nem használtak. Érdekes módon női felvételiztetőknél az eredmény ennek éppen fordítottja volt. A nők fejlettebb szaglóérzéke még a nőtársaikkal szembeni döntéseiket is befolyásolja. Ha pedig összegezni kellene a sok különböző nációnál több évtizeden át folytatott kísérletek eredményét, egy dolog bizton állítható: messze vagyunk még attól, hogy a siker csak a tehetségen múljék.

H. Sz. Népszabadság, 2004. november 2. (3. oldal)

[

A jövőben a kulcsfontosságú munkakörökre a magasabb szférák láthatatlan tanácsadóinak javaslatai alapján fogjuk kijelölni a megfelelő embert. A munkaadók két kézzel kapnak a nagy tapasztalattal rendelkező, ötödik-hatodik szintről leszületett lelkek után. Ők ugyanis olyan fejlett képességekkel rendelkeznek, amellyel bárhol megállják a helyüket. Nem a külső megjelenés, a kapcsolatok és nem is a származás fogja eldönteni, hogy kiből mi lesz, hanem a lelki fejlettségi szintje. A munkaerő használhatóságának ezen az alapon való megítélése már most is megnyilvánul. Mivel a reinkarnáció hivatalosan még tubutéma, a fejlettségi szint helyett a tehetséget vizsgálják, ami valójában nem más, mint az előző életek tapasztalatainak összegeződése. A fejvadászok által kidolgozott „war for talent”[66] (harc a tehetségért) stratégia forradalmasította a munkaerőtoborzást. A WIFI Hungária vezető tanácsadója így foglalta össze a jelenlegi kiválasztási stratégia lényegét:

Húsz évvel ezelőtt egy állás elnyeréséhez elég volt, ha a jelentkező rendelkezett a megfelelő képesítésekkel. Ma a személyiségét is igyekeznek alaposan feltérképezni. Korábban az is erény volt, ha valaki becsülettel végigdolgozta a nyolc órát, ma a cégek az eredményességet díjazzák. A piacvezető multinacionális cégek három rövid szóval határozzák meg toborzási és kiválasztási stratégiájukat: „war for talent” – azaz harc a tehetségért. A másik oldalról pedig azt láthatjuk, hogy a munkaerőpiac telítettsége és a magas követelmények sokszor reménytelennek tűnő erőfeszítésre kényszerítik az állást keresőket. A kérdés az, hogy tényleg reménytelen-e a helyzet – sőt egyáltalán harc-e az, ami az állások körül zajlik?

Korábban többnyire elegendő volt, ha valaki megfelelő végzettséggel rendelkezett, és ha nem volt egyéb kizáró ok, már fel is vették. Önéletrajz, egy rövid elbeszélgetés, és lehet is aláírni a papírokat. Az elmúlt tíz évben ez gyökeresen megváltozott. Ma az önéletrajzok elemzése mellett kifinomult interjúmódszereket használnak. Megjelentek a speciális kiválasztási tesztek és egyre gyakrabban vetik be bizonyos pozícióknál a „nagyágyút” is, az úgynevezett felmérőközpontos technikát – foglalja össze a munkaerő kiválasztásának módszereit Juhász Tibor, a WIFI Hungária Oktató és Továbbképző Intézet vezető tanácsadója.

Az interjúnak három fő formája létezik. Régen a „feltérképező” interjú módszere volt általános. Ennek során a gyerekkorból kiindulva sorban haladtak az életesemények mentén – nem mellőzve olyan magánéleti momentumokat sem, mint a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolat, az élettárs választásának motivációi stb. A másik módszer a rövid, „fókuszált” interjú, amely nem más, mint egy szűk szakmai ismeret- és képességvizsgálat. Ma a leghatékonyabbnak tartott interjúforma a „strukturált” interjú, amelyben a munkakörhöz szükséges, előre definiált képességprofilt tesztelik. A képességprofil összeállítása nagy szakértelmet kíván a humánerőforrás-szakemberektől. Nagy általánosságban minden ilyen profil négy fő területből áll: szakmai képességek, üzleti képességek, emberi (humán) kompetenciák, valamint a hozzáállás – idegen szóval attitűd – viselkedés-összetevői. Abban azonban megegyeznek a szakemberek, hogy még a legnagyobb gonddal összeállított kérdéssorok is csak 70 százalékos megbízhatósággal működnek.

A megbízhatóság növelése érdekében a nyolcvanas évek végétől széles körben alkalmazzák a különböző személyiség- és képességteszteket. Kezdetben klinikai pszichológiai teszteket használtak. Ezekben nem egy olyan kérdés is előfordult, amely sértette a jelentkező személyiségi jogait, hiszen ő állás miatt fordult a céghez és nem lelki problémáira kér tanácsot. Ráadásul ezek a tesztek nem nyújtanak releváns információt a vállalatnak a munkával kapcsolatos képességekről. Manapság az ilyen etikátlan, nem helyénvaló kérdések kezdenek kikopni a felvételi tesztek gyakorlatából, és szerencsére a piacon vannak már a munka világából felépített, valós kompetenciákat mérő hatékony tesztek. A közép- és felső vezetők kiválasztásánál újabb szokás a már említett felmérőközpontok alkalmazása. Ebben a jellemzően magasan képzett szakemberek által lefolytatott eljárásban az interjúk, a tesztek mellett a jelentkezőt valós, élethűen szimulált szituációkban is megfigyelik. A csoportos-, páros- és egyéni feladatok során a megfigyelők értékelőlapon rögzítik pontjaikat, amiket a statisztikai összesítések után értékelő konferencián vitatnak meg. Az értékelő konferencián meghozott javaslatok, döntések már 80% feletti megbízhatóságot képviselnek.

Manapság minden cégnek törekednie kell az objektivitásra, ugyanakkor érdemes óvakodni a személyiségi vagy munkajogba ütköző megközelítésektől – hangoztatja a WIFI szakértője. Így nem diszkriminálhatják a jelentkezőket sem kor, nem, sem pedig etnikai hovatartozás szerint, hogy csak a legismertebbeket említsük. Erre a két szempontra a nagyobb cégek már különösen ügyelnek. A munkavállalói oldalról nézve azt tanácsoljuk a jelentkezőknek, hogy minél több időt szánjanak a felvételi eljárásra való felkészülésre. Persze nem csak arról van szó, hogy „úgy kell tennünk, mintha”. A cég HR-specialistái előbb-utóbb átlátnak a színészkedésen. Olyan ez, mint egyes barokk épületek felső emeleti homlokfala, ami mögött nincsen semmi, csak úgy látszik, mintha egy magas pozíciójú, gazdag tulajdonost sejtető palota lenne. Aztán persze más szemszögből, oldalnézetből kiderül a turpisság. Színészkedés helyett inkább a valós, hiteles énjét, valós képességeit mutassa a jelentkező úgy, hogy a cég vezetői megbizonyosodhassanak arról, hogy motivált, tudatos személlyel állnak szemben. Még azt is érdemes bevallanunk, mihez nem értünk, mert ez erőteljesen növeli esélyeinket a „bevállalós mindent tudókkal” szemben.

A magas elvárások miatt persze nem bűn, ha a felvétel előtt kicsit „felturbózzuk” magunkat, ugyanakkor hiba olyan képességeket csillogtatni, amelyekkel nem rendelkezünk, mert ez későbbi boldogulásunkat veszélyezteti. Harc vagy nem harc? Egy biztos: a háborúban valamelyik fél biztos veszít. A munkaerőpiacon a jól felkészültek rendelkeznek nagyobb eséllyel. Ehhez pedig van olyan segítség, amelyet érdemes igénybe venni – zárta le gondolatait Juhász Tibor, a WIFI Hungária vezető tanácsadója.”

Népszabadság – Állástrend melléklet, 2004. augusztus 10. (3. oldal)

[

Kelet-Európában is mind többen ismerik fel az „összekötő hídban” rejlő lehetőségeket. Az egymással évszázadokon át ellenségeskedő nemzetek többségi lakói lassan nálunk is ráébrednek arra, hogy az együttélésnek nem csak hátrányai, hanem előnyei is vannak. Ennek a felismerésnek köszönheti magas pozícióját Mária Kadlečiková, aki jelenleg a FAO közép- és kelet-európai irodájának vezetője. Hiába szerzett agrárközgazdász diplomát, ez önmagában nem lett volna elegendő ennek az állásnak az elnyeréshez. Azért nevezték ki az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének budapesti irodavezetőjévé, mert tökéletesen beszél magyarul. Pedig nem magyar. Szlovák származású. Szüleit az 1947-es „lakosságcsere” során visszatelepítették Szlovákiába. A nálunk töltött évek alatt azonban megtanultak magyarul. Ezt a tudást aztán továbbadták a gyermeküknek is. Etnikai meghurcoltatásukkal kapcsolatos sérelmeiket félretéve Szlovákiában is magyarul beszéltek a lányukkal, aki így könnyedén megtanulta a nyelvünket.

Amikor a FAO úgy döntött, hogy a 19 országot átfogó kelet-európai irodáját Budapesten hozza létre, nyilvánvaló volt, hogy csak olyan személyt nevezhetnek ki az élére, aki beszéli a magyart. Ezzel rendkívüli módon beszűkült a szóba jöhető személyek száma, mivel a FAO alkalmazottai közül sem sokan beszélik a kis népek nyelveit. Végül a szakmai rátermettséget is figyelembe véve nem egy született magyarral, hanem egy szlovák szakemberrel töltötték be ezt a posztot. Ehhez a sikerhez csupán arra volt szükség, hogy a szülei a már ismert nyelven szóljanak a gyermekükhöz. Az agy befogadóképessége kora gyermekkorban a legnagyobb. Ilyenkor mindenki játszva tanul. Később aztán az agyunk egyre jobban eltompul. Felnőtt korban már lehetetlenség tökéletesen megtanulni egy nyelvet. Már pedig a nyelvtudás, főleg a ritka nyelvek tökéletes elsajátítása manapság felér egy diplomával. Ennek a „diplomának” a megszerzéséért még iskolába sem kell járni. Pénzbe sem kerül. Csupán ki kell használni a családi adottságokat.

A bürokrácia útvesztői

− Jó napot, a lejárt útlevelemet szeretném megújítani. Itt a 234-es sorszám, az öreg útlevél, a személyi igazolvány.

− Eegen. Név, cím, születés rendben? Ajaj, van itt egy probléma. Az okmányaiban doktorként szerepel, a központi adatbázisban azonban ennek nincs nyoma.

− Talán nézze meg alaposabban! Kisdoktor vagyok. Egészen kicsi.

− Viccelődik az állampolgár?

− Bocs. Szerintem a dolog egyszerűen megoldható. Felejtsük el a doktori címet, úgyse használtam, sose adtam a cafrangokra. Írja csak simán a nevemet az útlevélbe.

− Nana! Ez nem olyan egyszerű. Vagy doktor valaki, vagy nem doktor valaki. Sajnos csak úgy állíthatom ki az új útlevelét, ha hoz egy igazolást a doktori címéről.

− Nézze, én készültem. Nem akartam ezt a baromi sort még egyszer végigvárni, ezért elhoztam minden iratot, amiről elképzelhető, hogy szükség lehet rá. Itt van az oltási bizonyítványom, a születési anyakönyvi kivonatom?

− A kivonat jó okmány! Ott milyen néven szerepel? Ajaj, a dolog egyre bonyolultabb. Az egyik okmányban doktor, a másikban nem... Gyanús!

− Sajnos, én még olyan korban jöttem a világra, amikor nem lehetett megumbuldálni, hogy az ember eleve doktornak szülessen. A fene egye meg, hogy épp a doktori disszertációmat felejtettem otthon!

− Márpedig anélkül nem megy a dolog. A törvény az törvény!

− Erről jut eszembe, hogy tulajdonképpen nem is vagyok már doktor. Ha jól emlékszem, 1993-ban hoztak egy rendeletet az egyetemi doktori címek PhD-doktori címmé való átalakításáról, amit kérvényezni kellett. Én nem kérvényeztem, ezzel mintegy automatikusan elmúltam doktor lenni. Úgy is lehet mondani, hogy ledoktorálódtam. Ilyen egyszerű a helyzet. Már töltheti is ki azt az útlevelet?

− Nana! A helyzet még bonyolultabb, mint gondoltam! Mi van akkor, ha ön valójában mégis csak doktor, de le akarja tagadni? A legjobb lesz, ha hoz egy hivatalos igazolást arról, hogy nem doktor.

− Ki ad nekem ilyen igazolást?

− Hát ez probléma. De tudja, az ön ügye nem egészen életszerű. Bizonyára befektetett egy csomó időt és energiát a cím megszerzésébe, de aztán csak úgy veszni hagyja?

− A dolog nagyon is életszerű. Dolgozott ugyanis akkoriban egy nagyon csinos hölgy az egyetem tanulmányi osztályán, történetesen éppen a doktori ügyekkel foglalkozott. Ma úgy mondanák: hajtottam rá.

− Na, és sikerült?

− Summa cum laude!

− Nem a doktorira gondoltam...

− Jesszusom, arról is kellett volna igazolást hoznom?

− Csak vicc volt. Szóval így múlik el a szerelemmel a doktori cím is?

− Ön nagyon téved. Az igaz szerelem örök, csak közben a hölgy állást változtatott és nekem attól fogva az állami nyelvvizsgákra kellett koncentrálnom. Ezeket egyébként elhoztam. Sajnos, azóta megint új állásban van, úgyhogy most teológiát tanulok.

− Mindenkinek megvan a maga keresztje.

− Összegezve: ha holnap behozom a doktori oklevelemet, akkor a dolog megoldódik?

− Részlegesen. Én ugyanis kénytelen leszek feljelenteni a hatóság megtévesztése kísérletének alapos gyanúja miatt, hiszen mint mondta, már nem doktor, de mégis ennek igazolására tesz kísérletet. Korábban kell kelnie annak, aki meg akarja téveszteni a hatóságot! Na most, ha lecsukják, akkor a priusza miatt úgyse kaphat útlevelet, s ezzel a problémája egy időre megoldást nyer.

− Nincs kiút a csapdából?

− Nézze, ha egy nap azzal térne be hozzánk, hogy az összes iratát elveszítette, akkor a dolog egyszerűsödne, hiszen ezzel megszűnne az ellentmondás a meglévő iratok és a központi adatbázis között.

− Én akkor is harcolni fogok a törvényes megoldásért! Ha kell, még a strasbourgi nemzetközi bíróságig is elmegyek!

− Nana! Útlevél nélkül?

dr? Karcagi László – Népszabadság, 2004. november 20. (9. oldal)

[

János bácsival nem lehetett lacafacázni. Az öreg pedellus minden reggel 7 óra 40 perckor kiállt a váci gimnázium kapujába, kezében a hatalmas tölgyfakapu kulcsával. 7. 45-kor becsukta az iskolakaput, ráfordította a zárat, aztán ebédig nélküle se ki, se be. Ha elkéstél, felírta a nevedet és leadta a tanáriban. János bácsi az 1960-as – ’70-es években folyamatosan alkotmánysértést követett el. Az volt a szerencséje, hogy akkor még nem volt ombudsman, aki megírta volna neki, hogy tevékenysége „sérti az alkotmányban megfogalmazott és a tanulókat megillető emberi méltóság elvét, mert szükségtelenül, aránytalanul és önkényesen korlátozza a diákok általános személyiségi jogait, cselekvési szabadságát”. János bácsi alakja akkor idéződött fel bennem, amikor a minap Takács Albert, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese levelet írt annak a nagykanizsai iskolának, ahol az idén tavasszal az országban először bevezettek egy chipkártyás beléptető rendszert, ismertebb nevén a lógásgátlót.

A fent idézett sorok ebből a levélből valók, amelyben Takács Albert azt ajánlja az iskola vezetőinek, hogy számolják fel a lógásgátlót, mert az durván sérti a tanulók emberi méltóságát. Az ombudsman álláspontja jogilag nyilván megalapozott. De a kanizsai szakközépiskola tanári gárdája és a diákok szülei továbbra is ragaszkodnak a lógásgátlóhoz. Az ok: a rendszer igen hatékony. Az iskolában az elmúlt hónapokban 30-50%-kal csökkent az igazolatlan órák száma. Ezen túlmenően szinte teljes egészében megszűntek a lopások, a védett épületet messze elkerülik a besurranó tolvajok. Az iskolák igyekeznek egyre több modern technikai eszközt bevetni a diákok ellenőrzésére. Van, ahol alkoholszondát alkalmaznak, másutt SMS-ben küldenek értesítőt a szülőknek a diákok érdemjegyeiről. A különböző jogvédő szervezeteknek és a hivataloknak nem tetszenek ezek az újítások. Azt ajánlják, hogy a pedagógusok továbbra is inkább a hagyományos fegyelmező-ellenőrző módszereket alkalmazzák.

Takács Albert például azt javasolta a nagykanizsai iskola igazgatójának, hogy a személytelen lógásgátló helyett ügyeletes tanárok alkalmazásával oldják meg a ki- és beléptetést. Az ombudsman azonban egy dolgot nem vett figyelembe jogi álláspontja kialakításánál: iskola és iskola között óriási különbségek vannak. Ami az egyik intézményben égető fegyelmezési probléma, az máshol ismeretlen jelenség. Akadnak olyan elitiskolák, ahol se portás, se pedellus, se beléptető kapu nem kell ahhoz, hogy a diákok bejárjanak az órákra, máshol még a vasszigor is kevés a házirend betartatásához. A kanizsai intézményben a lógásgátló felszerelésével tulajdonképpen azt ismerték be, hogy a hagyományos pedagógiai eszközökkel már nem tudtak fegyelmet tartani. Ha mégis eleget tennének az ombudsman ajánlásának és leszerelnék a beléptető kapukat, azzal helyreállíthatnák a diákok „cselekvési szabadságát” és visszaadhatnák „emberi méltóságukat”. Csak éppen ismét megnőne az igazolatlan órák száma. Tessék mondani, mit szólna ehhez János bácsi?

Cseri Péter, Népszabadság, 2004. november 20. (3. oldal)

[

Örvendetes, hogy az Európai Unió direktíváihoz igazodva mind nagyobb eredményeket érünk el a dohányzás visszaszorításában. De azért nem kellene „a fürdővízzel a gyereket is kiönteni”! Nemrégiben négyszázezer forintra büntettek egy könyvkiadót, amiért egyik könyvének szerzőjét dohányzás közben ábrázolják a reklámokon, és a kötet borítóján. Az ügy nem volt előzmény nélküli, néhány hónappal korábban a rekedtes hangjáról ismert énekes plakátja miatt tört ki a botrány. A „Jég, dupla whiskyvel” című dal előadója ugyanis nem kisebb bűnt követett el, minthogy talpig szivarfüstben hirdette új koncertjét: Ami ezt a mostani, újabb esetet illeti, a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség úgy ítélte meg, hogy bár az íróként is ismert zsurnaliszta kolléga közismert dohányos, cigarettával a kezében való ábrázolása nem csupán az ő egészségét veszélyezteti, hanem a példáján felbuzdulva, a felnövekvő ifjúság is kedvet kaphat a füstöléshez. Ezen a véleményen van az Országos Dohányfüstmentes Egyesület is, mely „cég” immár másfél évtizede nyilvánvalóan jó célt szolgál, amikor a lakosságot, főként a fiatalokat, igyekszik megóvni attól, hogy rendszeresen dohányozzanak. Amiben egyébként tökéletesen igaza van; merthogy rágyújtani könnyű, de leszokni annál nehezebb. Ám amit szóvivőjük nemrégiben az egyik rádióban kifejtett, az finoman fogalmazva is túlbuzgóságnak tekinthető. A máskülönben kiváló férfiú ugyanis nem kevesebbet állított, minthogy a sokak által nézett, sőt, még a klasszikusnak számító filmekből is ki kellene vágni a „dohányzós” jeleneteket.

Igyekszem magam elé képzelni Karády Katalint; amint hamvadó cigarettavég helyett egy szelet müzlit tart a kezében; de a Casablanca „füstmentes” változata is érdekes lenne. És pestiesen szólva, az se semmi, hogy a dohányzásellenes aktivista Colombo hadnagy kezéből is kicsavarná – filmes nyelven: kivágná – a szivart. Igaz, a gyűrött ballonjában feszítő, szinte láncdohányosnak számító nyomozó a leharcolt autójával sokak szemében szimpatikus – mégis, aligha gondolhatja bárki, hogy a fiatalok az ő példája láttán szoknának rá a szivarra. Mielőtt bárki szándékosan félreértené: a dohányzás valóban káros és veszélyes, ezért mindent el kell követni, hogy minél kevesebben gyújtsanak rá. De a túlbuzgósággal nem példát mutatunk, hanem nevetségessé tesszük magunkat, Ha pedig így történik, a máskülönben jó szándékú erőfeszítésnek stílusosan szólva nagyobb lesz a füstje, mint a lángja.

Föld S. Péter – Metro, 2005. augusztus 9. (4. oldal)

[

Hír: A parlamenti takarító-terembiztosi szolgálat alkalmanként 10-20 zsák szemetet ganajoz össze a képviselők után. Szotyolahéj, használt rágógumi, üres üveg, műanyag pohár, banánhéj, narancshéj, almacsutka, papírszemét, gumi óvszer a padokon és a padok alatt – így fest a parlamenti patkó a T. Ház ülése után.

Szotyola, üres üveg, banánhéj, ezek rendben is volnának. Még az almacsutkát is lenyeli az ember. De a gumi óvszert! Azt már nem! Mi folyik a magyar parlamentben, amihez a képviselőknek óvszerre van szükségük? Az állampolgárnak igenis joga van megtudni, hogy az általa választott képviselők mivel múlatják az időt az ország házában! Réges-régen, mint a demokrácia édes emlőin, úgy csüngtem a parlamenti tévéközvetítéseken. Aztán ahogy kiderült, hogy az ülések színvonala alig közelíti egy óvodai kiscsoport foglalkozásának szintjét, leszoktam a parlamentről. Lehet, hogy megint vissza kéne szoknom. Mert az Országházból kikerülő szemét összetételét tekintve – ne foglalkozzunk az elfogadott törvényekkel! – érdekes dolgok történhetnek az ülésteremben. Lehet, hogy egy kapitális megtévesztés áldozatai vagyunk? Miközben a padok felett egyre elképesztőbb, undorítóbb acsarkodás folyik, addig a padok alatt megy a picsipacsi, meg a himihumi? Lehet, hogy nekünk is két parlamentünk van: ami nyilvános, az a felsőház, és ami a padok alatt titokban folyik, az az alsóház? Lehet, hogy amit a nyilvánosság parlamenti csetepaténak gondol, az nem más, mint titkos szeretők évődése csupán? Lehet, hogy meg kellene változtatni a hivatalos megszólítás szövegét, és Tisztelt Ház! helyett Tisztelt Nyilvánosház!-zal kellene kezdeni a felszólalásokat?

Alaposan átolvastam a házszabályt, meg a képviselők jogállásáról szóló törvényt. Ezek részletesen rögzítik a képviselők jogait és kötelezettségeit, de egy szót sem szólnak a képviselők közötti viszonyokról, különös tekintettel a házastársi kötelezettségekre. A fentiek fényében egészen más megvilágítást kap az a tény, hogy kitiltották a tévékamerákat a parlamentből. Eddig úgy tudtuk azért, mert szemfüles operatőrök rögzítették, hogyan fújják a füstöt a képviselők a folyosókon, ahol egyébként tilos a dohányzás. Lehet, hogy más tiltott dolgok is zajlanak a parlamenti zegzugos folyosók beugróiban? És ha jobban utánakavarnánk, se nem róka, se nem nyúl, hanem honanya és honatya ugrana ki a zöldleveles beugróból? Félreértés ne essék, amúgy nekem semmi bajom nincs azzal, hogy honatyáink, honanyáink óvszerrel felszerelkezve járnak a T. Házba. Sőt, izgulok azért, hogy használják, mert ha még szaporodnának is, az lenne csak az igazi katasztrófa!

Karcagi László – Népszabadság, 2007. január 6. (5. oldal)

[

A „Tisztelt Ház”-ban folyó üzelmek már a humoristákat is megihlette. A L'art pour l'art együttes Parlamenti közvetítés című hatperces videoklipjét eddig 60 ezren tekintették meg.[67] Webcím: https://www.youtube.com/watch?v=EAOw7vjHsFk&feature=related

[

Goedendag! Igazolványt kérek! – az idén már gyakrabban hallhatják a hollandok ezt a fülüknek eddig szinte ismeretlen mondatot. Az új törvény értelmében akár 2250 eurós (550 ezer forintos) büntetéssel is sújtható az a tizennégy éven felüli személy, aki a felszólításra nem ad át valamilyen, a személyazonosságát igazoló papírt (személyi igazolványt, útlevelet, jogosítványt vagy tartózkodási engedélyt). A január elsején életbe lépett jogszabály azért váltott ki meglehetősen vegyes visszhangot a királyság közvéleményében, mert eddig csak azok vitték magukkal az igazolványukat, akik tömegbe, azaz például futballmérkőzésre mentek, vagy mondjuk metróra szálltak. A jobboldali kormány a biztonság megerősítésével indokolja a lépés szükségességét. Theo van Gogh, a radikális, iszlámbíráló filmrendező tavaly novemberi meggyilkolása óta nem kell ezt ennél bővebben ecsetelni a korábban liberális mintaállamnak tartott Hollandiában.

Egyre indokoltabb a „korábban” kitétel: a Balkenende-kabinet a 16 millió hollandiai lakos közül 755 ezret állampolgársági és nyelvvizsgára kötelez a jövőben. Nem feltétlenül csak a bevándorlókat, hanem bárkit, aki 8 évnél kevesebbet töltött a holland iskolarendszerben. (Kivételt kapnak viszont a más EU-tagállamok polgárai és a 65 évnél idősebbek.) Aki 5 éven belül nem teszi le a vizsgát, legalább 400 euró büntetésre, és – ha nem holland állampolgár – kiutasításra számíthat. A hágai kormány egyébként nem tesz mást, mint előre menekül. Az egykori liberális, most radikális iszlámellenes Geert Wilders választási listája a felmérések szerint decemberre megelőzte a kereszténydemokratákat, a vezető kormánypártot. Hollandiában 900 ezer muzulmán él, és Theo Van Gogh meggyilkolásával egy 27 éves, marokkói holland férfit vádolnak.

Szőcs László – Népszabadság, 2005. január 3. (4. oldal)

[

Az új munkaerő megírta a spamről a feljegyzést, kinyomtatta, lepecsételte, dátumozta, aláírta, később az irodavezetőjével láttamoztatta, pecsételte, dátumozta, végül sietett az irattárba, ahol érkeztetett, iktatott, pecsételt, dátumozott és aláírt megint. Erika az első munkanapját töltötte az önkormányzati hivatal külügyi irodájában, amikor megjelent az ajtóban egy ötven év körüli, vörösre festett hajú, szemüveges asszony, a kezében pecsétes papírt lobogtatott, majd azt mondta éles, ellentmondást nem tűrő hangon:

− Angol nyelvű, internetes levelet hoztam további intézkedés végett. Hová rakjam? Ahová szoktuk?

De Erika még nem tudta, hogy hová szokták itt rakni az angol nyelvű, internetes leveleket, ezért mindössze annyit rebegett oda, hogy „csókolom”. Erre az asszony az évtizedes irodisták bennfentes, mindentudó arckifejezésével biccentett, s hozzátette:

− Még nem találkoztunk, szervusz, Marika vagyok a költségvetésről. Ezt a dokumentumot beteszem a fachotokba. Itt így szokás, drágám.

Erika már ugrott is, hogy megnézze a levelet – jó benyomást akart kelteni magáról az első munkanapján –, de amikor a papírba belepillantott, megdermedt:

− De hiszen ez egy spam – mondta.

− Tessék? – vonta föl a szemöldökét Marika.

Erika megkönnyebbülten felnevetett:

− Ez egy spam, vagyis levélszemét. Egy e-mailes hirdetés. Miért tetszett ezt, vagyis ööö... miért tetszettél ezt kinyomtatni és idehozni, Marika?

Az asszony sértődött képet vágott.

− Hogyhogy miért nyomtattam ki? – kérdezte. – A hivatali e-mail címünkre jött, angolul van, szerintem rátok tartozik!

Erika erre bocsánatkérően pislogott:

− De ezt azonnal ki kell törölni, Marika. Ez az üzenet arról szól, hogy vegyünk Viagrát olcsón.

Marika hidegen végigmérte az új munkaerőt, s közölte:

− Én nem tudok angolul, és egyetlen levelet sem törölhetek ki olvasatlanul.

Erika megvonta a vállát:

− Akkor majd én kitörlöm, jó? Ezt a papírt meg eltépjük.

− Marika kirántotta Erika kezéből a levelet, s felsikoltott:

− Még hogy eltépjük? De hiszen ezt már érkeztettem, iktattam, és hivatalosan áttettem hozzátok!

− Akkor nekem mit kell csinálnom vele? – képedt el Erika, mire az asszony nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdte:

− Csinálsz róla egy feljegyzést, és beleírod, hogy az ügy további intézkedést nem igényel. Aztán aláírás, dátum, pecsét.

Ennyi? – nyugodott meg Erika, mire Marika megcsóválta a fejét:

− Mire tanítottak téged az Államigazgatási Főiskolán, édesem?

− Hát... – húzta el a száját Erika, és a papírra sandítva azon tűnődött, hogy vajon mennyit érhet ez a Viagra magyar pénzben. A spamben ugyanis dollárban volt megadva az ára. Marika azonban rendületlenül folytatta:

− Ha megvagy a feljegyzéssel, akkor aláírattatod az irodavezetőddel is.

− Az irodavezetőmmel? Miért? – sápadt el Erika.

− Mert a levél csak az ő tudtával mehet az irattárba. Iktatófüzet, irattár, aláírás, dátum, pecsét. Érted?

− Úristen – nyögte önkéntelenül Erika, mire Marika végigmérte, és azt kérdezte:

− Mi a probléma? Itt így szokás.

Erika megtörölte a homlokát:

−

Frissítés: 2023. május 12.

FORRÁS mezejére kattintva.

BEVEZETŐ

Életképek

Kényes témák

Érdekességek a nagyvilágból

A világ globalizálódása

A bürokrácia útvesztői