Időjárás-szabályozás

(Működési leírás)

 

Frissítés: 2023. június 21.

 

Az időjárás-szabályozás igénye egyidős az emberiséggel. Történelmünk során százmilliók haltak meg időjárási szélsőségek következtében. Vagy a túl sok eső miatti áradások, földcsuszamlások pusz­tították az embereket, vagy az aszály okozta terméskiesés miatt éhen haltak. A bajokat tetézték a szél­viharok, tornádók okozta tragédiák, a termést pedig gyakran jégeső verte el. Az ókorban és a középkorban ezeket a csapásokat Isten büntetésének tekintették, és nem sokat tehettek ellene. Az ipari forradalom beköszöntével azonban már történtek próbálkozások az időjárás megfékezésére. Ezeket a misztikus köntösbe öltöztetett akciók gyakran torkolltak szélhámosságba, de akadtak olyanok is, akik ha körülményesen is, de képesek voltak esőt csinálni.

 

Az időjárási szélsőségek közül az aszály okozta a legtöbb bajt. A heves esőzések okozta árvíz, belvíz többnyire csak anyagi károkat okozott. Egy idő után a víz levonult, és újra indult az élet az elárasz­tott területeken. Hosszan tartó aszály esetén azonban elpusztult a termés, és az ebből eredő éhínség végzetes következményekkel járt. Ezért az időjárás-befolyásolók közül az esőcsinálókra volt legnagyobb igény. A technikai fejlődésben élenjáró Amerikában már a XIX. században megjelentek az esőcsinálók. A farmerek kézről kézre adták őket. Többségükben ugyanis meglehetősen szegény volt, és egyetlen vagyonukat a föld jelentette.

Az első feljegyzett esőcsinálás 1891-ben történt Texas államban. A farmerek először a hadsereghez fordultak intézkedésért. Nem véletlenül, mivel akkor már folytak olyan kísérletek, hogy tüzérségi tűzzel kényszerítsék ki a felhőkből a drága nedűt, az esőt. A midlandi kísérletet az USA mezőgazdasági minisztériuma és a Kongresszus pénzelte. A dolog akkor nem járt nagy sikerrel. Egy haszna azonban volt: sokan elkezdtek töprengeni, miképpen lehetne mesterségesen esőt előidézni? A legtöbben persze soha nem jutottak semmire, még diplomás szakemberek is kénytelenek voltak feladni hosszabb-rövidebb idő elteltével. Az ügy, amelyről annak idején sokat írt az ottani sajtó, megmozgatta néhány olyan ember fantáziáját is, akik szellemi téren nem a hagyományos utakat járták.

Közéjük tartozott egy bizonyos C. B. Jewell, akiről a technikatörténet méltatlanul elfeledkezett. Pedig megérdemelte volna, hogy megörökítsék a nevét, mert ő valóban hatékony esőcsináló volt. Sikereit gyaníthatóan paraképességei birtokában érte el. Ezt azonban sohasem vallotta be. Ezért csinált egy kamu gépezetet, amely „végezte” a felhőfakasztást. Az Engineering News című folyóirat 1895. februári számában írták le találmányát. Persze abból, amit ott olvashattunk róla, igazából senki sem tudhatott meg semmit. Nem véletlenül. Mint a feltalálók általában, Jewell úr is attól tartott, valaki ellopja, és engedélye nélkül hasznosítja találmányát. Ezért annak lényegét féltékenyen őrizte. Csupán annyit árult el róla, hogy egyfajta gázt juttat fel a felhőkbe. Arról már nem nyilatkozott, hogy ez a gáz egynemű vagy bizonyos gázok valamilyen arányú keveréke. Amikor az újságírók rákérdeztek a találmány hatásmechanizmusára, annyit válaszolt, hogy gáza olyasmit juttat a felhőbe, ami ott hiányzik ahhoz, hogy az esőzés meginduljon. Na, ettől senki sem lett okosabb.

Jewell vasúti postás volt. Egész nap egy postavagonban ült, és szortírozta a küldeményeket. Aztán minden megállóban kiadta a kisváros postásának, hogy juttassa el a címzetthez. Ezt a munkát sok éven át végezte a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig robogva, és közben feltűnt neki, hogy ebben a hatalmas országban milyen sok helyen van aszály. Ekkor jött az ötlet, hogy esőt kellene csinálni a farmereknek. Arról, hogy ezt a szándékát mire alapozta, hogy jött rá esőfakasztó paraké­pességére, soha nem nyilatkozott. Csupán egy-egy megjegyzéséből lehet arra következtetni, hogy itt nem az esőfelhők fizikai módszerekkel történő kifacsarásáról van szó. Egy ízben azt mondta, hogy ő nem esőt csinál, hanem megteremti a feltételeket a természetnek, hogy az csináljon esőt.

Mivel jól ismerte az ország vasúti térképét, úgy döntött, hogy az aszály sújtott területeket is vasúton fogja megközelíteni. Ezért vásárolt egy kiszuperált, fedett vasúti tehervagont. A kívülállók csak annyit láttak ebből a mozgó laborból, és egyben „esőcsináló gépezetből”, hogy a szerkezet egyik felmagasított végén, kétoldalt három-három cső meredt az égre. Úgy nézett ki, mintha Jewell ágyúkat szegezett volna a felhőkre. A vagonban belül mind a hat cső tartályokhoz csatlakozott, amelyekben az a bizonyos, meg nem nevezett gáz volt. A kocsi másik végén polcokon sorakoztak a vegyszerek, nyilván azok, amelyekből a szóban forgó gáz készült. Óvatosságból a szükséges vegyszereket mindig más és más gyártól rendelte meg. Így akarta megakadályozni, hogy kémkedjenek utána. Volt egy segédje is, de neki fogalmas sem volt a dolgokról, csak utasításokat teljesített. A polc fölött volt egy áramtelep és egy nagy, katlanszerű tartály, amelyben ismeretlen összetételű folyadék volt.

A vagon tetejére később még egy hatalmas víztartályt is szerelt, amely mindig tele volt. A víz feltehetően fontos kelléke lehetett a gázfejlesztésnek. Azonban az is lehet, hogy főzésre, mosogatásra és tisztálkodásra használta a vizet, mivel ebben a vagonban volt Jewell lakása is. Egy ágy, egy íróasztal és néhány tisztálkodóeszköz. Amikor hívták valahová, egyszerűen rákapcsoltatta magát egy arrafelé induló vonatra. Útközben válaszolt a levelekre, amelyeket farmerektől kapott, miután híres esőcsináló lett belőle. Útiterveket készített magának, hogy mikor hová megy, ott mennyi időt tölt esőcsinálással. Folyamatosan úton volt, előszeretettel fogadta el a vasúttársaságok meghívásait. Azok rendelték meg és fizették szolgáltatásait, hogy a vidéki farmerek kedvében járjanak. Később, amikor az üzlet beindult, Jewellnek már három ilyen vagonból álló szerelvénye volt. A nagyobb rakománnyal nagyobb terülteket tudott bejárni. Nem kellett leállni „nyersanyaghiány” miatt.

Az Engineering News híradása szerint Jewell útjai meglehetősen sikeresek voltak. Egyetlen évben hatvanhatszor vetette be szerkezetét, és minden alkalommal sikerült esőt csinálnia. Csupán négy alkalommal történt meg, hogy rajta kívül álló okok (erős szél miatt) az eső vagy nem volt olyan intenzív, mint várták, vagy nem pontosan ott esett le, ahová kellett volna. Módszerének titka azonban lassan kitudódott. Korabeli beszámolók szerint furcsa, hogy amikor Jewell megérkezett a helyszínre, egyetlen egy bárányfelhő sem volt az égen. Márpedig ha nincs felhő, akkor ő ugyan feljuttathat a levegőbe akármilyen gázt, attól a kis mennyiségtől nem áll össze egy hatalmas felhő, ami aztán alaposan megáztatja a tájat. Az is gyanús volt, hogy a felhők még azelőtt megérkeztek, mielőtt a szerkezetét beindította volna. Egy ízben kíváncsi farmerek belestek a mellékvágányra terelt szerelvény egyik vagonjába. Azt látták, hogy bent ül egy férfi teljesen mozdulatlanul, és néz maga elé. Ma már nem kétséges, hogy Jewell koncentrált vagy meditált. (Manapság ezt a műveletet Agykontrollnak nevezik.) Az esőfelhőket agyhullámaival hívta a helyszínre.  

Ezt követe az „ágyúzás”, a gázkeverék légtérbe eregetése. Közben úgy összesűrűsödtek a felhők, hogy pár óra múlva megindult a zápor. Egyszerre nagy mennyiségű csapadék zúdult a környékre. Ezután a farmereket nem nagyon érdekelte, hogy ezt miként érte el. Másnap Jewell fakasztott még egy hüvelyknyi ráadás esőt. Előtte roppant hőség volt a környéken, a levegő fullasztóan száraz lett, a földek pedig porladoztak a csapadékhiány miatt. A sok víztől nem csak a növények, hanem a levegő is felfrissült. Ezek után nem csoda, hogy Jewellt hősként ünnepelték. Megmen­tette őket az éhezéstől. A feltaláló azon­ban nem sokat időzött egy-egy helyen. Mi­közben zajlott az örömünnep, ő már úton volt egy másik, szintén aszályos vidék fe­lé, ahol megint csak úgy várták őt, mint a Messiást. És nem vártak hiába.

 

Nem minden esőcsináló volt ilyen sze­rencsés. Aki nem rendelkezett parapszic­hológiai képességekkel, annak hamar leál­dozott a csillaga. Charles Hatfieldet az Egye­sült Államok korabeli időjárási hivatala őrültnek, elmebetegnek nyilvánította. Megrendelői pedig szélhá­mosnak, sarlatánnak nevezték. Kezdetben varrógé­pek­kel házaló utazó ügynök volt. Ő közúton járta az orszá­got, és neki is feltűnt, hogy milyen sok helyen van aszály. A XX. század elején két évig tartó szárazság sújtotta az Egyesült Államokat. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Hatfield kedvet kapott az esőcsináláshoz. Mindenütt azt állította, hogy hét éven át autodidakta módon tanult meteorológiát, és nagyon ért hozzá. Mindenfelé amerre vándorolt, hirdette magát és sajátos szolgáltatását: „Rendelésre esőt csinálok!” Esőcsináló gépezetéhez ő is gázkeveréket használt. Ennek szintén nem volt köze az esőcsináláshoz. Ő valószínűleg Is­ten­hez imádkozott esőért. Egy ízben ugyanis meglesték amint állt egy he­gyen, feltartott karokkal, mintha imád­kozna, vagy könyörögne valakihez odafent. Tevékenysége lényegének lep­lezésére Hatfield minden állomás­helyén fatörzsekből egy 6 méter ma­gas oszlopot állított. Ennek tetejére felmászva eregette gázait, ami a kö­rülötte bámészkodók szerint megle­he­tősen büdös volt. (Ezt minden bi­zonnyal azért tette, hogy a bámész­ko­dók ne láthassák, milyen vegyületeket kutyul az oszlop tetejére helye­zett kádba.)

Kezdetben eredményes volt a könyörgés, Hatfield kicsi, közepes vagy nagy esőt fakasztott, a megrendelő kívánsága szerint. Olyan esőt is tudott csinálni, amely valóságos viharral kísért felhőszakadást okozott. Ez hosszú hónapokra megoldotta a vidék csapadékgondjait. Egy idő után tevékenysége az egész országban ismertté vált. Végigjárta néhányszor a nyugati partot a mexikói határtól fel Alaszkáig. A leghíresebb esete 1916-ban történt. A megrendelő ezúttal San Diego városi tanácsa volt. Hosszan tartó esőt rendeltek tőle, és Hatfield teljesítette is kérésüket. Két héten keresztül összesen 38 hüvelyknyi (közel egyméternyi) eső esett a környéken. Megteltek a ciszternák, és remek volt a mezőgazdasági termés. Kivirultak a kertek, a narancs- és citromültetvények megmenekül­tek a pusztulástól. (Ilyen rekord mennyiségű eső egyébként a mai napig nem esett a környéken.) Igaz, a nagy siker kis híján Hatfield életébe került. Isten vagy a faunok és a szilfek ugyanis megelégelték, hogy Hatfield esőcsináló munkásként használja őket. Ezért most alaposan megtréfálták. A kért esőt megkapta ugyan, de elfelejtették elzárni a „csapot”. Az eső csak egyre esett és esett. A második héten már annyi volt a jóból, hogy a folyók kiléptek medrükből, és árvizeket okoztak, mire a feldühödött farmerek meg akarták lincselni a túl sikeres esőcsinálót. Alig tudta elmenteni onnan az irháját.

Hatfield karrierje 1904-ben indult. Ekkor az aszállyal sújtott Las Angeles kereskedelmi kamarája 50 dollárt ajánlott neki, hogy csináljon esőt. (Akkoriban ez szép pénz volt.) Szabályos szerződést kötöttek a feltalálóval, aki kötelezte magát, hogy ezen összeg fejében a szükséges előkészületek (toronyépítés, kádfelrakás, gázkeverés stb.) után nem előbb, mint három órával és nem később, mint öt nappal esőt produkál, amelynek méretét is meghatározták. Az eső a negyedik napon jött. Majdnem 40 milliméternyi esett, és Charles Hatfield egy csapásra híres ember lett. Nemcsak az 50 dollár csúszott a zsebébe, hanem attól kezdve előadásokra hívták, amelyeket amerikai szokás szerint természetesen pénzért tartott, és lelkes hívek kisebb-nagyobb összegű csekkeket küldtek ajándékba. 1905-ben Yukon városával szerződött. Itt már jóval nagyobb összeget ígértek neki, ha elégséges mennyiségű esőt idéz elő a környéken, ahol az aszály miatt csőd fenyegette az egész gazdasági életet. Addigra már az a hír járta róla, hogy voltaképpen varázsló, akinek természetfeletti képességei vannak. Amikor megérkezett Yukonba, feljegyezték, hogy a hőség és aszály ellenére az emberek esernyővel a kezükben, és kalucsnival a lábukon jöttek ki fogadására. Meg voltak győződve róla, hogy amint Hatfield beteszi lábát városuk területére csak egyet int, és máris zuhogni fog az eső.

Az 1910-es évek első felében Amerikában Kaliforniát sújtotta leginkább a szárazság. (Mellesleg ez ma sincs másként.) Las Angeles és más városok egész léte attól függött, hogy a közeli víztározókba jut-e elég esővíz? A folyók vízgyűjtő területein sem esett az eső, gyakorlatilag már évek óta. 1912-ben a polgárok nagy része követelte, hogy hívjanak esőcsinálót. Nem érdekelte őket, hogy a tudomány emberei csinálnak esőt, vagy sarlatánok, csak legyen már víz! A városi tanács tagjainak többsége azonban a tudomány embereire hallgatott, akik állították, hogy az esőcsinálás babona, nem is létezik, annak a néhánynak, akinek mégis sikerült, csupán szerencséjük volt. Így aztán még éveken át tartott a huzavona. Eközben Hatfield másutt dolgozott, és nagyon jó hatásfokkal csinálta a zivatarokat. Az elviselhetetlen szárazság láttán végre a tudományos lobbi megtört, és a városi tanács meghívhatta Hatfieldet. A ciszternák addigra már kiürültek, a város legnagyobb víztározójában már csak egy hónapra való ivóvíz maradt.

Ekkor már maguk a városi tanácsosok látogattak el Hatfieldhez. Az lenne a feladat – adták elő –, hogy azt a nagy mesterséges víztározót kéne megtölteni, de teljesen. Akkor a városnak ismét pár évre elegendő vize lenne. Hatfield közölte, hogy ennek semmi akadálya, képes lesz a feladatot végrehajtani. Aztán adott egy tarifaajánlatot is. Vagy minden hüvelyk vízért, amivel megemeli a tározó vízszintjét, fizetnek neki ezer dollárt, vagy megszámítja kedvezményesen: tízezer dollárt kér azért, hogy megtöltse az egész sokmillió literes tározót! Végül is 1915 decemberében szóbeli szerződést kötöttek a tízezer dolláros változatra.

Ezt követően San Diegótól hatvan mérföldre Hatfield munkatársai elkezdték építeni a hatméteres fatornyot a káddal. Amikor készen voltak, megérkezett a „maestro”, és az általa hozott, leplombált tartályokat felvontatták a kád mellé, az emelvényre. Aztán Hatfield is felmászott oda. A mester 24 órán keresztül állt és ült a kád mellett. Sorban engedte bele a gáztartályok tartalmát. Rajta kívül senki sem tudhatta, melyikben mi van, és azokat mikor, milyen sorrendben és főleg milyen arányban keveri bele a kádba. A gázok felszálltak a magasba. A szél bele-belekapott, és tovább vitte a gázfelhőket. Hatfield jó munkát végzett, melynek bizonyítékát másnap látták meg a környék lakói. San Diego fölött hatalmas esőfelhők jelentek meg. Hamarosan esni kezdett az eső, aztán esett, esett. Eleinte mindenki őrült, de az eső nem akart elállni. A mester csak az esőcsináláshoz értett, az ég csapjait nem tudta elzárni. Hatfieldet megint megtréfálták a túlvilági lények. Úgy látszik megelégelték a pénzéhségét.

Közben környék folyói megteltek, a víztározó is tele lett, és az áradat tovább nőtt. Lassan hidakat, vasutakat sodort el, itt-ott áttörte a gátakat, 50 ember veszett oda az áradásban. Hatfield tehetetlenül nézte az egészet. Aztán kis időre elcsitultak a felhők, de pár nappal később újra eleredt az eső. Ezek után a város nem fizette ki az előre kialkudott 10 ezer dollárt. Arra hivat­koz­­tak, hogy csak szóbeli szer­ződést kötöttek, írásbeli szer­ződés nincs a birtokában. Vé­gül még a rezsiköltségét sem térítették meg. Azt mondták neki, örüljön, hogy nem per­lik be az okozott kárért. Hat­field nem hagyta annyiban a dolgot, hanem beperelte a várost. A pör végigjárt minden instanciát, és a legvégén 22 évvel később Kalifornia Legfelsőbb Bírósága kimondta: az esőt nem Charles Hatfield, hanem Isten okozta! A város ügyvédei azzal érveltek, hogy igen, esett az eső, méghozzá több is, mint kellett volna, de Hat­field nem tudja bebizonyítani, hogy erre az ő tevékenysége nyomán került sor. Ha bebizonyítja, fizetnek neki akár utólag is, somolyogtak.

Hatfield nem sokáig búslakodott az anyagi veszteség miatt, mert a különös eset és az azt követő per minden tárgyalása fokozta hírnevét. Egy idő után már akkora hírnévre tett szert, hogy az Egyesült Államok kormányához fordult. Az 1929-1933-as nagy gazdasági válság idején az USA nyugati államait ismét nagy aszály sújtotta. A szárazság évekig tartott. Ekkor Hatfield azzal a javaslattal fordult a kormányához, hogy bízzák meg őt esőcsinálással a szóban forgó területeken. Ajánlatát maga Roosevelt elnök utasította el, mivel az időjárási hivatal buzgó munkatársai úgy tájékoztatták, hogy Hatfield egy elmebeteg, veszélyes szélhámos, aki még a végén nevetségessé teszi a vele szerződő kormányt is. Hatfield 1958-ban halt meg, és soha nem lebbentette fel a fátylat titkairól. Nem mondta el, milyen módon hívta oda a felhőket, és az általa használt (vagy nem használt) gázok összetételéről sem nyilatkozott soha, senkinek.[1]  

 

Az időjárás befolyásolásával a hivatalos tudomány is foglalkozik, de nem sok sikerrel. A jégmenetesítés terén valamivel jobb eredményt értek el, de az általuk kidolgozott eljárás meglehetősen drága, és nem tökéletes. Mivel óriási társadalmi igény van rá, tudósaink évszázadok óta próbálnak esőt csinálni az aszályos vidékek felett. Legjelentősebb eredményük egy amerikai tudós, Vincent Schafer nevéhez fűződik, aki szárazjéggel (kristályos szén-dioxiddal) és ezüst-jodiddal esőcseppeket hozott létre a felhőkben. Az eljárás nagyon hasonlít a jégeső elhárításához, és a hatékonysága is hasonló. Egy másik módszer kidolgozója G. Mathers, aki az 1980-as évek végén a Dél-afrikai Köztársaságban tevékenykedett. Egy idő után feltűnt neki, hogy a papírgyárak kéményeiből égbe szökő füst milyen gyakran idéz elő esőt. A papírgyárak környékén, a kéményekből kimenő füst szélvonalában fekvő területeken ritkábban panaszkodtak szárazságra. Kutatásai fényt derítettek arra, hogy a távozó égéstermékek között rengeteg higroszkopikus sókristály van. Ezek valósággal vonzzák a felhőkben lévő vízpárát, és így a leendő vízcseppek kezdeményei lehetnek. Erre felismerésre alapozva a kutatók létrehoztak egy technológiát, és ma sokszor úgy csinálnak esőt a szárazabb területeken, hogy repülőgépekről billiószámra szórják a felhőkbe ezeket a részecskéket.

A 2000-es évek elején hasonló technológiával állt elő egy skót professzor, Stephen Salter, aki találmányát szabadalmaztatta is. Ez jókora, több tízméteres csövekből és turbinákból áll, amelyeket a nyílt tengerre telepítenek. Valami olyasmiről van szó, hogy a gyakori tengeri szelek mozgatják a szerkezetet, amely felszívja a tengervizet, és porlasztott folyadékként 21-30 méter magasságba löki, amelyhez egy-egy automata szerkezet közben sókristályokat adagol. Ez az eljárás lényegében megegyezik az előbbivel, csak még bonyolultabb és drágább. A vietnámi háborúban az Egyesült Államok hadserege is alkalmazott valamilyen esőcsináló módszert az ellenség ellehetetlenítésére. Ily módon hosszabb időre járhatatlanná tették a Ho Si Minh-ösvényt. Azt az útvonalat, amelyen a kom­munista Észak-Vietnam éveken keresztül hadianyaggal látta el a délen harcoló Amerika-ellenes partizánokat. Amerikai kutatók a harmadik évezred elején gyakorta hangoztatták: még néhány évtized, és gyakorlatilag bárhol a Földön képesek lesznek formálni az időjárást. Arra azonban ritkán gondolnak, hogy a globális beavatkozások mivel járhatnak. Ha az egyik helyen, nagyobb területen sok esőt fakasztanak a felhőkből, az másutt csapadékhiányban mutatkozik meg.  Emiatt felborul a természet egyensúlya, megváltozik a normális időjárási rend. Már­pedig ez a rend több száz millió éve alakult ki ezen a bolygón, és az élővilág ehhez alkalmazkodott. En­nek mes­terséges befolyásolása, a folyamatokba történő szak­szerűtlen beavatkozás tönkreteheti Földünk klí­má­ját.

 

Az időjárás csak átmenetileg, és kis területek felett be­folyásolható. Az emberi beavatkozás csupán az időjá­rási szélsőségek megszüntetése érdekében engedhető meg. Ezt nagy szakértelemmel kell végrehajtani, hogy ne okoz­­zunk vele kárt másoknak. Az eddig alkalmazott mód­sze­rek azonban nem vallanak nagy szakértelemre, és na­­gyon költségesek. Ezen a téren is szükség lenne para­dig­­maváltásra. Könnyen lehet, hogy az időjárás-befolyá­so­lás terén is a mágneses besugárzás lesz az ideális meg­ol­dás.

A kezdeti lépéseket már meg is tettük ez irányban. A XX. században az olaszországi Imolában élt egy fel­találó, Pier-Luogi Ighina. Fiatal korában a rádió feltalá­lójának tartott Guglielmo Marconi munkatársa volt. Élet­rajzírói szerint egész életében „gyanús dolgokkal” fog­lalkozott. Valami rejtélyes gépezetekkel, amelyek fel­hasz­nálásáról senki sem tudott semmit. Imola-i háza kö­­zelében például emelt egy olyan építményt, amely sze­rinte a közelebbről meg nem határozott „kozmikus energia” befogására szolgált. Ezt hallván óhatatlanul Tes­la kísérleteire gondolunk. Nem járunk messze az igazság­tól. Ighina nagy valószínűséggel Tesla-híres tornyát re­kon­struálta. Ő azonban antennaként nem gömbsugárzót he­lyezett a hét magas árboc tetejére, hanem le­gyezőre emlékeztető, háromszög alakú fém­antennákat. Ezeknek forgatásával irányítani tud­ta a mágneses kisugárzást, ami lehetővé tet­te a hatás meghatározott területekre kon­cent­rálá­sát. (Ez alapvető követelmény esőcsinálás ese­tén, mert aszály bárhol lehet.)

Ighina tornya tehát mágneses hullámokat bocsátott ki a forgatható antennáin keresztül. Az is biztosra vehető, hogy Teslához ha­son­lóan nem elektro­mágneses, hanem szoliton­hullámokkal dolgozott. Eső­csinálásai során koncentrált éteri részecskéket sugár­zott ki a légkörbe. Ezt nem is tagadta. Bár berende­zé­sét illetően ő is nagyon titkolódzó volt, egy­szer elárul­ta, hogy a kozmoszból kinyert ener­gia segítségével ké­pes megváltoztatni az idő­járást. Általa képes esőt csi­nálni. A kozmosz­ban pedig csak egy energia létezik, a tö­mény­telen mennyiségű éterion. A gravitációs sugár­zást előidéző gravitonok hatása csak az égitestek kö­zelében számottevő. Az éter viszont mindenütt jelen van, és mindent átjár. Házában egy komplett labort ren­dezett be, ám oda rajta kívül soha senki nem léphetett be. A kíváncsiskodók csak a háza melletti dombon emelt különös konstrukciót bámulhatták. Ami azt ille­ti ez a torony nem mindennapi látványt nyújtott. Az Ighina által csak szárnyaknak nevezet antennákat a szi­várvány hét színére festette. Azt mondta, hogy en­nek lényeges szerepe van az ismeretlen sugárzás rak­tá­ro­zása szempontjából.

Berendezése igen hatékony volt. Tény, hogy az Imola környékén élők sohasem panaszkodhattak szá­raz­ságra, bár senki sem akadt arrafelé, aki elhitte vol­na, amit Ighina mondogatott: hogy ezeket az esőket ja­varészt neki köszönhetik. A berendezés legfon­to­sabb tulajdonsága azonban az volt, hogy az esőzéseket irányítani tudta. Sőt még a csapadék intenzitását is lehetett vele szabályozni. Pier-Luigi Ighina hosszú éle­te összefonódott az esőcsiná­lás­sal. A bulvársajtó már az 1980-as években „Esőistennek” nevez­te, és jókora hírverést csaptak körülötte. Hírneve akkor ért csúcs­pont­já­ra, amikor nyilvános foga­dást kötött a legnagyobb olasz álla­mi tévécsatorna meteoro­ló­gu­sá­val, dr. Bernaccával. Ighi­na a tévékamerák előtt kije­len­tette, hogy bármikor, még a leg­szá­razabb napon is képes esőt csi­nálni bárhol Itá­liában!

A hivatalos tudomány állás­pontját védelmező meteoroló­gus lecsapott erre a fellengzős ki­jelentésre. Helyszínként az Imo­lától háromszáz kilométerre ta­lálható Rómát jelölte ki az eső­csinálás színhelyéül. (Azért is választotta a fővárost, mert itt sok ember él, így kudarc esetén több millió ember előtt vall majd szégyent a feltaláló.) Ighina volt olyan nagylelkű, és a hely kiválasztásán kívül a dátumot is vetélytársára bízta. Dr. Bernacca ezt a lehetőséget is meglovagolta. Meteorológus kollégáival konzultálva olyan napot választott, amikor nem csak Róma egén, hanem egész Itália felett egyetlen felhő sem volt. A pontos dátumról csak egy nappal korában értesítette Ighinát, hogy ne legyen sok ideje a felkészülésre. Mindez a média folyamatos figyelme közepette zajlott. Az újságírók, a rádió- és tévériporterek sorra kérdezték az embereket, hogy szerintük a fogadást ki fogja megnyerni. A nagy felhajtás azonban nem ingatta meg Ighinát, bízott a szerkezetében. Magabiztosan hajtogatta, hogy a kozmikus energia segítségével bármikor, bárhol képes esőt fakasztani. Ennek módját azonban továbbra sem árulta el.

A fogadás értelmében az esőnek nem csak szemerkélnie, hanem zuhognia kellett. Erre pedig az adott napon igen kicsi remény volt. Felhő nélkül nincs eső, márpedig az egész ország felett felhőtlen volt az égbolt. Ennek dr. Barnacca nagyon örült, és azt nyilatkozta, hogy nem hisz az efféle misztikus dolgokban. A nagy felhajtás következtében az izgalom tetőfokra hágott. Az ország lakossága fokozott figyelemmel várta az eseményeket az északi hegyektől Szicília legdélibb csücskéig. Azon a vasárnap reggelen az ég csakugyan teljesen tiszta volt, és a prognózisok szerint esőre nem kellett számítani. Ezen a napon nem csak a bulvárlapok, hanem az úgynevezett komoly média sem kerülte a témát. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. Ki győz?  

Kora reggel minden jel arra utalt, hogy a doktor lesz a nyerő. Továbbra sem bukkantak fel felhők. Bernacca nevetve nyilatkozta az őt lépten-nyomon követő rádióriportereknek, hogy voltaképpen már megnyerte a fogadást, hisz lám eső nincs, és nem is lesz. Ebéd után azonban megjelentek az első felhők Róma egén. Aztán elkezdtek sűrűsödni, és késő délután akkora eső zúdult a városra, amelyhez foghatót évek óta nem láttak. Az események láttán a megszégyenült meteorológus doktor nem jött zavarba. Azt nyilatkozta a médiának, hogy Ighinának semmi köze sem sincs a zivatarhoz, mivel Imola nagyon messze van Rómától. Érdekes módon az emberek többsége a hivatalos álláspontot fogadta el. Csak egy valaki hitte, hogy ez nem lehet véletlen. A lóversenypályát üzemeltető cég igazgatója az ügyészségen vádat emelt Ighina ellen. Az volt a vád, hogy komoly kárt okozott a cégnek azzal, hogy megakadályozta a vasárnapi futamok lebonyolítását. Ighina örült a vádnak. Remélte, bírósági tárgyalás lesz a dologból, és akkor bebizonyíthatja, hogy igenis ő okozta az esőt.

A bíróságon azonban mindössze egyetlen meghallgatást tartottak, még a per előtt. Ott a bíró eldöntötte, hogy ezt a pert nem vállalják. Bizonyítékok híján elutasították a lóversenypályát üzemeltetők vádját. Nem tehettek mást, mert ha elítélik Ighinát, és emiatt kénytelen lett volna bevonulni a börtönbe, ez óriási port vert volna fel. Maga Ighina roppant csalódott volt, amikor kihirdették, hogy „bizonyíthatatlanság okán” nem lesz per. Azt mondta: „Rettenetesen sajnálom a dolgot. Ha tárgyalásra került volna sor, az ügyész kénytelen lett volna tudósok szakvéleményét kérni, és csak akkor ítélhettek volna el engem, ha véleményük megerősíti az elméletemet.” Na, ez volt az igazi oka a büntetőeljárás megtagadásának. A transzcendencia nem győzhet a hivatalos tudomány felett, és ezt Rómában is jól tudják.

 

Ighina nem tekinthető az egyetlen feltalálónak, aki Tesla nyomdokaiban járt. Előtte Wilhelm Reich osztrák tudós is mágneses besugárzást alkalmazott az esőcsináláshoz. Reich pszichológus volt, aki annak idején még a nagy Freudnál tanult. Azt állította, hogy van egy általános energia, amely mindent mozgat, beleértve még az időjárást, sőt az emberi pszichét is. Ezt a rejtélyes erőt ő orgonnak nevezte el. Azt állította, hogy az általunk éterionnak nevezett orgon mindenütt jelen van az univerzumban. Ezért az állításáért a tudományos világ őt is körbemosolyogta. Nem segített rajta, hogy maga is tudós ember volt. Ennek ellenére az akadémikusokból álló testület habozás nélkül kivetette őt a tudomány kebeléből. A merev, vaskalapos tudományos világszemlélet manapság sem tűri meg a tudomány berkeiben azokat, akik a parajelenségek mellé állnak. Akik bármilyen, létező tudományos dogma ellen lázadnak, azt kritizálni merészelik, azoknak nincs helyük a tudományos világban. Reich is így járt, őt is kiközösítették.

Első találmánya az orgonakkumulátor volt. Ez a berendezés telefonfülkéhez hasonlított. A piramishoz hasonlóan összegyűjtötte a kozmikus energiát, ami gyógyhatást gyakorolt a fülkében üldögélőre. Az Amerikában élő Reich Albert Einsteinnek is bemutatta találmányát. A világhírű tudós eleinte lelkesedett érte, de végül nem segítette abban, hogy Reich a széles nyilvánosság elé tárja találmányát. Ennek ellenére nekilátott berendezése tömeges gyártásának. Az amerikai FDA (az élelmiszerek és gyógyszerek minőségét felügyelő igen szigorú hivatal) belekötött a dologba. 1950-ben betiltották az orgonakkumulátorok kereskedelmi forgalmazását, mivel szélhámosságnak minősítették. Reichet ez sem kedvetlenítette el. Szerkesztett helyette egy esőcsináló gépet. Így keletkezett az orgonágyú, amit később a média „felhőtörőnek” (cloud-buster) nevezett.  

Az orgonágyúval képes volt a kis szemerkélő esőtől a nagy felhőszakadásig bármilyen fokozatú csapadékot előállítani. A berendezés pontos tervrajzát azonban ő is titkolta. Annyit azonban elárult, hogy mi vezette a megalkotásához. Meg volt győződve róla, hogy minden légköri csapadékot az orgon koncentrációja okoz, és ennek ellenkezőjéhez: az aszályhoz is köze van. Arra törekedett hát, hogy a légkörben lévő orgon mennyiségét szabályozza, uralja. Ebből a kijelentéséből egyértelműen megállapítható, hogy ő is mágneses hullámokat sugárzott a légkörbe. Teslához hasonlóan longitudinális hullámokkal gerjesztette az eget. 1953 júliusában az amerikai sajtó megírta, hogy túl vannak az időjárás első sikeres irányítási próbáin. A szerkezet fotója is megjelent itt-ott. Az orgonágyú leginkább a szovjetek második világháborús sorozat-rakétavetőjére, a hírhedt „Katyusára” emlékeztetett. Ennek hat csöve meredt az ég felé. Ez tehát már egy hordozható változat volt. Oda vitték, ahol aszály volt, és percek alatt üzembe helyezték. De nem nagyon kellett szállítani, mert hatótávolsága több száz kilométer volt.

Az első nyilvános bemutató Maine államban történt, ahol már 6 hete nem esett egy csepp eső sem. A farmerek már nagyon aggódtak, hogy oda lesz az egész évi termésük. Miután Reich működésbe hozta ágyúját, hamarosan nagy eső szakadt a vidékre. Reich akárcsak később az olasz Ighina több száz kilométer távolságban is képes volt a szerkezettel esőt csinálni. Maine államból például New Yorkban és végig a keleti parton váltott ki esőket. Pár órával az orgonágyú működésbe hozatala után az aszályos területeken valóságos felhőszakadások törtek ki sorban egymás után. Leginkább a meteorológusok csodálkoztak. Nem értették, honnan kerültek elő azok a felhők, amelyek addig sehol sem voltak. 1950-es években egy sivatagban is kipróbálta a szerkezetét. Ennek hatásra kinőtt a prérifű, amihez fogható eseményre az ott élő legöregebb emberek sem emlékeztek.

A nagy sajtóvisszhang azonban zavarta Reichet. Attól tartott, hogy az oroszok ellopják a találmányát. Ez meg is történt. 1955-től kezdve Moszkvában május elsején mindig remek idő volt. Sütött a nap, felhő sehol, pedig korábban előtte és utána is sokszor nagyon rossz idő volt. Még az is megesett, hogy hó esett. A Szovjetunió más városaiban gyakran rossz volt az idő azon a napon, de Moszkvában sohasem. Külföldi tudósítók megfigyelték, hogy május elseje előtt egy nappal nagy teherautók furcsa „katyusákat” hordoztak szerte a városban. Látszólag nem történt semmi, de az égre irányított ágyúcsövek hatására hamarosan zuhogni kezdett az eső. Az oroszok ravasz módon már előző napon „megfejték” a felhőket, kiszívták belőlük az összes esőt, csapadékot. Aztán másnapra a felhők eltűntek, és ragyogó napsütés öntötte el a Vörös teret, ahol előbb Sztálin, aztán Hruscsov és más vezetők integettek nagy kegyesen a felvonulók tízezreinek.

 Sorstársaihoz hasonlóan Reichnek sem sok haszna volt a találmányából. Találmányaira áldozta egész életét, de a társadalom semmire sem méltatta erőfeszítéseit. Esőcsináló berendezése miatt többször beperelték csalásért. Az orgonelven alapuló működő szerkezeteket pedig egyszerűen csalásnak minősítették. A sok perlekedés miatt a végén már annyira ideges lett, hogy az egyik tárgyaláson megsértette a bíróságot. Emiatt elítélték, cellába zárták. Ezt a megaláztatást már nem tudta elviselni. 1957-ben a lewisburghi szövetségi börtön egyik cellájában szívroham érte. Mire észrevették. már nem segíthettek rajta. Könyveit elégették, jegyzeteit lefoglalta az FBI (más források szerint a CIA). Aztán szokás szerint elzárták a világ elől. Ezek a kozmikus energiaátalakítót, felhőmozgatót, vihargenerátort tartalmazó jegyzetek még ma is ott lapulnak valamelyik páncélszekrényben.[2]

 

Argentínának is volt egy esőcsinálója. Juan Baigorri Velar az 1930-as években világszerte az újságok címlapjára került „Felhőgyáros” néven. Rejtélyes elven működő gépeit csak ő tudta kezelni. Irigyei elintézték, hogy a Meteorológia Szolgálat igazgatója felkérje Velart egy bemutatóra, persze ez esetben is lejáratás céljából. Azt kérték, csináljon esőt Buenos Airesben egy derűs, felhőtlen napon. Velar nem jött zavarba, elfogadta a kihívást. Még egy esőköpenyt is küldött az igazgatónak. Hatalmas tömeg előtt bekapcsolta a gépét, mire az zümmögni kezdett. Pár percen belül esőfelhők kúsztak az égre, és kitört a zivatar. A siker ellenére a feltaláló elszigetelődött, nem sikerült elérnie, hogy találmányát komolyan vegyék. Szegényen, megkeseredve halt meg 81 évesen. Az esőcsinálás titkát ő is magával vitte a sírba. Halála után gépe rejtélyes módon eltűnt. Ma már sokan azt is kétségbe vonják, hogy létezett.

     

A mágneses hullámokkal történő besugárzáson alapuló berendezések valószínűleg képesek lennének az eső, a zivatar fékezésére, megszüntetésére is. Ehhez csak ki kellene vonni a felhőkben felhalmozódott éteri energiát. Az éteri energia semlegesítésére legalkalmasabb a gravitációs energia. Ha az orgonágyúval nem koncentrált éteri- hanem gravitációs energiát (gravitonokat) sugároznánk az égre, akkor nagy valószínűséggel le tudnánk csillapítani az orkánokat, a tornádókat (hurrikánokat). Ezeknek az óriási erejű forgószeleknek az erejét az adja, hogy a tölcsérben nagy mennyiségű éteri részecske sűrűsödik össze. Az is gyanítható, hogy koncentrálásuk módja a szolitonhatásnak tudható be. Erre utal, hogy ezekre a hatalmas forgószelekre nem hat a súrlódás. Egy-egy tornádó több száz kilométert tesz meg, és közben nem csökken az ereje. A tudósok szerint a 300-400 km/h sebességet is elérő tornádóknak a nagy súrlódás miatt néhány percen belül le kellene állniuk. Ezzel szemben napokig tombolnak, végigpusztítják a karibi országokat, majd letarolják az Egyesült Államok keleti partvidékét. Sokszor mélyen behatolnak Amerika déli államaiba, és semmi sem állhatja útjukat. A súrlódás azért sem hat rájuk, mert a szubatomi energiarészecskék eltolják a tölcsér elől a levegőmolekulákat. Ezért valójában légüres térben száguldanak. Pusztítási módjuk is arra utal, hogy belsejükben koncentrált energianyaláb van. A tornádó, illetve hurrikán nem más, mint levegőben létrejött cunami.

 Ez az energiatölcsér úgy működik, mint a szubatomi energiakés. Ha útjába áll egy családi ház, akkor úgy vágja ketté, mint a vajat. Ami a tölcsér alatt van, azt pozdorjává zúzza, ami mellette, az érintetlen marad. Ha egy épület valamely pontjára akkora mechanikus erővel támadunk, hogy porrá zúzza, az építőanyagokat összetartó kötés miatt az egész épület romba dől, vagy súlyosan megrongálódik. Ezzel szemben a kutatók megfigyelték, sőt videofelvétellel is dokumentálták, hogy a széltölcsér úgy hatolt át egy családi házon, hogy a konyha egyik falát ledarálta, a másik falán pedig sértetlenül álltak a befőttek, és érintetlen maradt a falióra.

A szubatomi energiarészecskék beszivárognak a széltölcsérbe került tárgyakba is. Ezáltal nem csak a sebességük nő meg több száz km/h-ra, hanem ezek is „samir”-hoz hasonló energiakéssé válnak. Ennek tudhatók be azok a megfigyelések, melyek szerint egy szalmaszál beleállt a vasúti sínbe, illetve egy hanglemez átmérőjének feléig beékelődött egy fa törzsébe. Normál körülmények között egy szalmaszál akkor sem képes belefúródni az acélba, ha több ezer km/h sebességre gyorsítják. Az acélfelületnek ütközve szétkenődik, szilánkokra zúzódik. Csak akkor képes belehatolni, ha az atomjai közé beszivárgott szubatomi energiarészecskék megnyitják előtte az utat. (Semlegesítik a vasatomok között mikrogravitációt, ami lehetővé teszi az acélba történő behatolást.) Mivel a szalmaszálban, illetve más tárgyakban elnyelődő szubatomi energiarészecskék száma véges, többnyire nem képesek áthatolni az útjukba került tárgyon. Így aztán benne ragadnak, mintegy beleötvöződnek. Amennyiben ezeket az objektumokat rétegröntgennel átvilágítanánk, világosan láthatnánk, hogy az acélba fúródott szalmaszál, illetve a fába ékelődött hanglemezdarab sértetlen. Belesajtolódás okozta mechanikai sérülésnek nyoma sincs. Ily módon csak úgy lehet behatolni az anyagba, hogy valamilyen erő megnyitja előtte az utat.

 

Végül érdemes kitérni arra is, hogy a természet vajon milyen fizikai jelenséget használ esőcsinálásra? Mitől keletkezik csapadék a légtérben, mi váltja ki a szélvihart, és mi az oka a szárazságnak? Nyilvánvaló, hogy a semmiből nem keletkezik semmi. A világban minden megnyilvánulásnak, minden jelenségnek kiváltó oka van. Az időjárást is fizikai törvények befolyásolják, de hogyan, és ki alkalmazza ezeket a törvényeket? A meteorológusok szerint az időjárást a ciklonok és anticiklonok irányítják, melyek véletlenszerűen keletkeznek. Ezt az állítást ők maguk sem nagyon hiszik, ezért vicces kedvű tudósok kitalálták a „pillangó effektust”. (Valószínűleg mindenki ismeri ennek lényegét: Az afri­kai sza­vannán szár­nyát csattogtató pillangó egy bonyolult összefüg­gés­rend­szer következményeként hur­­rikánt vált ki Közép-Ame­ri­kában.)

Az ezoterikusok jóval közelebb járnak az igazsághoz. Ők azt állítják, hogy az időjárást a természet őrei befolyásolják. Világunk tele van láthatatlan szellemi lényekkel. Ezek egy része jóindulattal, másik része rosszindulattal viseltetik irántunk. Ősi leírások szerint a túlvilági hatalmak az időjárás befolyásolását a szilfekre és a faunokra bízták. (Létezésükre leggyakrabban a görög mitológia utal.) Ők nem a saját belátásuk szerint, hanem parancsra cselekednek. De kinek a parancsára? Isten vagy a Sátán utasítja őket, hogy hol, milyen időjárás legyen? A jelenlegi időjárási szélsőségek és az ezekből eredő hatalmas pusztítás láttán valószínű, hogy az utóbbi. Feladatuk teljesítése során a szilfek és a faunok természetesen nem használnak sugárágyúkat. Ők parapszichológiai módszerekkel irányítják az időjárást. Pszichokinetikát alkalmaznak.

Ennek a ténynek az elfogadása, elfogadtatása szinte lehetetlen. Nem azért, mert a hivatalos tudomány tagadja a transzcendencia minden megnyilvánulását. Ettől az egyén még hihetne benne. A kishitűségünk akadályoz meg bennünket abban, hogy elfogadjuk a láthatatlan erők létezését. Attól, hogy mi nem hiszünk benne, még létezhet egy számunkra érzékelhetetlen világ. Sokan azonban akkor sem hinnék el a létezését, ha valamilyen csoda folytán láthatóvá válna. Egy történelmileg hiteles feljegyzés szerint Francia­or­szágban Pipin uralkodása alatt egy híres kabalista fejé­be vette, hogy meggyőzi az emberiséget arról, hogy az elemeket túlvilági lények népesítik be. Zedechias meg­kérte a szilfeket, hogy tegyék láthatóvá magukat, hadd le­gyen mindenki számára nyilvánvaló a létezésük. Ők teljesítették a nem mindennapi kívánságot, pompás látványt nyújtva az elképedt embereknek.

De mindez hiábavalónak bizonyult. Senki sem próbált magyarázatot találni a csodás látványra. Úgy könyvelték el az egészet, hogy bűvészek vették át a hatalmat a természeti jelenségek felett. Nem hittek a szemüknek. Úgy gondolták, hogy amit látnak, az varázslat. Az emberek csak azt fogadják el valónak, amit az érzékszerveikkel észlelni tudnak. Érzékszerveink szűk érzékelési spektruma azonban a való világnak csak a töredékét mutatja meg. Tudósaink is hasonló állásponton vannak. Csak azt tekintik létező jelenségnek, amit kezdetleges műszerekkel mérni tudnak. A tudomány jelenleg csupán azt a jelenséget fogadja el kutatási alapként, amit tudásával, eszközeivel reprodukálni képes; mérni, elemezni tud.

A hivatásos tudósok hozzáállása miatt a csapadékszabályozó berendezés fejlesztése is a magánkutatókra vár. Rekonstruálásuk csak civil kezdeményezés keretén belül jöhet létre. Túl nagy munkára azonban ez esetben sincs szükség. Ezek a berendezések ugyanis egyszer már működtek. Így semmi sem gátolja az újbóli létrehozásukat. Egy régi bölcsesség szerint, amit egyszer megcsináltunk, az újra létrehozható. Már nem kell megszenvednünk érte. Csupán használatba kell venni. Korunk fejlesztőinek semmi mást nem kell tenni, mint begyűjteni a Pier-Luigi Ighina és Wilhelm Reich által hátrahagyott dokumentumokat. Minden bizonnyal az általuk megépített berendezések is megvannak valahol. Nem rombolták le, nem törték szét őket, mint a Tesla-konvertert. Ezeknek a maradványoknak a tanulmányozása el fog vezetni bennünket az aszály világméretű felszámolásához. Továbbfejlesztésük lehetővé teszi a lehulló csapadék mennyiségének csökkentését is. Ezáltal megszabadulunk az évente ismétlődő egyre hevesebb tornádók, hurrikánok okozta károktól.       

[

Ma még nem sejtjük, hogy az időjárás mágneses hullámokkal történő befolyásolása jóval többre képes az esőcsináláson. A távolabbi jövőben elképzelhető, hogy végleg megoldódnak időjárási gondjaink, mivel a technikai fejlődés előrehaladtával lehetőségünk lesz arra, hogy tem­perál­juk Földünk légkörének hőmérsékletét. Ez azt ered­ményezi, hogy meg­szűnik a tél a bolygónkon. Ennek ellenére a téli sportok kedvelőinek a +23 °C-on stabilizált léghőmérsékletű örök nyár beköszönte után sem kell lemondaniuk kedvenc időtöltésükről, mert a magas hegyekben a fizikai törvények következtében továbbra is megmarad a hó. A temperálást hőtranszformátorok felállításával érjük el, amelyek a hideg égöv alatt Yin, a trópusi övezetben pedig Yang jellegű energiát sugároznak a légtérbe. Ez persze nem valósul meg globálisan. Sokan lesznek, akik ragaszkodnak korábbi megszokott klímájukhoz. Bár a szubtrópusi éghajlat alatt élők nem szeretnének a Sarkkörökön túl, az örök jég birodalmában élni, lehet, hogy az eszkimók nem akarnak egy szál fürdőruhában jegesmedvékre vadászni. Az élelmiszerpiacra is drasztikus hatást gyakorolna a globális klíma egész földgolyóra kiterjesztése. +23 °C-os levegőhőmérséklet mellett lehetetlenné válna a trópusi zöldségek és gyümölcsök termesztése. Mivel a trópusi gyümölcsök száma meghaladja az 1500-at is, hiányuk nagy veszteséget okozna a gasztronómiának.

Kisebb területek felett azonban elképzelhető a klíma temperálása. A földönkívüli civilizációk már általánosan alkalmazzák ezt az eljárást. Itt a Földön is bevett gyakorlat. A kéreg alá költött előző négy civilizáció buborékvilágában is +23 °C-os temperált klíma uralkodik. Egyes helyeken ez nekünk is jól jönne, de nem tudjuk, hogy ezt miként lehet megvalósítani. Melegítés csak két módon idézhető elő. A legkézenfekvőbb megoldás az általunk is ismert fotonsugárzás. A fotonokkal történő hőközlésnek két módja van. Az egyik a hővezetés (kondukció). Ennek hátránya, hogy szorosan kötődnünk kell a hőforráshoz, nem mozdulhatunk el mellőle. Mivel ez korlátozná a mozgásszabadságunkat, nem jöhet szóba. A másik a hőáramlás (konvekció). Ez esetben a hőt levegőmolekulák közvetítik. A levegő azonban köztudottan jó hőszigetelő. Ezért ahhoz hogy egy egész országot vagy földrészt (pl. a fagyos Szibéria) besugározzon, hatalmas tűzgolyóra lenne szükség. Egy ilyen tűzgolyó viszont az alatta levő területet felperzselné, míg tőle több száz kilométerre alig keltene hőt.

Létezik még egy harmadik hőátadási mód is, a hősugárzás (radiáció). Ez valójában nem hőközlés, hanem elektromágneses sugárzás. A Nap is így melegít bennünket. Fénysugarakat bocsát ránk, amelyek elnyelődnek az anyagban, ahol melegedést váltanak ki. Ahhoz azonban, hogy az infravörös és ultraibolya sugárzás globális melegedést hozzon létre, igen nagy sugárforrásra van szükség. Akkorára, ami itt a Földön nem hozható létre. A fotonokkal történő klímatemperálás tehát nem járható út.

  Akkor már csak egy lehetőség marad, a mágneses hullámokkal történő besugárzás. A mágneses hullámok hőmérsékletváltozást idéznek elő a környezetükben. A Fülöp-szigeteki healereknél járt betegek is nem egyszer említették, hogy a kézzel való energiabesugárzás során hol hidegnek, hol melegnek érezték a kezelt testrészeiket. Ez arra enged következtetni, hogy a Yin energia terjedése során kissé felmelegíti, míg a Yang energia néhány fokkal lehűti az útjába eső anyagot. Arra is van magyarázat, hogy a szellemek és az UFO-k jelenlétében miért érezzük hidegebbnek a levegőt. A hőmérséklet ugyanis nem más, mint az atomok, molekulák rezgése a levegőben, vagy bármely anyagban. Az éteri részecskékből álló asztráltest intenzív pozitív szubatomi energiarészecskéket sugároz magából. Az UFO-kat magasba emelő antigravitációs energia is gravitációsemlegesítő energiarészecskékből áll, amelyek behatolnak az anyagba. A levegőbe vagy egyéb anyagokba beáramolva gátolják az atomok rezgését, mely által csökken az anyag, jelen esetben a gázmolekulák alkotta levegő hőmérséklete.

Sokak számára komolytalannak tűnhet a téma, de az úgynevezett asztaltáncoltatásnál is megfigyeltek egy határozottan hidegnek tűnő légáramlatot. A mérések szerint az asztal körüli hőmérséklet­csökkenés az 5-6 °C-ot is elérheti. Mint ismeretes, ezeken a szeánszokon a résztvevők körülülnek egy asztalt, kezüket az asztal fölé helyezik, és gondolati úton Yang energiát sugároznak az asztallapba. Amikor a Yang energia olyan nagy, hogy ellensúlyozni képes a földből kilépő Yin energiát, a gravitációt, akkor az asztal felemelkedik a levegőbe. Azt természetesen a résztvevők nem tudják, hogy most Yin vagy Yang energiát kell-e kisugározniuk, ezt szeánszon megjelenő szellem dönti el. Ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, elengedhetetlenül szükséges, hogy legalább a résztvevők egyike agyfrekvenciáját le tudja csökkenteni alfa szintre.

Yin energiával való besugárzás esetén egyre jobban kiszorul az éteri energia az atomközi térből. Emiatt az atomoknak nagyobb mozgásterük lesz. Mind jobban rezegnek. Ezáltal hőt keltenek, melegszenek. Ez a jelenség gázokban is megfigyelhető. Ha a levegőmolekulák gyorsabban rezegnek, nő a légkör hőmérséklete. Ily módon a hideg égöv alatt is emelni lehet a léghőmérsékletet. Ezt azonban nagy körültekintéssel kell végezni. A klíma megváltoztatása ugyanis nem csak az ott élő növényekre, állatokra és emberekre van hatással. A földkéregre, az ásványanyagokra is hatást gyakorol. A kanadai és szi­bériai jégmezők elolvadása következtében az ősrégi, elrot­hadt mocsárfüvekből metángáz kerül a légtérbe. Ez tovább növeli a Föld légkörének hőmér­sékletét, ami felgyorsítja az üvegházhatást. Szibéria tőzeglápja a vízözön előtt keletkezett, és a becslések szerint 70 milliárd tonna metánt tartalmaz, amit eddig a fagyott talaj csapdába ejtett. A globális felmelegedés ellen a légkör temperálásával lehet védekezni. A metánnal együtt azonban olyan patogén vírusok is kiszabadulnak, amelyekkel még sosem találkozott az emberiség. A rendkívül veszélyes pithovírus 30 ezer éve rejtőzik az örökké fagyott talajban, és még mindig aktív.  

A globális felmelegedés leállítása, a klímaösszeomlás megakadályozása létkérdés számunkra. Ha tönkremegy a természet, elpusztulunk mi is. A természet évezredes rendjének megbomlását, az időjárás káoszba fordulását naponta érezzük a bőrünkön. Nyári záporok helyett ma már orkán erejű széllel érkezik az eső. Fél óra alatt háromhavi csapadék zúdul a környékre, amit villámáradás követ. A folyóvá duzzadt kis patakok és a települések csatornahálózata nem tudja elnyelni a rengeteg vizet, ezért sárlavina zúdul az utcákra. A hömpölygő áradat mindent elsodor, ami az útjába kerül, és gyakran emberéleteket követel. A tornádószerű mikro­cellák letépik a házak tetejét, leszaggatják a villanyvezetékeket, kidöntik a villanyoszlopokat, és tövestől kicsavarják a fákat. A kertekben, a mezőgazdasági területeken minden növényt elpusztítanak, és az állatokat sem kímélik. Ez a fajta vihar olyan gyors és intenzív, hogy pár perc alatt milliárdos károkat okoz.

 

Budapest, 2018.02.11.

 

                                                                                                                                

                                                                                                                                                                                      

 

 

DEKLARÁCIÓ

 

Az itt közölt információkat bárki szabadon használhatja. Ehhez nem kell engedélyt kérni, és fizetni sem kell érte. Felhasználója azonban belép egy fejlesztői közösségbe, amely kötelezettséggel is jár. Ez a kötelezettség az információ-megosztás. Ma már köztudott, hogy a globális felmelegedés klímaösszeomlással fenyeget, ami a természet megsemmisülését eredményezi. A szegénység és a különféle betegségek felszámolása sem halogatható tovább. A túlvilági üzenetek szerint megmenekülésünk lehetősége a tudásban rejlik. Mivel a hivatalos tudomány nem képes megoldani ezeket a problémákat, paradigmaváltásra van szükség. Ezt az óriási feladatot azonban csak nemzetközi összefogással, össznépi cselekvéssel lehet végrehajtani.

Aki részt vesz ebben a folyamatban, nem zárhat ki senkit az általa elért eredmények használatából. Az általa hozzáadott többletinformációt, nem titkosíthatja, és nem szabadalmaztathatja. Így ezen a ma még el nem ismert, sőt a tudósok által kiátkozott szakterületen minden ered­mény közkinccsé válik. Az anyagi veszteségért kárpótoljon bennünket az a tudat, hogy a para­digmaváltás minden civilizáció történetében egyszer fordul elő. Ha részt veszünk benne, egy nagy kalandot fogunk átélni, és később büszkék leszünk rá, hogy részt vehettünk civilizációnk legizgalmasabb küzdelmében. Aki az előttünk álló néhány évtized alatt kiemelkedő eredményt ér el, örökre beírja nevét civilizációnk történelmébe. Az idő sürget bennünket, ezért ne pazaroljuk erőnket profithajszolásra. Életünk fontosabb, mint a pénzünk. Ezért ne hagyjuk, hogy föld­hözragadt ösztönvilágunk uralkodjon felettünk. A nagy cél érdekében működjünk együtt min­denkivel, aki ezen a szakterületen jelentős eredményt képes elérni. Összefogással többre megyünk, mint egymástól elszigetelt fejlesztésekkel. Túlélésünk érdekében ne akadályozzuk az információ szabad áramlását.

 

Budapest, 2022. január 21.                                                     

                                                                                                                                                                                                                                                                 

                                                                                                                            KUN Ákos

 

 

 

 

 Ó Kun Ákos

 Budapest, 2023.

E‑mail: info@kunlibrary.net

 kel@kunlibrary.net    

 kunlibrary@gmail.com

 


[1] Forrás: Nemere István: Titokzatos találmányok. Kiadó: Pro-Team Nonprofit Kft. - 2013. (161-172. oldalak)

[2] Forrás: Nemere István: Titokzatos találmányok. Kiadó: Pro-Team Nonprofit Kft. - 2013. (173-187. oldalak)